Arany a kohóban — 2. fejezet — A diadal rövid napjai

“A világon sehol másutt nem éreznek emberek milliói ilyen fanatikus szeretetet egyvalaki iránt...”

—Dr. Otto Dietrich

“Németország, ébredj!” —Dietrich Eckart

Volt idő, amikor Adolf Hitler személyisége uralta az európai köztudatot, amikor hangja milliókat lelkesített, ha ünnepélyes alkalmakkor felvonuláson vett részt, milliók köszöntötték – nemzete bálványa volt, azé a nemzeté, melyet a mélységből a páratlan nagyszerűségbe emelt. Volt idő, amikor Németország virágzott, erős és önbizalommal teli volt, amikor újjászületett, jóltáplált, jólöltözött és lakhelyekkel jól ellátott népe boldogan dolgozott együtt a jövőért, melyben hittek, mikor úgy éltek, mint korábban soha, Vezérük szilárd és bölcs uralma alatt, aki úgy szerette őket, mint senki más.

Manapság már alig hihető ez. Az egész olyan valóságtól elrugaszkodottnak hangzik, mint egy csodálatos történet egy másik világból. És mégis igaz. Igazán voltak ilyen idők, és nem is túlságosan régen. A közös lelkesedés éppen olyan általános volt akkoriban Németországban, mint amilyenné a félelem és keserűség vált azóta. Katonai parádék, ifjúsági felvonulások, hatalmas tömeggyűlések mind megszokott események voltak. Házunkból magától értetődő dologként figyelhettük meg a barnainges zászlóaljak menetelését, s hallgathattuk a Horst Wessel-dal lelkesítő dallamát. A Führer arcképét láthattuk, bárhová is mentünk, és munkatársainkat az irodákban és gyárakban, barátainkat az utcán, villamosokon, buszokon és mindenütt magasba lendített jobb karral és a két mágikus szóval üdvözölhettük, melyek kifejezték mindannyiunk szeretetét és nagyrabecsülését isteni Vezérünk, mindannyiunk reménye, álma és büszkesége iránt – valamennyi öröm iránt azokban a ragyogó napokban: „Heil Hitler!”

A német nagykövet ezekkel a diadalmas szavakkal és mozdulattal üdvözölte az angol királyt, aki akkoriban India uralkodója is volt. Anglia a döbbenettől szóhoz sem jutott. Nem mondhatott semmit, mert nem is volt mit mondani. Csupán szembe lehetett nézni a ténnyel: Hitler nyolcvanmillió embert uralt, akik imádták őt, és ezekben az emberekben új lélek kezdett viharos gyorsasággal világra jönni – vagy inkább az ősrégi, valóságos, örökkévaló Árja Lélek éledt újjá bennük. “Deutschland, erwache!” – “Németország, ébredj!” A nemzetiszocializmus korai időszakának költőjétől származnak ezek a szavak, melyek nem csupán abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a Mozgalom harci kiáltásainak egyikévé váltak, nem csupán a pártalakulatok lobogóira írták fel ezeket, hanem természetfeletti jelzésként vertek visszhangot a német emberek szívében is, életre hívva a holtakat. S Németország valóban felébredt.

A föld népei pedig csak figyeltek, néhányuk máris gyűlölködő irigységgel és félelemmel, sokan viszont őszinte csodálattal, páran pedig szeretettel, annak bizonyságával, hogy Hitler Új Rendje az első lépés volt egy olyan világ felé, amilyet mindig is akartak. Dicsőséges napok!

* * *

Háború nélkül, pusztán erejének és bizonyosságának nyomásgyakorlásával Németországnak sikerült valamennyi véréből származó embert visszaszerezni a határain belülre. A Saar-vidék, Ausztria és végül a Szudétavidék a Harmadik Birodalom szerves részévé vált. Danzig és a lehetetlen korridor, ami összekötötte Lengyelországot – német területen keresztül – a tengerrel, hamarosan követték az előbbieket. Ám ekkor Anglia hadat üzent Németországnak.

Miért a háború? Hogy megakadályozzák Danzig német városát abban, hogy németnek nevezhesse magát? Nem. Anglia szemében a város legalábbis nem ért meg ennyit. Akkor talán azért, hogy „megvédjék Lengyelországot?” Nem, biztosan nem, bármennyire is ezt állítják a képmutatók, s bármennyire is ezt hiszik a bolondok. Lengyelország remekül el lett volna a lehetetlen „korridor” nélkül is. S ha őt nem, akkor kit érdekelt volna? Nem, azért üzentek háborút Németországnak, hogy szétzúzzák, mégpedig a láthatatlan, mindenható Zsidó, aki kormányozta – és még mindig kormányozza – Angliát, elhatározta, hogy Németországnak pusztulnia kell, muszáj pusztulnia, mert gyűlöli őt. S nem csak azért gyűlöli, mert szabaddá, erőssé és büszkévé vált, továbbá „fenyegetés” Európa békéjére nézve (pedig nem is volt az), hanem mert a nemzetiszocialista Németország, Hitler Németországa az árja lélek újjáéledésének hírnöke az egész világon, és nagyon is valós fenyegetés a zsidóság láthatatlan uralmának továbbélésére az összes, úgynevezett „nemzeti” kormányzat hátterében.

Ám Németországot nem volt könnyű szétzúzni. Olyan győzelmek sorozatával válaszolt a zsidóság és szövetségesei támadására, melyek lenyűgözték a világot. Valamennyi égtáj felé történő menetelése megállíthatatlannak tűnt, és 1942 közepén azt hihettük volna, hogy az Új Világrend és Európa Új Rendje karnyújtásnyira van csupán. Norvégia legészakibb partjaitól, az Északi-sarkkal szemközt, egészen a líbiai sivatagig, az Atlanti-óceántól a Kaukázusig és a Volgáig a Führer szava volt már a törvény, miközben Németország hatékony és bátor szövetségese a Távol-Keleten, Japán, már a Csendes-óceán, Indonézia és gyakorlatilag egész Burma úrnője volt, s bármely pillanatban várható volt, hogy seregei áttörnek India határain, hogy elfoglalják Kalkuttát. Jele sem volt még a balszerencsének Oroszországban, s természetesnek tűnt, hogy azt várjuk: a német seregek folytatják diadalmas előrenyomulásukat a végtelen földeken és azon is túl, győzedelmes menetelésüket, az árják ősrégi menetelését keletre és délre, s végül találkoznak szövetségeseikkel Delhi nagyszerű városában.

Európa 1941-1942-ben (forrás: http://www.reddit.com/r/MapPorn/comments/1j8ojv/europe_at_the_height_of_nazi_german_domination/)

Manapság mélységes szomorúsággal tekintünk vissza erre a nagyszerű, elveszett álomra, a Horst Wessel dal visszhangozására a Haibár-hágó fenséges szikláinak magányában, Adolf Hitler – a Weltführer – fogadtatására a kelet történelmi fővárosában. Nem volt ez lehetetlen. Volt idő, mikor úgy tűnt – legalábbis egy megfigyelőnek Indiából –, hogy ez az egyetlen ésszerű végkifejlete a második világháborúnak. Az események áradata még nem kedvezett a felbomlás erőinek, s igen kevés ember tudta volna akár még Európa látszólag jólértesült köreiben is megjósolni, hogy ilyen hamar tökéletes fordulat áll majd be. Nagyszerű napok voltak még ezek, az önbizalom és a remény napjai, olyan napok, melyek során, a küzdelem hatalmas mivolta ellenére, erősnek és boldognak érezhettük magunkat, bárhol is voltunk. Ezekben a napokban még hittük, hogy minden nehézség, minden szenvedés feledésbe merül hamarosan a „győzelmet követő” örömben és dicsőségben.

* * *

Ám éppen emiatt azokban a napokban nem tudtuk – nem tudhattuk – ki igaz nemzetiszocialista és ki nem, sem pedig, hogy „a Párton” kívüli nagyvilágban ki volt Hitler világnézetének őszinte híve és a nemzetiszocialista Németország hű barátja, s ki volt az, aki csak színlelte ezt.

Egészen 1942-ig úgy tűnt, egész Németország szívvel-lélekkel a Führerrel van. Európa összességében nyilvánvalóan nem – hiszen éppen háború folyt –, de úgy látszott, hogy még a meghódított országokban is egyre növekvő számú ember ismerte fel az Új Rend bekövetkeztének elkerülhetetlenségét, s hogy a legjobb, amit tehetnek, az együttműködés a győzedelmes Németországgal. Ázsiában a primitívek biztos, elemi érzékelésével vagy a magasszinten kibontakozott lelkek felsőbbrendű intuíciójával egyre szaporodó milliók érezték Hitler győzelmének fontosságát és értékét az egész világra nézve. Érezték, hogy az ő szempontjukból is egy jobb világot jelenthet, a régóta gyűlölt uralmak végét, a pénz uralmának végét, s néhány esetben az ősrégi eszmék diadalmaskodását, melyeket a hagyomány lényegeként fogadtak el, a számukra évezredek óta ismerős szellem győzelmét. S ők ezt akarták. Amennyiben a háború 1942-ben a kommunista Oroszország és a nyugati demokráciák vereségével, s a tengelyhatalmak csapatainak Delhiben történő találkozásával ért volna véget, akkor nem csupán egész Németország ünnepelt volna, hanem, ahogyan azt nagyon is el tudjuk képzelni, az egész világ (leszámítva a zsidókat, valamint a demokraták és marxisták makacs kisebbségét) a boldogság egetverő kiáltásában tört volna ki: „Heil Hitler!” E varázslatos szavak Izlandtól Indonéziáig visszhangzottak volna.

Ám soha nem tudhatjuk, milyen mélyre is hatoltak igazából az emberek szívében, vagy esetleg csupán a tömegszuggesztió hatásai voltak. A gyengék és képmutatók – az idő kiszolgálói – sosem „változtatták volna meg a véleményüket”, a potenciális árulók Németországon belül hűségesek maradtak volna, a valódi árulók pedig olyan bánásmódban részesültek volna, hogy terméketlen földalatti tevékenységük mindörökre homályban maradjon. Ugyanakkor e gazemberek közül nem is egyet az uralkodó hierarchia és a győzelem megszervezőjeként tiszteltek volna, és emlékük is így maradt volna meg, mivel még a náci párt felső vezetésében is voltak ilyenek!

Ők, ahogy az események rossz fordulatot vettek, rögtön elkezdték leleplezni magukat. Már nem fordítottak annyi gondot arra, hogy elrejtsék kétes tevékenységüket, olyannyira, hogy néhányukról ki is derült minden. Csak csodálkozhatunk azon, hogy páran közülük ilyen sokáig homályban tudtak maradni. Az olyan kiemelkedő fontosságú árulók, mint Wilhelm Canaris tengernagy, egészen 1944-ig gyanú felül állt az Abwehr vezetőjeként. Még Dr. Goebbels éles tekintete sem látott át rajta. S ha nem lett volna az a borzalmas összeesküvés a Führer életének kioltására 1944 júliusában, amelyben részt vett, akkor talán soha nem derül fény a kilétére. Mások nem is lepleződtek le egészen a háború utánig, a katasztrófa utánig, amikor már megérte elmondani és bebizonyítani a világnak, hogy ők a nemzetiszocializmus ellenségei voltak. Ha a háborút megnyerték volna, akkor az olyan alakok, mint Hjalmar Schacht még mindig láthatók lennének az ünnepélyes pártgyűléseken, karjukon horogkeresztes jelvényt viselve, a valódi nemzetiszocialisták mellett állva, mintha ők is közéjük tartoznának. Most, 1948-ban, megírta Abrechnung mit Hitler¹ című művében, hogy micsoda hűtlen ember ő, és hogy az is volt mindazon évek alatt.

Ezernyi ilyen alak élt a dicsőséges napokban, és voltak persze a gyenge emberek milliói, akik nem voltak sem jók, sem rosszak, akik odaadása az általuk oly gyakran tombolva éltetett Férfi iránt felületes volt, és a „totális háború” nehézségei alatt végül elpárolgott. Ám éltek olyanok is, akik hite megingathatatlan volt, akik állhatatossága nem ismert határokat, akik nemzetiszocializmusa a gondolat és tapasztalat végeredménye volt, az élet mélységében gyökerezve.

Létezett arany, közönséges fém és nyálka is az úgynevezett nemzetiszocialisták soraiban a dicsőség napjaiban. Most, hogy minden elveszett, a nyálka átkúszott a demokráciák oldalára – megfelelő emberek a nekik megfelelő helyen. A közönséges fém még megvan, de nem számít többé, nem igényli többé, hogy bármilyen világnézet híve legyen. Egyedül az arany maradt, és sokkal több van belőle Németországban manapság, mint ahogyan azt a világ képzeli. A külföldi nemzetiszocialisták között is található egy kevés – nagyon kevés –, aki hűséges maradt Adolf Hitlerhez és az ő eszméihez Németország veresége után, az olyan emberek között, mint Sven Hedin, és még egy maroknyian, kevésbé jólismertek és különböző nemzetségűek.

1 Hjalmar Schacht, Abrechnung mit Hitler [Leszámolás Hitlerrel] (Berlin: Michaelis, 1948).

Arany a kohóban — 1. fejezet — A horogkereszt filozófiája

“Te helyeztél minden embert a helyére. Te tetted őket alakjukban, beszédükben és bőrük színében különbözővé. Elkülönítőként te különítetted el az idegeneket.” —Ehnaton¹

“A nők romlása a kasztok zűrzavarához vezet, az emlékezet elvesztéséhez, az emlékezet elvesztéséből fakad a megértés hiánya, mindebből pedig a gonoszság valamennyi formája.” —Bhagavad-Gíta²

“A múlt valamennyi nagy kultúrája csupán azért pusztult el, mivel az eredeti, teremtő faj vérmérgezésbe halt bele.”—Adolf Hitler³

Egy olyan mozgalom, mint a nemzetiszocializmus, amely arra rendeltetett, hogy milliókra legyen mágikus hatással, nem vonzhatta valamennyi hívét azonos okok miatt. Ez nem igazán számít, amíg a mozgalom diadalmas, ezt követően viszont annál inkább. Még annak az alaknak is megvan a maga haszna, aki csak azért csatlakozik a párthoz, mert anyagi előnyöket remél e lépésétől. Gyermekeit pedig – feltéve, hogy kifogástalan a vérük – nála jobb nácikká lehet nevelni.

Ám csakis azoktól, akik a nemzetiszocialista eszmét valami lényegi és alapvető érdekében tartják fenn – egyedül tőlük, akik saját, egész életükre szóló filozófiájuk tökéletes kifejeződésének tekintik – várható el, hogy minden körülmény között ragaszkodni fognak hozzá. Nem azt mondom, hogy ők az egyetlenek. A kötelesség érzete, dicsőséges múltjuk iránti elkötelezettségük lovagias érzése, a hála tudatossága a rezsim felé, amely nagyszerű előjogokat biztosított számukra fennállása során, természetesen mind ezreket tartott meg hűségesnek a tömérdek nehézség közepette is. Ezeket az ezreket pedig dicséret illeti. Mégis, egyetlen hűség (kötelezettség) sem ér fel azzal, amely önmagunk elárulásának fizikai lehetetlenségén alapszik. „Egyetlen Weltanschauungot – a mindenség szemléletmódját – sem tudunk erőszakkal elpusztítani, hanem csupán egy másik Weltanschauung agresszív befolyásával.”⁴ A nemzetiszocializmus alapítójának szavai ezek, és milyen igaznak tűnnek ma, huszonöt évvel elhangzásukat követően! A valódi nácik számára – akik ellen tudnak (és fognak) állni az ideiglenesen diadalmaskodó világ egyesült erőinek, és végül legyőzik azokat – nem csupán a nemzetiszocializmus politikai oldala vonzó, hanem az emberről és az életről alkotott nemzetiszocialista elképzelés is olyan természetes, mint semelyik másik Weltanschauung sem, bármilyen okosan hirdetik is azt az emberek, akik úgy tesznek, mintha alaposan ismernék a hirdetés művészetét.

* * *

Az ember nemzetiszocialista fogalma minden, csak nem „új”. Első hirdetői e világon valószínűleg az emberiség legrégibb bölcsei voltak, s azok a princípiumok, melyeken felépül, olyan idősek, mint az élet maga. Csupán a nemzetiszocialista mozgalom új, és nem csak új, hanem egyedi is. A Nyugat egész kibontakozása során az egyetlen rendszeres kísérlet arra, hogy egy állam felépüljön – sőt, hogy egy kontinens megszerveződjön – azon örökkévaló törvények őszinte elismerésén, amelyek a fajok növekedését és a kultúra megteremtését szabályozzák. Ez az egyetlen racionális erőfeszítés, hogy a felsőbbrendű faj romlását megállítsuk, és az azt követő zűrzavart megelőzzük. Par excellence az „idő elleni” mozgalom ez, a történelem korszakos, lefelé irányuló áramlata elleni mozgalom, eme elfajzott korszak gonoszságával és rútságával szembeszegülő, egyetlen kiút tudatossága és visszatérés valamennyi nagyszerű kezdet öröméhez és dicsőségéhez, továbbá vakmerő ösztönzése a Nyugat legnemesebb népének.

Ám éppen azért, hogy értékeljük minden újszerűségét és szépségét, nem szabad elfelednünk a bölcselet örökkévalóságát, amely mögötte áll, s amit én a horogkereszt filozófiájának nevezek.

Nem lehet ez bárkinek a filozófiája. Az igazán hatalmasok tiszta tudatában – a védikus és posztvédikus India legrégibb törvényadóitól egészen máig, Adolf Hitlerig – a kozmosz bölcsességét, a Nap filozófiáját és a föld szülőit jelenti.

Mert az ember csupán a mindenség része, „naptermék”, ahogyan egy briliáns angol szerző megfogalmazta.⁵ Nem képes önmagának büntetlenül törvényeket felállítani, szemben az íratlan, örökkévaló törvényekkel, melyek az életet, mint egészt irányítják. Főleg azokat a törvényeket képtelen semmibe venni, amelyek a nemzés művét és a fajok kibontakozását szabályozzák, s nem veheti biztosra, hogy elkerüli a következményeket, melyek előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül követik „a Teremtő ellen elkövetett bűnt”⁶, s amelyek a testi és morális elfajzásban öltenek testet.

A keresztény filozófia – sőt, valamennyi nemzetközi vallás filozófiája, amelyeknek „bármely ember” a híve lehet – az értelemre, a „lélekre”, az ember „anyagtalan” oldalára helyezi a hangsúlyt (feltételezve, hogy az örökkévaló és mindig értékes) a mulandó rész, a test kárára. Megfeledkezik róla, hogy az élet közvetítésének egyetlen edényeként a test is részese az isteni örökkévalóságnak. Nem csupán a „Szentlélek temploma”, hanem teremtője annak a tudatosságnak, amely a Szentlélek az egyénben, az egyén utódaiban és általában a fajban.

A világ legrégebbi vallásai – melyek közül egyik sem volt „nemzetközi”, hanem valamennyi arra a népre vonatkozott, melynek közepette szárba szökkentette az egyetlen, emberfeletti bölcsességet – az ember fizikai oldalának elsődleges fontosságát hangsúlyozták, az élet művének szentségét, a test kötelességeit és felelősségét nem csupán az egyéni „lélek”, amelyet tekinthetünk a kialakulás eszközének, hanem a múlt- és jövőbéli generációk, a faj, azaz a mindenség felé, melynek egy része az előbbi. Fenntartották az ember őseinek tiszteletét az egyén részéről, és minden nép hőseinek nyilvános kultuszát, emellett pedig megtiltották a kifogásolható házasságokat, melyeket bűnnek tekintettek a holtakkal és a még meg nem születettekkel – az örökkévaló Élettel szemben. Tényállásként ismerték el az emberi lények alapvető egyenlőtlenségét, ami kiszámíthatatlan okokban gyökerezik, az emberi fajok egyenlőtlenségét és a nemek abszolút megkülönböztetését. Mi nem az Ősöket másoljuk. Egyetlen élőlény sem „másolat.” És a nemzetiszocialista mozgalom mindenesetre élő, sőt, ellenségei ideiglenes győzelme ellenére az élet és feltámadás egyetlen valódi ereje a ma félholt világában. Nem, mi nem másoltuk az Ősöket, hanem „az isten az emberek között” – Adolf Hitler – hatása alatt még egyszer tudatosult bennünk minden idők bölcsessége, mely nélkül az élet romlásra rendeltetett, ahogy a bölcsesség is a fokozatos feledéssel, amely a történelem hajnalától kezdve nyomon követhető és az emberiség növekvő elfajzásával, s különösen az árja nemzetek hanyatlásával szemben. Még egyszer tudatosult bennünk a tény, hogy „Isten csak tiszta vérben lakozik.”⁷ Az ember-teremtette vallástól és az emberközpontú erkölcstől, amely a Nyugat tudata felett legalább az elmúlt ezerötszáz évben uralkodott, visszatértünk az életközpontú vallásos szemléletmódhoz, a jogok egyenlőtlenségén alapuló erkölcshöz és mind az egyének, mind a fajok kötelességeinek változatosságához, ahhoz a politikai koncepcióhoz, amely kihirdeti a felsőbbrendű fajok jogait és kötelességeit – és a felsőbbrendű személyekéit valamennyi fajban – az uralkodáshoz. Mi pedig hozzáfogtunk, hogy e világot először biztonságos hellyé tegyük a legjobbak – az emberiség faji elitje – számára, majd, a legjobbak védelme alatt, biztonságos hellyé valamennyi élő számára.

* * *

Nagyon is igaz, hogy a világ azon részének értelmes és igazhitű képviselői, ahol az árják arisztokratikus hagyománya, legyen az bármennyire is megkövesedett az évszázadok folyamán, soha nem merült feledésbe – a hindú Indiáról van szó – legtöbbször tisztább belátással ítélte meg a nemzetiszocializmust, mint a legtöbb, Németországon kívüli európai. Sok német nemzetiszocialistát megdöbbentene, micsoda lelkesedéssel ünnepelték a Führer győzelmeit e távoli vidéken a legutóbbi háború során. Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott a brit uralommal szembeni gyűlölet, ám valami más, valami sokkal mélyebb is rejlett benne. Kifejeződése volt annak a hatezer éves, rendíthetetlen hűségnek az igaz, erős, valóban felsőbbrendű faj, az árják vagy „nemesek”, a Nap és az Északi Fény imádói irányában, akik egykor a Védákat hozták el rég-elhagyott, sarkvidéki otthonukból⁸, és megalapították azt a civilizációt, amely Indiában a mai napig magán viseli bélyegüket, a felismerésnek, hogy az ősi, megszentelt árják szelleme végre újjáéledt leghitelesebb, modernkori leszármazottaikban, a távoli Európában, és diadalmaskodik ott.

Hamarosan nem India lesz „az árja kultúra utolsó erődítménye”, ahogy néhány hindú újjáéledési mozgalom híve nevezte. Az árja kultúra ugyanis újra meg fogja hódítani Európát azon emberek egyikének uralma alatt, akik egyszer jelennek csak meg a világ történelmében. Ennek az embernek a győzelme azonban – az árják győzelme a mleccha⁹ felett, a faji hierarchia eszméjének győzelme a demokratikus uniformitás felett, az ihletett vezetés diadala az önfejű csorda felett – egyben India győzelme is lesz, mert India hagyományának legjobbja eme ember örökkévaló Fajának ősrégi ajándéka volt. Noha nem mindenki vallotta meg, mégis, többé-kevésbé homályosan, de sokan érezték ezt. Több, felsőbb kasztba tartozó hindú volt tisztában az európai összecsapás valódi természetével – nem Németország Anglia ellen, hanem a nemzetiszocializmus a demokrácia valamennyi formájával szemben, a valódi árja szemléletmód a zsidó ellen –, többen devata-ként vagyis „ragyogó istenségként” üdvözölték Adolf Hitlert, a nyugati feltámadás kezdeményezőjét, emberiség feletti lényként, az újra és újra visszatérő Megmentő modern megtestesüléseként. Én magam is hallottam, ahogy ezt vallják, sokan közülük nyilvánosan.

Ám azokban a napokban India írástudatlan tömegeinek ködös tudatából szintén figyelemreméltó megérzések láttak napvilágot. Mindig emlékezni fogok rá, hogy egy ifjú szolgáló – egy tizenöt év körüli fiú – a diadalmas 1940-es évben azt mondta nekem:

- Én is csodálom az Ön Führerét.

Megkérdeztem tőle, vajon csak azért csodálja-e, mert győzedelmes, mire így felelt:

- Ó, nem! Szeretem és csodálom, mert azért harcol, hogy nyugaton a Bibliát a Bhagavad-Gíta váltsa fel.

Ezt a rendkívüli értesülést a kalkuttai halpiacon szerezte. Teljesen megdöbbentem, mivel a dolog, noha szó szerint csupán fantáziálás lehetett, szellemében tökéletesen pontos volt.¹⁰

Felidéztem magamban a régi szanszkrit írás szavait: „a nők romlásából a kasztok zűrzavara származik, a kasztok zűrzavarából az emlékezet elvesztése, az emlékezet elvesztéséből a megértés hiánya, s mindebből a gonoszság valamennyi formája”, vagyis, a modern kor nyelvén: a válogatás nélküli kereszteződésből az egyenlőtlen fajok keveréke (mindig a felsőbbrendű faj kárára), ebből a keverékből a faji emlékezet elvesztése (a tudatlanság, hogy ki volt az ősük, és kik ők maguk), ebből pedig jogaik és kötelességeik avagy a világban elfoglalt természetes helyük megértésének hiánya származik, és a következmény: „minden gonoszság”, romlás és halál.

Igen, igaz, hogy „Európa Új Rendje” az árja szemléletmód helyreállítását jelenti, amely ebben az időtlen szövegben fejeződött ki, szembenállva az egyenlőség valamennyi vallásával és elméletével. A Horogkereszt Filozófiája egyszerre diadalmaskodik a Kereszt, a Félhold vagy a Sarló és Kalapács felett, és véget vet „minden gonoszság” eredendő okának, a szégyenteljes kereszteződésnek. Az is igaz, hogy Adolf Hitler azért viselt háborút, hogy megvédje ezt az Új Rendet a széthullás ügynökei ellen, akik szétzúzását tervezgették. Úgyszintén igaz, hogy évszázadokig a tettek egyetlen nagy embere sem élt és küzdött se Nyugaton, se Keleten oly teljes önzetlenséggel és elfogulatlansággal – lényegében a Bhagavad-Gíta tanításának megfelelően – mint ő. Csodálatos, hogy az egyszerű nép, ilyen messze tőle, rátalált az ezt az igazságot kifejező, erőteljes állításra.

* * *

A nemzetiszocializmus központi gondolata, hogy kizárólag a vér természetes nemességében, a fajjal járó minőségek forrásában rejlik a nagyság titka. Nincs értelme megkérdezni, miért tehetségesebb egyik faj a másiknál, miért rendelkezik egyik teremtő zsenialitással, míg a másik nem. Éppen olyan butaság ez, mint azon tűnődni, hogy miért nem tölgy a platán. Maga a Nap, az emberek és az élőlények valamennyi különbözőségéért felelős, rendelte el az örökkévalóságtól kezdve, hogy melyik a par excellence teremtő faj ezen a bolygón. Éppen ezért azonosították az időtlen Napszimbólumot – a horogkeresztet – a nemzetiszocialista mozgalommal. Adolf Hitler akarata mögött, aki erről döntött, a Nap isteni akarata rejlett.

Különösen lenyűgöző, milyen alapos történelmileg Hitler valamennyi állítása, amely az árják felsőbbrendűségével kapcsolatos világszerte, mivel abban az időben, amikor híres könyvét írta, a Führer Németországon kívül semmit nem látott a világból (leszámítva Ypres csatamezőit, s néhány másik helyet, ahol katonaként harcolt az első világháborúban), és soha nem volt ideje arra, hogy tudóssá váljon.

A szívéből írt, mégis, a föld egy másik szegletében, idegen épületek, melyek fenséges vonalaikat a kókuszligetek közül emelik magasra a különös egek alatt, idegen nyelvek himnuszai és versei, idegen népek atavisztikus emlékei és megszentelt hagyományai – melyek többsége talán ismeretlen volt számára 1923-ban – hirdetik szavai igazságát.

Képek és szobrok a Dél-Indiai templomokban, szent táncdrámák Malabar partjain, frízek Angkor Wat romos falain, mindmáig ismételgetett történetek szerte Indiában, Jáván és Balin, a hű árja hős, Ráma dicsőségének megörökítése, akinek tettei egykor csodákkal népesítették be a Keletet s a Délt, és akit a leigázott fajok utódai még mindig istenként tisztelnek. S ahogy felidézzük az e műalkotások és hagyomány mögötti ihletettséget, csak csodálhatjuk az emberiség kialakulása merész összegzésének pontosságát, amelyet az árja faj modernkori bajnoka írt a landsbergi várbörtönben, a Mein Kampf első részének tizenegyedik fejezetét. Valóban, bárhol is csodáljuk egy nagyszerű kultúra maradványait (feltéve, hogy vesszük a fáradságot, és elég mélyre merülünk alá a múltba), e kultúrát mindig az Észak diadalmas, teremtő fajára vezethetjük vissza, amelyhez egyszerre tartoznak a szanszkrit eposzokban magasztalt (s déli hódolóik módszerével a dravida templomok és a kambodzsai paloták falain ábrázolt) nemes harcosok és maga a Mein Kampf szerzője, valamint szeretett népe is.

Kultúráját Ázsia egésze többé-kevésbé az indiai gondolkodás hatásának köszönheti, ez utóbbi pedig – a szanszkrit gondolkodás – nem más, mint az árja avagy északi lélek virága trópusi környezetben. S ha, ahogyan néhány kutató hiszi, azt is bebizonyíthatjuk, hogy ugyanezek a hatások adtak életet a régi Amerika kultúráinak, amelyek számára a horogkereszt szintén szent szimbólum – és hogy ugyanaz a tény, nevezetesen „az eredeti, teremtő faj fokozatos eltűnése” a vér keveredése során, okozta bukásukat –, akkor láthatjuk igazán, milyen kivételes volt Hitler történelmi intuíciója, s milyen szilárd alapra helyezte a nemzetiszocializmust.

* * *

Néhányan azt állították, Adolf Hitler nagysága abban áll, hogy korábban elképzelhetetlen szintre emelte a német hazafiságot. Azok, akik gyűlölik Németországot – akiknek érdekükben áll, vagy azt hiszik, hogy érdekükben áll megpróbálni a hatalmukban tartani – éppen emiatt utálják őt. Ám valójában nagysága ennél jóval többet jelent, mivel az a német hazafiság, melyet felélesztett, nem a konvencionális patriotizmus, melyet minden európai gyermek már az iskolában megtanul, amióta csak Európa különálló államokból áll. Egy átfogóbb, mélyebb és természetesebb érzés sajátos megjelenése ez. A világméretű, határok feletti árja tudatosság kifejeződése a német népben, akik abban a kiváltságban részesülhettek, hogy elsőként nyerték vissza ezt a Nyugaton, mindazok együttes büszkesége, akik bármilyen távol is élnek most eredeti, északi otthonuktól, azt állíthatják, hogy ahhoz az igazán nemes és gyönyörű fajhoz tartoznak, melynek a világ kultúrája a legjavát köszönheti.

Oly felemelkedésnek, melyet korábban még egyetlen nemzet sem tapasztalt – a visszanyert, diadalmas ifjúság kitörésének, az öröm és szabadság dalának milliós méretekben – lehettünk tanúi Németországban Hitler igéző személyiségének varázsa alatt, s mindez másfél évezred demoralizáló hatásainak ellenére történt. De a „német csoda” egésze nem is ebben rejlik, hanem – talán sokkal inkább – abban a tényben, hogy az árják mindenütt a világon (kétségkívül kevesen, de a legjobbak) Hitlert és Németországot jogaik bajnokaként üdvözölték, mint az Embert és az országot, mely arra rendeltetett, hogy végre beteljesítse ősrégi törekvéseiket. Abban a tényben rejlik, hogy a háború alatt voltak olyan angolok, akik a nemzetiszocialista eszméért hazájukban boldogan szenvedték el a fogságot koncentrációs táborokban; hogy számos, Németországgal hadban álló nemzet lakosa – beleértve egy-két franciát is¹¹ – halt meg érte; hogy a távoli Indiában 1942-ben néhány férfi és nő örömteli várakozással nézett a német hadsereg menetelése elé Oroszországból Afganisztánon át, azon a dicsőséges úton, amin az első árja hódítók is érkeztek – a Haibár-hágón keresztül –, hogy Delhiben találkozzanak japán szövetségeseikkel; hogy a háború után maradt (és még mindig van) egy nem német árja kisebbség, amely készen áll szembenézni a kínzással és a halállal is azért a gyönyörért, hogy ellenszegülhet üldözőinek a megszállt Németország területén.

Adolf Hitler e világméretű vonzereje elégségesen bizonyítja, hogy noha modern formájában Németországból származik – s valószínűleg máshonnan nem is származhatott volna –, ám a nemzetiszocialista doktrína túllépi Németország határait. Ahogyan már említettem, az élet törvényeinek és az emberi fajok kialakulásának örökkévaló igazsága ez, az északi faj szemszögéből.

Semmi kétség, hogy az északi faj természete szerint arisztokratikus, először is testi értelemben. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég csak egy pillantást vetni képviselőire, különösen a legtisztább germán típusokra a németek és svédek között, akik külsőleg talán a legelőkelőbb emberek a földön. Ugyanakkor egészében a jellem arisztokráciája is. Egyszerűen elég csak skandinávok, németek vagy igazi angolok között élnünk, miután éveket töltöttünk kevésbé tiszta árják vagy teljesen más fajok körében ahhoz, hogy kiderüljön ez számunkra. És a kedvesség arisztokráciája is – a felsőbbrendűség legvonzóbb jele ez, és kétségbevonhatatlan tény, melynek legjobb bizonyítéka látható abban a spontán szimpátiában, amelyet a legtöbb tisztavérű északi gyermek mutat az állatok iránt, még azelőtt, hogy ilyesmire megtanították volna. Vessük csak ezt össze – kevés kivételtől eltekintve – más fajok gyermekeinek spontán kegyetlenségével! Egy öt éves német vagy ifjú angol megáll az utcán, hogy megsimogasson egy macskát vagy adjon valamit enni egy kutyának. A Földközi-tenger vidékéről vagy a Közel-Keletről származó ötéves kővel dobálná a kutyát, meghúzná a macska farkát vagy sokszor valami még rosszabbat tenne. A felnőttek közönye az állatok szenvedése iránt a világon bárhol – leszámítva néhány területet, ahol az északi vér még nyilvánvalóan túlsúlyban van – éppen eléggé visszataszító, nem is beszélve gyermekeik többsége velük született aljasságáról.

Adolf Hitler és egy őz - fotó Savitri Devi gyűjteményéből

Egyedül ez elégséges lenne, hogy igazolja hitünket a tiszta árják felsőbbrendűségében, s megerősítse reményeinket, hogy, három-négy generációnyi, megfelelő képzést – és tudatos nevelést – követően a faj felsőbbrendű emberek fajává válhatna, egy új aranykor teremtőivé, méltóvá Nietzsche álmaira és Hitler szeretetére. Elegendő lenne, hogy igazoljon minket hitünkben, hogy a feladat, melyet a nemzetiszocialista Németország felvállalt – Európa uralkodó fajának szisztematikus megerősítése, hogy egy példa nélkül álló szuper-civilizációt tarthasson fenn – nagyon is megérte és még mindig megéri a fáradságot.

* * *

Ahogyan mindenki tudja, a vállalkozás Németországban kezdődött, néhány üdvös törvény életbe léptetésével, melyek a kifogásolható kereszteződés (s így a faj további fizikális és erkölcsi elkorcsosodásának) megakadályozását célozták és egy nagyarányú, új nevelést. Ha visszaemlékszünk arra, hogy Adolf Hitler 1933-ban vette kezébe a kormányzást, Anglia pedig, mint a nemzetközi zsidóság engedelmes eszköze 1939-ben üzent hadat neki, csak csodálkozhatunk azon a nagyságon, amit hat év alatt teljesített. Egy isten sem tudott volna többet tenni ilyen rövid idő alatt.

Mégis, a ténylegesen megtett intézkedések az új – vagy igen régi – vallásos szemléletmód, az újjászületett északi lélek kifejeződése nélkül, amely a nemzetállam mellett jött létre és alakult ki, nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a népet évszázadokig a kívánt úton tartsák. A Mozgalom meghatározó személyiségei – elsősorban Adolf Hitler – tisztában is voltak ezzel. S nem csupán a teoretikusok, mint Alfred Rosenberg¹² és az új eszme professzorai, mint Ernst Bergmann¹³ és mások, hanem a hűvös és gyakorlatias gondolkodók, mint például Doktor Goebbels¹⁴ is hangsúlyt helyeztek újra és újra annak szükségességére, hogy véget vessenek valamennyi keresztény egyház befolyásának, amennyiben a nemzetiszocializmus hosszantartó dicsőséget szeretne élvezni.

Valóban tény, hogy a zsidóság idegen ügynökei elleni háborúnak köszönhetően kevés figyelmet kapott az egyházak, s különösen a katolikus egyház – hazájában a nemzetiszocializmus legelkeseredettebb ellenfele – elleni küzdelem, mégpedig olyan tény, amelyet a háború elvesztésének egyik fő okaként kell számításba venni. Az egyházak nagyon is jól bizonyították viselkedésükkel az eltiport nemzetiszocializmussal szemben a háború után, mekkora felelősségük volt legyőzésében, és mekkora hatalom megszerzésére számítottak romjain.

Ám több is van ennél az ösztönös ellenszenvben, amit mindannyian érzünk irántuk, amilyen mértékben tudatosul bennünk, mit képviselünk. Időbeli szervezetekként az egyházak éppen elég rosszak elüzletiesedésükben és hataloméhségükben. A keresztény Weltanschauung maga viszont még sokkal komolyabb ellenfele a nemzetiszocializmusnak. Nincs értelme titkolni ezt a tényt, hogy „ne rémítsük el” az embereket: nem lehetünk egyszerre nemzetiszocialisták és bármiféle felekezethez is tartozó keresztények. Értelmetlenség lenne azt állítani, hogy nem így van. Csak az időt pazarolnánk, ha férfiak és nők konkrét példáira mutatnánk rá, akik azok. Ezek az emberek ugyanis vagy rossz keresztények, vagy rossz nácik, vagy esetleg mindkettők. Őszinte, de ésszerűtlen emberek, akik becsapják magukat, vagy ravasz gazemberek, akik másokat próbálnak becsapni.

Elég a felismeréshez, ha öt percig elgondolkodunk: a személyiség és a faj köré rendeződött doktrína nem járhat kéz a kézben egy olyan tanítással, amely azt hirdeti, hogy valamennyi emberi lélek egyformán értékes Isten szemében, aki gyűlöli a büszkeséget. Egy nap az egyházak talán majd elgondolkodnak a velünk való kompromisszum lehetőségén, ha célszerűnek tartják ezt. Ám semmiféle alapon nem létezhet kompromisszum a kereszténység – vagy bármely, az emberközpontúságot és egyenlőséget hirdető vallás – és a horogkereszt filozófiája között. Ha végül mi diadalmaskodunk, a kereszténységnek mennie kell – akár tetszik ez azoknak a barátainknak, akik még ma is a keresztény neveltetés bélyegét viselik, akár nem. A kereszténységnek mennie kell, hogy az északi lélek, amelyet egy évezreddel ezelőtt szétzúzott, élhessen és még egyszer megújulhasson ifjúsága erejében és büszkeségében, hogy Németország és az összes többi állam, ahol az árja vér még élő valóság, kibontakoztathassa saját vallásos tudatosságát – azt a tudatosságot, mely már az övék lehetett volna, ha Róma és Jeruzsálem nem akadályozza meg őket ebben.

Az újjászületett árják vallásának bizonyosan igen sok közös vonása van a kereszténység előtti Észak-Európával, s az azonos eredet és szellem okán a Védák hagyományával, melyet a mai napig életben tartanak Indiában. Mindenekelőtt egészséges, büszke és magabiztos emberek vallásának kell lennie, akik harchoz szoktak, készen állnak a halálra, ám ugyanakkor boldogan élnek, és biztosak benne, hogy örökké élni fognak halhatatlan fajukban. Az Élet és a Fény imádata köré szerveződött vallás – a hősök és az ősök kultusza, a Nap kultusza, amely valamennyi öröm és erő forrása a földön. Valóban, az öröm és az erő vallása kell hogy legyen, ahogy a szereteté is, de nem azé a morbid szereteté a beteges és bűnnel teli „emberiség” iránt a sokkal csodálatraméltóbb Természet ellenében, hanem valamennyi élő szépség szeretetéé: erdők és állatok, egészséges gyermekek, hithű bajtársak a tevékenységek valamennyi területén, vezetők és istenek, s mindenekelőtt a legfelsőbb Isten, az élet ereje, melyet a Nap személyesít meg, a „Fény és Hő a Korongban”, hogy az ókor legnagyobb napimádóját idézzük.¹⁵ A megújult árják vallásának olyannak kell lennie, amelyben a „bűn fogalmának” keresztény elgondolása meghátrál a nemes fajban rejlő becsület és öröm eszméje előtt, s az egyetlen „bűn” (a gyávaság és hűtlenség valamennyi formája mellett) a szégyenteljes kereszteződés bűne lesz, a faj elleni halálos bűn.

Az összecsapás a mi időnkben a nemzetiszocializmus és a keresztény egyházak között csupán egyetlen oldala annak az ősrégi küzdelemnek, amely régóta zajlik az élet azon hitvallásai, melyek elfogadják az emberi fajok – és egyének – természetes hierarchiáját, csakúgy, mint az állati fajokét, az embert pedig az élő Természet részének tartják, és az emberközpontú hitvallások között, melyek tagadják a változtathatatlan minőségbeli különbségeket két emberi faj között, miközben másfelől mesterséges szakadékot vesznek alapul, amely elválasztja az „emberiség” egészét a teremtés többi részétől. Napjaink par excellence emberközpontú hitvallása – a kommunizmus – csupán természetes és ésszerű végkifejlete a nyugati demokratizmusnak, mely a „többség hangján” nyugszik, ahogyan Adolf Hitler is többször rámutatott. A maguk részéről a nyugati demokráciák pedig az évszázados keresztény tanítás természetes és ésszerű következményei. Rousseau valamennyi szentimentális fecsegése és további értelmetlenségei az összes emberi lény „egyenlő jogairól”, amelyeknek a francia forradalom a tekintélyét köszönheti, mind hazájában, mind külföldön, a Pogány Európában, amelyet nem érintett az eredendő zsidó locsogás valamennyi emberi lélek azonos jogairól és „az összes ember méltóságáról” az emberszerető Isten szemében, elképzelhetetlen lett volna.

Közülünk azok, akik teljes mértékben felismerik ezt, és azok, akik számára a horogkereszt filozófiája – saját, mélyebb törekvéseik kifejeződése – az egyetlen kielégítő gondolat, nyugodtan néznek szembe a jelennel és a jövőbeli nehézségekkel. Egyetlen demokratikus, humanista vagy keresztény propaganda – legyen az nyíltan kimondott vagy burkolt – sem változtathatja meg őket. Ők alkotják a valódi nemzetiszocialisták kiválasztott kisebbségét, akik körül egy nap – a közelgő összecsapást követően – a félelmet nem ismerő árja faj maradéka összegyűlik, hogy megkezdje az új történelmi ciklust, Hitler halhatatlan sugalmazásának megfelelően.

1 A hosszabb himnusz a Naphoz, Kr. e. 1400 körül.

2 Bhagavad-Gíta 1:41-42

3 Mein Kampf, I, xi, 316. old.; cf. Mannheim, 289. old.

4 A Mein Kampfban található eszmék (I, v, 186–189 old.; Mannheim, 170–172 old.) parafrázisa.

5 Norman Douglas, How about Europe? Some Footnotes on East and West (London: Chatto and Windus, 1930).

6 Mein Kampf, I, xi, p. 314; cf. Mannheim, 286. old.

7 Wulf Sörensen [Heinrich Himmler], Die Stimme der Ahnen. Eine Dichtung (Magdeburg: Nordland, 1936), 36. old., [angolul: The Voice of the Ancestors: A Poetical Work by Wulf Sörensen, (Hammer, 1993), 39. old—A szerk.]

8 Lokamanya Bal Gangadhar Tilak, The Arctic Home in the Vedas: Being Also a New Key to the Interpretation of Many Vedic Texts and Legends (Poona: Kesari, 1903).

9 A régi szanszkrit iratok szava az alsóbbrendű fajra.

10 E történet bővebb leírásához lásd: Savitri Devi, “Hitlerism and the Hindu World,” The National Socialist, 2. szám (1980 ősz): 18–20 old.

11 Például Robert Brasillach, akit 1945. február 6-án lőttek le.

12 A híres mű, A XX. század mítosza (Der Mythus des 20. Jahrhunderts, Munich, Hoheneichen, 1930) szerzője.

13 A lipcsei egyetem professzora a nemzetiszocialista uralom során, a Német vallás 25 tantétele (Die 25 Thesen der deutschen Religion) szerzője.

14 Lásd a számtalan szakaszt Dr Goebbels naplójában, ahol az egyházat támadja.

15 Ehnaton, Egyiptom uralkodója Kr. e. 1400 körül.