“Alle großen Kulturen der Vergangenheit gingen nur zugrunde, weil die ursprünglich schöpferische Rasse an Blutvergiftung abstarb.”
—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 316. old.1
– El innen, el Indiába, a megszentelt földre, ahol az Árja Istenek sohasem haltak meg, s ezért nincs is szükség a feltámasztásukra! – gondoltam – Görögország a pénz után kapdosó idegenek áldozata lett, idegen istenek és idegen tanítások martaléka, én pedig semmit sem tehetek, hogy felébresszem alvó lelkét. Gyermekei újra és újra emlékeztettek, hogy senki vagyok, s hangom nem ver visszhangot a szívükben.
Az újjáélesztett Németországban fajom legkiválóbb népének örökkévaló szelleme kétségtelenül egyre erősödik, s ott van Ő is. Vajon valóban örömmel, teljességgel a sajátjaként üdvözölne engem, egy külhoni árját? Elhinné nekem a népe, hogy szeretem és csodálom őket? Még a hazámban sem hitt nekem senki. Nem, jobb idegennek lenni egy távoli vidéken, pogány nyugati árjának a keleti árja kultúra utolsó fellegvárában, inkább ott, mint Európának abban az országában, ahol saját szellemem napról-napra feljebb emelkedik. Hadd induljak hát útnak! Egy napon visszatérek majd.
Így töprengtem, miközben a hajó délnek tartott velem – át a Vörös-tengeren –, s nem tudtam, hová és mennyi időre vitt magával. Egyedül állva a fedélzeten a sötét ég megszámlálhatatlan csillagát és némelykor, ahogy lefelé pillantottam, a sötét vízben a medúzák számtalan, foszforeszkáló körét figyeltem. E két roppant végtelenség között siklottam, éreztem semmiségem, ámde felismertem egész lényem kimondhatatlan ráhangolódását a világegyetem néma muzsikájára is. Tudtam, hogy ismeretlen sorsom az engem messze felülmúló, hatalmas Sors része. S amit csak tettem, annak kellett lennie. Éreztem, hogy a csillagokból és a sötéten fénylő vizek mélyéből láthatatlan hatalmak vezetnek és visznek (nem számít, miféle vándorlásokon keresztül) oda, ahová mennem kell, évezredek vágyakozásának beteljesítéséhez, az új ifjúság dicsőségéhez a Te új világodban – Hozzád, örökkévaló barát, ki eljön újra és újra.
S minden sugárzó hajnal és minden tüzes naplemente, mit a tengeren megcsodáltam, közelebb hozta a világot ahhoz a nagyszerű, áldott naphoz, mikor is megszerezted a hatalmat, én pedig egyre távolabbra hajóztam. Mégis a saját utamon, a felé az idegen állomáshely felé közeledve, hol a sorsom úgy rendelte, hogy Érted harcoljak, lélekben örökre melletted, mert láthatatlan és széles birodalmad minden határt áthág mindaddig, míg hited az Egészségben és az istentől származó Rendben, az árja szívekben lakozik.
* * *
Megérkeztem Aryavartába, a számtalan faj földjére, ahol a nyüzsgő milliók mind a mai napig földön járó istenekként tisztelik fajom ősi énekmondóinak szőke leszármazottait, ahol nem tartják nagyra sem az aranyat, sem a hatalmat, ahogy a tudást sem, vagy bármit, amit az ember elérhet. Immár hatezer éve csakis a vér tisztaságát értékelték.
S azután csodálatos látvány tárult a szemem elé: Rameshwaram, a templom, mit milliók hite emelt a ragyogó, halhatatlan árja hős, dél meghódítója, Ráma dicsőségére. És láttam a szent, ünnepi hangulatban leledző dravida falu poros utcái és vékony tetői fölé borulni sok emeletes gopuramjait. Sosem hallott zene hangjaira haladtam át a kapun, én is fényes selyembe öltözve, jázminvirágokkal a hajamban, mint India leányai, én, a messzi, nyugati árjaság nagykövete az árja hit fennmaradt erődítményében a távoli délen. A bejáratnál, jobbra és balra is, mintha csak engem köszöntenének, csillogó cinóbervörösben láttam meg a jól ismert jelet, az ősi Napkereket, a mi jelünket. S könnyek szöktek a szemembe.
Hatalmas folyosókon sétáltam, impozáns oszlopok végtelen sorait követve, mellettük elhaladva a termek végét nem volt képes átfogni a pillantásom, csak további oszlopokat és folyosókat láttam. Lépteim nesze különös zajt keltett, s az ajkamról feltörő hangban nem ismertem fel a sajátomat. Mámoros állapotban kószáltam, mintha álomvilágban járnék. Fuvola- és üstdobzene visszhangzott a falak között, ahol égő füstölők és friss virágok illata érződött. Barna bőrű, bársonyszemű, tetőtől-talpig fehérbe öltözött férfiak és szintén barnás bőrű, színpompás öltözetű nők suhantak el árnyakként mellettem, kígyószerű siklással.
Majd hirtelen leszállt az éj, a trópusi, illatokkal terhes, éhségtől és vágytól fűtött, a dzsungel és az erdő buja életével teljes éjszaka. Vaishakha teliholdja ragyogott az ibolyaszín égen, fényével bevonva a hatalmas tornyokat, a faragott kupolákat, a külső falakat és oszlopsorokat, a megszentelt tó mozdulatlan felszínét, miközben a növekvő sötétség betöltötte a termeket és az áldozatot hozó tömeg egyre csak áradt valamennyi kapu felől. Én pedig egyre csak ott időztem, hogy figyelhessem, érezhessem és megismerhessem az élő Árja Pogányság ünnepét egy idegen földön, a meghódított Dél tiszteletadását a megistenült északi Harcos és Király, Ráma előtt, most, a mi korunkban éppúgy, mint immár évezredek óta.
S ekkor a sötétségből zene és mennydörgő dobütemek törtek elő, velük együtt pedig fény tűnt fel, égő fáklyák fénye, miket emberek százai tartottak. S hirtelen szent elefántok sorát pillantottam meg a fényben, ahogy csillogó díszben haladtak heten, mindegyikükön a rítus vörös sávjai, erőteljes homlokukon a szantálfa kenőcs csíkjai, tornyosuló hátukat pedig skarlátszín, aranyrojtos szövet borította. Ráma és Szíta körmeneti szekere követte őket, elhaladtukban rájuk szórt virágokkal borítva. S a fáklyák rőt izzása beragyogta a sötét arcokat. Sokan közülük szabályosak és csodálatosak voltak. A félmeztelen ifjak, kik az elefántokat hajtották, s mindazok, akik a fáklyákat vitték, olyanok voltak, mintha görög istenek élő bronz hasonmásai lettek volna.
Figyeltem, ahogy elhaladnak, figyeltem, ahogy menetük egyre távolodik a visszhangzó, oszlopos folyosók mentén, a holdfényben ragyogó szent tó körül. S a szemembe immár másodszor szöktek könnyek, mert egy pillanatra gondolatban visszatértem Európába, ahol oly sokáig éltem, s oly sokáig álmodoztam nosztalgikus szomorúsággal egy töretlen pogány szertartásról. Európába, ahol, tudtam, erős hívásod szólította népedet az Árja szellem új felemelkedésére, sőt, az új Árja lélek benne történő megszületésére; egy ifjú, teremtő hit valamennyi, hozzá illő jelével és ragyogásával, a rend és szépség spontán szeretetével összekapcsolódva. A büszkeség új német hitvallásának fáklyás felvonulásaira gondoltam a faj tisztaságában, ahol a tűz hordozói magas, izmos, szőke ifjak, a szent Észak fiai, ahonnan réges-rég Görögország és India is legnemesebb vérét nyerte, s az új fényre, ami örökkévalóvá tette őket.
– Végre, a kereszténység egyenlőségesdijének több évszázados demoralizáló jellegét követően, fajom örök értékei ismét megerősítést nyertek, fényes nappal, a saját kontinensemen – gondoltam immár milliomodszor –, de egyáltalán miért is söpörték félre őket? Miért is hódíthatta meg valaha atyáinkat a zsidó tanítás? S e tizenöt hosszú évszázad során – mialatt Európa a zsidók istenét imádta, s lealacsonyította magát papjaik előtt, az emberi testvériség erkölcsi kívánalmait felmagasztalva arra rendeltetett, hogy Izráelnek adja lelkét – itt, távol, a trópusokon, India sötét bőrű milliói a lehető leghűségesebben ragaszkodtak az árja istenekhez, itt, ahol Vaishakha hónap teliholdja idején évről-évre összegyűltek a férfiak, hogy imádják Rámát, Ceylon árja meghódítóját, itt, India viharos történelmén keresztül, megszállásokon és háborúkon keresztül, az egyenlőség lovagjai és az emberiesség alattomos papjai által behurcolt egyenlősítő hitvallások ellenére, az ősrégi kaszthierarchia megőrizte a tiszta vért, és életben tartott egy maroknyi valódi árját. Itt minden ember, még az alsóbbrendű fajok is, hitt a faji hierarchiában, és tudta, hol a helye – hitt az alapelveinkben, hűségünkben, világunk Új Rendjében, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lett volna ennek.
A holdfényes, szent tó körül lassan tovább haladt a menet. S egy időre egymás után narancsvörös izzásban ragyogtak fel a dúsan faragott oszlopok, üstdobok, fuvolák és összevert cintányérok vegyítették mély rezgésüket és magas csendülésüket a süketítő, idegenszerű zenébe az ég fénylő végtelensége alatt. Füstölők illata töltötte be a levegőt – Dél áldozathozatala a nagy árja hősnek, mely tegnap és minden időben előre vetítette valamennyi éghajlat különböző fajainak tiszteletadását, a meghódított világ tiszteletét az istenszerű Faj felé, Feléd, Vezérem s a néped, az örökkévaló, uralomra rendeltetett, nemes vér felé, mely a Tiéd… és az enyém.
Behunytam szemem, és a nagyszerű csodára gondoltam, amin éppen munkálkodtál a távolban, álmaink új Európájára. S az ünnepélyes, titokzatos morajlás közepette, ami mintha bűbáj alá vont volna, a több évszázados, örömteli buzgalom moraja és a jázminleheletű, ragyogó déli éjszaka, a füstölők illata közepette kimondhatatlan lelkesedés töltötte be a szívem. Dél ősi hódolatának álmába olvadva, hatalmas reménnyel imádva hatalmadat és dicsőségedet, arra gondoltam, elragadtatott mosollyal: „… és holnap az egész világ”!
1 “A múlt valamennyi nagy kultúrájának kizárólag azért kellett elmúlnia, mert az eredetileg teremtő faj belehalt a vérmérgezésbe”.
