2016. augusztus 26., péntek

Arany a kohóban — 11. fejezet — A konstruktív oldal


“Denn was hier verkündet werden mußte, war eine neue Weltanschauung, und nicht eine neue Wahlparole.”
—Adolf Hitler1

“Der Nationalsozialismus ist eine Weltanschauung, die in schärfster Opposition zu der heutigen Welt des Kapitalismus und seiner marxistischen und bürgerlichen Trabanten steht.”
—Gottfried Feder2

Pentelicus-hegyi márványba vésve, a Gennadios Könyvtár ión oszlopsora felett, Athénban a következő szavak olvashatók: „Mindazok hellének, akik kultúránkban osztoznak”. Nem emlékszem pontosan, s itt, a börtönben nincs lehetőségem utánajárni, melyik nem kifejezetten ókori görög internacionalista írta le először ezt az ostoba mondatot. Abban viszont biztos vagyok, hogy annak a sok – túlságosan is sok – tétlen gondolkodó egyikének – akiket helytelenül neveznek filozófusnak – a megnyilvánulása, aki a hellenisztikus vagy már talán a római korban élt, amikorra a pogány görögség hanyatlásnak indult. A klasszikus napok egyetlen görögje sem lett volna annyira buta, hogy azt higgye, bármely emberi lényt, feltéve, hogy képes görögül beszélni, görög költőket idézni és görög szokásokat elsajátítani, hellénnek lehetne nevezni. Még a görögség kibontakozásának legsötétebb napjaiban – a török uralom napjaiban – élt nyers, tanulatlan, ám értelmes és férfias görögök is többet tudtak ennél, mert sok mindent lehet rájuk mondani, de azt nem, hogy dekadensek lettek volna. Sajnos ez nem a klasszikus Görögország, hanem a nemzetközivé vált, keletiesedett, ragyogó, ám elerőtlenedett hellenisztikus görögség, s még később az, mely Rómára és Rómán keresztül Európára is hatással volt. S úgyszintén sajnálatos, hogy eme egészségtelen hatás mellett egy még ártalmasabb is érkezett, nevezetesen a kereszténység. Azt állítom, még ártalmasabb, mert az új vallásban a valamennyi ember számára egyenlő lehetőségek hamis tana nem csupán kiszélesedett, hanem meg is erősödött, megszenteltetett az állítólagosan emberfeletti fennhatóság alapján.

Nem csoda, hogy amikor Európa megszűnt istenfélőnek lenni, anélkül, hogy az ostobasága is elmúlt volna, ismét a bomló hellenisztikus gondolatban kezdte keresni annak az egyenlősítő sugallatnak a megfelelőjét, melyet a kereszténység oly sokáig megadott neki. Amerika bosszúra vágyva követte Európát. Az ókori görög gondolkozók valamennyi lehetséges idézete közül az újvilág szuper-demokratái éppen azt találták a legmegfelelőbbnek az általuk üzemeltetett régészeti iskola oszlopain szerepeltetni, melyet e fejezet elején idéztem. Gondolom, úgy vélték, előrelátás és bátorítás is. A nem túlságosan távoli, ám egy alig kétszáz éves, zagyva társadalom szemszögéből mégis annak tűnő múlt mélyéből a görögül beszélő internacionalista hangja (aki bárki lehetett, csak tiszta görög nem, ha a feltételezett időben élt) ezt sugallja nekik: „igen, feltéve, hogy megismerkedik Homérosz, Aiszkhülosz és Platón műveivel, még akár egy jenki is hellénné válhat, valahogy úgy, ahogy egy lengyel, egy örmény vagy még egy zsidó is, aki letelepedett Amerikában, beszél angolul, amerikai lapokat és könyveket olvas és amerikai filmeket néz, amerikaivá válik. Miért ne? A kultúra teremti a nemzetiséget. Más szavakkal, amit ismerünk, és aminek gondolatához hozzászokunk, az hoz létre minket”.

A kereszténység – mint az összes kinyilatkoztatáson alapuló, túlvilági vallás – egy lépéssel még tovább megy. Eszméje szerint végső soron az határoz meg valakit, amiben hisz. S szigorúan véve a keresztény elképzelésben magát a kultúra közösségét még ma is háttérbe szorítja az erkölcsi és metafizikai dogmákhoz fűződő, közös elkötelezettség eszméje. Bármelyik embert, feltéve, hogy hisz a Jézus Krisztus általi megváltásban, ennek valamennyi folyományával együtt, legalábbis elméletben, egyenlőnek kell kezelni bármely másik emberrel, aki ugyanebben hisz, egészen addig, hogy házasodhat, és gyermekét házasságra adhatja a másik ember családjába, bármilyen is legyen ez utóbbi faja és egészségi állapota. A kultúra csak ezután jön. Ám azt mondtam, „legalábbis elméletben”, mivel a legtöbb ember számára még mindig a valódi vagy vélt „kultúrközösség” a demokratikus egyenlőség fontosabb tényezője. A vallási hiedelmek közössége az istenfélő egyéneknél a kulturális kapocs része.

Ám még ha a kereszténységnek soha nem is sikerült valamennyi ember egyesítése és minden faj összekeverése a túlvilág általános hiedelmének alapján – ha például napjainkig sem volt képes ledönteni a faji megkülönböztetés korlátját azokban az országokban, ahol ez létezik – lassan, de biztosan érvényesülő befolyása mindazonáltal sikerrel járt abban, hogy sokak számára, akik hisznek a „kultúrán keresztüli egyenlőségben”, az egész emberiségre, még a nyilvánvalóan alsóbbrendű fajokra is kiterjedjen a lehetőség, hogy előbb-utóbb egy „közös kultúrában” osztozzék az árjákkal. Ez a torz hozzáállás a másik oldala annak a szánalomra méltó mániának, hogy a legtöbb nem árja gyarmati ország őslakosait európai irányelvek mentén igyekeznek nevelni. S ismétlem: egyetlen árja vérű ember sem lehetett képes soha elhinni – ahogy demokratáink és kommunistáink teszik –, hogy bármelyik nép (legyen akármilyen fajú) „oktatáson keresztül” magába tudja szívni Nyugat-Európa modern kultúráját, ha erre a kereszténység évszázadai öntudatlanul nem készítették elő, megtanítva atyáit arra, hogy a keresztény isten szemében minden lélek egyenlő, s hogy a lelkek számítanak, nem pedig a testek.

A tény, hogy a világon mindenütt, kivéve a kaszturalmú Indiában, a szigorú szexuális „tabukat” felállító primitív társadalmakban és azokban az országokban, ahol hatékony faji megkülönböztetés létezik, a polgárjog és a vallási felek esetében az egyházjog is lehetővé teszi, hogy bárki bárkivel összeházasodhasson, csupán azt bizonyítja, milyen erőteljesek az egyenlőség nagy, nemzetközi vallásai. Ezek – az egyként a judaizmusból származó kereszténység és az iszlám – előkészítették a talajt a modern demokratikus szemléletmód számára, melynek logikus végkifejlete a kommunizmus. Még a legdemokratikusabb és kozmopolitább ókori görög, akinek a hellenizmus csupán hellén kultúrát jelentett, elkülönülve a görög állampolgárságtól és fajtól, sem ment volna el ilyen messzire. Sohasem ismerte volna el, hogy például egy kínai (lett légyen bármilyen civilizált is a maga nemében) vagy egy afrikai „részesülhet a görög kultúrában”, akármilyen jól is képes fejből idézni Homéroszt. S megdöbbent volna néhány olyan házasságon, amely a modern Európában köttetett. Az emberiség nagymértékben degenerálódott, amióta a zsidóság – a kereszténységen keresztül az egész világon, az iszlámon keresztül pedig a Közel-Keleten és Afrikában –, a felbomlás már meglévő erői mellett, korábban nem látott mértékű hatást fejtett ki. Ám a romlás gyökere a fentebb idézett egykori mondatban megnyilvánuló hozzáállásban található, mely alábecsüli, vagy egyenesen figyelmen kívül hagyja a kultúrában és a nemzetségben rejlő alapvető, fizikális tényezőt. Amit tudunk, s még inkább, amit általánosságban gondolunk és teszünk, semmiféleképpen nem határozza meg azt, kik is vagyunk. Épp ellenkezőleg, a fizikális háttér határozza meg intellektuális és morális hajlamainkat, s annak valódi értelmét, amit gondolunk és teszünk, amire emlékezni, vagy amit elfeledni akarunk. Gazdasági vagy földrajzi környezetünknél inkább a fizikális hátterünk alkotja eredetünk teljességét, fajunkat és vérünket.

A nemzetiszocializmus alapítója először és elsősorban azért jött, hogy emlékeztesse a világot erre az elfeledett, ám annál fontosabb igazságra, hogy elpusztítsa azt a veszélyes illúziót, mely a klasszikus pogányság romlásától kezdve félrevezette a nyugati szemléletet, hogy elítélje valamennyi olyan kísérlet ostobaságát, amely „germanizálni” kívánja még azokat az árjákat is, akik nem tiszta germán eredettel bírnak (nem is szólva a nem-árjákról), s hogy szembeszegülve a huszonnégy évszázados tévedéssel, azt hirdesse: „a nyelv és a szokások nem válthatják fel a vért”.3

* * *

Az új Németország alapja, ahogy azt Adolf Hitler lerakta, megcsodálható a híres Huszonöt Pont negyedik pontjának lényegre törő megszövegezésében. Ez dióhéjban tartalmazza a nemzetiszocialista párt egész programját: „Csak az lehet az Állam polgára, aki a népből származik. Csak az származhat a népből, aki német vérű, bármilyen legyen is a vallása. Ezért zsidó nem származhat a népből”.4

Még a korai nemzetiszocialisták közül is csak kevesen ismerték fel, milyen hatalmas átalakulás kezdődött, amikor 1920. február 24-én, egy lenyűgöző tömeggyűlésen a müncheni Hofbräuhausban a Führer első alkalommal ejtette ki nyilvánosan ezeket a szavakat. Négy évvel később azt írta a Mein Kampfban, hogy a nemzetiszocialista mozgalom küldetése „nem az, hogy királyságot alapítson vagy köztársaságot hozzon létre, hanem hogy megteremtse a Német Államot”.5 S valóban, nem csupán ez volt az első alkalom a német nép történelme során, amikor előterjesztették egy valódi Német Állam elképzelését, hanem, amennyire én tudom, az első alkalom az egész világtörténelem során, hogy kihirdették egy akármilyen nemzeti állam elgondolását, annak gyakorlati és filozófiai következményei, valamint fontossága teljes tudatában. Biztosan először történt, hogy egy ilyen állam megteremtése egy úgyszólván homogén árja népesség boldogulását célozta.6

Az ősi indiai kasztrendszert, amely ugyanazokon a faji alapelveken alapult, mint az új német rezsim, egyazon hatalmas országban élő számtalan faj harmonikus fejlődése számára alakították ki, amelyek egy kivételesen csekély létszámú árja kisebbség politikai és szellemi uralma alatt álltak. Az egyetlen másik modern, civilizált nép, a japán, amely meglehetősen homogén, s melynek saját vallása és hagyománya – az ősök-, a hősök- és a Nap tiszteletének kombinációja – elősegíti egy megfelelő nemzeti állam létrejöttét, egyáltalán nem árja.

A nyugati antikvitásban a faj fogalmát sokkal erőteljesebben hangsúlyozták, mint azóta bármikor, mivel a hanyatlás csírái akkor még nem tűntek fel olyan erősen. A faji öntudat, megkülönböztetve a kulturális öntudattól, olyasvalami volt, ami valóban létezett. Például egyetlen ember sem vehetett részt az olimpiai játékokon, ha nem tudta bizonyítani, hogy görög vérből származik. Egy csupán kulturális „hellént” nem bocsátottak volna be – nem jobban, mint ahogy Indiában, a mai napig, egy alacsony kasztból származó (vagy kaszton kívüli) embert sem engednek be egy hindú templom legbelső részébe vagy a „csak brahminoknak” fenntartott lakomacsarnokba, bármilyen legyen is a „kultúrája”. Ugyanakkor még akkoriban sem tartották a faji integritás eszméjét a nemzeti élet alapjának, uralkodó tényezőnek mind a kultúrában, mind pedig a politikában. A messzi északon, a maga tisztaságában, az árja gyakorlatilag egyedülálló volt, a fajkeveredés lehetősége túlságosan távoli, túl elgondolhatatlan volt a számára ahhoz, hogy megérezze a veszélyét. A mediterrán vidékeken már nagymértékben összevegyült a minószi és etruszk elemekkel, Dél-Európa civilizált prehellén és prelatin lakosaival. A tiszta vér objektíven többé már nem jelentette azt, amit a „hüperboreus” világban jelentett, ahonnan a hellének és az ő férfias isteneik – Árész, a harcos, a szőke Apollón és az erő, szépség, élet és fény más megtestesítői – egykor érkeztek. Indiában, egymagában egy tőlük mind fizikálisan, mind kulturálisan teljesen eltérő, nagy létszámú és termékeny lakosság közepette, az árják hamar rájöttek, hogy egyetlen esélyük a túlélésre a faji öntudat és a vér tisztasága szisztematikus fenntartásában áll, mint alapelv, és mint kötelesség. Rájöttek erre, s ennek megfelelően cselekedtek, már csak azért is, mert „sarokba szorították őket”, mert érezték, hogy ez számukra élet-halál kérdése.

Nagylelkű, természeténél fogva toleráns, nyitott, rokonszenvező az idegen dolgokkal – minden, csak nem „arrogáns”, annak ellenére, amit az ellenségei mondanak –, az árja így sosem ébredhetett volna teljesen faji öntudatra, hacsak nem érzékeli, hogy „sarokba szorították”.

Nyugaton első ízben – először a világon egy mindenekelőtt árja országban – Adolf Hitler élesztette fel benne a veszély érzését, s ezzel visszahozta számára elfeledett, egészséges, ősi életszemléletét, huszonnégy évszázadnyi hamis tanítás ellenére is ráébresztette, hogy a vér, s nem a mesterségesen elsajátított „kultúra”, nem a mesterségesen elfogadott erkölcs a valódi kapocs az emberek között. Sőt, hogy bármely kultúra, bármely erkölcs, amely nem illik faji géniuszunkhoz, gyökértelen és értelmetlen, nem is létezik. Merészen állva egymagában az idő lefelé zúduló áradatával szemben – az emberi történelemben benne rejlő romlás lassú, ősidőktől fogva tartó folyamatával szemben, ott dacolva vele, ahol a legádázabb, vagyis egy nagy történelmi ciklus végén –, visszahelyezte azt az örök értékrendet, amelyről csak Isten tudja, milyen régóta fordult visszájára az emberek elméjében és szokásaiban. Azt hirdette, hogy az új Német Államot nem bármiféle, fajtól független „kultúra”, vallás, hit vagy érdeklődés alapján kell tanítani, hanem éppen ellenkezőleg, a faji közösségnek megfelelően, függetlenül a vallástól és minden mástól is. Ez valóban forradalom volt, egy igazi Új Rend kezdete. Még ennél is több: ez, ahogy korábban már említettem, hívás volt, az egyetlen hívás az újjáéledésre: „Deutschland erwache!” – „Németország, ébredj! Szabadulj ki végre a halál-erők szorításából, amelyek a pusztulásod tervezgetik (mert ők nagyon is jól tudják, hogy ameddig életben vagy, addig nem irányíthatják zavartalanul a világot). Kelj fel! Kelj fel, s állj az újjászületett árja faj élére”!

* * *

S mindazok számára, akik megértik ennek következményeit, nem csupán Németországnak címzett, a feltámadásra szóló felhívásként hangzott, hanem valamennyi tisztavérű északi embernek a Birodalom gyakorlati határain kívül is. Sőt, felhívás volt az összes indoeurópai – indogermán, ahogy németül mondják – származású ember számára, hogy rázzák le magukról az egészségtelen filozófiák béklyóit, melyeket politikai, vallási vagy kulturális csatornákon keresztül mért ki rájuk a zsidóság ravasz, kifinomult, türelmesen pusztító és féltékeny géniusza. A mi Deutschland erwache!-jelmondatunk azt is jelenti: Arier, erwachet!7 Ezen felül, az arisztokratikus árjaság határain túl, hívás volt minden szeretetreméltó faj számára, akik becsületes életre érdemesek a Nap alatt, s azok számára is, akiket a Természet a saját, távoli vidékeiken jelölt ki az uralomra. Felszólítás arra, hogy hagyjanak fel az egyenlőség ostoba tanításával a „közös kultúra” fogalmán keresztül, amellyel a zsidók megfertőzték a nyugatot, a nyugat pedig azután az egész világot; s kövessék az új – ám mégis régi, örök – tanítását az egyenlőtlenségben és különbözőségben kifejeződő összhangnak, a vér tisztaságának és a kultúra eredetiségének a fajok természetes hierarchiájának valamennyi szintjén; a Nap akaratának való engedelmességét, amely „minden embert a maga helyére helyezett, és az embereket különfélévé tette alakjukban, színükben és beszédjükben”8, hogy beteljesíthessék azt a sajátos feladatot, amelyet isteni módon szabtak ki rá. Felhívás volt arra, hogy minden államot nemzetivé formáljanak újra, faji alapon, annak a népnek a géniusza és követelményei szerint, amelynek boldogulását őrizni szükséges.

Ahogy már szóba került, akkoriban – éppúgy, mint ma – csak kevesen voltak tudatában a nemzetiszocializmus egyetemességének és örökkévalóságának, de néhányan azért igen. Maga a Führer biztosan, ahogyan a Mein Kampf számos olyan passzusa bizonyítja, mely a Természet törvényeire, mint Weltanschauungunk végső alapjára utal.9 Néhány német és külhoni követője is tisztában volt vele, s tisztában vannak még ma is, csakúgy, mint a legintelligensebb nem-árják legtöbbje, akikkel alkalmam nyílt találkozni. 1941-ben egy kalkuttai japán lakos a következőt mondta nekem:

- Mi úgy tekintünk az önök nemzetiszocializmusára, mint a nyugat sintójára.

Aki tanulmányozta Japán ősi vallását, a sintót, avagy „az Istenek Útját”10, különösen abban az új, politikai alakjában, amelyet a tizennyolcadik században adott neki néhány olyan gondolkozó és hazafi, mint Motoori Norinaga és Hirata Atsutane, arra bizonyára mély benyomást tesz e látszólag különös állítás értelme. A férfi azt kívánta kifejezni, hogy a keresztény nyugat egyik nagy nemzete tudomása szerint első ízben rázta le magáról a kereszténység nemzetellenes szellemét, sőt, valamennyi Európában elterjedt nemzetellenes bölcselet szellemét a pogány antikvitás hanyatlása óta – az egyetlen nietzsche-i filozófia kivételével –, s merészen visszatért ösztönzéséhez, a vér és a föld doktrínájához, amely lényegét tekintve sokban hasonlít ahhoz, amit a Felkelő Nap büszke országa a nemzetközi befolyások hatására sem hagyott el soha.

Igen, bátor szövetségeseink a Távol-Keletről, Istenek lettetek volna, ha megnyerjük ezt a háborút együtt! Ti uraltátok volna az egész mongol világot, ti, Ázsia Herrenvolkja, Tódzsó, Jamagata és főként Tojama nemzete. Nyugaton, beleértve Oroszországot – és a leigázott Egyesült Államokat – a Führer szava lett volna a törvény, szelleme pedig az ihlet forrása. S néhány brahmin, akik teljesen az ügyünknek szentelték magukat, s kivételesen intelligensek – önmagukban egyesítve a kelet rugalmasságát és aggályosságtól mentességét az ősi árja erényekkel –, közvetlen kapcsolatban mind Berlinnel, mind Tokióval, vette volna át a hatalmat India és Dél-Ázsia felett. Ez az a világ, amit akartunk – a nagyszerű világ, amiről a küzdelem közben álmodtunk. Kétségtelen, hogy Németország vitathatatlan felsőbbségét jelentette, s éppen ezért nem akarta a legtöbb nem-német árja, noha az egész árja emberiség számára a korlátlan és egészséges kibontakozás lehetőségét nyújtotta volna, bárhol is éljenek, sőt, korlátlan és egészséges kibontakozást valamennyi értékes faj számára, mindegyiküknek a maga élőhelyén. Életet és újjáéledést jelentett, a Führer ajándékait. S azt mondom, megismételve itt a bíráim előtt 1949. április ötödikén tett kijelentéseim egyikét – én, Hitler nem-német követője –, hogy annak a Férfinak és Nemzetnek, amely ilyen ajándékokat hozott el a világ számára, minden joga megvan az uralomra. Azok az árják, akik irigyelték tőle ezt a jogot, elárulták saját fajuk ügyét.

* * *

Ám sehol, vagy csaknem sehol sincs képviselve egyetlen nemes rassz sem a maga teljes tisztaságában, csak egyének csekély létszámú kisebbségében. Még Svédországban sem, ahol a germán típus – magas, jó testfelépítésű, szőke, kék- vagy szürke szemű emberek – a leggyakoribb, még ott sem mondható, hogy ez a kizárólagosan megtalálható típus. Vannak svédek, akik fizikai megjelenésében kétségtelenül árja, ám nem germán faji jellemzők fedezhetők fel. S ami igaz Svédországra – a fajilag egyik legtisztább országra a világon – az még inkább igaz Európa többi részére. „Sajnos”, írja maga a Führer, „német nemzetünk veleje fajilag többé már nem homogén”.11 Bárki, aki legalábbis Nyugat- és Dél-Németországban utazott, kénytelen bevallani, hogy igaza van. S minél délebbre megy, annál ritkábbá válik a gyönyörű északi típus, amely egyértelműen a legtisztábban árja. A helyzet az, hogy bárhol is telepedtek le árják Európában (kivéve Németországot és Skandináviát, amelyeket a nem túlságosan régi időkig még jég fedett12), mindenütt korábbi lakosokra leltek. Néhányuk primitív volt, mint Angliában, néhányuk kultúrája magas, mint Krétán és az Égei-tenger szigetvilágán, akikkel már nagyon korán összeolvadtak. Ám a kelták és később a szászok sokkal kevésbé kereszteződtek Nagy-Britannia eredeti, nem-árja lakosságával (akiket az ország dombvidékére űztek), mint amennyire a hellének és latinok tették Dél-Európa minószi és etruszk lakóival. Innen a hasadás Észak- és Dél-Európa között, amely a mai napig észlelhető. Ami Németországot illeti, a lakossága bizonyosan megszűnt olyan homogénnek lenni, mint amilyen azokban a napokban volt, mikor Hermann legyőzte Varus légióit. Mégis, meglehetősen nagy hányadot tartalmaz a tiszta germán típusból – és sokan közülük kivételes szépségek –, s azok az elemei is, amelyek nem tekinthetők szigorúan germánnak vagy északinak (nagyobbrészt kelta-északi keverék), azok is mindenképpen árják. Az ősi, nem-árja mediterrán eredetűekkel (prehellének és prelatinok) történő keveredés csupán nagyon korlátozott mértékben és a történelemben igen későn következett be, mégpedig alkalmi házasságok során a németek és a dél-európaiak között. Szerencsére a szemita fajjal is ilyen volt a kereszteződés. Még a nemzetiszocializmus felemelkedése előtt is kevesebb fél-zsidó és negyed-zsidó volt Németországban, mint Európa többi részén, kivéve a skandináv országokat, Itáliát, s azt kell mondanom, Görögországot és a Balkán-államokat (általánosságban Kelet-Európát), ahol a zsidót mindig is kellemetlen idegennek tekintették, s bár elviselték, de sosem szívesen.

A homogenitás hiánya ellenére Németország fajilag elég tiszta volt ahhoz, hogy értékelje Hitler üzenetének nagyszerűségét. S talán a homogenitás e hiánya miatt – s bizonyosan a zsidók jelenléte miatt is, akik alávaló szerepe az első világháború alatt és után közismert volt – bármely olyan északi országnál, amelynek igen régóta nem volt szerencséje valódi veszélyben érezni magát, inkább készen állt felelni rá. Ezért természetes, hogy a nemzetiszocializmusnak Németországból kellett származnia, s a németek között találta meg – néhány ragyogó kivételtől eltekintve13 – legodaadóbb, legkövetkezetesebb és legértelmesebb képviselőit. Az egyetlen nagy európai nemzet, amely kétezer évvel ezelőtt nem csupán ellenállt a birodalmi Róma – egy többé már nem árja világ nagyvárosa – egyenlősítésre törekvő hatásának, hanem nyílt harcban le is győzte annak csapatait, az egyetlen, amely bizonyosan a legkonokabbul, de talán a leghosszabb ideig is dacolt a kereszténységgel14, rendeltetett arra, hogy életet adjon minden idők legjelentősebb európai férfiújának, s hogy az első újjáéledt árja nemzet legyen – az első, amely zászlaján a Nap szent Jelképét hordozza, szívében pedig ismét az Északi Pogányság örökkévaló eszméit.

Ám ez még nem minden. A nemzetiszocializmus célja az volt – s mindmáig az –, hogy szisztematikus nemi intézkedésekkel és olyan oktatással regenerálja a fajt, amely az előbbi intézkedéseket a gyakorlatban egyre könnyebben megvalósíthatóvá teszi. „A Német Birodalomnak, mint államnak”, mondja Adolf Hitler, „nem csupán a németségből kell kiválogatnia a legjobb eredeti faji elemeket, s megőrizni azokat, hanem lassan, de biztosan uralmi helyzetbe is kell hoznia őket”.15 Ez Németországban lehetséges is, mivel ott létezik egy olyan kisebbség, amely az eredeti árjaságot a legteljesebb tisztaságában képviseli. Más országokban is van rá lehetőség, addig, ameddig ezek fajilag tiszta elemeket őriznek meg, mivel „a rasszok valamennyi keveredése előbb-utóbb a kevert vérű utódok hanyatlásához vezet, mindaddig, amíg a kereszteződés magasabb rendű eleme a rassz tisztaságában egyesülve marad életben. A kevert vérűt fenyegető kihalás veszélye csak abban a pillanatban szűnik meg, ha a felsőbbrendű faji egység utolsó hordozója is kevertté válik. Ezen alapul egy lassú, ám természetes tisztulási folyamat, amely fokozatosan kiküszöböli a faji mérgeződéseket, feltéve, hogy a fajilag tiszta elemek alaptörzse jelen van, s a rasszkeveredés további folyamata megszűnik”.16 Ha kizárólag egy ilyen törzs képviselőit biztatják a szaporodásra, majd egyedül nekik teszik lehetővé azt, míg a többi – már keveredettet – egyre inkább gátolják ebben, végül pedig meg is tiltják nekik, akkor eljön az idő, amelyben az árjaság nem csupán a túléléséért küzd majd egy egyre elfajzottabb világban, hanem a maga eredeti erejében, értelmében és szépségében foglalja el automatikusan az uralkodó elem helyét a rasszok helyreállított, természetes rangsorában. Ez pedig a nemzetiszocialista mozgalom első és mindenek előtti célja, hogy visszahelyezze a tulajdonképpeni természetes arisztokráciát, az árjaságot a hatalom és tisztelet pozíciójába, ahová a Természet őt a maga személytelen bölcsességében nem csupán Európában, hanem az egész világon állítani szándékozott. A Führer ezt határozottan leszögezte: „Bizonyos, hogy a világ nagy átalakulás előtt áll. Csak az a kérdés, hogy ez vajon az árja emberiség javára vagy az örök zsidó hasznára válik-e majd”.17 Továbbá: „A világ jövőjére nézve nem az a fontos, hogy a protestánsok diadalmaskodnak a katolikusok felett vagy a katolikusok győzik-e le a protestánsokat, hanem hogy fennmarad-e az árja vagy kihal”.18

De az árjának először ismét méltóvá kell válnia magasztos szerepére, mind fizikálisan, mind pedig a jellemére nézve. E célból fogalmazták meg a Harmadik Birodalom nemi rendelkezéseit és a nemzetiszocialista nevelést.

Az a tévhit, hogy a közös kultúrához kapcsolódás elegendő a nemzetiség megteremtéséhez, kéz a kézben jár az „egyéni szabadsággal” kapcsolatos valamennyi téveszmével, különösen azzal, hogy „a testünk a sajátunk”, úgy használjuk, ahogy akarjuk, személyes épülésre az aszketizmusban vagy személyes élvezetekre. A nemzetiszocializmus dicsősége, hogy leleplezte ezt az eszmét és a másikkal együtt harcolt is ellene, hogy kihirdette: az egyén a fajához tartozik, bármilyen „kultúra” elsajátítását is választotta, s hogy az egyén teste úgyszintén a rasszhoz tartozik, még annak árán is, hogy egyetlen férfi vagy nő sem mentes a bűntől.19

Népességpolitikánk negatív oldala – az alkalmatlanok sterilizálása, a gyógyíthatatlanok, idióták és elmebetegek, továbbá általánosságban minden olyan ember fájdalommentes ártalmatlanítása, aki teher önmaga és mások számára – éppen elég felháborodást szült már ezen a képmutató világon, melyet a kereszténység és a hozzá hasonló tanítások az utóbbi kétezer évben igyekeztek biztonságos hellyé tenni a puhányok és betegesek, az emberiség minden söpredéke számára. Ám pozitív hozzáállásunk a nemiséghez és népességpolitikánk ebből következő konstruktív oldala talán még ennél is több ellenállással találkozott. A nemzetiszocialista körökön kívül a Nyugaton mindenütt (a Kelet hozzászokott az elrendezett házasságokhoz, ezért feleannyira sem botránkozott meg a nézeteinken) ugyanazt az észrevételt hallottam:

- Nem kényszeríthetnek egy férfit és egy nőt arra, hogy csak azért szeressék egymást, mert ez elősegíti a faji regenerációjuk programját!

De szóba sem került a „kényszerítésük”. A nemzetiszocialista rendszer sosem „kényszerített” senkit ilyesmire. Egyszerűen természetes, hogy két fiatal és egészséges, azonos fajból származó ember vágyik egymásra és szereti egymást, feltéve, hogy van lehetőségük találkozni egymással. Egy bölcs nemzeti állam csak annyit tehet, hogy megadja számukra ezt az esélyt, miközben szigorúan tiltja a nem kívánatos egybekeléseket. S mindössze ennyi történt abban a gyönyörű, új Németországban, amelyet az „egyéni szabadság” védelmezői, amennyire csak tőlük telt, romba döntöttek, üldöztek és rabszolgává tettek.

A faji regeneráció náci politikáját már a kezdetektől támogatta az oktatás ezzel párhuzamos rendszere, „elsőként egészséges testek művelése”20, majd a mentális képességek kibontakoztatása. Ugyanakkor, mivel az egészséges szülés irányvonalát hangsúlyozta, amelyet megkíséreltem leírni, „az államnak a nemzet egészségi színvonala növelésére kell törekednie az anyák és az újszülöttek védelmével, a gyermekmunka tiltásával, a testi hatékonyság növelésével törvényekben lefektetett, kötelező torna és sporttevékenységek által és azon klubok támogatásával, amelyek az ifjak testi fejlődése érdekében működnek”21, jelenti ki a pártprogram huszonegyedik pontja.22 S mindenki, aki csupán futó ismeretségre tett szert a nemzetiszocialista Németország vonatkozásában, tudja, hogy milyen pontosan ültették át ezt az elméletet a gyakorlatba, s micsoda ragyogó eredményeket értek el. Már én is beszéltem a Harmadik Birodalom ideje alatt megedződött német ifjúság fizikális tökéletességéről.

Ám ez még nem minden. Az erős és gyönyörű testek mellett a jellem, a természetes árja erények, úgymint a bátorság, az önbizalom, az akaraterő és az eltökéltség, a készenlét a felelősség felvállalására és az önfeláldozásra, a kitartás, az önfegyelem, a szavahihetőség és a feltétlen odaadás az eszmékhez és a vezetőkhöz kiművelése is szükséges. A jóságot is bátorítani kell; nem a gyengeséget, nem a szentimentalitást s nem is azt a képmutató ijedősséget, ami annyira undorít minket ellenségeinkben, a demokratákban, hanem a valódi jóságot, amely a férfias minőségek csúcsa, Nietzsche szavaival az erős természetes nagylelkűsége. Még az ellenfeleinknek is el kell ismerniük, hogy ez igaz. Aldous Huxley a The Perennial Philosophy című művében – ebben a roppantul kiábrándító könyvben, aminek sok része meg sem íródott volna, ha a háború más irányt vesz – bevallja, hogy az élőlények iránti szeretet és jóság tanítása hangsúlyos szerepet töltött be a náci oktatásban. A fák, virágok s a Természet valamennyi szépségének – a Szülőföld kézzelfogható testének szeretete is nagy fontossággal bírt benne, mivel Weltanschauungunk, ahogy már szóba került, az Élet örökkévaló Vallásának modern és északi formája.

A kapitalista világban mindmáig uralkodó oktatási elképzelésekkel – amelyek már a középkori keresztény nevelésben megtalálhatóak voltak – szemben a szigorúan intellektuális képzés, programunk szerint, csupán a jellem kialakítása és a testi tökéletesség megformálása után következik. A megfelelő helyen, a természetes rendben tűnik fel, mert az ember először is egy bizonyos típusból és fajból származó állat, azután a faja erkölcsi lehetőségeivel bíró lény, s csak végül „kultúrával rendelkező” létező, hozzátéve a szükséges tudás utolsó simítását többi egészséges minőségéhez, nem mint önmagában álló célt, hanem mint a teremtő gondolat segítségét és ösztönzőjét. Visszatértünk itt ahhoz az alapvető eszméhez, amelyet már korábban igyekeztem kifejezni, s amely filozófiánk (mint minden józan életszemlélet) lényegi eleme: nem az a fontos, mit tudunk, vagy mit teszünk, hanem hogy mik vagyunk. Igaz ez a nemzeti és az egyéni nézőpontból is. „A népi államnak”, írja a Führer, „aszerint kell eljárnia, hogy egy kevésbé képzett, ám testileg egészséges, szilárd jellemű és határozottsággal, akaraterővel teli ember értékesebb a közösség számára, mint egy magasan képzett puhány”.23

A náci oktatás (és egész rendszerünk) másik, kivételesen lényeges vonása a totális szembenállás korunk veszedelmes “feminizmusával”, a dekadencia termékével, amelynek hatása csak tovább alacsonyítja fajunk színvonalát.

Gyűlöljük a férfi és nő „egyenlőségének” eszméjét, amit a nyugati világ egyre szégyentelenebbül erőltet, már az első világháború ideje óta. Először is, ez képtelenség. Ugyanannak az élő fajnak, amelyet a természet kiegészítő célok teljesítése érdekében kiegészítő képességekkel áldott meg, egyetlen hím és nőstény egyede sem lehet „egyenlő”. Különbözőek és nem lehetnek semmi egyebek, bármennyire is próbáljuk őket ugyanolyan képzésben részesíteni és igyekszünk velük azonos munkát végeztetni. Ugyanakkor ártalmas gondolat is, mivel az egyenlővé tételük lehetetlen, ám akarva-akaratlan egyazon mesterséges öntőformába kényszeríthetjük őket, azonos életstílushoz szokhatnak, a nőt megfosztva feminin jellegétől, a férfit pedig férfiúi minőségeitől, megrontva mindkettőt, s így megrontva a fajt is.24 Nem tagadom, hogy vannak és mindig is voltak elszigetelt példák olyan nőkre, akik jobban megfeleltek férfias feladatok ellátására, mint az anyaságra, vagy egyaránt képesek voltak mindkettőre. Ám az ilyen kivételeknek nincs szüksége „feminizmusra”, hogy elnyerjék megkülönböztetett helyüket, amit a Természet, a változatosság szeretetének megfelelően, kijelölt számukra. Nagyjából 3200 évvel Krisztus előtt Azag-Bau-nak (Kubabának), egy korábbi borárusnőnek sikerült olyan magasságokba emelkednie, hogy ő lett Kish negyedik dinasztiájának megalapítója.25 Azokban a napokban a nők nem szavaztak – ahogy egyébként a férfiak sem – Sumérföldön, és sehol a földön. Nem versengtek a férfiakkal minden vagy csaknem minden területen, ahogy a modern Angliában vagy az Egyesült Államokban teszik. Érdekes módon a legfanatikusabb női feministák kivétel nélkül azok, akikből a leginkább hiányoznak a férfiúi minőségek. A remekbe szabott nők, ahogy Nietzsche megjegyzi, nem feministák. Az időben igen távoli Azag-Bau, az egyiptomi Tije királynő, esetleg Agrippina, vagy a hozzánk közelebbi, kevéssé ismert, a mongol történelem leglenyűgözőbb módon virilis nőalakja, Aj-Jürük, aki nyeregben töltötte az életét, s atyjával, Kajdu-val26 együtt csaknem negyven évig uralta Közép-Ázsia sztyeppéit27, ők mind nevetésben törnének ki a „női emancipáció” ötlete és az ennek nyomában járó összes fecsegés hallatán, sőt, valamennyi tipikusan demokratikus intézmény hallatán, amiket ez a megromlott világ annyira csodál.

Ám a kivételeknek nincs szüksége különleges képzésre; vagy ha mégis szükségük lenne, akkor képeznék magukat. Az egészséges társadalom jólétének jelenlegi és jövőbeli nemzetiszocialista oktatása annak elfogadásán alapult – s fog alapulni, ha eljön az idő, amikor ismét érvényre juttathatjuk –, hogy a férfiaknak és a nőknek teljességgel különböző szerepet kell játszaniuk a nemzet életében, s ezért egymástól eltérő képzésben kell részesülniük. „A női képzésnek a jövőbeli anyára tekintettel kell végbemennie”.28 Nem kényszerítettünk minden nőt arra, hogy anya legyen, ám megadtuk a lehetőséget minden tiszta vérű, egészséges asszonynak arra, hogy ha akar, hasznos tagjává váljék a társadalomnak. A lányok azt tanulták, hogy az anyaságot nemzeti kötelességnek és megtiszteltetésnek tartsák, ne pedig tehernek. Arra tanították őket, hogy a férfiúi erényeket csodálják a férfiakban, s a tökéletes harcost tekintsék ideális és természetes társuknak. Azonban nem mehetett hozzá bármely lány bármelyik férfihoz, még a párton belül sem. Minél jelentősebb volt a férfi képzettsége, annál komolyabbnak kellett lennie a nőének is. Például egy lánynak, aki egy SS-tag hitvese kívánt lenni – ami igen nagy megtiszteltetés –, nem csupán azt kellett bizonyítania, hogy tiszta árja származással bír (ahogyan azt minden házasodni kívánó némettől elvárták), hanem rendelkezni kellett a szükséges igazolásokkal, hogy jártas a főzésben, varrásban, házvezetésben, a gyermekek ellátásának tudományában és így tovább, egyszóval, hogy vizsgán bizonyította: megfelel tökéletes háziasszonynak.

Ez nem azt jelenti, hogy egy nemzetiszocialista államban a nőket nem tanították meg semmi egyébre, csak a háztartás ügyeire és a gyermekek gondozására. Az új Németországban általános ismereteket is nyújtottak számukra, s a pártprogram huszadik pontját, amely többek között azt hangsúlyozza, hogy „az állam szellemének megértésére (az állampolgári ismeretre) az iskolai képzés során az értelem első ébredésének kezdetével kell irányulnia”29, a fiúk és a lányok oktatása esetén is tekintetbe kell venni. Úgyszintén ritkán volt bármely állam részéről őszintébb és komolyabb kísérlet arra, hogy minden gyermek számára a fejlődés és kibontakozás maximális lehetőségét biztosítsák. „A szegény családból származó, jó képességű, tehetséges gyermekek oktatásának költségeit az állam finanszírozza”, írja a Führer a pártprogram ugyanezen pontjában. Meg is tartotta a szavát, s még többet is adott a német népnek e tekintetben és még másokban is, mint amennyit ígért, ahogyan azt ellenségei is kénytelenek megvallani.

* * *

Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni a nemzetiszocializmus célját, szellemét és lényegi hozzájárulását az emberiség megújulásához, akkor azt mondhatnánk, hogy létrehozta a vér és a személyes érték arisztokráciájának természetes és ezért örökkévaló elgondolását, szemben az osztály és tőke mesterséges arisztokráciájával. Az isteni rendeltetésű emberi hierarchia mellett áll, szemben minden ember alkotta, hazug korláttal. Ez a rassz és a személyiség tanának, a nemzetiszocialista világnézet „egész építményét tartó két pillérnek”30 az értelme. Tulajdonképpen a faji egyneműségtől eltekintve nincs nemzet(i)ség. A sok fajból álló ország sosem lehet olyan értelemben vett nemzet, ahogy mi használjuk ezt a szót. Elképzelhető, hogy hasznos annak nevezni, ha az egész népességnek az egység ideiglenes illúzióját kívánjuk adni valamilyen jól meghatározott gyakorlati cél érdekében31 (például a különböző fajok egyesítése olyan erők ellen, amelyek megkövetelik, hogy harcba szálljunk velük). Ám ez nem változtat a tényen, hogy az egység ilyen érzete mindaddig csak káprázat marad, ameddig a lakosság különféle fajokból áll.

Egy faji értelemben egynemű – valódi – nemzetben az osztály bármilyen eszméje, alapuljon akár a megszerzett nemességre, vagyonra vagy műveltségre, mindig mesterséges és nemzetellenes. Hátráltatja csupán a faji összetartás érzését, amin az egészséges nemzetiség nyugszik, mivel „csak akkor lehetünk büszkék a nemzetünkre, ha nincs osztályunk, ami szégyellnünk kellene”.32 Így a nemzetiszocializmus, valamennyi politikai filozófia közül a legarisztokratikusabb, a gyakorlatban legalábbis bármely egyneműen árja országban kimagaslóan népszerű mozgalomként jelenik meg, legalább annyira, ha nem jobban kiállva a munkás és a földműves jogaiért, mint a kommunizmus.

Valóban jót tenne a legtöbb árja vérű kommunistának, hogy tisztába jöjjön mindazzal, amit a Führer Németországban tett a kétkezi munka elismertetése, s a dolgozók jóléte és boldogsága érdekében, mielőtt ostoba módon sértegetni kezdené, és harcba indulna ellene. Jót tenne nekik, ha tudnák, hogy a német gyári munkás, bányász, műszerész és mozdonyvezető általánosságban jobb nemzetiszocialista volt – és most is az –, mint az orvos, ügyvéd vagy egyetemi professzor. Ahogy egy külföldi munkásasszony, akinek volt szerencséje Németországban élni a háború előtt, egyszer azt mondta nekem, hogy a nép – nem pedig a „burzsoák”, nem az önjelölt értelmiség – volt az, aki a legösztönösebben, a legőszintébben emelte jobb karját üdvözlésre. Ami a kapitalistákat illeti, ők mindig is gyanakvással, ha nem nyílt ellenségességgel tekintettek Hitlerre.

Az igazság az, hogy a nemzetiszocializmus mélységének és filozófiai igazságának megértéséhez, örökkévaló értékének elfogadásához szélesebb körű és élőbb kultúra szükségeltetik, csakúgy, mint átfogóbb értelem és a szépség iránti nagyobb fokú érzékenység, mint amilyet egy átlagos orvos, ügyvéd vagy professzor – nem is beszélve az átlagos kapitalistáról – birtokol. Míg, másfelől, a nemzetiszocializmus mélységét nem kell megérteni ahhoz, hogy szeressük Adolf Hitlert. Elég, ha csak érezzük az ő szeretete erejét, s éppen ez az, amit Németország egyszerű népe tett. Számukra ő volt – s még most is ő – a jótevőjük, barátjuk, megmentőjük; évszázadok óta az egyetlen ember, aki valóban jobban szerette őket önmagánál, jobban, mint bárki vagy bármi, s aki olyat tett értük, amit csak a (zsenialitással párosult) szeretet tehet. A legtöbb „értelmiségi” többé nem él eléggé, nem olyan együttműködő az emberi és emberfeletti életerőkkel ösztönösen, spontán módon, hogy ugyanezt érezze. (Azon kevesek pedig, akik igen, annak ellenére, hogy „értelmiségiek”, a Führer legkiválóbb követői.) Ami a kapitalistákat illeti, ők világi-üzleti dolgokban jártas emberekként tudták, hogy a nemzetiszocializmus diadala mindörökre hatalmuk, osztályuk, világrendjük végét jelenti – sokkal biztosabban és teljesebben, mint amennyire a kommunizmus diadala valaha is jelentené.

A nemzetiszocializmus ereje a német és más országokból származó árja férfiak és nők legeslegjobbjaira gyakorolt vonzerejében, továbbá a német tömegekre tett befolyásában rejlik. Az előbbit Hitler személyiségének és saját tárgyilagos – elméleti és gyakorlati – értékének, mint tantételnek köszönheti, az utóbbit pedig úgyszintén Hitler személyiségének, valamint annak a jólétnek és boldogságnak, amit a német nép a rendszer uralma alatt élvezett, s amit azóta sem feledtek, annak a ténynek, hogy hajlíthatatlan eltökéltsége által az a nagyszabású program, amit 1920. február 24-én tárt a világ elé, teljes mértékben megvalósult, ellentétben oly sok más, sokkal kevésbé radikális és magas rangú politikuséval.

* * *

A házasság- és egészségügyi szabályozás, továbbá az új oktatási rendszer útján történő faji megújulás módszerétől eltekintve, amelyekről már szóltam, mit foglalt még magában a program? Röviden, a bevétel, tulajdon és termelés törvényeinek sorozata segítségével az emberek megszabadítását a kapitalizmus rabságából. Egyetlen más rendszer sem – Szovjet-Oroszország sem – tulajdonított a hasznos és becsületes munkának olyan magasztosságot, amely azt minden férfi és nő számára szent kötelességgé tette. Egyik sem tett többet azért, hogy kötelezettséggé tegye valamennyi ember számára. S különösen azért nem tett egyik sem annyit, hogy ezt a kötelességet ugyanakkor élvezetnek is tartsák.

„Minden állampolgár első kötelessége a szellemi vagy fizikai munka. Az egyén tevékenysége nem kerülhet összeütközésbe a közösség érdekével, hanem annak keretén belül, a közjó érdekében kell kifejteni”33, szögezi le a pártprogram tizedik pontja. A tizenegyedik pedig ennek szükségszerű folyománya: „Ezért követeljük valamennyi, munka nélkül, nyerészkedő tevékenységgel szerzett jövedelem lehetőségének betiltását”.34

Nem bármilyen munka, hanem, ahogy már korábban szóba került, hasznos, konstruktív tevékenység, amely bír valamiféle értékkel; vagyis nem puszta rabszolgamunka, amit csak vonakodva vállalnak, mivel ez az egyetlen mód az egyén testének és lelkének egyben tartására, miközben minden percben idő- és energiapazarlásként tekintenek rá. Nem is olyan tevékenység – legyen akármilyen „érdekes” is –, melynek egyetlen pozitív eredménye az egyén bankszámlájának növekedése, s még kevésbé olyan, amely valamilyen formában mások gyengeségeinek vagy vétkeinek kihasználása néhány „okos” anyagi haszna érdekében. Hasznos vagy gyönyörű anyagi javak, avagy üdvös elgondolások biztos létrehozatalának kell lennie, esetleg olyan tevékenységnek, amely a létrehozáshoz szükséges szervezetet teremti meg, vagy a nemzet fenntartása és védelme érdekében történik. Olyan munka, melynek eredménye tulajdonképpen az emberek testének táplálása és megerősítése vagy jellemük, kultúrájuk kialakulása, amilyen „valamennyi állampolgár első kötelessége” volt a nemzetiszocialista Németországban, s amilyen, remélem, minden férfi és nő első kötelessége lesz a jövő nemzetiszocialista Európájában. Minden, bármiféle munkával kapcsolatos törvényt és szabályozást ez az eszme ösztönzött. S minden törvényt hatékonyan juttattak érvényre.

A „kamatrabszolgaság” eltörlésének javaslata35 a tizenegyedik pontban szintén a pártprogram része, a tizenkettedikben pedig a „háború során szerzett vagyonok azonnali és teljes elkobzásának” hangsúlyozása követi, azon az alapon, hogy „a háborúk során történő személyes meggazdagodást nemzetellenes bűnnek kell tekinteni”.36 A nagyvállalatok államosítása37, a nagykereskedelmi profit szétosztása38, „az öregkori ellátás nagymértékű, állam általi fejlesztése”39 és a földreform, amelyről hamarosan még ejtek majd néhány szót, csakúgy, mint „az uzsorások és nyerészkedők szigorú üldözése, tevékenységük halállal büntetése, és így tovább”40, nem csupán kívánalmak, melyekkel a politikai összejövetelek közönségét igyekeztek lenyűgözni a nemzetiszocializmus hatalomért vívott harcának időszakában. Amint Hitler a Harmadik Birodalom vitathatatlan feje lett, valósággá váltak, azzal az azonnali eredménnyel, hogy a megtisztított légkörben új élet kezdődött a német nép számára. Nem csak az addig hat és fél milliónyi német munkanélküli kapott megélhetést, hanem a közjólét iránti hatalmas – példa nélkül álló – lelkesedés, az egészséges versengés szelleme mások javainak elfogulatlan szolgálatában töltötte be mindenki, különösen az ifjak és a leányok szívét. S csodálatraméltóan rövid időn belül, az 1920-as évek háborútól szétszaggatott, leigázott Németországa ismét vezető hatalommá vált – sőt, Európa vezető hatalmává.

Munka a földeken, a bányákban, a gyárakban, amiket nemrégiben szereztek vissza az elnyomó, idegen irányítás alól, munka azokon a lenyűgöző Autobahnokon, amik megépítése örökre a Harmadik Birodalom legnagyobb anyagi teljesítményei közé fog tartozni, munka otthon, ahol a nők olyan hasznosnak érezhették magukat az egész nemzet számára, mit korábban még soha, munka az iskolákban, ahol először indítottak meg helyes, nemzeti szellemű oktatási programot, munka minden hasznos vonalon – ez mind kötelező volt. Kötelező papíron és a gyakorlatban is. Bárkit, aki nem akarta elvégezni benne a maga részét, kényszerítették, hogy elvégezze azt – s még egy kicsit többet is – a koncentrációs táborokban, hacsak nem döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Ám alig néhányan voltak csak, akik így tettek, akik nem láttak örömmel dolognak. Sosem volt „kötelező” munka ennyire kevéssé terhes, ennyire élvezettel teljes. Mert a németek érezték, hogy minden korábbinál inkább ők – és nem tétlen gazdagok egy csoportja, s különösen nem gazdag idegenek (akik nem árják, s a legkevésbé sem németek) élősködő bandája – a saját országuk és sorsuk urai.

Épp úgy, ahogy a legtöbb országban minden férfi állampolgárnak egy-két (vagy több) évet a hadseregben kell töltenie, a Harmadik Birodalomban is valamennyi egészséges ifjútól és leánytól tizenhat és tizennyolc éves kora között elvárták, hogy csatlakozzon hat hónapra az Arbeitsdienst (munkaszolgálat) valamelyik részlegéhez. Itt kellett valamiféle hasznos hozzájárulást nyújtaniuk az állam működéséhez, mindennapos tevékenységük ráadásaként. A diákok például egy vezető irányítása alatt, a parasztlegényekkel együtt a földekre mentek dolgozni – burgonyát ültettek, segítettek behordani a termést –, vagy lányok esetében segítettek a nagy családoknál a háziasszonyoknak a főzésben, mosásban és egyéb házimunkákban. Ez kétségtelenül kötelező volt, ám egyáltalán nem rabszolgamunka, annyira nem, hogy eltekintve az általános, minden ifjútól megkövetelt Arbeitsdiensttől, a diákoknak volt egy önkéntes jellegű is, melynek tagja egy ideig gyári munkásokként, villamosvezetőként stb. dolgozhattak, kizárólag a tapasztalat és a szolgálat kedvéért. Sok férfival és nővel beszéltem, akik részt vettek ebben a hivatalos békehadtestben, s mindannyiuknak csak kellemes emlékeik voltak ezekről a hónapokról, a nem a szakmájukba vágó szolgálatról. Sokuk egyenesen "feledhetetlen időszaknak”, „életük legnagyszerűbb hónapjainak” tartotta. A munkát örömmel, sőt, lelkesen végezték, mintha csak játék lenne. Való igaz, az ország általános atmoszférája örömteli komolyságot, szívből jövő, fiatalos tevékenységet árasztott. Az önbizalom, a meg nem alkuvó szellem és az ifjúság reményei vették át a tétovázás, kétségek és pesszimizmus, az elmúlt idők kishitűségének helyét. S a munka – kötelező jellege ellenére többé nem átokként – játékká, élvezetté vált.

* * *

Felesleges lenne részleteiben bemutatni azt a számos törvényt, amit a Harmadik Birodalom ideje alatt hoztak a munkások és kisiparosok védelme és jóléte érdekében. Egy ehhez hasonló könyvben, ami semmiképp sem tekinthető szakirodalomnak, csupán a hűség kifejezésének, nincs értelme az ilyesminek. Ezen kívül lehetetlen is lenne a számomra, hogy itt, a börtönben – szándékosan megfosztva a könyveimtől, és elzárva a többi politikai fogolytól – pontos hivatkozásokat tegyek, amely pedig szükséges lenne egy efféle feladat elvégzéséhez.41 Ám a földreform túlságosan fontos dolog volt ahhoz, hogy ne kerüljön említésre legalább néhány megjegyzés erejéig, már csak azért is, mert kommunista ellenfeleink túl sokat hangsúlyozzák a propagandájukban mindazt, amit Oroszországban és az oroszok „patronálta” területeken tettek „a parasztság boldogulásáért”, így nekem is mondanom kell valamit a mi erőfeszítéseinkről ezen a téren.

A pártprogram tizenhetedik pontja már 1920-ban kinyilatkoztatta a földreform szellemét és főbb vonásait: „Nemzeti igényeinknek megfelelő földreformot követelünk; kártérítés nélküli földelkobzás törvényének elfogadását közösségi célokra felhasználandó földek érdekében; a földbér és mindenféle földspekuláció megszüntetését”.42 Ehhez 1928. április 13-án a Führer magyarázatot fűzött.43 A nemzetiszocializmus földre és mezőgazdaságra vonatkozó politikájának részletesebb kifejtése az 1930. március 6-i pártnyilatkozatban található, amelyben azt vizsgálják, hogy a földművelés miért nem volt „kifizetődő” a Harmadik Birodalom megalapítása előtt Németországban, és új, földdel kapcsolatos szabályozásokat vezetnek be. Ezek, csakúgy, mint a többi törvény, melyet Adolf Hitler ihletésére léptettek életbe, arra szolgáltak, hogy megszabadítsák az embereket – itt a parasztokat – a kapitalista kihasználás minden formájától, legyen az akár a földműves és a fogyasztó közötti önző közvetítőé – akinek túlzott haszna lehetetlenné teszi a méltó életet a paraszt számára –, akár a pénzkölcsönző, vagy a kereskedelmi vállalatok, melyek mindazt árulták a földművesnek, amivel a munkáját hatékonyan tudja végezni. Németországban ezek, ahogy sok más országban is, 1933 előtt a zsidók kezében voltak. A rendelkezések megadtak minden eszközt, minden lehetséges bátorítást, minden szabadságot a paraszt számára, feltéve, hogy német volt, és „a nemzet érdekében” munkálkodott. Mivel a föld egyszerre volt „az otthon és a megélhetés eszköze” is, csak a német nemzet tagjai – értsd, német vérből származó emberek – birtokolhatták Németországban, ahogy az természetes is.

- A Nemzetiszocialista Párt a magántulajdon oldalán áll – mondta a Führer számos alkalommal, különösen az 1928. április 13-i közleményben, megmagyarázva a párt hozzáállását a földművesekhez. S egyetlen náci sem küzdött azért soha – ahogy a kommunisták viszont igen –, hogy vagyonnal (földdel vagy bármi mással) rendelkezzen, s azt a gyermekeinek adja tovább. Ám „a vagyonbirtoklás jogához hozzátartozik a kötelesség is, hogy a „nemzet érdekében” használják azt”.44 A föld esetében különleges bíróságok alakultak, hogy ezt a kötelezettséget érvényre juttassák. A parasztot, aki nem megfelelően művelte a földjét, s e bíróságok ítélete szerint ezzel nem a „nemzet érdekében” cselekedett, megfelelő kártérítés mellett megfoszthatták a tulajdonától.

A Harmadik Birodalomban a föld semmiképpen sem lehetett spekuláció tárgya.45 A kártérítés nélküli, „közösségi célokra” történő kisajátítás, ahogyan az a pártprogram tizenhetedik pontjában áll, a Führer szavai szerint „a zsidó telekspekulációs társaságok ellen” irányult.46 Bárkinek, aki földet birtokolt, meg kell művelnie vagy át kellett adnia (megfelelő kártérítés mellett, ha legálisan volt a tulajdonában) más földművesnek, aki hajlandó volt gazdálkodni rajta. Az államnak elővételi joga volt minden eladó föld esetén, hogy az ne kerülhessen olyasvalakihez, aki érdemtelen jövedelem forrásaként használná. Szigorúan tilos volt a föld elzálogosítása pénzkölcsönző magánszemélyek számára is.47 A megműveléshez szükséges kölcsönöket kedvező feltételekkel maga az állam, vagy az állam által elismert szervezetek biztosították. Az állami közterheket a föld nagysága és minősége szerint fizették. A minden földművestől elvárt terménymennyiség tekintetében nem voltak szigorú és váratlan szabályozások.48 Ez nagymértékben függött az adott földre vonatkozó helyi tényezőktől. Az örökösödési törvények megakadályozták a földterület elaprózódását vagy a hozzá kapcsolódó tartozások felgyülemlését.49 Végül a közvetítők szerepét állami irányítás alatt lévő mezőgazdasági társaságok50 vették át. Minden azért történt, hogy a parasztokat ne csupán gazdaságilag, hanem képzettség tekintetében is felemeljék.

Ez a néhány részlet elegendő ahhoz, hogy bemutassa: a nemzetiszocialista földpolitika nem csak hogy nem volt kevésbé érzékeny a parasztok jóléte iránt, mint a kommunista (ahogy vörös frontbéli ellenségeink szeretik beállítani), hanem valójában sokkal inkább az volt. Széles körűen védelmezte a földművesek érdekeit, anélkül, hogy bármiben is korlátozta volna a magántulajdon birtoklásának és öröklésének, valamint az adásvételnek a jogait. Hatalmas szabadságot biztosított számára a saját ügyei sikerre vitelében, miközben szigorú állami szabályozással a közösség érdekeit is védte, ahol ez elkerülhetetlen volt. Sőt, éppen ez az állami szabályozás volt ugyanakkor a paraszt legbiztosabb védelme az agyafúrt pénzhajhászok esetleges kihasználási törekvései ellen is. Mivel az, amit a többi törvényről és szabályozásról írtam, melyeket a pártprogramban Hitler hatalomra jutása előtt megfogalmaztak, azok is igaznak bizonyultak, amelyek a földre és a mezőgazdaságra vonatkoztak: nem csupán törvények voltak „papíron”, hanem érvényre is juttatták azokat. Egyetlen másik rendszer – még a kommunisták – sem álltak olyan éles ellentétben a földből pénzt szerezni törekvőkkel, mint a miénk, és egyik sem volt olyan könyörtelen működésük leállításának kísérletében. Sok „szegény zsidót”, akiket fennállásának ideje alatt internáltak, különösen Németország keleti részén, nem csupán azért helyeztek vád alá, mert „zsidók voltak”, ahogy az az egyszerű emberek hajlamosak elhinni, hanem sötét földspekulációs ügyletek, vagy a parasztoknak aránytalanul nagy kamatok melletti pénzkölcsönzések miatt, egyszóval azért, mert a nép kihasználói voltak. Miután megszabadult tőlük és utánzóiktól, a német földműves, nem kevésbé, mint a városi munkás, azzal az érzéssel tudott végre dolgozni, hogy „érdemes”; hogy ő és a családja, s általában a nép, melynek tagja volt, a maximális hasznot szerzi meg a fáradozásáért évről évre. Különféle társadalmi osztályokba tartozó fiatalok – kétkezi munkások, professzorok, tábornokok, szerény boltosok vagy magas beosztású emberek gyermekei – jöttek rendszeresen, és az Arbeitsdienst tagjaiként segítettek neki a földeken, egyre jobban ráébresztve, hogy ő és a városlakók egy vérből valók, egy népet és nemzetet alkotnak. A városok örömteli, reménykedő, önbizalommal telt légköre a vidéket is elárasztotta a rejtett, ám jól szervezett szembeszegülés ellenére, melyet sok egyházi személy indított a nemzetiszocializmus ellen, előnyt szerezve a parasztok tudatlanságából és előítéleteiből.51

* * *

Egy másik, igen pozitív hozzájárulása a nemzetiszocialista rendszernek Németország – és Európa – újjászületéséhez a sajtó, valamint a művészet és irodalom valamennyi formájának megtisztítására tett erőfeszítés, hogy egy új, egészséges és csodálatos kultúrát építsenek a kapitalista világ romlott álkultúrájának romjain. Arra törekedtek, hogy felemeljék a felnőttek, s nem kevésbé az ifjak, erkölcsi, intellektuális és esztétikai nívóját. A nemzetiszocialista uralom – talán a zsidóság elleni harcot leszámítva – egyetlen másik oldalát sem kritizálták oly elkeseredetten és esztelenül, mint ezt, s nem csupán halálos ellenségeink, hanem általánosságban a világ „közvéleménye”. Mégis, ez a makacs harc az igazságért, és annak győzelméért, ami az árja faj számára a legegészségesebb és legjobb, olyasvalami, amire minden náci büszke lehet – még akkor is, ha ideiglenesen kudarcot vallottunk.

A sajtó alapos megtisztítása nélkül nem vált volna lehetségessé az újjászületés 1933 után, és máskor sem. Amíg ugyanis az újságíró azért ír, mert megfizetik – mindegy ki és kinek az érdekében, vagy milyen alantas cél érdekében –, s nem azért, mert késztetést érez az olvasói felvilágosítására vagy lelkesítésére, addig a bármilyen fajú vagy hitvallású „élelmesek”, akik a pénzmozgást irányítják, irányítani fogják az emberek gondolatait is, és amennyire a „tömegeknek” beleszólásuk van a nemzeti és nemzetközi ügyekbe, irányítani fogják a nemzetek sorsát is. Az olvasni képes tömegek is ostobák – kiváltképp hiszékenyek –, az írás konvencionális jelképrendszerének ismerete nem tette őket kevésbé azzá. Éppen ellenkezőleg, a gondolat szabadságának veszélyes illúzióját biztosította számukra, miközben bármilyen korábbi, kézzelfogható hatalomnál jobban az írott szó rabszolgájává tette őket. Senki sem mutatott rá briliánsabban – és gúnyosabban – a saját maga által „értelmiséginek” vagy „felvilágosultnak” elnevezett, zsidó pénz uralta sajtó gonosz befolyására, mint a Führerünk. „A Frankfurter Zeitung, írta (s ez csupán egy példa a sok közül), „mindig a „szellemi” fegyverekkel történő írásmód mellett áll, és érdekes módon, ez leginkább a legkevésbé szellemi embereknek tetszik”.52 „Éppenséggel szellemi félműveltjeinknek írja a zsidóság az úgynevezett „értelmiségi” sajtótermékeit”.53

Két módon volt lehetséges leszámolni a járvánnyal: vagy teljes egészében kiiktatni a sajtót, vagy pedig, a nemzetiszocialista eszme diadalára felhasználni az újságolvasók azon javíthatatlan hajlamát, hogy minden nyomtatott dolgot elhisznek, elérve, hogy semmi más ne kerüljön nyomtatásba, csak ami megfelel az új szellem megerősítésére, vagy legalábbis semmiképpen nem áll szemben vele. A két út közül egyértelműen a második volt a könnyebb, ugyanakkor a jövedelmezőbb is. Egyetlen nap alatt nem lehetséges megtanítani az embereket gondolkozni. Ám ha az idő alatt, amíg ezt elsajátítják, van valami, amiben hihetnek, akkor ez inkább az igazság legyen, mint hazugságok. Így hát a második utat választották. A sajtót nem iktatták ki, hanem a pártprogram huszonharmadik pontja szerint irányítás alá vonták, követelve a „politikai hazugságokat tudatosan terjesztő sajtótermékek elleni harc törvényi kereteinek megteremtését”.54 Valamennyi német nyelvű újság szerkesztőjének és munkatársainak „néptársaknak”, vagyis német vérből valónak kellett lenniük. A más nyelven megjelenő kiadványokat, vagy akár a német nyelvű külföldi sajtótermékeket a kormányzat engedélyével lehetett csak megjelentetni. Egyetlen nem-németnek sem engedélyezték, hogy hatással legyen a német sajtóra, sem pénzügyileg, sem pedig bármely egyéb módon, a büntetés pedig (amennyiben kiderült az ilyen jellegű tevékenység) „az újság megszüntetését, és a nem-német résztulajdonosok Birodalomból történő azonnali kiutasítását vonta maga után”.55

Könnyű kritika alá vonni egy ilyen módszert „az egyén szabad önmegnyilatkozása”, meg hasonlók védelmével. Ám először észre kell vennünk, hogy ha hasonló nemzeti sajtópolitikát vezettek volna be Angliában is (természetesen angol szempontból), akkor Anglia nem üzent volna hadat Németországnak 1939-ben. Nem lettek volna bombázások, romok, milliónyi halott – semmi abból az óriási nyomorúságból, amit mindenki elítél –, hanem egy boldog Európa, ahol a két nagy árja nemzet, Németország és Anglia, baráti szellemben működött volna együtt mindkettejük és az egész árja világ boldogulásáért. Egy ilyen eredmény – legalábbis én azt hiszem – nagyon is megérte volna, ha egy kicsit kevesebb szabadságot adnak a hazugságok számára. Azután persze azt is tudom, hogy azok a demokraták, akik azzal vádolnak minket, hogy amikor hatalmon voltunk, nem tettük lehetővé a német újságok számára, hogy a nézeteinkkel szembeni propagandát jelentethessenek meg, ugyanazok az emberek, akik az elmúlt négy évben kizárólag azon az alapon üldöztek bennünket, hogy világnézetünk szöges ellentéte az övéknek. Ők ítéltek engem háromévi börtönre, mert „náci propagandát” írtam és terjesztettem. „Lelkiismereti szabadságuk” és „az egyén szabad önmegnyilatkozásának joga” a legnevetségesebb ostobaság – annyira közönséges és esetlen, hogy aki a józan észnek csak az árnyékával is bír, könnyedén átlát rajta. Annál jobb, minél kevesebbet beszélünk ezekről a hazugságokról.

* * *

A sajtóéval párhuzamosan ment végbe a művészet és irodalom alapos megtisztítása is, hogy olyan egészséges nemzeti kultúra növekedését segítsék elő, amilyen a modern kapitalizmus teremtette elerőtlenedett légkörben igazán lehetetlen volt. Ennek alapelvét is a pártprogram huszonharmadik pontjában mondták ki: „Követeljük a néplélekre káros, romboló hatást kifejtő „művészeti” és „irodalmi” irányzatok elleni harc törvényi kereteinek megteremtését, az ilyen irányultságú kiadók, egyesületek, szervezetek betiltását”.56

Az a világ, amely egész nevelésügyénél fogva hozzászokott ahhoz, hogy bármilyen, ügyesen megírt szemetet az „intellektus” megtestesülésének nevezzen – elképzelhetjük, hogy a zsidó sajtó is erre ösztökélte –, s arra, hogy mindenekelőtt az „intellektus” csodálatára tanítson, hangos felháborodásban tört ki, amikor 1933. május 10-én, Dr. Goebbels birodalmi propagandaminiszter – a valaha volt egyik legkiválóbb, legőszintébb és legintelligensebb nemzetiszocialista jelenlétében – berlini diákok nyilvános máglyát raktak leginkább, de nem kizárólagosan zsidók által írt könyvekből, olyanokból, amik elfajzott vagy ártalmas irodalomként tilalom alá estek.

- Micsoda! - harsant fel a külföldi sajtó – Visszatértek a középkor intoleráns fanatizmusához? Visszatértek a barbársághoz! Könyveket égetnek! Mennyire botrányos!

Az egész, úgynevezett civilizált világ újságolvasó főemlősei pedig visszhangozták ezt a megbotránkozást. Történetesen minél inkább bemocskolta őket az olcsó “tanulás” és minél inkább jogosulatlan “értelmiségi” hivalkodástól duzzadtak, annál inkább elborzadtak a lapok híre, a nyomdafesték holokausztja miatt, s annál inkább acsarogtak Dr. Goebbels ellen, a Führer ellen, a német diákok és a náci párt ellen, s (ha lehetőségük nyílt rá) az elszigetelt nem-német árják ellen, mint jómagam, akik megértették e holokauszt valódi jelentőségét, és örömmel üdvözölték.

Ugyanez a tomboló kiáltás hangzott fel, amikor a Harmadik Birodalom elfajzottként és a német nemzet erkölcsi egészségére nézve veszélyesként tiltott be minden furcsa, beteges és eltorzult műalkotást, amit vászonra festettek vagy kőből véstek ki, s amiket Hitler hatalomra jutása előtt „művészetnek” neveztek. Még ennél is nagyobb rémületet mutattak, amikor zsidó származású orvosokat és professzorokat, valamint olyan német „értelmiségieket”, akik nézete nyilvánvalóan ellentétben állt a nemzetiszocialista életmóddal, bocsátottak el. Ahogyan arra számítani lehetett, mindez a legfelső fokát akkor érte el, amikor jelentős számú gazdag zsidó, akiknek távozását a náci kormányzat valamennyi pénzükkel és értékükkel együtt nagylelkűen lehetővé tette, letelepedett Angliában, Amerikában, Indiában és szerte a világon, ezután pedig minden korábbinál bőkezűbben táplálták a náciellenes propagandát.

Igen, műfelháborodás volt ez, ahogyan a papagájok sem értik, amit tanítanak nekik. Az emberek felének, akik részt vettek a világméretű kórusban a „művészet és kultúra náci üldöztetése” ellen, fogalma sem volt, mit is jelentenek ezek a szavak. Ők egyszerűen azt tartották „művészetnek”, amit a napilapok vasárnapi kiadása annak hirdetett, ez-és-ez kisasszony legújabb „lélektani” regényével, avagy ez-és-ez úr olajfestmény-kiállításával foglalkozva. A másik fele egyszerűen undorodott volna a legtöbb, Németországban betiltott dolog látványától – vagy hangzásától –, ha látta vagy olvasta volna azokat, s teljes szívéből így kiáltott volna fel:

- Nagyszerű, hogy betiltották őket!

Persze csak akkor tennék ezt, ha biztosak lennének benne, hogy senki sem hallja meg őket. Ők csak azért csatlakoztak a papagájkórushoz, mert féltek attól, hogy „faragatlannak”, „barbárnak” bélyegezték volna őket, ha nem így cselekednek.

Az igazság az, hogy bármit is tiltottak be, az valóban nem érte meg, hogy megtartsák. Az is igaz, hogy a művészet és kultúra területén mi, nemzetiszocialisták nem csupán tiltottunk, akadályoztunk és pusztítottunk. Teremtettünk is. Csupán azért pusztítottunk, hogy teremthessünk az újjászületett nép együttműködésével, megszabadulva az egészségtelen példáktól és nyomasztó emlékektől. És talán semmi sem lett volna képes annyira a propagandánk szolgálatába állni, mint egy kettős művészeti kiállítás-sorozat világszerte: az egyik teremben az ultramodern művészet valamennyi, bizarr példánya – természetellenes hajlatok, eltorzult alakok, rémálomszerű kifejezésmódok: különös emberi arcok, melyeknek gazdagabb, mélyen elrejtett „jelentéssel” kellene rendelkezniük, minél őrültebbnek vagy idiotikusabbnak tűnnek az avatatlan szemeknek – a másikban pedig Arno Breker legnagyszerűbb munkái. Mellettük még egy magyarázó megjegyzés a komoly szemlélő számára: „Azért jöttünk, hogy az elpusztítsuk az előbbit és így megteremthessük az utóbbit”. Ez valódi náci propaganda lenne a legjobb fajtából! Bárcsak a világ minden városában rendeztek volna egy ilyen kettős kiállítást, ahol volt német konzulátus.


Ami ezzel kapcsolatban elmondható a festészetről és a szobrászatról, az nem kevésbé igaz a zenére és az irodalomra. Ám sokan megkérdeznék:

- Mi a helyzet a tudománnyal? Egyetlen civilizált kormányzat sem tilthat be „tudományos” publikációkat, és üldözhet olyan tudósokat faji alapon, mint Sigmund Freud vagy űzheti el Einsteint, minden idők legnagyobb koponyáinak egyikét.

Igen, tudom. Freud és Einstein, a két példa, akiket automatikusan felhoznak, hogy kárhoztassanak minket, valahányszor a „kultúrához” való hozzáállás felmerül. Érdekes, milyen kevés ember van abban a helyzetben, hogy erről a két tudósról beszélhessen, még akkor is, ha a nevüket fegyverként hozzák fel ellenünk. Igaz, hogy milliók olvasták Freud egy-két művét (vagy részleteket belőlük), ám kizárólag a közvetett szexuális izgalom végett, nem pedig a tudományos információ iránti éhség miatt, nem azért, amiért – ha egyáltalán valamiért – olvasni kellene. Ami Einsteint illeti, bármilyen divatos is lehetett a „relativitáselméletéről” beszélni a húszas években (amikor „egyszerűsített” magyarázatai még a női magazinokban is megjelentek), egy maréknyi magasan specializált matematikuson és fizikuson kívül senki sem büszkélkedhetett azzal, hogy megértette tudományos újításait. Mindössze annyit tártak az emberek elé, hogy ő „nagy koponya” – ami kétségtelenül igaz. Mi pedig barbárok vagyunk, hogy nem becsültünk meg egy ilyen kiválóságot, mivel éppenséggel egy zsidóban testesült meg.

Egy alapvető hiba, egy lényegi félreértés található e viszonyulásban hozzánk. Nem igaz, hogy nem ismerjük fel vagy nem értékeljük az olyan intellektuális nagyságokat, mint Einstein egy zsidóban. Felismerjük, bárkiben is nyilvánuljon meg. Ám ez még nem indok arra, hogy inkább lehetővé tegyük egy zsidó számára a professzori állást a német egyetemeken (vagy bármelyik árja nemzeti állam egyetemén), mint amennyire egy hasonló képesítésekkel bíró kínainak vagy arabnak tennénk. Ha a nemzetiség először és mindenekelőtt faji kérdés (márpedig kétségkívül az), s ha – ahogy az természetes – csak egy ország állampolgárai, értsd, az ebből a vérből származó emberek kaphatnának felelős beosztásokat, akkor biztosan egyetlen zsidó sem tarthatna meg egy ilyet, legyen az akár a nevelésügyben, a kormányzatban vagy bárhol máshol egy árja országban. A világnak meg kellene értenie, hogy a magatartásunkban nem volt személyes ellenérzés Einsteinnel, mint tudóssal szemben. Éppenséggel csak arról a tényről volt szó, hogy nem árulhattuk el a pártprogram betűjét és szellemét sem senkinek a kedvéért. S az „értelmiségieknek” annál kevésbé kellene vádolniuk minket, mivel ha a tudomány nem ismer határokat, akkor az ő szempontjukból keveset számít, hogy a „relativitáselméletet” Berlinben, New Yorkban vagy Jeruzsálemben fejtik ki.

Sigmund Freud esete egy kicsit más a művei népszerűsége és a siralmas hatásuk miatt, amit a nem hivatásosokra, különösen a fiatalokra kifejtettek. Igaz, hogy nekik nincs is semmi dolguk velük, s nem Freud hibája, ha mégis olvassák őket. Ám a tény tény marad: hacsak nem korlátozzuk az ismeretüket a szakemberekre, akkor ezek a munkák veszélyesek – „hajlamosak felbomlasztani” egy nemzet életét. Nem csupán Németországban, hanem a világon mindenütt, ahol a fordításaik elérhetőek, ártalmas hatást gyakorolnak az ifjakra, akik lehetőséget látnak bennük, hogy elmélyedjenek a szexuálpatológia tárgykörében, és olyan valódi vagy képzeletbeli szexuális problémákat fedeznek fel a saját életükben, amelyekre máskülönben sosem gondoltak volna. Freud tehát, amellett, hogy zsidó, talán akaratlanul, ám ez nem különösebben számít, felbomlasztó hatást fejt ki. Nem hibáztathatjuk hát az újjáéledt Németország diákjait, amiért máglyát raktak – mások mellett, akik talán kevésbé voltak gyakorlatiak a sugalmazásaikban – az ő könyveiből is. Nem hibáztathatjuk a náci kormányzatot, hogy talán egy kissé durván űzték el Freudot Németországból.

A nemzetiszocializmus hozzáállása a művészetben megjelenő eltúlzott borzalmakhoz vagy nagyra törő közhelyekhez és laza és tunya stílusban elemzett, eltúlzott „problémákhoz”, a semmire vonatkozó rejtélyekhez, bizarrságokhoz, a gyerekes magamutogatáshoz az irodalomban, a művi szex-fecsegéshez – a szexhez a fejben, ahogy Norman Douglas mondaná –, azon emberek olcsó erotikájához, akiknek nincs jobb dolguk, mint ilyesmin gondolkozni, egy örömteli, heves és dacos „viszlát mindannyiótoknak!”, s a megszabadulás diadalmas érzése. Mi nácik nem érdeklődünk a ronda, beteges, rossz szagú kapitalista világ iránt, és nem is rokonszenvezünk vele. Azért jöttünk, hogy megöljük, de amúgy is meg fog halni, még ha nem is nekünk lesz részünk abban az élvezetben, hogy megadjuk neki a kegyelemdöfést. A jövővel – munka és dal, hit, küzdelem és teremtés – szembenézve úgy leheljük valódi eszméink szépségét, mint az erdőből származó friss, élénkítő levegő fuvallatát egy nyomasztó rémálom után. Igen, viszlát mindennek! Vagy inkább „el velük!” Mi közös van bennünk az értelmetlen szavakat ordítva rikoltozó papagájok és a nemi szervüket vakaró majmok világával? Az a kultúra, aminek mi raktuk le az alapjait hatalmunk első néhány évében, valami teljesen más, teljesen különbözik attól, amit a modern értelmiségiek „kultúrának” neveznek.

* * *

Azonban egy teljességgel új kultúrát aligha lehetséges olyan emberek között elképzelni, akik megtartották korábbi vallásukat. A Hofbräu sörcsarnokban kihirdetett program szerint ugyan „a párt, mint olyan, a pozitív kereszténység mellett áll ki”.57 Ám ahogy korábban említettem – s ahogy az általam megismert legintelligensebb nemzetiszocialisták megvallották nekem – 1920-ban csaknem lehetetlen volt bármi egyebet mondani, ha valaki abban reménykedett, hogy követőket gyűjt össze. Az is igaz marad, hogy maga a felváltás ténye, ahogy mi tettük, a közös hit kapcsolata a közös vér kapcsolatán keresztül – a faji alapú közösség hitvallás-felfogása – mindig és mindenütt ellentétben áll a kereszténység szellemiségével, s nem kevésbé annak gyakorlatával. Más szavakkal igaz marad, hogy ha bármely vallást, amely „veszélyt jelent a nemzeti államra”,58 be kell tiltani, akkor a kereszténységnek mennie kell, mivel semmi sem összeférhetetlenebb azokkal az alapeszmékkel, amelyeken egy nemzeti állam teljes felépítése nyugszik.

Azonban, eltekintve attól, hogy ezt nem lehetett kimondani egy politikai programban 1920-ban – vagy akár 1933-ban –, még kevésbé lehetne egyetlen nap alatt megvalósítani. A kereszténységgel nem lehet túl nyíltan és túl elkeseredetten szembefordulni még azelőtt, hogy az élet náci filozófiája magától értetődően, széles körben elfogadottá válna, mielőtt szilárdan gyökeret verne a német nép – és sok külföldi árja – tudatalatti reakcióiban, hogy egy új – vagyis inkább örökkévaló – vallásos felfogás növekedését támogassa, amellyel természetesen kéz a kézben jár. Addig korai lenne a keresztény hitet radikálisan elnyomni, bármilyen elavultnak is tűnik fel sokunknak. „Egy politikus”, a Führerünk mondta: „a vallás értékét nem a benne foglalt hibákkal kapcsolatban kell megbecsülnünk, mint amik nyilvánvalóan nála jobb felváltójának előnyére szolgálhatnak. Ám amíg valami ilyen felváltó megjelenik, addig csupán az ostobák és a bűnözők fogják elpusztítani azt, ami itt van helyben”.59

Lassan kell előkészíteni a terepet, képzésük egésze által újjáteremtve a teljességgel árja lelkiséget az ifjakban, s ugyanakkor – az idősebbek számára – pontos (s amennyire csak lehetséges, nemzetiszocialista) jelentését adva a „pozitív kereszténység”-kifejezésnek. Híres könyvében, A huszadik század mítoszában60 Alfred Rosenberg is erre törekedett. Az ő „pozitív kereszténysége” valóban valami egészen más, mint bármelyik egyházé, sőt, különbözik a Biblia kereszténységétől is, azon alapulva, amely, Rosenberg értelmezésében, a legkevésbé zsidó az Újszövetségben, valamint Rosenberg saját, nemzetiszocialista bölcseletén. Maguk a keresztények hamar felfedezték, hogy ez egyáltalán nem kereszténység volt, s a Párt valamennyi kiemelkedő személyisége közül biztosan Alfred Rosenberg volt az, akit mindmáig a leginkább gyűlölnek, noha valószínűleg helytelenül teszik, mivel voltak és még vannak is olyan nemzetiszocialista gondolkozók, akik sokkal radikálisabbak, mint ő. Ezen kívül ő túlságosan is elméleti ember volt ahhoz, hogy valódi veszélyt jelentsen az egyházak hatalmára nézve.

Ám az biztos, hogy a “pozitív kereszténységről” szóló valamennyi beszéd mögött kezdettől fogva minden figyelmes nemzetiszocialistában az az érzés munkált, hogy elsősorban Németország, de a teljes árja világ is, új vallási öntudatot igényel, mégpedig olyat, amely minden ízében különbözik a keresztényitől, és sok tekintetben erőteljes ellentétben is áll vele. Hovatovább egy ilyen öntudat már ott bujkál a modern árja általános elégedetlenségében, nyugtalanságában és szkepticizmusában,61 s a náci mozgalomnak előbb-utóbb segítenie kell, hogy feléledjen és kifejezésre juttassa magát. Noha ő is „pozitív kereszténységről” beszél, s ragaszkodik a tényhez, miszerint „semmi sem áll távolabb az NSDAP szándékaitól, mint hogy a keresztény vallást és méltó híveit támadja”,62 s noha nagyon gondosan elválasztja a Mozgalmat a Wotan ősi, germán kultuszának újjáélesztését célzó törekvésektől63, Gottfried Federnek muszáj megemlítenie ezt a lassan magára eszmélő, új öntudatot, s „a kérdéseket, reményeket és kívánságokat, miszerint a német nép egy napon új formára lel, mely által kifejezheti Istenről és a vallásos életről alkotott tudását”, ha csak annyit is mond, hogy ezek a kérdések, remények stb. „messze túl vannak azon a kereten, amelyet akár egy olyan forradalmi program is hirdethet, mint amilyen a nemzetiszocializmusé”.64

Nem kevésbé biztos, hogy habár hivatalosan sohasem történt semmiféle kísérlet az egyházak hatalmának megdöntésére s a keresztény hitelvek tanításának betiltására, a könyvek, amiket a Harmadik Birodalom ideje alatt mindenütt megjelentettek, erre ösztönöztek, nem azért, mert bármiféle ősi kultuszt – Wotanét vagy valamelyik másik Istenét – szerettek volna újjáéleszteni, hanem az örök Északi Pogányság szeretete és szelleme által. Ezek némelyike kimagaslóan szép volt, a náci körökben pedig olvasták és egyetértően kommentálták őket. Ez volt az első alkalom, hogy az Észak valódi Pogány lelke – a halhatatlan árja lélek – teljesen bebizonyította, hogy közel ezerötszáz év után is él, s még ennél is több: elpusztíthatatlan és legyőzhetetlen. Idéztem már Heinrich Himmler rövid, de kiváló művéből, Az ősök hangjából, filozófiánk e mesteri, harminchét oldalba sűrített összefoglalásából, melyet csupán egy kimondott pogány írhatott. Egyebek mellett a keresztény életfelfogásnak, a szelídségnek, önmegtagadásnak, a bűn és nyomorúság élvezetének, „a por felé irányuló törekvéseknek” keserű kritikáját foglalja magában, s ezzel szemben a büszke, erős és szabad hitének megvallását: „Mi, pogányok, nem tesszük hibáinkat az emberek – de még kevésbé Isten – előtt közszemlére. Hallgatunk róluk, és próbáljuk jóvátenni a tévedéseket”.65

A sok hasonló ösztönzésű könyv közül csupán két olyat idézek fel, amik sokkal kevésbé ismertek Alfred Rosenberg híres Mythusánál, ám, azt kell mondanom, messze radikálisabbak és kétségtelenül többet érdemelnek egyfelől a kegyeletteljes gyűlöletből, amit oly sok, különböző meggyőződésű keresztény pazarol erre a munkára, másfelől a szívből jövő csodálatból és hálából minden igazi, modern pogány részéről. Az egyik Ernst Bergmann A német vallás huszonöt tétele66 című műve, a másik pedig Johann von Leers Történelem faji alapon67 című munkája. Ezekben a nemzetiszocialista és a keresztény életszemlélet összeegyeztethetetlensége tisztán, egyszer s mindenkorra megmutatkozik, úgy, ahogy arra csak a két bölcselet megalkuvást nem ismerő hívei vágyhatnak:

Egy nép, mely visszatért véréhez és földjéhez, s felismerte a nemzetközi zsidóság veszélyét, többé nem tolerálhat egy olyan vallást, amely a zsidók szentírását teszi meg alapjának. Németországot nem lehet ezen a hazugságon újjáépíteni. Arra a Szentírásra kell helyeznünk magunkat, amely tisztán a német szívekbe íródott. Így kiáltunk:

- El Rómával és Jeruzsálemmel! Vissza szülőföldünk német hitéhez jelenlegi alakjában! Ami hazánk számára szent, ami népünk számára örök, ami isteni, azt akarjuk felépíteni!68

S a második tétel a huszonötből – a számot láthatóan azért választotta a szerző, hogy megfeleljen a nemzetiszocialista pártprogram huszonöt pontjának, így is jelezve, hogy az „új” (vagy inkább örökkévaló) „német vallás” végső soron elválaszthatatlan Németország valódi nemzeti állammá teremtésétől –, tehát a második tétel leszögezi, hogy a német vallás „a hitnek azon formája, mely megfelel korunknak, amit mi németek ma élünk, ha lehetővé válik számunkra, hogy hazánk német hitét zavartalanul alakítsuk ki a jelenben”.69 Ami a kereszténységet illeti, nyíltan „egészségtelen és természetellenes vallásnak” nevezi, „amely kétezer évvel ezelőtt beteges, kimerült és elkeseredett emberek körében támadt, akik elveszítették az életbe vetett hitüket”.70 Egyszóval épp az ellentéte annak, amire ma a német népnek (avagy minden árja embernek) szüksége van.

Nem emlékszem egyetlen másik íróra sem, aki erősebben és határozottabban mutatott volna rá az örökkévaló árja szellem és a kereszténység közötti különbségre, s még inkább, aki nyilvánvalóbban kiemelte volna a jövő árja vallásának természetét. Nem merül fel a Wotan-kultusz vagy bármely más, az antikvitásból származó nemzeti istentisztelet újjáélesztése, olyan formában, amilyen volt. A változás kereke sohasem forog visszafelé. Az újjászületett Németország vallása csak olyan lehet, amely ma is sikeres lehetne, mint amilyen az ősi északi kultusz természetes fejleménye lenne, ha „az a frank gyilkos”, ahogy Bergmann professzor nevezte Nagy Károlyt, nem pusztította volna el a német hit szabad megnyilatkozását, s nem kényszerítette volna a nyolcadik és a kilencedik században tűzzel-vassal a kereszténységet a germán rasszra, vagy ha Róma maga nem esett volna áldozatul annak, amit a korai császárkor uralkodói a zsidók által bevezetett „új babonának” hívtak. S ami elmondható az új német vallásról, nem kevésbé igaz a minden megújult, valódi nemzeti államba szervezett árja nép számára kívánatos új vallásra nézve.

Az egyetlen nemzetközi vallásnak – ha létezik egyáltalán ilyesmi – az Élet kivételesen széleskörű és egyszerű vallásának kellene lennie, mely magában foglal és ural minden nemzeti kultuszt, s egyikkel sem áll ellentétben (feltéve, hogy népek valódi kultuszai, nem pedig, mint olyanok, papi eltorzítások). A melegnek és a fénynek – az Élet energiájának – spontán imádata ez, mely nem egyedül az ember, hanem, öntudata mértékéig, minden élőlény természetes vallása. Lényegében minden nemzeti vallásnak hozzá kell segítenie az embereket az Istenség legfőbb imádatához az Életben, mivel az isteni kollektíven sehol másutt nem tapasztalható jobban, mint a rassz és a föld tudatosságában. Emellett egyetlen olyan vallás sem válhat soha nemzetközivé, amely magán viseli a helyi, földrajzi vagy faji jellemzők bélyegét. Amikor mégis ez történik – ahogy a kereszténység vagy az iszlám esetében –, akkor az eredmény sok-sok rassz kulturális rabszolgasága, behódolása azon egy szellemének, ahonnan a vallás származott, vagy amelyen keresztül először vált jelentékennyé. Egy indiai muszlim, lényegi muszlimsága erejéig, kívül esik az indiai civilizáció határain.71 S amennyiben egy európai elfogadja a kereszténységet, annyiban elfogadja a zsidó gondolkozás kötelékeit is. Egy észak-európai esetében pedig, ha emellett még katolikus is, akkor Róma kötelékeit is a nyakába veszi. Németország, az első árja nemzet, mely nagyban fellázadt a zsidó rabiga ellen – kulturálisan nem kevésbé, mint gazdaságilag – egyben az első északi nemzet, mely, a tizenhatodik században legalábbis részben lerázta magáról Róma kevésbé idegen (ameddig árja72), ám mégsem bensőséges kötelékét. Semmi sem mutatja jobban a vallási forradalom – vallási felszabadulás – szellemének lassú felkészülését a nemzetiszocializmus hatása alatt, mint Ernst Bergmann fentebb idézett kiáltása:

- El Rómával és Jeruzsálemmel! Vissza szülőföldünk német hitéhez jelenlegi alakjában!

* * *

Ugyanez az inspiráció – az örökkévaló árja hit keresése annak jelenlegi, germán formájában – tölti be Johann von Leers Történelem faji alapon című művét is. Itt is megtalálhatjuk az árja észak jogainak vallási és kulturális területen alkalmazott szenvedélyes igenlését, amely talán a nemzetiszocializmus legjellemzőbb vonását alkotja a politika síkján. Az a fajta politikai ébredés ugyanis, melyet Adolf Hitler idézett elő, lelke mélyéig felkavarva egy egész nemzetet, nem mehet végbe az élet valamennyi – különösen a kultúra és a vallás, vagy általában véve a gondolat – területén történő, párhuzamos ébredés nélkül. Itt is kitűnik – ezúttal Herman Wirth kiterjedt, ősi tanításokra irányuló kutatásaira alapozva – a tiltakozás a zsidókeresztény világban mindenütt fellelhető eszme ellen, mely szerint a régi árja észak valami „primitív” és „barbár”. Megjelenik a jövő látomása, amiben elsősorban Németország, de általánosságban az árja rassz példátlan nagyságba emelkedik fel ismét, újra felfedezve dicsőséges, örökkévaló, kollektív Énjét. Érdemes hosszabban idézni Leers könyvének azt a szakaszát, mely a Hitlert méltató sorok – „évezredek óta a nép legnagyobb megújítója”73 – után néhány oldallal következik:

A romlás és fajirtás időszakát követően a megtisztulás és kibontakozás korához közeledünk, mely új fejezetet nyit a világ történelmében. Ha egy évezrednyit visszatekintünk, azt látjuk, hogy ismét annak a hatalmas és örök rendnek a közelébe kerültünk, amit őseink megtapasztalhattak. A világtörténet nem egyenes vonalban halad, hanem kanyarog. A kőkorszak eredeti északi kultúrájának magaslatáról az elfajzás évszázadainak mély völgyein haladtunk át, hogy végül ismét új csúcsra hághassunk fel. Ez pedig nem kisebb, mint amelyiket egykor hátrahagytuk, hanem épp ellenkezőleg, nagyobb lesz, s nem csupán az élet külső javaiban… Nem azért hatoltunk keresztül a kapitalista időszak nagy szellemi halálán, hogy eltűnjünk a föld színéről. Azért szenvedtük el, hogy újra felkeljünk a Jel alatt, mely sohasem hagyott cserben minket, a nagyszerű kőkorszak Jelképe, az ősi és legszentebb horogkereszt alatt.74

Egy modern árja vallás formája és jellemzői arra rendeltettek, hogy az elavult kereszténység helyén uralják a még nem kialakult meggyőződéseket. Hogy is alakulhattak volna ki? Ám egy ilyen vallás szükségességét nem is lehetne erősebben érezni és kifejezni; szellemét és főbb jellemvonásait pedig már meghatározták. Az öröm és erő – továbbá a szépség – egészséges vallása ez, amit e könyv elején én is sugalmazni igyekeztem. Más szavakkal ez az örökkévaló vetülete magának a nemzetiszocializmusnak, avagy (ami ugyanazt jelenti) a nemzetiszocializmus, kiterjesztve az élet legmagasabb köréig.

Korábban már felidéztem a Führer bölcs szavait egy új vallás kibontakozásával kapcsolatban, mely a kereszténységnél jobban alkalmazható az emberek igényeihez, nevezetesen, hogy „míg egy ilyen új hit fel nem bukkan, csupán a bolondok és a bűnözők próbálják elpusztítani azt, ami jelenleg a helyén található”.75

1924-ben, amikor a Mein Kampfot írta, nyilvánvalóan úgy érezte, hogy az idő még nem érett meg egy efféle forradalom számára.

Abból, amit a híres Goebbels-naplóban olvashatunk, melyet 1948-ban az ellenségeink jelentettek meg (s ezért senki sem tudhatja, mennyire eredeti), úgy tűnik, tökéletesen egyetértett a birodalmi propagandaminiszter radikális állásfoglalásával az egyházakkal szemben, ugyanakkor a vallási kérdés óvatos kezelése is megnyilatkozott részéről a háború során. Amíg folytak a harcok, kétségtelen, hogy nem volt alkalmas az idő az ilyen változások elősegítésére, mivel néhány ember esetleg túlságosan hirtelen ismerte volna fel, hogy olyasvalami megalapításáért küzdenek, amit talán nem is akarnak. Ám a győzelem kivívását követően sok minden, ami korábban lehetetlennek tűnt, megvalósíthatóvá vált volna. A napló szerint a Führer még azt is tervezte, hogy „a háborút követően” arra biztatja a népet, hogy fokozatosan változtasson az étrendjén, elvetve a mészárszékek76 fennálló borzalmát. Ez volt a legdicséretesebb elképzelések egyike a nyugat egész történelme során77, amely, megvalósulása esetén, Németországot messze a többi nemzet elé helyezte volna, morális felfogását jóval afölé a szint fölé emelve, amelyet a keresztény civilizáció valaha is elért. Biztosan tervbe vette az Új Rendhez méltó vallási szemlélet fokozatos kialakítását és megvalósítását is. Az aktív párttagok legodaadóbb radikálisai, a corps d’élite, az SS tagjaitól már elvárták, hogy egyedül a nemzetiszocialista Weltanschauungban találják meg benső életük valamennyi részletét, anélkül, hogy bármi közük lenne a keresztény egyházakhoz és ezek filozófiájához. S ha felidézzük, nem a Führer nyilvános beszédeit, hanem legvonzóbb magán-megnyilvánulásai némelyikét, akkor meggyőződhetünk róla, hogy legalább annyira tisztában volt a kereszténység, mint vallás alkalmatlanságával egy egészséges, öntudatos, büszke és erős akaratú nép számára, mint a legmerészebb nemzetiszocialista gondolkozók, sőt, nem kevésbé, mint maga Heinrich Himmler, s azok, akikre akkor gondolt, mikor újra és újra leírta briliáns könyvecskéjében: „Wir Heiden” – Mi pogányok.

Tudom, hogy a mondások, amiket egy embernek tulajdonítanak, vagy odaadó hívei méltató vagy ellenségei gyűlölködő szelleme miatt gyakran kétséges hitelűek. Mégis, ha azért idézik az állítólagos szavait valakinek, hogy méltassák, valójában éppen hogy elítélik őt, míg ha „borzalmas” szavakként idézik, azzal a szándékkal, hogy ártsanak neki, igazából méltánylást fejeznek ki; s ha, továbbá, ezek az idézetek történetesen túlságosan szépek, igazak vagy értelmesek ahhoz, hogy a róluk beszámoló képes legyen nagy méretekben kiötleni őket, akkor, azt hiszem, elfogadhatjuk azokat hitelesnek vagy nagyon valószínűeknek.

A sok könyv közül, amiket azzal a céllal írtak, hogy rossz hírét keltsék a Führerünknek, csupán egyet olvastam végig, ám ezt az egyet – az áruló Rauschning művét, amit angolra Hitler Speaks címmel fordítottak – nem csupán érdeklődéssel, hanem lelkesedéssel forgattam, mivel ez (nagyban szerzője szándékaival szemben) az árja faj Megmentőjének egyik legkiválóbb elismerése. Ha valamiféle félreeső dzsungelből származtam volna, és ezelőtt sosem hallottam volna a Führerről, akkor e könyv önmagában feltétlen hívévé – tanítványává – tett volna. Egy ilyen remek propaganda szerzőjét gazembernek kell mégis neveznem? Vagy talán nem csak egy tökéletes hülyéről van szó, egy olyan fickóról, aki akkor csatlakozott a nemzetiszocialista mozgalomhoz, amikor ez nem állt az érdekében, s aki rémületében kihátrált belőle, amint rájött, hogy az ő céljai milyen alapvetően ellentétesek a mieinkkel. Az ő törekvései láthatóan a középszerű „burzsoázia” körbe tartoztak. Miután ellenünk fordult, valójában nem hazudott, mivel erre nem volt szüksége. Egyszerűen kiválogatta a Führer állításai közül azokat, amelyek a leginkább megbotránkoztatták – s amelyek valószínűleg a hozzá hasonló embereket is megbotránkoztatnák. S megírta a Hitler Speakset a világ valamennyi középszerű „burzsoájának” fogyasztása számára. Mivel belőlük milliók vannak, s a világ, amit képviselnek, hamarosan háborút kezdett viselni a Führer ellen, a könyv „ideológiai” műként vált üzleti sikerré.78 Ilyesféle sikerre vágyott a szerző: sikerült elérnie minden fajta „derék” Untermensch felháborodását és elfordulását a nemzetiszocializmustól. Ám egy napon (ha addig fennmarad) az újjáéledt árjaság minden idők legnagyobb európaija akaratlan méltánylásaként fogja számon tartani.

Hitler szavait pedig a kereszténységről, melyekről Rauschning a könyvének negyedik fejezetében számol be, csodálnák – s nem kritizálnák – egy következetesen nemzetiszocialista tudatossággal megáldott árja világban, mivel összhangban állnak szellemünkkel, s túlságosan igaznak hangzanak ahhoz, hogy ne legyenek hitelesek.

- Hagyjuk másokra a szőrszálhasogatást! – mondta a Führer Hermann Rauschningnek, mielőtt ez utóbbi áruló lett.

„Legyen szó akár az Ószövetségről, az Újszövetségről vagy egyszerűen Jézus mondásairól, Houston Stewart Chamberlain szerint ez mind ugyanaz a zsidó szélhámosság. Nem fog szabaddá tenni minket. Egy német egyház, egy német kereszténység gondolata eltorzulás. Vagy németek vagyunk, vagy keresztények, a kettő egyszerre nem lehetséges. Kihajíthatjuk az epilepsziás Pált a kereszténységből, ezt már mások is megtették előttünk. Nemes emberi lénnyé tehetjük Krisztust, s tagadhatjuk isteniségét és megváltói szerepét. Az emberek évszázadok óta teszik ezt. Azt hiszem, vannak ilyen keresztények manapság is Angliában és Amerikában, unitáriusoknak, vagy valami ilyesminek hívják magukat. De ennek nincs értelme. Nem tudunk megszabadulni a mögötte meghúzódó gondolkozásmódtól. Nem akarunk olyan embereket, akik fél szemmel mindig a másvilágot figyelik. Szabadokra van szükségünk, akik érzik és tudják, hogy Isten bennük van”.79


Való igaz, bármilyen elmés is legyen, Rauschning nem az az ember volt, aki ezt az okfejtést a puszta fantáziájára alapozva kitalálhatta volna. Ahogy sok más további kijelentés, melyet könyvében a Führernek tulajdonít, ez is túl erősen magán viseli az őszinteség, hit és igazság jegyét ahhoz, hogy csak valami agyszülemény legyen. Továbbá tökéletesen illeszkedik a Führer számos ismert megnyilvánulásához, írásaihoz, egész tanítása szellemiségéhez, amely, ahogy már említettem, sokkal több, mint szimpla társadalompolitikai ideológia. Bármit is mondjanak vagy írjanak a pillanatnyi hasznosság érdekében, a tény attól még igaz marad, hogy a nemzetiszocializmus és a kereszténység, ha mindkettőt logikus végkövetkeztetéséig vezetjük – vagyis teljes komolyságában tapasztaljuk és éljük – egyszerűen nem létezhet együtt. A Führer biztosan korainak gondolta, hogy nyilvánosan fellépjen a keresztény tanítás, csakúgy, mint az egyházak ellen, ahogy azt Weltanschauungunk természetes intoleranciája megkövetelte volna, ám tudta, hogy hosszútávon másként nem győzhetünk, mint ha fenntartjuk ezt az intoleranciát minden olyan mozgalommal szemben, amelynek őszinte meggyőződése, hogy „egyedül neki van igaza”.80 S tudta, hogy szembenállásunk a fennálló renddel előbb-utóbb a vallási és filozófiai síkon is éppúgy ki fog alakulni, mint az összes többin. Ez elkerülhetetlen, s csupán elodázta Németország anyagi veresége. Talán (ki tudja?), összefüggésben az Istenek rejtélyes akaratával, hogy lehetővé tegye az idő beérését az árja népeknek általánosságban, és különösen a németeknek, annak felismerésére végre, hogy a kereszténység mily csekély mértékben képes mélyebb törekvéseik beteljesítésére, és mekkora ostobaság lenne lehetővé tenni a számára, hogy közéjük és a nemzetiszocializmusba foglalt halhatatlan árja hit közé álljon.

Ez az árja hit – az egészség, a napfény és a férfias erények imádata, a rassz és a föld kultusza – az Élet egyetemes Vallásának északi megnyilvánulása. Reményeim szerint ez Európa s legalább részben Ázsia (s természetesen mindazok a területek, ahol az árják uralkodnak) jövőbeli vallása. Egy napon ezek a milliók emlékezni fognak a Férfiúra, aki először adott – a húszas években – Németországnak isteni ösztönzést, arra rendeltetve, hogy véghezvigye ezt a páratlan újjászületést, a Férfiúra, akit most a hálátlan világ gyűlöl és ócsárol, a mi Hitlerünkre.

Börtönbe vetve az iránta érzett szeretetért, legnagyobb boldogságom abban a diadalmas reményben rejlik, hogy ezek az újjászületett árják – az Aranykor tökéletes férfiúi és asszonyai – egy nap majd isteni tiszteletadásban részesítik őt.

1 „Amit itt ki kell hirdetnünk, új világnézet, nem pedig új választási jelmondat”. (Adolf Hitler: Mein Kampf, I, ix, 243 old.; vö. Mannheim, 223. old.).
2 „A nemzetiszocializmus olyan világnézet, amely a legélesebben szemben áll a kapitalizmus jelenkori világával, s annak marxista és burzsoá csatlósaival”. (Gottfried Feder: Az NSDAP programja és világnézeti alapelvei, Franz Eher, München, 1932, 64. old., magyarul: Az NSDAP programja, Nemzetek Európája, Budapest, 2006, ford.: Szeltner Andor, 124. old.)
3 Mein Kampf, II, ii, 428 old.; vö. Mannheim, 389. old.
4 „Staatsbürger kann nur sein, wer Volksgenosse ist. Volksgenosse kann nur sein, wer deutschen Blutes ist, ohne Rücksichtnahme auf Konfession. Kein Jude kann daher Volksgenosse sein.” (Az NSDAP programja, 4. pont, magyar kiadás: 31. old.)
5 „Ihre Mission liegt nicht in der Begründung einer Monarchie oder der Festigung einer Republik, sondern in der Schaffung eines germanischen Staates.” (Mein Kampf, I, xii, 380. old.; vö. Mannheim, 346 old.)
6 Magában foglalva, ha nem is csupán keveretlen germán vagy északi eredetű embereket, de legalábbis kizárólag árjákat.
7 Ébredj, árja!
8 Ehnaton fáraó hosszabb himnusza a Naphoz (Kr. e. 1400. körül).
9 „[…] die Menschen […] ihr höheres Dasein nicht den Ideen einiger verrückter Ideologen, sondern der Erkenntnis und rücksichtslosen Anwendung eherner Naturgesetze verdanken”—„az emberek […] magasabb létüket nem néhány bolond ideológia eszméinek köszönhetik, hanem az érckemény természeti törvények tudásának és könyörtelen alkalmazásának (Mein Kampf, I, xi, 316. old.; vö. Mannheim, 288. old.), továbbá „[…] unsere neue Auffassung, die ganz dem Ursinn der Dinge entspricht”— „[…] a mi új felfogásunk, amely teljes mértékben megfelel a dolgok eredeti jelentésének” (Mein Kampf, II, ii, 440. old.; vö. Mannheim, 399. old.).
10 Egy írásom a sintoizmusról – sajnos a szerkesztő által erősen lerövidített, s ezért következetessége nagy részétől megfosztott formában – megjelent a New Asia című lap egyik 1940-es számában.
11 „Unser deutsches Volkstum beruht leider nicht mehr auf einem einheitlichen rassischen Kern.” (Mein Kampf, II, ii, 436–437. old.; vö. Mannheim, 395–96 old.)
12 A Cambridge Ancient History, vol. 1 (Cambridge, Cambridge University Press, 1924) szerint egész Észak-Németországot jég borította Kr. e. 15 000-ig, Dél-Skandináviát Kr. e. 10 000-ig, Észak-Skandináviát pedig egészen Kr. e. 5000-ig.
13 Olyan férfiak, mint Vidkun Quisling, Knut Hamsun, Sven Hedin és mások.
14 A tizennegyedik század közepén Poroszország nagy része még mindig pogány volt.
15 „Das Deutsche Reich soll als Staat alle Deutschen umschließen mit der Aufgabe, aus diesen Volke die wertvollsten Bestände an rassischen Urelementen nicht nur zu sammeln und zu erhalten, sondern langsam und sicher zur beherrschenden Stellung emporzuführen” (Mein Kampf, II, ii, 439. old.; vö. Mannheim, 398. old.).
16 „Jegliche Rassenkreuzung führt zwangsläufig früher oder später zum Untergang des Mischproduktes, solange der höherstehende Teil dieser Kreuzung selbst noch in einer reinen irgendwie rassenmäßigen Einheit vorhanden ist. Die Gefahr für das Mischprodukt ist erst beseitigt im Augenblick der Bastardierung des letzten höherstehenden Rassereinen.

Darin liegt ein, wenn auch langsamer natürlicher Regenerationsprozeß begründet, der rassische Vergiftungen allmählich wieder ausscheidet, solange noch ein Grundstock rassisch reiner Elemente vorhanden ist und eine weitere Bastardierung nicht mehr stattfindet” (Mein Kampf, II, ii, 443. old.; vö. Mannheim, 401. old.).
17 „Sicher aber geht diese Welt einer großen Umwälzung entgegen. Und es kann nur die eine Frage sein, ob sie zum Heil der arischen Menschheit oder zum Nutzen des ewigen Juden ausschlägt” (Mein Kampf, II, ii, 475. old.; vö. Mannheim, 427. old.).
18 „Für die Zukunft der Erde liegt aber die Bedeutung nicht darin, ob die Protestanten die Katholiken oder die Katholiken die Protestanten besiegen, sondern darin, ob der arische Mensch ihr erhalten bleibt oder ausstirbt” (Mein Kampf, II, x, 630. old.; vö. Mannheim, 562. old.).
19 “Es gibt keine Freiheit, auf Kosten der Nachwelt und damit der Rasse zu sündigen” – „Nincs mentesség a bűntől az eljövendő generációk s így a faj rovására.” (Mein Kampf, I, x, 278 old.; vö. Mannheim, 254. old.)
20 “ …so muß auch im einzelnen die Erziehung zuallererst die körperliche Gesundheit ins Auge fassen und fördern...” (Mein Kampf, II, ii, 451 old.; vö. Mannheim, 408. old.)
21 “Der Staat hat für die Hebung der Volksgesundheit zu sorgen durch den Schutz der Mutter und des Kindes, durch Verbot der Jugendarbeit, durch Herbeiführung der körperlichen Ertüchtigung mittels gesetzlicher Festlegung einer Turn und Sportpflicht, durch größte Unterstützung aller sich mit körperlicher Jugend-Ausbildung beschäftigenden Vereine.”
22 Magyar kiadás: 35. old.
23 “Der völkische Staat muß dabei von der Voraussetzung ausgehen, daß ein zwar wissenschaftlich wenig gebildeter, aber körperlich gesunder Mensch mit gutem, festem Charakter, erfüllt von Entschlußfreudigkeit und Willenskraft, für die Volksgemeinschaft wertvoller ist als ein geistreicher Schwächling.” (Mein Kampf, II, ii, 452. old.; vö. Mannheim, 408. old.)
24 A modern angol irodalomban D. H. Lawrence-nél kiválóbban egyetlen szerző sem tárta fel a feminista téveszmét. Ő szinte minden művében ezt tette.
25 Cambridge Ancient History, vol. 1.
26 Dzsingisz kán fiának Ögödej fiának Güjüknak a fia.
27 Harold Lamb: The March of the Barbarians, London, Robert Hale Ltd., 1941, 244. old.
28 “Das Ziel der weiblichen Erziehung hat unverrückbar die kommende Mutter zu sein.” (Mein Kampf, II, ii, 460 old.; vö. Mannheim, 414. old.)
29 A huszadik pont teljes szövege így hangzik: “Um jedem fähigen und fleißigen Deutschen das Erreichen höherer Bildung und damit das Einrücken in führende Stellung zu ermöglichen, hat der Staat für einen gründlichen Ausbau unseres gesamten Volksbildungswesens Sorge zu tragen. Die Lehrpläne aller Bildungsanstalten sind den Erfordernissen des praktischen Lebens anzupassen. Das Erfassen des Staatsgedankens muß bereits mit dem Beginn des Verständnisses durch die Schule (Staatsbürgerkunde) erzielt werden. Wir fordern die Ausbildung besonders veranlagter Kinder armer Eltern ohne Rücksicht auf deren Stand oder Beruf auf Staatskosten”— „Minden tehetséges és szorgalmas német néptárs számára lehetővé tesszük a felsőoktatásban való részvételt; ezáltal nő az esélye annak, hogy valóban a leginkább arra érdemesek kerülnek vezetői pozíciókba. Az oktatási intézmények tanterveit a gyakorlati élet követelményeinek és a jövő elvárásainak megfelelően alakítjuk át. Az új állam gondolatával már az értelem kibontakozásának kezdetén, az általános iskola első éveinek “állampolgári ismeretek” óráin meg kell ismertetnünk az ifjúságot. A szegény családból származó, jó képességű, tehetséges gyermekek oktatásának költségeit az állam finanszírozza” (Das Programm der NSDAP – magyar kiadás: 34. old.)
30 “… die völkische Weltanschauung […] nicht nur den Wert der Rasse, sondern damit auch die Bedeutung der Person erkennt und mithin zu den Grundpfeilern ihres ganzen Gebäudes bestimmt”— „A népi világnézet […] nem csupán a rassz értékét ismeri fel, hanem a személyiség jelentőségét is, amely a teljes építmény egyik pillérjét alkotja”. (Mein Kampf, II, iv, 499–500 old.; vö. Mannheim, 448. old.)
31 Míg például egy hindú nemzetisége valójában a kasztja, én magam gyakran beszéltem a „hindú nemzetről” azokban a propaganda pamfletekben, amelyek valamennyi hindú egységét célozták a kereszténység és az iszlám fajellenes, egyenlőségesítő – mindenekelőtt demokratikus – befolyása ellen (amely, akár szándékosan, akár nem, sokat tett azért, hogy előkészítse az utat a kommunizmus számára Indiában). Akkoriban ez tűnt számomra az egyetlen gyakorlati lehetőségnek, hogy megküzdjünk az említett erőkkel.
32 “Ein Grund zum Stolz auf sein Volk ist erst dann vorhanden, wenn man sich keines Standes mehr zu schämen braucht.” (Mein Kampf, II, ii, 474. old.; vö. Mannheim, 427. old.)
33 “Erste Pflicht jedes Staatsbürgers muß sein, geistig oder körperlich zu schaffen. Die Tätigkeit des einzelnen darf nicht gegen die Interessen der Allgemeinheit verstoßen, sondern muß im Rahmen des Gesamten und zum Nutzen aller Erfolgen.” (Das Programm der NSDAP, 10. pont, magyar kiadás: 32. old.)
34 “Abschaffung des arbeits und mühelosen Einkommens.” (Das Programm der NSDAP, 11. pont, magyar kiadás: 32. old.)
35 “Brechung der Zinsknechtschaft.” (Das Programm der NSDAP, 11. pont, magyar kiadás: 32. old.)
36 “Im Hinblick auf die ungeheuren Opfer an Gut und Blut, die jeder Krieg vom Volke fordert, muß die persönliche Bereicherung durch den Krieg als Verbrechen am Volke bezeichnet warden. Wir fordern daher restlose Einziehung aller Kriegsgewinne.” („Tekintettel a hatalmas vér- és anyagi áldozatra, melyet a nemzettől minden háború megkíván, a személyes meggazdagodást ezen időszak során államellenes bűnnek kell tekinteni. Ezért a háborús profitok teljes elkobzását követeljük”.) (Das Programm der NSDAP, 12. pont, magyar kiadás: 33. old.)
37 “Wir fordern die Verstaatlichung aller (bisher) bereits vergesellschafteten (Trusts) Betriebe” („Követeljük valamennyi olyan vállalat államosítását, melyet mostanáig trösztté vontak össze”.) (Das Programm der NSDAP, 13. pont, magyar kiadás: 33. old.)
38 “Wir fordern Gewinnbeteilung an Großbetrieben.”(„Követeljük a nagyvállalatok profitjából történő részesedést”.) (Das Programm der NSDAP, 14. pont, magyar kiadás: 33. old.)
39 “Wir fordern einen großzügigen Ausbau der Alters-Versorgung” (Das Programm der NSDAP, 15. pont, magyar kiadás: 33. old.).
40 “Wir fordern den rücksichtlosen Kampf gegen diejenigen, die durch ihre Tätigkeit das Gemeininteresse schädigen. Gemeine Volksverbrecher, Wucherer, Schieber u.s.w., sind mit dem Tode zu bestrafen, ohne Rücksichtnahme auf Konfession und Rasse” („Könyörtelen harcot követelünk minden olyan tevékenység ellen, amely ellentétben áll a közérdekkel. A közönséges bűnözőket, uzsorásokat, nyerészkedőket és így tovább, hitvallásra és fajra való tekintet nélkül halállal kell büntetni”.) (Das Programm der NSDAP, 18. pont, magyar kiadás: 34. old.)
41 Hivatkozásként a puszta emlékezetemre kell hagyatkoznom. Ez ugyan meglehetősen jó, ám megvannak a maga korlátai.
42 Das Programm der NSDAP, 17. pont, magyar kiadás: 33-34. old.
43 Das Programm der NSDAP, 17. pont, lábjegyzet.
44 1930. március 6-i pártnyilatkozat.
45 A pártprogram 17. pontja és az 1930. március 6-i pártnyilatkozat alapján.
46 A Führer közleménye 1928. április 13-án Münchenben (idézi a pártprogram 17. pontjának lábjegyzeteként).
47 1930. március 6-i pártnyilatkozat.
48 1930. március 6-i pártnyilatkozat.
49 1930. március 6-i pártnyilatkozat.
50 1930. március 6-i pártnyilatkozat.
51 A Mosel-vidék falvaiban (Treves körül) hallottam, hogy az emberek, a papság befolyása alatt a nemzetiszocializmust, mint „keresztényellenest” kritizálták, Alfred Rosenberget pedig „Krisztustagadónak” nevezték.
52 “Für diese Leute war und ist freilich die ‘Frankfurter Zeitung’ der Inbegriff aller Anständigkeit. Verwendet sie doch niemals rohe Ausdrücke, lehnt jede körperliche Brutalität ab und appelliert immer an den Kampf mit den ‘geistigen’ Waffen, der eigentümlicherweise gerade den geistlosesten Menschen am meisten am Herzen liegt.” (Mein Kampf, I, x, 267. old.; vö. Mannheim, 244. old.)
53 “Gerade für unsere geistige Halbwelt aber schreibt der Jude seine sogenannte Intelligenzpresse.” (Mein Kampf, I, x, 267-68. old.; vö. Mannheim, 245. old.)
54 “Wir fordern den gesetzlichen Kampf gegen die bewußte politische Lüge und ihre Verbreitung durch die Presse.” (Das Programm der NSDAP, 23. pont, magyar kiadás: 35. old.)
55 “ … jede finanzielle Beteiligung an deutschen Zeitungen oder deren Beeinflussung durch NichtDeutsche gesetzlich verboten wird und fordern als Strafe für Übertretungen die Schließung eines solchen Zeitungsbetriebes sowie sofortige Ausweisung der daran beteiligten Nicht-Deutschen aus dem Reich.” (Das Programm der NSDAP, 23 pont, magyar kiadás: 35. old.)
56 “Zeitungen, die gegen das Gemeinwohl verstoßen, sind zu verbieten. Wir fordern den gesetzlichen Kampf gegen eine Kunst- und Literatur-Richtung, die einen zersetzenden Einfluß auf unser Volksleben ausübt und die Schließung von Veranstaltungen, die gegen vorstehende Forderungen verstoßen.” (Das Programm der NSDAP, 23. pont, magyar kiadás: 35-36. old.)
57 “Die Partei als solche vertritt den Standpunkt eines positiven Christentums… ” (Das Programm der NSDAP, 24. pont, magyar kiadás: 36. old.)
58 “Wir fordern die Freiheit aller religiösen Bekenntnisse im Staat, soweit sie nicht dessen Bestand gefährden oder gegen das Sittlichkeits und Moralgefühl der germanischen Rasse verstoßen”— „Követeljük a szabad vallásgyakorlás olyan szintű engedélyezését, amely nem sérti a germán faj erkölcsi érzését”. (Das Programm der NSDAP, 24 pont, magyar kiadás: 36. old.)
59 “Für den Politiker aber darf die Abschätzung des Wertes einer Religion weniger durch die ihr etwa anhaftenden Mängel bestimmt werden als vielmehr durch die Güte eines ersichtlich besseren Ersatzes. Solange aber ein solcher anscheinend fehlt, kann das Vorhandene nur von Narren oder Verbrechern demoliert werden.” (Mein Kampf, I, x, 293–94 old.; vö. Mannheim, 267. old.)
60 Alfred Rosenberg: Der Mythus des 20. Jahrhunderts, München, Hoheneichen, 1930.
61 E tényre a legerőteljesebben Gustav Frenssen mutatott rá kiváló művében, a Der Glaube der Nordmarkban (Stuttgart-Berlin, Georg Truckenmüller, 1930).
62 “Es kann nicht genug betont werden, dass der NSDAP nichts ferner liegt als die christliche Religion und ihre würdigen Diener anzugreifen.” (Das Programm der NSDAP, 17 old., magyar kiadás: 36. old.)
63 “Die Partei als solche verbittet es sich jedenfalls, mit Wotanskultbestrebungen identifiziert zu werden… ” (Das Programm der NSDAP, 62. old., magyar kiadás: 135. old.)
64 “Alle Fragen, Hoffnungen und Wünsche, ob das deutsche Volk dereinst einmal eine neue Form finden wird für seine Gotterkenntnis und sein Gotterleben gehören nicht hierher, das sind Dinge von säkularer Bedeutung, die auch über den Rahmen eines so grundstürzenden Programmes, wie es der Nationalsozialismus verkündet, weit hinausgehen.” (Das Programm der NSDAP, 62. old., magyar kiadás: 134-135. old.)
65 “Wir kommen nicht zu Gott, zu klagen, wir Heiden—weil wir unsere Fehler nicht den Leuten zeigen—am wenigsten aber Gott. Wir suchen unsere Fehler abzulegen und zu wachsen.” (Die Stimme der Ahnen, 31. old.)
66 Ernst Bergmann: Die 25 Thesen der Deutschen Religion. Ein Katechismus (Breslau, Hirt, 1932).
67 Johann von Leers: Geschichte auf rassischer Grundlage (Leipzig, Reclam, 1934).
68 Die 25 Thesen der Deutschen Religion.
69 Die 25 Thesen der Deutschen Religion, 9. old.
70 Die 25 Thesen der Deutschen Religion, 9. old.
71 Ezt a gondolatot sokszor kifejtettem hosszas indiai küzdelmem során az egyenlőség azon vallásai ellen, melyek nem veszik tekintetbe a rasszbéli tényezőket. India ősidőktől fogva fennálló, nem-árja kultuszai és szokásai azonban semmiféle köteléket nem szenvedtek el a szanszkritul beszélő hódítók kimagaslóbb árja kultúrájától, mivel ez utóbbiak igenis vallották a rasszok egyenlőtlenségének princípiumát és a rasszbéli tényező fontosságát a vallásban. A nem-árja kultuszok és szokások fennmaradhattak, s mindmáig léteznek is Indiában.
72 Amennyiben a Római Birodalom metropolisza, az ott végbement sokféle faji keveredéssel és az ennek eredményeként fellépő ellentétes hatásokkal még „árjának” nevezhető.
73 Geschichte auf rassischer Grundlage, 67. old.
74 Geschichte auf rassischer Grundlage, 76–77. old.
75 Mein Kampf, I, x, 293–94 old.; vö. Mannheim, 267. old.
76 „A Führer beszélgetéseink jókora fejezetét szentelte a vegetáriánus kérdésnek. Jobban meg van győződve róla, mint valaha, hogy a húsevés rossz. Természetesen tudja, hogy a háború alatt nem forgathatjuk fel teljesen élelmezési rendszerünket. A háború után azonban szándékában áll megbirkózni e problémával is”. (Goebbels naplója, 1942. április 26.) (Magyarul: Goebbels: Napló, Dunakönyv Kiadó, Budapest, 1994.)
77 Csak egyszer tiltották be az állatok tömeges lemészárlását a történelem során, az indiai Asóka király rendeletére, a Krisztus előtti harmadik században.
78 A könyvnek öt kiadása jelent meg angolul 1940-ig, s valószínűleg még több ezután.
79 Hermann Rauschning: Hitler Speaks: A Series of Political Conversations with Adolf Hitler on his Real Aims (London, Thornton Butterworth, 1939), 57. old. (Magyarul: Rauschning: Hitler bizalmasa voltam, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1970.)
80 “Die Zukunft einer Bewegung wird bedingt durch den Fanatismus, ja die Unduldsamkeit, mit der ihre Anhänger sie als die allein richtige vertreten und anderen Gebilden ähnlicher Art gegenüber durchsetzen”—„A mozgalom jövője a fanatizmustól, sőt, az intoleranciától függ, melyhez híveink, mint egyedül helyeshez ragaszkodnak, s más hasonló képződményekkel szemben érvényesítik. (Mein Kampf, I, xii, 384. old.; vö. Mannheim, 349–50. old.)