2017. augusztus 19., szombat

Mindörökkön-örökké — III. — 1923 (november 9.)


“Am 9. November 1923, 12 Uhr 30 Minuten nachmittags, fielen vor der Feldherrnhalle sowie im Hofe des ehemaligen Kriegsministeriums zu München folgende Männer im treuen Glauben an die Wiederauferstehung ihres Volkes: …
So widme ich Ihnen zur gemeinsamen Erinnerung den ersten Band dieses Werkes, als dessen Blutzeugen sie den Anhängern unserer Bewegung dauernd voranleuchten mögen. ”
Mein Kampf, Ajánlás1

Azután eljött a nap, mikor bízva növekvő hatalmadban, odaadó követőidben és Sorsodban, kiálltál a verőfényes napsütésbe, szembeszegülve a hivatalos erőkkel, néped ellenségeinek szolgáival, egyenlőtlen küzdelemre hívva ki őket. A nap, mikor merészen szembenéztél a fennálló állam és döbbenetes elnyomó apparátusa – eszmék nélküli katonasága, a lélektelen, tiszteletet követelő hatósága – fenyegetésével, s csekély számú, ám szenvedélyes híveid előrontottak, hogy megrohamozzák érted az engesztelhetetlen hatalom erődjét.

Arcuk örömtől ragyogott, szívük pedig azzal a lángoló szeretettel telt, mely a világ végéig is elvisz valakit, anélkül, hogy akár csak egyszer is a visszafordulásra gondolna. Ifjú ajkaikon a te neveddel, ahogyan az minden eljövendő időben elválaszthatatlanul összeforrt Németország szent elnevezésével, félelem nélkül haladtak tovább… A nap tündöklése csodálatos, a nappal fénye édes, ám még csodálatosabb és édesebb az érted halt halál, nagyszerű, győzedelmes eszmédért, eljövendő birodalmadért vállalt áldozat.

Tovább haladtak, s égen-földön nem létezett olyan erő, mely hódító lépteiknek határt szabhatott volna, mert övék volt Németország hosszú idő után feléledt, szabad és örökkévaló lelke, övék az igazság üzenete, az újjászületés varázsigéje, s mindenek felett, az eljövendő hatalom és dicsőség felvillanását követően, övék volt a jövő feletti uralom, a végső összeomlást követően új aranykorba lépett világ.

Tovább haladtak. A Történelem hatalmas, kibomló áradata, melyet senki sem tud megváltoztatni vagy feltartóztatni, legmagasabb hullámán vitte őket sorstól rendelt céljuk felé, a vég nélküli idő dicsőségéhez, ámde előbb a halálukhoz. A tétova állam elsütötte fegyvereit, a golyók kirepültek, s a földön, egy vértócsában, tizenhat férfi feküdt – Németország legjobbjainak legjobbjai. Híveid, kiválasztottaid e korai napokban, mindenféle rendű és rangú ember (köztünk, kik egyedül az árja vér nemességében hiszünk, nincsenek társadalmi osztályok), különböző korosztályokból, a legidősebb ötven felett, a legfiatalabb csupán tizenkilenc, ám szívükben valamennyien ifjak, mindannyian a jövőbe tekintők, mind olyan férfi, ki szilárdan hitte, hogy újrakezdeni és igazságban, buzgalomban építkezni, bízva a sorsukban, sohasem túl nehéz, sohasem túl késő.

Testvéri egyenlőségben, vértócsákban feküdtek, ők voltak az első mártírok az Élet modern formába öntött Ügyét szolgálók végtelen listáján, az elsők, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy életüket adhatták Érted és az új Németországért, újjászületett hazájukért – és a Tiédért –, továbbá ezen is túl az új árjaságért, szépséges, világméretű álmodért, melyben én is osztozom.

Ott feküdtek, mialatt az általad hamarosan megdöntött hatalom – az idegen vagyon szolgálatában álló hatóságok hatalma – megragadott néhány másikat a bizalmasaid közül – velük együtt Téged Magadat is –, majd fogságba vetette őket. A nehéz erődajtók jó néhány hónapra Rád záródtak.

Az újságok említést tettek erről, ahogy az első mártírok haláláról is. Ám Németországon kívül kevesen értették, micsoda hatalmas esemény ment végbe, az örömteli áldozat és halál miféle hatalmas, új lendülete bontakozott ki.


Ami engem illet, a tragikus napon, mikor a tizenhat elesett érted, több száz mérföld távolságra voltam onnan, egyedül álltam a Parthenon márvány lépcsőin, s a lábaim előtt elterülő várost és a távoli tengert figyeltem.

Tizennyolc voltam és szépnek tartottak, mégsem létezett olyan női bánat, mely könnyeket csalt volna a szemembe. Heves voltam, ám büszke, s már e születés előtt arra jelölt, hogy ne szeressek senki mást, csupán az Istenség megtestesülését, sose ismerhessem meg az emberi szenvedély örömeit, gyötrelmeit, sem pedig őrületét.

Egy álmot szerettem, s szemembe könnyek lopództak, mivel tudatosult bennem, hogy csupán egy álom ez. Szerettem az örökkévaló Görögországot, azt a régmúlt Görögországot, mely az árnyat adó oszlopokban maradt fenn, amiknek árnyékában álltam, s azt a tegnapi Görögországot is, a Közel-Kelet árja emberiségének bástyáját, mely ötszáz éven keresztül ellenállt a győzedelmes törököknek. Szerettem a makedón herceget, a szőke hódítót, kinek kelet felé tartó menetelése egy ellenállhatatlan isten vonulásához hasonlított, a Férfit, ki rasszom férfiúit másodjára vezette át az Indus folyón. Szerettem azokat a görög vezéreket is, kik 1821-ben fogadalmat tettek: visszaszerzik a szabadságukat vagy meghalnak. S a keserű gondolatok könnyet csaltak a szemembe.

Körülöttem, a szédítő nappali fényben szeretett Athénom fehér házai terültek el, mik között itt-ott néhány ciprusfa és borsfák sorai vetettek sötétzöld foltokat vagy zöldesszürke vonalakat. A fehér házak befedték a meredek Likavitos alacsonyabb lankáit, a jól ismert fenyőerdőig. A külvárosokon túl, kelet felé, a Hymettos kopár sziklái a fényben csaknem áttetsző szürkében ragyogtak ugyanazon mérhetetlen, kék háttér előtt, délre pedig a szikrázó Égei-tenger, még kékebben, mély ibolyakéken.

Ó, milyen csodálatos volt ez az egész! Távolból a Város a napsütésben oly fehér, éles vonalú dombjai között, s messze mindenek felett az örökkévaló ég, s messze mindenek körül az örökkévaló tenger!

Szívem mégis szomorú volt, mivel mindebből a szépségből izzó hívásomra a szabadság és a büszkeség felé egyetlen görög hang sem válaszolt még. Senki sem értett egyet velem, mikor azt mondtam, hogy a török béklyónál is rosszabb az úgynevezett „nagyhatalmak” rabszolgáinak lenni, kik épp most nyerték meg a világháborút. És mikor, a többit félretéve, felidéztem a sors legutóbbi csapását – Kis-Ázsia elvesztését –, az áruló szövetségeseket és az általuk megtestesített szellemet (a demokrácia szellemét) vádoltam, a politikájuk mögötti idegen érdekekkel együtt, próbálván fivéreimet arra buzdítani, hogy ne törődjenek velük és lélekölő „kultúrájukkal”, úgy tűnt, senki sem osztozik velem lángoló felháborodásomban, senki sem visszhangozza gyűlöletem.

Visszavonhatatlanul elveszítette hát minden érzékét Görögország a nagyság iránt, s belenyugodott, hogy mindörökre a nyugati szövetségesek eszköze lesz, fondorlataik engedelmes végrehajtója, magasztalják majd, ha ez felel meg nekik, s másnap megsértik, magára hagyják? Nem marad többé, szembeszállva törökkel és zsidóval is, az árják világának előretolt védelmezője? Az alattomos szövetségesek az árja vér ellenségeiként cselekedtek, mikor megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a törökök nyerjék meg a kis-ázsiai háborút. Miért nem gyűlölte hát őket Görögország annyira, amennyire én? Az elpusztított Szmirna lángjai, a száműzetésbe kényszerített kétmillió hellén nem kavarta fel benne ugyanazt az undort, amit én éreztem hat évvel ezelőtt, mikor ezek a hatalmas, pénz uralta államok akarata ellenére is belerángatták igazságtalan háborújukba? Mindez nem volt elég ahhoz, hogy velem együtt kimondja: „El innen! El a képmutatástól, amit a demokrácia képvisel! El a rothadó Nyugat rabszolgaságától! Vissza a nemzeti értékekhez, vissza a régi, népi istenek szelleméhez, a halhatatlan élet hírnökeihez! Vissza önmagunkhoz, a hellenizmushoz, az árjasághoz!” (A kettő az én szememben ugyanaz.)

Ilyen gondolatok jártak a fejemben ezen az emlékezetes napon, amint a romba dőlt templom lépcsőin álltam, s a déli nap alatt az ibolya-koronás város szépségét csodáltam.

Vezérem, bárcsak ismertem volna akkor szent Küzdelmed mélyebb értelmét! Bárcsak értettem volna, hogy a Tizenhat, kiknek halálát a másnapi újságok egyetlen sorban közölték, a vérüket valami többért adták, mint egy újfajta kormányzatért! Ó, bár láttam volna bennük azt, amik már akkor voltak: harcosok végtelen seregének előőrsei, akik az emberiség természetes elitjének uralmáért küzdenek – az elsők, kik az én időmben az aristoi hatalmának örök görög eszméjéért, az én eszmémért haltak –, a legjobbak testben, jellemben és lélekben! S ha megértettem volna, hogy a modern világban a legjobbak, szívem fogalmai szerint, a szépség, erő és egészség örökkévaló mércéi szerint, melyet görög mestereim mutattak fel, a Te ihletett honfitársaid voltak, a Te legjobbjaid, akkor és ott, ifjúi lelkesültségemben Hozzád repültem volna!

Ó, miért is nem tudtam? Küzdelmed hevében oly boldog lettem volna, annyira szerettelek volna Téged azokban a nagyszerű, korai napokban!

Igen, ott voltam, szellemben már a Tiéd, s az Istenek maguk választottak ki arra, hogy a Tiéd is maradjak, kóborlások ezrein keresztül. Miért nem sejtettem? Ki tudja? Az Istenek mindenen átlátnak, és útjaik különösek, kívülről pedig gyakran csalódást keltőek.

1923. november 9-én déli 12 óra 30 perckor a müncheni Feldherrnhalle előtt és az egykori hadügyminisztérium udvarán az alábbi férfiak estek el népük feltámadásába vetett hűséges hittel: …

Az ő közös emléküknek ajánlom hát e mű első kötetét, vértanúságuk világítsa be mindvégig mozgalmunk követőinek útját!