„A négy kasztot én létesítettem
A természetes jellemzők és képességek
Különböző eloszlása szerint”
—Bhagavad-Gíta1
„Mikor a társadalom eléri a szintet, ahol a tulajdon rangot ad, a vagyon válik az erény kizárólagos forrásává, a szenvedély az egyetlen kötelék férj és feleség között, a hazugság az életben elért siker forrásává, a közösülés az élvezet egyedüli eszközévé és mikor a külső csapdákat összekeverik a belső vallással, akkor a Kali-Yugában, a Sötét Korban élünk”.
—Vishnu Purána2
“Es mag hier natürlich der eine oder andere
lachen, allein dieser Planet zog schon
Jahrmillionen durch den Äther ohne Menschen,
und er kann einst wieder so dahinziehen, wenn
die Menschen vergessen, daß sie ihr höheres
Dasein nicht den Ideen einiger verrückter
Ideologen, sondern der Erkenntnis und
rücksichtslosen Anwendung eherner
Naturgesetze verdanken.”
—Adolf Hitler3
Világunkban és korunkban az emberiség en masse gyenge – hogy ne mondjam, reménytelen – minőségénél fogva nem lehet kétséges, hogy ha a propaganda legfőbb célja az, hogy a lehető legnagyobb számú embert nyerje meg magának, rassztól, egészségtől, személyiségtől és értelmi képességtől – testi és szellemi értékektől – függetlenül, akkor a kommunizmus hatalmas előnyben van a nemzetiszocializmussal szemben, és sokkal nagyobb esélye van az azonnali sikerre. Először is, a legelemibb, mondhatni alapvető emberi törekvésre hat, a „jól élni”-elvére, vagyis a kényelemben és bőségben töltött élet utáni vágyra.
- Világ proletárjai egyesüljetek! – hangzik a kommunista jelmondat. De miért egyesüljenek? Hogy megszerezzék a hatalmat azoknak a kezéből, akik kizsákmányolják őket, és a magukfajta jobban éljen, hogy minden nap annyit egyenek, amennyit akarnak, egészségesebb feltételek között létezhessenek, a megtermelt javak növekvő hányadában részesüljenek, melyeket mostanáig csupán mások élvezhettek. S ha mindez megvan? Akkor „élnek”: esznek, isznak és sokasodnak egyéni kielégülésük és élvezetük szerint. Az egyéni élvezet, feltéve, ha ez nem ütközik a szomszéd ugyanolyan jogos élvezetébe, a legfőbb cél, az élet hatalmas végcélja ebben a filozófiában, amely az ember, mint gazdasági egység köré összpontosul. Az egyetlen dolog, ami számít a kommunisták szemében, nem az ország, sem a faj, hanem az „emberiség” – valamennyi emberi egyed teljes összege, aki, csupán azért, mert „emberek”, vagyis mert csak két lábuk van és nincs farkuk, „egyenlő jogokkal” és azonos kötelességekkel rendelkeznek; az „élvezet” jogával és a munka kötelességével, hogy kiérdemeljék ezt az élvezetet. S a gazdasági probléma, annak megoldása, amin végül a világ valamennyi egyede számára az élvezet lehetősége nyugszik, a legfőbb, sőt, az egyetlen probléma, ahogy az anyagi, vagy legalábbis mindig kizárólag anyagi körülmények által meghatározott jólét maga a cél.
Azért van így, mert a kommunista Weltanschauung fényében az ember csak egy kivételezett állat, vagy, ahogy a biológiai fejlődés egy meghatározott elméletének hívei mondják: a majom távoli leszármazottja. (Én azt mondanám – ha, ahogy a kommunisták teszik, az egész emberi fajt felcserélhető egységek tömegének tekinteném – az Istenek elfajzott leszármazottja a majommá válás többé-kevésbé gyors folyamatában.)
Első látásra különösnek tűnik, hogy egy ilyen filozófia hitvallói legalább akkora hangsúlyt fektetnek az áthidalhatatlan mélységre az ember – mint az egyetlen teremtmény, aki felé állítólagosan „kötelességeink” vannak – és az állat között, mint a keresztények. A kommunisták természetesen nem az ember halhatatlan „lelkének” tulajdonítják a különbséget, hanem a beszédre való képességének és az „értelmének”. A felhajtás, amit eme értékes „értelem” körül csapnak, s ami oly sok kommunistát eredményezett az alsóbb fajok körében (és sajnos gyakran a felsőbbek közt is), ahol ez épphogy reménytelenül hiányzik, valóban hihetetlen.
Ám minél többet töprengünk rajta, annál kevésbé tűnik különösnek. A kereszténység, a humanista szabad gondolkozás – ez a félúton lévő, keresztényellenes reakció, más szavakkal a kereszténység dekadens formája –, mely egyszerre képezi a modern demokrácia és a kommunizmus bölcseleti alapját, lényegüket tekintve emberközpontú hitvallások. Ahogy az iszlám is. Nyilvánvaló, hogy valamennyi, közvetlenül vagy közvetve a judaizmusból vagy judaikus inspiráltságból fakadó hit – s talán a legtöbb nem-árja eredetű is, még ha semmiféle kapcsolatuk nincs a judaizmussal – emberközpontú. Nehéz lenne határozottan kijelenteni, hogy vajon minden életközpontú krédó, ősi vagy modern, árja eredetű-e, vagy legalábbis végül árja hatásra vezethető-e vissza. Ha ezt be lehetne bizonyítani, akkor elő lehetne állni a legsokatmondóbb érvvel valamennyi közül az árja rassz lényegi felsőbbrendűsége mellett, az alapvető nemzetiszocialista dogmával, amit oly keserűséggel vitatnak és kritizálnak a köreinken kívül mindenütt. Bárhogy is legyen, a legtöbb, ha nem az összes történelmi életközpontú vallás és filozófia a leghatározottabban árja eredettel bír.4
A kommunizmus – a marxizmus – zsidó eredete senki számára nem titok. Így hát e filozófiától elvárható az emberközpontúság. A tény, hogy talán cinikusabb, mint bármelyik másik – különösen, mint a másvilágot hirdető hitvallások, melyek oly nagy hangsúlyt fektetnek az ember „lelkére” –, még ellenszenvesebbé teszi az igazi művész szemében, ám annál vonzóbb az emberi fenevadak, vagyis az emberek többsége számára.
Az emberi fenevadak – korunk emberi lényei, akik a vadállattá válás útját járják – örvendeznek, mikor azt mondják nekik, hogy az állatiasságra való hajlamuk természetes és dicséretes, s hogy az állatok felett állásuk, csak abban áll, hogy az „értelem” segítségével jobban élvezhetik a világ javait, és főként abban, hogy még a ragadozókat is felülmúlva használhatják ki a többi élőlényt. A felsőbb rasszok átlagos embere úgy érzi, nagylelkűség tőle, ha kommunista lesz. Spontán hisz a valamennyi élet iránti jóindulatban, ám a több évszázados keresztény nevelés úgy hat a tudattalanjára, hogy „elsőnek” bizonyosan „minden embernek” kell szentelnie magát.
Az alsóbb rasszok tagja pedig élvezi, ha egyenlőségelvű, emberközpontú filozófiát ajánlanak neki, ami azt az illúziót nyújtja a számára, hogy semmi sem áll felette, miközben az egész ember alatti, élő természet a hatalmában van, s kizárólag élvezete és szükségletei kielégítésére létezik. Egyébként az emberközpontú filozófiáknak mindig is nagyobb sikere volt a világon, mint az életközpontúaknak. Az alsóbb rasszok, akiket arra tanítottak, hogy életközpontú vallásokban higgyenek, sohasem ezeknek megfelelően éltek. Az állatokkal – még a teheneket is beleértve – való bánásmód India alacsony kasztjai közt tipikus példái e ténynek. Sajnos azt kell mondanom, hogy maguk a felsőbb rasszok is gyakran felváltották életközpontú vallásaikat emberközpontúakkal, ahogy Észak-Európa tömeges kereszténységre térése nagyon is jól mutatja.
A kommunizmus vonzereje manapság sok tekintetben hasonló ahhoz, amilyen a kereszténységé volt ezerötszáz évvel ezelőtt. Uralma – szerencsére – nem fog olyan sokáig tartani, mert immár közelebb vagyunk a jelenlegi történelmi ciklus végéhez, s mind az események, mind pedig az eszmei áramlatok egyre gyorsabban következnek egymásra. Továbbá az a forma, amelyben a hierarchikus élet örökkévaló Vallása végül újból megerősödik és diadalmaskodik, nevezetesen a nemzetiszocializmus, már létezik. Mindazonáltal a próbatétel és felkészülés rövid időszakában, melyben éppen élünk, a kommunizmus az olcsó sikerek jelentős mennyiségével rendelkezik.
* * *
Az azonnali siker egy másik fontos oka az, hogy a kommunista propaganda nem egy elitnek szól, hanem valamennyi rassz, civilizáció és hagyomány minden emberének, különösen azoknak, akik jogosan érezhetik úgy, hogy kizsákmányolják és eltiporják őket, vagyis az emberiség hatalmas többségének. A kereszténység és az iszlám – a két hatalmas, egyként a judaizmusból szárba szökő nemzetközi vallás – példáját és a francia forradalom által népszerűvé tett demokratikus hitvallást követve „minden nép felszabadítására”, a kommunizmus azt állítja, hogy az emberi lények között nincsenek természetes, megváltoztathatatlan, a vérnek köszönhető különbségek, hanem csak a környezetből és az oktatásból, s végeredményben a gazdasági tényezőkből fakadó, mesterséges megkülönböztetések. Más szavakkal, legelkeseredettebb ellenségeink azt hiszik, hogy ha egy fiatal négert, egy fiatal kínait, egy fiatal eszkimót és egy fiatal zsidót kora gyermekkoruktól kezdve együtt nevelnek fel Angliában vagy Németországban, s ugyanazokban az angol és német iskolákban és egyetemeken oktatják őket, akkor azonos körülmények között gyakorlatilag ugyanazt fogják tenni, mint bármelyik angol vagy német, akivel azonos tanításban részesült. Számos nem-árja faj láthatóan korlátlan alkalmazkodóképessége ahhoz, amit általában „modern” életnek neveznek – vagyis a szervezett élethez, ahogyan az az európai árja tudományos géniuszából fejlődött ki – nagyban felelős ezért az abszurd hiedelemért emberek ezreinek körében, akiknek pedig jobban kellene tudniuk. Úgy tűnik, senki sem törődik azzal, mennyire felszínes, mennyire külső ez az alkalmazkodás, mert az emberek elvesztették az arra való képességüket, hogy megkülönböztessék ezt a lényegitől, vagy inkább azért, mert a külső – a másodlagos – az egyedüli, ami fontos a szemükben. Ezt tekintik lényeginek, tudatukban spontán megfordítva az értékek természetes beosztását, korunk egyetemes hanyatlásának újabb jeleként.
A legalkalmazkodóbb ember, legyen akár nyugaton, akár keleten, természetesen a zsidó. Indiában, Izlandon, bárhol, ahová megy, ugyanazt a dicséretet váltja ki kivételes simulékonysága miatt a lakosságból, melynek körében letelepedett és gyarapodik: „Olyan, mintha közülünk való lenne” – ami azt jelenti, hogy Izlandon izlandi ételt eszik, a téli sportokat – és az izlandi lányokat – kedveli, míg Indiában sikerül neki a legrosszabb fajta indiai, a kritikátlan „nyugati” nevelés kaszt nélküli termékének „cimborájává” válni, s úgy tesz, mintha tetszene neki minden, ami indiai, a szanszkrit bölcselettől (melynek szellemében ő képes valamennyi ember közül a legkevésbé osztozni, bármekkora tudós is) egészen a curry mártásig, az indiai édességekig és a társaságkedvelő életig. Ezen felül figyelemreméltó nyelvész. Az eredmény az az illúzió, hogy a zsidó képes annak az országnak a bennszülöttévé válni, amit lakhelyévé választott, és a borzalom méltatlankodó felzúdulását váltja ki, ha egy maroknyi rassztudatos, intelligens és büszke árja ennek az ellenkezőjét állítja. A nemzetközi mítosz és a „szegény zsidó” legendája kéz a kézben jár az „emberbe”, mint mentálisan homogén fajba vetett hittel, mely esetén bármelyik egyed ugyanazokat a lehetőségeket hordozza, mint a másik, legyen akár zsidó vagy gój, néger, kínai, máltai vagy skót, tiszta német vagy svéd. A kommunizmus ezen a hazugságon alapul, és ebből virágzott ki. Az utóbbi néhány évezred során semmi hasonló nem volt ilyen sikeres. Korábban minden rassznak megvolt a maga önérzete, helyettesíthetetlen jellegzetessége; tisztában volt saját egyedi helyzetével a teremtés hatalmas tervében.
Ám most, hogy kétezer évnyi kereszténység – egy másik zsidó termék – lassan, de biztosan megfosztotta az embereket faji méltóságuk érzésétől egy túlvilági eszme nevében; s most, hogy a demokratikus nevelés évei egészségtelen csodálattal töltötték el az együgyűeket az „intellektus” iránt, s nem kevésbé egészségtelen törekvéssel az „individualizmus” irányába, a világ készen áll a következő lépésre, ez pedig az emberiség egyetemes, lehető legnagyobb mértékű egyenlősítése a vérkeveredés segítségével és a filozófia nevében, mely többé nem a morzsolja fel a testet (ahogy a korai kereszténység tette), hanem lenézi azt. Tisztán gazdasági egységként – az élelem termelőjeként és fogyasztójaként –, továbbá a személyes élvezet eszközeként tekint rá; bizonyos tekintetben jelentősége az állati testnél is csekélyebb a kommunisták szemében, akik azt hirdetik, hogy minden embernek azonos jogai és lehetőségei vannak, továbbá tagadják a rasszok hierarchiáját az emberi lények között, másfelől minden nehézség nélkül bevallják, hogy például egy fajtiszta perzsa cica vagy egy pedigrés kiskutya szebb és nagyobb lehetőségek rejlenek benne – nagyobb belső érték –, mint bármelyik közönséges társukban, és a macska- vagy kutyafélék természetes arisztokráciáját jelentik.
Azonban az emberi arisztokrácia csupán egy elenyésző kisebbség, azok a tagjai pedig, akik egy felsőbb rassz képviselőiként tisztában vannak a saját értékükkel, még kevesebben vannak. A férfiak és nők legnagyobb többsége – különösen az alsóbbrendű fajok körében – szeretik az olyan bölcseletet, amely tagadja a faji arisztokrácia lehetőségét, és a kivételes egyén értékét (amit nem tud letagadni) a körülmények összjátéka folytán kialakult tisztán gazdasági tényezők termékére csökkentse. Szeretik, mert hízeleg nekik, mert minden emberi féreg, aki elfogadja, jogosan gondolhatja, hogy potenciálisan egyenlő bárki mással, s így szólhat önmagához:
- Ha a körülmények kicsit mások lennének, ki tudja, milyen nagyszerű személyiséggé válhattam volna!
A milliónyi jelentéktelen személy jelentéktelen „énje” rögtön kevésbé tűnik jelentéktelennek egymás szemében. Bájos elmélet! Nem csupán valamennyi ember gazdasági megváltása, hanem a saját meghatározásuk szerinti értéktelen erkölcsi megváltása is, a nagyság illúziója, mely egyszerre vonzó az alemberi tömegek gyomra és hiúsága számára is. Ez a megfelelő Weltanschauung az alsóbb fajok számára. Nem csoda, hogy ezek úgy rárepültek, mint legyek a mézre – és velük együtt sok jólelkű „humanitárius” is, továbbá, sajnos, a hozzájuk tartozó okos propaganda kritikátlan hívei is.
Nem reagálnának rá ilyen sietve, ha tisztában lennének a komor valósággal, ami a „valamennyi ember” harsogó vonzereje, a szabadságról való beszéd, az akadálytalan személyes fejlődés, az anyagi jólét, „nevelés” és élvezet mögött rejlik. Az a zord valóság, amiről a Németország orosz zónájában élő munkások, akik közül sokan, kommunista buzgalmukban, először „megszabadítóként” üdvözölték az oroszokat, mind el tudják mondani, micsoda: a legrosszabb fajta szolgaság, munkakötelezettség, az enyhítő érzés elégedettsége nélkül, hogy hasznosak lehetnének bármi vagy bárki számára, munkavégzés valamiféle távoli, absztrakt, folytonosan követelődző idegen hatalomnak, kötelező, szabványosított szórakozással teli szabadidő, kötelezően egységesített „kultúra”, az élet színvonalának lealacsonyítása, nem csupán a kapitalisták vagy a „burzsoák”, esetleg azok számára, akiket csak így neveznek, hanem a munkásoknak maguknak is, akik történetesen belekóstoltak az anyagi civilizációba, mesterséges és gyűlölt egyenlőség köztük és az emberek között, akik mindig is hiányt szenvedtek a modern kényelem legalapvetőbb elemeiben is. Másfelől pedig minden eredetiség, minden kreatív gondolat halála.
Az orosz zóna dolgozó férfiai és női beszámolhatnak róla, hogy a hódítók teljesen megdöbbentek azon a „luxuson”, amit a legszerényebb műszerész élvezhetett a nemzetiszocialista Németországon. Korábban mindig azt mondták nekik, hogy a Szovjetunión kívül nyomor, éhezés, a proletariátus elnyomása és ehhez hasonlók történnek. Amikor, még az anyagi összeomlás közepette is, a náci Németország nyilvánvaló bizonyítékát nyújtotta a számukra, hogy nem így van, nem hittek a szemüknek. Gyerekes naivitással azt gondolták, hogy minden német „kapitalista”. A német munkások viszont civilizálatlannak tartották őket, a rendszerüket pedig gyűlöletesnek, olyasminek, amit legrosszabb rémálmaikban sem tudtak elképzelni.
Ám a német munkás – s vele együtt az angol, a skandináv, a holland és a francia – természetesen számszerűen csupán elhanyagolható kisebbség a világon. A kommunisták, a parlamenti demokrácia hívei nyomán, a számokra hagyatkoznak győzelmük elősegítése érdekében. A kisebbségek, bármennyire is értékesek lényegüknél fogva, a szemükben nem számítanak annak, ha az ellenség kisebbségei. Reménykednek benne, hogy a puszta számok véget vetnek fontosságuknak, sőt, jó esetben a létezésüknek is. A német munkások morgolódhatnak, vagy inkább (mivel a zúgolódás tiltott az orosz zónában) szívük mélyén lehetnek felháborodottak, és átkozhatják a kommunizmust. De a kínai kuli, a nyomorúságos indiai utcaseprő, a Giriya szénbányáiban dolgozó, az a nő, aki Kalkutta utcáin tehéntrágyát gyűjt, hogy egy-egy kosárral tüzelőanyagként néhány annasért eladja; az asszámi tea-, a malajziai és indokínai gumi-, valamint a jávai cukorültetvényeken robotoló munkás, a szingapúri, saigoni és a Sárga-tenger kikötőiben dolgozó rakodómunkás és riksahajtó mind örömmel üdvözli – vagy fogja hamarosan üdvözölni – a kommunizmus üzenetét és annak megvalósítását. S ki is hibáztathatná ezért őket? Hacsak nem kivételesen értelmes és lenyűgözően jól informált személyről van szó, ki ne tenne ugyanígy a helyükben?
Azt sem feledhetjük, hogy egyenként bármilyen nyomorultnak is tűnnek, lehetnek akármennyire hitványak is, ők a többség; ők „a világ proletárjai”, akikhez a híres egyesítő felhívás szól; ők az „emberiség”, akik számára a kommunizmus jobb életet teremt. A mi Weltanschauungunk a természetes elité, üzenetünk a büszkeség és hatalom üzenete, álmunk az istenszerű emberiség álma, így nem szól és soha nem is szólhat hozzájuk. A Kommunista kiáltvány viszont igen. Az első sine qua non-feltétel egy nemzetiszocialista számára az, hogy árja legyen, mégpedig egészséges, intelligens és teljesen tudatos árja; a magasabb rendű emberiség értékes példánya. Ellenben ahhoz, hogy valaki kommunista legyen, elég, ha „emberi lény” – két lábon járó, farok nélküli, beszélni képes emlős, akiről azt feltételezik, hogy „értelmes”, akár az a valóságban, akár nem.
A két lábon járó emlősök, anélkül, hogy bármi pozitívumuk lenne, természetesen számukban száz az egyhez mértékben múlják felül a tiszta vérű árjákat, akik testileg-lelkileg méltók az „emberiség elitje”elnevezésre. S még a tiszta árják között is mindazok, akiket félrevezet az „emberközpontú” propaganda – mert a kereszténység évszázadai, melyeket a hosszas demokratikus oktatás követett, a rassz büszkeségének minden érzékét kiölték belőlük – messze többen vannak a valóban árjaként gondolkozóknál. Nem csodálkozhatunk hát azon, hogy képtelenek vagyunk tartósan befolyás alá vonni az úgynevezett „világközvéleményt”, most nem is számítva azon rágalmak katasztrofális hatását, amiket a zsidó propaganda áraszt minden lehetséges formában ellenünk. Az sem meglepő, hogy az oroszok a kommunizmus segítségével megnyerték a háborút, most pedig az idióta balekok, a nyugat elfajzott, immár évszázadok óta a zsidók engedelmes szolgáiként működő árják kárára növekszik a hatalmuk.
Nem csak hogy nem meglepő mindez, hanem, ahogy egy másik könyvben5 már igyekeztem rámutatni, egyenesen a dolgok természetes rendje.
Korunk nagy horderejű eseményeinek, különösen a nemzetiszocializmus ideiglenes vereségének és üldöztetésének jelentőségét nem érthetjük meg, ha nem tartjuk folytonosan észben a tényt, hogy immár körülbelül hatezer éve az utolsóban élünk azon négy hatalmas korszak közül, melyekre a régi idők bölcsei egymással összhangban minden teljes történeti „ciklust”, minden egész teremtést, avagy időbeli megnyilvánulást a kezdeti tökéletességtől a végső felbomlásig felosztottak. Nem ismerhetjük fel jelenünk eseményeinek értelmét, hacsak nem látjuk be, hogy ciklusunk természetes kibontakozásában immár elérkeztünk eme végső, legrövidebb és legádázabb korszak utolsó részéhez – annak végéhez, amit a szanszkrit iratok Kali-Yugának, vagyis Sötét Kornak neveznek, s addig nincs remény, amíg az általunk túlságosan is jól ismert emberiséget a végső összeomlásban utol nem éri végzete. Addig az ember egészében egyre inkább majomszerűvé kell hogy váljon, s a halálerők legújabb sugallatait növekvő buzgalommal kell követnie. A kommunizmus a legalaposabb, legteljesebb és legtipikusabb megnyilvánulása annak a csábításnak, ami az embert a felbomlás felé vezeti; a leglogikusabb és legszélsőségesebb halálfilozófia. A demokrácia és a régi kereszténység – mely utóbbinak, ahogy említettem, a demokrácia csupán romlottabb formája – szintén a halálerők terméke, ám a kommunizmusnál kevésbé cinikus, kevésbé zsarnoki. A Kali-Yuga még nem volt ennyire „előrehaladott”, amikor megszülettek.
Volt bennük hely némi enyhítő jellegű következetlenségnek is. A középkori egyházban még volt szerepe a faji büszkeségnek (noha ez igazából a hit lényege elleni volt); a modern demokratikus civilizációban pedig 1939-ig legalábbis élvezhettük a lehetőséget, hogy nyíltan a természetes értékek filozófiája – a horogkereszt Filozófiája – hívének vallhassuk magunkat, anélkül, hogy a bebörtönzést kockáztatnánk. Roppant kis mértékben ugyan, de ez a lehetőség még mindig létezik a szerencsétlen, megszállt Németországon kívül. Ugyan gyakorlatilag lehetetlen a náci ideológiát dicsőítő könyveket kiadni vagy nyilvános beszédeket tartani, magánemberként ki lehet állni érte az összes szomszédunk tudtával, még azokéval is, akik ellenzik azt. A szabadság utolsó árnyéka ez.
A kommunista kormányzat alatt még ez az árnyék is elhalványult. Semmivé lett ott, ahol a felbomlásnak megfelelő Weltanschauung hatja át a teljhatalommal rendelkező kormányzó gépezetet. Természetes, hogy így van; a történelmi fejlődés könyörtelen logikája mutatkozik meg benne. Nem lehet másként. S az is természetes és elkerülhetetlen, hogy az általunk ismert elfajzott emberiség a kommunizmus rabigáját részesíti előnyben a mi valódi szabadságra hívásunkkal szemben. Lényegénél fogva képtelen értékelni azt, amit mi „szabadság” alatt értünk – ahogy a majmok sem tudnák értékelni, ha olyan megtiszteltetésben lenne részük, hogy a tanult társadalom tagjává válhatnak.
A kommunisták fognak győzni, nekik kell győzniük – egy időre –, s nem igazán számít, hogy fegyverek erejével vagy propagandájuk hatásával teszik. Ez is természetes és elkerülhetetlen.
De ettől nem muszáj elszomorodnunk. Ők – az idő irányulásával összhangban lévő filozófia képviselői – győzni fognak, majd elmúlnak; az Idő megsemmisíti őket. Mi, az Ő követői, akit más írásaimban6 „az Idő elleni Embernek” neveztem – az Aranykori bölcselet képviselői – feltámadunk a romjaikon és megint uralni fogjuk a világot, mégpedig nem a majmok, hanem az újjászületett, isteni emberek, a szó igazi értelmében vett Árják világát.
* * *
A kommunizmusnak az azonnali siker szempontjából valóban sok előnye van a nemzetiszocializmussal szemben, ha a propagandáját az ember elemi szükségletei és vágyai köré építi fel; ha minden embert felvesz a saját kötelékébe; ha legerősebb fegyvere a megtévesztés, megadva az embereknek a szabadság illúzióját, miközben teljesebb rabszolgaságba hajtja őket, mint bármelyik ősi abszolutizmus. Mégis, hosszú távon kudarcra van ítélve. Végül mindig minden kudarcot vall, ami nem az örökkévalóságban gyökerezik. Az összes modernizmus közül egyedül Hitler csodálatos tanítása – a Horogkereszt Filozófiája – gyökerezik az örökkévalóságban. Egyedül ez képes kiállni az üldöztetés, s ami ennél is több, az idő próbatételét.
Ismétlem, az Aranykor bölcselete ez a mi korunkban, a homály korában; azok filozófiája, akik hősiesen szembefordulnak a történelem lefelé irányuló áradatával – az Idővel –, tudva, hogy a köröket leíró történelem egy napon elősegíti fennkölt álmaik megvalósulását; azon kevesek filozófiája, akik, ahelyett, hogy megadnák magukat az általános, egyre gyorsuló, az örök Visszatérés reményéről megfeledkező hanyatlásnak, inkább reménytelen harcot vívnak, és ha kell, elbuknak, de érzik, mikor jön el az új hajnal, amit bizonyos értelemben ők maguk hívnak elő tetteik mágikus erénye és szépsége által; akik, ha a hajnal nem is fog felragyogni az ő életükben, akkor is a középszerűség és közönségesség növekvő hulláma ellen cselekednek a puszta örömért, hogy beteljesíthetik hősies természetük benső törvényét.
Hitvallásunk jellemvonásai, melyek manapság a világi siker szemszögéből a legelőnytelenebbek, éppen azok, amik azt igazolják, hogy ez az örökkévaló igazság legutóbbi megnyilvánulása, s hosszú távon biztossá teszik győzelmét és uralmát. Ezek közül az első az árja kizárólagosság; egyedül a legjobbakhoz, az emberiség elitjéhez fordul – melyhez születésénél fogva valamennyi híve tartozik –, s támogatóinak legnagylelkűbb, leghősiesebb és legelfogulatlanabb érzéseihez a természetes hierarchia, s ezért a megkülönböztetés és természetes kiváltság alapelve szerint, melyen alapul, vagyis a Rassz és a Személyiség princípiuma értelmében.
Kétségtelenül abszurd lenne azt állítani, hogy a nemzetiszocializmus nem folyamodik az egészséges és kellemes életfeltételek jogos emberi törekvéseihez is. Megteszi, s kezdettől fogva mindig is megtette. Az azonnali megoldás, amit Hitler adott az 1920-as és 30-as években az egész német gazdaságot fenyegető szörnyű munkanélküliségre, talán többet tett a Mozgalom sikeréért, mint bármi más. Németország náci uralom alatti anyagi bőségére és a kiváló szociális rendelkezésekre, amiket akkor életbe léptettek és betartattak (például a szociális segélyek és az oktatás törvényi rendeleteire) mindmáig úgy emlékeznek a vértanúságot elszenvedő országban, mint az elveszett paradicsom vonásaira. „Hitler napjaiban jól éltünk”. „Hitler alatt annyi gyermekünk lehetett, amennyit csak akartunk: az Állam segített felnevelni őket, vagy inkább csodálatos módon felnevelte őket nekünk”! „Hitler idején az étel olcsó, a törvények pedig bölcsek voltak, jól alkalmazták azokat, bőség volt és rend. Ragyogó idők voltak”! „Sohasem voltunk olyan boldogok azelőtt, mint Hitler uralma alatt”. Ilyen megnyilvánulásokat lehet manapság hallani mindenfelé, minden „zónában”, amint valakinek elnyerjük a bizalmát. És sajnos azt kell mondanom, hogy abból, amit a beszélgetésekből kihallottam, sok német számára a nemzetiszocialista rendszer iránti nosztalgia nem egyéb, mint az anyagi jólét és boldogság letűnt ideje iránti vágyakozás, amikor olcsó és jó ételek, remek ruhák, kellemes hajlékok, jólét és öröm volt. Ám az ilyen emberek nem nemzetiszocialisták – soha nem is voltak azok. Ők csupán az emberi lények hatalmas, állatias többségének tagjai – akkor is azok voltak, mikor a Führert köszöntötték az utcákon –, akik „csupán kenyéren élnek”, és a gyomrukon kívül senkihez és semmihez nem fűzi őket valódi elkötelezettség. Nem szabad figyelmen kívül hagyni vagy lebecsülni őket. Sokuk hasznos volt, és még többen azok lesznek, ha visszatérnek a jobb idők. Egyedül az a tény, hogy egy napon tiszta vérű, egészséges, magasabb eszmékért küzdeni képes gyermekek származhatnak tőlük; a tény, hogy ők maguk is harcolhatnak egy olyan jobb emberiségért, melynek a fizikális oldalát megtestesítik, fontos szempont a megítélésüket illetően. De ne nevezzük őket nemzetiszocialistának, mert nem azok. A nemzetiszocialista ideológia az emberben sokkal többhöz folyamodik annál, mint amivel az ilyen emberek mentális és érzelmi alkatukban rendelkeznek. A jellem legnagyszerűbb elemeihez fordul, a teljes önzetlenséghez, a szomjúhozáshoz az aprócska egyéniségnél valami végtelenül nagyobbért meghozandó áldozatért, a bátorsághoz és kitartáshoz, az igazság kompromisszummentes szeretetéhez magának az igazságnak a kedvéért, a jobb emberiség – az árja vér magasabb rendű testvérisége – szeretetéhez a benső értékek, a mindent felölelő szépség és a végtelen lehetőségek kedvéért. Az intelligenciához folyamodik – a valódi intelligenciához, nem a könyvből szerzett ismeretek puszta maszatolásához –, ahhoz a képességhez, hogy a saját fejünkkel gondolkozzunk és az élet tényeiből levonjuk a következtetéseinket, ahhoz a képességhez, hogy az egyetemes történelem kibontakozásából olvassuk ki a világ értelmét, és minden elmúlt kor tragédiájában az alapvető, örökkévaló igazságokat érzékeljük, amiket a mi időnkben Adolf Hitler hirdetett. A szépérzékhez fordul, a törekvéshez a tökéletes üdeség, a nélkülözhetetlen igazság felé, ami egy és ugyanaz minden bolygón és minden társadalmi helyzetben.
Más szavakkal, míg bármelyik német az NSDAP tagja lehetett, s bármely árja rasszának természetes hitvallásaként lehetett és lehet büszke a nemzetiszocialista Weltanschauungra, addig csak az árja vér felsőbbrendű egyedei – feddhetetlen férfiak és nők – lehetnek valódi, teljes értékű nácik. Az ostobaság, sekélyesség, hitványság és kishitűség – bármiféle gyengeség – összeegyeztethetetlen dicsőséges hitünkkel.
Egyszer azt mondták nekem, hogy két-három milliónál nincs több teljesen megbízható nemzetiszocialista egész Németországban. Lehetséges, hogy Európa többi részén tízezerre sem rúg a számuk, s talán csak kétszáz van a nem-német árják közt a világon máshol. Ám ez a tény – ha tényleg az – sohasem fog rávenni minket arra, hogy leszállítsuk morális és fizikális kívánalmainkat, mely szerint egy magát joggal nemzetiszocialistának nevező egyénnek élnie kell. A mennyiség felmagasztalásának jelenlegi korában ugyanis mi vagyunk az egyetlenek, akik következetesen mindenek elé helyezzük a minőség aranykori eszméjét. Ha pedig lemondanánk erről, vagy akár csak kompromisszumot kötnénk az ellentétes létszemlélettel, akkor önmagunkat tagadnánk meg, a Mozgalmunkat és istenszerű Führerünk küldetését.
Az egyéni érték – a személyiség – meglehetősen ritka. De sok ember, aki nem rendelkezik vele, elégedetten azt hiszi, hogy mégis. S ezért egy olyan filozófia, amely egyedül a személyiséget hangsúlyozza, alapjaiban nem lenne népszerűtlen – épp ellenkezőleg. Ám a mi hitvallásunk a vérre is hangsúlyt helyez. Ahogy e könyv elején szóba került, az Élet és a Fény örökkévaló krédója ez most, a műszaki teljesítmények modern világában az árja faj szemszögéből, melynek legtisztább képviselői manapság az északi vagy germán népek. Lényegét tekintve északi filozófia; ez a tény nem hagyható figyelmen kívül. S éppen ez, nem pedig más volt az, ami ennyire népszerűtlenné tette, nem csupán a számos nem-árja keleti, hanem sok európai szemében is, akik, noha semmiféle keveredés nem fertőzte meg őket zsidó vérrel, nyilvánvalóan egyáltalán nem tiszta „északiak”. Az emberek törvényszerűen zokon veszik, ha azt mondják nekik – vagy megértetik velük –, hogy természetük szerint alacsonyabb rendűek, mint bármely kiváltságos idegen. Muszáj, hogy a mi filozófiánkkal szemben a kommunizmust és ennek válogatás nélküli, valamennyi rassz valamennyi egyénéhez történő fordulását részesítsék előnyben. Az alsóbbrendű emberiség számos változatának minden hiú individuuma úgy érzi, hogy ő „eljuthat valahová” egy ilyen megfelelő Weltanschauungal, míg a miénk által uralt világban kívül kerül a kiváltságos kisebbség körén.
- A helyén marad – állítjuk. Ám a sötét kor – a mi korunk, a romlás kora – egyik jellemzője éppen az, hogy mind az értéktelen egyedek, mind az alsóbbrendű fajok egyre kevésbé hajlandók „a helyükön” maradni – és egyre jobban méltatlankodnak, ha erővel kényszerítik vissza oda. Ennek következtében a világ valamennyi Untermenschének gyermekét – Közép-Afrika bennszülötteitől az asszámi dombok lakóiig –, akiket a keresztény misszionáriusok megtanítottak minden emberi lélek „egyenlő méltóságának” elképzelésére, a latin ábécére és ezért elégedetlenkednek, az elsők között lesznek, akik rögtön ugranak a kommunisták által nekik nyújtott új lehetőség hallatán. A kommunizmus számukra „alkalmazott kereszténységnek” tűnik, vagy fog hamarosan tűnni. S ki hibáztatná ezért őket? Igazuk van. A kereszténység a modern materiális feltételek között elérte végső határait, és a kommunizmuson kívül nem vezethet máshová. Marx zsidó doktrínája a történeti fejlődés színpadán Jézusnak, „Dávid fiának”, a zsidók királyának doktrínáját hosszabbítja meg. Igaz, Jézus királysága „nem e világból való”, míg a kommunista paradicsom (legalábbis elméletben) igen. De ez is természetes, mivel, ahogy mondtam, a történelem hanyatló folyamat.
Az igazság az, hogy a hiúság csaknem minden férfi és nő megszokott hibája, míg a tényekkel való elkötelezett szembenézés és az érdek nélküli kiállás az igazságért egy elenyésző kisebbség képességei. A nemzetiszocializmus valójában minden emberhez – minden gondolkozó teremtményhez is, ha lenne még ilyen a bolygónkon – szól, mivel igaz. S az igazság független azoknak a képességeitől, akik felfogják. Egyedül az emberek személyes és kollektív hiúsága áll megfelelő elismerésének útjában. A hiúságuk és a féltékenységük is; a náluk jobbak iránt érzett gyűlöletük szintén megsebzett hiúságukból fakad.
* * *
Így hát csak egy minden tekintetben felsőbbrendű, árja vérű egyén lehet valódi náci; s csupán árja vérből származó emberek tekinthetnek úgy a nemzetiszocializmusra, mint ami születésüknél fogva az övék. Ám alapelvei helyességét minden gondolkozó férfi és nő elismerheti; a természetes rend örökkévalóságát, mellyel összhangban Führerünk megtervezte az új Németország társadalmi-politikai rendszerét. Még egy nem-árja is vallhatja ezt; s néhányuk, bár nagyon kevés, így is tesz. Nem csupán a fajuk kiváló, hanem kivételes példányai ők, vagy legalábbis olyasvalaki, aki egy olyan igazi hagyomány keretein belül nőtt fel, mely teljességgel különbözik attól, amit a keresztény tradíció Európára kényszerített; olyan hagyomány, ami éppen az isteni elrendelésű faji hierarchia ősi princípiumain, a mi princípiumainkon nyugszik.
Egy őszinte nemzetiszocialista, aki nem német, s még csak nem is észak-európai – mondjuk egy tiszta árja a Földközi-tenger partvidékéről, ki hajlandó elfogadni, hogy egy tiszta északi típusú férfi vagy nő a rassz jobb képviselője, mint ő maga és honfitársai háromnegyede –, elég ritka jelenség. Egy ilyen objektív hozzáállás ugyanis több elköteleződést von maga után annál, mint amire a legtöbb embernek telik. Ám egy olyan nem-árja, aki képes elismerni a Mein Kampfban lefektetett biológiai igazságokat, nagyon is jól tudván, hogy ő sohasem várhatja el még a második helyet sem az emberiség természetes elitjének soraiban, minden valószínűség szerint még szokatlanabb. S mégis találhatók ilyen emberek. E könyv elején én is felidéztem egy ifjú, a nyugat-bengáli mahesh kasztból származó indiai szolgáló történetét, aki a háború második évében így szólt hozzám:
- Memsahib, én is csodálom az ön Führerét, s nem csak azért, mert győzedelmes, hanem mert azért küzd, hogy nyugaton a Biblia helyét a Bhagavad-Gíta vegye át.
Ez természetesen lenyűgözően igaz, ha a mélyére nézünk: a zsidó-keresztény hagyomány szellemét az ősi, faji hierarchiában gyökerező bölcsesség váltsa fel.
- De hiszen te nem is vagy árja – válaszoltam a fiúnak –, a hindúk közül csupán a brahminok és a ksatriják számítanak annak. Miért fontos hát ez neked?
- Meglehet, nem vagyok árja – felelte ez az írástudatlan falusi kölyök Bengálban –, de tudom, hol van a helyem. Minden lélek az őt megillető testben születik újjá. Ez nem változtat a tényen, hogy a szent iratok igazak, s hogy az emberek különböző kasztokra – különböző fajokra – oszlanak. Valamennyi elsőleges kötelessége, hogy tisztán tartsa a vérét. Ha most, ebben az életben, hűségesen teljesítem a kötelességem, akkor egy napon talán a magasabb kasztok körében születek újjá, feltéve, hogy méltó leszek az árja létre.
Több mint hét évvel később, egy stockholmi luxusétteremben találkoztam egy tiszta északi nővel – a legkiválóbb árja típus volt fizikálisan –, aki megkérdezte tőlem, mikor észrevette a Napkereket – a nemzetiszocializmus szent jelképét – megcsillanni arcom két oldalán:
- Miért viseli „a gonosz szimbólumát”? Ezek a maga fülbevalói „borzasztók”!
E szavak hallatán rögtön eszembe jutott a déli vidékről származó ifjú barna arca, s a szavai – a sok millió primitív hitvallása, akik évezredekig éppen olyan társadalmi rendben éltek, mint amelyeken a nemzetiszocializmus is alapul:
- Nem vagyok árja, de tudom, hol a helyem. Ismerem az igazságot, és csodálom a Führerét.
Talán ennél jobban még sohasem gyűlöltem a judaizmusból fakadó, először zsidók által terjesztett egyenlőségvallást, ami oly sok nemzedéken keresztül hallgattatta el az északi emberiség régi büszkeségét. Talán még soha nem éreztem ennyire élesen, micsoda szégyen az árjákra – s különösen a tiszta germán eredetűekre – nézve, hogy megtagadják isteni elrendelésű felsőbbrendűségüket, lemondanak előjogaikról, miközben a kasztrendszer Indiájában nem-árják millióinak abban a szerencsében volt része, hogy megmenekültek mind a kereszténység, mind a demokratikus nevelés hatásától, s még mindig hisznek a fajok természetes hierarchiájában, az árjákra pedig a teremtés uraiként tekintenek.
* * *
A rasszok rangsorának világa, ahol minden ember tudja, „hol a helye” – s mint az indiai fiú, felnéz a Férfiúra, aki egyedül állva szemben a felbomlás áradatával, korunkban újra meghirdette a természetes rend alapelveit – nem lehetetlenség. A káosz végső periódusát követően, ami egy napon lezárja ezt a ciklust, s amit a kommunizmus ügye nagyban elősegít, el is fog jönni.
Egy ilyen világban minden nemzet, legyen akár árja vagy sem, nemzeti államba szerveződne. Minden rassznak meglenne a maga büszkesége és kötelességérzete, elkerülnék az egymással való keveredést, melyre a fizikális és morális romlás legnagyobb forrásaként tekintenének. A legnemesebb nem-árja fajok az árják szövetségesei lennének, tekintettel azon világrend megteremtésére és fenntartására, amit a természet örök végzéseinek való engedelmesség mélységes érzése ösztönöz. Németország és Japán szövetsége a legutóbbi háború folyamán a barátság és méltóság ilyetén együttműködését előrevetítő jelkép volt, ám szükségszerű tartózkodással a szaporodás területén; kölcsönös megértéssel, egymás kultúrájának ismeretével, egészen a lehetséges mértékig, bármely oldal nevetséges utánzásának legcsekélyebb vágya nélkül. Hanyatló korunk „nemzetközi” irányultságait egy, a mi alapelveink szerint kialakult világban felváltaná – egy napon fel is váltja majd ezeket – valami, ami most még teljességgel utópisztikusnak – lehetetlennek – tűnik „minden ország nacionalistáinak” elgondolásában.
Emlékszem, mennyire megleptem a tárgyalásom előtti kivizsgálásra hozzám küldött pszichiátert, mikor, a kérdésre, hogy „miért” gondoltam érdemesnek a szabadságomat, ha nem az életemet kockára tenni egy országért, ami „nem az enyém”, először is olyan árjának jellemeztem magamat, aki „hálás Németországnak, hogy mindenét az árja öntudat és a fajomba tartozó valamennyi ember büszkeségének felébresztésére fordította”, azután pedig azt mondtam, hogy „valamennyi ország nacionalistája” vagyok. S mégis, e különös kifejezésben rejlik a különbség a nem-orosz kommunista és a nem-német nemzetiszocialista között; a kommunizmus közvetlen sikerének és a nemzetiszocializmus ideiglenes kudarcának – ám hosszú távú diadalának – titka. A német náci mindenekelőtt német hazafi. Az orosz kommunista lehet „internacionalista”, ám ugyanígy lehet – a Szovjetunióból származó jelentések szerint – az Oroszországon kívül oly népszerű kommunista ideológiát az orosz imperializmus érdekében felhasználó orosz hazafi is, hibás módon azt gondolva, hogy egy ilyen eszmerendszer ebben a szellemben is hasznosítható.
Ám az idegen (nem-orosz) kommunista elsősorban „internacionalista”, az „emberiség” híve a nemzetiséget megelőzően, az emberiségé, mint kiváltságos fajé (nem törődvén a szégyenletes keveredésekkel), az élő Természet folytonosan növekvő kizsákmányolásában egyesülve minél nagyobb számú emberi lény minél nagyobb élvezete érdekében – ami végül a legolcsóbb és legdurvább szórakozást jelenti. Míg a nem-német náci vagy csupán olyan árja, akiben a faji öntudat uralkodik és elnyeli a haza szűkebb körű tudatát, vagy – a kisebbségen belüli kisebbség esetében – és az előzővel együtt, „minden ország nacionalistája”, olyan személy, aki a világtörténelem tiszta látomásában ama örökkévaló princípiumok munkáját csodálja, melyeket Hitler hirdetett újra és újra. Ő az, aki a különböző idők számtalan kultúrájának megértésén keresztül közvetlen intuitív bizonyossággal érzi, hogy magasabb célját – amely egyénileg és kollektíven is az örökkévalót tükrözi – az ember a nemzetével, vagyis a rasszával egységben érheti el; csak ha rasszának lelkét teljesíti be önmagában, akkor számíthat arra, hogy megismeri, megérti és megszereti más fajok lelkét, végül pedig a sokarcú, hierarchizált emberiség lelkét és az egész világtervet is, a maga változatos megtestesüléseiben, végtelen változatosságának egységében.
Olyan ember ő, aki Németországra, mint a Führer Földjére néz fel, az egyetlen árja nemzetre, amely az anyagi síkon történő létezése kárára is tanúbizonyságát adta ezeknek az igazságoknak korunk ellenséges, elfajzott világában. Olyan ember, aki a német vezető szerepet azon árják isteni jogának kifejeződéseként értékeli, akik erre a legméltóbbnak bizonyultak.
Arról szükségtelen is beszélni, hogy sokkal több nem-orosz kommunista van, mint nem-német náci, s ez mindig is így lesz, míg a jelenlegi világrend romjaiból új Nap nem virrad – „a szabadság és a kenyér Napja”, hogy a Horst Wessel-dalból idézzek, szimbolikus jelentőséget adva a szavaknak; mind az anyagi bőség, mind az egészséges szépség, férfias gondolkozás és öröm Napja – a rendben megnyilvánuló valódi szabadságé –, a legjobbak uralmáé, melyért a nemzetiszocialista Németország harcolt és (látszólag) elhullott, s melyért fel fog támadni halottaiból.
Akkor majd sokan ugyanazt a csodálatot fogják érezni Hitler szeretett népe iránt, amit én és még néhány idegen érez most, az üldöztetés legsötétebb napjaiban.
* * *
Azonban nem csak arisztokratikus életfelfogása és faji exkluzivitása teszi ideológiánkat népszerűtlenné. A célkitűzéseinket és módszereinket illető nyers őszinteségünk is közrejátszik benne; a tény, hogy sohasem igyekeztünk elrejteni, mit is akarunk igazából, sem pedig azt, hogy mire készülünk (vagy mi az, amit már megtettünk), hogy a lehető legrövidebb időn belül elérjük a céljainkat.
Ahogy említettem, a nemzetiszocializmus aranykori filozófia, ez a jelenlegi emberiség pedig a lefelé irányuló, felbomlás felé tartó folyamat végső stádiumában van – a sötétség korszakának legsötétebb szakaszában –, ezért mi nyilván nem azt akarjuk, amit csaknem az összes többi ember.
Ők egy „biztonságos” világot szeretnének, olyan világot, ahol mindenki békében űzheti a maga kis élvezeteit. Mi viszont mindenekelőtt csodálatos világot akarunk. A két elképzelés gyakran ütközik. Csak ütközzenek. Semmit sem teszünk a tény elrejtése érdekében, miszerint ütközni is fognak, amíg a kortársaink fizikálisan és mentálisan olyanok maradnak, amilyennek ismerjük őket. Nem teszünk semmit, hogy elnyerjük a szimpátiájukat és az együttműködésüket, főleg nem úgy, hogy hazudunk nekik. Egy ilyen kooperáció érdekében folyamatosan hazudnunk kellene, míg végül néhányunk elveszítené az elénk állított igazság kompromisszummentes, ragyogó eszméjének látványát. Az együttműködés az alemberekkel nem érné meg a kockázatot. Ezen kívül gyűlöljük a hazugságot, mint fegyvert – kivéve, ha abszolút elengedhetetlen. Jobban szeretjük a nyers, brutális erőt, az igaz harcosok fegyverét. Amikor ők ideiglenesen kimerülnek, megsebesülnek vagy megbéklyózzák őket, az egyetlen, amit tehetnek, nem a megtévesztéssel való próbálkozás, hanem a csendes felkészülés és várakozás arra, hogy ismét megerősödjenek.
Sohasem próbáltuk meg elrejteni könyörtelenségünket, vagy kifogást találni rá. Ez komolyságunk következménye. Épp ellenkezőleg, mindig is azt mondtuk, hogy semmi sem állíthat meg a Természet által kijelölt küldetésünk beteljesítésében, ami abban áll, hogy tanúságot teszünk az aranykori igazságról eme elfajzott idők szelleme ellenében. S bizonyságot is tettünk erről, megtettük azt, amit állítottunk, s készek vagyunk megtenni újra.
Az emberek nem szeretik ezt a jellemvonásunkat. Azt mondják, „borzalmasak”, ha nem egyenesen „gyűlöletesek” vagyunk. A kommunisták nem „borzalmasak”, mert ők sohasem mondják ki, amit tenni akarnak, és sohasem azt teszik, amit mondanak. Arról sem beszélnek az ellenfeleiknek, hogy mennyire gyűlölik és lenézik, mielőtt elpusztítják őket. Nem szegülnek ellenük, mielőtt megküzdenek velük, ahogy a harcosok tennék.
Amit ők akarnak – vagyis inkább a zsidók, akik minden tettük mögött állnak –, s amit a legtöbb ember akar, nem egészen ugyanaz. „Biztonság”, igen; a zsidók és azok a kommunisták, akik tudtuk nélkül zsidó érdekeket szolgálnak, s az átlagember az utcákon, mind ezt akarják. Ám az utóbbi azért, hogy gond nélkül élvezhesse jelentéktelen kis életét; a kommunista az olyan emberiség felsőbb céljaként kívánja, mely számára az élet gazdasági oldala minden, mert az ilyen emberiséget szereti, vagy – ha történetesen orosz kommunista –, akkor talán azért, mert fél a német nemzetiszocialisták Ostpolitikjától, Németország természetes terjeszkedésétől az ő kárára az élettérért történő küzdelemben. A zsidó pedig azért akarja a „biztonságot”, hogy az engedelmes, gondolkozásra képtelen, állandóan elégedett tömeg közepette ő és a fajtája mindörökre uralmon maradhasson. Ez egyáltalán nem ugyanaz a dolog. Ám nevezhetik ugyanannak, s ezt is teszik, így ugyanannak tűnik.
Valójában mind a kommunisták, mind a demokraták egész hatalmi mechanizmusa abban áll, hogy az emberek „szabadnak” érzik magukat, miközben csendben ráveszik őket arra, hogy engedelmes kutyusokként viselkedjenek; elérik, hogy azt higgyék, gondolkoznak és a saját érzéseik szerint cselekednek, míg mindvégig csupán azt gondolják, és azt érzik, amit a rendszer irányító ereje sugall számukra a sajtón, a rádión, a filmeken és egyéb csatornákon keresztül, s a tetteiket is ez határozza meg. A rendszer irányító ereje pedig a láthatatlan zsidó.
De ennél még több is kijelenthető: ez, különféle formákban, a felbomlás Weltanschauungjainak természetes hatalmi technikája. Ez volt – és még mindig ez – a keresztény egyházak népekre gyakorolt befolyásának titka. A kereszténység ugyanis szintén ilyen Weltanschauung. A kommunizmushoz és a demokráciához hasonlóan hazugságokra, ráadásul zsidó hazugságokra épül. Egy hírhedten antináci angol szerzőnő7 egyszer beszélt nekem – mielőtt megtudta, ki vagyok – arról, amit „a zsidók fő hazugságainak” nevezett: először is, hogy ők a Választott Nép; másodszor, hogy a Biblia teljesen az övék; harmadszor, hogy az ő fajukból származó férfiú „Isten egyetlen Fia”. Ez a nő elég okos volt ahhoz, hogy észrevegye ezeket a szélhámosságokat, de a zsidó hazugságok, anélkül, hogy sejtette volna, oly alaposan hatottak az elméjére, hogy képtelen volt megszabadulni a keresztény és demokratikus fecsegéstől „minden ember méltóságáról” és az ehhez hasonlókról, továbbá a nyers erő alkalmazásának „rémületétől” (természetesen csak akkor, ha mi alkalmaztuk). Ezért hevesen szembeszegült velünk.
A kommunizmus talán egy kicsit még a korábbi zsidó ihletésű filozófiáknál is csalárdabb, még akkor is, ha nem zsidók, hanem orosz imperialisták használják. Zsidó karaktere azonban ekkor is kiütközik. Ebben rejlik erejének forrása, ahogyan szemben áll a mi filozófiánkkal. Nem csupán az utca embere, hanem a „jobb fajtájú” nem-orosz kommunista is éppen oly kész a rejtett orosz imperializmusért harcolni, ahogy mások a rejtett zsidó kapitalizmusért – anélkül, hogy ennek tudatában lennének. Míg a nem-német náci, aki készen áll küzdeni és meghalni a németekért, mert ők Hitler honfitársai és első hívei, nagyon is jól tudja, mit tesz.
Ám ha most, a számok tekintetében, előnyös is ez a csalás, amit a kommunista hatalom megvalósított, hosszú távon végzetesnek fog bizonyulni, s talán elősegíti, hogy felvirradjon a mi napunk. Igaz, hogy milliók hajlandók meghalni valamiért, amihez semmiféle érdekük nem fűződik, feltéve, hogy erről nem tudnak, s meggyőződésük, hogy valami egészen másért, általuk nagyra értékeltért pusztulnak el. Ám nem lehetséges „valamennyi embert mindörökre becsapni” – még csak igazán nagyszámú embert sem. El fog jönni a nap, amikor rájönnek, hogy rászedték őket. Néhányan már kisebb-nagyobb mértékben tudják is. Mióta Sztálin hatalomra jutott, újra és újra „tisztogatások” mentek végbe a kommunista pártban, s érdekes módon, a likvidált tagok jókora része zsidó volt, például „trockisták”, akik a „világforradalomra” helyezték a hangsúlyt, a szovjet állam közvetlen érdekeivel szemben. A marxista alapelvek kétségtelenül itt vannak még, mindenki fejébe beleverve. Az elvektől nem olyan könnyű megszabadulni, mint az emberektől. Mégis, határozott az irányvonal, ha nem is a kifejezés egykori értelmében vett „orosz nacionalizmus”, hanem legalábbis egy meghatározott eurázsiai (inkább ázsiai, mint európai) tömb szisztematikus megerősítése felé, melyet a Szovjetunió képez – egy olyan irányvonal, mely egy napon pánmongol politikában végződhet, sok egyszerű, mind árja, mind pedig zsidó vérű marxista „idealista” legnagyobb csalódására.
Másfelől bizonyos német kommunisták nacionalista hozzáállása még jelentősebb. Megvallott hitükkel ez egyáltalán nem áll megfelelésben. Ami a faji megkülönböztetéseket illeti, amit tudomásom szerint néhány német „kommunista” kör manapság vall, nos… mi más lenne a faji megkülönböztetésekkel operáló kommunizmus egy túlnyomórészt árja népesség körében, mint, ahogy már korábban utaltam rá, álcázott nemzetiszocializmus? A gyűlölt nemzetiszocializmus! A történelem biztosan – máskor is, de a mi időnkben különösen – „a legnagyobb ironikus”.8
Hosszú távon – s talán előbb, mint hinni mernénk – állandó őszinteségünk kifizetődik. Führerünk egyszer az alábbiakat mondta:
- Egy napon a világ megtudja, hogy igazam volt.
Szavai idővel ragyogó igazolást nyernek, bármennyire is népszerűtlenek vagyunk még manapság a Weltanschauungunkkal együtt.
* * *
Mindig vissza kell térnünk a történelem ciklikus szemléletéhez, ha valóban meg akarjuk érteni korunk nagy jelentőségű eseményeit. Ismétlem – mivel sohasem hangsúlyozhatjuk eléggé –, világnézetünk, társadalmi-politikai elgondolásaink, kormányzati elképzelésünk nem „időn kívüliek”, hanem mindenekelőtt „időellenesek”. Ez igencsak mást jelent. Bármilyen különösen is hangozzék azok számára, akik szűklátókörű, pusztán politikai szemszögből ítélik meg, a nemzetiszocializmus az Élet örökkévaló Vallása – az életre vonatkozó megingathatatlan igazság, mely az aranykorban napnál világosabb volt mindenki számára – az anyagi síkra alkalmazva a tökéletesség korszakától legtávolabb eső időszakban, nagy történelmi ciklusunk végén. Arra rendeltetett, hogy félreértsék, gyűlöljék, elárulják, rágalmazzák és elutasítsák. Minden tekintetben kudarcot vall. S az ősrégi halálra való irányulásnak, a minden időbeni kibontakozásban benne rejlő, felbomlás iránti vágynak ma diadalmaskodnia kell a demokráciában, s holnap, még teljesebb formában, a kommunizmusban, a demokratikus alapelvek logikus és könyörtelen következményében technikailag fejlett korunkban. Ez a rendszer a mennyiség minőség feletti uralmán alapul, a gazdaságén a biológia felett, az „ember”, mint termelőeszköz eszméjén az értéktelen humán egységek legnagyobb számának legnagyobb anyagi jóléte érdekében, szemben a harcos emberrel, aki azért küzd, hogy hitét az emberfelettiségben kiterjessze az emberiség faji elitjére, s hogy ez az elit uralja azután a világot. Azt állítom hát, hogy a széthullás erői győzelemre rendeltettek. De csupán egy időre – csak addig, amíg ez a nyomorult emberiség nem szembesül elkerülhetetlen végzetével, s új Nap nem virrad.
Semmi sem képes megtörni az élet és halál, halál és élet végtelen körét, az örök Visszatérés törvényét, ami a társadalmi-politikai és az összes többi síkon érvényes. Amilyen biztos, hogy a Nap fel fog kelni holnap reggel, a nemzetiszocializmus is épp így fog megint hatalomra jutni. Ahogy a tavasz biztosan zöld füvet fakaszt, violái és gyümölcsöse kivirágzik, növekvő gabonája zsenge szálai előbújnak a Természet látszólagos téli halálát követően, úgy lesz a mi eszménk – az egészség, erő és szépség, a rend és a férfias erények, Adolf Hitler eszméje – is újra hatással a világ arisztokráciájára. Amilyen biztosan a halált születés követi a pusztítás és teremtés örök kozmikus Táncában, a vértanú Németország ismét fel fog támadni hamvaiból, és megint átveszi az árja faj vezetését. A megcsonkítására törekvő valamennyi erőfeszítés ellenére egyesül, értékének és isteni küldetésének teljes tudatában lesz, az örök ifjúság erejét bírja majd, a „hatalom akarását”, ami népét a távoli jégkorszaktól kezdve mindmáig jellemzi, s újra felállván ujjongó, dacos, ellenállhatatlan menetelésbe fog. És a születési helyén jelenleg tiltott Horst Wessel-dal hangzik fel ismét a hatalmas, nemzetközi országutak mentén, a meghódított fővárosok utcáin.
Nekünk, akik hiszünk Adolf Hitlerben és az ő küldetésében, semmitől sem kell félnünk a keleti és nyugati üldözőink közötti eljövendő titáni konfliktust követő kommunista győzelem esetén. Ázsia és Afrika technikailag fejletlen fajai a kommunizmust kifejezetten csodálatosnak találhatják. Azonban az általa uralt világban Észak-Európa és általánosságban árja vérű, technikailag előrébb járó, gondolkozó nemzeteinek növekvő elégedetlensége elég lesz ahhoz, hogy hozzánk forduljanak, s egy ilyen reakciót semmiféle elnyomás nem állíthat meg. A teljes demokratikus diadal, amit a segítségünk nélkül vívtak ki (feltéve, hogy ez lehetséges), sokkal rosszabb lenne: jóval kifinomultabb és demoralizálóbb rabszolgaságot eredményezne. Ám a kommunizmus annyira erős jelenleg világszerte, hogy még egy kétes demokrata győzelem is lehetetlen az együttműködésünk nélkül. S ez utóbbi azt jelentené, hogy a háború után – vagy talán még előtte – azonnal megdöntenénk a demokratikus rendet, s a helyébe a korábbinál szilárdabban állítanánk saját társadalmi-politikai struktúránkat. Más szavakkal, a közeljövőben a demokráciáknak egyszerűen a mi vagy a kommunisták vaskeze közül kell választaniuk. S mindenképp mi fogunk végül diadalmaskodni, mi leszünk a győztesek egy romba dőlt világon, az egyedüli talpon maradók és összeszedettek – sőt, az összes szenvedés után boldogságtól sugárzók –, egy szétszóródott és megfélemlített majomcsorda maradványai között. De kit érdekel? A győzelmet épp olyan édesnek, mint amennyire emelkedettnek fogjuk érezni. Mert csak mi számítunk, nem pedig a majmok. Az egykor oly virágzó, majd darabokra szakított és szétzúzott Németország aligha lehetne még romosabb, mint amilyen most, bármi is történjék.
Nem igyekszünk „megtéríteni”, „megreformálni”, „újjánevelni” az alembereket. Ó, nem! Ebben prototípusaik, jelenlegi üldözőink, biztosak lehetnek. Visszatekintve mindarra, amit 1945 óta elszenvedtünk a nálunk alsóbbrendűek uralma alatt – a megtévesztés, rágalmazás, fenyegetőzés és megvesztegetés uralma alatt –, visszatekintve bajtársaink megkínzására a koncentrációs táboraikban, Nürnberg mártírjainak agóniájára és halálára, s száz másik per „háborús bűnös”-áldozatára, egész Németország vértanúságára, szeretett Führerünk gyötrelmére, aki az utolsó, borzalmas napokat az általa megmenteni kívánt egész hálátlan világ ádáz gyűlöletével szembenézve élte át, e világ túlélőivel csupán végső ultimátumunkat közölhetjük: „Hitler vagy a pokol”! S legyen a pokol azok számára, akik még mindig elég okosnak gondolják magukat ahhoz, hogy nyíltan vagy titokban ellenünk szegüljenek. De nem az a pokol, amit nekünk kellett s kell még mindig elviselnünk. Nekik ugyanis nem lesz meg az az ügyükbe vetett hitük, hogy támogassa őket, ami összevethető lenne a mi nemzetiszocializmusba vetett hitünkkel. Nincs ennyire rémületes sem, mert mi megengedhetjük majd magunknak a kegyelem luxusát, ha mi uraljuk a földet: amilyen gyorsan csak lehet, elintézzük a bajkeverő bolondokat.
S ekkor, mikor az utolsó ellenállás is megtört – ha lesz bármiféle ellenállás; mert azt hiszem, a harmadik világháború után talán nem lesz semmilyen –, akkor jön el a mi éránk, az új ciklus tényleges aranykora, a hierarchia világa (ahol minden újjászületett rassz és minden állatfaj egészséges, boldog és gyönyörű lesz), amit élő árja istenek kisebbsége kormányoz az örökkévaló náci princípiumok szerint. Szeretett Führerünk pedig – akár, ahogy remélem, testben, akár csupán szellemében – Weltführer lesz, annál is teljesebben és maradandóbban, mint ha Oroszországon és Belső-Ázsián keresztülnyomulva, s még tovább, a német hadsereg élén 1942-ben bevonult volna Delhibe és ott kapta volna meg kelet és nyugat hűségesküjét, a csillogó márványteremben, ahol egykor a híres Pávatrónus állt.
* * *
Csupán egy csodás, ám őrült álom ez? Sokan így gondolnák, mikor körbepillantanak, és szemügyre veszik a megcsonkított Ország – a „félelem Országa” jelenlegi nyomorúságát, ahol Adolf Hitler imádott nevét csupán suttogva merik kiejteni. Én magam is így gondolnám, ha nem hinnék szilárdan az Idő ciklikus Törvényében, s ha nem lennék meggyőződve róla, hogy közeleg eme elfajzott emberiség vége és az ezt követő új kezdet. A világtörténelem tanulmányozása egyre inkább megerősít ebben. S ez a hit segített abban, hogy elviseljem Németország romjainak látványát, anélkül, hogy elcsüggednék.
- Csak kő és habarcs – mondtam egyszer –, újjá lehet építeni. Amíg a náci szellem él, semmi sincs elveszve.
Igyekeztem e szellemet életben tartani üldözőink parancsszavával szemben, szívem parancsának, a hajlíthatatlan természet belső törvényének és a felsőbbrendű rassz virágzáshoz és uralomhoz való születési jogának nevében. Látszólag kudarcot vallottam, ahogy
mind kudarcot vallottunk. Csupán három év börtönbüntetésre szóló ítéletet nyertem. Ám egy mindenható belső bizonyosság azt súgja nekem, hogy ez mégsem kudarc (nem jobban, mint az, ami
mindannyiunk sorsa); hogy háromszáz éven belül – sőt, talán sokkal hamarabb – az egész árja világ úgy fog felnézni Adolf Hitlerre, ahogy én tettem egész életemben, s tisztelettel adózik a nemzetének, akik közé ezekben a szörnyű időkben eljöttem, hogy kimutassam irántuk érzett szeretetem. Ma én vagyok az első gyümölcse annak a szeretetnek és tiszteletnek, amit a jövőbéli árjaság érezni fog Megváltója iránt, első gyümölcse a világ hálájának és nagyrabecsülésének a nemzetiszocialista Németország iránt.
Egyszer ott álltam egyedül a Saar menti szőlővel borított dombok egyikén, jobb karomat felemelve, a „bunker” romjai közepette, amit három évvel korábban robbantottak fel az amerikaiak – az Európába jött keresztesek, a keresztény és demokratikus értékek bajnokai, szemben a nemzetiszocialista pogánysággal, az árja pogánysággal. Ott álltam, keletre – Németország felé – nézve, és a halhatatlan dalt énekeltem:
- Magasba a lobogót! Zárni a sorokat! Rohamosztag, vonulj higgadt, szilárd léptekkel! Bajtársak, kikkel a Vörös Front és a Reakció végzett, szellemben vonuljatok sorainkkal!
A Nap ontotta rám a sugarait, s a dac öröme ragyogott arcomon, ahogy a diadalé is. A sötét erők „keresztesei” ugyan megsemmisítették ezt a „bunkert”, ahogy még több százat, s tüzet és kénkövet zúdítottak egész Németországra. De képesek voltak arra, hogy a tiltott Dal harcias szavai ne visszhangozzanak a kék ég alatt, a napsütötte táj felett? Elérték azt, hogy én – egy nem-német árja – ne maradjak hű Hitler Németországához a vereségben, a romok közt, a vértanúságban? Meg tudják akadályozni egy napon, a jövőben, egy jobb világ elköteleződését a Führerhez, az ő eszméihez és az általa szeretett néphez – az elköteleződést, melyet szerény módomon előre vetítettem és jelképeztem?
A Dal varázsigeként tört elő belőlem, mint Németország üldözőinek halálos ítélete a jövő árja emberiségének felsőbb igazsága nevében.
Az árja világ jövőbeli igazságához fordulok ma azok rendelkezéseivel szemben, akik gyűlölnek minket. Az árja világ eljövendő hűsége a Führer iránt az én életre szóló szerelmem, emberek milliói és évszázadok léptékében – a legnagyszerűbb „német csoda”.
Az anyagi síkon talán egy időre kudarcot vallottam. Ám én vagyok e csoda első jele, melyet az Istenek szeretetük zálogaként Németországba küldtek; a legjobbak végtelen csodálata most és az elközelgő, távoli időkben. Ideiglenes veresége és megalázottsága közepette én vagyok a náci Németország élő, maradandó diadala.
Minden látszat ellenére nem vallottunk kudarcot, nem vallhatunk kudarcot. Az igazság sohasem vall kudarcot.
Heil Hitler!
(Lezárva a werli börtön 49-es számú cellájában, 1949. július 16-án.)
1 Bhagavad-Gíta 4:13
2 Egy hosszú, leíró bekezdés kivonata a IV. könyv 24. fejezetéből.
3 E ponton egyesek jogosan nevethetnének, ám ez a bolygó egykor évmilliókig lebegett az éterben emberi lények nélkül, s egy napon ismét ezt fogja tenni, ha az emberek elfeledik, hogy magasabb létüket, a természet szigorú és hajlíthatatlan törvényei tudásának és könyörtelen alakalmazásának, nem pedig néhány ideológus eszement elképzelésének köszönhetik. (Mein Kampf, I, xi, 316 old; vö. Mannheim, 288 old.)
4 Sir Wallis Budge nagyon határozottan érvel amellett, hogy a napkorong Vallása ilyen. Nehéz kimutatni, mennyire köszönheti a létezését a mitanni (vagyis árja) hatásoknak, ám az biztos, hogy Ehnaton fáraó, a megalapítója, sokkal inkább árja vérű volt, mint bármelyik másik egyiptomi uralkodó. Lásd: Budge: Tutankhamon: Amonism, Atonism and Egyptian Monotheism, London, Martin Hopkinson, 1923, 114–115. old.
5 The Lightning and the Sun, első fejezet, A történelem ciklikus szemlélete.
6 The Lightning and the Sun, harmadik fejezet, Az Időben lévő, az Idő feletti és az Idő elleni ember.
7 B. Franklin kisasszony.
8 Ralph Fox: Genghis Khan, John Lane, London, 1936, 13. old.
