Arany a kohóban — 2. fejezet — A diadal rövid napjai

“A világon sehol másutt nem éreznek emberek milliói ilyen fanatikus szeretetet egyvalaki iránt...”

—Dr. Otto Dietrich

“Németország, ébredj!” —Dietrich Eckart

Volt idő, amikor Adolf Hitler személyisége uralta az európai köztudatot, amikor hangja milliókat lelkesített, ha ünnepélyes alkalmakkor felvonuláson vett részt, milliók köszöntötték – nemzete bálványa volt, azé a nemzeté, melyet a mélységből a páratlan nagyszerűségbe emelt. Volt idő, amikor Németország virágzott, erős és önbizalommal teli volt, amikor újjászületett, jóltáplált, jólöltözött és lakhelyekkel jól ellátott népe boldogan dolgozott együtt a jövőért, melyben hittek, mikor úgy éltek, mint korábban soha, Vezérük szilárd és bölcs uralma alatt, aki úgy szerette őket, mint senki más.

Manapság már alig hihető ez. Az egész olyan valóságtól elrugaszkodottnak hangzik, mint egy csodálatos történet egy másik világból. És mégis igaz. Igazán voltak ilyen idők, és nem is túlságosan régen. A közös lelkesedés éppen olyan általános volt akkoriban Németországban, mint amilyenné a félelem és keserűség vált azóta. Katonai parádék, ifjúsági felvonulások, hatalmas tömeggyűlések mind megszokott események voltak. Házunkból magától értetődő dologként figyelhettük meg a barnainges zászlóaljak menetelését, s hallgathattuk a Horst Wessel-dal lelkesítő dallamát. A Führer arcképét láthattuk, bárhová is mentünk, és munkatársainkat az irodákban és gyárakban, barátainkat az utcán, villamosokon, buszokon és mindenütt magasba lendített jobb karral és a két mágikus szóval üdvözölhettük, melyek kifejezték mindannyiunk szeretetét és nagyrabecsülését isteni Vezérünk, mindannyiunk reménye, álma és büszkesége iránt – valamennyi öröm iránt azokban a ragyogó napokban: „Heil Hitler!”

A német nagykövet ezekkel a diadalmas szavakkal és mozdulattal üdvözölte az angol királyt, aki akkoriban India uralkodója is volt. Anglia a döbbenettől szóhoz sem jutott. Nem mondhatott semmit, mert nem is volt mit mondani. Csupán szembe lehetett nézni a ténnyel: Hitler nyolcvanmillió embert uralt, akik imádták őt, és ezekben az emberekben új lélek kezdett viharos gyorsasággal világra jönni – vagy inkább az ősrégi, valóságos, örökkévaló Árja Lélek éledt újjá bennük. “Deutschland, erwache!” – “Németország, ébredj!” A nemzetiszocializmus korai időszakának költőjétől származnak ezek a szavak, melyek nem csupán abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a Mozgalom harci kiáltásainak egyikévé váltak, nem csupán a pártalakulatok lobogóira írták fel ezeket, hanem természetfeletti jelzésként vertek visszhangot a német emberek szívében is, életre hívva a holtakat. S Németország valóban felébredt.

A föld népei pedig csak figyeltek, néhányuk máris gyűlölködő irigységgel és félelemmel, sokan viszont őszinte csodálattal, páran pedig szeretettel, annak bizonyságával, hogy Hitler Új Rendje az első lépés volt egy olyan világ felé, amilyet mindig is akartak. Dicsőséges napok!

* * *

Háború nélkül, pusztán erejének és bizonyosságának nyomásgyakorlásával Németországnak sikerült valamennyi véréből származó embert visszaszerezni a határain belülre. A Saar-vidék, Ausztria és végül a Szudétavidék a Harmadik Birodalom szerves részévé vált. Danzig és a lehetetlen korridor, ami összekötötte Lengyelországot – német területen keresztül – a tengerrel, hamarosan követték az előbbieket. Ám ekkor Anglia hadat üzent Németországnak.

Miért a háború? Hogy megakadályozzák Danzig német városát abban, hogy németnek nevezhesse magát? Nem. Anglia szemében a város legalábbis nem ért meg ennyit. Akkor talán azért, hogy „megvédjék Lengyelországot?” Nem, biztosan nem, bármennyire is ezt állítják a képmutatók, s bármennyire is ezt hiszik a bolondok. Lengyelország remekül el lett volna a lehetetlen „korridor” nélkül is. S ha őt nem, akkor kit érdekelt volna? Nem, azért üzentek háborút Németországnak, hogy szétzúzzák, mégpedig a láthatatlan, mindenható Zsidó, aki kormányozta – és még mindig kormányozza – Angliát, elhatározta, hogy Németországnak pusztulnia kell, muszáj pusztulnia, mert gyűlöli őt. S nem csak azért gyűlöli, mert szabaddá, erőssé és büszkévé vált, továbbá „fenyegetés” Európa békéjére nézve (pedig nem is volt az), hanem mert a nemzetiszocialista Németország, Hitler Németországa az árja lélek újjáéledésének hírnöke az egész világon, és nagyon is valós fenyegetés a zsidóság láthatatlan uralmának továbbélésére az összes, úgynevezett „nemzeti” kormányzat hátterében.

Ám Németországot nem volt könnyű szétzúzni. Olyan győzelmek sorozatával válaszolt a zsidóság és szövetségesei támadására, melyek lenyűgözték a világot. Valamennyi égtáj felé történő menetelése megállíthatatlannak tűnt, és 1942 közepén azt hihettük volna, hogy az Új Világrend és Európa Új Rendje karnyújtásnyira van csupán. Norvégia legészakibb partjaitól, az Északi-sarkkal szemközt, egészen a líbiai sivatagig, az Atlanti-óceántól a Kaukázusig és a Volgáig a Führer szava volt már a törvény, miközben Németország hatékony és bátor szövetségese a Távol-Keleten, Japán, már a Csendes-óceán, Indonézia és gyakorlatilag egész Burma úrnője volt, s bármely pillanatban várható volt, hogy seregei áttörnek India határain, hogy elfoglalják Kalkuttát. Jele sem volt még a balszerencsének Oroszországban, s természetesnek tűnt, hogy azt várjuk: a német seregek folytatják diadalmas előrenyomulásukat a végtelen földeken és azon is túl, győzedelmes menetelésüket, az árják ősrégi menetelését keletre és délre, s végül találkoznak szövetségeseikkel Delhi nagyszerű városában.

Európa 1941-1942-ben (forrás: http://www.reddit.com/r/MapPorn/comments/1j8ojv/europe_at_the_height_of_nazi_german_domination/)

Manapság mélységes szomorúsággal tekintünk vissza erre a nagyszerű, elveszett álomra, a Horst Wessel dal visszhangozására a Haibár-hágó fenséges szikláinak magányában, Adolf Hitler – a Weltführer – fogadtatására a kelet történelmi fővárosában. Nem volt ez lehetetlen. Volt idő, mikor úgy tűnt – legalábbis egy megfigyelőnek Indiából –, hogy ez az egyetlen ésszerű végkifejlete a második világháborúnak. Az események áradata még nem kedvezett a felbomlás erőinek, s igen kevés ember tudta volna akár még Európa látszólag jólértesült köreiben is megjósolni, hogy ilyen hamar tökéletes fordulat áll majd be. Nagyszerű napok voltak még ezek, az önbizalom és a remény napjai, olyan napok, melyek során, a küzdelem hatalmas mivolta ellenére, erősnek és boldognak érezhettük magunkat, bárhol is voltunk. Ezekben a napokban még hittük, hogy minden nehézség, minden szenvedés feledésbe merül hamarosan a „győzelmet követő” örömben és dicsőségben.

* * *

Ám éppen emiatt azokban a napokban nem tudtuk – nem tudhattuk – ki igaz nemzetiszocialista és ki nem, sem pedig, hogy „a Párton” kívüli nagyvilágban ki volt Hitler világnézetének őszinte híve és a nemzetiszocialista Németország hű barátja, s ki volt az, aki csak színlelte ezt.

Egészen 1942-ig úgy tűnt, egész Németország szívvel-lélekkel a Führerrel van. Európa összességében nyilvánvalóan nem – hiszen éppen háború folyt –, de úgy látszott, hogy még a meghódított országokban is egyre növekvő számú ember ismerte fel az Új Rend bekövetkeztének elkerülhetetlenségét, s hogy a legjobb, amit tehetnek, az együttműködés a győzedelmes Németországgal. Ázsiában a primitívek biztos, elemi érzékelésével vagy a magasszinten kibontakozott lelkek felsőbbrendű intuíciójával egyre szaporodó milliók érezték Hitler győzelmének fontosságát és értékét az egész világra nézve. Érezték, hogy az ő szempontjukból is egy jobb világot jelenthet, a régóta gyűlölt uralmak végét, a pénz uralmának végét, s néhány esetben az ősrégi eszmék diadalmaskodását, melyeket a hagyomány lényegeként fogadtak el, a számukra évezredek óta ismerős szellem győzelmét. S ők ezt akarták. Amennyiben a háború 1942-ben a kommunista Oroszország és a nyugati demokráciák vereségével, s a tengelyhatalmak csapatainak Delhiben történő találkozásával ért volna véget, akkor nem csupán egész Németország ünnepelt volna, hanem, ahogyan azt nagyon is el tudjuk képzelni, az egész világ (leszámítva a zsidókat, valamint a demokraták és marxisták makacs kisebbségét) a boldogság egetverő kiáltásában tört volna ki: „Heil Hitler!” E varázslatos szavak Izlandtól Indonéziáig visszhangzottak volna.

Ám soha nem tudhatjuk, milyen mélyre is hatoltak igazából az emberek szívében, vagy esetleg csupán a tömegszuggesztió hatásai voltak. A gyengék és képmutatók – az idő kiszolgálói – sosem „változtatták volna meg a véleményüket”, a potenciális árulók Németországon belül hűségesek maradtak volna, a valódi árulók pedig olyan bánásmódban részesültek volna, hogy terméketlen földalatti tevékenységük mindörökre homályban maradjon. Ugyanakkor e gazemberek közül nem is egyet az uralkodó hierarchia és a győzelem megszervezőjeként tiszteltek volna, és emlékük is így maradt volna meg, mivel még a náci párt felső vezetésében is voltak ilyenek!

Ők, ahogy az események rossz fordulatot vettek, rögtön elkezdték leleplezni magukat. Már nem fordítottak annyi gondot arra, hogy elrejtsék kétes tevékenységüket, olyannyira, hogy néhányukról ki is derült minden. Csak csodálkozhatunk azon, hogy páran közülük ilyen sokáig homályban tudtak maradni. Az olyan kiemelkedő fontosságú árulók, mint Wilhelm Canaris tengernagy, egészen 1944-ig gyanú felül állt az Abwehr vezetőjeként. Még Dr. Goebbels éles tekintete sem látott át rajta. S ha nem lett volna az a borzalmas összeesküvés a Führer életének kioltására 1944 júliusában, amelyben részt vett, akkor talán soha nem derül fény a kilétére. Mások nem is lepleződtek le egészen a háború utánig, a katasztrófa utánig, amikor már megérte elmondani és bebizonyítani a világnak, hogy ők a nemzetiszocializmus ellenségei voltak. Ha a háborút megnyerték volna, akkor az olyan alakok, mint Hjalmar Schacht még mindig láthatók lennének az ünnepélyes pártgyűléseken, karjukon horogkeresztes jelvényt viselve, a valódi nemzetiszocialisták mellett állva, mintha ők is közéjük tartoznának. Most, 1948-ban, megírta Abrechnung mit Hitler¹ című művében, hogy micsoda hűtlen ember ő, és hogy az is volt mindazon évek alatt.

Ezernyi ilyen alak élt a dicsőséges napokban, és voltak persze a gyenge emberek milliói, akik nem voltak sem jók, sem rosszak, akik odaadása az általuk oly gyakran tombolva éltetett Férfi iránt felületes volt, és a „totális háború” nehézségei alatt végül elpárolgott. Ám éltek olyanok is, akik hite megingathatatlan volt, akik állhatatossága nem ismert határokat, akik nemzetiszocializmusa a gondolat és tapasztalat végeredménye volt, az élet mélységében gyökerezve.

Létezett arany, közönséges fém és nyálka is az úgynevezett nemzetiszocialisták soraiban a dicsőség napjaiban. Most, hogy minden elveszett, a nyálka átkúszott a demokráciák oldalára – megfelelő emberek a nekik megfelelő helyen. A közönséges fém még megvan, de nem számít többé, nem igényli többé, hogy bármilyen világnézet híve legyen. Egyedül az arany maradt, és sokkal több van belőle Németországban manapság, mint ahogyan azt a világ képzeli. A külföldi nemzetiszocialisták között is található egy kevés – nagyon kevés –, aki hűséges maradt Adolf Hitlerhez és az ő eszméihez Németország veresége után, az olyan emberek között, mint Sven Hedin, és még egy maroknyian, kevésbé jólismertek és különböző nemzetségűek.

1 Hjalmar Schacht, Abrechnung mit Hitler [Leszámolás Hitlerrel] (Berlin: Michaelis, 1948).