Arany a kohóban — 2. fejezet — A diadal rövid napjai

“A világon sehol másutt nem éreznek emberek milliói ilyen fanatikus szeretetet egyvalaki iránt...”

—Dr. Otto Dietrich

“Németország, ébredj!” —Dietrich Eckart

Volt idő, amikor Adolf Hitler személyisége uralta az európai köztudatot, amikor hangja milliókat lelkesített, ha ünnepélyes alkalmakkor felvonuláson vett részt, milliók köszöntötték – nemzete bálványa volt, azé a nemzeté, melyet a mélységből a páratlan nagyszerűségbe emelt. Volt idő, amikor Németország virágzott, erős és önbizalommal teli volt, amikor újjászületett, jóltáplált, jólöltözött és lakhelyekkel jól ellátott népe boldogan dolgozott együtt a jövőért, melyben hittek, mikor úgy éltek, mint korábban soha, Vezérük szilárd és bölcs uralma alatt, aki úgy szerette őket, mint senki más.

Manapság már alig hihető ez. Az egész olyan valóságtól elrugaszkodottnak hangzik, mint egy csodálatos történet egy másik világból. És mégis igaz. Igazán voltak ilyen idők, és nem is túlságosan régen. A közös lelkesedés éppen olyan általános volt akkoriban Németországban, mint amilyenné a félelem és keserűség vált azóta. Katonai parádék, ifjúsági felvonulások, hatalmas tömeggyűlések mind megszokott események voltak. Házunkból magától értetődő dologként figyelhettük meg a barnainges zászlóaljak menetelését, s hallgathattuk a Horst Wessel-dal lelkesítő dallamát. A Führer arcképét láthattuk, bárhová is mentünk, és munkatársainkat az irodákban és gyárakban, barátainkat az utcán, villamosokon, buszokon és mindenütt magasba lendített jobb karral és a két mágikus szóval üdvözölhettük, melyek kifejezték mindannyiunk szeretetét és nagyrabecsülését isteni Vezérünk, mindannyiunk reménye, álma és büszkesége iránt – valamennyi öröm iránt azokban a ragyogó napokban: „Heil Hitler!”

A német nagykövet ezekkel a diadalmas szavakkal és mozdulattal üdvözölte az angol királyt, aki akkoriban India uralkodója is volt. Anglia a döbbenettől szóhoz sem jutott. Nem mondhatott semmit, mert nem is volt mit mondani. Csupán szembe lehetett nézni a ténnyel: Hitler nyolcvanmillió embert uralt, akik imádták őt, és ezekben az emberekben új lélek kezdett viharos gyorsasággal világra jönni – vagy inkább az ősrégi, valóságos, örökkévaló Árja Lélek éledt újjá bennük. “Deutschland, erwache!” – “Németország, ébredj!” A nemzetiszocializmus korai időszakának költőjétől származnak ezek a szavak, melyek nem csupán abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a Mozgalom harci kiáltásainak egyikévé váltak, nem csupán a pártalakulatok lobogóira írták fel ezeket, hanem természetfeletti jelzésként vertek visszhangot a német emberek szívében is, életre hívva a holtakat. S Németország valóban felébredt.

A föld népei pedig csak figyeltek, néhányuk máris gyűlölködő irigységgel és félelemmel, sokan viszont őszinte csodálattal, páran pedig szeretettel, annak bizonyságával, hogy Hitler Új Rendje az első lépés volt egy olyan világ felé, amilyet mindig is akartak. Dicsőséges napok!

* * *

Háború nélkül, pusztán erejének és bizonyosságának nyomásgyakorlásával Németországnak sikerült valamennyi véréből származó embert visszaszerezni a határain belülre. A Saar-vidék, Ausztria és végül a Szudétavidék a Harmadik Birodalom szerves részévé vált. Danzig és a lehetetlen korridor, ami összekötötte Lengyelországot – német területen keresztül – a tengerrel, hamarosan követték az előbbieket. Ám ekkor Anglia hadat üzent Németországnak.

Miért a háború? Hogy megakadályozzák Danzig német városát abban, hogy németnek nevezhesse magát? Nem. Anglia szemében a város legalábbis nem ért meg ennyit. Akkor talán azért, hogy „megvédjék Lengyelországot?” Nem, biztosan nem, bármennyire is ezt állítják a képmutatók, s bármennyire is ezt hiszik a bolondok. Lengyelország remekül el lett volna a lehetetlen „korridor” nélkül is. S ha őt nem, akkor kit érdekelt volna? Nem, azért üzentek háborút Németországnak, hogy szétzúzzák, mégpedig a láthatatlan, mindenható Zsidó, aki kormányozta – és még mindig kormányozza – Angliát, elhatározta, hogy Németországnak pusztulnia kell, muszáj pusztulnia, mert gyűlöli őt. S nem csak azért gyűlöli, mert szabaddá, erőssé és büszkévé vált, továbbá „fenyegetés” Európa békéjére nézve (pedig nem is volt az), hanem mert a nemzetiszocialista Németország, Hitler Németországa az árja lélek újjáéledésének hírnöke az egész világon, és nagyon is valós fenyegetés a zsidóság láthatatlan uralmának továbbélésére az összes, úgynevezett „nemzeti” kormányzat hátterében.

Ám Németországot nem volt könnyű szétzúzni. Olyan győzelmek sorozatával válaszolt a zsidóság és szövetségesei támadására, melyek lenyűgözték a világot. Valamennyi égtáj felé történő menetelése megállíthatatlannak tűnt, és 1942 közepén azt hihettük volna, hogy az Új Világrend és Európa Új Rendje karnyújtásnyira van csupán. Norvégia legészakibb partjaitól, az Északi-sarkkal szemközt, egészen a líbiai sivatagig, az Atlanti-óceántól a Kaukázusig és a Volgáig a Führer szava volt már a törvény, miközben Németország hatékony és bátor szövetségese a Távol-Keleten, Japán, már a Csendes-óceán, Indonézia és gyakorlatilag egész Burma úrnője volt, s bármely pillanatban várható volt, hogy seregei áttörnek India határain, hogy elfoglalják Kalkuttát. Jele sem volt még a balszerencsének Oroszországban, s természetesnek tűnt, hogy azt várjuk: a német seregek folytatják diadalmas előrenyomulásukat a végtelen földeken és azon is túl, győzedelmes menetelésüket, az árják ősrégi menetelését keletre és délre, s végül találkoznak szövetségeseikkel Delhi nagyszerű városában.

Európa 1941-1942-ben (forrás: http://www.reddit.com/r/MapPorn/comments/1j8ojv/europe_at_the_height_of_nazi_german_domination/)

Manapság mélységes szomorúsággal tekintünk vissza erre a nagyszerű, elveszett álomra, a Horst Wessel dal visszhangozására a Haibár-hágó fenséges szikláinak magányában, Adolf Hitler – a Weltführer – fogadtatására a kelet történelmi fővárosában. Nem volt ez lehetetlen. Volt idő, mikor úgy tűnt – legalábbis egy megfigyelőnek Indiából –, hogy ez az egyetlen ésszerű végkifejlete a második világháborúnak. Az események áradata még nem kedvezett a felbomlás erőinek, s igen kevés ember tudta volna akár még Európa látszólag jólértesült köreiben is megjósolni, hogy ilyen hamar tökéletes fordulat áll majd be. Nagyszerű napok voltak még ezek, az önbizalom és a remény napjai, olyan napok, melyek során, a küzdelem hatalmas mivolta ellenére, erősnek és boldognak érezhettük magunkat, bárhol is voltunk. Ezekben a napokban még hittük, hogy minden nehézség, minden szenvedés feledésbe merül hamarosan a „győzelmet követő” örömben és dicsőségben.

* * *

Ám éppen emiatt azokban a napokban nem tudtuk – nem tudhattuk – ki igaz nemzetiszocialista és ki nem, sem pedig, hogy „a Párton” kívüli nagyvilágban ki volt Hitler világnézetének őszinte híve és a nemzetiszocialista Németország hű barátja, s ki volt az, aki csak színlelte ezt.

Egészen 1942-ig úgy tűnt, egész Németország szívvel-lélekkel a Führerrel van. Európa összességében nyilvánvalóan nem – hiszen éppen háború folyt –, de úgy látszott, hogy még a meghódított országokban is egyre növekvő számú ember ismerte fel az Új Rend bekövetkeztének elkerülhetetlenségét, s hogy a legjobb, amit tehetnek, az együttműködés a győzedelmes Németországgal. Ázsiában a primitívek biztos, elemi érzékelésével vagy a magasszinten kibontakozott lelkek felsőbbrendű intuíciójával egyre szaporodó milliók érezték Hitler győzelmének fontosságát és értékét az egész világra nézve. Érezték, hogy az ő szempontjukból is egy jobb világot jelenthet, a régóta gyűlölt uralmak végét, a pénz uralmának végét, s néhány esetben az ősrégi eszmék diadalmaskodását, melyeket a hagyomány lényegeként fogadtak el, a számukra évezredek óta ismerős szellem győzelmét. S ők ezt akarták. Amennyiben a háború 1942-ben a kommunista Oroszország és a nyugati demokráciák vereségével, s a tengelyhatalmak csapatainak Delhiben történő találkozásával ért volna véget, akkor nem csupán egész Németország ünnepelt volna, hanem, ahogyan azt nagyon is el tudjuk képzelni, az egész világ (leszámítva a zsidókat, valamint a demokraták és marxisták makacs kisebbségét) a boldogság egetverő kiáltásában tört volna ki: „Heil Hitler!” E varázslatos szavak Izlandtól Indonéziáig visszhangzottak volna.

Ám soha nem tudhatjuk, milyen mélyre is hatoltak igazából az emberek szívében, vagy esetleg csupán a tömegszuggesztió hatásai voltak. A gyengék és képmutatók – az idő kiszolgálói – sosem „változtatták volna meg a véleményüket”, a potenciális árulók Németországon belül hűségesek maradtak volna, a valódi árulók pedig olyan bánásmódban részesültek volna, hogy terméketlen földalatti tevékenységük mindörökre homályban maradjon. Ugyanakkor e gazemberek közül nem is egyet az uralkodó hierarchia és a győzelem megszervezőjeként tiszteltek volna, és emlékük is így maradt volna meg, mivel még a náci párt felső vezetésében is voltak ilyenek!

Ők, ahogy az események rossz fordulatot vettek, rögtön elkezdték leleplezni magukat. Már nem fordítottak annyi gondot arra, hogy elrejtsék kétes tevékenységüket, olyannyira, hogy néhányukról ki is derült minden. Csak csodálkozhatunk azon, hogy páran közülük ilyen sokáig homályban tudtak maradni. Az olyan kiemelkedő fontosságú árulók, mint Wilhelm Canaris tengernagy, egészen 1944-ig gyanú felül állt az Abwehr vezetőjeként. Még Dr. Goebbels éles tekintete sem látott át rajta. S ha nem lett volna az a borzalmas összeesküvés a Führer életének kioltására 1944 júliusában, amelyben részt vett, akkor talán soha nem derül fény a kilétére. Mások nem is lepleződtek le egészen a háború utánig, a katasztrófa utánig, amikor már megérte elmondani és bebizonyítani a világnak, hogy ők a nemzetiszocializmus ellenségei voltak. Ha a háborút megnyerték volna, akkor az olyan alakok, mint Hjalmar Schacht még mindig láthatók lennének az ünnepélyes pártgyűléseken, karjukon horogkeresztes jelvényt viselve, a valódi nemzetiszocialisták mellett állva, mintha ők is közéjük tartoznának. Most, 1948-ban, megírta Abrechnung mit Hitler¹ című művében, hogy micsoda hűtlen ember ő, és hogy az is volt mindazon évek alatt.

Ezernyi ilyen alak élt a dicsőséges napokban, és voltak persze a gyenge emberek milliói, akik nem voltak sem jók, sem rosszak, akik odaadása az általuk oly gyakran tombolva éltetett Férfi iránt felületes volt, és a „totális háború” nehézségei alatt végül elpárolgott. Ám éltek olyanok is, akik hite megingathatatlan volt, akik állhatatossága nem ismert határokat, akik nemzetiszocializmusa a gondolat és tapasztalat végeredménye volt, az élet mélységében gyökerezve.

Létezett arany, közönséges fém és nyálka is az úgynevezett nemzetiszocialisták soraiban a dicsőség napjaiban. Most, hogy minden elveszett, a nyálka átkúszott a demokráciák oldalára – megfelelő emberek a nekik megfelelő helyen. A közönséges fém még megvan, de nem számít többé, nem igényli többé, hogy bármilyen világnézet híve legyen. Egyedül az arany maradt, és sokkal több van belőle Németországban manapság, mint ahogyan azt a világ képzeli. A külföldi nemzetiszocialisták között is található egy kevés – nagyon kevés –, aki hűséges maradt Adolf Hitlerhez és az ő eszméihez Németország veresége után, az olyan emberek között, mint Sven Hedin, és még egy maroknyian, kevésbé jólismertek és különböző nemzetségűek.

1 Hjalmar Schacht, Abrechnung mit Hitler [Leszámolás Hitlerrel] (Berlin: Michaelis, 1948).

Arany a kohóban — 1. fejezet — A horogkereszt filozófiája

“Te helyeztél minden embert a helyére. Te tetted őket alakjukban, beszédükben és bőrük színében különbözővé. Elkülönítőként te különítetted el az idegeneket.” —Ehnaton¹

“A nők romlása a kasztok zűrzavarához vezet, az emlékezet elvesztéséhez, az emlékezet elvesztéséből fakad a megértés hiánya, mindebből pedig a gonoszság valamennyi formája.” —Bhagavad-Gíta²

“A múlt valamennyi nagy kultúrája csupán azért pusztult el, mivel az eredeti, teremtő faj vérmérgezésbe halt bele.”—Adolf Hitler³

Egy olyan mozgalom, mint a nemzetiszocializmus, amely arra rendeltetett, hogy milliókra legyen mágikus hatással, nem vonzhatta valamennyi hívét azonos okok miatt. Ez nem igazán számít, amíg a mozgalom diadalmas, ezt követően viszont annál inkább. Még annak az alaknak is megvan a maga haszna, aki csak azért csatlakozik a párthoz, mert anyagi előnyöket remél e lépésétől. Gyermekeit pedig – feltéve, hogy kifogástalan a vérük – nála jobb nácikká lehet nevelni.

Ám csakis azoktól, akik a nemzetiszocialista eszmét valami lényegi és alapvető érdekében tartják fenn – egyedül tőlük, akik saját, egész életükre szóló filozófiájuk tökéletes kifejeződésének tekintik – várható el, hogy minden körülmény között ragaszkodni fognak hozzá. Nem azt mondom, hogy ők az egyetlenek. A kötelesség érzete, dicsőséges múltjuk iránti elkötelezettségük lovagias érzése, a hála tudatossága a rezsim felé, amely nagyszerű előjogokat biztosított számukra fennállása során, természetesen mind ezreket tartott meg hűségesnek a tömérdek nehézség közepette is. Ezeket az ezreket pedig dicséret illeti. Mégis, egyetlen hűség (kötelezettség) sem ér fel azzal, amely önmagunk elárulásának fizikai lehetetlenségén alapszik. „Egyetlen Weltanschauungot – a mindenség szemléletmódját – sem tudunk erőszakkal elpusztítani, hanem csupán egy másik Weltanschauung agresszív befolyásával.”⁴ A nemzetiszocializmus alapítójának szavai ezek, és milyen igaznak tűnnek ma, huszonöt évvel elhangzásukat követően! A valódi nácik számára – akik ellen tudnak (és fognak) állni az ideiglenesen diadalmaskodó világ egyesült erőinek, és végül legyőzik azokat – nem csupán a nemzetiszocializmus politikai oldala vonzó, hanem az emberről és az életről alkotott nemzetiszocialista elképzelés is olyan természetes, mint semelyik másik Weltanschauung sem, bármilyen okosan hirdetik is azt az emberek, akik úgy tesznek, mintha alaposan ismernék a hirdetés művészetét.

* * *

Az ember nemzetiszocialista fogalma minden, csak nem „új”. Első hirdetői e világon valószínűleg az emberiség legrégibb bölcsei voltak, s azok a princípiumok, melyeken felépül, olyan idősek, mint az élet maga. Csupán a nemzetiszocialista mozgalom új, és nem csak új, hanem egyedi is. A Nyugat egész kibontakozása során az egyetlen rendszeres kísérlet arra, hogy egy állam felépüljön – sőt, hogy egy kontinens megszerveződjön – azon örökkévaló törvények őszinte elismerésén, amelyek a fajok növekedését és a kultúra megteremtését szabályozzák. Ez az egyetlen racionális erőfeszítés, hogy a felsőbbrendű faj romlását megállítsuk, és az azt követő zűrzavart megelőzzük. Par excellence az „idő elleni” mozgalom ez, a történelem korszakos, lefelé irányuló áramlata elleni mozgalom, eme elfajzott korszak gonoszságával és rútságával szembeszegülő, egyetlen kiút tudatossága és visszatérés valamennyi nagyszerű kezdet öröméhez és dicsőségéhez, továbbá vakmerő ösztönzése a Nyugat legnemesebb népének.

Ám éppen azért, hogy értékeljük minden újszerűségét és szépségét, nem szabad elfelednünk a bölcselet örökkévalóságát, amely mögötte áll, s amit én a horogkereszt filozófiájának nevezek.

Nem lehet ez bárkinek a filozófiája. Az igazán hatalmasok tiszta tudatában – a védikus és posztvédikus India legrégibb törvényadóitól egészen máig, Adolf Hitlerig – a kozmosz bölcsességét, a Nap filozófiáját és a föld szülőit jelenti.

Mert az ember csupán a mindenség része, „naptermék”, ahogyan egy briliáns angol szerző megfogalmazta.⁵ Nem képes önmagának büntetlenül törvényeket felállítani, szemben az íratlan, örökkévaló törvényekkel, melyek az életet, mint egészt irányítják. Főleg azokat a törvényeket képtelen semmibe venni, amelyek a nemzés művét és a fajok kibontakozását szabályozzák, s nem veheti biztosra, hogy elkerüli a következményeket, melyek előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül követik „a Teremtő ellen elkövetett bűnt”⁶, s amelyek a testi és morális elfajzásban öltenek testet.

A keresztény filozófia – sőt, valamennyi nemzetközi vallás filozófiája, amelyeknek „bármely ember” a híve lehet – az értelemre, a „lélekre”, az ember „anyagtalan” oldalára helyezi a hangsúlyt (feltételezve, hogy az örökkévaló és mindig értékes) a mulandó rész, a test kárára. Megfeledkezik róla, hogy az élet közvetítésének egyetlen edényeként a test is részese az isteni örökkévalóságnak. Nem csupán a „Szentlélek temploma”, hanem teremtője annak a tudatosságnak, amely a Szentlélek az egyénben, az egyén utódaiban és általában a fajban.

A világ legrégebbi vallásai – melyek közül egyik sem volt „nemzetközi”, hanem valamennyi arra a népre vonatkozott, melynek közepette szárba szökkentette az egyetlen, emberfeletti bölcsességet – az ember fizikai oldalának elsődleges fontosságát hangsúlyozták, az élet művének szentségét, a test kötelességeit és felelősségét nem csupán az egyéni „lélek”, amelyet tekinthetünk a kialakulás eszközének, hanem a múlt- és jövőbéli generációk, a faj, azaz a mindenség felé, melynek egy része az előbbi. Fenntartották az ember őseinek tiszteletét az egyén részéről, és minden nép hőseinek nyilvános kultuszát, emellett pedig megtiltották a kifogásolható házasságokat, melyeket bűnnek tekintettek a holtakkal és a még meg nem születettekkel – az örökkévaló Élettel szemben. Tényállásként ismerték el az emberi lények alapvető egyenlőtlenségét, ami kiszámíthatatlan okokban gyökerezik, az emberi fajok egyenlőtlenségét és a nemek abszolút megkülönböztetését. Mi nem az Ősöket másoljuk. Egyetlen élőlény sem „másolat.” És a nemzetiszocialista mozgalom mindenesetre élő, sőt, ellenségei ideiglenes győzelme ellenére az élet és feltámadás egyetlen valódi ereje a ma félholt világában. Nem, mi nem másoltuk az Ősöket, hanem „az isten az emberek között” – Adolf Hitler – hatása alatt még egyszer tudatosult bennünk minden idők bölcsessége, mely nélkül az élet romlásra rendeltetett, ahogy a bölcsesség is a fokozatos feledéssel, amely a történelem hajnalától kezdve nyomon követhető és az emberiség növekvő elfajzásával, s különösen az árja nemzetek hanyatlásával szemben. Még egyszer tudatosult bennünk a tény, hogy „Isten csak tiszta vérben lakozik.”⁷ Az ember-teremtette vallástól és az emberközpontú erkölcstől, amely a Nyugat tudata felett legalább az elmúlt ezerötszáz évben uralkodott, visszatértünk az életközpontú vallásos szemléletmódhoz, a jogok egyenlőtlenségén alapuló erkölcshöz és mind az egyének, mind a fajok kötelességeinek változatosságához, ahhoz a politikai koncepcióhoz, amely kihirdeti a felsőbbrendű fajok jogait és kötelességeit – és a felsőbbrendű személyekéit valamennyi fajban – az uralkodáshoz. Mi pedig hozzáfogtunk, hogy e világot először biztonságos hellyé tegyük a legjobbak – az emberiség faji elitje – számára, majd, a legjobbak védelme alatt, biztonságos hellyé valamennyi élő számára.

* * *

Nagyon is igaz, hogy a világ azon részének értelmes és igazhitű képviselői, ahol az árják arisztokratikus hagyománya, legyen az bármennyire is megkövesedett az évszázadok folyamán, soha nem merült feledésbe – a hindú Indiáról van szó – legtöbbször tisztább belátással ítélte meg a nemzetiszocializmust, mint a legtöbb, Németországon kívüli európai. Sok német nemzetiszocialistát megdöbbentene, micsoda lelkesedéssel ünnepelték a Führer győzelmeit e távoli vidéken a legutóbbi háború során. Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott a brit uralommal szembeni gyűlölet, ám valami más, valami sokkal mélyebb is rejlett benne. Kifejeződése volt annak a hatezer éves, rendíthetetlen hűségnek az igaz, erős, valóban felsőbbrendű faj, az árják vagy „nemesek”, a Nap és az Északi Fény imádói irányában, akik egykor a Védákat hozták el rég-elhagyott, sarkvidéki otthonukból⁸, és megalapították azt a civilizációt, amely Indiában a mai napig magán viseli bélyegüket, a felismerésnek, hogy az ősi, megszentelt árják szelleme végre újjáéledt leghitelesebb, modernkori leszármazottaikban, a távoli Európában, és diadalmaskodik ott.

Hamarosan nem India lesz „az árja kultúra utolsó erődítménye”, ahogy néhány hindú újjáéledési mozgalom híve nevezte. Az árja kultúra ugyanis újra meg fogja hódítani Európát azon emberek egyikének uralma alatt, akik egyszer jelennek csak meg a világ történelmében. Ennek az embernek a győzelme azonban – az árják győzelme a mleccha⁹ felett, a faji hierarchia eszméjének győzelme a demokratikus uniformitás felett, az ihletett vezetés diadala az önfejű csorda felett – egyben India győzelme is lesz, mert India hagyományának legjobbja eme ember örökkévaló Fajának ősrégi ajándéka volt. Noha nem mindenki vallotta meg, mégis, többé-kevésbé homályosan, de sokan érezték ezt. Több, felsőbb kasztba tartozó hindú volt tisztában az európai összecsapás valódi természetével – nem Németország Anglia ellen, hanem a nemzetiszocializmus a demokrácia valamennyi formájával szemben, a valódi árja szemléletmód a zsidó ellen –, többen devata-ként vagyis „ragyogó istenségként” üdvözölték Adolf Hitlert, a nyugati feltámadás kezdeményezőjét, emberiség feletti lényként, az újra és újra visszatérő Megmentő modern megtestesüléseként. Én magam is hallottam, ahogy ezt vallják, sokan közülük nyilvánosan.

Ám azokban a napokban India írástudatlan tömegeinek ködös tudatából szintén figyelemreméltó megérzések láttak napvilágot. Mindig emlékezni fogok rá, hogy egy ifjú szolgáló – egy tizenöt év körüli fiú – a diadalmas 1940-es évben azt mondta nekem:

- Én is csodálom az Ön Führerét.

Megkérdeztem tőle, vajon csak azért csodálja-e, mert győzedelmes, mire így felelt:

- Ó, nem! Szeretem és csodálom, mert azért harcol, hogy nyugaton a Bibliát a Bhagavad-Gíta váltsa fel.

Ezt a rendkívüli értesülést a kalkuttai halpiacon szerezte. Teljesen megdöbbentem, mivel a dolog, noha szó szerint csupán fantáziálás lehetett, szellemében tökéletesen pontos volt.¹⁰

Felidéztem magamban a régi szanszkrit írás szavait: „a nők romlásából a kasztok zűrzavara származik, a kasztok zűrzavarából az emlékezet elvesztése, az emlékezet elvesztéséből a megértés hiánya, s mindebből a gonoszság valamennyi formája”, vagyis, a modern kor nyelvén: a válogatás nélküli kereszteződésből az egyenlőtlen fajok keveréke (mindig a felsőbbrendű faj kárára), ebből a keverékből a faji emlékezet elvesztése (a tudatlanság, hogy ki volt az ősük, és kik ők maguk), ebből pedig jogaik és kötelességeik avagy a világban elfoglalt természetes helyük megértésének hiánya származik, és a következmény: „minden gonoszság”, romlás és halál.

Igen, igaz, hogy „Európa Új Rendje” az árja szemléletmód helyreállítását jelenti, amely ebben az időtlen szövegben fejeződött ki, szembenállva az egyenlőség valamennyi vallásával és elméletével. A Horogkereszt Filozófiája egyszerre diadalmaskodik a Kereszt, a Félhold vagy a Sarló és Kalapács felett, és véget vet „minden gonoszság” eredendő okának, a szégyenteljes kereszteződésnek. Az is igaz, hogy Adolf Hitler azért viselt háborút, hogy megvédje ezt az Új Rendet a széthullás ügynökei ellen, akik szétzúzását tervezgették. Úgyszintén igaz, hogy évszázadokig a tettek egyetlen nagy embere sem élt és küzdött se Nyugaton, se Keleten oly teljes önzetlenséggel és elfogulatlansággal – lényegében a Bhagavad-Gíta tanításának megfelelően – mint ő. Csodálatos, hogy az egyszerű nép, ilyen messze tőle, rátalált az ezt az igazságot kifejező, erőteljes állításra.

* * *

A nemzetiszocializmus központi gondolata, hogy kizárólag a vér természetes nemességében, a fajjal járó minőségek forrásában rejlik a nagyság titka. Nincs értelme megkérdezni, miért tehetségesebb egyik faj a másiknál, miért rendelkezik egyik teremtő zsenialitással, míg a másik nem. Éppen olyan butaság ez, mint azon tűnődni, hogy miért nem tölgy a platán. Maga a Nap, az emberek és az élőlények valamennyi különbözőségéért felelős, rendelte el az örökkévalóságtól kezdve, hogy melyik a par excellence teremtő faj ezen a bolygón. Éppen ezért azonosították az időtlen Napszimbólumot – a horogkeresztet – a nemzetiszocialista mozgalommal. Adolf Hitler akarata mögött, aki erről döntött, a Nap isteni akarata rejlett.

Különösen lenyűgöző, milyen alapos történelmileg Hitler valamennyi állítása, amely az árják felsőbbrendűségével kapcsolatos világszerte, mivel abban az időben, amikor híres könyvét írta, a Führer Németországon kívül semmit nem látott a világból (leszámítva Ypres csatamezőit, s néhány másik helyet, ahol katonaként harcolt az első világháborúban), és soha nem volt ideje arra, hogy tudóssá váljon.

A szívéből írt, mégis, a föld egy másik szegletében, idegen épületek, melyek fenséges vonalaikat a kókuszligetek közül emelik magasra a különös egek alatt, idegen nyelvek himnuszai és versei, idegen népek atavisztikus emlékei és megszentelt hagyományai – melyek többsége talán ismeretlen volt számára 1923-ban – hirdetik szavai igazságát.

Képek és szobrok a Dél-Indiai templomokban, szent táncdrámák Malabar partjain, frízek Angkor Wat romos falain, mindmáig ismételgetett történetek szerte Indiában, Jáván és Balin, a hű árja hős, Ráma dicsőségének megörökítése, akinek tettei egykor csodákkal népesítették be a Keletet s a Délt, és akit a leigázott fajok utódai még mindig istenként tisztelnek. S ahogy felidézzük az e műalkotások és hagyomány mögötti ihletettséget, csak csodálhatjuk az emberiség kialakulása merész összegzésének pontosságát, amelyet az árja faj modernkori bajnoka írt a landsbergi várbörtönben, a Mein Kampf első részének tizenegyedik fejezetét. Valóban, bárhol is csodáljuk egy nagyszerű kultúra maradványait (feltéve, hogy vesszük a fáradságot, és elég mélyre merülünk alá a múltba), e kultúrát mindig az Észak diadalmas, teremtő fajára vezethetjük vissza, amelyhez egyszerre tartoznak a szanszkrit eposzokban magasztalt (s déli hódolóik módszerével a dravida templomok és a kambodzsai paloták falain ábrázolt) nemes harcosok és maga a Mein Kampf szerzője, valamint szeretett népe is.

Kultúráját Ázsia egésze többé-kevésbé az indiai gondolkodás hatásának köszönheti, ez utóbbi pedig – a szanszkrit gondolkodás – nem más, mint az árja avagy északi lélek virága trópusi környezetben. S ha, ahogyan néhány kutató hiszi, azt is bebizonyíthatjuk, hogy ugyanezek a hatások adtak életet a régi Amerika kultúráinak, amelyek számára a horogkereszt szintén szent szimbólum – és hogy ugyanaz a tény, nevezetesen „az eredeti, teremtő faj fokozatos eltűnése” a vér keveredése során, okozta bukásukat –, akkor láthatjuk igazán, milyen kivételes volt Hitler történelmi intuíciója, s milyen szilárd alapra helyezte a nemzetiszocializmust.

* * *

Néhányan azt állították, Adolf Hitler nagysága abban áll, hogy korábban elképzelhetetlen szintre emelte a német hazafiságot. Azok, akik gyűlölik Németországot – akiknek érdekükben áll, vagy azt hiszik, hogy érdekükben áll megpróbálni a hatalmukban tartani – éppen emiatt utálják őt. Ám valójában nagysága ennél jóval többet jelent, mivel az a német hazafiság, melyet felélesztett, nem a konvencionális patriotizmus, melyet minden európai gyermek már az iskolában megtanul, amióta csak Európa különálló államokból áll. Egy átfogóbb, mélyebb és természetesebb érzés sajátos megjelenése ez. A világméretű, határok feletti árja tudatosság kifejeződése a német népben, akik abban a kiváltságban részesülhettek, hogy elsőként nyerték vissza ezt a Nyugaton, mindazok együttes büszkesége, akik bármilyen távol is élnek most eredeti, északi otthonuktól, azt állíthatják, hogy ahhoz az igazán nemes és gyönyörű fajhoz tartoznak, melynek a világ kultúrája a legjavát köszönheti.

Oly felemelkedésnek, melyet korábban még egyetlen nemzet sem tapasztalt – a visszanyert, diadalmas ifjúság kitörésének, az öröm és szabadság dalának milliós méretekben – lehettünk tanúi Németországban Hitler igéző személyiségének varázsa alatt, s mindez másfél évezred demoralizáló hatásainak ellenére történt. De a „német csoda” egésze nem is ebben rejlik, hanem – talán sokkal inkább – abban a tényben, hogy az árják mindenütt a világon (kétségkívül kevesen, de a legjobbak) Hitlert és Németországot jogaik bajnokaként üdvözölték, mint az Embert és az országot, mely arra rendeltetett, hogy végre beteljesítse ősrégi törekvéseiket. Abban a tényben rejlik, hogy a háború alatt voltak olyan angolok, akik a nemzetiszocialista eszméért hazájukban boldogan szenvedték el a fogságot koncentrációs táborokban; hogy számos, Németországgal hadban álló nemzet lakosa – beleértve egy-két franciát is¹¹ – halt meg érte; hogy a távoli Indiában 1942-ben néhány férfi és nő örömteli várakozással nézett a német hadsereg menetelése elé Oroszországból Afganisztánon át, azon a dicsőséges úton, amin az első árja hódítók is érkeztek – a Haibár-hágón keresztül –, hogy Delhiben találkozzanak japán szövetségeseikkel; hogy a háború után maradt (és még mindig van) egy nem német árja kisebbség, amely készen áll szembenézni a kínzással és a halállal is azért a gyönyörért, hogy ellenszegülhet üldözőinek a megszállt Németország területén.

Adolf Hitler e világméretű vonzereje elégségesen bizonyítja, hogy noha modern formájában Németországból származik – s valószínűleg máshonnan nem is származhatott volna –, ám a nemzetiszocialista doktrína túllépi Németország határait. Ahogyan már említettem, az élet törvényeinek és az emberi fajok kialakulásának örökkévaló igazsága ez, az északi faj szemszögéből.

Semmi kétség, hogy az északi faj természete szerint arisztokratikus, először is testi értelemben. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég csak egy pillantást vetni képviselőire, különösen a legtisztább germán típusokra a németek és svédek között, akik külsőleg talán a legelőkelőbb emberek a földön. Ugyanakkor egészében a jellem arisztokráciája is. Egyszerűen elég csak skandinávok, németek vagy igazi angolok között élnünk, miután éveket töltöttünk kevésbé tiszta árják vagy teljesen más fajok körében ahhoz, hogy kiderüljön ez számunkra. És a kedvesség arisztokráciája is – a felsőbbrendűség legvonzóbb jele ez, és kétségbevonhatatlan tény, melynek legjobb bizonyítéka látható abban a spontán szimpátiában, amelyet a legtöbb tisztavérű északi gyermek mutat az állatok iránt, még azelőtt, hogy ilyesmire megtanították volna. Vessük csak ezt össze – kevés kivételtől eltekintve – más fajok gyermekeinek spontán kegyetlenségével! Egy öt éves német vagy ifjú angol megáll az utcán, hogy megsimogasson egy macskát vagy adjon valamit enni egy kutyának. A Földközi-tenger vidékéről vagy a Közel-Keletről származó ötéves kővel dobálná a kutyát, meghúzná a macska farkát vagy sokszor valami még rosszabbat tenne. A felnőttek közönye az állatok szenvedése iránt a világon bárhol – leszámítva néhány területet, ahol az északi vér még nyilvánvalóan túlsúlyban van – éppen eléggé visszataszító, nem is beszélve gyermekeik többsége velük született aljasságáról.

Adolf Hitler és egy őz - fotó Savitri Devi gyűjteményéből

Egyedül ez elégséges lenne, hogy igazolja hitünket a tiszta árják felsőbbrendűségében, s megerősítse reményeinket, hogy, három-négy generációnyi, megfelelő képzést – és tudatos nevelést – követően a faj felsőbbrendű emberek fajává válhatna, egy új aranykor teremtőivé, méltóvá Nietzsche álmaira és Hitler szeretetére. Elegendő lenne, hogy igazoljon minket hitünkben, hogy a feladat, melyet a nemzetiszocialista Németország felvállalt – Európa uralkodó fajának szisztematikus megerősítése, hogy egy példa nélkül álló szuper-civilizációt tarthasson fenn – nagyon is megérte és még mindig megéri a fáradságot.

* * *

Ahogyan mindenki tudja, a vállalkozás Németországban kezdődött, néhány üdvös törvény életbe léptetésével, melyek a kifogásolható kereszteződés (s így a faj további fizikális és erkölcsi elkorcsosodásának) megakadályozását célozták és egy nagyarányú, új nevelést. Ha visszaemlékszünk arra, hogy Adolf Hitler 1933-ban vette kezébe a kormányzást, Anglia pedig, mint a nemzetközi zsidóság engedelmes eszköze 1939-ben üzent hadat neki, csak csodálkozhatunk azon a nagyságon, amit hat év alatt teljesített. Egy isten sem tudott volna többet tenni ilyen rövid idő alatt.

Mégis, a ténylegesen megtett intézkedések az új – vagy igen régi – vallásos szemléletmód, az újjászületett északi lélek kifejeződése nélkül, amely a nemzetállam mellett jött létre és alakult ki, nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a népet évszázadokig a kívánt úton tartsák. A Mozgalom meghatározó személyiségei – elsősorban Adolf Hitler – tisztában is voltak ezzel. S nem csupán a teoretikusok, mint Alfred Rosenberg¹² és az új eszme professzorai, mint Ernst Bergmann¹³ és mások, hanem a hűvös és gyakorlatias gondolkodók, mint például Doktor Goebbels¹⁴ is hangsúlyt helyeztek újra és újra annak szükségességére, hogy véget vessenek valamennyi keresztény egyház befolyásának, amennyiben a nemzetiszocializmus hosszantartó dicsőséget szeretne élvezni.

Valóban tény, hogy a zsidóság idegen ügynökei elleni háborúnak köszönhetően kevés figyelmet kapott az egyházak, s különösen a katolikus egyház – hazájában a nemzetiszocializmus legelkeseredettebb ellenfele – elleni küzdelem, mégpedig olyan tény, amelyet a háború elvesztésének egyik fő okaként kell számításba venni. Az egyházak nagyon is jól bizonyították viselkedésükkel az eltiport nemzetiszocializmussal szemben a háború után, mekkora felelősségük volt legyőzésében, és mekkora hatalom megszerzésére számítottak romjain.

Ám több is van ennél az ösztönös ellenszenvben, amit mindannyian érzünk irántuk, amilyen mértékben tudatosul bennünk, mit képviselünk. Időbeli szervezetekként az egyházak éppen elég rosszak elüzletiesedésükben és hataloméhségükben. A keresztény Weltanschauung maga viszont még sokkal komolyabb ellenfele a nemzetiszocializmusnak. Nincs értelme titkolni ezt a tényt, hogy „ne rémítsük el” az embereket: nem lehetünk egyszerre nemzetiszocialisták és bármiféle felekezethez is tartozó keresztények. Értelmetlenség lenne azt állítani, hogy nem így van. Csak az időt pazarolnánk, ha férfiak és nők konkrét példáira mutatnánk rá, akik azok. Ezek az emberek ugyanis vagy rossz keresztények, vagy rossz nácik, vagy esetleg mindkettők. Őszinte, de ésszerűtlen emberek, akik becsapják magukat, vagy ravasz gazemberek, akik másokat próbálnak becsapni.

Elég a felismeréshez, ha öt percig elgondolkodunk: a személyiség és a faj köré rendeződött doktrína nem járhat kéz a kézben egy olyan tanítással, amely azt hirdeti, hogy valamennyi emberi lélek egyformán értékes Isten szemében, aki gyűlöli a büszkeséget. Egy nap az egyházak talán majd elgondolkodnak a velünk való kompromisszum lehetőségén, ha célszerűnek tartják ezt. Ám semmiféle alapon nem létezhet kompromisszum a kereszténység – vagy bármely, az emberközpontúságot és egyenlőséget hirdető vallás – és a horogkereszt filozófiája között. Ha végül mi diadalmaskodunk, a kereszténységnek mennie kell – akár tetszik ez azoknak a barátainknak, akik még ma is a keresztény neveltetés bélyegét viselik, akár nem. A kereszténységnek mennie kell, hogy az északi lélek, amelyet egy évezreddel ezelőtt szétzúzott, élhessen és még egyszer megújulhasson ifjúsága erejében és büszkeségében, hogy Németország és az összes többi állam, ahol az árja vér még élő valóság, kibontakoztathassa saját vallásos tudatosságát – azt a tudatosságot, mely már az övék lehetett volna, ha Róma és Jeruzsálem nem akadályozza meg őket ebben.

Az újjászületett árják vallásának bizonyosan igen sok közös vonása van a kereszténység előtti Észak-Európával, s az azonos eredet és szellem okán a Védák hagyományával, melyet a mai napig életben tartanak Indiában. Mindenekelőtt egészséges, büszke és magabiztos emberek vallásának kell lennie, akik harchoz szoktak, készen állnak a halálra, ám ugyanakkor boldogan élnek, és biztosak benne, hogy örökké élni fognak halhatatlan fajukban. Az Élet és a Fény imádata köré szerveződött vallás – a hősök és az ősök kultusza, a Nap kultusza, amely valamennyi öröm és erő forrása a földön. Valóban, az öröm és az erő vallása kell hogy legyen, ahogy a szereteté is, de nem azé a morbid szereteté a beteges és bűnnel teli „emberiség” iránt a sokkal csodálatraméltóbb Természet ellenében, hanem valamennyi élő szépség szeretetéé: erdők és állatok, egészséges gyermekek, hithű bajtársak a tevékenységek valamennyi területén, vezetők és istenek, s mindenekelőtt a legfelsőbb Isten, az élet ereje, melyet a Nap személyesít meg, a „Fény és Hő a Korongban”, hogy az ókor legnagyobb napimádóját idézzük.¹⁵ A megújult árják vallásának olyannak kell lennie, amelyben a „bűn fogalmának” keresztény elgondolása meghátrál a nemes fajban rejlő becsület és öröm eszméje előtt, s az egyetlen „bűn” (a gyávaság és hűtlenség valamennyi formája mellett) a szégyenteljes kereszteződés bűne lesz, a faj elleni halálos bűn.

Az összecsapás a mi időnkben a nemzetiszocializmus és a keresztény egyházak között csupán egyetlen oldala annak az ősrégi küzdelemnek, amely régóta zajlik az élet azon hitvallásai, melyek elfogadják az emberi fajok – és egyének – természetes hierarchiáját, csakúgy, mint az állati fajokét, az embert pedig az élő Természet részének tartják, és az emberközpontú hitvallások között, melyek tagadják a változtathatatlan minőségbeli különbségeket két emberi faj között, miközben másfelől mesterséges szakadékot vesznek alapul, amely elválasztja az „emberiség” egészét a teremtés többi részétől. Napjaink par excellence emberközpontú hitvallása – a kommunizmus – csupán természetes és ésszerű végkifejlete a nyugati demokratizmusnak, mely a „többség hangján” nyugszik, ahogyan Adolf Hitler is többször rámutatott. A maguk részéről a nyugati demokráciák pedig az évszázados keresztény tanítás természetes és ésszerű következményei. Rousseau valamennyi szentimentális fecsegése és további értelmetlenségei az összes emberi lény „egyenlő jogairól”, amelyeknek a francia forradalom a tekintélyét köszönheti, mind hazájában, mind külföldön, a Pogány Európában, amelyet nem érintett az eredendő zsidó locsogás valamennyi emberi lélek azonos jogairól és „az összes ember méltóságáról” az emberszerető Isten szemében, elképzelhetetlen lett volna.

Közülünk azok, akik teljes mértékben felismerik ezt, és azok, akik számára a horogkereszt filozófiája – saját, mélyebb törekvéseik kifejeződése – az egyetlen kielégítő gondolat, nyugodtan néznek szembe a jelennel és a jövőbeli nehézségekkel. Egyetlen demokratikus, humanista vagy keresztény propaganda – legyen az nyíltan kimondott vagy burkolt – sem változtathatja meg őket. Ők alkotják a valódi nemzetiszocialisták kiválasztott kisebbségét, akik körül egy nap – a közelgő összecsapást követően – a félelmet nem ismerő árja faj maradéka összegyűlik, hogy megkezdje az új történelmi ciklust, Hitler halhatatlan sugalmazásának megfelelően.

1 A hosszabb himnusz a Naphoz, Kr. e. 1400 körül.

2 Bhagavad-Gíta 1:41-42

3 Mein Kampf, I, xi, 316. old.; cf. Mannheim, 289. old.

4 A Mein Kampfban található eszmék (I, v, 186–189 old.; Mannheim, 170–172 old.) parafrázisa.

5 Norman Douglas, How about Europe? Some Footnotes on East and West (London: Chatto and Windus, 1930).

6 Mein Kampf, I, xi, p. 314; cf. Mannheim, 286. old.

7 Wulf Sörensen [Heinrich Himmler], Die Stimme der Ahnen. Eine Dichtung (Magdeburg: Nordland, 1936), 36. old., [angolul: The Voice of the Ancestors: A Poetical Work by Wulf Sörensen, (Hammer, 1993), 39. old—A szerk.]

8 Lokamanya Bal Gangadhar Tilak, The Arctic Home in the Vedas: Being Also a New Key to the Interpretation of Many Vedic Texts and Legends (Poona: Kesari, 1903).

9 A régi szanszkrit iratok szava az alsóbbrendű fajra.

10 E történet bővebb leírásához lásd: Savitri Devi, “Hitlerism and the Hindu World,” The National Socialist, 2. szám (1980 ősz): 18–20 old.

11 Például Robert Brasillach, akit 1945. február 6-án lőttek le.

12 A híres mű, A XX. század mítosza (Der Mythus des 20. Jahrhunderts, Munich, Hoheneichen, 1930) szerzője.

13 A lipcsei egyetem professzora a nemzetiszocialista uralom során, a Német vallás 25 tantétele (Die 25 Thesen der deutschen Religion) szerzője.

14 Lásd a számtalan szakaszt Dr Goebbels naplójában, ahol az egyházat támadja.

15 Ehnaton, Egyiptom uralkodója Kr. e. 1400 körül.

Arany a kohóban — Bevezetés

“Bármikor és bárhol tapossák is el az igazságot, s diadalmaskodjon a gonoszság,
Korról-korra Én Magam szállok alá a világ megmentésére, ó, Bhārata leszármazottja.”

—Bhagavad-Gíta¹

“Egy egész nemzet, egy egész nép érezheti ma szerencsésnek magát,
mivel e népben nem csupán egy vezér, hanem egy megváltó is támadt.”

—Hermann Göring²

Istenek – vagyis isteni inspiráltságú, felsőbbrendű emberek – nem születnek minden nap vagy akár minden évszázadban a földön. Amikor pedig eljönnek, élnek és csodálatos módjuk szerint tevékenykednek, nem minden ember és nem minden nemzet ismeri fel őket. Áldott az a nemzet, amely egészen a végsőkig követi a körükből származó isteni embereket, s amely, legyen szó akár győzelemről, akár katasztrófáról, ragaszkodik szellemükhöz! E nemzet hosszú távon diadalt arat a halál erői felett, szépségben, erőben és boldogságban gyarapszik, míg a hálátlan világ többi része romokban hever a lábai előtt.

Harminc évvel ezelőtt azt hihettük volna, hogy az Istenek napjai örökre elmúltak, hogy a könyvek könyvében – a Bhagavad-Gítában – tett ígéret soha többé nem teljesül, hogy a napról napra elkorcsosultabb, elfajzottabb, elbutultabb, betegesebb és csúfabb emberiség képtelen olyan Egyéniség létrehozására, aki képes lenne nemzetközi léptékű isteni küldetést beteljesíteni. Mind keleten, mind nyugaton még a felsőbbrendű fajokról is úgy tűnt, teljes romlottságban leledzenek, sőt, totálisan kimerültek, és a végüket járják.

Ám az élet diadalának újra és újra megjelenő üzenete – amely Isten ígérete –, soha nem hiúsulhat meg. „Én Magam szállok alá...” – a világ örök Fenntartójának szavai, Kurukshetrában³, senki nem emlékszik, pontosan mikor, nem hiába csendültek fel. Minden idők és minden föld számára jót tartogatnak, ahol egy igazán nemes faj, bármennyire is kifárasztotta, bármennyire is eltiporta a halál egyre sötétülő árnyéka, még éppen elég élő ahhoz, hogy tanúja legyen beteljesülésüknek, csodálja, imádja és felkeljen visszatérő Megváltója parancsára. „Bárhol tapossák is el az igazságot, s diadalmaskodjon a gonoszság” – amikor úgy tűnik, minden remény végérvényesen elveszett – a Megváltó már itt van, észrevétlenül várakozva a tömegben, s készen áll, hogy feltárja Magát.

Az első világháború lezárultakor a levert Németországból emelkedett fel a Férfi, aki arra rendeltetett, hogy új erőt és új büszkeséget öntsön belé, új, örömteli életet leheljen belé, s nem csupán saját népébe, hanem az egész világ faji elitjébe. Ő minden idők legnagyobb európaija, Adolf Hitler. Egyedül, csupán nagyszerű szíve szeretetével, rettenthetetlen akaratával és az örökkévaló dolgok iránti intuíciójával, csak az igazság ellenállhatatlan hatalmával, a láthatatlan Istenek segítségével, akiknek Kiválasztottja volt, teljesítette be azt, melyről még csak nem is álmodhatott egyetlen ember sem. Nem csupán még egyszer felemelte Németországot a szegénységből, szolgaságból és demoralizációból – a porból –, a nagyszerű Hatalmasságok sorai közé, hanem egy örökkévaló és egyetemes mértékű, ragyogó eszme hírnökévé is tette. Néhány rövidke évig – amíg a nemzetközi zsidóságnak nem sikerült ellene fordítani az emberiség ostoba többségét – képes volt megmutatni kreatív zsenialitásának mesterművét az egész világnak, egy szuper-civilizációt, mely anyagilag tökéletes, ugyanakkor pedig az élet felsőbbrendű értékeibe vetett hitétől inspirált, tudatában van az élet valódi céljának, olyannyira, amennyire egyetlen másik sem az antikvitás kora óta. Az első lépés volt ez Európa Új Rendje felé, az igazság új korának előfutára a világ kibontakozásában; e dicsőség a nemzetiszocialista Németország volt.

Ha Németország győztesen került volna ki a második világháborúból, és Hitler álma az egész földtekére kiterjedt volna – vagy ha nem lett volna háború, s az Eszme lassú, de biztos hódító hadjáratba fogott volna vonzereje puszta megnyilvánulásával az emberiség természetes arisztokráciája számára, akkor micsoda nagyszerű hellyé vált volna ez a bolygó csupán egy-két generációnyi idő alatt! Tanúi lehettünk volna a legjobbak értelmes uralmának egy éppoly szellemben elrendezett világ felett, ahogyan azt a szépséges, erős és bölcs hódítók, az Árják tették Indiában (a számtalan faj földjén) a régmúlt napokban, amikor az északi büszkeség még elevenen élt szívükben, sarkvidéki otthonuk emlékével együtt.

Láthattuk volna az emberi fajok – és egyének – természetes hierarchiáját a létezők természetes hierarchiájának szerves részeként, a Naptól felszentelve, helyreállítva és fenntartva, törvénnyel nyomatékosítva, fennkölten, egy helyreállított természetes vallásban, ahol a Bhagavad-Gíta szavai szerint csak „a nők romlása idézte elő a kasztok zűrzavarát”; láthattunk volna egy igazán „új földet és mennyet”, a világ újjászületését a Nap Jelképe alatt.

Az emberek túl ostobák és túl közönségesek voltak ahhoz, hogy átérezzek a szépségét ennek az álomnak. A világ – az árja faj a maga egészében – elutasította Hitler szeretetét és zsenialitását, majd a legsötétebb hálátlansággal fizetett vissza neki. A Nagy Alakok közül keveset becsméreltek oly könyörtelenül, mint ahogy vele tették hitvány kortársai, és egyetlen másikat sem értettek oly teljesen félre, nem árultak el oly módszeresen, és mindenekelőtt nem gyűlöltek oly széles körben, mint őt.

Mostanra – legalábbis látszólag – a felbomlás ügynökei elérték céljukat. A büszke és gyönyörű nemzetiszocialista Németország romokban hever, Hitler legaktívabb munkatársainak százai halottak, fogságban vannak vagy a halálnál is rosszabb életet élnek, s a milliók, akik néhány évvel ezelőtt még hangosan dicsőítették őt, mostanra elnémultak. „Es ist das Land der Angst” – ez a félelem földje – e szavakkal fordultak hozzám Saarbrückenben 1948-ban a megszállt Németország helyzetének összefoglalásaként. És senki nem tudja, hol lehet Hitler, ha még él egyáltalán.

Mégis, a nemzetiszocialista hitvallást, mely olyan régi igazságokon alapul, mint maga a Nap, soha nem lehet eltörölni. Legyen bár élő vagy holt, Adolf Hitler soha nem halhat meg, és előbb-utóbb szelleme diadalmaskodni fog.

E könyv igaz követőihez szól Németországban és azon kívül is, mindazoknak, akik 1948-ban is oly szorosan ragaszkodnak a nemzetiszocialista eszmékhez, mint ahogyan azt 1933-ban és 1940-ben tették.

Ám elsősorban mégis a németeket szólítja meg, azokat, akik megőrizték hitüket Vezérünkben a tűz és kén áradata alatt, mely az angolszász bombázókról zuhogott rájuk öt éven keresztül éjszakáról éjszakára, azoknak, akik továbbra is szerették és becsülték őt a szörnyűséges, háború utáni állapotok közepette, melyet az ő ellenségei szabtak ki rájuk – mindenfajta megaláztatás során, üldöztetésben és éhezésben, koncentrációs táborokban vagy lerombolt otthonaik sivár elhagyatottságában, a „nácitlanításuk” minden áron történő, őrjöngő kísérletei ellenére. Az arany és acél embereinek szól, akiket a vereség képtelen volt elcsüggeszteni, akiket a terror és szenvedés nem tudott megtörni, akiket pénzzel képtelenek voltak megvenni: valódi nácik, bajtársaim és feljebbvalóim, mivel nekem nem adatott meg a lehetőség, hogy testben is szenvedjek eszméinkért, ahogyan ők tették, kortársaim közül az egyetlenek, akikért boldogan meghalnék.

Köszönöm valamennyi barátnak, aki ebben az országban és másutt is segítségemre volt igyekezetemben, hogy velük együtt felkészüljek az Új Rend feltámasztására.

Köszönetet kell mondanom azon ellenségeinknek is, akik, anélkül, hogy tudnák, mit tesznek, lehetővé tették számomra, hogy Németországba jöjjek. Most az egyszer ők is a láthatatlan Erők eszközeként működtek, melyek már megtisztították az utat a horogkereszt végső diadala előtt.

Heil Hitler!

SAVITRI DEVI MUKHERJI

Alfeld an der Leine (Alsó-Szászország)

1948. október 3.

Savitri Devi az alsó-szászországi Alfeld an der Leine-ben 1948. december 5-én

1 Bhagavad-Gíta, 4:7–8

2 Részlet az 1935. szeptember 15-én, Nürnbergben elhangzott beszédből.

3 Híres csatamező az ősi Indiában, ahol a Bhagavad-Gíta szavai elhangzottak.

Arany a kohóban — Előszó

Nürnberg mártírjainak ajánlva

“Muß eine militärische Niederlage zu einem so restlosen Niederbruch einer Nation und eines Staates führen? Seit wann ist dies das Ergebnis eines unglücklichen Krieges? Gehen denn überhaupt Völker an verlorenen Kriegen an und für sich zugrunde?"

“Die Antwort darauf kann sehr kurz sein: Immer dann, wenn Völker in ihrer militärischen Niederlage die Quittung für ihre innere Fäulnis, Feigheit, Charakterlosigkeit, kurz Unwürdigkeit erhalten. Ist es nicht so, dann wird die militärische Niederlage eher zum Antrieb eines kommenden größeren Aufstiegs als zum Leichenstein eines Völker-daseins."

“Die Geschichte bietet unendlich viele Beispiele für die Richtigkeit dieser Behauptung.”

—Adolf Hitler, Mein Kampf¹

ELŐSZÓ

1948-ban második alkalommal léphettem Németország földjére a párizsi Bureau des Affaires Allemandes² katonai engedélye segítségével, annak okán, hogy a szükséges információkat egy könyv megírásához megszerezzem. E könyv nem más, mint amit az olvasó most a kezében tart (talán, az ideiglenesen győzedelmes demokráciák szemszögéből még ironikusnak is tekinthető ez). Bevezetése és első három fejezete már elkészült, amikor 1949. február 20-án „náci propaganda” vádjával letartóztattak, többi részét pedig a werli börtönben található cellámban írtam meg. Megjelenése, sőt, a kézirat fennmaradása a csodának köszönhető, vagyis inkább csodák alig hihető sorozatának, melyekről egy másik, Defiance³ című, szabadulásom után íródott könyvemben számoltam be.

Itt csupán – négy évvel a könyv megírása után – még egyszer szeretném kifejezni határtalan hálámat a láthatatlan Erők iránt, hogy oly csodálatos módon mentették meg, lapjait érintetlenül juttatva ki a tűzből. Csak szeretném kifejezni bizalmam türelmes, szenvtelen, személytelen Bölcsességükben – e Bölcsességben, mely mindent az üldözött felsőbbrendű emberiség s az általa megtestesített Igazság és Szépség nagyobb dicsőségére használ fel. Ezek az Erők, melyek megmentették és napvilágra hozták e könyvet, bajtársaimat és feljebbvalóimat is visszahelyezik majd a hatalomba, s rajtuk keresztül mentik majd meg egy napon mindazt, ami Nyugaton még megmentésre méltó. Legalábbis én így értelmezem érdekemben tett csodájukat.

Heil Hitler!

SAVITRI DEVI MUKHERJI

Lyon (Franciaország)

1952. augusztus 21.

1 “Muszáj-e a katonai vereségnek az állam és a nemzet teljes összeomlásához vezetnie? Mióta ez a végkimenetele egy balszerencsés háborúnak? Eltűnnek-e népek elvesztett háborúk következményeként?”

“Az e kérdésekre adott válasz igen rövid is lehet: minden esetben, ha a katonai vereség a népekre kirótt büntetés belső romlottságukért, gyávaságukért, jellemtelenségükért, röviden, méltatlanságukért. Ám ha nem ez a helyzet, akkor a katonai vereség sokkal inkább a jövőbeli, nagyszerű feltámadás ösztönzője lehet a nemzeti lét sírköve helyett.”

“A történelem számtalan példával szolgál eme állítás igazolására.” (Adolf Hitler, Mein Kampf [München, Zentralverlag der NSDAP, Franz Eher Nachf., 1939], vol. I, ch. x, 250. oldal.) [Kiemelés a szerzőtől.]

2 Német Ügyek Irodája. [A ford.]

3 Dac. [A ford.]

Az Erősek vallása

Paul Hermann, "A zászló"

“Énokia, Férfiasság hatalmas Városa

Az Erőszakos tanyája, az Erős Citadellája

Ki félelmet s megbánást nem ismert soha...”

—Leconte de Lisle (“Káin,” Barbár költemények)

Ha mottót kellene választanom magamnak, a „pure, dure, sûre”-t [tiszta, kemény, biztos] választanám, más szavakkal: a megváltoztathatatlant. Az Erősek eszményét fejezném ki vele, melyet semmi nem győzhet le, nem ronthat el, nem változtathat meg. Ők azok, akikre számíthatunk, mert életük a rend és a hűség, összhangban az örökkévalóval.

Ó, te, ki magasztalod a vég, sőt a remény nélküli harcot, ragaszkodj ahhoz, ami örökkévaló! Egyedül ez van, minden egyéb csupán árny és füst. Nincs olyan emberi vagy állati individuum, sem individuumok csoportja, sem nép, mely önmagában véve megérdemelné törődésed, ám az örökkévaló tükörképeként mindegyik megérdemli azt, hogy neki szenteld magad, egészen képességeid határáig. S az egyéni létezők és természetes csoportosulások többé-kevésbé mindig tükrözik az örökkévalót. Annyiban tükrözik, amennyiben minden szinten megközelítik fajuk archetípusát, amennyiben élő dolgokként képviselik azt. Aki csupán önmagát képviseli – még ha formálja is a történelmet, és neve messzire eljut –, nem más, mint árny és füst.

Te, ki dicséred a magányos szikla képét, amely ki van téve az óceán szüntelen ostromának, melyet szelek korbácsolnak, hullámok koptatnak, s a vihar csúcspontján villám csap belé, állandóan tomboló tajték borítja, mégis áll, évezredről évezredre. Te, aki szeretnéd azonosítani magad hittestvéreiddel, az Erősnek e kézzelfogható szimbólumával, hogy érezd: „Ezek mi vagyunk! Ez én vagyok!”, szabadítsd meg magad két halálos téveszmétől: a „boldogság” keresésétől és az „emberi(es)ség” iránti törődéstől. Avagy figyelj arra, nehogy valaha is bedőlj nekik, ha az istenek megadják számodra a kiváltságot, hogy mentes maradj tőlük ifjúságodban.

Boldogságot, – amely számukra akadálytalan, természetes kibontakozást jelent – ezt kellene biztosítani azon élőlények számára, akik nem rendelkeznek a Szóval, a gondolat atyjával, hogy ne legyenek se éhesek, se szomjasak, ne fázzanak és melegük se legyen, képesek legyenek szabadon élni az életet, amelyre teremtve lettek, s időnként néhányan még szeretve is legyenek. Oly kártérítés ez, mely jár nekik. Használd fel minden erőd, hogy biztosítsd számukra. Segítsd az állatot és a fát, védd meg őket az önző és hitvány szellemű embertől. Adj egy nyalábnyi füvet a lónak vagy az elcsigázott szamárnak, egy vödör vizet a szomjúságtól haldokló bölénynek, melyet napkelte óta tartanak befogva a nehéz kordé elé a trópusok lángoló ege alatt, barátságos simogatást a málhásállatnak, bármilyen fajta legyen is, akit ura eszközként kezel. Tápláld az elhagyatott kutyát vagy macskát, aki a részvétlen városban kóborol, és sosem volt gazdája, tégy egy csészealjnyi tejet az ösvény mellé, s ha odajön és hagyja, simogasd meg. Vidd magaddal házadba a letépett és elhajított zöldellő ágat, hogy ne tapossák el, és tedd egy vízzel teli vázába. Túlságosan is élő még és jogosult féltő gondoskodásodra. Semmi egyebe nincs, csak csendes élete, legalább ezt élvezhesse a segítségeddel. Élni, ez az út – a hús valamennyi létezőjének útja, akinek a Szó nem adatott meg –, hogy összhangba kerüljön az örökkévalóval. S e teremtmények számára az élet jelenti a boldogságot.

Ám azoknak, akik bírnak a Szóval, a gondolat atyjával, s közülük is különösképp az Erőseknek jobb dolguk is akad, mint a „boldogság” hajszolása. Legfőbb feladatuk azon összhang, harmónia megtalálása az örökkévalóval, amelytől a Szó, úgy tűnik, kezdetben megfosztotta őket. Meg kell tartaniuk helyüket az élet egyetemes táncában, minden gazdagsággal és tudással, melyet a Szó hozott számukra vagy segített megszerezni nekik. Úgy kell élniük, mint ahogy azok élnek, akik nem beszélnek, azon szent törvények szerint, melyek a fajok létezését kormányozzák, ám ezúttal tudatosan és akarattal. Az egyén gyönyöre vagy szenvedése, boldogsága vagy elégedetlensége nem számít. A jólét – azon a minimumon túl, mely feladata beteljesítéséhez szükséges – nem számít. Csak a feladat számít: a lényegi, az örökkévaló keresése az életen és gondolaton keresztül.

Ragaszkodj a lényegihez, az örökkévalóhoz, és soha ne aggódj se magad se más boldogsága miatt, hanem teljesítsd saját feladatod és segíts másoknak is, hogy elérjék ezt, feltéve, hogy ez nem akadályoz téged.

Aki bír a Szóval, a gondolat atyjával, s mégis távol van attól, hogy lényegi szolgálatába állítsa, és elpazarolja azt a személyes kielégülés keresésére, és bár rendelkezik a technikával, a gondolat gyümölcsével, ám mindenekelőtt arra használja, hogy növelje saját és mások jólétét, ezt tartva fő feladatának, az nem méltó kiváltságaira. Nem méltó a szépség és csend lényeihez, az állatokhoz és a fákhoz – hiszen maga is azok ösvényét követi. Az, aki az erőket, melyeket a Szó és a gondolat ad neki, arra használja, hogy halált és legfőképpen szenvedést idézzen elő e csodálatos, beszédre képtelen teremtmények körében, saját vagy más emberek jóléte érdekében, az, aki az ember kiváltságait az élő természet ellenében használja fel, bűnt követ el az egyetemes Anya – az Élet – és a Rend ellen, amely a „noblesse oblige”-t kívánja meg. Az ilyen nem Erős, nem arisztokrata a szó mélyebb értelmében, hanem alantas, egoista és gyáva, undor tárgya a természetes elit szemében.

Minden olyan társadalom, minden olyan „civilizáció”, amely ugyanebből a bármi áron való emberi jólétre vagy emberi „boldogságra” törekvésből származik, magán viseli a Dekadencia Hatalmainak jelét, amelyek az erők vég nélküli játéka kozmikus rendjének ellenségei. A Sötét Kor civilizációja ez. Ha arra ítéltettünk, hogy elszenvedjük, akkor szenvedjük el fáradhatatlanul, szemben állva vele, megtagadva, küzdve ellene életünk minden percében. Változtassuk diadalunkká végzetének siettetését – legalább úgy, hogy minden képességünkkel együttműködünk azon erők természetes tevékenységével, amelyek a végéhez vezetnek. Mert e kor átkozott, e kor szervezett rútság és hitványság.

Szabadítsd meg magad a „boldogság” babonájától, ha valaha is megkísértett, s ugyanígy az emberétől is. Védd meg magad attól a hozzáállástól – mivel amilyen ostoba, olyan hiábavaló –, mely azt hirdeti, hogy „szeressünk minden embert” pusztán azért, mert ember. S ha e hozzáállás sosem volt a tiéd, ha már gyermekkorodtól kezdve áthatolhatatlan voltál az emberiség hívei propagandájának, adj hálát érte a halhatatlan Isteneknek, kiknek e veled született bölcsességet köszönheted. Természetesen semmi sem tiltja meg neked, hogy segítséget nyújts egy bajban lévő embernek, még ha az a legérdemtelenebb is. Az Erősek nagylelkűek. Ám ebben az esetben ők csupán mint élő húshoz lennének jók hozzá, nem pedig mint emberhez. S ha az a kérdés merülne fel, hogy választani kell az ember és a Szótól megfosztott teremtmények egyike közt, aki viszont közelebb áll faja archetípusához, mint amennyire az előbbi az ideális emberéhez, vagyis a felsőbbrendű emberhez, nyújtsd kezed és gondoskodásod a teremtménynek. Ő sokkal inkább az örökkévaló művész mesterműve.

Mert az „ember”, melyet oly nagyra becsülnek, nem valóság, hanem az értelem fogalmi konstrukciója, amely az életteli mozzanatok zavarba ejtő változatosságából indul ki. Kétségtelenül valamennyi „faj” az értelem konstrukciója, nevük általános ideáknak felel meg. Ám van egy hatalmas különbség: az élő realitások, akik egy adott faj egyedei, emlékeztetnek egymásra. A faj létezik valamennyiükben. Valamennyi hozzá tartozó egyed ugyanolyan vagy nagyjából azonos mértékben tükrözi az örökkévalót. A Szóval nem rendelkező fajok közül egyazon faj egyedei csaknem felcserélhetők. Lehetőségeik rögzítettek. Tudjuk, mit nyer az élőlények világa, valahányszor egy kiscica megszületik, tudjuk, mit veszít, valahányszor egy macska – legyen akár fiatal vagy öreg – meghal. Ám azt nem tudjuk, mit nyer – vagy veszít – valahányszor egy embergyerek megszületik. Mert mi az ember?

A legtökéletesebb északi egyed – kinek szíve nemes, kinek ítélőképessége szilárd és igaz, s akinek vonásai olyanok, mint a legtisztább korból származó görög szobroké – ember. Egy hottentotta, pigmeus, pápua, zsidó vagy zsidó vérrel keveredett keleti: „ember.” Az „Ember”, mint olyan, nem létezik. Csupán a főemlősök meglehetősen különböző változatai léteznek, melyeket megszokásból „humán”-nak nevezünk, mert osztoznak a felegyenesedett tartásban és a Szóban, noha ez utóbbiban eléggé egyenlőtlen mértékben. S ugyanezen a fajon – sőt ugyanezen népen belül – leküzdhetetlen lelki és ugyanígy testi eltérések léteznek; olyan eltérések, melyeket – még ha egy általános leromlás részben meg is magyaráz – az ember szeretne a távoli múltban történt kereszteződésekre fogni, hiszen az ilyen különbségek azonos vérből származó egyének között oly nagyon természetellenesnek tűnnek. Megdöbbentő, hogy milyen gyakori és erőszakos ideológiai (és vallási) ellentéteknek lehetünk tanúi rasszbéli testvérek között. Még megdöbbentőbb szembesülni azzal, hogy noha Páli Szent Vince francia volt, ugyanúgy vannak francia gyermekbántalmazók is, vagy hogy a gyönyörű és erényes Laure de Noves-Sade márkinő négy évszázaddal halála utáni leszármazottai közt tudhatja azt a rossz hírű márkit, ki ugyanezt a nevet viselte.

Így hát megismétlem: nem tudhatjuk, nem jósolhatjuk meg, hogy az élőlények világa mit nyer vagy veszít valahányszor egy ifjú emberi teremtmény megszületik avagy meghal. S annál kevésbé lehetséges hozzávetőlegesen is megállapítani, minél kevésbé tiszta a faj – vagyis minél kevesebb lehetősége van a nagyjából egyforma újszülötteknek az indulásnál – valamint a társadalom minél kevésbé hajlik arra, hogy az összes azonos csoportba tartozó egyént ugyanazon formába öntse, vagyis minél kevésbé hajlik bátorítani ugyanazon lehetőségek körülbelül azonos irányba való kibontakoztatását. Mert ebben az esetben minél több a kivétel – az osztályba sorolhatatlan individualitás –, amely egy azonos nevű csoportba tartozik, annál kevésbé vonatkozik ez a „név” a valóságra. Nagyjából lehetséges és könnyű is elképzelni meghatározott körülmények között egy indián, afrikai vagy indiai törzs tagjának reakcióit – mondjuk egy hivarót, egy maszájt vagy egy szantált, aki a természetes környezetében marad, s hagyományának alárendelt – és egy árjáét (akár német, akár nem), aki ugyanakkor hithű hitleriánus. Sokkal nehezebb azonban elképzelni egy pontosan meg nem határozott, összehangolatlan nyugat-európaiét.

Habár igaz, hogy – a rasszok, kultúrák és széles skálán mozgó egyéb meghatározottságok összekeveredésének bizonyos fokán túl, a kommunikáció modern eszközeinek köszönhetően – az emberek különös módon hasonlítani kezdenek egymásra lelkiségükben, ha fizikálisan nem is. Hasonlítanak egymásra a semmisségben. Azt gondolják, hogy minden a függetlenségüket és eredetiségüket bizonyítja, valójában viszont reakcióik hasonló körülmények között oly mértékben megegyezőek, mint két ugyanazon törzshöz tartozó feketéé, rézbőrűé vagy azonos rasszhoz és azonos hithez kötődő emberé. A szélsőségek találkoznak. A technológiai fejlődés élvonalában álló világvárosok tömegének etnikai káosza a szürkeség uniformisának felvételére hajlamos, egyfajta gyárilag előállított homogenitásra – ez a tömegek irányítójának kívánsága – egy relatív egység baljós karikatúrájára, amely az azonos vérből származó emberek számára természetes értékrendeket és közös gyakorlatokat öleli fel, egyformaság, amely távol áll attól, hogy „kollektív értelmet” mutasson a tudatosság bármilyen szintjén, csupán a társadalom leromlását tárja fel, egy olyan társadalomét, amely egyértelműen hátat fordít az örökkévalónak. – más szavakkal: elátkozott társadalom.

Ám időnként még felfedezhetünk kivételes egyéneket az efféle társadalmakban, olyan egyéneket, akik megvetik az etnikai káoszt, amelyet maguk körül észlelnek, s melynek talán ők maguk is produktumai, s akik, hogy megmenekülhessenek, ragaszkodnak a fajok kiirtásának bizonyos doktrínájához vagy akár teljes mértékben egy igaz faj szolgálatába állnak az összes lemondással egyetemben, amelyek várnak rájuk. Az átöröklés mechanizmusa oly komplex, a külső hatások játéka pedig oly véletlenszerű, hogy nem lehetséges előre látni, a hanyatló társadalom gyermekei közül ki válik ilyen egyénné – nem vetíthető jobban előre, mint az, hogy egy törzs újszülött tagja egy nap valami másra fog-e törekedni, mint az átvett értékekre és ideákra, vagy hogy melyik sajátos hitben nevelt gyermek fogja olyan sietve elhagyni hitét, amilyen gyorsan csak tudja.

A kivétel néha feltételezhető, és mindig lehetséges is egy emberi csoportban, még akkor is, ha az homogén – ami nem azt jelenti, hogy a gyakorlatban bárki számításba tudná, sőt kellene, hogy tudja venni ezt. Ha így történne, akkor ez a végtelenségig bonyolítaná a csoportok közötti kapcsolatokat. Továbbá a kivétel, ha valami többet képvisel, mint önmagát, akkor képes megváltoztatni a csoportot, amikor csak akarja. Ha létezne egy azték, akit megdöbbentenek az áldozatok, melyeket népe az isteneknek ajánl, ez az ember az elsők között volna a spanyol hódítók vallásának elfogadói közt. Egy európai árja pedig – aki a mi időnkben csupán megvetést érez a nyugat „keresztény és demokratikus” értékeivel szemben, s az ókori Spárta mintájára felépülő társadalomról álmodik –, amennyiben a harchoz is volna érzéke, a hitleri hithez ragaszkodna.

* * *

Ezekből az észrevételekből az következik, hogy emberiesség elképzelése nem felel meg semmi konkrét realitásnak az élőlények egészének együttesétől leválasztva. A Szó és a felegyenesedett tartás – az egyedüli jellemzők, amelyek minden emberben közösek – nem elégségesek ahhoz, hogy „testvérekké” tegyék őket. Ezek a jellemzők nem jelentik azt, hogy az emberek közelebb állnak egymáshoz, mint bármelyikük is egy másik faj egyedéhez. Így nincs olyan morális kötelezettség, hogy szeressünk minden embert, hacsak nem posztuláljuk valamennyi élőlény szeretetének kötelességét, beleértve a legkárosabb rovarokat is, mert egy ember (vagy egy embercsoport), amely természete szerint avagy önkéntes választása alapján rútságot, hazugságokat és szenvedést terjeszt, rosszabb, mint bármely káros rovar. Abszurd lenne harcolni az utóbbi, a kevésbé erős, ezért kevésbé veszélyes ellen, s ugyanakkor tolerálni – sőt, „szeretni” – az előbbit.

Szeresd a magasabb rendű embert, az árját, aki méltó e névre, mert gyönyörű, jó és bátor, felelősségteljes és bármilyen áldozatra képes célja elérése érdekében. Az árja egészséges és erős. A testvéred ő, és fegyvertársad fajod küzdelmében a széthullás erőivel szemben. Az ő gyermekei folytatják majd e szent küzdelmet helyeden, mikor tested visszatér az elemekhez.

Tiszteld más fajok nemesét, aki másutt folytatja tiéddel – miénkkel – párhuzamos harcát. Ő a szövetségesed. A szövetségesed, még akkor is, ha a világ túlsó felén él.

Szeresd valamennyi alázatos élőlényt, akik semmiféleképpen nem állnak szemben veled, velünk: az egyszerű, őszinte szívű, hiúság és rosszindulat nélküli embereket, s az összes állatot, mert gyönyörűek, szeresd őket kivétel nélkül és függetlenül a közömbösen a hozzájuk társított akármilyen „elképzeléstől.” Szeresd őket, és látni fogod az örökkévalót szénfekete, borostyán vagy smaragdszín szemükben. Szeresd a fákat is, a növényeket, a legelőn átcsobogó, tenger felé tartó vizet, mely nem is tudja, merre tart. Szeresd a hegyeket, a sivatagot, az erdőt, a mérhetetlen eget, a fénnyel és felhőkkel telit, mert ők mind felülmúlják az embert, s az örökkévalót tárják fel számodra.

Ellenben vesd meg az üres szívű, sekélyes értelmű tömegembert, a kapzsi és kérkedő tömeg-egoistát, aki csupán saját jólétének él s mindannak, amit pénzért megvehet. Vesd meg őt, miközben használd ki annyira, amennyire csak tudod. Ha a mi fajunkból származik és kielégítően tiszta, akkor olyan gyermekei születhetnek, akik a mi kezeink alatt nevelkedve egy napon – amikor majd ismét lesz szavunk – sokkalta többet fognak érni, mint ő. Ez a legjobb, sőt, talán az egyetlen szolgálat, amelyet képes felmutatni. Valahányszor csalódást okoz, hogy egy „jó fajból” származó ember boldogan integrálódik a „fogyasztói társadalomba”, emlékeztesd magad: nem számít tudatos egyednek, csak a vére számít. Lásd benne csupán azt, amit a ló- vagy kutyatenyésztők látnak tenyészállataikban: a pedigrét. Legyünk őszinték: amit mond, hisz és gondol, az nem bír jelentőséggel.

A változhatatlan értékek ellenségéről szólva – a Természet és Élet ellenségéről, aki szeretné a leggyönyörűbbet a legkevésbé szépnek vagy egyenesen a rútnak feláldozni, az erőset a gyengének, az egészségest a szenvedőnek, a betegnek és a fogyatékosnak, aki egyedül vagy csoportosan kel fel az örökkévaló ellen –: harcolj ellene, szíved minden buzgalmával, karod minden erejével, értelmed hatalmával harcolj ellene. Nem szükséges gyűlölni őt. Saját természetét követi és saját végzetét teljesíti be, miközben szembeszáll az örökkévaló értékekkel. Saját szerepét játssza a kezdet és vég nélkül való kozmikus táncban. Ám – éppen emiatt – szükségszerű és sürgető minden eszközzel küzdeni ellene szünet és gyengeség nélkül, mivel ő az abszolút ellentét, a mi ellentétünk és ebből következően természetes ellenségünk az erők könyörtelen játékában.

Küzdj ellene elfogulatlanul és minden erőddel: az Erősek megőrzik az éber egyensúlyt még a legdiadalittasabb fanatizmus közepette is. Harcolj ellene erőszakkal, és ha úgy kívánatos, akkor erőszak nélkül. Harcolj ellene úgy, hogy éjjel-nappal az ő szerepe és a tiéd közötti ellentét járjon a fejedben.

* * *

Soha ne becsüld alá a szertartásokat. Bárhol is létezzenek, ott bizonyos fajta rend uralkodik. S bármely rend magába foglalja az egyéni akarat alárendelését, a fegyelmezettséget, így hát az önfeladást is – a felkészülést annak a követésére, ami örökkévaló.

Minden igaz vallás nyitott ösvény az örökkévaló felé törekvőnek, akár tudatosan teszi akár nem. S nincs igaz vallás szertartás nélkül. Amint vannak szertartások, bármilyen egyszerűek is legyenek azok, azonmód ott lesznek a vallás körvonalai is. Azért mondok „körvonalat”, mert noha a szertartás szükséges, sőt, egyenesen lényegi minden igaz valláshoz, ahhoz nem elégséges, hogy létre is hozzon egyet. Nélkülözhetetlen, hogy alapelvek is járuljanak hozzá, melyek a Tradíció kifejeződései, vagyis, amelyek segítik a hűségest az örökkévaló igazságok megélésében. Szükségtelen kimondani – mivel tisztán látszik –, hogy azon emberek közül, akik névleg egy adott valláshoz tartoznak, mindegyikük többé-kevésbé megéli ezt, a nagy többség viszont (legalábbis az oly hanyatló korokban, mint a miénk) egyáltalán nem. Akár egyszerűen úgy is definiálhatnánk e hanyatló kort, hogy azt mondjuk, olyan korszak, amikor a tradicionális doktrínák, vagyis azok, amelyek a hűségest az örökkévaló szemléléséhez emelik – egy elhanyagolható kisebbség kivételével – nem tartanak számot többé az emberek érdeklődésére.

Azokban az évszázadokban, amikor a degeneráció folytatódik és fokozódik, az emberek nagy többségének elméjében és szívében kifejezetten politikai doktrínák veszik át a tradicionális alapelvek helyét, azokét, amelyeket általánosságban „vallásosnak” neveznek, és – ami talán még rosszabb – az emberek a különböző vallások elnevezéseit olyan törekvésekre használják, amelyek végeredményben pusztán személyes és anyagi előnyök elérésére szolgálnak.

A kifejezetten politikai doktrínák – ellentétben azokkal, amelyek a Tradícióra vonatkoznak – legfeljebb közvetlen és „történeti”, vagyis időbeli megfontolásokra összpontosítanak, olyanokra, amelyek nem térnek vissza, amelyeket nem fogunk még egyszer látni. Egy olyan alapelv, mely követőinek segít közvetlen politikai vagy akár gazdasági természetű problémák megoldásában, miközben olyan igazságokra tanítja őket, melyek messze felülmúlják azokat, és megfelelő értékeket nevel beléjük, nem csupán politikai doktrína. Weltanschauung, „a Világegyetem egyfajta látomása”. Elegendő szertartásokkal kiegészíteni, hogy egy vallás alapját képezze. S azok a követők, akik rendelkeznek a szertartásokhoz való érzékkel, és érzik a szertartások szükségességét – amelyet úgy nyilvánítanak ki, ahogy tudnak, például megemlékezésekkel a közösségük történelméhez kötődő kedvező vagy kedvezőtlen időpontokra, örömteli vagy szomorú évfordulókkal, vagy bizonyos időközönként oly helyszínek meglátogatásával, melyek gazdag jelentéssel bírnak számukra –, ők azok, akik voltaképp a hívek.

De megismétlem: ahhoz, hogy egy Weltanschauung, a világegyetem látomása, egy „filozófia”, amelyet egykor a szertartás mágiájával oltottak be, igazi vallás alapjává váljon, nem csupán az szükséges, hogy ne tartalmazzon belső ellentmondásokat, hanem hogy alaptételei igazak legyenek, nem relatíve, hanem abszolút. Igazak mindenkor és mindenütt, igazak időben és az időtől függetlenül, örökre. Más szavakkal arra van szükség, hogy nem máson, mint a kozmosz törvényein nyugodjon, a kezdet és vég nélküli Élet törvényein, azokon a törvényeken, melyek az emberre vonatkoznak, de felül is múlják, ahogy felülmúlnak minden véges létezőt. Egyszóval szükségszerű, hogy kozmikus bölcselettel bírjon, amellyel képes integrálni magát az örökkévaló Hagyományba.

Rendkívül ritkák az olyan doktrínák, melyek az állítólagos „megszabadítást” hirdetnék, s még ezeknél is ritkábbak azok a politikai doktrínák (már ha bírnak egyáltalán „filozófiai” alappal), melyek teljesítik e feltételt. Ha közülük egyik nem teljesíti ezt, ám az emberi szív szükségletének nyomása alatt mégis szertartásokat adaptál, akkor az egy hamis vallás felemelkedését jelenti, szentségtörő szervezetét, más szavakkal egy ellentradícióét. Korunkban ez a helyzet a marxizmussal, mivel a szertartásos élet látszatát vezették be benne. Az alázatos és őszinte szláv paraszt, aki, sok más emberrel együtt, Lenin mauzóleuma előtt várakozik, hogy végre odaengedjék, hogy ama férfi mesterségesen romolhatatlanná tett testének jelenlétében időzzön, aki a zsidó Marx elgondolásait egy világforradalom alapjává tette, hívő. Zarándokúton érkezett oda, hogy szívének hűségét táplálja, ahogy atyái mentek valamelyik híres templomba földre borulni a csodatévő ikon előtt. A szív tápláléka jelentősebb – vagy azzá válik újra –, mint a gyomoré. Ha szükséges, ott időzik akár két napig is étlen-szomjan, csak hogy átélhesse a pillanatot, amikor csendben elhalad Lenin mumifikált teste előtt. Ám a szív abból az igazságból él, amely mindig és mindenütt az. A hamisságok, amelyekben hisz, eltérítik e kapcsolattól, s előbb-utóbb éhezni kezd az abszolútra. Marx egész bölcselete, melyet Lenin a proletár állam alapvetéseként vett át, botrányos valótlanságokon alapul: annak kijelentésén, hogy az ember semmi egyéb, mint amivé gazdasági környezete teszi, az átöröklés és így a faj szerepének tagadásán, valamint a történelem során felsőbbrendű személyiségek (és fajok) szerepének tagadásán. Az őszinte, vezetőihez – a vezetőkhöz, akik az elmélet eme hibáját dicsőítik, és ebből kiindulva világméretű forradalmat szabadítottak el – vallásosan kötődő ember öntudatlanul is a széthullás Erőit szolgálja, amelyeket több tradicionális tanítás többé-kevésbé dualisztikus fogalomhasználatában a „Mélység Erőinek” nevez.

A doktrínák közül, melyeket a huszadik században politikainak tartottak, csupán egyet ismerek, amely lényegében mérhetetlenül több, mint „politikai”, és teljesíti a sine qua non feltételét, amely nélkül a Weltanschauung még a szertartás segítségével is lehetetlen, amelyet egy igaz vallás alapjául használnak, amely örökkévaló igazságokon nyugszik messze felülmúlva az emberiséget és annak közvetlen problémáit, nem is beszélve az egyedi emberekről, akikhez kezdetben szólt, és azok akkori problémáiról. Csupán egy ilyet ismerek tehát, s ez a valódi árja rasszizmus, más szóval a hitlerizmus.

* * *

Adolf Hitler új zászlókat szentel fel a „Blutfahne”-val 

az 1938-as nürnbergi pártgyűlésen.

A hét szín¹ című regénye egyik fejezetében Robert Brasillach leírja az új zászlók felszentelésének ünnepségét a Harmadik Birodalomban, melyen egyszer ő maga is jelen volt. Valamennyi olyan szervezet impozáns felvonulását követően, amely a Nemzetiszocialista Párttól függött vagy ahhoz csatlakozott, a Führer ünnepélyesen előlépett a hatalmas, tömött stadionban – ahol teljes csend uralkodott – ötszázezer néző szeme elé. Egymás után felemelte az új zászlókat, s összeérintette azokat a „Vérzászlóval”, a lobogóval, melyet legkorábbi követői hordoztak az 1923. november 9-i puccs során, s melynek a tizenhat áldozat vére, akik azon a napon estek el, szent karaktert kölcsönzött. Így valamennyi zászló egymáshoz hasonlóvá vált, „megbízatást kaptak” a misztikus folyadék segítségével a Tizenhatok áldozathozatalában történő részvételre. S a francia író nem alaptalanul jegyzi meg, hogy aki nem fogta fel e tett vallási jelentőségét, „nem értett meg semmit a hitlerizmusból.” Hangsúlyozza, hogy, e tett, úgymond, szertartás volt.

Ám e szertartás, amelyhez még számos másik is járult, soha nem lett volna elégséges ahhoz, hogy a hitlerizmust vallási karakterrel ruházza fel, ha az nem lett volna már több-mint-politikai doktrína, Weltanschauung. S mindenekelőtt képtelenség lett volna igaz vallássá tenni, ha e Weltanschauung alapjainál nem rejlettek volna örökkévaló igazságok, s az egész hozzáállás – mely a végső elemzésben nem lett volna (és nem maradna) semmi egyéb, mint az örökkévaló utáni kutatás – nem par excellence tradicionális hozzáállás.

Furcsának tűnhetnek e szavak 1969-ben, több mint huszonnégy évvel Hitler Németországának vereségét követően a harcmezőkön, és politikai struktúrájának összeomlása után. Furcsának tűnhetnek most, amikor hiábavalóan kutatnánk a Harmadik Birodalom egész egykori földrajzi térségében egyetlen látható jel után a nemzetiszocializmus újjáéledésére, ahogyan pedig azt a Führer kívánta. A Birodalom régi határain túli szervezetek többsége, melyek azt állítják, hogy megmentik a halálraítélt Mozgalmat, csupán halovány és szív nélküli utánzatok vagy szánalmas karikatúrák, időnként egészen más célok szolgálatában. Ám a doktrína értékének – igazságának – semmi köze a sikerhez vagy a kudarchoz, melyet követői az anyagi síkon értek el. E siker vagy kudarc attól függ, hogy az emberek a történelem egy adott pillanatában összhangra törekednek vagy ellentétben állnak-e a doktrínákkal, s függ attól is, hogy a doktrínák hívei katonai, politikai, propagandaművészeti szempontból képesek-e vagy sem önmagukat ellenfeleik fölé emelni. Az a tény, hogy a doktrína a kozmikus igazság kifejeződése vagy sem, itt nem játszik szerepet. Ám hosszútávon, jól vagy rosszul, de a társadalom engedelmeskedik e doktrínáknak, abban az értelemben, hogy ha elutasítja az örökkévaló törvényekkel harmóniában lévő tanítások befogadását, s a valótlanságokat részesíti előnyben, saját széthullása érdekében munkálkodik, más szavakkal elátkozza önmagát.

Igaz, hogy a hitleristákat legyőzték 1945-ben valamennyi fronton, igaz, hogy a Harmadik Birodalmat feldarabolták, hogy a Nemzetiszocialista Párt nem létezik többé, hogy Németországban és máshol sincsenek már horogkeresztes zászlók az ablakokban, egyetlen utca sem viseli a Führer nevét és semmiféle kiadvány nem tiszteli emlékét. Igaz, hogy németek ezreit tanították meg, hogy lenézzék és gyűlöljék Őt, akit szüleik még éljeneztek, és senki sem érdeklődik iránta és tanításai iránt, mintha sosem élt volna. Mégis, az nem marad kevésbé igaz, hogy a hitleri doktrína lényege az örökkévaló törvények kifejeződése, azon törvényeké, melyek nem csak az embert, hanem az életet is irányítják, amelyek, ahogyan egy könyvben német nyelven írtam, „a csillagfényes mennyország bölcsességét”² képviselik, és hogy a választás, melyet a világ számára felvet, ugyanaz 1945 után is, mint azt megelőzően volt: vagy eme több mint emberi bölcsesség elfogadása, a Természet szellemével való összhang, melyet a hitlerizmus magában foglal, vagy a széthullás, etnikai káosz, az ember degenerációja, elszakadás a világmindenség Szívétől, kárhozat. Vagyis – és a szavak ismét tőlem származnak – „Hitler vagy a pokol.”³

Földünk lakói, úgy tűnik, a poklot választották. Ez az, ahogy a hanyatló emberiség állandóan cselekszik. Ez biztos jele annak, hogy teljes mértékben abban az időben élünk, amit a hindú tradíció Kali-Yugának, a Sötét Kornak nevez.

Bár a korszakok egymást követik, a törvények, melyek egymásra következésüket irányítják, megmaradnak.

Ugyanígy igaz, hogy rengeteg erőszakos tettet követtek el a hitlerizmus nevében, s ezek miatt van az, hogy a helyesen gondolkodó emberek, a „rendes emberek” csordája oly makacsul gyalázza azt, erősen kapcsolódva (legalábbis elméletben) a humanitárius értékekhez.

Jóllehet kétféle „doktrína nevében elkövetett” erőszakos tett létezik – vagy olyan tett, mely erőszakhoz vezet. Vannak azok, melyek a doktrína szellemében elkerülhetetlenek vagy legalábbis igazolhatók azon körülmények között, melyek során megtörténtek. S léteznek azok, az előbbitől teljesen eltérő tettek, melyeknek elkövetői messze nem a doktrínák igaz követői – bár ezt látható szimbólumok segítségével hirdetik – valójában csupán magukat képviselik, s felhasználják a doktrína presztízsét és a felhatalmazást, melyet az adományoz nekik, hogy előtérbe helyezzék saját érdekeiket, kielégítsék személyes becsvágyukat vagy egyszerűen szabad kezet kapjanak szenvedélyeikben. Volt olyan ember a Harmadik Birodalom idejében, aki feljelentett egy zsidót, mert őszintén hitte, hogy az veszélyes a rezsimre, amelyre ő saját népe biztonságát bízta. S volt olyan ember is, aki azért jelentett fel egy zsidót – aki előnyhöz jutott a feljelentés hatalmától, melyet a rezsim ruházott rá –, mert megkívánta a lakását. Volt katona – vagy állami hivatalnok – aki parancsoknak engedelmeskedett. És volt az az embertípus, aki egyenruhája által kölcsönzött tekintélyébe burkolózva harag, féltékenység vagy egyszerűen a természetes brutalitása befolyására — avagy beteges élvezet kedvéért — felesleges, erőszakos, sőt kegyetlen tetteket követett el, anélkül, hogy parancsot kapott volna ezekre. Mindig is voltak valamely doktrína névleges hívei közt, s a fortiori azok közt, akik nem utasítják el az általában vett erőszakot, őszinte harcosok és haszonlesők is; emberek, akik testestől-lelkestől szolgálják az ügyet, melynek magukat szentelték, és emberek, akik csak színlelik ezt, s helyette a saját érdekükben használják ki. (Szándékosan „ügyet” írok, nem pedig „doktrínát”, mivel egy ügyet szolgálunk, úgymint egy doktrína alkalmazását, egy álom időben történő anyagiasulását, amely az idő vagy egy ellenáramlat irányában bontakozhat ki. Egy doktrínát nem lehet csupán „szolgálni.” Az vagy igaz vagy hamis, vagy összhangban áll vagy ellentétes a világegyetem Törvényeivel. A világ valamennyi önfeláldozásának, milliónyi mártír áldozatának sem sikerülhet igazzá tenni, ha nem az. S a világ valamennyi „tudósának” és papjának harsogó tagadása, továbbá valamennyi korszak összes emberének gyűlölete egy doktrína alapvető tételeit illetően sem képes azt hamissá tenni, ha igaz.)

Az, hogy hitleristának álcázott haszonlesők jogosulatlan erőszakos tetteket követtek el „államérdekre” hivatkozva, a legkevésbé sem érinti a Német Birodalom ügyét – a hitlerizmus alkalmazását Németország problémáira egy adott időszakban – azt az ügyet, amelynek inkább rossz szolgálatot tettek ezáltal. Még kevésbé érinti magukat a hitleri doktrínákat. Azok az erőszakos tettek, melyeket a hitlerizmus szellemében követtek el – legbensőbb logikájának megfelelően – távol állnak attól, hogy igazságát megkérdőjelezzék, éppen ellenkezőleg, pont hogy megerősítik azt. Mivel egy igaz doktrína – vagyis az élet törvényeinek kifejezése – alkalmazását a Sötét Kor akár kiváltságos társadalmában is, más szavakkal egy olyan társadalomban, amelyben az egész emberiség együttesen a Természet nézőpontjából visszaesésben van, a technológiai szint fejlettsége ellenére, s talán éppen annak következtében csak így lehet elvégezni az „Idő ellenében”, a Sötét Korra jellemző jelenlegi egyetemes alászállás ellenében. S ez erőszak nélkül fizikailag lehetetlen.

* * *

A térítő jellegű, nemzetközi vallások közül tudomásom szerint egyedül a buddhizmus volt az, amely erőszak nélkül terjedt el. S figyeljünk fel rá, hogy ez a lemondás vallása, a par excellence „semmivé válás” vallása, amely, abszolút mértékben alkalmazva a cölibátus magasztalásához vezet – ahogyan kortársa, a dzsainizmus, India határai között, és a kathár mozgalom, sok évszázaddal később –, arra ösztönözve az emberiséget, hogy hagyja el az evilágit. A kereszténység, középpontjában a (szerinte) Isten képmására teremtett ember egyedüli szeretetével az élőlények között, igen nagy mértékben megvesztegetés és erőszak útján terjedt, királyok vagy császárok támogatásával, akik azt hitték, saját érdeküket szolgálják, mikor államvallássá kiáltották ki, és a meghódított népek nyakába varrták. Számtalan emberellenes – és általában véve a felsőbbrendű emberrel szembeni – bűntett fémjelezte terjeszkedését a 782-es, Nagy Károly utasítására történt mészárlástól Verden (Aller)-ben, amikor négyezerötszáz germán törzsfőnököt végeztek ki, akik hűségesek maradtak atyáik isteneihez egészen a Szent Inkvizíció hóhéraiig. Noha ezek bűnök, azonban nem zárják ki teljesen, hogy a kereszténység megőrizte az örökkévaló Hagyományt, amely rendíthetetlen maradt, mindeközben pedig olyan vallásként működik, melynek alapítója maga nyilatkoztatta ki, hogy az ő királysága „nem e világból való”, azaz olyan vallásként, amelynek számára az erőszak, elviekben, idegen. Ha igaz, hogy híveinek erőszakos tettei egyáltalán nem csökkentik annak értékét, még inkább így van olyan doktrínák hívei esetében, amelyek nem az embert, mint „elkülönült” létezőt helyezik a középpontba, hanem az Életet, s a vég nélküli küzdelmet, amelyet ez utóbbi von maga után – így egy olyan doktrína esetében, mint a hitlerizmus, melynek szelleme és e világra történő alkalmazása kizárólag korunk áramlata ellen mehet végbe – ezek sem változtathatják meg az eszme kiválóságát, mint a változhatatlan törvények kifejeződését.

Egy szigorúan politikai doktrínát a sikeressége alapján ítélünk meg. Egy olyan doktrínát, amely valószínűleg a szertartás általi felszentelésben részesül – vagy már részesült is – az örökkévalóhoz történő közeledése alapján ítélünk meg, bármik is legyenek ennek következményei, akár sikerek akár sikertelenségek a politika síkján.

1953. október 28-án néhány – meglehetősen kevés számú – bajtárs előtt, akik a Weser menti Holzmindenben gyűltek össze, a hitlerista Félix F. a következőket mondta nekem:

— 1945-ig párt voltunk, 1945 után egy nagyszerű, nemzetek feletti hit magvai lehetünk.

Ő kétségek nélkül hitt abban, hogy még az általános elkorcsosulás korában is, amilyen a miénk, azok, akikben az árja vér erős, elegendően vannak s elég tudatosak ahhoz, hogy egy „nagyszerű, nemzetekfeletti hitben” kapcsolódjanak össze az egyetlen doktrína körül, amely méltó hozzájuk.

Csak a jövőben fog fény derülni arra, igaza volt-e vagy sem. Ám azt már ma megerősíthetem, hogy még ha meg is fosztjuk mindentől, ami esetleges – időbeli –, a hitlerizmusnak a maga elsődleges kifejeződésében – azaz politikai doktrínaként –  mindezidáig sehol sem sikerült az árja elit kegyeibe férkőzni, bárhol is létezik ez, mindazonáltal továbbra is az Erősek örökkévalóságra nyitott Útja maradt, aszketizmusuké, a felgyorsult hanyatlás minden korszakában, minden „ciklus-lezáródás" idején.

* * *

Valamennyi igaz vallás, mindazok amelyek integrálhatók a Hagyományba, bizonyosan az örökkévalóhoz vezet. Ám mindazonáltal nem vezetik el oda a népüket. A „semmivé válás” vallásai, ahogy én nevezem őket – mint a buddhizmus, dzsainizmus és később a katharok – vezetik az elveszetteket és kétségbeesetteket, akiknek a remény hiánya szenvedés, akiket összetört vagy kivetett magából a vég nélküli küzdelem, s vágynak „elhagyni azt.” Azok a doktrínák, melyek cselekvésre buzdítanak remény nélküli szenvtelenséggel és lelkesültséggel, az Erőseknek szólnak, azoknak, akik soha nem fáradnak bele a küzdelembe, bármily „reménytelen” is, s akiknek nincs szüksége a halál utáni paradicsom megelőlegezett látomására, sem pedig egy „jobb világéra” fiaik és leszármazottaik számára ahhoz, hogy mindvégig kötelességük szerinti hévvel küzdjenek.

A hindúk Varnashramdharma-ja – egy olyan vallás, amely a kasztoknak (s így a fajoknak is, mivel a hindú kasztok örökletesek és semmi közük nincs a javakhoz, melyekre szert tehetnek) természetes hierarchiáján és a kötelességek természetes egymásutániságán alapul az emberi élet során – az Erősek vallása. Az elfogulatlan Tett eszméje uralja, ahogyan az a Bhagavad-Gîtából megérthető. Ez egy tradicionális társadalom alapjain fogant meg, bár e társadalom már kétség kívül dekadens volt, mivel a hanyatlás minden időbeli ciklusban az első kor – az Igazság Kora, a Satya-Yuga vagy az Aranykor – végén megkezdődik, ám a miénkkel összemérhetetlen, mivel végtelenül közelebb áll az ideális vagy isteni rendhez.

A hitlerizmus, lényegét tekintve – értsd, megfosztva valamennyi járulékától, mely egy bizonyos időszak politikai és gazdasági esetlegességeihez köti – az Árja Faj Erőseinek vallása, amiként szemben áll egy hanyatló világgal; az etnikai zűrzavar, az élő Természet megvetésének, az „ember” buta felmagasztalásának világával, amelyben felmagasztalják az embert mindenben, ami gyenge, morbid, különc módon „egyedi”, és más létezőktől különböző, az egyéni és kollektív emberi önzés, rútság és gyávaság világával. Ez a válasza az Erősek ezen fajának, kik eredendően nemesek, egy ilyen világra. S ez az, amit valamennyi fajtestvérüknek nyújtanak.

Sinto szentély

Ezzel párhuzamosan léteznek olyan vallások, amelyek ugyanazon erényeket, a szenvtelenség ugyanazon aszketizmusát magasztalják, amelyek a vég nélküli küzdelem ugyanazon dicsőitésén nyugosznak, a Vér és Föld méltóságán, ám más fajok számára szólnak – vallások, melyek esetenként igen régiek, ám folyamatosan megújulnak, újragondoltatnak követőik életerejének köszönhetően. Ezek egyike a sintoizmus, amely a hősök, az ősök, a Nap és Japán földjének istenítésén alapszik. Ahogyan egy japán mondta nekem 1940-ben:

— Az Önök nemzetiszocializmusa a mi szemünkben nyugati sintoizmus. Ez a mi saját világbölcseletünk, mely árjáktól származik és melyet árjáknak hirdetnek.

(Fájdalom! Gamagoriban, nem messze Hirosimától a japánok templomot emeltek Tódzsónak és azoknak, akiket a győztesek 1945-ben és ezután „háborús bűnösként” kivégeztek. Mikor fogunk olyan emlékműveket, ha nem is templomokat látni Németországban, amelyeket azon németek dicsőségére emeltek, akiket 1946. október 6-ától kezdve akasztottak fel, egészen 1951. június 7-ig, csupán azért, mert hűségesek maradtak hitükhöz – amely a miénk is – és elvégezték kötelességüket?)

Ám ez egy másik kérdés.

Térjünk vissza oda, hogy mi alkotja a hitlerizmus örökkévalóságát, azaz nem csupán politika feletti, hanem emberiség feletti – kozmikus –, alapvető igazságokon nyugvó karakterét, különös tekintettel mindazokra, amelyek a fajjal, biológiai tényekkel, valamint a népekkel, a történeti és társadalmi összefüggésekkel kapcsolatosak.

A Führer azt mondta valamennyi honfitársának, sőt, valamennyi fajtestvérének és az összes jó fajból származó embernek:

— Te semmi vagy, a néped minden.

Ráadásul a híres Huszonöt Pont – amely a Nemzetiszocialista Párt programját alkotta – negyedik pontjában rámutatott, hogy az ő szemében miben állt a „nép” fogalmának lényege:

— Csak a nép tagja lehet az állam polgára. Csak az, aki német vérből származik lehet a (német) nép tagja. Ebből következik, hogy egyetlen zsidó sem lehet a (német) állam polgára.⁴

Visszatérés ez a nép tiszta és egyszerű, ókori koncepciójához, természetesen a germán elképzeléshez, de a göröghöz is, a Birodalom előtti rómaihoz, annak valamennyi vagy csaknem valamennyi népéhez. Tagadása ez a rómaiak által a hanyatlás évszázadaiban mutatott viselkedésnek, mivel ez lehetővé tette a birodalom bármely lakosának, a Császár bármely alattvalójának, hogy „római polgárrá” váljon, lett légyen akár zsidó, mint Tarszoszi Pál vagy Josephus Flavius, akár arab, mint Fülöp császár, – még később pedig, hogy bizánci „polgárrá” legyen, elég volt az is, ha „keresztény”, s ugyanahhoz az egyházhoz tartozik, amelyhez a Császár, s elérhesse akár a legmagasabb pozíciókat is.⁵ Tagadása ez a a nagy francia forradalom által bevezetett „nép” és „polgár” eszméjének, amikor is Grégoire abbé és mások javaslatára az alkotmányozó gyűlés „franciának” kiáltotta ki az összes Franciaországban élő és franciául beszélő zsidót.

Más szóval, ha egy nép történelmi és társadalmi összefüggés, ha közösek dicsőséges és fájdalmas emlékei, közösek szokásai, s általánosságban, a tagjai közt beszélt közös nyelv a kohéziós tényező, akkor ennél sokkal több is: része egy hatalmas fajnak. Árja vagy mongoloid nép, ausztraloid, néger vagy szemita nép. Anélkül, hogy megszűnne igazi nép lenni, tartalmazhat több-kevesebb részt különböző alfajokból, feltéve, hogy ezek mind részei annak a nagy fajnak, melyhez a nép tartozik. (A Führer maga fizikálisan épp annyira volt „alpesi”, mint nordikus, sőt, talán még jobban. A briliáns és hűséges Goebbels majdnem teljesen mediterrán volt. S nem ők az egyedüliek a kiemelkedő németek közül vagy az egyedüli személyek a Harmadik Birodalom első soraiból, akik nem száz százalékig nordikus származásúak.)

A szó tág értelmében vett faj adja meg egy nép homogenitását az időben, hogy a politikai és gazdasági megrázkódtatások ellenére is mindig ugyanaz a nép maradjon, s amelyen keresztül az egyén lemond arról, ami az övé és önmagát teljességgel az örökkévaló megközelítésének szolgálatába állítja.

Kétségtelenül mondhatjuk, hogy sem a népek, sem a fajok, sem az emberiség – vagy akár az élet egy adott bolygón – nem marad fenn örökké. Ráadásul a „tartósságnak”, ami „idő”, semmi köze az időtlen örökkévalósághoz. Ez utóbbi nem a generációk végtelen egymásra-következése, melyek testileg és erkölcseikben többé-kevésbé hasonlóak egymáshoz, hanem az ideális Archetípus, amelyet e generációk bizonyos mértékig megközelítenek. Ez a rassz tökéletes típusa, amely felé annak valamennyi egyede többé-kevésbé törekszik. Erre gondolunk, amikor „a rassz örökkévalóságáról” beszélünk. Az a nép, amely még a földön mindenütt egyre jobban eluralkodó etnikai káosz közepette is „valamennyi energiáját annak szenteli”, hogy megakadályozza a kereszteződéseket, és „támogassa a legjobb faji alkotóelemeket”, írja a Führer, „előbb vagy utóbb bizonyosan a világ urává válik”⁶ (feltéve, természetesen, hogy megőrzi dinamikáját és kreativitását). Ennek következményeként élni fog, igaz nép marad, miközben valamennyi versenytársát egyre jobban elborítják a heterogén elemek, s így megszűnnek annak lenni – s ugyanezért megszűnnek értékelni (és buzdítani) értékes egyedeik áldozatait.

A becsületes ember, aki egyetértésben az árja rasszizmus szellemével – a hitlerizmussal vagy bármely másik, nemes rasszizmussal – eltapossa a személyes érdeket, pénzt, gyönyört és saját nevének dicsőségét, ez az ember megközelíti az örökkévalót. Jó állampolgársága az odaadás és az aszketizmus kettőse.

Ám igaz népet kell hogy szolgáljon, mivel aki kevert „népnek” szenteli magát, más szavakkal, egy olyan emberi közösségnek, amely rassz és határozott karakter híján van, amely csak nevében „nép”, az idejét vesztegeti. Tevékenysége csak kicsit kevésbé megdöbbentő, mint azoké az embereké, akik, nyomorékok, fejlődésben visszamaradottak, fogyatékosok s mindenféle emberi selejtek szolgálatának szentelik magukat, mivel a kevert vérű, ha ha egyébként egészséges ember, mindazonáltal egészen hasznos. Ugyanígy, jobb lenne egy értékkel bíró egyén számára, amely véletlenül egy olyan „népből” emelkedik ki, amely nem nép, ha önmagát egész alázatosságával egy felsőbb rasszal bíró igaz népnek szentelné magát, vagy ha megelégedne az ártatlan életek, a csodálatos nem-emberi élet szolgálatával, az állatok és fák védelmével az emberrel szemben. Avagy, ha képes rá, összekapcsolhatná e két tevékenységet. Talán akkor – a széleskörűen elterjedt, ismeretlen valóságba vetett indiai hiedelem feltételezése szerint – egy napon olyan emberi közösségben fog újjászületni, amely méltó hozzá... feltéve, hogy nem egy ilyen megtiszteltetés lebeg a szeme előtt, amikor cselekszik, hanem sosem vágyakozik erre.

* * *

Soha ne feledjük, hogy a rassz – a rassz archetípusa, amely felé ugyanazon vér valamennyi generációja törekszik (több-kevesebb sikerrel) – a látható és érinthető örökkévalóság, bizonyos mértékig konkrét. Ez az egyedüli örökkévalóság, amely valamennyi élőlény számára elérhető, mert ez az, aminek révén egyszerűen azáltal, hogy élnek – hűségesen és változtathatatlanul, és bármilyen gondolat nélkül fenntartva fajtájukat –, máris túlhaladtak az Időn, az egyéni lemondás kapuján át.

Érdekes, hogy minél inkább idegenek a létezők számára a szavak és a gondolatok, annál megingathatatlanabbul hűségesebbek a fajhoz.

Ha valaki bevallja, ahogy én bármikor készen állok megtenni, hogy „az Isteni alszik a kőben, felébred a növényben, érez az állatban és gondolkodik az emberben” (vagy legalábbis bizonyos emberekben), először ugyanazon kémiai családhoz tartozó, például a hasonló atomszerkezetű testekben fogja csodálni – melyek tökéletesen megfelelnek a „típusnak”, amit megjelenítenek, és amit nem tudnak megtagadni – a harmóniát, amelyet közös rendeltetésüknek hívunk. Hasonlóképpen csodálhatjuk minden egyes növény hűségét – a tölgytől, a cédruson, a hódító banjánon át az egyszerű pitypangig – saját rasszához. Ez itt nem a spontán kereszteződés kérdése. Nem kérdés az állatoknál sem, amíg azok „egy természetes állapotban” maradnak, vagyis az emberekkel történő kapcsolaton kívül, ideértve a „legprimitívebbeknek” mondott embereket is, akik az artikulált nyelvtől megfosztott főemlősök szintjén vagy még mélyebb szinten maradtak vagy szálltak alá e szintekre (szavaik szegényessége s a gondolkodás növekvő hiánya révén). A keveredés a Szóból születő gonosz büszkeséggel kezdődött: ez az a büszkeség, amely afelé taszította az embert, hogy elhiggye: rá nem vonatkoznak a vastörvények, amelyek összekapcsolják a földdel és az Élettel; amely arra késztette, hogy képzeletbeli vonalat húzzon önmaga és az összes többi élőlény közé; amely arra ösztönözte, hogy egész fajtáját piedesztálra emelje; hogy a Szó hamis testvériségének nevében megvesse az égbekiáltó faji egyenlőtlenségeket, s hogy azt gondolja: ő büntetlenül összeolvaszthatja azt, amit a Természet szétválasztott; hogy ő „felsőbbrendűbb”, mint ez a tilalom, amely isteni törvény.

A hitlerizmus az etnikai káosz, a világ fizikális és morális hanyatlása közepette azt a páratlan erőfeszítést tűzi ki célul, hogy visszavezesse a gondolkodó árját a kozmikus rend tiszteletéhez, amit a fajok fejlődésének, megőrződésének és széthullásának törvénye igazol, vissza a Természetnek, Szülőanyánknak történő tudatos alárendelődéshez. S ugyanakkor visszavezesse a nemgondolkodó árját is – önként vagy erőszakkal –, aki mindazonáltal, utódainak lehetőségei miatt, értékes. A „nép” kultusza – s ugyanakkor a Vér és Föld kultusza – a faj kultuszához vezet, amely közös az azonos vérrel rendelkező emberek számára, s az örökkévaló Törvényekhez, melyek ennek megőrzését vezérlik.

1 Robert Brasillach, Les Sept Couleurs (Paris: Editions Plon, 1939). 1945. február 6-án Charles De Gaulle „Szabad Francia Kormánya” árulás vádjával kivégezte Brasillach-t.
2 “Die Weisheit des sternhellen Weltraumes”, a Hart wie Kruppstahl [Kemény, mint a Krupp acél] című műből, mely 1963-ban készült el.
3 “Hitler or Hell,” in Arany a kohóban (Calcutta, A.K. Mukherji, 1952), 416. oldal; 1948–49-ben íródott.
4 Az NSDAP Huszonöt Programpontja negyedik pontjának szövege.
5 Mint például „Örmény” Leó, aki Bizánc trónját is megszerezte.
6 Mein Kampf, 1935-ös német kiadás, 782. oldal.