Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XII.)

Tizenkettedik fejezet

POKOL A FÖLDÖN

“Semmiért semmi jár, és a szenvedés az ár.” Emlékeznünk kell erre, s amikor örökkévaló Énje elhagyta szőrös lakhelyét, és a kritikus pillanattal nézett szembe, amely meghatározta következő születését, Sandy a szenvedés útját választotta, a nyomorúságos életet, azért, hogy még egyszer, csupán néhány percre annak karjaiban lehessen, akit nem tudott elfeledni.

Így hát egy szegény, lesoványodott anyamacska – közönséges, fekete-fehér kóbor állat, amilyen egykor Hosszúbajusz anyja is volt – öt kölykének egyikeként látta meg a napvilágot. Ám a kalkuttai sikátorok tehénistállója helyett ezúttal egy teheráni udvar hátsó részében fekvő garázs volt a születési helye. Egy koszos rongyon – amely valaha zsák volt – jött világra, egy ott álló autó alatt, amely, néhány másikkal együtt, éppen javításra várt. A cica cirmos volt, szép, szabályos csíkokkal, s dúsabb bundával, mint az anyjáé, mivel apja angóra vagy félangóra lehetett. Született egy fekete-fehér öccse és három nővére; közülük egy szintén fekete-fehér, míg kettő cirmos-fehér.

Anyja dorombolt, miközben a rongydarabon feküdt és öt kicsinyét szoptatta. Időről-időre megnyalta őket, kis, cirmos kölyke pedig néhány órán át, sőt, talán néhány napig olyan boldog volt, amilyen egy újszülött teremtmény csak lehetett: nem volt annyira hideg a garázsban, mint odakint, s nem volt olyan hideg az autó alatt, a fal sarkában, mint a garázsban másutt. A földre terített, tépett, foltos rongydarab is melengette.

Időnként, általában éjjel, az anyamacska magára hagyta kölykeit, és körbejárta a környékbeli szemétdombokat, halfejek, csirkecsontok (vagy belsőségek), egy darab hús vagy bőr – bármilyen cafat, mely éhségét csillapítaná – után, vagy, amikor szerencséje volt, sikerült elkapnia néhány egeret a csatornában. Kora reggel tért vissza, mikor kicsinyei már sírtak utána. Ő pedig „beszélt” hozzájuk, lágy, elfojtott nyávogással – Rrrrmiaú! Rrrrmiaú! Rrrrm! Rrrrm! – és szeretetteljesen nyalogatta őket, ahogyan azt az anyamacskák teszik kölykeikkel a macskaság kezdetei óta. A kétlábúak, akik a garázsban dolgoztak, kereket cseréltek, az autók motorjait javították, úgy tűnt, nem foglalkoznak vele és utódaival.

Ám egy nap az autót, ami alatt a kis család kölykei gyorsan növekedtek, elvitték. Reggel történt, amikor az anya, aki vélhetően túl messzire kóborolt el ételért, még nem tért vissza. Az öt kiscica egymáshoz bújt az „ágyon”, ahol megszülettek, s kétségbeesetten hívták, vékony, magas hangjukon. Egy fiú durván odébbrúgta a rongyot, és bennük őket, mintha nem is léteznének. Egy teherautó gördült be, és beállt az üres sarokba. Az egyik kölyök élesen felvisított, a fájdalom tragikus kiáltásával, melyet elnyomott a motor hangja. Észre sem vette senki, hogy az élő, cirmos-fehér, bolyhos golyót, egy szépséges teremtményt, amely hatalmas, kék szemeit alig két hete nyitotta ki először, eltaposták a hatalmas kerekek.

* * *

Az anyamacska visszatért, és tovább gondoskodott négy megmaradt kölykéről... A napok pedig múltak. Ahogy az ifjú állatok növekedtek, merészebbé váltak, és elkezdték felderíteni az udvart, pár méternyire elkóborolva főhadiszállásuktól. A kis cirmos kandúr, aki Sandy és Hosszúbajusz volt, viselkedett közülük a legmerészebben. Néha kikúszott a személy- és teherautók árnyékos rejtekéből a napfényre, időnként pedig még az udvart is átszelte, és kikukkantott az utcára. Igaz, hogy szégyentelenül többet is vett magához a részénél a tejből, amit szegény anyjuk adni tudott nekik, ellökve gyengébb öccsét és lánytestvéreit, brutális meggyőződéssel az erősebb jogaiban a túlélésért az egyetemes küzdelemben. A többi, szerencsétlen cica feleakkora lett, mint ő.

Úgy tűnt, senki nem veszi észre a bátor, ifjú kandúrt vagy csontvázszerű anyját, kinek csontjai csaknem átdöfték ritkás szőrét. Senki nem etette őket, senki nem gondolt még arra sem, hogy ebédjéből félretegyen nekik egy morzsányit. Senki nem szerette, ám senki nem is bántotta őket szándékosan, míg egy napon a garázs tulajdonosa – egy zsidó Oroszországból, aki 1943-ban Iránba szökött, attól tartva, hogy a németek deportálják, s aki meggazdagodott a következő hat hónap alatt, áttérve – vagy úgy téve, mint aki áttért – a bahá’í hitre, csak ő tudja, milyen okból – észrevette a kicsinyeket, akik éppen a természet hívásának engedelmeskedtek az árnyékban, két autó között. A perzsa intézőhöz fordulva így szólt:

- Ezek a macskák nem kívánatosak itt. Szabadulj meg tőlük, kérlek.

- Természetesen, uram – felelte a perzsa intéző, aki mindig is főnöke kedvében akart járni, legalábbis addig, amíg ez számára nem okozott semmiféle kényelmetlenséget.

A következő nap megmondták az egyik segédnek, hogy dobja egy zsákba a cicákat, és vigye el őket valahová – „elég messze ahhoz, hogy ne találjanak vissza.” A fiú megkereste az ifjú cirmos öccsét, és két lánytestvérét, egy öreg, olajos porolórongyba tuszkolta, és hazafelé menet teljes természetességgel az út melletti csatornába dobta őket, hogy haljanak csak meg éhségben és nyomorúságban, anyjuk után nyávogva napokig, anélkül, hogy akár csak egyetlen kétlábú valaha is felfigyelne rájuk.

Az ifjú, cirmos kandúrt azonban nem hajították el, hogy velük együtt haljon meg, mert úgy esett, hogy éppen nem volt ott, amikor a többieket összegyűjtötték, és a fiú – akinek megmondták, hogy mindet szedje össze, túlságosan lusta volt megkeresni.

Az anyamacska a megszokottnál később érkezett vissza a garázsba. Hívta kicsinyeit, ahogy mindig is szokta, halk, kedves miákolással, újra és újra, ám válaszul egyetlen kiscica nyávogását sem hallotta. Pedig szegény kicsikék hívták őt, az éhségtől és elhagyatottságtól kétségbeesetten hívták, a sötét árok mélyén, ahová a fiú dobta őket. Egész nap és egész éjjel hívták, majd a következő napon és éjszakán is, míg kicsiny torkuk a szomjúságtól ki nem száradt, s többé már nem tudták hívni, míg kimerült testük egyre gyengébbé vált... Túlságosan messze voltak ahhoz, hogy meghallja őket. Így hát az anya hiába nyávogott, szánakozást keltően, egy örökkévalóságig, úgy érezve magát, mint aki mindent elveszített.

Végül egy erőtlen kiscica-nyávogás válaszolt hívására – vagy talán csak képzelődött? Szívét nyugtalansággal keveredett remény töltötte be hirtelen. Arra a helyre szaladt, ahonnan az erőtlen hang érkezett, egy hatalmas, fémalkatrészekkel teli doboz és a fal közti, keskeny nyílásba, arra a helyre, melyet a cirmos kiscica menedéknek használt, mikor az egyik munkás, tudva (ahogyan már valamennyien tudták), hogy a főnök nem akar itt macskákat látni, félrerúgta őt a küszöbről.

- Rrmiaú! Rrrrmiaú! – nyávogott az anya.

- Mii-ú! Mii-ú! Mii-ú! – válaszolt a kiscica, ahogyan minden erejét megfeszítve próbált előmászni rejtekhelyéről.

Az anyaállat örömében dorombolva nyalogatta, aztán körberohanta a garázst, beszimatolva minden autó és teherautó alá, miközben hívta a többi kicsinyét, egyik saroktól a másikig.

Ha ezt az egyet megtalálta, akkor, úgy érezte, a többi sem lehet messze, nem lévén tudatában (a sok tapasztalat ellenére sem) az emberek érzéketlen kegyetlenségének. Egyre csak hívta őket, növekvő nyugtalansággal a kétlábú teremtmények között, akik el voltak foglalva a saját dolgaikkal, s ügyet sem vetettek rá és mellette szaladó kölykére. Úgy tűnt, hogy még a fiú, aki kihajította a nyomorult cicakölyköket, sem hallotta meg az anya miákolását, ahogy elszáguldott mellette, mialatt ő éppen új gumiköpenyt tett egy kerékre. Vagy ha hallotta is őket, nem foglalkozott velük. Nemtörődöm volt, közönséges és szívtelen, ahogy sokan mások, akik pedig esetleg több iskolát is végeztek, mint ő, s a legalkalmasabbak voltak arra, hogy magukba szívják a propagandát, amely egy olyan álomvilágról szólt, ahol a szegények elosztják egymás között mindazt a vagyont, melyet erőszakkal oroztak el a gazdagoktól. A fiú csak az emberi lények iránt bírt érzelmekkel, s egy pillanatig sem gondolt a kiscicákkal, akiket a csatornába hajított, hogy nyávogjanak csak, amíg bármilyen hangot hallatni sem lesz erejük, s végül éhen haljanak. Meglepődött volna, sőt, felháborodott volna, ha valaki azt mondja neki: ő is olyan sorsot érdemel, amilyet a cicáknak szánt. Így hát az aggódó anyamacska és cirmos kölyke észrevétlenül szaladgált.

Jelenlétükre a garázs intézője figyelt fel először. Ő nem gyűlölte a macskákat, mégis, rettegve attól, hogy főnöke hirtelen felbukkan, és meglátja, hogy utasítását nem hajtották maradéktalanul végre, dobbantott egyet, és úgy tett, mintha kővel akarná megdobálni őket, hogy elmeneküljenek, ki a garázsból és az udvarból, egyenesen az utcára. Ott néhány aljas gyerek – játszásiból – valódi kövekkel űzte az anyát és kölykét, egészen addig, amíg menedékre nem leltek egy halom üres kartondoboz mögött, egy bolt előtt. A boltos elkergette a gyerekeket, mert egyik dobozát a csatornába gurították, így a macskák biztonságban voltak – legalábbis egy ideig. A félelem rejtekhelyükön tartotta őket, míg a kétlábúak odakint járkáltak a járdán, és a boltot látogatták. Éjszaka az anya visszament a régi garázsba, nyávogva, keresve három elveszett kicsinyét. Egész éjjel nyávogott utánuk, hiábavalóan... Mialatt ők, a szegény kis állatok még mindig hívták őt – szintén hiába – az árok fenekén, lassan haldokolva. Aztán kísértő érzetük fokozatosan halványodni kezdett az anyában, helyét az éhség foglalta el, és megmaradt egyetlen, cirmos kölykéről való gondoskodás, akinek szüksége volt rá. Ez pedig végül minden aggodalmát elnyomta...

A következő napon a két éhező állatnak sikerült egy étterem hátsó udvarában lévő szemétdombon talált húscafatokkal és csirkecsontokkal megtöltenie a hasát. Jót is aludtak egy köteg porolórongy alatt, az étterem pultjának védelmében. A kiscica dorombolva csüngött anyján, mielőtt elaludt. Ezek voltak utolsó boldog óráik. Másnap az anyamacska meghalt: elütötte egy motor, miközben megpróbált gyorsan átszaladni a Takke sugárúton. Holtan feküdt ott, szájából vércsík folyt a széles, modern út aszfaltjára, a ragyogó, tavaszi napfényben. Természetesen senki a legkisebb figyelemre se méltatta, mintha csak egy papírfoszlány lenne.

* * *

Szegény cirmos cica, aki alig volt több, mint két hónapos, s kinek az anyja volt mindene, most teljesen egyedül maradt a világon.

Megtapasztalta már az éhség gyötrelmét, az üldöző kutyák brutalitását s a kétlábú emlősök folyamatos közönyét vagy kegyetlenségét. De anyja szeretetét a magáénak tudhatta: dorombolását, mellyel övére válaszolt, mikor lassan álomba merült mellette, halk, szeretetteljes nyávogásait – az egyetlen kedves hang, amit ismert –, amelyek hívogatták őt, amikor túl messzire kóborolt el, érdes nyelvének ismerős érzését fiatal bundáján. Ezentúl viszont egyedül volt a nyomor és kétségbeesett küzdelem hatalmas alvilágában, Teherán macskavilágában, messze az emberek birodalma alatt, és oly tökéletesen elvágva attól, mint ahogyan az előbbi is el van vágva a szellem láthatatlan birodalmától, legyen az akár jó, akár gonosz, és amellyel – kivételes esetektől eltekintve – képtelen kapcsolatba kerülni.

Szegény cirmos cica, aki a büszke Hosszúbajusz volt, és egyszer már megismerte a boldogságot Heliodóra kalkuttai otthonában, aki a fenséges Sandy volt, aki tizenkét évig élt olyan emberek között, akik szerették őt, s akik életében osztozott! Ami a dolgokat rosszabbá tette, a Feledés Folyója – az ókori görögök Léthének hívták – minden élet között ott folyt, s ugyanannak az egyénnek soron következő élete előtt is, a macskák esetében éppúgy, mint más négy- vagy kétlábú élőlények esetében. Ezért az ifjú, cirmos kandúr nem tudta, hogy ő maga választotta a szenvedés világában történő újjászületést, ahogy azt sem, hogy miért döntött e sors mellett. Nem emlékezett a nőre, aki számára és sok száz macskaféle és más teremtmény számára a „kétlábú istennő” volt. Sőt, mióta elhajtották a garázsból, semmi másnak nem képzelte a kétlábú emlőst, mint kegyetlen óriásnak, mely elől menekülni kell, mint a legrosszabb fajta kutyák elől, amelyek csaknem ugyanolyan gonoszak.

S mégis, hány nemesebb és kedvesebb érzésű gyermek – mint amilyen a kis Elsie vagy maga Heliodóra is volt kiskorában – örült volna annak, ha karjaiba vehette volna a fiatal cirmost, mivel gyönyörű kiscica volt, édes kis kerek fejjel, a szokásos huncut arckifejezéssel. Bundája hosszú volt és selymes, bársonymancsai pedig méretéhez képest nagyok, elárulva, hogy erőteljes kandúrrá válik majd, ha megéri.

A legszebb macskakölyök lett volna a világon, ha eleget és rendszeresen ehetett volna. S még így is, soványan, ám bolyhosan, a macskafélék bármely kedvelőjének örömet okozott volna.

A tragédia abban állt, hogy valószínűleg közülük csak nagyon kevéssel volt esélye találkozni.

* * *

Először anyját hívta, észre sem véve, hogy elütötték. Azután, kimerészkedve az utcára, meglátta őt a vértócsában heverve, és ráeszmélt, hogy többé soha nem fog megmozdulni, soha nem dorombol már, nem hívja, eteti és nyalogatja őt. A cica újra nyávogott, ezúttal fájdalmában. Úgy érezte, elhagyták, mint egy gyermek, akit egy elhagyatott helyen kidobnak egy autóból, majd elhajtanak, vagy mintha egy lakatlan szigeten kirakták volna egy hajóból, azután elvitorláztak.

- Miáúú! Miáúú! – kiabálta, amint ott állt, apró, sötét foltként a Takke sugárút forgatagának közepén. Ha egy baráti kéz felvette volna és megsimogatta volna ebben a pillanatban, milyen dorombolásba fogott volna az őszinte örömtől, hogy egy kis szeretetet kap. Ám egyetlen kedves ember sem járt arra vagy nem vette észre az élet karcsú, bolyhos foltját az aszfaltsivatag mérhetetlenségében. Számos autó haladt el mellette – az egyik olyan közel, hogy a cicát lesodorta lábáról a menetszél, ahogy a jármű elszáguldott. S mielőtt a macskának lett volna ideje felkelni és magához térni, egy újabb hatalmas dolog gördült felé az előzőt követve, teljes sebességgel. Ezúttal egy teherautó volt, szörnyűséges zajjal közeledve. Az apró teremtmény megdermedt a rémülettől, majd, életét kockáztatva átvetette magát az úton, s végül egy utolsó széllökés a túloldali árokba taszította.

Ez a hely – a sugárút aszfaltjához képest – hűvös volt, hűvös és biztonságos. A zaj ellenére a személy- és teherautók, úgy tűnt, messze a feje felett dübörögtek el, nem látta őket és menetszelüket sem érezte. A kis cirmos macskakölyök árnyékos völgyszerűségben haladt, míg fel nem fedezett egy felfelé vezető utat. Ezen az úton, kavicshalmokon és törmelékes göröngyökön keresztül felmászott a felszínre a sugárút egyik oldalán. Egy sövény lábánál találta magát, és végül – miután átküzdötte magát rajta – az Amerikai Nagykövetséget körülvevő kert nagy, nyílt, füves térségére ért ki, ahol bogarak és pillangók után szaladgálva játszadozott egy ideig, amíg el nem fáradt. Nem figyelt fel rá senki itt sem, mivel a kert nagy kiterjedésű volt, a kertész ezen a délutánon nem járt arra, az irodák pedig túl messze voltak ahhoz, hogy az arra járók észrevegyék.

Aztán, hirtelen, a levegő hűvösebbé vált, a fények megváltoztak, ahogy a nap lassan alászállt. Hamarosan beállt az éj, felbukkantak a fénylő csillagok. A szegény kis cirmos cica éppen úgy kóborolt a gondozott kertben, ahogy egykor – tizenöt évvel korábban – Kalkutta sikátoraiban is tette, a Dharmatala és a Corporation utcák között, mielőtt véletlenül bezárta magát abba a lejáróba, ahonnan Heliodóra mentette ki. De akkor legalább vele volt az anyja. Most teljesen egyedül kószált, és egyre éhesebb lett.

Nyávogott. És éppen úgy, mint egykor, a kétségbeesés éles kiáltásai – Miááú! Miáááú! Miáááúú! – megzavarták a csillagos éj komor fenségét. Ám ezúttal senki nem hallotta meg. Az egyetlen, aki akkor, kétségbeesésére válaszul megjelent, most ötezer mérföld távolságra volt tőle. Jönni fog majd, de még nem. „Semmiért semmi jár, és a szenvedés az ár.” Így hangzik a kérlelhetetlen és egyetemes Végzet, a Teremtés törvénye. A szegény kis cirmos cicakölyök számára megkezdődött a szenvedés élete. Egyre rosszabbá és rosszabbá vált egészen a végig... és a rég elfeledett jutalomig.

* * *

Az előző napig gyakran érzett már éhséget, ám anyja szeretetét is. Amikor a vézna, nyomorúságos nősténymacska – akinek időnként nem volt teje, mégis nyalogatta őt, mégis „beszélt” hozzá, elfojtott, cirógató miákolással, amely, úgy érezte, megvédi – vele volt, szinte, mindenek ellenére, boldogság töltötte el. Most éhezett, és anyja szerete is hiányzott neki. Nyávogott és nyávogott a hajnal első sugaráig, míg kis torka meg nem fájdult. Aztán elaludt kimerültségében... csak hogy két-három órával később arra ébredjen, hogy teljesen elázott, mert a kertész, aki a füvet locsolta, nem vette észre vagy nem törődött vele, és a vízsugarat egyenesen felé irányította.

A cica rémülten felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, kirohant a tárva-nyitva álló kapun, át a Takke sugárúton, ahol anyja még mindig ott feküdt. A forgalom ezúttal nem volt annyira sűrű, mint a délelőtt folyamán később, így nem érte baleset, míg el nem érte a Roosevelt sugárutat a görögkeleti templommal szemben. Ám néhány udvarnyira a templomtól váratlanul kutyaugatást hallott. S noha a hang igen messziről érkezett, mondhatni, nem volt mitől tartania, mégis gyorsabban kezdett szaladni, míg rá nem talált egy átjáróra – egy keskeny folyosóra a házfal és egy szeméttel teli, hatalmas láda között –, ahová berohant és elrejtőzött.

Hosszú órákon át itt maradt, éhezve, de ahhoz túl rémülten az ezernyi szokatlan alaktól, melyeket elhaladni látott, s a különböző hangoktól, melyek elértek hozzá, hogy ki merje dugni az orrát. Ám végül, ahogy leszállt az est, a sülthús folyamatosan felé szálló illata, melyet a szél a közeli étterem felől hozott, rávette, hogy minden bátorságát összeszedve e hely felé induljon. Természete szerint húsevő volt, ahogyan az összes macskaféle. Szerencséjére egy vendég, aki odabent egy adag csirkét evett rizzsel, éppen ebben a pillanatban hajított egy csontot a járdára, melyről még lógott némi hús és bőr. A cica odaszaladt és felkapta, majd miután titkos „folyosójába” vonszolta, mohón felfalta a bőrt és mindazt a húsmaradékot, amit még le tudott rágcsálni róla. De amint kiosont megint, s bizonytalanul az épület bejárata felé indult, egy gonosz kölyök megdobta kővel. A szegény cica gyorsan visszarohant kétes menedékébe, és ott maradt, még ahhoz is túlságosan ijedten, hogy felemelje a fejét.

Éjjel az éhség gyötrelme egyre elviselhetetlenebbé vált, így óvatosan végigkúszott a fal mellett, és beosont a boltba, melynek ajtaja még mindig nyitva volt. Sikerült ennie egy kis maradékot: bőrcafatokat, kemény húsdarabokat, melyek a vendégek asztaláról hullottak le és némi puha kenyeret, amit sokáig tartott elrágnia éles, ám apró, éppen csak kinőtt fogaival. Végül elaludt egy kisszék alatt a sarokban, ahol senki nem vette észre.

A következő reggel, ahogy felébredt és elkezdett mászkálni, egy szolgáló dobbantott, rákiáltott (ahogy a garázs intézője is tette egyszer), és kiüldözte az étteremből. Visszaszaladt korábbi rejtekhelyére, a láda mögé a mellékutcába, ám az sajnos már nem volt ott: a ládát elvitték. Szegény cica szánalomra méltóan nézett, és halk nyávogást hallatott, a bánat nyávogását, egy kismacska nyávogását, aki elveszett az emberek között. Aztán elindult a fal mellett. Hová? Nem tudta. Csak annyit tudott – s ez magányos küzdelme első két napjának eredménye volt –, hogy a fal töve, a csatorna után, a legkevésbé veszélyes hely volt az utcán. Mivel a csatorna tele volt vízzel, így a fal mentén haladt. Elkezdődött számára az a borzalmas élet, melyet minden városi és falusi kóbor állat él Keleten, az a pokoli élet, melyet csak igazán kevés macska tud hosszú ideig elviselni.

Csak ment és ment, a Roosevelt sugárút és Teherán következő nagy verőerének kereszteződésééig, aztán az utóbbi mentén jobbra, mivel félt átkelni rajta. Csak ment, és nem talált semmi ehetőt, eltekintve egy kanálnyi rizsfelfújttól, amit egy teázó előtt, az egyik vendég széke közelében talált. Mikor lábai már nem bírták tovább, lefeküdt egy halom deszkára az udvarban, ahová bemenekült, nehogy egy csapat kegyetlen gyerek kezei közé kerüljön, és úgy aludt el, mintha leütötték volna. Reggel – miközben még aludt – hirtelen lehajították a deszkákról a kemény betonpadlóra, s erre ébredt, mint egy rossz álomban, tetőtől talpig sajgó testtel. Bicegve és éhesebben, mint valaha, tovább kóborolt, míg végül visszaért a Roosevelt sugárút kereszteződéséhez, ahol már járt két nappal korábban, így nagyjából kijelölve az „ő” térségének határait, vagyis ahol egész életében vándorolni fog (kivéve ha valami kivételes esemény arra nem kényszeríti, hogy változtasson a szokásain), s minden zuga és szeglete ismerős lesz számára.

* * *

Napok teltek el, aztán hetek is. A szörnyű nehézségek ellenére – állandó éhség, félelem és nyomor, valamint időről-időre az emberek kegyetlensége – a cirmos cicakölyök növekedett. S gyorsan megtanult néhány hasznos dolgot: először is, ha lehetséges, jobb éjszaka odakint lenni, mint nappal, mert ilyenkor nem csupán könnyebb ételre vadászni, hanem kevesebb kétlábú élőlénnyel lehet találkozni, akik közül a legtöbb köveket dobáló vagy vizet (sőt, néha forró vizet) fröcskölő, esetleg port (ami belemegy a szembe) szóró ördögfajzat – ez utóbbi akkor történik, amikor még nagyon fiatalok és nem elég erősek ahhoz, hogy bármi egyebet hajigáljanak. Másodszor, annak dacára, hogy néha jobb maradékokat lehet ott találni, érdemes elkerülni a kétlábú teremtmények élőhelyeit, különben azt kockáztatjuk, hogy megrúgnak vagy akár megtaposnak. Ha észreveszünk valamit a padlón, ami igazán étvágygerjesztőnek tűnik, akkor oda kell rohanni, és egy szempillantás alatt elragadni, majd egy biztonságos sarokban megenni, nem pedig az asztalok, székek és a kétlábúak lábai között, ahol a legrosszabb is megtörténhet. Harmadszor, tanácsos soha nem menni olyan helyekre, ahol a kétlábúak ételt készítenek. Természetesen valami kivételes szerencse esetén beszerezhetünk egy igazán nagy és friss húsdarabot vagy fellefetyelhetünk zavartalanul hatalmas mennyiségű tejet is, feltéve, hogy akkor osonunk oda, amikor a hely üres, és nem maradunk ott túlságosan sokáig. Ám ez igen kockázatos, mondhatni, túl veszélyes. Nem lehet megmondani, mit tennének ezek a szörnyetegek, ha elkapnának egy lábos tej, egy szelet hús vagy akár némi baromfi belsőség (melyet amúgy ők maguk nem is esznek meg) előtt. Sokkal biztonságosabb éjjel útnak indulni, kaparászni és szaglászni bűzlő, utcákon található halmokban (melyek általában kétszer-háromszor olyan magasak, mint egy átlagos macska), néha az udvarokon vagy a kukákban, melyek szintén tele vannak bűzös hulladékkal, s melyek legtöbbször a közelben állnak. Kezdetben, persze, le kell győznünk a rothadó zöldségek, hús és hal gyomorforgató szagát. Ám fokozatosan egyre kevésbé leszünk érzékenyek rá. Végül pedig, ha már három napja nem volt mit ennünk, s nem találtunk semmi mást, akkor örülhetünk, ha ki tudunk húzni némi tegnapi csirkebelsőséget az undorító hamuhalom, megsavanyodott túró, csontok, bűzös rizs és zöldségek alól. Éhezés esetén ez is jobb, mint a semmi!

És végül... el kell kerülni azokat a nagy, dobozszerű dolgokat, amik két- vagy négy keréken gördülnek, dorombolnak, de sokkal hangosabban, mint a macskák, otromba, feltűnő módon, méregként bűzlő leheletet bocsátva ki. És... el kell kerülni a kétlábú teremtményeket. Úgy értem, a kétlábú emlősöket (mert a madarak nem bántanak senkit, és jó az ízük is, ha elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy elkapjuk őket).

A cirmos kiscica egyetlen közvetlen kapcsolata az emberi fajjal rendkívül rossz volt: féltucat gonoszul mosolygó és üvöltő fiú sarokba szorította szegény, fiatal állatot egy zsákutcában, ahol, bár halálra volt rémülve, mégis volt elég bátorsága, hogy szembenézzen velük. Kieresztett karmokkal fújt rájuk, ahogy csak tudott. Aztán egyiküknek sikerült megragadnia a farkát, és miután párszor megforgatta, brutális erővel csapta a földhöz, fejjel lefelé, hogy orra a köveknek vágódott. A macska elrohant előlük, szédülve és vérezve, s két napig nem tudott enni megduzzadt szája és fájó teste miatt. Ez az élmény általánosságban rémülettel töltötte el a kétlábú emlősöket illetően, különös tekintettel a fiatalabb egyedekre. Bármely emberi lény közeledtére, különösen a felé mozduló emberi kezek hatására azonnal menekülésben tört ki. Apró fejében valamiféle laza kapcsolat formálódott a kétlábú ellenség és a kerekeken félelmetes sebességgel guruló, zajos, büdös és hatalmas dobozok között, mert gyakran látta, hogy az ördögfajzatok egyike-másika ki-be száll ezekbe a „dobozokba”, és észrevette, hogy bennük is ülnek.

Azonban, e nyomorúságos élet ellenére, lassan fiatal, kifejlett macskává növekedett, mégpedig gyönyörűvé, kinek soványságát részben elrejtette puha, jól ápolt angóra bundája (jólápoltságát természetesen nem valamiféle kefe vagy fésű okozta, hanem az állat nyelvének újra és újra ismétlődő, alapos nyalogatása, mivel bármikor is sikerült megpihennie valahol – s nem volt sem rémült, sem éhes –, gondját viselte bolyhos szőrének). Csodálkozott volna, ha valahogy tudomására lehetett volna hozni: valamennyi szenvedését azért kell elviselnie, hogy egy nap átélje a találkozást egy kétlábú teremtménnyel, aki nem volt ördögfajzat, akit nem sokkal korábban szeretett, és ő is viszontszerette. Legvadabb álmaiban sem volt egyetlen emlékfoszlány sem e teremtményről. Úgy tűnt, mintha soha nem is keresztezték volna egymás útját korábban.

Szerencséjére az élet könyörtelen küzdelme – nagyjából húsz szemétdomb átkutatása húscafatok vagy talán egy-két száraz kenyérdarab után a konyhai hulladék alatt, az éjszakai vadászat egerek vagy kúszó-mászó élőlények, fekete bogarak és bármi hasonló után, amit ehetőnek talált, ha semmi jobb nem akadt – nem hagyott neki időt arra, hogy tudatára ébredjen bármiféle „törekvésnek” vagy akár vágyakozásnak éhsége csillapításán, a fájdalom elkerülésén és az alváson túl, még akkor sem, ha éppen túl fáradt volt étel után kutatni. Ahhoz még nem volt elég idős, hogy értékelje a nősténymacskák társaságát, és ha – a kétlábú teremtményekhez hasonlóan – meg lett volna áldva a beszéd képességével, a „boldogság” meghatározására csak negatív jelzőket talált volna: „nem éhezni, nem félni, nem érezni fájdalmat, ez jelenti a boldogságot”, mondta volna, mert nem ismert semmi jobbat.

És mégis, ő közelgett, a Teremtmények Barátja, különösen a Macskafélék Barátja. Átszelte a tengert és átszelt egy kontinenst, hogy ismét a karjai közt tarthassa, noha nem is tudott róla. A sok erő között, mely egyre tovább űzte, saját akarata mellett, hogy a szent Ügyet legjobb tudása szerint szolgálja, ott volt egy macska sorsa is.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XI.)

Tizenegyedik fejezet

HÁZ AZ ERDŐBEN

Heliodóra egy kertes házba költözött az erdő közepén, Hannoverhez közel, ahol végre talált magának munkát.

Bájos kis ház volt: két szoba s egy tornác. Tavasszal a nyitott ablakokon beáradt az orgona- és fenyőillat. Csendes helyen feküdt, leszámítva időnként a keskeny, füves ösvény felől érkező gyermekkacajt. Az ösvény a főút felől további kertesházak felé vezetett, még mélyebben az erdő sűrűjében. Nem akadtak rádiók vagy gramofonok hallótávolságban, sem pedig hangosan beszélő emberek. Így hát Heliodóra boldog volt: amikor nem dolgozott, bepillantott lelkébe, töprengett és írt. Néha, vasárnaponként, barátságos hangot hallott, amely nevén szólította, mire a kertkapuhoz szaladt. S. úr és asszony vagy egyik lányuk érkezett, hogy megkérje: töltse velük a délutánt, abban a jó öreg légkörben, amelyet szeretett, s amelyről már azt hitte, hogy soha többé nem találja meg Németországban, míg... el nem jött ide, és meg nem tapasztalta maga is. Időnként eszébe jutott Fekete Bársony, és szomorú volt, hogy nem hallott korábban erről a kertesházról, s nem tudta magával hozni őt. Ám jó híreket kapott felőle: teljesen hozzászokott második otthonához Franciaországban. Heliodóra nem akarta ismét kiszakítani megszokott környezetéből, s arra sem gondolt, hogy másik macskát szerezzen be magának, mert tudta, hogy egy napon hosszú útra kell indulnia. Voltak olyan dolgok, amiket meg kellett tenni a háború utáni Európában, és különösen a háború utáni Németországban, ő pedig úgy érezte, hogy kötelessége megtenni ezeket. Megelégedett annyival, hogy kitett ablakpárkányára egy tál tejet és egy kis halat a kóbor macskáknak, akik éjjel arra járhatnak. Hamarosan boldogan látta, hogy az étel mindig eltűnt reggelre.

Így teltek-múltak a napok, részben hivatásos munkával – nyelvek tanításával a megélhetésért – részben valódi munkájával a Szent Ügyért és (amikor csak tudott) a csodálatos, négylábú teremtményekért történő munkálkodással.

* * *

Egy reggel, amint épp bezárta a bejárati ajtót – sietve, nehogy lekésse a buszt, és fél órát kelljen várnia a következőre – Heliodóra egy nőt pillantott meg, aki a kertkapunál állt, karjaiban egy macskával.

Nyugtalanul sietett feléjük (mi lehet a baj azzal a macskával?).

- Elnézést a zavarásért – mondta a nő, akit Heliodóra már talán látott korábban, de még soha nem beszélt vele – azon tűnödtem, nem tudna-e otthont találni ennek a macskának. Szerették és törődtek vele, s egy igazán jó otthonra lenne szüksége. Gazdája, aki abban a kétemeletes házban lakik a sarkon, szeretné megtartani, ám a férje nem, mert a macska egyszer a cipőjében végezte el a dolgát! Azzal fenyegetett, hogy megöli, ha még egyszer meglátja a házban.

S a kapu rácsain keresztül átnyújtotta a macskát Heliodórának.

Egy szinte már felnőtt, szépséges, fekete-fehér kandúr volt, nagyon hasonlított szegény Hosszúbajuszra. Amint Heliodóra karjaiba vette, teljes biztonságban érezte magát: tudta, hogy bármi is történjen, nem eshet bántódása, amíg ott van. Mély dorombolásba kezdett, ahogy a nő fényes bundáját simogatta, és csókot nyomott fejére, apró, bársonyos fülei közt.

- Szegény cica – suttogta a macskafélék barátja, akit India éhező macskái „Kétlábú Istennőnek” neveztek – megtartalak, mivel senki nem akar téged, még saját gazdádnak sincs elég bátorsága, hogy kiálljon érted!

Majd a macskát hozó nő felé fordult:

- Mily nagyon értelmetlen – mondta –, biztosan elfelejtették kicserélni a fűrészporát. A macskák gyűlölnek koszos almot használni. Megfenyegetni egy ilyen gyönyörű teremtményt emiatt!

Majd, a felháborodástól reszketve, így folytatta, a macska korábbi gazdájára utalva:

- Én fogtam volna a macskát, és azonnal elhagytam volna azt a fickót a fenyegetőzése hatására!

- P. asszonynak három kis gyermeke van – felelte a nő.

- Igaza van, ez bonyolultabbá teszi a dolgokat – ismerte el Heliodóra –, mindenesetre köszönöm, hogy eljött hozzám: megtartom a macskát.

- P. asszony megmondta, hogy így lesz, ezért is jöttem ide. Tudja, a férje nem olyan rossz ember, talán lenyugszik, és el is felejti az egészet. De soha nem tudhatjuk. P. asszony fél, ám most már meg fog nyugodni. Ó, mennyire meg fog nyugodni!

Heliodóra szeretett volna megszabadulni a nőtől. Le fogja késni a következő buszt is, ahogyan az előzőt már lekéste. Mégis, valami arra késztette, hogy megkérdezze:

- Mondja, egyébként P. asszony férje mivel foglalkozik?

- Mivel foglalkozik?... Nos, nem dolgozik semmit. Nem tudta?

- Nem. Miből élnek akkor, ha nem dolgozik?

A szomszéd a rácsokhoz nyomta arcát, és úgy suttogta:

- Nem tudja? Elkövetett valamit a hitleri időkben, és egy koncentrációs táborban találta magát hosszú évekre, úgyhogy most kormányzati nyugdíjban részesül, mint a „náci zsarnokság áldozata”, és ezelőtt nem élt még soha ilyen jómódban...!

Heliodóra elfojtotta a késztetést, hogy valami elkeseredett és talán durva megjegyzést tegyen. Lesütötte a szemét, és tovább simogatta a macskát, így a nő talán nem vette észre az arckifejezését. Azonban feltett még egy utolsó kérdést:

- És tényleg nem tudja, mit tett? – kérdezte – Biztosan valami politikai ügy volt, ha ilyen jól ellátják manapság, ahogyan említette...

- Nem feltétlenül. Mostanában bárki, akit ilyen táborban tartottak fogva, a „náci zsarnokság áldozata.” Ha jól emlékeszem, az ő esetében ez éppen nem valami politikai ügy volt, hanem, azt hiszem, okirathamisítás. Természetesen ő is rendszerellenes, ám ennek nem volt semmi köze a tárgyalásához.

S gyorsan hozzáfűzte még, mintha „meg akarná magyarázni” az egész sötét ügyet magának, és mindenki másnak, aki hajlandó elfogadni magyarázatát:

- Egyébként is, félig cseh származású.

Heliodóra búcsút intett neki, és visszament a házba, hogy egy kis tejet adjon a macskának (nem volt nála semmi más), és otthagyta, míg vissza nem tér majd este. Aztán rohant, hogy elérje a buszt.

* * *

Amikor hazaért, a macska az ablaküveg mögött ült, és rá várt. Amint belépett, dorombolva a lábaihoz dörgölődzött, s még hangosabban kezdett dorombolni, amikor megérezte a hal szagát, melyet neki hozott.

A nő tüzet gyújtott, és megfőzte az ételt, melyet a macska aztán mohón befalt. Ezután hozzákészülödőtt az íráshoz, az állat pedig felugrott az asztalra, a papírok közé, gyönyörű fejét a nő arcához dörgölte, és így szólt:

- Miaú! Azt akarom, hogy szeretgess. Tudom, hogy szeretsz minket, macskákat, tudtam az első érintésre, abból, ahogy tartottál. Miaú! Most az öledben akarok feküdni, míg a bundámat simogatod. Nézd, milyen bájos vagyok! Miaú! Az írás még várhat...

Heliodóra talán nem értette a macskák nyelvét, ám a gesztusokat annál inkább, a mozdulatot, ahogy a fényes fej az arcához simult, és a hívogató dorombolást. Hátratolta székét, hogy a macskának legyen elég helye leugrani az asztalról ölébe, és halkan így szólt:

- Jöjj, selymes tigrisem! Jöjj, doromboló bársonyom!

Mily sokszor monda ki e szavakat – vagy hasonlókat – azóta a régmúlt nap óta, amikor először vett a karjaiba egy bolyhos, fekete kölyökcicát két éves korában vagy talán még annál is korábban, míg anyja folyton mondogatta neki:

- Légy óvatos, nehogy fájdalmat okozz neki! Tartsd óvatosan!

Hányszor pihentette arcát macskák ruganyos testén, élvezve a vastag, meleg bundát és bőrén a dorombolás ütemes rezgését.

Voltak idők, amikor nem tudott macskát tartani, olyan idők, amikor saját élete túl instabil volt, túl ingatag ahhoz, hogy gondjaiba merjen venni egy teremtményt élete egész időszakára. Ezek az időszakok néha évekig is elhúzódtak, s különösen komornak tűntek fel előtte, bármilyen kellemes vonásaik is voltak más szempontból. Valójában rettegett a visszatértüktől, s azon tűnődött, mihez kezdjen majd ezzel a macskával úgy nagyjából egy év múlva, amikor újra utaznia kell, talán nagyon távolra, hogy találjon valakit, aki hajlandó írásait megjelentetni. Ám a macska csak befészkelte magát az ölébe, és halkan álomba dorombolta magát, mit sem tudva gazdája problémáiról. Simogatta az elektromossággal telített szőrmét, mely oly vastag és sima volt, mintha plüss lenne, s hangosabb dorombolás volt a felelet érintésére.

Minden este asztalánál dolgozott, míg a macska aludt. Valahányszor rajta nyugtatta kezét, ugyanolyan dorombolás hangzott fel az élő, szőrös párnából. Egyszer-kétszer a „párna” megmozdult, fejét megfordította, és körülfogta kezét egyik nagy bársonymancsával vagy éppen mindkét bársonymancsával, valamennyi macskaféle jellegzetes mozdulatával. Heliodóra csodálta a teremtmény önbizalmát.

- Hozzászokott, hogy szeretik, s tudja, hogy én szeretni is fogom – gondolta –, szegény, gyönyörű macska! Hogy is ne tudná valaki szeretni? Valójában minden teremtmény hasonlóan bízik az ember kedvességében, amíg meg nem tanulják a keserű – néha egyenesen brutális – tapasztalatok során, hogy a kétlábú emlős gyakran milyen alattomos fenevad. Hirtelen egy pillanatra bevillant a barna kutya képe, akit sok évvel ezelőtt Franciaországban látott, a Lyoni Egyetem tudományos részlegének egyik szobájában, az ajtókilincshez láncolva, várva, hogy átadják egy élveboncolónak. Visszaemlékezett a kutya barátságos kifejezésére, ahogy farkát csóválta, s próbált felé ugrani. Neki is volt bizalma az emberekben... míg a kínzás el nem kezdődött a szörnyeteg kezei között. Visszaemlékezett saját, erőtlen felháborodására, mindazokat érintő átkára, akik érzéketlenek maradnak a tudatlan élőlények szenvedései iránt: „Azt a civilizációt, mely ártatlan élőlényeken folytat kísérleteket, mindenestül el kell törölni! Bízom benne, hogy még életemben szemtanúja lehetek annak, ahogy apró darabokra robban!” Felidézte, hogy az élveboncolást megszüntették Adolf Hitler parancsára, s elképzelte a német hadsereget, a diadalmas csapatokat 1940-ben, ahogy szülővárosa felé menetelnek, és a borzalmakat, melyek egész életét gyűlölettel töltötték el az emberek iránt, akik eltörölték egy magasabb rendű, jobb emberiség parancsát – az egyetlen emberiségét, melyet képes volt tisztelni. S könnyek szöktek a szemébe a gondolatra, hogy álmai világának építőit legyőzték (és így álmai megvalósulása elhalasztódott) a zsidó pénz ereje segítségével.

A macska, akinek kezdett melege lenni az ölében, felkelt, nyújtózkodott egyet, majd felugrott az asztalra és elnyúlt Heliodóra papírjain. A nő befejezte az írást, és tovább simogatta, anélkül, hogy félbeszakadt volna visszaemlékezésének sorozata. A macska selymes bundája olyan csodás volt, mint bármelyik szőrös teremtményé, szépséges szemei, mint valamennyi élőlény szeme, az emberre szegeződött: minden újabb generáció készen állt arra, hogy elfeledje a múltat egy eljövendő Aranykor reményében, egy olyan világéban, ahol az ember többé nem „az ellenség”, az értelmetlen fosztogató, az összes élőlény gyilkosa és kínzója. Az asztal másik végén, a fal mellett Adolf Hitler portréja állt. Heliodóra pillantása a kéziraton lustán elheverő, doromboló macskáról a komoly és tragikus arcra vándorolt, kinek minden szavát igazolta és magasztalta írásaiban.

- Ó, megszentelt Vezetőm – gondolta – hányan, még a legjobb hittestvérek közül is mily sokan nem tudták – nem értették – hűségem titkát Irántad és a Német Birodalom felé. Ám te megértenéd, ha képes lennék eljutni hozzád, biztos vagyok benne... a Teremtmények Megbosszulóját köszöntöm benned, aki a gyűlölt emberrel úgy bánt, ahogyan az bánt velük, az isteni megtorlás Kiválasztottját, az Igazság Kardját, akire az élet évmilliók óta várt. A világ valamennyi nemzete között, amely elnézi az ártatlan teremtmények iránti kegyetlenséget „az ember érdekében”, az egyik éppen olyan rossz, mint a másik, és nincsen köztük egyetlen olyan sem, amelyet ne árulnék és pusztítanék el boldogan. De, ó, szent Harmadik Német Birodalmam, melynek törvényei teljesen megfékezték az élveboncolt állatok kínjait, egyedül érted – feltámadásodért, most, hogy a gonosz erők egy időre diadalmaskodtak – élek és boldog leszek, ha meghalhatok. Láthatom talán, hogy felszabadító seregeid ismét lerohanják a világot! Soha nem törődtem vele, és most sem törődöm, mi lesz ellenségeid sorsa. Ők egyszer sem emelték fel szavukat az ártalmatlan állatok kínzása ellen a bűnös kíváncsiság, falánkság vagy sport nevében. Miért szólalnék fel én az ő érdekükben? Semmi nem lehet elég rossz, ami velük történik, mivel az utadban álltak...

* * *

Késő volt már, mikor Heliodóra aludni tért. A macska követte őt a szép kis szobába, és felugrott az ágyra, mint aki biztos benne, hogy nem lesz leparancsolva onnan.

A tűz kialudt, kezdett hideg lenni. A nő a macskát simogatta, aki összegömbölyödött a dunyha mélyén, éppen úgy, ahogy azelőtt Fekete Bársony szokott. Ám Heliodóra hamarosan felemelte a takarót, hogy bebújhasson alá, ha akar. S hívta őt, ahogyan korábbi macskáit is:

- Jöjj, cicám! Jöjj, sötét tigrisem!

Az állat megértette a hívogató hangot, és leheveredett mellé dorombolva, a nő pedig tovább simogatta. Végül elaludt, kerek, fényes fejét Heliodóra vállán nyugtatva, egyik mancsát pedig kinyújtva a párnán.

Teltek-múltak a napok és a hetek. Heliodóra és macskája – akit Miu-nak nevezett el – boldogok voltak. Miu elfelejtette korábbi gazdáját, Heliodóra viszont soha nem feledkezett meg Fekete Bársonyról. Ám remek híreket hallott felőle: hosszas kóborlások időszakát követően – mely során főként nősténymacskák hajkurászásával foglalatoskodott a szomszédos falucskákban – letelepedett új otthonában, és éppen olyan simulékonnyá vált, mint amilyen korábban volt. Bundája – a hegyvidéki falu rideg éghajlatában – kivételesen megvastagodott. E jó hírek hallatán Heliodóra nem bánta, hogy elvitte őt oda. Épp annyira szerette Miu-t, amennyire továbbra is szerette előző macskáját – annyira, amennyire valamennyi macskáját, sőt, az összes macskafélét.

Ilyen volt a természete: nem igazán az egyedeit szerette bármelyik fajnak, - még a magához hasonló kétlábúaknak sem, még azokat sem, akiket a „magasabbrendű emberiség mintapéldányaiként” tisztelt. A Macskaság érzékelhetetlen Lényegét imádta – a macskaszerű kecsességet, rejtélyességet és az érzékeny ragaszkodást – bármely macskában, éppen úgy, ahogy minden egészséges, tisztavérű árjában, különösen minden jobb németben és észak-európaiban az emberi tökéletesség folyamatosan visszahúzódó ideáját kereste: saját faja érzékekkel fel nem fogható Lényegét. Egész életében ezt tette. Talán ez volt az egyik oka, hogy miért érezte magát sokkal fesztelenebbül az állatokkal, mint a legtöbb emberi lénnyel: az állatok sokkal hitelesebben fejezték ki fajuk kollektív Énjét, mint a legtöbb férfi és nő saját nemzetét vagy faját. S mégis, nagyon is tisztában volt vele, hogy minden egyes élőlény, férfi, nő, macska, kutya, madár, hal vagy rovar, sőt, minden falevél egyedi és pótolhatatlan, hogy a fajok közös, isteni Lelke ragyog bennük úgy, ahogy nem tudott, nem tud és nem is lesz képes felragyogni soha többé egyetlen véges testben sem. S ez volt az oka, hogy nem ragaszkodva kizárólag egyetlen egyedhez, úgy tekintett minden egyénre, mint a végtelen Idő óceánjának elröppenő csillámlására, mely csillámlás mégis az Örökkévalóságot tükrözte.

Így szerette az épp a karjaiban doromboló Miu-t is – a kéznél lévő Macskaságot, valamennyi macskaféle Lényegét, mely megvan a királytigrisben is, aki viszont túl távoli és túl vad a simogatáshoz. Tudva, hogy egy napon meg kell válnia majd tőle, úgy ragaszkodott hozzá, mintha valamennyi nap az utolsó lenne, amit együtt tölthetnek a békés kis házban, az erdő mélyén.

* * *

Heliodórának volt egy ifjú tanítványa, egy német, aki alig volt több, mint huszonkét éves, és akit nagyon szeretett férfias szépsége, korához képest mély bölcsessége, Vezérük, Adolf Hitler iránti megingathatatlan hite miatt, és mindazért, ami mellett kiállt... továbbá kedvessége miatt az állatok felé, különösen szerető gondoskodásáért a macskák tekintetében.

A nyelviskolában fedezte fel őt, ahol tanított. Egy hétköznapi megjegyzés elegendő volt: Heliodóra hozzászokott, hogy észrevegye a nemzetiszocialistákat, bajtársait a „politika iránt érzéketlen” emberek buta tömegében, akikkel nap mint nap kapcsolatba került. A fiatalember hamarosan estéit Heliodóra házában, az erdőben töltötte, hogy fejlessze francia tudását, és hogy szabadon beszélhessen a háború utáni társadalmat illető, általában vett és különösen Dr. Adenauer kormányzatával kapcsolatos sérelmeiről, nemzetiszocialista meggyőződéséről, melyben osztozott Heliodórával, álmairól, melyek viszont gyakorlatiasabbak voltak, mint a nőé.

Nem messze lakott tőle, egy olcsó, fűtetlen szobában, mivel pénzt kellett spórolnia, hogy gyorsan vissza tudja fizetni hitelbe vásárolt magnófelvevőjét, melyet azért vett, hogy újra és újra át tudja ismételni a franciaórák anyagát. Egy irodában dolgozott, ebédjét is ott fogyasztotta el a többi hivatalnokkal együtt. Esténként pedig gyakran maradt vacsora nélkül. Mikor Heliodóra megtudta ezt, meghívta magához, hogy megossza vele ételét, amikor egyáltalán volt mit megosztania.

Amint hazaért a munkából, néha este kilenc körül, néha csak tízkor, először begyújtotta a sütőt, és elkészítette a macska ételét. Miu, aki örült, hogy gazdája megjött – és boldogan szagolgatta az étvágygerjesztő halat, amit neki hozott –, fejével lábaihoz törleszkedett, és olyan hangosan dorombolt, amennyire csak bírt. Aztán egy közeledő kerékpár hangja hallatszott a keskeny, sötét ösvényen, a kertet övező sövényen túl, majd csengetés hallatszott a kapu felől. Heliodóra tudta, hogy ifjú bajtársa érkezett meg, mert senki más nem jött hozzá ilyen későn. Beengedte, viszonozta „Heil Hitler”-köszöntését (soha nem üdvözölték egymást másként), s majdnem mindig hozzátette:

- Légy óvatos, nehogy a cica kiszökjön!

- Igen, nagyon helyes – felelte a fiatalember, és sietve becsukta az ajtót, majd elhelyezkedett a kis szoba sarkában, az ablaknál.

Amíg Heliodóra a macska ételére vigyázott, nehogy kifusson, a férfi általában kérdezett tőle valamit, vagy beszámolt neki a hírekről, például:

- Olvasta a Der Weg legutóbbi számát? – vagy:

- Találkoztam S. úrral. Átadta nekem a meghívót a következő összejövetelünkre. Ugye bízhatunk benne, hogy ön is eljön?

Heliodóra úgy válaszolt, hogy szemét egy pillanatra sem vette le a serpenyőről:

- Természetesen! Biztosan késni fogok egy kicsit, mert kilencig tanítok az iskolában. De ott leszek. Remélem, eszébe sem jut, hogy elmulasztom a november 9-i találkozót, főleg, hogy még esetleg segíthetek is. Ami a Der Weg-et illeti, itt van nálam, ha esetleg van ideje elolvasni. M. asszony pont most adta oda nekem. Van benne egy szívszaggató cikk Mussolini sasainak sorsáról a fasiszta rendszer bukását követően. Az antifasiszta tömeg elbánt velük: egyiküket megölték, a másik pedig szintén inkább holt volt, mint élő. Miután kivájták szemeiket, eltörték szárnyaikat és lábaikat, a legborzasztóbb módon kínozták meg szegény, királyi madarakat. Szó esik arról is, hogy egy jótét lélek, a sasok korábbi gondozója, megmentette az életben maradt, megvakított és megcsonkított állatot, menedéket adva neki saját házában, egészen annak haláláig, mely épp csak nemrég történt, közel tíz évvel a kínzásokat követően. Úgy látszik, oly kiválóan gondoskodott róla, hogy képes volt ismét rúdra állni, és meghatóan vonzódott gazdájához. E cikk alaposan felzaklatott. Semmi nem akkora gyávaság, semmi nem olyan lealacsonyító, mint bosszút állni egy állaton. E sasok és az őket kínzó emberi fenevadak gondolata gyakran kísért azóta. Nem mintha meglepődtem volna azon, hogy arról olvastam: ellenségeink ilyen dolgokat tesznek. Nem ez az első alkalom, hogy efféle rémtettekről hallok. Mégis, emlékük szinte mindig kísért... Egyvalami biztos: közülünk soha senki nem lenne képes elkövetni ehhez hasonló bűnöket...

- Biztosan nem! – kiáltotta hevesen az ifjú nemzetiszocialista.

- Tudom, hogy így van – felelte Heliodóra –, egyszer W. asszonynál találkoztam egy emberrel, aki tevékenyen részt vett a jól ismert ’Kristályéjszakában’. Együtt kávéztunk. Megkérdeztem tőle, hogy ő vagy bármelyik bajtársa valaha is bántott-e macskákat, kutyákat vagy bármilyen más állatot, csak azért, mert történetesen zsidókhoz tartoztak. Igen hangsúlyosan azt felelte, hogy sem ő, és a fosztogatók egyike sem tett soha semmi ilyesmit, sőt, határozott parancsuk volt arra nézve, hogy kíméljék meg és védelmezzék az ártatlan teremtményeket...

Miu, a macska, miután megette a halat, felugrott a fiatalember ölébe, s ott is maradt, ahogy szokott, összegömbölyödve, ütemesen dorombolva, egészen az est végéig. Heliodóra és tanítványa pedig folytatták a beszélgetést, amíg utóbbi végül el nem ment, éjfél körül, vagy néha hajnali egykor. Megalkuvást nem tűrő nemzetiszocialista igazhitűsége mellett Heliodóra az örökkévaló német lélek erényeit is csodálta benne, a türelmes energiát, a végtelen, mindennapi bátorságot, a totális áldozathozatalra való készséget, a harcos büszkeséget és – mindezek mellett – a kedvességet, az állatok, fák és minden gyönyörű, ártatlan élet iránti őszinte és értelmes szeretetet. Nagy reményeket fűzött ifjúságához – ő, aki majdnem kétszer annyi idős volt –, és úgy képzelte, hogy egy nap vezető szerepet fog játszani a nagyszerű, nemzetiszocialista Európában, segítve újjászervezni az egész kontinenst, saját, dédelgetett álmainak megfelelően, amikor annyi idős lesz, mint most ő, ő maga pedig már halott. Boldogan feláldozta volna akár egyik végtagját is, ha ezen az áron, valami kivételes varázslat folytán, a fiatalember a fiává válhatott volna.

A macska is szerette őt, a maga módján, és a maga szempontjai miatt.

Édes, otthonos légkör uralkodott a kis házikóban, a lámpafényben, amikor ők hárman együtt voltak. Oly nyugalom volt ez, melyet Heliodóra igen nagyra értékelt, mivel egész élete szüntelen küzdelemben telt. Néha eltűnődött azon, hogy mindenek ellenére, hogyan lehet ilyen boldog ebben a borzalmas háború utáni világban, csaknem húsz évvel 1945 katasztrófája után, ilyen boldog a jóképű, aszketikus, ifjú idealista, aki tökéletesen osztozott vele Hitler-imádatában, és a macska között, aki vagy a férfi ölében vagy az ő karjaiban hevert, s kinek érzéki kecsessége valamennyi macskaféle isteni kecsessége volt, melyet sokkal többre értékelt a kétlábú emlősök többségének állítólagos „értelménél”.

Tudta, hogy a fiatalember képe – az eljövendő Németországé –, ahogyan dolgozóasztalánál ül, emlékeiben örökké a macskával marad összekapcsolva. Emlékezett arra is, hogy hozzá hasonlóan az ifjú hős, Horst Wessel is a macskák nagy kedvelője volt. (Maga Wessel nagynénje, Richter kisasszony mesélte ezt neki, és még egy képet is mutatott unokaöccséről, a környék tucatnyi macskájától körülvéve).

Éjjel, miután barátja távozott, Miu, a pompás fekete-fehér kandúr, aki annyira hasonlított Hosszúbajuszra (bár nem ő volt) gyakran nyávogott az ajtónál, mintha azt mondaná:

- Engedj ki! Olyan jó lenne sétálni egyet a hóban, a fényes hold alatt, mely leragyog a csupasz facsúcsokra... Ne félj: visszajövök épen és egészségesen!

S Heliodóra kiengedte. Ám, a csípős hideg ellenére résnyire nyitva hagyta az ablakot, hogy vissza tudjon térni, amíg ő alszik, nehogy csak várjon a hóban, anélkül, hogy bejöhetne. Kora reggel, még hajnal előtt, sokszor valami puhát és meleget érzett az arcánál, s arra ébredt, hogy Miu próbál benyomakodni az ágyba. Ekkor kicsit felemelte a takarót, majd egymás után megmelengette kezeiben a jéghideg mancsokat – ahogyan egykor Fekete Bársony mancsaival is tette –, mialatt a macska dorombolva feküdt mellette.

* * *

Visszatért a tavasz, és az erdei házikó ismét olyan elbűvölővé vált, mint amilyen korábban volt. Az orgona megint kivirágzott, ahogy az öreg cseresznyefa is a kertben, s az egész hely életre kelt a madarak csicsergésétől és az örömteli napfénytől. A napok egyre hosszabbodtak, s nem volt semmi oly békés, mint lassú alkonyatok.

Mikor Heliodóra nem ment el otthonról, amikor nem voltak órái a nyelviskolában, egy nyugágyon feküdt a háza előtt, a tornácon, vagy a kertben, az orgonák közt, macskájával az ölében, figyelve, ahogy a nappal lassan átadja helyét a sötétségnek. Legszívesebben megvette volna a szegényes, ám kedves házikót (megtehette volna, mert addigra már elég pénzt rakott félre), s ott maradt volna végleg. A környék szépsége és nyugalma, a bajtársak a közeli városban és mindenütt Németországban csupán néhány órányi útra voltak tőle, az odaadó, ifjú harcos, mindük közül az egyik legkiválóbb, aki még mindig rendszeresen látogatta, s majdnem minden estéjét nála töltötte, a diadalmas közelmúlt és közelgő jövő szenvedélyes felidézésében – minden arra mutatott, hogy maradjon. A macska is, kényelmesen összegömbölyödve az ölében, nyugodtan, teljes meggyőződéssel szeretete felől, úgy tűnt, ezt súgja neki halk dorombolásával:

- Biztosan soha nem fogsz elhagyni engem!

Nem akart elszakadni tőle, ahogyan a német vidéktől és a német emberektől sem, akikhez egyre jobban ragaszkodott.

S mégis, valami hívta – egy ellenállhatatlan kötelesség, vagy valami, ami annak tűnt számára, és könyörtelenül elragadta onnan. Írt néhány könyvet, s úgy érezte, eljött az idő kinyomtatásukra – csak hogy elmondhassa német bajtársainak: annak ellenére, hogy az egész világ őrjöngve becsmérli őket, valaki mindennek ellenére mellettük áll, és mindig is mellettük és Adolf Hitler mellett fog állni, éppen Adolf Hitler és az ő pán-árja büszkeségről szóló evangéliuma miatt, a természet arisztokratikus szelleme miatt. Ám messzire kellett utaznia ahhoz, hogy találjon valakit, aki hajlandó kinyomtatni ilyen elismeréseket az üldözött nemzet és örökkévaló Vezére iránt. Európában senki nem merné megtenni ezt... Így hát vissza kell térnie ismét Keletre, a toleráns Indiába, ahol az emberek nem törődnek ilyesmivel, és bármit kinyomtatnak. A kedves, régi barát, aki magához vette Fekete Bársonyt, Miu-t is befogadta. Megírta Heliodórának: viheti hozzá, amikor csak jónak látja.

S így egy este a nő végül útnak indult...

A szőke fiatalember utoljára látogatott el hozzá, és segített elvinni holmiját – és a macskát – a vasútállomásra, ahol búcsút mond majd neki. Bezárta a kertkaput Heliodóra mögött, és előresétált. Az utazótáskát cipelve, melynek aljában Miu feküdt, kényelmesen és félálomban, a nő lassan követte a keskeny, füves ösvényt, mely a főúthoz vezetett. Azután, mielőtt végleg maga mögött hagyta volna, még egyszer visszapillantott a házikóra, mely most már üresen állt – a házra, melyet szeretett, és ahol maradhatott volna – az orgonákra, melyek illatát mélyen belélegezte, az öreg cseresznyefára, melynek ágai ölelő karokra emlékeztették, felé nyúlva a sötétségben, és szemei megteltek könnyekkel.

A vonaton az ölébe vette a táskát. Miu hamarosan kidugta a fejét, és körülnézett, mintha azon tűnődne, hol is lehet. Aztán, amint úrnője szokás szerint megsimogatta, máris biztonságban érezte magát, és a vonat kerekeinek ritmikus kattogása, mely egyre közelebb vitte új otthonához, ismét álomba ringatta.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (X.)

HARMADIK RÉSZ

CIRMOS ÉS A TÖBBIEK

Tizedik fejezet

FEKETE BÁRSONY

Heliodóra ugyanúgy képtelen volt elfelejteni az állatokat – különösen a macskákat – akikkel élete során kapcsolatba került, ahogy Sandy sem tudta elfeledni őt. Egy nagy különbség azonban volt: ő jelentette a nagy eseményt Sandy életében, ahogy Hosszúbajuszéban, Sadhuéban és oly sok más macska (és kutya) életében is, akiket nyomorúságukból kimentett. A nő életében viszont a legfőbb dolog a Harmadik Birodalom védelméért folytatott küzdelem volt, ezen túlmenően pedig az árja ember védelme. Messze túlnőtt ez a macskák világának határain, bármennyire is szerette az utóbbit. És mégis... Nem lennénk összhangban a valós tényekkel, ha nem mutatnánk rá, milyen hatalmas szerepet játszottak az állatok a nő egész szemléletmódjának alakulásában: irántuk érzett szeretete – összekapcsolódva természetes hajlamával, hogy a határokat feszegesse – volt legfőbb eredete a nemzetiszocialista értékek és módszerek szívből jövő elfogadásának, melyeket a rezsim ellenségei „embertelennek” neveztek. Mindenekelőtt ez volt legfontosabb védelme minden antináci, sőt, még a harmincas évek előtt, az első világháború alatt, minden németellenes propagandával szemben. Amikor még gyermek volt, és az emberek azt mondták neki, hogy a németek szörnyetegek, akik „le szokták vágni a gyerekek kezét”, akkor egyszerűen azt felelte nekik: „a gyerekek biztosan megérdemelték”, mert látta, hogy sokuk élőlényeket, különösen rovarokat kínoz, például élő pillangókat tűz kartondarabokra. Hamar tudomást szerzett az élveboncolásról is, s még korábban, a hentesboltok előtt lógó húsdarabok mindennapos látványa feltétlenül az „ember” és „az emberek jogai” ellen hangolta, közönyössé, sőt, feltűnően, kihívóan közönyössé tette bármiféle kínzás iránt, melyben a „kétlábú emlősök” részesültek, kivéve amikor olyan emberekkel történt, akiket különösen csodált, akár egyénileg, akár általánosságban, főként olyanokkal, akik osztoztak elképzeléseiben.

Nemhogy soha nem érezte a legcsekélyebb szimpátiát sem „szegény zsidók” iránt és a „náci zsarnokság” többi, állítólagos áldozata iránt – ahogyan azt már leszögeztük történetünk kezdetén – hanem már kezdetektől büszkén hangoztatta bárkinek, aki csak meghallgatta őt: ez a hozzáállás nem csupán abból a tényből fakad, hogy a zsidókat veszélyes fajtának tekintette. Elismerte, hogy egyénileg nem szükségszerűen voltak veszélyesek – hacsak nem hiszünk, ahogy ő hitt, a gondolat hatalmában, mely esetben valamennyi náciellenes elképzelés, még a látszólag legártalmatlanabb is, veszélyesnek tekintendő. S mégsem érzett együtt velük, ezt pedig el is mondta az embereknek. Elégedetté tette, hogy arcukba hajíthatta az emberi szolidaritás ily féktelen tagadását, mint élethosszig tartó tiltakozást az ember csaknem egyetemes, az élet ellenében történő, mindennapos bűnök iránti közönyével szemben, melyeket a világon mindenütt elkövettek a mészárosok, prémvadászok, vadölők, cirkuszosok és élveboncolók.

- Amíg a mészárszékek és élveboncoló kamrák gondolata nem tart ébren titeket egész éjjel – mondta bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni – addig a koncentrációs táborok és a „Gestapo-módszerek” engem nem fognak zavarni – épp ellenkezőleg!

S amikor egyik beszélgetőtársa rá mert mutatni, hogy „az áldozatok az utóbbi esetben emberi lények”, ő csupán ennyit felelt:

- Természetesen. Miért ne? Az emberi lények veszélyesek vagy veszélyessé válhatnak az ügyünk számára, míg az állatok soha.

Ilyen volt Heliodóra magatartása a háború előtt és a háború során. Utána viszont – keserűségében – még agresszívebbé és dacosabbá vált. A háborút követő náciellenes propaganda valamennyi pontjára megvolt a maga válasza. Egy angol nőnek, aki meg merte említeni előtte Ilse Koch állítólagos „emberi bőrből készült lámpaernyőit”, ezt válaszolta:

- Hát aztán? Majd méltóztatom meghallgatni önt, ha azt hallom, hogy betörte valamennyi szőrmebolt kirakatát Londonban, és segített meglincselni a szőrmekereskedőket – de előbb nem! Ebben a lámpaernyő-történetben, amennyire én tudom, az áldozatokat – már ha valaha is léteztek – nem kizárólag a bőrükért fogták el.

Izlandon, Norvégiában, Svédországban, Angliában, Franciaországban, bárhová is ment, kiállt a német orvosok mellett, akiket elítéltek és kivégeztek, mert eutanáziát gyakoroltak gyógyíthatatlan betegeken vagy kísérleteket végeztek a koncentrációs táborok lakóin.

- Egy olyan világ, amely kifogást emel az ilyen tettekkel szemben, másrészről viszont bátorítja az élveboncolást és dicsőíti az olyan fickókat, mint Pasteur, nem érdemli meg az életet – jelentette ki, és teljesen komolyan gondolta, bármit is mondott. Ellene szegült a „közvéleménynek” – vagyis inkább annak a véleménynek, amelyet az újságok, filmek és a rádió diktált a nyilvánosságnak, s amelyet támogatott a „keresztény babona”, ahogyan ő nevezte. Esetében a dac volt az ismételt magabiztosság legnyilvánvalóbb következménye. S az ismételt magabiztosság volt egyetlen megmaradt öröme a sivár, háború utáni világban, Németország „újjánevelésének” világában.

Németországban úgy találta, hogy a szóbeli ellenszegülés nem elégséges, és nyílt ellenpropagandához folyamodott a nemzetiszocializmus védelmében. Nyílt, erőszakos tetteket is végrehajtott volna az „újjánevelőkkel” szemben, ha ilyesmi anyagilag lehetségesnek bizonyult volna: egyedül ez fejezhette volna ki igazán a megvetést, amit irántuk és „emberi értékeik” iránt érzett. Ám a hosszú hónapokig tartó szóbeli és írott provokáció elég volt ahhoz, hogy bajba kerüljön. 1949-ben, egy szép, februári éjszakán letartóztatták, és sötét, nyirkos cellába kísérték, majd otthagyták, hogy várjon a hatóságok kedvező ítéletére, és eltöprengjen az áron, amit fizetni kell egy politikai horderejű, életközpontú hit támogatásának öröméért egy emberközpontú alapelvek szerint irányított világban.

* * *

Heliodóra egészen jól érezte magát sötét, nyirkos cellájában. Valójában nem volt ilyen boldog azon kalkuttai nap óta, amikor utoljára hallott reménykeltő híreket a háború alakulásáról. Közelgő tárgyalása lehetőséget nyújtott számára valódi közönség előtt történő ellenszegülésre a gyűlölt, emberközpontú alapelvek ellen, és arra, hogy nyilvánosan dicsőíthesse a Férfit, aki, mint ő maga is, egy csodálatos, egészséges rendőrkutyát magasan a degenerált emberi lények fölé helyezett.

Ám abban a távoli, régi, kalkuttai szobában, a széles, napsütötte, zöld növényekkel teli verandával a tizenhárom éves Sadhu, macskái közül az utolsó, éppen haldoklott a macskabetegségtől, amelyben oly sok macska pusztult el Indiában. De a sivárság és magány is közrejátszott, most, hogy társa, Lalu két éve elment, és soha többé nem tért vissza. Szenvedett a kétségbeeséstől is, miután nagyjából három és fél évet várt – melyet szegény, idősödő macskaelméje nem tudott pontosan meghatározni, ám azt igen, mi után vágyódott: a régi, szerető jelenlét után a szobában, a régi öl után, ahová mindig leheveredett és dorombolt, a kezek után, melyek lesimították fényes bundáját, őutána, a „Kétlábú Istennő” után. A barát, akinek gondjaira bízták, kedves volt hozzá: etette, és időnként simogatta is. Ám ez nem olyan volt, mint az „ő” cirógatásai. Így hát szegény Sadhu meghalt – ahogyan Sandy is, néhány évvel később – az iránta megnyilvánuló, örökös vágyódástól kísérve. Szerető macskalelke pedig eljött hozzá, és arra törekedett, hogy érezze jelenlétét sötét cellájában. A nő túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy felfigyeljen bármi olyasmire, mint egy szőrös érintés vagy halk dorombolás, de hirtelen mégis a Kalkuttában hátrahagyott macskák jutottak eszébe, különösképp Sadhu.

- Hol lehetnek most ők? – tűnődött – És merre lehet Sadhu?

Elképzelte, amit a napfényben sütkérezik, a verandán, Laluval, kinek eltűnéséről senki nem értesítette. S valami azt súgta neki, hogy soha többé nem látja már egyiküket sem.

Jó néhány hónappal később történt, hogy a cellája átnézését követően a börtön angol igazgatója elé vitték, aki – Heliodóra legnagyobb örömére és büszkeségére – a „legkellemetlenebb fajtájú nácinak” titulálta, „akivel valaha is találkozott.” Ha „őszinte” akart volna lenni, akkor sugárzó arccal fordult volna felé, mert a szemében ez a legnagyobb elismerés volt, amelyet ellenfél valaha is mondhat neki. Ámde el kellett rejtenie érzelmeit, hogy ne szítsa fel az igazgató haragját, mivel az ő döntésén múlott a cellájában talált papírok megőrzése vagy megsemmisítése. Hogy egy pillanatra könnyeket csaljon a szemeibe, Sadhu-ra gondolt, akiről pedig nem is tudta, hogy már halott.

* * *

Telt-múlt az idő... S a nyugati szövetségesek felszínességének köszönhetően, akik nem vették túl komolyan az őszinte ellenfelek ellenséges érzelmeit, amikor azok szegények és erőtlenek, Heliodórát szabadon engedték.

1954 elején egy kis vesztfáliai város külvárosában lakott, egy első emeleti, apró szobában, melynek ablaka bokros-mezős tájra nézett. Ajtaja előtt egy folyosó húzódott, melynek végében lépcsősor állt. Heliodóra szomszédja általában a lépcsőfordulón hagyta gyermeke babakocsiját.

Egy este, mikor Heliodóra hazaért, egy fiatal, fekete macskát talált kényelmesen összegömbölyödve a babakocsi párnáin. Tudta, hogy szomszédjának nincs macskája, s azon tűnődött, honnan kerülhetett ide. Nem bírta ki, hogy ne simogassa meg. A macska válaszul dorombolni kezdett. A nő felemelte. A macska még hangosabban dorombolt. A szobájába vitte, melegített neki egy kis tejet, melyet a cica rögtön fellefetyelt. Hús nem volt nála, mivel nem élt ilyesmivel, ám adott még neki egy kis sajtot, amelyet jóízűen befalt.

Heliodóra simogatás közben megvizsgálta. Koromfekete, fiatal kandúr volt, máris erőteljes mancsokkal, és kerek, tigrisszerű fejjel. Mellkasán, mint Sadhu-én, apró, fehér folt látszott, egész testén az egyetlen. Nagyon emlékeztetett Sadhu-ra.

- Tényleg ő lennél, és visszatérsz hozzám? – tűnődött, miközben csókot nyomott fejére.

(Kiszabadulása után levelet kapott, melyben beszámoltak neki Sadhu haláláról.) A kedves teremtmény úgy dorombolt, mintha ezt mondaná:

- Én vagyok! Már egy rövid macskaéletet eltöltöttem, miközben kerestelek. Most pedig megszülettem újra, három hónappal ezelőtt. S végre itt vagy! Ne hagyj magamra! Tarts meg! Prrr, prrr, prrr...

Heliodóra megtartotta, és elnevezte „Schwarzer Samt”-nak – Fekete Bársonynak –, mert ez volt ő: rugalmas bársonytest arany szemekkel. Ösztöne azonnal megsúgta a macskának, hogy ez a kétlábú teremtmény akarja őt, hogy ő az, akinek keresését egész idő alatt homályosan érezte, legalább két halál előtt, közben és után. Felugrott a nő ágyára, hozzábújt, fejét és két mellső lábát a karjaira helyezve. Azután álomba dorombolta magát, míg a nő simogatta.

A következő napon hozott a cicának egy kis disznómájat, amelyet az mohón befalt. A sarokba lerakott neki egy nagy, lapos bádogedényt, tele friss, tiszta homokkal. Ennek célját Fekete Bársony rögtön megértette. Délután a nő elhagyta a szobát, a macska pedig kényelembe helyezte magát egy párnán a tűzhely előtt, s addig szunyókált, míg gazdája vissza nem tért. Tudta már, hogy többé nincs mitől tartania, hogy mostantól az ő macskája, és hogy mindig visszatér hozzá, soha nem hagyja magára vagy nem adja oda őt (még ha a szükség úgy is hozza) valaki másnak.

* * *

S nem is tévedett. Este Heliodóra visszatért egy újabb sertésmáj-adaggal, és némi sűrű tejjel, majd készen állt arra, hogy evés-ivás után karjaiba vegye, lecsillapítsa és dorombolásra késztesse. A következő és azután is minden nap ugyanilyen volt. Fekete Bársony, aki az elillanó pillanatban élt, rettentő boldog volt, ahogyan – ha éppen nem gondolt a jövőre – Heliodóra is.

A macska imádott felugrani az íróasztalra, és elnyújtózni a nő papírjain, kinyújtott mancsaival megpróbálva elkapni a tollat, amellyel Heliodóra éppen írt. Soha nem hessegette el, soha nem mutatta a türelmetlenség legkisebb jelét sem. Legfeljebb óvatosan kihúzta a papírokat alóla, hogy folytathassa az írást, és ugyanakkor hosszú, fehér kezével végigsimított a fekete bundán vagy egy időre befejezte az írást, és gyengéden a nagy, sárga szemekbe nézett, éppen úgy, ahogy Sadhu-éba is egykor. Nem tudta, hogy ez a macska is Sadhu volt, Kalkuttában történt halála után immár másodszor újjászületve. De éppen annyira szerette, mintha tudta volna. Szerette, ahogy valamennyi macskát is, kicsiket és nagyokat, ezeket a teremtményeket, akikhez a legjobban vonzódott, emberi hittestvérei után. (Valójában az előbbiekhez feltétlenebbül ragaszkodott, mert esetükben nem ideológiai megfontolások képezték szeretete alapjait.)

* * *

Egy kellemes téli reggelen, 1954. december 16-án valaki keményen kopogtatott az ajtón. Fekete Bársony, aki veszélyt érzékelt, felugrott az ágyról az asztalra, majd az asztalról a szekrény tetejére, egy régi bádogedénybe, amely egykor nagyjából húsz kiló lekvárral volt megtöltve, ám most már üresen és haszontalanul hevert a magasban, letekintve az egész szobára. Az edény pont elég széles volt ahhoz, hogy Fekete Bársony beleférjen, szőrgolyóvá gömbölyödve, lábait maga alá húzva. Viszont mély volt, s a macska biztonságban érezte magát a fenekén.

E sötét, fémes menedékből hallotta, hogy úrnője felkel, egy köntöst terít vállaira, majd kinyitja az ajtót. Aztán lépteket hallott, súlyos lépteket, több embertől származót. Az ajtó becsukódott, majd emberi hangokra lett figyelmes: Heliodóráéra és három másikra, férfihangokra. Fekete Bársony meglepődött, hogy nem hall többet. A léptek zajából ítélve – melyhez nem volt hozzászokva – úgy tűnt számára, hogy egy egész zászlóalj masírozott a szobába.

Hallgatózott. Rejtekhelye visszhangzó falai felerősítve verték vissza a hangokat. Ám ezek nem haragvó hangok voltak; úgy tűnt, az újonnan érkezettek nem akarják bántani Heliodórát, legalábbis Fekete Bársony így gondolta magaslati megfigyelőhelyéről.

Egy idő után a macska elhatározta, hogy saját szemével akarja látni, mi zajlik éppen, mivel most már nagyon tisztán látszott, hogy tévedett a feltételezett veszélyt illetően, s mivel kezdett túlságosan meleg lenni a menedékében, melynek fenekét régi papírok borították. Így hátsó lábaira ült, mellső mancsait az edény szélére helyezte, és lenézett a szoba eseményeire. Ott volt úrnője, kék köntösében, az ágyon ülve. Vele szemben, két férfi a szobában található két széken üldögélt, míg a harmadik, egy testes, kerek fejű szőke a ruhásszekrény előtt állt, pontosan Fekete Bársony lekváros edénye alatt.

A férfiak rendőrök voltak, akik kérdéseket tettek fel Heliodórának. Egyikük Adolf Hitler képére mutatott, amely az éjjeliszekrényen állt – ez volt az egyetlen kép a szobában – mintegy bizonyítékaként a nő ellen tett „baljóslatú beszámolóknak”, a jelentéseknek, melyek „a nácizmus veszélyes, földalatti harcosának” nevezték, s melyek nagyon is pontosak voltak. Heliodóra az olyan ember elfogulatlanságával válaszolgatott nekik, akinek nincs vesztenivalója:

- Természetesen az Ő tanítványa vagyok. Soha nem tagadtam ezt. Csakhogy... nem vagyok „veszélyes”, legalábbis nem annyira, amennyire szeretnék: legnagyobb sajnálatomra a legkisebb erővel sem rendelkezem.

A hétköznapi, nem barátságtalan hangvételből ítélve Fekete Bársony úgy vélte, nem lehet probléma, ha leugrik, és összegömbölyödik ismét a dunyha mélyén, amely sokkal kényelmesebb, mint a bádogedény, még ha utóbbi ki is van bélelve újságpapírral. Szokásos landolóhelye a szekrény tetejéről történő leugráskor Heliodóra íróasztala volt. Ám most az erőteljes, szőke férfi jókora koponyája kényelmes köztes iránypontot biztosított számára a lefelé tartó röppályán. Az újjánevelt német kényszerítő erők méltóságteljes képviselőjét hirtelen egy teljesen váratlan, különös rugalmassággal zuhanó tömeg találta fejen, majd rögvest felugrott onnan, miközben Heliodóra képtelen volt elfojtani egy futó mosolyt.

- Jaj, jaj! Was ist das? – kiáltotta a férfi, megdöbbenésében észre sem véve, hogy a macska, mely egy fél másodperccel korábban még az asztalon volt, a papírok között, már leugrott a dunyhára.

- Semmi, csak egy „fekete párduc” – felelte a megátalkodott harcos.

- Ám – tette hozzá, tudva, hogy ezt a nevet gyakran (szimbolikusan) a kiválasztott SS-tagok esetén használták – nem kell félni! Csak egy négylábú!

A három férfi megcsodálta a pompás macskát, mely most már kecsesen belefészkelte magát a tollpárna mélyére. Egyikük megkérdezte Heliodórát, hogy az övé-e.

- Igen, természetesen – hangzott a válasz.

- És mivel eteti, hogy ilyen fényes és csillogó?

- Sertésmájjal és tejjel. Hozzá se nyúlna semmi máshoz.

Pontos válasz volt, de nem éppen diplomatikus, azután, hogy Heliodóra mindenáron megpróbálta meggyőzni a három rendőrt – akik átlagos emberek voltak, mint a rendőrök mindenütt a világon –, hogy csupán az igazat mondta, mikor kijelentette, hogy nincs semmi egyéb bevétele, csak kilencven márka, melyet egy jótét lélek minden hónapban elküld neki Indiából.

- Bizonyosan nem költhet ennyi pénzt macskaeledelre, ha csupán ennyije van – mondták neki. S mivel az igazság nem mindig hangzik igaznak, nagyon nehezükre esett elhinni, hogy a nő viszont krumplin és makarónin él, s ez nem okoz problémát számára.

* * *

Miután alaposan átkutatták az apró szobát – ami nem tartott sokáig –, a három férfi az autójukhoz kísérte Heliodórát. Tíz órán át tartó kihallgatásnak vetették alá, így Fekete Bársony, életében először, egész nap egyedül maradt.

Először is aludt, aztán az ablakpárkányon ült, és azzal foglalatoskodott, hogy a háziúr szépséges, fehér gerléit figyelte, melyek sorban álltak a tető peremén. Nem szépségük keltette fel érdeklődését, hanem a macskafélék atavisztikus hajlama a madarak kergetésére. Legnagyobb sajnálatára az ablak zárva volt, így legfeljebb a galambok mozgását figyelhette az üvegen át, szokatlan, nyivákoló hangokat hallatva, míg bajusza előremeredt. Aztán a madarak eltűntek menedékhelyükön, a fény pedig megváltozott: a nap lassan alászállt. Fekete Bársony most az utcát kezdte figyelni. Nagyjából ez volt az az idő, amikor Heliodóra általában megérkezik és ételt ad neki. Csak várta és várta, hogy meglássa őt a szemközti gyalogúton, hogy meghallja lépteit a lépcsősoron, és a hangot, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Ám nem hallott semmit, a nő pedig nem jött.

Alkonyatkor Fekete Bársony összerezzent. Ő lenne az végre? Az ajtó kitárult, ám nem ő érkezett, hanem Henny, a háziúr lánya, aki egy tál sertésmájat és egy teli tejescsészét hozott a macskának. Távozása előtt Heliodóra megkérte őt, hogy etesse meg, és odaadta neki lakhelye kulcsait.

Henny szerette Fekete Bársonyt, és valamennyi ember közül, Heliodóra után, Fekete Bársony őt szerette legjobban. Lehajolt, hogy felvegye a karjába, és addig simogatta, amíg a vastag, meleg, fényes bunda alatt meg nem érezte a doromboló választ. Miután a macska megette ételét, és megitta a tejet, a kislány leült egy székre a papír és könyvhalom közepén – a szobát felforgatták a kutatást végző rendőrök –, és sokáig az ölében tartotta. Amikor végül álomba dorombolta magát, óvatosan lerakta a dunyhára, s halkan kiosont.

A macska mélyen aludt, amikor Heliodóra visszaért, este 10 körül. Letett még egy tányérnyi májat – a cica napi adagjának maradékát, melyet a házinéni tartogatott neki a hűtőben – s egyenesen odament hozzá. Nem vette fel, mert nem akarta megzavarni álmát, ám arcát bundájába temette – mélyen, a dunyha melegébe, ahová a macska összegömbölyödött –, és simogatni kezdte. A puha, élő párnából lassan dorombolás hangzott fel, aztán az aranyszín szemek félig kinyíltak, szeretetteljesen bámulva a nő sötét szemeibe, majd ismét lecsukódtak, míg a bársonyos mancs kinyúlt felé, karmait ritmikusan ki-be húzogatva. Az egész párna új pozícióba került – a fej megfordult, mellső mancsait pedig állához emelte -, és a dorombolás halkabbá, szabályosabbá vált. Most, hogy már tudta: a gazdája visszatért, látta és érezte őt, Fekete Bársony nyugodtan elmerülhetett a békés álom élvezetében. Semmitől sem kellett tartania, az élet számára ugyanúgy folytatódott, mint azelőtt.

* * *

Úgy is folytatódott: a dunyhán (vagy Heliodóra ölében, amikor otthon volt), gyakorlatilag egész nap. A házon és utcán túli világ hatalmasságában – a hóval vagy hamarosan már fűvel és virágokkal, esetleg növekvő gabonával borított térségeken, a sövény és bokor rejtélyes árnyékában, fatörzseken és időnként sima, függőleges távíróoszlopokon, melyek tetejéről Fekete Bársony egyre csak nyávogott, míg rá nem vette magát, és le nem mászott – egész éjjel, hajnali négyig-ötig.

Heliodóra általában írt éjszakánként, amikor minden nyugodt és csendes volt, gondolkozásra alkalmas. Ám egyszer-kétszer félbeszakította munkáját, és lement a kertbe, a ház mögé, gyakran pedig akár a kerten túl fekvő rétre, hogy megnézze, mit csinál Fekete Bársony. Hívta őt, ám a macska boldogan játszadozott a holdfényben, így sokáig kellett várnia. Csupán a nő felé száguldott, míg az meg nem látta, nyávogott egyet, mintha azt mondaná: „Itt vagyok!”, aztán visszarohant a szabadságba. Időnként lefeküdt valahová, egy hatalmas káposzta árnyékába vagy egy fa ágára, és onnan figyelte huncutul Heliodórát, s meg se mozdult. Végül – mikor közeledett a hajnal, és a nő már harmadszor-negyedszer ment ki – odaszaladt hozzá, felmászott rá, és elhelyezkedett a vállán, várva, hogy a nő hazavigye. Otthon, miután megette az ételt, amit Heliodóra főzött neki, megvárta, hogy eloltsa a fényeket és ágyba bújjon, aztán felugrott és belefészkelte magát a meleg fészekbe a paplan alatt, a nő oldalához simult, és csak dorombolt. Jéghideg mancsait egymás után a kezébe helyezte, hogy megmelengesse azokat.

Olyan boldog volt, amennyire csak lehetett, és úrnője is – amennyire egyáltalán létezhetett „boldogság” számára 1945 katasztrófáját követően.

Aztán egyszerre minden megváltozott: a háziúrnak szüksége volt Heliodóra kis szobájára, így arra kérte, költözzön el. A nő nem talált senkit, aki szállást nyújtott volna neki Fekete Bársonnyal együtt, így arra kényszerült, hogy megváljon tőle. De legalább olyan jó otthont igyekezett találni számára, amilyen egyáltalán lehetséges volt. Írt az összes macskabarátnak, aki csak eszébe jutott Németországban és azon kívül is, majd türelmetlenül várta javaslataikat. A legjobb válasz egy régi barátjától érkezett, aki Franciaország közepén élt, s volt egy kertje, és aki felkészült rá, hogy szükség esetén teljes mértékben gondját viselje Fekete Bársonynak. Heliodóra tudta, hogy a világon sehol nem szeretnék úgy Fekete Bársonyt, mint e nő otthonában. Így hát egy hatalmas kosár párnájára fektette a macskát, és elvitte őt Franciaországba. Szíve szinte meghasadt, hogy el kell hagynia apró szobáját, ahol oly sokáig, több mint két évig boldogan élt vele, és a városkát is, melyhez már úgy hozzászokott. De nem tehetett semmi mást.

S így – a hosszú vonatutat követően, mely során „olyan jól viselkedett, mint egy kisangyal” –, Fekete Bársony a legnagyszerűbb kandúr lett egy bájos francia faluban, amely csaknem háromezer lábbal terült el a tengerszint felett, és illatos fenyőerdők vették körül. Miután kedves barátjára bízta, aki ettől fogva a gondját viseli majd, Heliodóra lehajolt az ágy előtt, melyen a macska oly természetesen nyújtózkodott el, mintha már évek óta ismerné a házat. Heliodóra köréfonta karjait, s megcsókolta a puha, vastag, fekete bundát. A válasz – ahogyan megszokhatta – dorombolás volt. A nő pedig, könnyekkel a szemében – noha némileg megkönnyebbülve, mivel tudta, hogy állatát jó kezekben hagyta – visszatért álmai földjére, bajtársai és felettesei országába, akik életben tartották a nemzetiszocialista hit lángját, s akik egy nap (Heliodóra reményei szerint) ismét magukhoz ragadják a hatalmat, és uralni fogják a Nyugatot.

Nem tudta, hogy soha többé nem fogja Fekete Bársonyt karjai közt tartani újra.