Arany a kohóban — Bevezetés

“Bármikor és bárhol tapossák is el az igazságot, s diadalmaskodjon a gonoszság,
Korról-korra Én Magam szállok alá a világ megmentésére, ó, Bhārata leszármazottja.”

—Bhagavad-Gíta¹

“Egy egész nemzet, egy egész nép érezheti ma szerencsésnek magát,
mivel e népben nem csupán egy vezér, hanem egy megváltó is támadt.”

—Hermann Göring²

Istenek – vagyis isteni inspiráltságú, felsőbbrendű emberek – nem születnek minden nap vagy akár minden évszázadban a földön. Amikor pedig eljönnek, élnek és csodálatos módjuk szerint tevékenykednek, nem minden ember és nem minden nemzet ismeri fel őket. Áldott az a nemzet, amely egészen a végsőkig követi a körükből származó isteni embereket, s amely, legyen szó akár győzelemről, akár katasztrófáról, ragaszkodik szellemükhöz! E nemzet hosszú távon diadalt arat a halál erői felett, szépségben, erőben és boldogságban gyarapszik, míg a hálátlan világ többi része romokban hever a lábai előtt.

Harminc évvel ezelőtt azt hihettük volna, hogy az Istenek napjai örökre elmúltak, hogy a könyvek könyvében – a Bhagavad-Gítában – tett ígéret soha többé nem teljesül, hogy a napról napra elkorcsosultabb, elfajzottabb, elbutultabb, betegesebb és csúfabb emberiség képtelen olyan Egyéniség létrehozására, aki képes lenne nemzetközi léptékű isteni küldetést beteljesíteni. Mind keleten, mind nyugaton még a felsőbbrendű fajokról is úgy tűnt, teljes romlottságban leledzenek, sőt, totálisan kimerültek, és a végüket járják.

Ám az élet diadalának újra és újra megjelenő üzenete – amely Isten ígérete –, soha nem hiúsulhat meg. „Én Magam szállok alá...” – a világ örök Fenntartójának szavai, Kurukshetrában³, senki nem emlékszik, pontosan mikor, nem hiába csendültek fel. Minden idők és minden föld számára jót tartogatnak, ahol egy igazán nemes faj, bármennyire is kifárasztotta, bármennyire is eltiporta a halál egyre sötétülő árnyéka, még éppen elég élő ahhoz, hogy tanúja legyen beteljesülésüknek, csodálja, imádja és felkeljen visszatérő Megváltója parancsára. „Bárhol tapossák is el az igazságot, s diadalmaskodjon a gonoszság” – amikor úgy tűnik, minden remény végérvényesen elveszett – a Megváltó már itt van, észrevétlenül várakozva a tömegben, s készen áll, hogy feltárja Magát.

Az első világháború lezárultakor a levert Németországból emelkedett fel a Férfi, aki arra rendeltetett, hogy új erőt és új büszkeséget öntsön belé, új, örömteli életet leheljen belé, s nem csupán saját népébe, hanem az egész világ faji elitjébe. Ő minden idők legnagyobb európaija, Adolf Hitler. Egyedül, csupán nagyszerű szíve szeretetével, rettenthetetlen akaratával és az örökkévaló dolgok iránti intuíciójával, csak az igazság ellenállhatatlan hatalmával, a láthatatlan Istenek segítségével, akiknek Kiválasztottja volt, teljesítette be azt, melyről még csak nem is álmodhatott egyetlen ember sem. Nem csupán még egyszer felemelte Németországot a szegénységből, szolgaságból és demoralizációból – a porból –, a nagyszerű Hatalmasságok sorai közé, hanem egy örökkévaló és egyetemes mértékű, ragyogó eszme hírnökévé is tette. Néhány rövidke évig – amíg a nemzetközi zsidóságnak nem sikerült ellene fordítani az emberiség ostoba többségét – képes volt megmutatni kreatív zsenialitásának mesterművét az egész világnak, egy szuper-civilizációt, mely anyagilag tökéletes, ugyanakkor pedig az élet felsőbbrendű értékeibe vetett hitétől inspirált, tudatában van az élet valódi céljának, olyannyira, amennyire egyetlen másik sem az antikvitás kora óta. Az első lépés volt ez Európa Új Rendje felé, az igazság új korának előfutára a világ kibontakozásában; e dicsőség a nemzetiszocialista Németország volt.

Ha Németország győztesen került volna ki a második világháborúból, és Hitler álma az egész földtekére kiterjedt volna – vagy ha nem lett volna háború, s az Eszme lassú, de biztos hódító hadjáratba fogott volna vonzereje puszta megnyilvánulásával az emberiség természetes arisztokráciája számára, akkor micsoda nagyszerű hellyé vált volna ez a bolygó csupán egy-két generációnyi idő alatt! Tanúi lehettünk volna a legjobbak értelmes uralmának egy éppoly szellemben elrendezett világ felett, ahogyan azt a szépséges, erős és bölcs hódítók, az Árják tették Indiában (a számtalan faj földjén) a régmúlt napokban, amikor az északi büszkeség még elevenen élt szívükben, sarkvidéki otthonuk emlékével együtt.

Láthattuk volna az emberi fajok – és egyének – természetes hierarchiáját a létezők természetes hierarchiájának szerves részeként, a Naptól felszentelve, helyreállítva és fenntartva, törvénnyel nyomatékosítva, fennkölten, egy helyreállított természetes vallásban, ahol a Bhagavad-Gíta szavai szerint csak „a nők romlása idézte elő a kasztok zűrzavarát”; láthattunk volna egy igazán „új földet és mennyet”, a világ újjászületését a Nap Jelképe alatt.

Az emberek túl ostobák és túl közönségesek voltak ahhoz, hogy átérezzek a szépségét ennek az álomnak. A világ – az árja faj a maga egészében – elutasította Hitler szeretetét és zsenialitását, majd a legsötétebb hálátlansággal fizetett vissza neki. A Nagy Alakok közül keveset becsméreltek oly könyörtelenül, mint ahogy vele tették hitvány kortársai, és egyetlen másikat sem értettek oly teljesen félre, nem árultak el oly módszeresen, és mindenekelőtt nem gyűlöltek oly széles körben, mint őt.

Mostanra – legalábbis látszólag – a felbomlás ügynökei elérték céljukat. A büszke és gyönyörű nemzetiszocialista Németország romokban hever, Hitler legaktívabb munkatársainak százai halottak, fogságban vannak vagy a halálnál is rosszabb életet élnek, s a milliók, akik néhány évvel ezelőtt még hangosan dicsőítették őt, mostanra elnémultak. „Es ist das Land der Angst” – ez a félelem földje – e szavakkal fordultak hozzám Saarbrückenben 1948-ban a megszállt Németország helyzetének összefoglalásaként. És senki nem tudja, hol lehet Hitler, ha még él egyáltalán.

Mégis, a nemzetiszocialista hitvallást, mely olyan régi igazságokon alapul, mint maga a Nap, soha nem lehet eltörölni. Legyen bár élő vagy holt, Adolf Hitler soha nem halhat meg, és előbb-utóbb szelleme diadalmaskodni fog.

E könyv igaz követőihez szól Németországban és azon kívül is, mindazoknak, akik 1948-ban is oly szorosan ragaszkodnak a nemzetiszocialista eszmékhez, mint ahogyan azt 1933-ban és 1940-ben tették.

Ám elsősorban mégis a németeket szólítja meg, azokat, akik megőrizték hitüket Vezérünkben a tűz és kén áradata alatt, mely az angolszász bombázókról zuhogott rájuk öt éven keresztül éjszakáról éjszakára, azoknak, akik továbbra is szerették és becsülték őt a szörnyűséges, háború utáni állapotok közepette, melyet az ő ellenségei szabtak ki rájuk – mindenfajta megaláztatás során, üldöztetésben és éhezésben, koncentrációs táborokban vagy lerombolt otthonaik sivár elhagyatottságában, a „nácitlanításuk” minden áron történő, őrjöngő kísérletei ellenére. Az arany és acél embereinek szól, akiket a vereség képtelen volt elcsüggeszteni, akiket a terror és szenvedés nem tudott megtörni, akiket pénzzel képtelenek voltak megvenni: valódi nácik, bajtársaim és feljebbvalóim, mivel nekem nem adatott meg a lehetőség, hogy testben is szenvedjek eszméinkért, ahogyan ők tették, kortársaim közül az egyetlenek, akikért boldogan meghalnék.

Köszönöm valamennyi barátnak, aki ebben az országban és másutt is segítségemre volt igyekezetemben, hogy velük együtt felkészüljek az Új Rend feltámasztására.

Köszönetet kell mondanom azon ellenségeinknek is, akik, anélkül, hogy tudnák, mit tesznek, lehetővé tették számomra, hogy Németországba jöjjek. Most az egyszer ők is a láthatatlan Erők eszközeként működtek, melyek már megtisztították az utat a horogkereszt végső diadala előtt.

Heil Hitler!

SAVITRI DEVI MUKHERJI

Alfeld an der Leine (Alsó-Szászország)

1948. október 3.

Savitri Devi az alsó-szászországi Alfeld an der Leine-ben 1948. december 5-én

1 Bhagavad-Gíta, 4:7–8

2 Részlet az 1935. szeptember 15-én, Nürnbergben elhangzott beszédből.

3 Híres csatamező az ősi Indiában, ahol a Bhagavad-Gíta szavai elhangzottak.