Az Erősek vallása

Paul Hermann, "A zászló"

“Énokia, Férfiasság hatalmas Városa

Az Erőszakos tanyája, az Erős Citadellája

Ki félelmet s megbánást nem ismert soha...”

—Leconte de Lisle (“Káin,” Barbár költemények)

Ha mottót kellene választanom magamnak, a „pure, dure, sûre”-t [tiszta, kemény, biztos] választanám, más szavakkal: a megváltoztathatatlant. Az Erősek eszményét fejezném ki vele, melyet semmi nem győzhet le, nem ronthat el, nem változtathat meg. Ők azok, akikre számíthatunk, mert életük a rend és a hűség, összhangban az örökkévalóval.

Ó, te, ki magasztalod a vég, sőt a remény nélküli harcot, ragaszkodj ahhoz, ami örökkévaló! Egyedül ez van, minden egyéb csupán árny és füst. Nincs olyan emberi vagy állati individuum, sem individuumok csoportja, sem nép, mely önmagában véve megérdemelné törődésed, ám az örökkévaló tükörképeként mindegyik megérdemli azt, hogy neki szenteld magad, egészen képességeid határáig. S az egyéni létezők és természetes csoportosulások többé-kevésbé mindig tükrözik az örökkévalót. Annyiban tükrözik, amennyiben minden szinten megközelítik fajuk archetípusát, amennyiben élő dolgokként képviselik azt. Aki csupán önmagát képviseli – még ha formálja is a történelmet, és neve messzire eljut –, nem más, mint árny és füst.

Te, ki dicséred a magányos szikla képét, amely ki van téve az óceán szüntelen ostromának, melyet szelek korbácsolnak, hullámok koptatnak, s a vihar csúcspontján villám csap belé, állandóan tomboló tajték borítja, mégis áll, évezredről évezredre. Te, aki szeretnéd azonosítani magad hittestvéreiddel, az Erősnek e kézzelfogható szimbólumával, hogy érezd: „Ezek mi vagyunk! Ez én vagyok!”, szabadítsd meg magad két halálos téveszmétől: a „boldogság” keresésétől és az „emberi(es)ség” iránti törődéstől. Avagy figyelj arra, nehogy valaha is bedőlj nekik, ha az istenek megadják számodra a kiváltságot, hogy mentes maradj tőlük ifjúságodban.

Boldogságot, – amely számukra akadálytalan, természetes kibontakozást jelent – ezt kellene biztosítani azon élőlények számára, akik nem rendelkeznek a Szóval, a gondolat atyjával, hogy ne legyenek se éhesek, se szomjasak, ne fázzanak és melegük se legyen, képesek legyenek szabadon élni az életet, amelyre teremtve lettek, s időnként néhányan még szeretve is legyenek. Oly kártérítés ez, mely jár nekik. Használd fel minden erőd, hogy biztosítsd számukra. Segítsd az állatot és a fát, védd meg őket az önző és hitvány szellemű embertől. Adj egy nyalábnyi füvet a lónak vagy az elcsigázott szamárnak, egy vödör vizet a szomjúságtól haldokló bölénynek, melyet napkelte óta tartanak befogva a nehéz kordé elé a trópusok lángoló ege alatt, barátságos simogatást a málhásállatnak, bármilyen fajta legyen is, akit ura eszközként kezel. Tápláld az elhagyatott kutyát vagy macskát, aki a részvétlen városban kóborol, és sosem volt gazdája, tégy egy csészealjnyi tejet az ösvény mellé, s ha odajön és hagyja, simogasd meg. Vidd magaddal házadba a letépett és elhajított zöldellő ágat, hogy ne tapossák el, és tedd egy vízzel teli vázába. Túlságosan is élő még és jogosult féltő gondoskodásodra. Semmi egyebe nincs, csak csendes élete, legalább ezt élvezhesse a segítségeddel. Élni, ez az út – a hús valamennyi létezőjének útja, akinek a Szó nem adatott meg –, hogy összhangba kerüljön az örökkévalóval. S e teremtmények számára az élet jelenti a boldogságot.

Ám azoknak, akik bírnak a Szóval, a gondolat atyjával, s közülük is különösképp az Erőseknek jobb dolguk is akad, mint a „boldogság” hajszolása. Legfőbb feladatuk azon összhang, harmónia megtalálása az örökkévalóval, amelytől a Szó, úgy tűnik, kezdetben megfosztotta őket. Meg kell tartaniuk helyüket az élet egyetemes táncában, minden gazdagsággal és tudással, melyet a Szó hozott számukra vagy segített megszerezni nekik. Úgy kell élniük, mint ahogy azok élnek, akik nem beszélnek, azon szent törvények szerint, melyek a fajok létezését kormányozzák, ám ezúttal tudatosan és akarattal. Az egyén gyönyöre vagy szenvedése, boldogsága vagy elégedetlensége nem számít. A jólét – azon a minimumon túl, mely feladata beteljesítéséhez szükséges – nem számít. Csak a feladat számít: a lényegi, az örökkévaló keresése az életen és gondolaton keresztül.

Ragaszkodj a lényegihez, az örökkévalóhoz, és soha ne aggódj se magad se más boldogsága miatt, hanem teljesítsd saját feladatod és segíts másoknak is, hogy elérjék ezt, feltéve, hogy ez nem akadályoz téged.

Aki bír a Szóval, a gondolat atyjával, s mégis távol van attól, hogy lényegi szolgálatába állítsa, és elpazarolja azt a személyes kielégülés keresésére, és bár rendelkezik a technikával, a gondolat gyümölcsével, ám mindenekelőtt arra használja, hogy növelje saját és mások jólétét, ezt tartva fő feladatának, az nem méltó kiváltságaira. Nem méltó a szépség és csend lényeihez, az állatokhoz és a fákhoz – hiszen maga is azok ösvényét követi. Az, aki az erőket, melyeket a Szó és a gondolat ad neki, arra használja, hogy halált és legfőképpen szenvedést idézzen elő e csodálatos, beszédre képtelen teremtmények körében, saját vagy más emberek jóléte érdekében, az, aki az ember kiváltságait az élő természet ellenében használja fel, bűnt követ el az egyetemes Anya – az Élet – és a Rend ellen, amely a „noblesse oblige”-t kívánja meg. Az ilyen nem Erős, nem arisztokrata a szó mélyebb értelmében, hanem alantas, egoista és gyáva, undor tárgya a természetes elit szemében.

Minden olyan társadalom, minden olyan „civilizáció”, amely ugyanebből a bármi áron való emberi jólétre vagy emberi „boldogságra” törekvésből származik, magán viseli a Dekadencia Hatalmainak jelét, amelyek az erők vég nélküli játéka kozmikus rendjének ellenségei. A Sötét Kor civilizációja ez. Ha arra ítéltettünk, hogy elszenvedjük, akkor szenvedjük el fáradhatatlanul, szemben állva vele, megtagadva, küzdve ellene életünk minden percében. Változtassuk diadalunkká végzetének siettetését – legalább úgy, hogy minden képességünkkel együttműködünk azon erők természetes tevékenységével, amelyek a végéhez vezetnek. Mert e kor átkozott, e kor szervezett rútság és hitványság.

Szabadítsd meg magad a „boldogság” babonájától, ha valaha is megkísértett, s ugyanígy az emberétől is. Védd meg magad attól a hozzáállástól – mivel amilyen ostoba, olyan hiábavaló –, mely azt hirdeti, hogy „szeressünk minden embert” pusztán azért, mert ember. S ha e hozzáállás sosem volt a tiéd, ha már gyermekkorodtól kezdve áthatolhatatlan voltál az emberiség hívei propagandájának, adj hálát érte a halhatatlan Isteneknek, kiknek e veled született bölcsességet köszönheted. Természetesen semmi sem tiltja meg neked, hogy segítséget nyújts egy bajban lévő embernek, még ha az a legérdemtelenebb is. Az Erősek nagylelkűek. Ám ebben az esetben ők csupán mint élő húshoz lennének jók hozzá, nem pedig mint emberhez. S ha az a kérdés merülne fel, hogy választani kell az ember és a Szótól megfosztott teremtmények egyike közt, aki viszont közelebb áll faja archetípusához, mint amennyire az előbbi az ideális emberéhez, vagyis a felsőbbrendű emberhez, nyújtsd kezed és gondoskodásod a teremtménynek. Ő sokkal inkább az örökkévaló művész mesterműve.

Mert az „ember”, melyet oly nagyra becsülnek, nem valóság, hanem az értelem fogalmi konstrukciója, amely az életteli mozzanatok zavarba ejtő változatosságából indul ki. Kétségtelenül valamennyi „faj” az értelem konstrukciója, nevük általános ideáknak felel meg. Ám van egy hatalmas különbség: az élő realitások, akik egy adott faj egyedei, emlékeztetnek egymásra. A faj létezik valamennyiükben. Valamennyi hozzá tartozó egyed ugyanolyan vagy nagyjából azonos mértékben tükrözi az örökkévalót. A Szóval nem rendelkező fajok közül egyazon faj egyedei csaknem felcserélhetők. Lehetőségeik rögzítettek. Tudjuk, mit nyer az élőlények világa, valahányszor egy kiscica megszületik, tudjuk, mit veszít, valahányszor egy macska – legyen akár fiatal vagy öreg – meghal. Ám azt nem tudjuk, mit nyer – vagy veszít – valahányszor egy embergyerek megszületik. Mert mi az ember?

A legtökéletesebb északi egyed – kinek szíve nemes, kinek ítélőképessége szilárd és igaz, s akinek vonásai olyanok, mint a legtisztább korból származó görög szobroké – ember. Egy hottentotta, pigmeus, pápua, zsidó vagy zsidó vérrel keveredett keleti: „ember.” Az „Ember”, mint olyan, nem létezik. Csupán a főemlősök meglehetősen különböző változatai léteznek, melyeket megszokásból „humán”-nak nevezünk, mert osztoznak a felegyenesedett tartásban és a Szóban, noha ez utóbbiban eléggé egyenlőtlen mértékben. S ugyanezen a fajon – sőt ugyanezen népen belül – leküzdhetetlen lelki és ugyanígy testi eltérések léteznek; olyan eltérések, melyeket – még ha egy általános leromlás részben meg is magyaráz – az ember szeretne a távoli múltban történt kereszteződésekre fogni, hiszen az ilyen különbségek azonos vérből származó egyének között oly nagyon természetellenesnek tűnnek. Megdöbbentő, hogy milyen gyakori és erőszakos ideológiai (és vallási) ellentéteknek lehetünk tanúi rasszbéli testvérek között. Még megdöbbentőbb szembesülni azzal, hogy noha Páli Szent Vince francia volt, ugyanúgy vannak francia gyermekbántalmazók is, vagy hogy a gyönyörű és erényes Laure de Noves-Sade márkinő négy évszázaddal halála utáni leszármazottai közt tudhatja azt a rossz hírű márkit, ki ugyanezt a nevet viselte.

Így hát megismétlem: nem tudhatjuk, nem jósolhatjuk meg, hogy az élőlények világa mit nyer vagy veszít valahányszor egy ifjú emberi teremtmény megszületik avagy meghal. S annál kevésbé lehetséges hozzávetőlegesen is megállapítani, minél kevésbé tiszta a faj – vagyis minél kevesebb lehetősége van a nagyjából egyforma újszülötteknek az indulásnál – valamint a társadalom minél kevésbé hajlik arra, hogy az összes azonos csoportba tartozó egyént ugyanazon formába öntse, vagyis minél kevésbé hajlik bátorítani ugyanazon lehetőségek körülbelül azonos irányba való kibontakoztatását. Mert ebben az esetben minél több a kivétel – az osztályba sorolhatatlan individualitás –, amely egy azonos nevű csoportba tartozik, annál kevésbé vonatkozik ez a „név” a valóságra. Nagyjából lehetséges és könnyű is elképzelni meghatározott körülmények között egy indián, afrikai vagy indiai törzs tagjának reakcióit – mondjuk egy hivarót, egy maszájt vagy egy szantált, aki a természetes környezetében marad, s hagyományának alárendelt – és egy árjáét (akár német, akár nem), aki ugyanakkor hithű hitleriánus. Sokkal nehezebb azonban elképzelni egy pontosan meg nem határozott, összehangolatlan nyugat-európaiét.

Habár igaz, hogy – a rasszok, kultúrák és széles skálán mozgó egyéb meghatározottságok összekeveredésének bizonyos fokán túl, a kommunikáció modern eszközeinek köszönhetően – az emberek különös módon hasonlítani kezdenek egymásra lelkiségükben, ha fizikálisan nem is. Hasonlítanak egymásra a semmisségben. Azt gondolják, hogy minden a függetlenségüket és eredetiségüket bizonyítja, valójában viszont reakcióik hasonló körülmények között oly mértékben megegyezőek, mint két ugyanazon törzshöz tartozó feketéé, rézbőrűé vagy azonos rasszhoz és azonos hithez kötődő emberé. A szélsőségek találkoznak. A technológiai fejlődés élvonalában álló világvárosok tömegének etnikai káosza a szürkeség uniformisának felvételére hajlamos, egyfajta gyárilag előállított homogenitásra – ez a tömegek irányítójának kívánsága – egy relatív egység baljós karikatúrájára, amely az azonos vérből származó emberek számára természetes értékrendeket és közös gyakorlatokat öleli fel, egyformaság, amely távol áll attól, hogy „kollektív értelmet” mutasson a tudatosság bármilyen szintjén, csupán a társadalom leromlását tárja fel, egy olyan társadalomét, amely egyértelműen hátat fordít az örökkévalónak. – más szavakkal: elátkozott társadalom.

Ám időnként még felfedezhetünk kivételes egyéneket az efféle társadalmakban, olyan egyéneket, akik megvetik az etnikai káoszt, amelyet maguk körül észlelnek, s melynek talán ők maguk is produktumai, s akik, hogy megmenekülhessenek, ragaszkodnak a fajok kiirtásának bizonyos doktrínájához vagy akár teljes mértékben egy igaz faj szolgálatába állnak az összes lemondással egyetemben, amelyek várnak rájuk. Az átöröklés mechanizmusa oly komplex, a külső hatások játéka pedig oly véletlenszerű, hogy nem lehetséges előre látni, a hanyatló társadalom gyermekei közül ki válik ilyen egyénné – nem vetíthető jobban előre, mint az, hogy egy törzs újszülött tagja egy nap valami másra fog-e törekedni, mint az átvett értékekre és ideákra, vagy hogy melyik sajátos hitben nevelt gyermek fogja olyan sietve elhagyni hitét, amilyen gyorsan csak tudja.

A kivétel néha feltételezhető, és mindig lehetséges is egy emberi csoportban, még akkor is, ha az homogén – ami nem azt jelenti, hogy a gyakorlatban bárki számításba tudná, sőt kellene, hogy tudja venni ezt. Ha így történne, akkor ez a végtelenségig bonyolítaná a csoportok közötti kapcsolatokat. Továbbá a kivétel, ha valami többet képvisel, mint önmagát, akkor képes megváltoztatni a csoportot, amikor csak akarja. Ha létezne egy azték, akit megdöbbentenek az áldozatok, melyeket népe az isteneknek ajánl, ez az ember az elsők között volna a spanyol hódítók vallásának elfogadói közt. Egy európai árja pedig – aki a mi időnkben csupán megvetést érez a nyugat „keresztény és demokratikus” értékeivel szemben, s az ókori Spárta mintájára felépülő társadalomról álmodik –, amennyiben a harchoz is volna érzéke, a hitleri hithez ragaszkodna.

* * *

Ezekből az észrevételekből az következik, hogy emberiesség elképzelése nem felel meg semmi konkrét realitásnak az élőlények egészének együttesétől leválasztva. A Szó és a felegyenesedett tartás – az egyedüli jellemzők, amelyek minden emberben közösek – nem elégségesek ahhoz, hogy „testvérekké” tegyék őket. Ezek a jellemzők nem jelentik azt, hogy az emberek közelebb állnak egymáshoz, mint bármelyikük is egy másik faj egyedéhez. Így nincs olyan morális kötelezettség, hogy szeressünk minden embert, hacsak nem posztuláljuk valamennyi élőlény szeretetének kötelességét, beleértve a legkárosabb rovarokat is, mert egy ember (vagy egy embercsoport), amely természete szerint avagy önkéntes választása alapján rútságot, hazugságokat és szenvedést terjeszt, rosszabb, mint bármely káros rovar. Abszurd lenne harcolni az utóbbi, a kevésbé erős, ezért kevésbé veszélyes ellen, s ugyanakkor tolerálni – sőt, „szeretni” – az előbbit.

Szeresd a magasabb rendű embert, az árját, aki méltó e névre, mert gyönyörű, jó és bátor, felelősségteljes és bármilyen áldozatra képes célja elérése érdekében. Az árja egészséges és erős. A testvéred ő, és fegyvertársad fajod küzdelmében a széthullás erőivel szemben. Az ő gyermekei folytatják majd e szent küzdelmet helyeden, mikor tested visszatér az elemekhez.

Tiszteld más fajok nemesét, aki másutt folytatja tiéddel – miénkkel – párhuzamos harcát. Ő a szövetségesed. A szövetségesed, még akkor is, ha a világ túlsó felén él.

Szeresd valamennyi alázatos élőlényt, akik semmiféleképpen nem állnak szemben veled, velünk: az egyszerű, őszinte szívű, hiúság és rosszindulat nélküli embereket, s az összes állatot, mert gyönyörűek, szeresd őket kivétel nélkül és függetlenül a közömbösen a hozzájuk társított akármilyen „elképzeléstől.” Szeresd őket, és látni fogod az örökkévalót szénfekete, borostyán vagy smaragdszín szemükben. Szeresd a fákat is, a növényeket, a legelőn átcsobogó, tenger felé tartó vizet, mely nem is tudja, merre tart. Szeresd a hegyeket, a sivatagot, az erdőt, a mérhetetlen eget, a fénnyel és felhőkkel telit, mert ők mind felülmúlják az embert, s az örökkévalót tárják fel számodra.

Ellenben vesd meg az üres szívű, sekélyes értelmű tömegembert, a kapzsi és kérkedő tömeg-egoistát, aki csupán saját jólétének él s mindannak, amit pénzért megvehet. Vesd meg őt, miközben használd ki annyira, amennyire csak tudod. Ha a mi fajunkból származik és kielégítően tiszta, akkor olyan gyermekei születhetnek, akik a mi kezeink alatt nevelkedve egy napon – amikor majd ismét lesz szavunk – sokkalta többet fognak érni, mint ő. Ez a legjobb, sőt, talán az egyetlen szolgálat, amelyet képes felmutatni. Valahányszor csalódást okoz, hogy egy „jó fajból” származó ember boldogan integrálódik a „fogyasztói társadalomba”, emlékeztesd magad: nem számít tudatos egyednek, csak a vére számít. Lásd benne csupán azt, amit a ló- vagy kutyatenyésztők látnak tenyészállataikban: a pedigrét. Legyünk őszinték: amit mond, hisz és gondol, az nem bír jelentőséggel.

A változhatatlan értékek ellenségéről szólva – a Természet és Élet ellenségéről, aki szeretné a leggyönyörűbbet a legkevésbé szépnek vagy egyenesen a rútnak feláldozni, az erőset a gyengének, az egészségest a szenvedőnek, a betegnek és a fogyatékosnak, aki egyedül vagy csoportosan kel fel az örökkévaló ellen –: harcolj ellene, szíved minden buzgalmával, karod minden erejével, értelmed hatalmával harcolj ellene. Nem szükséges gyűlölni őt. Saját természetét követi és saját végzetét teljesíti be, miközben szembeszáll az örökkévaló értékekkel. Saját szerepét játssza a kezdet és vég nélkül való kozmikus táncban. Ám – éppen emiatt – szükségszerű és sürgető minden eszközzel küzdeni ellene szünet és gyengeség nélkül, mivel ő az abszolút ellentét, a mi ellentétünk és ebből következően természetes ellenségünk az erők könyörtelen játékában.

Küzdj ellene elfogulatlanul és minden erőddel: az Erősek megőrzik az éber egyensúlyt még a legdiadalittasabb fanatizmus közepette is. Harcolj ellene erőszakkal, és ha úgy kívánatos, akkor erőszak nélkül. Harcolj ellene úgy, hogy éjjel-nappal az ő szerepe és a tiéd közötti ellentét járjon a fejedben.

* * *

Soha ne becsüld alá a szertartásokat. Bárhol is létezzenek, ott bizonyos fajta rend uralkodik. S bármely rend magába foglalja az egyéni akarat alárendelését, a fegyelmezettséget, így hát az önfeladást is – a felkészülést annak a követésére, ami örökkévaló.

Minden igaz vallás nyitott ösvény az örökkévaló felé törekvőnek, akár tudatosan teszi akár nem. S nincs igaz vallás szertartás nélkül. Amint vannak szertartások, bármilyen egyszerűek is legyenek azok, azonmód ott lesznek a vallás körvonalai is. Azért mondok „körvonalat”, mert noha a szertartás szükséges, sőt, egyenesen lényegi minden igaz valláshoz, ahhoz nem elégséges, hogy létre is hozzon egyet. Nélkülözhetetlen, hogy alapelvek is járuljanak hozzá, melyek a Tradíció kifejeződései, vagyis, amelyek segítik a hűségest az örökkévaló igazságok megélésében. Szükségtelen kimondani – mivel tisztán látszik –, hogy azon emberek közül, akik névleg egy adott valláshoz tartoznak, mindegyikük többé-kevésbé megéli ezt, a nagy többség viszont (legalábbis az oly hanyatló korokban, mint a miénk) egyáltalán nem. Akár egyszerűen úgy is definiálhatnánk e hanyatló kort, hogy azt mondjuk, olyan korszak, amikor a tradicionális doktrínák, vagyis azok, amelyek a hűségest az örökkévaló szemléléséhez emelik – egy elhanyagolható kisebbség kivételével – nem tartanak számot többé az emberek érdeklődésére.

Azokban az évszázadokban, amikor a degeneráció folytatódik és fokozódik, az emberek nagy többségének elméjében és szívében kifejezetten politikai doktrínák veszik át a tradicionális alapelvek helyét, azokét, amelyeket általánosságban „vallásosnak” neveznek, és – ami talán még rosszabb – az emberek a különböző vallások elnevezéseit olyan törekvésekre használják, amelyek végeredményben pusztán személyes és anyagi előnyök elérésére szolgálnak.

A kifejezetten politikai doktrínák – ellentétben azokkal, amelyek a Tradícióra vonatkoznak – legfeljebb közvetlen és „történeti”, vagyis időbeli megfontolásokra összpontosítanak, olyanokra, amelyek nem térnek vissza, amelyeket nem fogunk még egyszer látni. Egy olyan alapelv, mely követőinek segít közvetlen politikai vagy akár gazdasági természetű problémák megoldásában, miközben olyan igazságokra tanítja őket, melyek messze felülmúlják azokat, és megfelelő értékeket nevel beléjük, nem csupán politikai doktrína. Weltanschauung, „a Világegyetem egyfajta látomása”. Elegendő szertartásokkal kiegészíteni, hogy egy vallás alapját képezze. S azok a követők, akik rendelkeznek a szertartásokhoz való érzékkel, és érzik a szertartások szükségességét – amelyet úgy nyilvánítanak ki, ahogy tudnak, például megemlékezésekkel a közösségük történelméhez kötődő kedvező vagy kedvezőtlen időpontokra, örömteli vagy szomorú évfordulókkal, vagy bizonyos időközönként oly helyszínek meglátogatásával, melyek gazdag jelentéssel bírnak számukra –, ők azok, akik voltaképp a hívek.

De megismétlem: ahhoz, hogy egy Weltanschauung, a világegyetem látomása, egy „filozófia”, amelyet egykor a szertartás mágiájával oltottak be, igazi vallás alapjává váljon, nem csupán az szükséges, hogy ne tartalmazzon belső ellentmondásokat, hanem hogy alaptételei igazak legyenek, nem relatíve, hanem abszolút. Igazak mindenkor és mindenütt, igazak időben és az időtől függetlenül, örökre. Más szavakkal arra van szükség, hogy nem máson, mint a kozmosz törvényein nyugodjon, a kezdet és vég nélküli Élet törvényein, azokon a törvényeken, melyek az emberre vonatkoznak, de felül is múlják, ahogy felülmúlnak minden véges létezőt. Egyszóval szükségszerű, hogy kozmikus bölcselettel bírjon, amellyel képes integrálni magát az örökkévaló Hagyományba.

Rendkívül ritkák az olyan doktrínák, melyek az állítólagos „megszabadítást” hirdetnék, s még ezeknél is ritkábbak azok a politikai doktrínák (már ha bírnak egyáltalán „filozófiai” alappal), melyek teljesítik e feltételt. Ha közülük egyik nem teljesíti ezt, ám az emberi szív szükségletének nyomása alatt mégis szertartásokat adaptál, akkor az egy hamis vallás felemelkedését jelenti, szentségtörő szervezetét, más szavakkal egy ellentradícióét. Korunkban ez a helyzet a marxizmussal, mivel a szertartásos élet látszatát vezették be benne. Az alázatos és őszinte szláv paraszt, aki, sok más emberrel együtt, Lenin mauzóleuma előtt várakozik, hogy végre odaengedjék, hogy ama férfi mesterségesen romolhatatlanná tett testének jelenlétében időzzön, aki a zsidó Marx elgondolásait egy világforradalom alapjává tette, hívő. Zarándokúton érkezett oda, hogy szívének hűségét táplálja, ahogy atyái mentek valamelyik híres templomba földre borulni a csodatévő ikon előtt. A szív tápláléka jelentősebb – vagy azzá válik újra –, mint a gyomoré. Ha szükséges, ott időzik akár két napig is étlen-szomjan, csak hogy átélhesse a pillanatot, amikor csendben elhalad Lenin mumifikált teste előtt. Ám a szív abból az igazságból él, amely mindig és mindenütt az. A hamisságok, amelyekben hisz, eltérítik e kapcsolattól, s előbb-utóbb éhezni kezd az abszolútra. Marx egész bölcselete, melyet Lenin a proletár állam alapvetéseként vett át, botrányos valótlanságokon alapul: annak kijelentésén, hogy az ember semmi egyéb, mint amivé gazdasági környezete teszi, az átöröklés és így a faj szerepének tagadásán, valamint a történelem során felsőbbrendű személyiségek (és fajok) szerepének tagadásán. Az őszinte, vezetőihez – a vezetőkhöz, akik az elmélet eme hibáját dicsőítik, és ebből kiindulva világméretű forradalmat szabadítottak el – vallásosan kötődő ember öntudatlanul is a széthullás Erőit szolgálja, amelyeket több tradicionális tanítás többé-kevésbé dualisztikus fogalomhasználatában a „Mélység Erőinek” nevez.

A doktrínák közül, melyeket a huszadik században politikainak tartottak, csupán egyet ismerek, amely lényegében mérhetetlenül több, mint „politikai”, és teljesíti a sine qua non feltételét, amely nélkül a Weltanschauung még a szertartás segítségével is lehetetlen, amelyet egy igaz vallás alapjául használnak, amely örökkévaló igazságokon nyugszik messze felülmúlva az emberiséget és annak közvetlen problémáit, nem is beszélve az egyedi emberekről, akikhez kezdetben szólt, és azok akkori problémáiról. Csupán egy ilyet ismerek tehát, s ez a valódi árja rasszizmus, más szóval a hitlerizmus.

* * *

Adolf Hitler új zászlókat szentel fel a „Blutfahne”-val 

az 1938-as nürnbergi pártgyűlésen.

A hét szín¹ című regénye egyik fejezetében Robert Brasillach leírja az új zászlók felszentelésének ünnepségét a Harmadik Birodalomban, melyen egyszer ő maga is jelen volt. Valamennyi olyan szervezet impozáns felvonulását követően, amely a Nemzetiszocialista Párttól függött vagy ahhoz csatlakozott, a Führer ünnepélyesen előlépett a hatalmas, tömött stadionban – ahol teljes csend uralkodott – ötszázezer néző szeme elé. Egymás után felemelte az új zászlókat, s összeérintette azokat a „Vérzászlóval”, a lobogóval, melyet legkorábbi követői hordoztak az 1923. november 9-i puccs során, s melynek a tizenhat áldozat vére, akik azon a napon estek el, szent karaktert kölcsönzött. Így valamennyi zászló egymáshoz hasonlóvá vált, „megbízatást kaptak” a misztikus folyadék segítségével a Tizenhatok áldozathozatalában történő részvételre. S a francia író nem alaptalanul jegyzi meg, hogy aki nem fogta fel e tett vallási jelentőségét, „nem értett meg semmit a hitlerizmusból.” Hangsúlyozza, hogy, e tett, úgymond, szertartás volt.

Ám e szertartás, amelyhez még számos másik is járult, soha nem lett volna elégséges ahhoz, hogy a hitlerizmust vallási karakterrel ruházza fel, ha az nem lett volna már több-mint-politikai doktrína, Weltanschauung. S mindenekelőtt képtelenség lett volna igaz vallássá tenni, ha e Weltanschauung alapjainál nem rejlettek volna örökkévaló igazságok, s az egész hozzáállás – mely a végső elemzésben nem lett volna (és nem maradna) semmi egyéb, mint az örökkévaló utáni kutatás – nem par excellence tradicionális hozzáállás.

Furcsának tűnhetnek e szavak 1969-ben, több mint huszonnégy évvel Hitler Németországának vereségét követően a harcmezőkön, és politikai struktúrájának összeomlása után. Furcsának tűnhetnek most, amikor hiábavalóan kutatnánk a Harmadik Birodalom egész egykori földrajzi térségében egyetlen látható jel után a nemzetiszocializmus újjáéledésére, ahogyan pedig azt a Führer kívánta. A Birodalom régi határain túli szervezetek többsége, melyek azt állítják, hogy megmentik a halálraítélt Mozgalmat, csupán halovány és szív nélküli utánzatok vagy szánalmas karikatúrák, időnként egészen más célok szolgálatában. Ám a doktrína értékének – igazságának – semmi köze a sikerhez vagy a kudarchoz, melyet követői az anyagi síkon értek el. E siker vagy kudarc attól függ, hogy az emberek a történelem egy adott pillanatában összhangra törekednek vagy ellentétben állnak-e a doktrínákkal, s függ attól is, hogy a doktrínák hívei katonai, politikai, propagandaművészeti szempontból képesek-e vagy sem önmagukat ellenfeleik fölé emelni. Az a tény, hogy a doktrína a kozmikus igazság kifejeződése vagy sem, itt nem játszik szerepet. Ám hosszútávon, jól vagy rosszul, de a társadalom engedelmeskedik e doktrínáknak, abban az értelemben, hogy ha elutasítja az örökkévaló törvényekkel harmóniában lévő tanítások befogadását, s a valótlanságokat részesíti előnyben, saját széthullása érdekében munkálkodik, más szavakkal elátkozza önmagát.

Igaz, hogy a hitleristákat legyőzték 1945-ben valamennyi fronton, igaz, hogy a Harmadik Birodalmat feldarabolták, hogy a Nemzetiszocialista Párt nem létezik többé, hogy Németországban és máshol sincsenek már horogkeresztes zászlók az ablakokban, egyetlen utca sem viseli a Führer nevét és semmiféle kiadvány nem tiszteli emlékét. Igaz, hogy németek ezreit tanították meg, hogy lenézzék és gyűlöljék Őt, akit szüleik még éljeneztek, és senki sem érdeklődik iránta és tanításai iránt, mintha sosem élt volna. Mégis, az nem marad kevésbé igaz, hogy a hitleri doktrína lényege az örökkévaló törvények kifejeződése, azon törvényeké, melyek nem csak az embert, hanem az életet is irányítják, amelyek, ahogyan egy könyvben német nyelven írtam, „a csillagfényes mennyország bölcsességét”² képviselik, és hogy a választás, melyet a világ számára felvet, ugyanaz 1945 után is, mint azt megelőzően volt: vagy eme több mint emberi bölcsesség elfogadása, a Természet szellemével való összhang, melyet a hitlerizmus magában foglal, vagy a széthullás, etnikai káosz, az ember degenerációja, elszakadás a világmindenség Szívétől, kárhozat. Vagyis – és a szavak ismét tőlem származnak – „Hitler vagy a pokol.”³

Földünk lakói, úgy tűnik, a poklot választották. Ez az, ahogy a hanyatló emberiség állandóan cselekszik. Ez biztos jele annak, hogy teljes mértékben abban az időben élünk, amit a hindú tradíció Kali-Yugának, a Sötét Kornak nevez.

Bár a korszakok egymást követik, a törvények, melyek egymásra következésüket irányítják, megmaradnak.

Ugyanígy igaz, hogy rengeteg erőszakos tettet követtek el a hitlerizmus nevében, s ezek miatt van az, hogy a helyesen gondolkodó emberek, a „rendes emberek” csordája oly makacsul gyalázza azt, erősen kapcsolódva (legalábbis elméletben) a humanitárius értékekhez.

Jóllehet kétféle „doktrína nevében elkövetett” erőszakos tett létezik – vagy olyan tett, mely erőszakhoz vezet. Vannak azok, melyek a doktrína szellemében elkerülhetetlenek vagy legalábbis igazolhatók azon körülmények között, melyek során megtörténtek. S léteznek azok, az előbbitől teljesen eltérő tettek, melyeknek elkövetői messze nem a doktrínák igaz követői – bár ezt látható szimbólumok segítségével hirdetik – valójában csupán magukat képviselik, s felhasználják a doktrína presztízsét és a felhatalmazást, melyet az adományoz nekik, hogy előtérbe helyezzék saját érdekeiket, kielégítsék személyes becsvágyukat vagy egyszerűen szabad kezet kapjanak szenvedélyeikben. Volt olyan ember a Harmadik Birodalom idejében, aki feljelentett egy zsidót, mert őszintén hitte, hogy az veszélyes a rezsimre, amelyre ő saját népe biztonságát bízta. S volt olyan ember is, aki azért jelentett fel egy zsidót – aki előnyhöz jutott a feljelentés hatalmától, melyet a rezsim ruházott rá –, mert megkívánta a lakását. Volt katona – vagy állami hivatalnok – aki parancsoknak engedelmeskedett. És volt az az embertípus, aki egyenruhája által kölcsönzött tekintélyébe burkolózva harag, féltékenység vagy egyszerűen a természetes brutalitása befolyására — avagy beteges élvezet kedvéért — felesleges, erőszakos, sőt kegyetlen tetteket követett el, anélkül, hogy parancsot kapott volna ezekre. Mindig is voltak valamely doktrína névleges hívei közt, s a fortiori azok közt, akik nem utasítják el az általában vett erőszakot, őszinte harcosok és haszonlesők is; emberek, akik testestől-lelkestől szolgálják az ügyet, melynek magukat szentelték, és emberek, akik csak színlelik ezt, s helyette a saját érdekükben használják ki. (Szándékosan „ügyet” írok, nem pedig „doktrínát”, mivel egy ügyet szolgálunk, úgymint egy doktrína alkalmazását, egy álom időben történő anyagiasulását, amely az idő vagy egy ellenáramlat irányában bontakozhat ki. Egy doktrínát nem lehet csupán „szolgálni.” Az vagy igaz vagy hamis, vagy összhangban áll vagy ellentétes a világegyetem Törvényeivel. A világ valamennyi önfeláldozásának, milliónyi mártír áldozatának sem sikerülhet igazzá tenni, ha nem az. S a világ valamennyi „tudósának” és papjának harsogó tagadása, továbbá valamennyi korszak összes emberének gyűlölete egy doktrína alapvető tételeit illetően sem képes azt hamissá tenni, ha igaz.)

Az, hogy hitleristának álcázott haszonlesők jogosulatlan erőszakos tetteket követtek el „államérdekre” hivatkozva, a legkevésbé sem érinti a Német Birodalom ügyét – a hitlerizmus alkalmazását Németország problémáira egy adott időszakban – azt az ügyet, amelynek inkább rossz szolgálatot tettek ezáltal. Még kevésbé érinti magukat a hitleri doktrínákat. Azok az erőszakos tettek, melyeket a hitlerizmus szellemében követtek el – legbensőbb logikájának megfelelően – távol állnak attól, hogy igazságát megkérdőjelezzék, éppen ellenkezőleg, pont hogy megerősítik azt. Mivel egy igaz doktrína – vagyis az élet törvényeinek kifejezése – alkalmazását a Sötét Kor akár kiváltságos társadalmában is, más szavakkal egy olyan társadalomban, amelyben az egész emberiség együttesen a Természet nézőpontjából visszaesésben van, a technológiai szint fejlettsége ellenére, s talán éppen annak következtében csak így lehet elvégezni az „Idő ellenében”, a Sötét Korra jellemző jelenlegi egyetemes alászállás ellenében. S ez erőszak nélkül fizikailag lehetetlen.

* * *

A térítő jellegű, nemzetközi vallások közül tudomásom szerint egyedül a buddhizmus volt az, amely erőszak nélkül terjedt el. S figyeljünk fel rá, hogy ez a lemondás vallása, a par excellence „semmivé válás” vallása, amely, abszolút mértékben alkalmazva a cölibátus magasztalásához vezet – ahogyan kortársa, a dzsainizmus, India határai között, és a kathár mozgalom, sok évszázaddal később –, arra ösztönözve az emberiséget, hogy hagyja el az evilágit. A kereszténység, középpontjában a (szerinte) Isten képmására teremtett ember egyedüli szeretetével az élőlények között, igen nagy mértékben megvesztegetés és erőszak útján terjedt, királyok vagy császárok támogatásával, akik azt hitték, saját érdeküket szolgálják, mikor államvallássá kiáltották ki, és a meghódított népek nyakába varrták. Számtalan emberellenes – és általában véve a felsőbbrendű emberrel szembeni – bűntett fémjelezte terjeszkedését a 782-es, Nagy Károly utasítására történt mészárlástól Verden (Aller)-ben, amikor négyezerötszáz germán törzsfőnököt végeztek ki, akik hűségesek maradtak atyáik isteneihez egészen a Szent Inkvizíció hóhéraiig. Noha ezek bűnök, azonban nem zárják ki teljesen, hogy a kereszténység megőrizte az örökkévaló Hagyományt, amely rendíthetetlen maradt, mindeközben pedig olyan vallásként működik, melynek alapítója maga nyilatkoztatta ki, hogy az ő királysága „nem e világból való”, azaz olyan vallásként, amelynek számára az erőszak, elviekben, idegen. Ha igaz, hogy híveinek erőszakos tettei egyáltalán nem csökkentik annak értékét, még inkább így van olyan doktrínák hívei esetében, amelyek nem az embert, mint „elkülönült” létezőt helyezik a középpontba, hanem az Életet, s a vég nélküli küzdelmet, amelyet ez utóbbi von maga után – így egy olyan doktrína esetében, mint a hitlerizmus, melynek szelleme és e világra történő alkalmazása kizárólag korunk áramlata ellen mehet végbe – ezek sem változtathatják meg az eszme kiválóságát, mint a változhatatlan törvények kifejeződését.

Egy szigorúan politikai doktrínát a sikeressége alapján ítélünk meg. Egy olyan doktrínát, amely valószínűleg a szertartás általi felszentelésben részesül – vagy már részesült is – az örökkévalóhoz történő közeledése alapján ítélünk meg, bármik is legyenek ennek következményei, akár sikerek akár sikertelenségek a politika síkján.

1953. október 28-án néhány – meglehetősen kevés számú – bajtárs előtt, akik a Weser menti Holzmindenben gyűltek össze, a hitlerista Félix F. a következőket mondta nekem:

— 1945-ig párt voltunk, 1945 után egy nagyszerű, nemzetek feletti hit magvai lehetünk.

Ő kétségek nélkül hitt abban, hogy még az általános elkorcsosulás korában is, amilyen a miénk, azok, akikben az árja vér erős, elegendően vannak s elég tudatosak ahhoz, hogy egy „nagyszerű, nemzetekfeletti hitben” kapcsolódjanak össze az egyetlen doktrína körül, amely méltó hozzájuk.

Csak a jövőben fog fény derülni arra, igaza volt-e vagy sem. Ám azt már ma megerősíthetem, hogy még ha meg is fosztjuk mindentől, ami esetleges – időbeli –, a hitlerizmusnak a maga elsődleges kifejeződésében – azaz politikai doktrínaként –  mindezidáig sehol sem sikerült az árja elit kegyeibe férkőzni, bárhol is létezik ez, mindazonáltal továbbra is az Erősek örökkévalóságra nyitott Útja maradt, aszketizmusuké, a felgyorsult hanyatlás minden korszakában, minden „ciklus-lezáródás" idején.

* * *

Valamennyi igaz vallás, mindazok amelyek integrálhatók a Hagyományba, bizonyosan az örökkévalóhoz vezet. Ám mindazonáltal nem vezetik el oda a népüket. A „semmivé válás” vallásai, ahogy én nevezem őket – mint a buddhizmus, dzsainizmus és később a katharok – vezetik az elveszetteket és kétségbeesetteket, akiknek a remény hiánya szenvedés, akiket összetört vagy kivetett magából a vég nélküli küzdelem, s vágynak „elhagyni azt.” Azok a doktrínák, melyek cselekvésre buzdítanak remény nélküli szenvtelenséggel és lelkesültséggel, az Erőseknek szólnak, azoknak, akik soha nem fáradnak bele a küzdelembe, bármily „reménytelen” is, s akiknek nincs szüksége a halál utáni paradicsom megelőlegezett látomására, sem pedig egy „jobb világéra” fiaik és leszármazottaik számára ahhoz, hogy mindvégig kötelességük szerinti hévvel küzdjenek.

A hindúk Varnashramdharma-ja – egy olyan vallás, amely a kasztoknak (s így a fajoknak is, mivel a hindú kasztok örökletesek és semmi közük nincs a javakhoz, melyekre szert tehetnek) természetes hierarchiáján és a kötelességek természetes egymásutániságán alapul az emberi élet során – az Erősek vallása. Az elfogulatlan Tett eszméje uralja, ahogyan az a Bhagavad-Gîtából megérthető. Ez egy tradicionális társadalom alapjain fogant meg, bár e társadalom már kétség kívül dekadens volt, mivel a hanyatlás minden időbeli ciklusban az első kor – az Igazság Kora, a Satya-Yuga vagy az Aranykor – végén megkezdődik, ám a miénkkel összemérhetetlen, mivel végtelenül közelebb áll az ideális vagy isteni rendhez.

A hitlerizmus, lényegét tekintve – értsd, megfosztva valamennyi járulékától, mely egy bizonyos időszak politikai és gazdasági esetlegességeihez köti – az Árja Faj Erőseinek vallása, amiként szemben áll egy hanyatló világgal; az etnikai zűrzavar, az élő Természet megvetésének, az „ember” buta felmagasztalásának világával, amelyben felmagasztalják az embert mindenben, ami gyenge, morbid, különc módon „egyedi”, és más létezőktől különböző, az egyéni és kollektív emberi önzés, rútság és gyávaság világával. Ez a válasza az Erősek ezen fajának, kik eredendően nemesek, egy ilyen világra. S ez az, amit valamennyi fajtestvérüknek nyújtanak.

Sinto szentély

Ezzel párhuzamosan léteznek olyan vallások, amelyek ugyanazon erényeket, a szenvtelenség ugyanazon aszketizmusát magasztalják, amelyek a vég nélküli küzdelem ugyanazon dicsőitésén nyugosznak, a Vér és Föld méltóságán, ám más fajok számára szólnak – vallások, melyek esetenként igen régiek, ám folyamatosan megújulnak, újragondoltatnak követőik életerejének köszönhetően. Ezek egyike a sintoizmus, amely a hősök, az ősök, a Nap és Japán földjének istenítésén alapszik. Ahogyan egy japán mondta nekem 1940-ben:

— Az Önök nemzetiszocializmusa a mi szemünkben nyugati sintoizmus. Ez a mi saját világbölcseletünk, mely árjáktól származik és melyet árjáknak hirdetnek.

(Fájdalom! Gamagoriban, nem messze Hirosimától a japánok templomot emeltek Tódzsónak és azoknak, akiket a győztesek 1945-ben és ezután „háborús bűnösként” kivégeztek. Mikor fogunk olyan emlékműveket, ha nem is templomokat látni Németországban, amelyeket azon németek dicsőségére emeltek, akiket 1946. október 6-ától kezdve akasztottak fel, egészen 1951. június 7-ig, csupán azért, mert hűségesek maradtak hitükhöz – amely a miénk is – és elvégezték kötelességüket?)

Ám ez egy másik kérdés.

Térjünk vissza oda, hogy mi alkotja a hitlerizmus örökkévalóságát, azaz nem csupán politika feletti, hanem emberiség feletti – kozmikus –, alapvető igazságokon nyugvó karakterét, különös tekintettel mindazokra, amelyek a fajjal, biológiai tényekkel, valamint a népekkel, a történeti és társadalmi összefüggésekkel kapcsolatosak.

A Führer azt mondta valamennyi honfitársának, sőt, valamennyi fajtestvérének és az összes jó fajból származó embernek:

— Te semmi vagy, a néped minden.

Ráadásul a híres Huszonöt Pont – amely a Nemzetiszocialista Párt programját alkotta – negyedik pontjában rámutatott, hogy az ő szemében miben állt a „nép” fogalmának lényege:

— Csak a nép tagja lehet az állam polgára. Csak az, aki német vérből származik lehet a (német) nép tagja. Ebből következik, hogy egyetlen zsidó sem lehet a (német) állam polgára.⁴

Visszatérés ez a nép tiszta és egyszerű, ókori koncepciójához, természetesen a germán elképzeléshez, de a göröghöz is, a Birodalom előtti rómaihoz, annak valamennyi vagy csaknem valamennyi népéhez. Tagadása ez a rómaiak által a hanyatlás évszázadaiban mutatott viselkedésnek, mivel ez lehetővé tette a birodalom bármely lakosának, a Császár bármely alattvalójának, hogy „római polgárrá” váljon, lett légyen akár zsidó, mint Tarszoszi Pál vagy Josephus Flavius, akár arab, mint Fülöp császár, – még később pedig, hogy bizánci „polgárrá” legyen, elég volt az is, ha „keresztény”, s ugyanahhoz az egyházhoz tartozik, amelyhez a Császár, s elérhesse akár a legmagasabb pozíciókat is.⁵ Tagadása ez a a nagy francia forradalom által bevezetett „nép” és „polgár” eszméjének, amikor is Grégoire abbé és mások javaslatára az alkotmányozó gyűlés „franciának” kiáltotta ki az összes Franciaországban élő és franciául beszélő zsidót.

Más szóval, ha egy nép történelmi és társadalmi összefüggés, ha közösek dicsőséges és fájdalmas emlékei, közösek szokásai, s általánosságban, a tagjai közt beszélt közös nyelv a kohéziós tényező, akkor ennél sokkal több is: része egy hatalmas fajnak. Árja vagy mongoloid nép, ausztraloid, néger vagy szemita nép. Anélkül, hogy megszűnne igazi nép lenni, tartalmazhat több-kevesebb részt különböző alfajokból, feltéve, hogy ezek mind részei annak a nagy fajnak, melyhez a nép tartozik. (A Führer maga fizikálisan épp annyira volt „alpesi”, mint nordikus, sőt, talán még jobban. A briliáns és hűséges Goebbels majdnem teljesen mediterrán volt. S nem ők az egyedüliek a kiemelkedő németek közül vagy az egyedüli személyek a Harmadik Birodalom első soraiból, akik nem száz százalékig nordikus származásúak.)

A szó tág értelmében vett faj adja meg egy nép homogenitását az időben, hogy a politikai és gazdasági megrázkódtatások ellenére is mindig ugyanaz a nép maradjon, s amelyen keresztül az egyén lemond arról, ami az övé és önmagát teljességgel az örökkévaló megközelítésének szolgálatába állítja.

Kétségtelenül mondhatjuk, hogy sem a népek, sem a fajok, sem az emberiség – vagy akár az élet egy adott bolygón – nem marad fenn örökké. Ráadásul a „tartósságnak”, ami „idő”, semmi köze az időtlen örökkévalósághoz. Ez utóbbi nem a generációk végtelen egymásra-következése, melyek testileg és erkölcseikben többé-kevésbé hasonlóak egymáshoz, hanem az ideális Archetípus, amelyet e generációk bizonyos mértékig megközelítenek. Ez a rassz tökéletes típusa, amely felé annak valamennyi egyede többé-kevésbé törekszik. Erre gondolunk, amikor „a rassz örökkévalóságáról” beszélünk. Az a nép, amely még a földön mindenütt egyre jobban eluralkodó etnikai káosz közepette is „valamennyi energiáját annak szenteli”, hogy megakadályozza a kereszteződéseket, és „támogassa a legjobb faji alkotóelemeket”, írja a Führer, „előbb vagy utóbb bizonyosan a világ urává válik”⁶ (feltéve, természetesen, hogy megőrzi dinamikáját és kreativitását). Ennek következményeként élni fog, igaz nép marad, miközben valamennyi versenytársát egyre jobban elborítják a heterogén elemek, s így megszűnnek annak lenni – s ugyanezért megszűnnek értékelni (és buzdítani) értékes egyedeik áldozatait.

A becsületes ember, aki egyetértésben az árja rasszizmus szellemével – a hitlerizmussal vagy bármely másik, nemes rasszizmussal – eltapossa a személyes érdeket, pénzt, gyönyört és saját nevének dicsőségét, ez az ember megközelíti az örökkévalót. Jó állampolgársága az odaadás és az aszketizmus kettőse.

Ám igaz népet kell hogy szolgáljon, mivel aki kevert „népnek” szenteli magát, más szavakkal, egy olyan emberi közösségnek, amely rassz és határozott karakter híján van, amely csak nevében „nép”, az idejét vesztegeti. Tevékenysége csak kicsit kevésbé megdöbbentő, mint azoké az embereké, akik, nyomorékok, fejlődésben visszamaradottak, fogyatékosok s mindenféle emberi selejtek szolgálatának szentelik magukat, mivel a kevert vérű, ha ha egyébként egészséges ember, mindazonáltal egészen hasznos. Ugyanígy, jobb lenne egy értékkel bíró egyén számára, amely véletlenül egy olyan „népből” emelkedik ki, amely nem nép, ha önmagát egész alázatosságával egy felsőbb rasszal bíró igaz népnek szentelné magát, vagy ha megelégedne az ártatlan életek, a csodálatos nem-emberi élet szolgálatával, az állatok és fák védelmével az emberrel szemben. Avagy, ha képes rá, összekapcsolhatná e két tevékenységet. Talán akkor – a széleskörűen elterjedt, ismeretlen valóságba vetett indiai hiedelem feltételezése szerint – egy napon olyan emberi közösségben fog újjászületni, amely méltó hozzá... feltéve, hogy nem egy ilyen megtiszteltetés lebeg a szeme előtt, amikor cselekszik, hanem sosem vágyakozik erre.

* * *

Soha ne feledjük, hogy a rassz – a rassz archetípusa, amely felé ugyanazon vér valamennyi generációja törekszik (több-kevesebb sikerrel) – a látható és érinthető örökkévalóság, bizonyos mértékig konkrét. Ez az egyedüli örökkévalóság, amely valamennyi élőlény számára elérhető, mert ez az, aminek révén egyszerűen azáltal, hogy élnek – hűségesen és változtathatatlanul, és bármilyen gondolat nélkül fenntartva fajtájukat –, máris túlhaladtak az Időn, az egyéni lemondás kapuján át.

Érdekes, hogy minél inkább idegenek a létezők számára a szavak és a gondolatok, annál megingathatatlanabbul hűségesebbek a fajhoz.

Ha valaki bevallja, ahogy én bármikor készen állok megtenni, hogy „az Isteni alszik a kőben, felébred a növényben, érez az állatban és gondolkodik az emberben” (vagy legalábbis bizonyos emberekben), először ugyanazon kémiai családhoz tartozó, például a hasonló atomszerkezetű testekben fogja csodálni – melyek tökéletesen megfelelnek a „típusnak”, amit megjelenítenek, és amit nem tudnak megtagadni – a harmóniát, amelyet közös rendeltetésüknek hívunk. Hasonlóképpen csodálhatjuk minden egyes növény hűségét – a tölgytől, a cédruson, a hódító banjánon át az egyszerű pitypangig – saját rasszához. Ez itt nem a spontán kereszteződés kérdése. Nem kérdés az állatoknál sem, amíg azok „egy természetes állapotban” maradnak, vagyis az emberekkel történő kapcsolaton kívül, ideértve a „legprimitívebbeknek” mondott embereket is, akik az artikulált nyelvtől megfosztott főemlősök szintjén vagy még mélyebb szinten maradtak vagy szálltak alá e szintekre (szavaik szegényessége s a gondolkodás növekvő hiánya révén). A keveredés a Szóból születő gonosz büszkeséggel kezdődött: ez az a büszkeség, amely afelé taszította az embert, hogy elhiggye: rá nem vonatkoznak a vastörvények, amelyek összekapcsolják a földdel és az Élettel; amely arra késztette, hogy képzeletbeli vonalat húzzon önmaga és az összes többi élőlény közé; amely arra ösztönözte, hogy egész fajtáját piedesztálra emelje; hogy a Szó hamis testvériségének nevében megvesse az égbekiáltó faji egyenlőtlenségeket, s hogy azt gondolja: ő büntetlenül összeolvaszthatja azt, amit a Természet szétválasztott; hogy ő „felsőbbrendűbb”, mint ez a tilalom, amely isteni törvény.

A hitlerizmus az etnikai káosz, a világ fizikális és morális hanyatlása közepette azt a páratlan erőfeszítést tűzi ki célul, hogy visszavezesse a gondolkodó árját a kozmikus rend tiszteletéhez, amit a fajok fejlődésének, megőrződésének és széthullásának törvénye igazol, vissza a Természetnek, Szülőanyánknak történő tudatos alárendelődéshez. S ugyanakkor visszavezesse a nemgondolkodó árját is – önként vagy erőszakkal –, aki mindazonáltal, utódainak lehetőségei miatt, értékes. A „nép” kultusza – s ugyanakkor a Vér és Föld kultusza – a faj kultuszához vezet, amely közös az azonos vérrel rendelkező emberek számára, s az örökkévaló Törvényekhez, melyek ennek megőrzését vezérlik.

1 Robert Brasillach, Les Sept Couleurs (Paris: Editions Plon, 1939). 1945. február 6-án Charles De Gaulle „Szabad Francia Kormánya” árulás vádjával kivégezte Brasillach-t.
2 “Die Weisheit des sternhellen Weltraumes”, a Hart wie Kruppstahl [Kemény, mint a Krupp acél] című műből, mely 1963-ban készült el.
3 “Hitler or Hell,” in Arany a kohóban (Calcutta, A.K. Mukherji, 1952), 416. oldal; 1948–49-ben íródott.
4 Az NSDAP Huszonöt Programpontja negyedik pontjának szövege.
5 Mint például „Örmény” Leó, aki Bizánc trónját is megszerezte.
6 Mein Kampf, 1935-ös német kiadás, 782. oldal.