Arany a kohóban — 3. fejezet — A jelen, a próbatétel

“Próbának vetnek alá majd, mint aranyat a tűzben

” —2 Ezsdrás 16:73

“Tiszta arany vagyunk, amit a kohóba vetettek, hogy próbára tegyék. Lángoljon és bömböljön csak! Nincs semmi, ami bennünket elpusztíthatna!”

—Egy nemzetiszocialista szórólapból, amit 1948-ban a megszállt Németországban terjesztettek¹

Saját szemünkkel kell látnunk Németország romjait ahhoz, hogy belássuk a gyűlölet hatalmas mértékét, amely az országot pusztasággá tette. Természetesen Londont is bombázták, ahogy még több angol és egyéb várost is a kontinensen. A háború az háború. Ám ez a bombázás valami más volt. A Kalkutta elleni fél tucat, védekező légitámadás a japánok részéről úgy viszonyult a londoni légitámadásokhoz, ahogyan ez utóbbiak Németország pokoli bombázásához a szövetséges gépek részéről, egyszerre többszáz fős alakzatokban, éjszakáról éjszakára.

A foszfor széles, lángoló sávjai töltötték be az eget. Vakító, fehér fényükben utoljára lehetett megpillantani a város körvonalait. Néhány másodperccel később az egész hely lángokban állt, néhány órával később pedig már csak egy továbbra is lángoló romhalmaz volt ott. Maga a foszfortól áztatott talaj is még napokig égett.

Nem egy, nem tíz vagy húsz, hanem az összes német várost ilyen szisztematikus pusztításnak tették ki az Új Rend ellenségei – „a keresztesháború folytatói Európában”, ahogyan az amerikaiak nevezték magukat. Azért tették ezt, hogy megbüntessék a német népet, mert szerette Adolf Hitlert, Vezérüket, Megmentőjüket és barátjukat. Azért is tették, hogy Adolf Hitlert büntessék, mert mindennél jobban szerette a német népet és általában az árja fajt, mert volt mersze értük kihívást intézni a világpolitika színfalai mögött megbúvó, láthatatlan Zsidó hatalmához. A gazemberek, akik kitervelték és végrehajtották ezt az embertelen bombázást, tudták, hogy kínzásának legbiztosabb útja, ha rémületet és szenvedést keltenek gyámoltalan népe körében. Szétzúzták Németországot, hogy ő lássa, ahogy szétzúzzák. Németek ezreit égették el elevenen – az utcák forrongó sarába ragadva azokat, akiknek nem volt idejük elrejtőzni, vagy a pincékben sütve meg azokat, akik ott kerestek menedéket –, hogy borzasztó haláluk éjjel-nappal kísértse őt. Az egész országot füstölgő romok halmaivá változtatták, hogy ő, a szegény Hatalmas jobban kínlódjon, mint azok a férfiak és nők, akiket ténylegesen ért a gyújtóbombák hatása.

Angol Halifax bombázógép a Ruhr-vidék felett.

Minden idők leghatékonyabb pusztítói, az asszírok az ókorban és a mongolok a középkorban igen alaposak voltak a háborúskodásban, valójában majdnem olyan alaposak, mint azok a repülők, akik nemrég tüzet és kénkövet zúdítottak szerencsétlen Németországra. Ám még ők sem mutattak olyan ördögi akaratot az ellenség teljes lakosságának elpusztítására. A mongolok egyértelműen megkímélték a potenciális ágyasok és rabszolgák életét, a szemrevaló nőket, a hasznos kézműveseket és a szekérkeréknél nem nagyobb gyermekeket. Az Egyesült Nemzetek pilótái nem kíméltek senkit. A régi időkben az egyetlen nép, amely oly lelkes tömeggyilkosnak bizonyult, mint ők (amennyire azt az ókori haditechnika lehetővé tette számukra) a zsidó volt. Elég, ha csak újraolvassuk a Bibliát, az egyhangú, ám tanulságos beszámolókat – valamennyi elfogulatlan izraelita forrásból származó – Kánaán meghódításáról az állítólagos „választott nép” által, hogy megértsük, mire is gondolok. De még ők sem vegyítettek az ellenséges nemzet iránti gyűlöletükbe ilyen makacs, fanatikus és mégis módszeres gyűlöletet egyetlen nagyformátumú személy iránt. Ezt ráhagyták az árjákra és félárjákra ebben a háborúban, azokra, akik modernkori leszármazottaik zsoldjában vagy hatása alatt álltak.

S ki volt Adolf Hitler, ez a gyűlölt ember? Nem csupán az első, aki azért küzdött, hogy visszaadja az árja faj kollektív öntudatát és büszkeségét Németországban csakúgy, mint azon kívül, nem csupán az egyetlen, aki, miután minden elképzelhetőt megtett, hogy elkerülje a háborút, háromszor ajánlott Angliának tisztességes békét, hanem ő volt az is, aki megkímélte a menekülő brit hadsereg maradványait Dunkerque-nél, s lemondott arról, hogy megtámadja Angliát a végső győzelemre törve, mert szerető szíve mélyén még mindig hitt abban, hogy Anglia megérti gesztusa őszinteségét, lemond őrjöngő németellenes politikájáról, és segít neki felépíteni egy csodálatos világot az emberiség jobbik fele egyedüli ellenségének, a nemzetközi zsidóság pénzhatalmának romjain.

Ő az, aki ellen szabadjára engedték minden brutalitásukat, amit már évszázadok óta dédelgettek magukban.

Ahogy ma átsétálunk Hamburg, Köln, Koblenz, Berlin vagy bármelyik német város porig bombázott utcáin, vagy ha csak megpillantjuk ezeket vasúti kocsink ablakából, azok a mérföldekre húzódó romhalmazok, bármely részén is legyünk az országnak – megperzselt falak, melyek közül széthasadt körvonalak merednek fel a szürke vagy kék ég felé vagy a napnyugta izzásában ameddig csak a szem ellát, összecsavarodott vasdarabok lehetetlen halmai, szétdarabolt kövek és cementtömbök tornyosulnak végtelen pusztaságok fölé, ahol egykor az élet virult, ahol egyszer emberek éltek boldogan, ahol a Führer nyújtotta a kezét a kisgyermekek felé alig öt éve –, ahogy látjuk ezt, és ha felidézzük azt a borzalmas poklot, amely ilyen visszatetsző pusztítást előzött meg és okozott, nem csupán a diadalmas háború előtti napokra gondolhatunk, és érezhetjük: „ezt tették, hogy meggyilkolják az új Németországot!”, hanem felidézhetünk egy eléggé másfajta képet is, Dunkerque sárban úszó tengerpartját, és az ott összegyűlt, szánalmas túlélőit a brit expedíciós hadseregnek 1940 tavaszának végén, mocskosan és szakadtan, megsebezve és éhesen, de mindenekelőtt űzött állatokként halálra rémülve, előttük a tajtékzó tengerrel, mögöttük a német hadosztályokkal, eső, villámlás és a sötét éj körülöttük, rettegve várva az egyetlen sorsot, amely nagy valószínűséggel lesújt rájuk, a halált. Oly könnyű lett volna a győzedelmes német hadseregnek, hogy előretörjön, és lemészárolja mindannyiukat, az egész háborúnak véget vetve így. Ó, oly könnyű! Ám utasítás érkezett dicsőséges menetelésük közepette a meghökkent tábornokok és közkatonák számára fentről, utasítások attól az Embertől, akivel Anglia hadban állt, ám aki mégsem harcolt Angliával, a nagylelkű, szerető és reménykedő német Führertől, aki nem ismert ellenséget a brit hadsereg zömét képező, félrevezetett árják között: „Tartsanak néhány kilométernyi távolságok köztük és a német hadsereg között”, más szóval: „Kíméljék meg őket! Tegyék lehetővé számukra, hogy zavartalanul várakozhassanak hajóikra, és biztonságban érhessék el Anglia partjait.”² Bármit is érzett a német főparancsnokság a legyőzött agresszorral szemben, a parancs az parancs volt számukra. A brit expedíciós hadsereg maradványai számára lehetővé tették, hogy éljenek és hazatérhessenek, feltöltsék a soraikat és újra harcolhassanak.

Úgy emlékezhetünk a második világháborúnak erre az epizódjára, ahogyan megszemlélhetjük valamennyi német város romjait is, a férfiak és nők állapotát, a túlzsúfolt helyeken, ahol még mindig lehetséges az élet, s ennek az ördögi bombázásnak valamennyi nyomorát, keserűségét és következményét. Tűzfolyamokat, gyújtóbombák tonnáit zúdítottak öt éven keresztül embereire – ez volt Anglia hálája Adolf Hitler számára, amiért ő megkegyelmezett az ellenség katonáinak a győzelem órájában. Ez volt az Amerikai Egyesült Államok hálája, amiért megparancsolta, hogy ne lőjék le az ejtőernyőseit, akiket német földön ejtettek foglyul. Ez volt Oroszország és a nyugat érdemtelen árjáinak hálája az Ember iránt, aki szerette őket, mint fajt, s aki a dicsőség és bőség korszakát álmodta meg számukra a saját népe oldalán, egy olyan világban, amely mentes a zsarnokságtól és a pénz uralmától.

* * *

E folyamatos terror alatt szenvedett a német nép, először reménykedve, hogy a megpróbáltatások hamarosan véget érnek, és a győzelem már közeleg, majd később, ahogy teltek a hónapok, és jele sem volt a helyzet javulásának, egyre csökkenő reménnyel. Az elégedetlenség növekedni kezdett a közönséges emberek körében, akik nem voltak képesek megérteni, hogyan lehetne bármi – ideértve a feltétlen megadást is – egyáltalán rosszabb, mint az, amit éppen el kell viselniük.

1945 májusában, amikor Németország ténylegesen elismerte vereségét, úgy tűnt, nagyon kevés maradt csak meg abból a ragyogó szellemből, amely olyan magasra emelte az országot a két világháború között, s még az éppen befejeződött harcok korai szakaszában is. Keletről és nyugatról egymással teljesen megegyező mértékben kapzsi, kegyetlen és gyűlölködő ellenséges hadseregek – minden ízükben „náciellenesek”, legyenek akár a marxista ideológia hitvallói, akár a még ennél is képmutatóbb és ostobább demokráciáé – nyomultak előre, hogy megszállják a lefegyverzett Németországot. Az elkínzott nemzet tömegei azok fáradt beletörődésével figyelte közeledtüket, akik elérték minden lehetséges szenvedés határát.

A keleti horda megerőszakolt minden nőt, akit csak el tudott kapni, ellopott mindent, ami csak megtetszett neki, milliókat űzött ki házukból és otthonukból, hogy oroszokat, lengyeleket és cseheket költöztessen a helyükre. A nyugati banda, miközben talán egy kicsivel kevésbé barbár módon viselkedett a nőkkel szemben, más tekintetben alig volt jobb, mint a keletiek. A franciák a legátlátszóbb ürüggyel embereket taszítottak le a vonatokról – én magam is láttam egyet, ahogy ezt tették, most, három évvel a háború befejezését követően, s így igen jól el tudtam képzelni, miként cselekedhettek 1945-ben. Az utcákon is végigdübörögtek, hivalkodóan, tele ételekkel, az éhező lakosság szeme láttára. Magukkal vitték családjaikat, hogy elfoglalják a legjobb állapotban maradt házakat, s a kimerült Németország költségére hízhassanak. A britek és az amerikaiak is nagyobbrészt ugyanezt tették. Tizenöt perc és egy óra közti időtartamokat adtak meg az embereknek, hogy elhagyják lakásaikat, s menjenek oda, ahová akarnak – ahová tudnak – amikor ők kényelmes szállásra vágytak. Legtöbbször néhány nap alatt disznóólakká változtatták ezeket a helyeket, s mikor továbbálltak, magukkal vittek onnan bármit, ami csak megtetszett nekik. Megdöbbentően fényűző „győztesek klubját” hoztak létre Hamburg romjainak kellős közepén, s az oroszokhoz hasonlóan ők is letépték a Führer valamennyi arcmását a középületekről, elégettek minden nemzetiszocialista irodalmat, amire csak rá tudták tenni a kezüket, s szisztematikus gyűlölettel üldözték mindazokat, akikről tudták – vagy csak azt hitték –, hogy nemzetiszocialista.

Bármi lett légyen is a foglalkozásuk, közülük egy sem tarthatta meg azt az állást, amelyet korábban betöltött. Legtöbbjüknek egyáltalán nem engedték meg, hogy dolgozzon. Ezreket tartóztattak le, börtönöztek be, kínoztak meg kegyetlenül, majd koncentrációs táborokba küldték vagy halálra ítélték őket. Köztük voltak Hitler legközelebbi munkatársai, a nemzetiszocialista kormány tagjai, a német hadsereg tábornokai, az SS-ezredek és az ifjúsági szervezetek vezetői – néhányuk a modern idők legnagyszerűbb jellemei. Hosszú hetekig és hónapokig – valójában több mint másfél évig – húzták el az 1945-46-os, túlságosan is híres pert, amely a történelem hajnala óta az igazságszolgáltatás legvisszataszítóbb paródiája volt. Ahogyan azt mindenki tudja, gyalázatos akasztásokkal végződött, a lehető leglassabb és legbrutálisabb módon (valamennyi kivégzés nagyjából huszonöt percig tartott). Azokat az embereket végezték így ki, akik egyetlen bűne az volt, hogy teljesítették kötelességüket, de a háborút nem sikerült megnyerniük. Mindez a szörnyűség ráadásul egy régi, középkori város, Nürnberg maradványai közt ment végbe, amely alig néhány évvel korábban az újjászületett Németország dicsőségének, az évről-évre megrendezett pártnapok csodálatos látványosságának helyszíne lehetett.

Amikor a két világháború között a két olasz kommunistát, Saccót és Vanzettit perbe fogták és kivégezték az Egyesült Államokban, a világ minden tájáról tiltakozás és felháborodás hallatszott. Plakátokat ragasztottak a falakra és nyilvános tüntetéseket rendeztek Európa valamennyi nagyvárosában, hogy tiltakozzanak a marxizmus két vértanújának elítélése miatt. 1945-ben, 46-ban és 47-ben nem kavarták fel ilyen érzések az Istentől-elhagyatott Európát (sem az egész Istentől-elhagyatott világot) a Nürnbergi Per huszonegy áldozatának vagy a többezer másik nemzetiszocialistának az érdekében, akiket kisebb-nagyobb „háborús bűnösnek” bélyegeztek meg üldözőik, s ennek fényében hoztak felettük ítéletet a szövetséges álbíróságok a megszállt Németországban. Nem – még a perek közönyös illegalitásában, pár ember alkalmi megjegyzésében az éppen zajló eseményekről és talán egy-két könyvecskében sem – s ezek még a lehető legenyhébb megfogalmazások. Másfelől pedig vagy a győzedelmes barbárok zajos vidámsága elfogott ellenségeik szenvedései felett vagy az álszent kalandorok és bolondok még felháborítóbb önelégültsége, az emberiség önjelölt megújítóinak atyáskodó előadásai, annak reményében, hogy egy ilyen történelmi „igazságszolgáltatás” után a németek legalább „megtanulják, hol a helyük”, megtagadják a nemzetiszocializmust, és jó kisfiúként alkalmazkodnak a győztesek eszmeiségéhez, beszédek a rádióban a német nép fokozatos visszatéréséről a „keresztény civilizáció eszméihez”, most, hogy a náci „szörnyek” halottak.

Mennyire emlékszem még a változatos fajtájú, angolul beszélő majmok ostoba, vulgáris, kegyetlen és egyértelműen émelyítő tekintetére, amellyel a történelem legnagyobb bűneinek egyikét szemlélték, és az ehhez hozzátartozó képmutatásra is! Talán még soha nem érezte senki tisztábban, micsoda átok is a keresztény civilizáció puszta létezése. A pogányok nem szégyenítették volna meg magukat ennyire. Mi bizonyosan nem viselkedtünk volna így, ha megnyertük volna a háborút – mi, akik célja az volt, hogy feltámasszuk az árják között a büszke pogány szellemiséget az egész világon. Meglehet, szétzúztunk volna minden ellenállást, ám nem csináltunk volna ilyen színjátékot az ítélethozatalból, pusztán azért, hogy elítéljuk ellenségeinket, és nem próbáltuk volna meg eltéríteni őket az eszmeiségüktől. Ó, nem, mivel mi tudjuk, hogyan kell ölni és hogyan kell meghalni, de nem tudjuk, hogyan kell hazudni a célból, hogy a saját és más népek szemében igazoljuk tetteinket. Egyedüli igazolásunk a nemzetiszocializmus diadala, azé a szervezeté, amely most, a földön, az emberi fajok harmonikus hierarchiáját biztosítja valódi földreszállt istenek fajtájának vezetésével. Nincs is szükségünk másra. Ellenségeink – a kommunisták kivételével, akik, meg kell hagyni, módszereikben éppolyan alaposak és őszinték, mint mi – olyan „erkölcs” nevében üldöznek bennünket, amelyben nem is hisznek, s ezért szívünk legmélyéből vetjük meg őket. Jobban megvetjük, mint amennyire valaha is gyűlölhetnénk őket. Meglehet, elvesztettük a háborút, vagy, hogy pontosabbak legyünk, puhányok és valódi árulók – ersatz nácik és nyílt antinácik – elvesztették nekünk. Ám inkább azt választjuk, hogy kivesszünk örökre, még az emberek emlékeiből is, mindvégig ragaszkodva önmagunkhoz, ahelyett, hogy legyőzőinkhez hasonlóan uraljuk a világot. Inkább pusztuljunk el, és maradjunk az idő sötét örökkévalóságában, mint egy villanás az éjszakában, rövid és csodás fejezetünk megörökítetlen tényeként, mint hogy csak egyetlen egyet is átvegyünk demokratikus „erényeik” közül.

* * *

Ám a nemzetiszocialista lélek – a tizenöt évszázadon át tartó szunnyadásából újjáéledt árja lélek – nem szándékozik ismét meghalni. Elmondhatatlan szenvedések során keresztül fénylik, megtisztultan, büszkén és legyőzhetetlenül, valamennyi német szemében, aki érdemes erre az elnevezésre, ha vesszük a fáradtságot, és hozzájuk fordulunk. Megnyilvánul néma gesztusokban, suttogásokban, az emberfeletti, életre és győzelemre irányuló akaratban, a kínzással és a halállal szembeszegülő, ragyogó dacban és az üldöztetésre adott válaszban, amely, még egy puszta esztétikai nézőpontból is alighanem egyedülálló a világtörténelemben.

1945-ben a széttépett és elhagyatott Németország, ellenséges hadseregektől elárasztva, telhetetlen megszállóitól kifosztva, az egész gyáva világtól megvetve nem tehetett semmit, nem mondhatott semmit, s gondolni is alig gondolhatott valamit. Elkábult, mint a ringből ideiglenesen kiütött bokszoló. Tömeges öngyilkosságokról és nagyméretű, Szibériába történő deportálásokról számoltak be a szovjet megszállási övezetből, miközben az oroszok és a csehek marhavagonokba (vagy még ennél is rosszabbakba) zsúfolva, mindenüktől megfosztva, kiéhezve távolították el az otthonukból Kelet-Poroszország és a Szudétavidék teljes német lakosságát, több mint tizennyolc millió embert, hogy Nyugat- és Dél-Németországra zúdítsák őket. Olyan mértékű erőszak, gyújtogatások és egyéb rémtettek tomboltak szerte az országban, amilyenekre évszázadok óta nem volt példa.

A puszta tény, hogy egy házat nemzetiszocialisták birtokoltak, elegendő indok volt a kifosztásához a környék bűnöző elemei számára, jól tudva azt is, hogy büntetlenül megtehetik. Egyetlen férfi vagy nő sem érezhette magát biztonságban azt utcákon vagy az otthonában, akiről köztudott volt, hogy Hitler őszinte híve. A megszállók a nemzetiszocialista rezsim valamennyi külső jelét egyetlen szempillantás alatt eltöröltek a németországi zsidók segítségével.³ A megszálló erők tagjai irodákban, kávézókban, a lerombolt vasútállomásokon, s minden nyilvános helyen kegyetlen vidámsággal pusztították a Führer valamennyi arcképét, néhány, a helyszínen jelenlévő gazemberrel együtt. Az összes ütés, valamennyi tőrdöfés vagy kardvágás a kartonra vagy a fára, minden papír széttépése, a horogkereszt szent szimbóluma dicsőséges napjaira történő összes emlékeztető megszentségtelenítése egyre újabb és újabb megerősítése volt számukra a nemzetiszocializmus felett aratott győzelemnek.

Az ilyen alkalmakkor éppen arra járó, igaz nemzetiszocialista – ezer közül egy, akinek idealizmusát még ideiglenesen sem hallgattatta el az éhezés és a nehézségek – szemét könnyek öntötték el, szívét pedig harag töltötte be. Több tucatnyi hasonló otrombaságnak lehetett szemtanúja már azon a napon, és még többnek korábban. Az újságosoknál az immár a szövetségesek irányítása alatt megjelenő lapok főcímében megpillantotta a prominens nemzetiszocialisták letartóztatásáról szóló legfrissebb híreket. Hallotta, hogy a vidék legközelebb eső „bunkereit” egymás után robbantják fel, mint a Harmadik Birodalom hatalmának gyűlöletes maradványait. Látta, ahogy az utcákon a diadalmas demokráciák katonái masíroznak fel-alá, tisztjeik pedig ki-be járkálnak a klubokból, amiket sietve emeltek városa romjain. Tudta, hogy az efféle látványosságok megszokott jelenségek lesznek hónapokig – sőt, talán évekig –, az ilyen hírek mindennaposak, s az üldöztetés és levertség, a félelem és gyűlölet légköre válik a „normális” légkörré büszke Németországában. Tudta, hogy most már nincs remény arra, nincs közvetlen jövője annak, amit szeretett és amiért kiállt, és elfordította a fejét, hogy ne lássa, ahogy Adolf Hitler arcképét a sárba tapossák, ne lássa a visszataszító vidámságot a nap győzteseinek arcán.

Mégis, bármi is történt és bármi is történhet még – a nemzetiszocializmus akár ismét megerősödik, akár nem – ő soha nem lenne képes megvonni hűségét attól az örökkévaló Eszmétől, amelyen a Führer megpróbált felépíteni egy igazabb civilizációt és egy szebb emberiséget. Éppen ellenkezőleg, még talán soha nem tűnt a legnagyobb európai ilyen nagyszerűnek a számára, mint most, a legmélyebb szerencsétlenségből, az üldöztetés, sőt, ami még ennél is rosszabb, saját népe látható érzéketlensége közepette felidézve. Ezekből a milliókból az öt évnyi barbár bombázás, s a jelenlegi éhezés és nyomor mindent kiölt, kivéve a táplálék és meleg iránti állati reakciót, minden vágyat, kivéve azt, hogy békén hagyják őket, és legalább egy kicsit kevésbé szenvedjenek.

A hithű fiatalember hazasietett. Romokban álló háztömbhöz ért, lement néhány lépcsőfokon, és megérkezett a környéken található egyetlen lakható helységbe, a pincébe, ahol egy barátjával élt. A helynek legalább az az előnye megvolt, hogy távol esett a nem kívánt megfigyelőktől és hallgatózóktól, akik készek voltak beszámolni minden hűséges nemzetiszocialistáról. Kinyitotta az ajtót, majd gondosan bezárta maga után. Ezután felemelte jobb karját – 1945 májusában –, és úgy üdvözölte bajtársát, ahogy azokban a napokban is tette, amikor együtt meneteltek a rohamosztagosok soraiban: „Heil Hitler!”

A hideg, nedves és sivár szoba csendjében, ahol az előző napról megmaradt, néhány főtt krumplin kívül semmi ennivaló nem volt, a szeretet, büszkeség és erő két misztikus szava tisztán és diadalmasan visszhangzott. A bajtárs talpra ugorva ugyanezt a mozdulatot tette, s megismételte, most éppen úgy, mint akkor, mint mindig, a szavakat: „Heil Hitler!”

Üdv, legyőzhetetlen Németország! Üdv, halhatatlan árja ifjúság, a világ elitje, kiket a sötét erők ügynökei éheztethetnek és megkínozhatnak, de soha nem győzhetnek le! A hit szerény megvallása e két ismeretlen, ám valódi nemzetiszocialistától 1945-ben önmagában is a győzelem jele.

S nem ez az egyetlen.

Ugyanennek a borzasztó évnek, 1945-nek a telén – vagy 1946 elején történt? - a szemtanú, aki beszámolt róla nekem, már nem emlékezett pontosan – egy vonat haladt át Saarbrückenen a megszállt Németország különböző koncentrációs táboraiba szállítva többezer német hadifoglyot, akik egyetlen bűne az volt, hogy a nemzetiszocialista erők elitjéhez, az SS-hez tartoztak. Az egymáshoz préselődő fiatalemberek ki tudja hány órája álltak már a sötét, fagyos marhavagonokban, étel és ital nélkül, a legnélkülözhetetlenebb emberi szükségletektől is megfosztva. A halálnál is rosszabb végzet felé tartottak, a pokol bugyrai felé, és ezt ők is tudták. Mégis, noha senki nem láthatta (mivel a vagonok teljesen zártak voltak, leszámítva egy keskeny rést a tetejükön), egyvalaki mégis hallotta őket, ahogy énekeltek, mégpedig az SS-hadtestek dicsőséges dalát, dacolva borzalmas jelenlegi állapotukkal és a rájuk váró még borzalmasabb jövővel. Ahogy a vonat tovagördült, jól ismert szavak hatoltak el a vágánynál összegyűlt, csendes és komor tömeghez, a nemzetiszocializmus diadalmas napjainak visszhangja Németország vértanúságának közepette, az elpusztíthatatlan akarat bizonyossága, s immár az új felemelkedés ígérete is, nem számít, mikor és hogyan: „ha mindenki hűtlenné is lesz, mi akkor is hűségesek maradunk...”⁴ Minden bámészkodó a könnyekig meghatódott, ahogy én is, amikor most, csaknem három évvel később elmesélték nekem.

A vonat elhaladt előttük, majd eltűnt a távolban. Többé nem hallhatták az SS dalát, de tudták, hogy az ifjú harcosok még mindig énekelnek, s emlékeztek az ajkukról felcsendülő szavakra, hónapokig, talán évekig, éhségben, lázban és agóniában töltött életük mottójára, a gyáva zsidók és ügynökeik kezétől elszenvedett kínzások közepette, haláluk legutolsó pillanatáig: „Hűségesek, mint a német tölgy, mint a hold- és a napsugár.”⁵

Merre járhatnak most ők, ezek a kiváló, ifjú nemzetiszocialisták, valódi emberek az emberszabásúak között, az emberek közt járó isten követői? Legtöbbjük valószínűleg már halott mostanra, vagy tönkretett egészséggel és minden jövőbeli kilátás nélkül tértek haza a fogságból, a „nácitlanítás” mindenható gépezete által összezúzva. Ezt az egész szervezetet alemberek hozták működésbe Németországban, hogy porrá őröljék mindazt, ami természetétől fogva erős és gyönyörű, értelmes és büszke, uralkodásra érdemes – mindaz, amit a férgek nem képesek megérteni, s ezért gyűlölnek. Legnagyobb részük sorsa kétségtelenül ez. Ám nem mindannyiuké. Az árja isteneknek köszönhetően, akik szeretik az örök Németországot, és bizalommal vannak iránta, néhányuk csodával határos módon megtartotta testi életerejét a nemzetiszocialista eszmékkel együtt, s akár koncentrációs táborban, akár otthon vannak, arra várnak, hogy vezetők legyenek, és diadalmaskodjanak az eljövendő küzdelemben. Az antikvitás hőseihez is méltók ezek a katonák, akikről az imént meséltem, vagy az ehhez hasonlóan megható történetek szereplői, akikről nem hallottam, legyenek most bárhol is, a halhatatlan SS – és SA – rettenthetetlen túlélői. Visszhangozzon egy nap a dal, amelyik a fogság vagonjaiból szállt fel Saarbrücken állomásán, azon a sivár estén, amikor úgy tűnt, minden elveszett, visszhangozzon Európa és Ázsia országútjain, ismét megkezdett menetelésüket kísérve dél és kelet felé, a világ végéig! Megérdemlik ezt, s mi is megérdemeljük, mindnyájan, közel s távol, akik titkos tetteinkben és csendes várakozásunkban hűek maradtunk Führerünkhöz és eszméinkhez, a hitét vesztett többség közepette.

* * *

A többség mindig hitetlen. A többség átlagos férfiakból és nőkből áll, akik se nem jók, se nem rosszak, s akik számára mindennapi életük és személyes kötelékeik biztonsága és kényelme mindig fontosabb az olyan hatalmas, személytelen eszméknél, mint a mieink. A többség csak akkor áll ki nyíltan a nagy eszmék mellett, s hirdeti szóval és tettel a nagy vezérek iránti odaadását, ha úgy érzi, biztonságban megteheti ezt, anélkül, hogy fenyegetné a napi betevőjét vagy megzavarná magánéletét. Még a legkiválóbb árja többség sem mentes egyelőre az ilyen gyengeségektől, s egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy valaha is az lesz – valaha is az lehet – még a nemzetiszocialista nevelés éveit követően sem. Ezért van az is, hogy társadalompolitikai bölcseletünk mindenekelőtt ugyan a fajon alapszik, ám nem kizárólag a fajon, hanem a személyiségen is. A személyiség mindig a kisebbség kiváltsága, annál inkább, mivel ez erősebb és tudatosabb, határozottabb és ebből következően megbízhatóbb is.

És mégis, e tagadhatatlan, egyetemes tény ellenére, nem az nyűgöz le elsősorban egy idegen nemzetiszocialistát manapság a megszállt Németországban, hogy oly kevés hiteles némettel találkozik, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy oly sokat talál közülük, gyakran olyan körökben, ahol a legkevésbé számítana rá. Nem kényszerít semmi, hogy csalódással nyugtázzuk, mennyire hasonló Európa árja lakosságának legtudatosabbja az emberiség en masse tekintett bármely részéhez, a tizenkét évnyi nemzetiszocialista uralom ellenére, hanem, épp ellenkezőleg, észrevehető, mennyire különböző maradt attól, az Új Rend ily rövid időszakát követően is.

Ahogyan már említettem, a vigasztalan ország – nyilvánvalóan – mentes minden külszíni náci jeltől, képtől vagy könyvtől, s a német nép hallgat – alkalomszerűen, közömbösen –, legalábbis elsőre úgy tűnik, mindarról, ami a nemzetiszocializmussal kapcsolatos. Beszélnek minden egyébről, csak „erről” nem.

Az idegen, aki az ország „megszállására” vagy kereskedelem, esetleg „érdekes” cikkek küldése miatt érkezett ide a demokratikus sajtótermékek számára, melyek tudósítójaként működik, az ellenszenvet tápláló kívülálló, kinek szemében a nemzetiszocializmus átok vagy aki számára a politika érdektelen dolog, csak vállat von és így szól:

- Nos, valószínűleg belebetegedtek a boldog ’rendszerbe’! Nem hibáztathatjuk őket, látva, micsoda zűrzavar közepette talált rájuk.”

Vagy talán összetéveszti a német népet valami közönyös birkanyájjal, melyet csupán az evés-ivás, a napi munka s az anyagi jólét érdekel, amely bárkit hajlandó követni, aki ezeket a dolgokat ígéri, s meg is tartja ígéretét.

- Mire gondol? – kérdezte tőlem egy magas beosztású francia, aki három évet töltött Németországban – Amiatt követték Hitlert, amit meg tudtak szerezni tőle, a lehetőségért, hogy más nemzetek kárára megszedhessék magukat, hogy hosszúszárú csizmában parádézhassanak és a hazájukban éppen úgy, mint külföldön is, erőszakosan viselkedhessenek. Egy maroknyi fanatikuson kívül fikarcnyit sem törődnek most már vele, csak az elveszített előnyök miatt zúgolódnak, és várják az új urat, aki ismét biztosítja számukra a parádékat és a jólétet, bárki is legyen az. Ilyenek a németek!

- Ne legyen ebben ennyire biztos, kedves uram – akartam válaszolni, de nem azért érkeztem, hogy vitába szálljak vele.

Más esetekben a kapituláció óta itt megtelepedett ellenség a németeket „alattomosnak” és „a vereségben méltóságát veszítettnek” találta, hogy a francia megszállási zóna egyik tisztjét idézzem, akihez röviddel az országba érkezésem után látogattam el. (Jó viszonyban kell maradnunk kifelé az ilyen teremtményekkel is, bármennyire is megvetjük őket a szívünkben. S annál inkább, minél veszélyesebb életet élünk.)

- Annyi náci lehet – mondta még ez az ember –, amennyit csak akarunk. És a legrosszabb fajtából. Ám soha nem mondanák el ezt, soha nem tudhatjuk, mi jár a fejükben valójában. Három évet töltöttem az országban, és folyékonyan beszélem a nyelvet. Sok emberrel kötöttem barátságot, de csak egyetlen eggyel találkoztam – eggyel mindez idő alatt – aki elmondta nekem, hogy ő – egy nőről van szó – még mindig ragaszkodik a nemzetiszocializmushoz. S állítólag én még szerencsés vagyok, mert mások eggyel sem futottak össze.

- Drága uram – gondoltam –, maga egyáltalán nem ’szerencsés.’ Én alig egy hete voltam itt, s máris több mint ötven emberrel akadtam össze – férfiakkal és nőkkel vegyesen – akik elárulták nekem ’ezt’, vagy lehetővé tették, hogy minden nehézség nélkül rájöjjek. Ám a magam részéről nem szólok egyetlen szót sem, nehogy megsejtse, miféle ügyfél lennék magam is ebben az ügyben, és nyomozni kezdjen utánam. Ne féljen! Nem fogom felriasztani az alvó kutyát. Nem fog megismerni engem – és az igazi Németországot – egészen a felszabadulásig.

Nos, addig viszont az egyedüli külhoni, aki számíthat rá, hogy bármit is megtudhat a valódi Németországról, az őszinte külföldi nemzetiszocialista, aki nem csupán elméletben az, nem csak levonja némán a konklúzióit, higgadtan várva a következő háborút, ami majd helyrehozza a dolgokat, hanem cselekszik, szereti annyira a Führert, hogy kockázatot vállaljon érte, szereti annyira a német népet, hogy megossza velük a nehézségek és az üldöztetés terhét, s a szegénység, hit és veszély gyönyörű életét élve nem részesül más védelemben, csak a halhatatlan istenekéiben.

Egy ilyen személy természetesen igazabb bepillantást nyerhet manapság a németek érzelmi reakciójába, mint bármilyen más kívülálló, vagy akár a németek többsége is, mivel talán senki nem fél tőle. A nemzetiszocialista rendszer kétségtelen ellenségei, akiknek minden okuk meg lett volna félni attól évekkel ezelőtt – nagyon is jól tudják, hogy, bármennyire is szeretne, ma már nem lehet az ártalmukra. (Pont ellenkezőleg, ha rátalálnak, és úgy akarják, ők követhetnek el bármit ellene. Ám hiúságukban őszintén kifejezésre juttatják, hogy szerintük egyetlen külföldi sem támogathatja komolyan a rendszert, amit gyűlölnek, annak vereségét követően. A külföldi náci megérzi a veszélyt, és vigyáz arra, hogy ne ismerjék ki túlságosan.) Az emberek többsége, akik „nem politizálnak”, akik félnek csak egyetlen olyan szót is kiejteni, amely „Hitler korát” dicsőíti, amint biztosan tudják, kicsoda is ő, őszintén elmondják neki a véleményüket az Új Rend valamennyi fontos személyiségéről. Néha tönkre is teszik pár illúzióját, anélkül, hogy szándékukban állna, ám bizonyosan megbíznak benne, éppen azért, mert nemzetiszocialista.

S mindenekelőtt ő az egyetlen idegen, akinek a hithű német nemzetiszocialisták – azok, akik a próbatétel napjaiban nem csupán megőrzik meggyőződésük bátorságát, hanem készen állnak újrakezdeni a küzdelmet az első adandó alkalommal – fenntartás nélkül hihetnek és hisznek is.

Ugyanakkor lenyűgöző, nem csak, hogy milyen tudatosan – mennyire élően –, de az is, milyen nagy számban vannak jelen a kifelé néma, kifelé tompa – „önző” és „minden idealizmustól megfosztott” – átlagos németek között. Egyszer megkérdeztem egy férfit, akiről tudtam, a legtisztább jellemű náci, hogy hány „hozzá hasonló” él az egész országban. Komor pesszimizmussal így felelt:

- Nagyon kevés, talán két millió, de biztosan nem több, mint három.

- Németország megérdemli, hogy uralkodjon – feleltem –, ha valóban még mindig három millió ilyen fiával és lányával büszkélkedhet. Ez igen jó arány. (S személy szerint hajlok arra, hogy sokkal többen vannak három milliónál.)

Érezni Európa e büszke elitje (amely a világ elitje is) bizalmát, most, 1948-ban, amikor tudja, hogy nem bízhat senkiben, bizonyosan a legmeghatóbb élmény, amiben egy külföldi nácinak csak része lehet napjaink Németországában. Valami szerény hajlékban üldögélni egy lerombolt város közepén vagy egy magányos helyen, vidéken, s a saját fülünkkel hallani a Führerünkbe – s mindabba, amit ő képvisel – vetett megingathatatlan hitet olyan férfiaktól és nőktől, akik a diadalban éljenezték őt, a katasztrófában pedig továbbra is mellette álltak, s e három év során ellenségeitől minden elképzelhető üldöztetést elszenvedtek, férfiaktól és nőktől, akik soha, még látszólag sem egyeztek ki azokkal, akik gyűlölik őt, bármibe is került nekik a bátorságuk, s akik most, amikor úgy tűnik, minden ellenük fordult, készek a harcra az ő nagyszerű álmaiért – ezért megéri eljönni ide a világ másik végéről.

Imádni bennük az örökkévaló Németország büszke lelkét, s elhozni számukra a nehézségekben és veszélyben is elhivatott együttműködésünkön keresztül az egész árja emberiség jövőbeli megbecsülésének előjelét, melyet oly nagyon megérdemelnek – ez bármilyen áldozatot megér. Méltónak lenni hozzájuk – kiérdemelni a jogot, hogy azt mondhassuk, „mi”, s nem pedig „ők”, amikor róluk beszélünk –, ez megéri azt, hogy annak tudatában éljünk, pályafutásunk bármely pillanatban börtönben vagy koncentrációs táborban érhet véget.

De addig is, amíg még szabadok vagyunk, élvezetet lelhetünk abban, hogy megtagadjuk azokat, akik most a markukban tartják Németországot. Kényszerítenünk kell őket, hogy érezzék – tudják –: nem sokáig tarthatják leigázva az országot. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy az anyagi hatalom kétség kívül valami, de korántsem minden. Ahogy a Führer helyesen állította: „A Weltanschauung nem pusztítható el erővel, hanem csupán egy másik Weltanschauung erőszakos befolyásával.”⁶

* * *

Egy másik Weltanschauung? Melyik? Mit tudnak ellenségeink a világ számára ajánlani a nemzetiszocializmus helyett, amit oly keményen igyekeznek elpusztítani, mint az általuk elutasított természetes elit legtisztább kifejeződését napjainkban? Mijük van nekik, amire felépíthetnék a jövőt? A kereszténység, amelytől a világ már amúgy is beteg? Vagy a demokrácia, a másik, nagymérvű komédia? „Szabad véleménynyilvánítás mindenki számára”, kivéve azoknak, akik gondolnak magukra, és szeretik az igazságot. „Szabad cselekvés mindenki számára”, kivéve a jobb férfiakat és nőket, akik úgy cselekednének, ahogy gondolkoznak, ha hatalmat kapnának, s akik úgy gondolkoznak, mint mi. Rossz emberek elhelyezése nekik nem megfelelő helyekre, a nemzetek vagyonának fosztogatása okos gazemberek által, a csőcselék uralma? Vagy a kommunizmus, a tömegek valamennyi téveszméje közül a legravaszabb, az az eszmerendszer, amely külsőleg a miénk igen sok jellemzőjével bír – s éppen ezért, első látásra vonzó lehet a kapitalizmus őszinte gyűlölői számára –, ám nem rendelkezik azzal a két alappillérrel, amelynek hitvallásunk az örökkévalóságot köszönheti, a fajok természetes hierarchiájának elismerésével, s a személyiség fontosságának megragadásával a történelemben és az élet minden területén?

Komolyan elvárják bárkitől is, aki tanulmányozta a nemzetiszocializmust – s a fortiori bárkitől, aki élt is benne –, hogy lelkesedjen bármelyikért az emberi elme fentebbi csapdái közül?

A kereszténység még mindig kielégítheti a vakokat, az öregeket és a gyengéket – az olyan emberek típusait, mint azok a kedves, idős, brit szűzek, akik mind a mai napig képtelenek elhinni, hogy hímnemű honfitársaik foszforbombákat használtak a háború során, vagy hogy rosszul bántak a német hadifoglyokkal. Az ilyen naiv emberek a bolondok paradicsomában élve eltölthetik még hátralévő néhány csendes napjukat annak lehetőségei felett tűnődve, amit „ezoterikus” kereszténységnek neveznek, s amely szembenáll a megbukott, exoterikus irányzattal. Ám a világ millióinak nincs ideje erre az értelmetlenségre, bármi lesz is a soron következő elnevezése, az erősek pedig megvetik ezt. A demokráciát halálra ítélte az a tény, hogy maguk a demokraták is nagyon jól tudják: az egész csupán egy szánalmas színjáték. A kommunizmus – a valódi kommunizmus, nem pedig a nyugati fogyasztásra szánt, felhigított változat – talán a legjobb eszmeiség a kínai kulik, India alacsonyabb kasztjai (a keresztény misszionáriusok korábbi ügyfelei, s az iszlámra egykor könnyen áttértek) s Észak-Afrika és a Közel-Kelet tetves tömegei számára. Ám nem a felsőbbrendű fajok dolgos férfiainak és nőinek, éljenek akár nyugaton, akár keleten, különösen ha megtudják, hogy a nemzetiszocializmus alapítója mennyit tett a munkásokért. Nem megfelelő a gondolkodó emberek számára sem, akikben az árja tudatosság már egyszer s mindenkorra feléledt – vagyis nem megfelelő nekünk. Soha! Jöjjön csak az áradat! Egy időre talán, anyagi szempontból maga alá gyűri egész Európát, s meghosszabbítja próbatételünket, ám hatása végül ugyanolyan erőtlennek fog bizonyulni, mint a demokratikus Weltanschauungé. „Semmi nem pusztíthatja el azt, ami az igazságra épült.”⁷ E szavakban, melyek egy Németországban 1948-ban terjesztett szórólapról származnak, rejlik a jövőbe vetett hitünk. A társadalompolitikai bölcseletünk mögött álló igazság – hűséges képviselői jellemével együtt, most, próbatételünk időszakában – a legerősebb biztosítéka annak, hogy minket sosem lehet legyőzni.

Ma szenvedünk, s lehet, hogy holnap még többet fogunk elszenvedni. Ám tudjuk, hogy ez nem fog örökké tartani, sőt talán nem fog már sokáig sem. Egy napon azok közülünk, akiknek megadatik, hogy tanúi legyenek és túléljék az eljövendő összecsapást, keresztülmenetelnek majd a lángokban álló Európán a Horst Wessel-dalt énekelve. Ők lesznek a vértanúság, valamennyi megaláztatás és kegyetlenség megbosszulói, amit 1945 óta el kellett szenvednünk. Ők lesznek a nap meghódítói, az árja jövő felépítői a kereszténység romjain, az új Aranykor urai.

1 Savitri Devi saját szórólapjáról. [A ford.]

2 Háborús emlékirataiban Churchill úr másfajta magyarázatot talált a Führer Halder tábornoknak, a Wehrmacht vezérkari főnökének szóló parancsaira. Ez persze várható is volt: “Hitler úgy érezte, nem áldozna fel páncélos egységeket szükségtelenül, mivel lényegi jelentőséggel bírtak a hadjárat második szakaszában. Kétségtelenül azt gondolta, hogy a légifölényük elégséges lesz ahhoz, hogy megakadályozzanak egy nagyszabású tengeri kiürítést. Halder szerint Brauchitsch-on keresztül üzenetet kapott tőle, amelyben arra utasította, hogy ‘a páncélos egységek álljanak meg, sőt, az ékek húzódjanak vissza.’ Így, állítja Halder, az út Dunkerque-be szabaddá vált a brit hadsereg előtt. Más német tábornokok is ehhez hasonló történetet meséltek, s még azt is sugallták, hogy Hitler parancsa politikai megfontolásokból fakadt, hogy növelje a békekötés esélyeit Angliával Franciaország legyőzését követően.” (Winston Churchill, War Memoirs, Vol. II., Their Finest Hour, magyarul: A második világháború, Európa, Budapest, 1995.) Rundstedt tábornok főhadiszállásának állítólagos „valódi naplófeljegyzései”, amelyeket „abban az időben írtak” , s amelyekre Churchill úr azt az állítását alapozza, hogy a parancsokat Rundstedt tábornok kezdeményezésére adták ki, nagy valószínűséggel nem „abban az időben íródtak”, hanem a háború után. Az alábbi ok miatt jutottam erre a következtetésre: 1949. április 6-án Edward Vickers ezredes, a werli börtön angol igazgatója, a börtöné, ahol én magam is politikai fogoly voltam, azt mondta nekem, hogy „a politikai foglyok lennének az utolsók, akik számára a brit hatóságok íróeszközöket és fényt biztosítanának a celláikban este nyolc után.” (Éppen extra fényt kértem, amit így természetesen nem kaptam meg.) „Ámde azok, akik a mi céljaink érdekében munkálkodnak, titokban értünk dolgoznak, minden lehetőséget megkapnak ehhez” tette még hozzá. Másrészről a düsseldorfi brit rendőrség egyik felelős tagja, akinek az volt a szándéka, hogy bebizonyítsa nekem, mennyire „jószándékúak” és „elnézőek” a britek Németországban, elmondta, hogy Rundstedt tábornok a fogsága során mindenféle különleges kedvezményben részesült, nem csupán fényben villanyoltás után és íróeszközökben, hanem akár feltételesen el is hagyhatta a börtönt, ami valóban elég különleges elbánást jelent. Távol álljon tőlem, hogy bárkivel szemben is igazságtalan legyek, legkevésbé egy német tábornokkal, de nem tudok eltűnődni azon, vajon a naplója, amelyet Churchill úr említ, nem egyike-e a fent említett „titkos munkáknak” a britek érdekében, amelyek a kedves Vickers ezredes fejében jártak 1949. április 6-án.

3 Azzal vádolnak minket, hogy ki tudja hány millió zsidót irtottunk ki. Ennek fényében legalábbis különös, hogy mennyien éltek közülük zavartalanul Németországban a kapituláció idején.

4 “Wenn alle untreu werden, so bleiben wir doch treu . . .”

5 “. . . treu wie die deutschen Eichen, wie Mond und Sonnenschein!”

6 Mein Kampf I, v, 189 old.; cf. Mannheim, 172 old.

7 Savitri Devi saját szórólapjából. [A szerk.]

Arany a kohóban — 2. fejezet — A diadal rövid napjai

“A világon sehol másutt nem éreznek emberek milliói ilyen fanatikus szeretetet egyvalaki iránt...”

—Dr. Otto Dietrich

“Németország, ébredj!” —Dietrich Eckart

Volt idő, amikor Adolf Hitler személyisége uralta az európai köztudatot, amikor hangja milliókat lelkesített, ha ünnepélyes alkalmakkor felvonuláson vett részt, milliók köszöntötték – nemzete bálványa volt, azé a nemzeté, melyet a mélységből a páratlan nagyszerűségbe emelt. Volt idő, amikor Németország virágzott, erős és önbizalommal teli volt, amikor újjászületett, jóltáplált, jólöltözött és lakhelyekkel jól ellátott népe boldogan dolgozott együtt a jövőért, melyben hittek, mikor úgy éltek, mint korábban soha, Vezérük szilárd és bölcs uralma alatt, aki úgy szerette őket, mint senki más.

Manapság már alig hihető ez. Az egész olyan valóságtól elrugaszkodottnak hangzik, mint egy csodálatos történet egy másik világból. És mégis igaz. Igazán voltak ilyen idők, és nem is túlságosan régen. A közös lelkesedés éppen olyan általános volt akkoriban Németországban, mint amilyenné a félelem és keserűség vált azóta. Katonai parádék, ifjúsági felvonulások, hatalmas tömeggyűlések mind megszokott események voltak. Házunkból magától értetődő dologként figyelhettük meg a barnainges zászlóaljak menetelését, s hallgathattuk a Horst Wessel-dal lelkesítő dallamát. A Führer arcképét láthattuk, bárhová is mentünk, és munkatársainkat az irodákban és gyárakban, barátainkat az utcán, villamosokon, buszokon és mindenütt magasba lendített jobb karral és a két mágikus szóval üdvözölhettük, melyek kifejezték mindannyiunk szeretetét és nagyrabecsülését isteni Vezérünk, mindannyiunk reménye, álma és büszkesége iránt – valamennyi öröm iránt azokban a ragyogó napokban: „Heil Hitler!”

A német nagykövet ezekkel a diadalmas szavakkal és mozdulattal üdvözölte az angol királyt, aki akkoriban India uralkodója is volt. Anglia a döbbenettől szóhoz sem jutott. Nem mondhatott semmit, mert nem is volt mit mondani. Csupán szembe lehetett nézni a ténnyel: Hitler nyolcvanmillió embert uralt, akik imádták őt, és ezekben az emberekben új lélek kezdett viharos gyorsasággal világra jönni – vagy inkább az ősrégi, valóságos, örökkévaló Árja Lélek éledt újjá bennük. “Deutschland, erwache!” – “Németország, ébredj!” A nemzetiszocializmus korai időszakának költőjétől származnak ezek a szavak, melyek nem csupán abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy a Mozgalom harci kiáltásainak egyikévé váltak, nem csupán a pártalakulatok lobogóira írták fel ezeket, hanem természetfeletti jelzésként vertek visszhangot a német emberek szívében is, életre hívva a holtakat. S Németország valóban felébredt.

A föld népei pedig csak figyeltek, néhányuk máris gyűlölködő irigységgel és félelemmel, sokan viszont őszinte csodálattal, páran pedig szeretettel, annak bizonyságával, hogy Hitler Új Rendje az első lépés volt egy olyan világ felé, amilyet mindig is akartak. Dicsőséges napok!

* * *

Háború nélkül, pusztán erejének és bizonyosságának nyomásgyakorlásával Németországnak sikerült valamennyi véréből származó embert visszaszerezni a határain belülre. A Saar-vidék, Ausztria és végül a Szudétavidék a Harmadik Birodalom szerves részévé vált. Danzig és a lehetetlen korridor, ami összekötötte Lengyelországot – német területen keresztül – a tengerrel, hamarosan követték az előbbieket. Ám ekkor Anglia hadat üzent Németországnak.

Miért a háború? Hogy megakadályozzák Danzig német városát abban, hogy németnek nevezhesse magát? Nem. Anglia szemében a város legalábbis nem ért meg ennyit. Akkor talán azért, hogy „megvédjék Lengyelországot?” Nem, biztosan nem, bármennyire is ezt állítják a képmutatók, s bármennyire is ezt hiszik a bolondok. Lengyelország remekül el lett volna a lehetetlen „korridor” nélkül is. S ha őt nem, akkor kit érdekelt volna? Nem, azért üzentek háborút Németországnak, hogy szétzúzzák, mégpedig a láthatatlan, mindenható Zsidó, aki kormányozta – és még mindig kormányozza – Angliát, elhatározta, hogy Németországnak pusztulnia kell, muszáj pusztulnia, mert gyűlöli őt. S nem csak azért gyűlöli, mert szabaddá, erőssé és büszkévé vált, továbbá „fenyegetés” Európa békéjére nézve (pedig nem is volt az), hanem mert a nemzetiszocialista Németország, Hitler Németországa az árja lélek újjáéledésének hírnöke az egész világon, és nagyon is valós fenyegetés a zsidóság láthatatlan uralmának továbbélésére az összes, úgynevezett „nemzeti” kormányzat hátterében.

Ám Németországot nem volt könnyű szétzúzni. Olyan győzelmek sorozatával válaszolt a zsidóság és szövetségesei támadására, melyek lenyűgözték a világot. Valamennyi égtáj felé történő menetelése megállíthatatlannak tűnt, és 1942 közepén azt hihettük volna, hogy az Új Világrend és Európa Új Rendje karnyújtásnyira van csupán. Norvégia legészakibb partjaitól, az Északi-sarkkal szemközt, egészen a líbiai sivatagig, az Atlanti-óceántól a Kaukázusig és a Volgáig a Führer szava volt már a törvény, miközben Németország hatékony és bátor szövetségese a Távol-Keleten, Japán, már a Csendes-óceán, Indonézia és gyakorlatilag egész Burma úrnője volt, s bármely pillanatban várható volt, hogy seregei áttörnek India határain, hogy elfoglalják Kalkuttát. Jele sem volt még a balszerencsének Oroszországban, s természetesnek tűnt, hogy azt várjuk: a német seregek folytatják diadalmas előrenyomulásukat a végtelen földeken és azon is túl, győzedelmes menetelésüket, az árják ősrégi menetelését keletre és délre, s végül találkoznak szövetségeseikkel Delhi nagyszerű városában.

Európa 1941-1942-ben (forrás: http://www.reddit.com/r/MapPorn/comments/1j8ojv/europe_at_the_height_of_nazi_german_domination/)

Manapság mélységes szomorúsággal tekintünk vissza erre a nagyszerű, elveszett álomra, a Horst Wessel dal visszhangozására a Haibár-hágó fenséges szikláinak magányában, Adolf Hitler – a Weltführer – fogadtatására a kelet történelmi fővárosában. Nem volt ez lehetetlen. Volt idő, mikor úgy tűnt – legalábbis egy megfigyelőnek Indiából –, hogy ez az egyetlen ésszerű végkifejlete a második világháborúnak. Az események áradata még nem kedvezett a felbomlás erőinek, s igen kevés ember tudta volna akár még Európa látszólag jólértesült köreiben is megjósolni, hogy ilyen hamar tökéletes fordulat áll majd be. Nagyszerű napok voltak még ezek, az önbizalom és a remény napjai, olyan napok, melyek során, a küzdelem hatalmas mivolta ellenére, erősnek és boldognak érezhettük magunkat, bárhol is voltunk. Ezekben a napokban még hittük, hogy minden nehézség, minden szenvedés feledésbe merül hamarosan a „győzelmet követő” örömben és dicsőségben.

* * *

Ám éppen emiatt azokban a napokban nem tudtuk – nem tudhattuk – ki igaz nemzetiszocialista és ki nem, sem pedig, hogy „a Párton” kívüli nagyvilágban ki volt Hitler világnézetének őszinte híve és a nemzetiszocialista Németország hű barátja, s ki volt az, aki csak színlelte ezt.

Egészen 1942-ig úgy tűnt, egész Németország szívvel-lélekkel a Führerrel van. Európa összességében nyilvánvalóan nem – hiszen éppen háború folyt –, de úgy látszott, hogy még a meghódított országokban is egyre növekvő számú ember ismerte fel az Új Rend bekövetkeztének elkerülhetetlenségét, s hogy a legjobb, amit tehetnek, az együttműködés a győzedelmes Németországgal. Ázsiában a primitívek biztos, elemi érzékelésével vagy a magasszinten kibontakozott lelkek felsőbbrendű intuíciójával egyre szaporodó milliók érezték Hitler győzelmének fontosságát és értékét az egész világra nézve. Érezték, hogy az ő szempontjukból is egy jobb világot jelenthet, a régóta gyűlölt uralmak végét, a pénz uralmának végét, s néhány esetben az ősrégi eszmék diadalmaskodását, melyeket a hagyomány lényegeként fogadtak el, a számukra évezredek óta ismerős szellem győzelmét. S ők ezt akarták. Amennyiben a háború 1942-ben a kommunista Oroszország és a nyugati demokráciák vereségével, s a tengelyhatalmak csapatainak Delhiben történő találkozásával ért volna véget, akkor nem csupán egész Németország ünnepelt volna, hanem, ahogyan azt nagyon is el tudjuk képzelni, az egész világ (leszámítva a zsidókat, valamint a demokraták és marxisták makacs kisebbségét) a boldogság egetverő kiáltásában tört volna ki: „Heil Hitler!” E varázslatos szavak Izlandtól Indonéziáig visszhangzottak volna.

Ám soha nem tudhatjuk, milyen mélyre is hatoltak igazából az emberek szívében, vagy esetleg csupán a tömegszuggesztió hatásai voltak. A gyengék és képmutatók – az idő kiszolgálói – sosem „változtatták volna meg a véleményüket”, a potenciális árulók Németországon belül hűségesek maradtak volna, a valódi árulók pedig olyan bánásmódban részesültek volna, hogy terméketlen földalatti tevékenységük mindörökre homályban maradjon. Ugyanakkor e gazemberek közül nem is egyet az uralkodó hierarchia és a győzelem megszervezőjeként tiszteltek volna, és emlékük is így maradt volna meg, mivel még a náci párt felső vezetésében is voltak ilyenek!

Ők, ahogy az események rossz fordulatot vettek, rögtön elkezdték leleplezni magukat. Már nem fordítottak annyi gondot arra, hogy elrejtsék kétes tevékenységüket, olyannyira, hogy néhányukról ki is derült minden. Csak csodálkozhatunk azon, hogy páran közülük ilyen sokáig homályban tudtak maradni. Az olyan kiemelkedő fontosságú árulók, mint Wilhelm Canaris tengernagy, egészen 1944-ig gyanú felül állt az Abwehr vezetőjeként. Még Dr. Goebbels éles tekintete sem látott át rajta. S ha nem lett volna az a borzalmas összeesküvés a Führer életének kioltására 1944 júliusában, amelyben részt vett, akkor talán soha nem derül fény a kilétére. Mások nem is lepleződtek le egészen a háború utánig, a katasztrófa utánig, amikor már megérte elmondani és bebizonyítani a világnak, hogy ők a nemzetiszocializmus ellenségei voltak. Ha a háborút megnyerték volna, akkor az olyan alakok, mint Hjalmar Schacht még mindig láthatók lennének az ünnepélyes pártgyűléseken, karjukon horogkeresztes jelvényt viselve, a valódi nemzetiszocialisták mellett állva, mintha ők is közéjük tartoznának. Most, 1948-ban, megírta Abrechnung mit Hitler¹ című művében, hogy micsoda hűtlen ember ő, és hogy az is volt mindazon évek alatt.

Ezernyi ilyen alak élt a dicsőséges napokban, és voltak persze a gyenge emberek milliói, akik nem voltak sem jók, sem rosszak, akik odaadása az általuk oly gyakran tombolva éltetett Férfi iránt felületes volt, és a „totális háború” nehézségei alatt végül elpárolgott. Ám éltek olyanok is, akik hite megingathatatlan volt, akik állhatatossága nem ismert határokat, akik nemzetiszocializmusa a gondolat és tapasztalat végeredménye volt, az élet mélységében gyökerezve.

Létezett arany, közönséges fém és nyálka is az úgynevezett nemzetiszocialisták soraiban a dicsőség napjaiban. Most, hogy minden elveszett, a nyálka átkúszott a demokráciák oldalára – megfelelő emberek a nekik megfelelő helyen. A közönséges fém még megvan, de nem számít többé, nem igényli többé, hogy bármilyen világnézet híve legyen. Egyedül az arany maradt, és sokkal több van belőle Németországban manapság, mint ahogyan azt a világ képzeli. A külföldi nemzetiszocialisták között is található egy kevés – nagyon kevés –, aki hűséges maradt Adolf Hitlerhez és az ő eszméihez Németország veresége után, az olyan emberek között, mint Sven Hedin, és még egy maroknyian, kevésbé jólismertek és különböző nemzetségűek.

1 Hjalmar Schacht, Abrechnung mit Hitler [Leszámolás Hitlerrel] (Berlin: Michaelis, 1948).

Arany a kohóban — 1. fejezet — A horogkereszt filozófiája

“Te helyeztél minden embert a helyére. Te tetted őket alakjukban, beszédükben és bőrük színében különbözővé. Elkülönítőként te különítetted el az idegeneket.” —Ehnaton¹

“A nők romlása a kasztok zűrzavarához vezet, az emlékezet elvesztéséhez, az emlékezet elvesztéséből fakad a megértés hiánya, mindebből pedig a gonoszság valamennyi formája.” —Bhagavad-Gíta²

“A múlt valamennyi nagy kultúrája csupán azért pusztult el, mivel az eredeti, teremtő faj vérmérgezésbe halt bele.”—Adolf Hitler³

Egy olyan mozgalom, mint a nemzetiszocializmus, amely arra rendeltetett, hogy milliókra legyen mágikus hatással, nem vonzhatta valamennyi hívét azonos okok miatt. Ez nem igazán számít, amíg a mozgalom diadalmas, ezt követően viszont annál inkább. Még annak az alaknak is megvan a maga haszna, aki csak azért csatlakozik a párthoz, mert anyagi előnyöket remél e lépésétől. Gyermekeit pedig – feltéve, hogy kifogástalan a vérük – nála jobb nácikká lehet nevelni.

Ám csakis azoktól, akik a nemzetiszocialista eszmét valami lényegi és alapvető érdekében tartják fenn – egyedül tőlük, akik saját, egész életükre szóló filozófiájuk tökéletes kifejeződésének tekintik – várható el, hogy minden körülmény között ragaszkodni fognak hozzá. Nem azt mondom, hogy ők az egyetlenek. A kötelesség érzete, dicsőséges múltjuk iránti elkötelezettségük lovagias érzése, a hála tudatossága a rezsim felé, amely nagyszerű előjogokat biztosított számukra fennállása során, természetesen mind ezreket tartott meg hűségesnek a tömérdek nehézség közepette is. Ezeket az ezreket pedig dicséret illeti. Mégis, egyetlen hűség (kötelezettség) sem ér fel azzal, amely önmagunk elárulásának fizikai lehetetlenségén alapszik. „Egyetlen Weltanschauungot – a mindenség szemléletmódját – sem tudunk erőszakkal elpusztítani, hanem csupán egy másik Weltanschauung agresszív befolyásával.”⁴ A nemzetiszocializmus alapítójának szavai ezek, és milyen igaznak tűnnek ma, huszonöt évvel elhangzásukat követően! A valódi nácik számára – akik ellen tudnak (és fognak) állni az ideiglenesen diadalmaskodó világ egyesült erőinek, és végül legyőzik azokat – nem csupán a nemzetiszocializmus politikai oldala vonzó, hanem az emberről és az életről alkotott nemzetiszocialista elképzelés is olyan természetes, mint semelyik másik Weltanschauung sem, bármilyen okosan hirdetik is azt az emberek, akik úgy tesznek, mintha alaposan ismernék a hirdetés művészetét.

* * *

Az ember nemzetiszocialista fogalma minden, csak nem „új”. Első hirdetői e világon valószínűleg az emberiség legrégibb bölcsei voltak, s azok a princípiumok, melyeken felépül, olyan idősek, mint az élet maga. Csupán a nemzetiszocialista mozgalom új, és nem csak új, hanem egyedi is. A Nyugat egész kibontakozása során az egyetlen rendszeres kísérlet arra, hogy egy állam felépüljön – sőt, hogy egy kontinens megszerveződjön – azon örökkévaló törvények őszinte elismerésén, amelyek a fajok növekedését és a kultúra megteremtését szabályozzák. Ez az egyetlen racionális erőfeszítés, hogy a felsőbbrendű faj romlását megállítsuk, és az azt követő zűrzavart megelőzzük. Par excellence az „idő elleni” mozgalom ez, a történelem korszakos, lefelé irányuló áramlata elleni mozgalom, eme elfajzott korszak gonoszságával és rútságával szembeszegülő, egyetlen kiút tudatossága és visszatérés valamennyi nagyszerű kezdet öröméhez és dicsőségéhez, továbbá vakmerő ösztönzése a Nyugat legnemesebb népének.

Ám éppen azért, hogy értékeljük minden újszerűségét és szépségét, nem szabad elfelednünk a bölcselet örökkévalóságát, amely mögötte áll, s amit én a horogkereszt filozófiájának nevezek.

Nem lehet ez bárkinek a filozófiája. Az igazán hatalmasok tiszta tudatában – a védikus és posztvédikus India legrégibb törvényadóitól egészen máig, Adolf Hitlerig – a kozmosz bölcsességét, a Nap filozófiáját és a föld szülőit jelenti.

Mert az ember csupán a mindenség része, „naptermék”, ahogyan egy briliáns angol szerző megfogalmazta.⁵ Nem képes önmagának büntetlenül törvényeket felállítani, szemben az íratlan, örökkévaló törvényekkel, melyek az életet, mint egészt irányítják. Főleg azokat a törvényeket képtelen semmibe venni, amelyek a nemzés művét és a fajok kibontakozását szabályozzák, s nem veheti biztosra, hogy elkerüli a következményeket, melyek előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül követik „a Teremtő ellen elkövetett bűnt”⁶, s amelyek a testi és morális elfajzásban öltenek testet.

A keresztény filozófia – sőt, valamennyi nemzetközi vallás filozófiája, amelyeknek „bármely ember” a híve lehet – az értelemre, a „lélekre”, az ember „anyagtalan” oldalára helyezi a hangsúlyt (feltételezve, hogy az örökkévaló és mindig értékes) a mulandó rész, a test kárára. Megfeledkezik róla, hogy az élet közvetítésének egyetlen edényeként a test is részese az isteni örökkévalóságnak. Nem csupán a „Szentlélek temploma”, hanem teremtője annak a tudatosságnak, amely a Szentlélek az egyénben, az egyén utódaiban és általában a fajban.

A világ legrégebbi vallásai – melyek közül egyik sem volt „nemzetközi”, hanem valamennyi arra a népre vonatkozott, melynek közepette szárba szökkentette az egyetlen, emberfeletti bölcsességet – az ember fizikai oldalának elsődleges fontosságát hangsúlyozták, az élet művének szentségét, a test kötelességeit és felelősségét nem csupán az egyéni „lélek”, amelyet tekinthetünk a kialakulás eszközének, hanem a múlt- és jövőbéli generációk, a faj, azaz a mindenség felé, melynek egy része az előbbi. Fenntartották az ember őseinek tiszteletét az egyén részéről, és minden nép hőseinek nyilvános kultuszát, emellett pedig megtiltották a kifogásolható házasságokat, melyeket bűnnek tekintettek a holtakkal és a még meg nem születettekkel – az örökkévaló Élettel szemben. Tényállásként ismerték el az emberi lények alapvető egyenlőtlenségét, ami kiszámíthatatlan okokban gyökerezik, az emberi fajok egyenlőtlenségét és a nemek abszolút megkülönböztetését. Mi nem az Ősöket másoljuk. Egyetlen élőlény sem „másolat.” És a nemzetiszocialista mozgalom mindenesetre élő, sőt, ellenségei ideiglenes győzelme ellenére az élet és feltámadás egyetlen valódi ereje a ma félholt világában. Nem, mi nem másoltuk az Ősöket, hanem „az isten az emberek között” – Adolf Hitler – hatása alatt még egyszer tudatosult bennünk minden idők bölcsessége, mely nélkül az élet romlásra rendeltetett, ahogy a bölcsesség is a fokozatos feledéssel, amely a történelem hajnalától kezdve nyomon követhető és az emberiség növekvő elfajzásával, s különösen az árja nemzetek hanyatlásával szemben. Még egyszer tudatosult bennünk a tény, hogy „Isten csak tiszta vérben lakozik.”⁷ Az ember-teremtette vallástól és az emberközpontú erkölcstől, amely a Nyugat tudata felett legalább az elmúlt ezerötszáz évben uralkodott, visszatértünk az életközpontú vallásos szemléletmódhoz, a jogok egyenlőtlenségén alapuló erkölcshöz és mind az egyének, mind a fajok kötelességeinek változatosságához, ahhoz a politikai koncepcióhoz, amely kihirdeti a felsőbbrendű fajok jogait és kötelességeit – és a felsőbbrendű személyekéit valamennyi fajban – az uralkodáshoz. Mi pedig hozzáfogtunk, hogy e világot először biztonságos hellyé tegyük a legjobbak – az emberiség faji elitje – számára, majd, a legjobbak védelme alatt, biztonságos hellyé valamennyi élő számára.

* * *

Nagyon is igaz, hogy a világ azon részének értelmes és igazhitű képviselői, ahol az árják arisztokratikus hagyománya, legyen az bármennyire is megkövesedett az évszázadok folyamán, soha nem merült feledésbe – a hindú Indiáról van szó – legtöbbször tisztább belátással ítélte meg a nemzetiszocializmust, mint a legtöbb, Németországon kívüli európai. Sok német nemzetiszocialistát megdöbbentene, micsoda lelkesedéssel ünnepelték a Führer győzelmeit e távoli vidéken a legutóbbi háború során. Ebben kétségtelenül nagy szerepet játszott a brit uralommal szembeni gyűlölet, ám valami más, valami sokkal mélyebb is rejlett benne. Kifejeződése volt annak a hatezer éves, rendíthetetlen hűségnek az igaz, erős, valóban felsőbbrendű faj, az árják vagy „nemesek”, a Nap és az Északi Fény imádói irányában, akik egykor a Védákat hozták el rég-elhagyott, sarkvidéki otthonukból⁸, és megalapították azt a civilizációt, amely Indiában a mai napig magán viseli bélyegüket, a felismerésnek, hogy az ősi, megszentelt árják szelleme végre újjáéledt leghitelesebb, modernkori leszármazottaikban, a távoli Európában, és diadalmaskodik ott.

Hamarosan nem India lesz „az árja kultúra utolsó erődítménye”, ahogy néhány hindú újjáéledési mozgalom híve nevezte. Az árja kultúra ugyanis újra meg fogja hódítani Európát azon emberek egyikének uralma alatt, akik egyszer jelennek csak meg a világ történelmében. Ennek az embernek a győzelme azonban – az árják győzelme a mleccha⁹ felett, a faji hierarchia eszméjének győzelme a demokratikus uniformitás felett, az ihletett vezetés diadala az önfejű csorda felett – egyben India győzelme is lesz, mert India hagyományának legjobbja eme ember örökkévaló Fajának ősrégi ajándéka volt. Noha nem mindenki vallotta meg, mégis, többé-kevésbé homályosan, de sokan érezték ezt. Több, felsőbb kasztba tartozó hindú volt tisztában az európai összecsapás valódi természetével – nem Németország Anglia ellen, hanem a nemzetiszocializmus a demokrácia valamennyi formájával szemben, a valódi árja szemléletmód a zsidó ellen –, többen devata-ként vagyis „ragyogó istenségként” üdvözölték Adolf Hitlert, a nyugati feltámadás kezdeményezőjét, emberiség feletti lényként, az újra és újra visszatérő Megmentő modern megtestesüléseként. Én magam is hallottam, ahogy ezt vallják, sokan közülük nyilvánosan.

Ám azokban a napokban India írástudatlan tömegeinek ködös tudatából szintén figyelemreméltó megérzések láttak napvilágot. Mindig emlékezni fogok rá, hogy egy ifjú szolgáló – egy tizenöt év körüli fiú – a diadalmas 1940-es évben azt mondta nekem:

- Én is csodálom az Ön Führerét.

Megkérdeztem tőle, vajon csak azért csodálja-e, mert győzedelmes, mire így felelt:

- Ó, nem! Szeretem és csodálom, mert azért harcol, hogy nyugaton a Bibliát a Bhagavad-Gíta váltsa fel.

Ezt a rendkívüli értesülést a kalkuttai halpiacon szerezte. Teljesen megdöbbentem, mivel a dolog, noha szó szerint csupán fantáziálás lehetett, szellemében tökéletesen pontos volt.¹⁰

Felidéztem magamban a régi szanszkrit írás szavait: „a nők romlásából a kasztok zűrzavara származik, a kasztok zűrzavarából az emlékezet elvesztése, az emlékezet elvesztéséből a megértés hiánya, s mindebből a gonoszság valamennyi formája”, vagyis, a modern kor nyelvén: a válogatás nélküli kereszteződésből az egyenlőtlen fajok keveréke (mindig a felsőbbrendű faj kárára), ebből a keverékből a faji emlékezet elvesztése (a tudatlanság, hogy ki volt az ősük, és kik ők maguk), ebből pedig jogaik és kötelességeik avagy a világban elfoglalt természetes helyük megértésének hiánya származik, és a következmény: „minden gonoszság”, romlás és halál.

Igen, igaz, hogy „Európa Új Rendje” az árja szemléletmód helyreállítását jelenti, amely ebben az időtlen szövegben fejeződött ki, szembenállva az egyenlőség valamennyi vallásával és elméletével. A Horogkereszt Filozófiája egyszerre diadalmaskodik a Kereszt, a Félhold vagy a Sarló és Kalapács felett, és véget vet „minden gonoszság” eredendő okának, a szégyenteljes kereszteződésnek. Az is igaz, hogy Adolf Hitler azért viselt háborút, hogy megvédje ezt az Új Rendet a széthullás ügynökei ellen, akik szétzúzását tervezgették. Úgyszintén igaz, hogy évszázadokig a tettek egyetlen nagy embere sem élt és küzdött se Nyugaton, se Keleten oly teljes önzetlenséggel és elfogulatlansággal – lényegében a Bhagavad-Gíta tanításának megfelelően – mint ő. Csodálatos, hogy az egyszerű nép, ilyen messze tőle, rátalált az ezt az igazságot kifejező, erőteljes állításra.

* * *

A nemzetiszocializmus központi gondolata, hogy kizárólag a vér természetes nemességében, a fajjal járó minőségek forrásában rejlik a nagyság titka. Nincs értelme megkérdezni, miért tehetségesebb egyik faj a másiknál, miért rendelkezik egyik teremtő zsenialitással, míg a másik nem. Éppen olyan butaság ez, mint azon tűnődni, hogy miért nem tölgy a platán. Maga a Nap, az emberek és az élőlények valamennyi különbözőségéért felelős, rendelte el az örökkévalóságtól kezdve, hogy melyik a par excellence teremtő faj ezen a bolygón. Éppen ezért azonosították az időtlen Napszimbólumot – a horogkeresztet – a nemzetiszocialista mozgalommal. Adolf Hitler akarata mögött, aki erről döntött, a Nap isteni akarata rejlett.

Különösen lenyűgöző, milyen alapos történelmileg Hitler valamennyi állítása, amely az árják felsőbbrendűségével kapcsolatos világszerte, mivel abban az időben, amikor híres könyvét írta, a Führer Németországon kívül semmit nem látott a világból (leszámítva Ypres csatamezőit, s néhány másik helyet, ahol katonaként harcolt az első világháborúban), és soha nem volt ideje arra, hogy tudóssá váljon.

A szívéből írt, mégis, a föld egy másik szegletében, idegen épületek, melyek fenséges vonalaikat a kókuszligetek közül emelik magasra a különös egek alatt, idegen nyelvek himnuszai és versei, idegen népek atavisztikus emlékei és megszentelt hagyományai – melyek többsége talán ismeretlen volt számára 1923-ban – hirdetik szavai igazságát.

Képek és szobrok a Dél-Indiai templomokban, szent táncdrámák Malabar partjain, frízek Angkor Wat romos falain, mindmáig ismételgetett történetek szerte Indiában, Jáván és Balin, a hű árja hős, Ráma dicsőségének megörökítése, akinek tettei egykor csodákkal népesítették be a Keletet s a Délt, és akit a leigázott fajok utódai még mindig istenként tisztelnek. S ahogy felidézzük az e műalkotások és hagyomány mögötti ihletettséget, csak csodálhatjuk az emberiség kialakulása merész összegzésének pontosságát, amelyet az árja faj modernkori bajnoka írt a landsbergi várbörtönben, a Mein Kampf első részének tizenegyedik fejezetét. Valóban, bárhol is csodáljuk egy nagyszerű kultúra maradványait (feltéve, hogy vesszük a fáradságot, és elég mélyre merülünk alá a múltba), e kultúrát mindig az Észak diadalmas, teremtő fajára vezethetjük vissza, amelyhez egyszerre tartoznak a szanszkrit eposzokban magasztalt (s déli hódolóik módszerével a dravida templomok és a kambodzsai paloták falain ábrázolt) nemes harcosok és maga a Mein Kampf szerzője, valamint szeretett népe is.

Kultúráját Ázsia egésze többé-kevésbé az indiai gondolkodás hatásának köszönheti, ez utóbbi pedig – a szanszkrit gondolkodás – nem más, mint az árja avagy északi lélek virága trópusi környezetben. S ha, ahogyan néhány kutató hiszi, azt is bebizonyíthatjuk, hogy ugyanezek a hatások adtak életet a régi Amerika kultúráinak, amelyek számára a horogkereszt szintén szent szimbólum – és hogy ugyanaz a tény, nevezetesen „az eredeti, teremtő faj fokozatos eltűnése” a vér keveredése során, okozta bukásukat –, akkor láthatjuk igazán, milyen kivételes volt Hitler történelmi intuíciója, s milyen szilárd alapra helyezte a nemzetiszocializmust.

* * *

Néhányan azt állították, Adolf Hitler nagysága abban áll, hogy korábban elképzelhetetlen szintre emelte a német hazafiságot. Azok, akik gyűlölik Németországot – akiknek érdekükben áll, vagy azt hiszik, hogy érdekükben áll megpróbálni a hatalmukban tartani – éppen emiatt utálják őt. Ám valójában nagysága ennél jóval többet jelent, mivel az a német hazafiság, melyet felélesztett, nem a konvencionális patriotizmus, melyet minden európai gyermek már az iskolában megtanul, amióta csak Európa különálló államokból áll. Egy átfogóbb, mélyebb és természetesebb érzés sajátos megjelenése ez. A világméretű, határok feletti árja tudatosság kifejeződése a német népben, akik abban a kiváltságban részesülhettek, hogy elsőként nyerték vissza ezt a Nyugaton, mindazok együttes büszkesége, akik bármilyen távol is élnek most eredeti, északi otthonuktól, azt állíthatják, hogy ahhoz az igazán nemes és gyönyörű fajhoz tartoznak, melynek a világ kultúrája a legjavát köszönheti.

Oly felemelkedésnek, melyet korábban még egyetlen nemzet sem tapasztalt – a visszanyert, diadalmas ifjúság kitörésének, az öröm és szabadság dalának milliós méretekben – lehettünk tanúi Németországban Hitler igéző személyiségének varázsa alatt, s mindez másfél évezred demoralizáló hatásainak ellenére történt. De a „német csoda” egésze nem is ebben rejlik, hanem – talán sokkal inkább – abban a tényben, hogy az árják mindenütt a világon (kétségkívül kevesen, de a legjobbak) Hitlert és Németországot jogaik bajnokaként üdvözölték, mint az Embert és az országot, mely arra rendeltetett, hogy végre beteljesítse ősrégi törekvéseiket. Abban a tényben rejlik, hogy a háború alatt voltak olyan angolok, akik a nemzetiszocialista eszméért hazájukban boldogan szenvedték el a fogságot koncentrációs táborokban; hogy számos, Németországgal hadban álló nemzet lakosa – beleértve egy-két franciát is¹¹ – halt meg érte; hogy a távoli Indiában 1942-ben néhány férfi és nő örömteli várakozással nézett a német hadsereg menetelése elé Oroszországból Afganisztánon át, azon a dicsőséges úton, amin az első árja hódítók is érkeztek – a Haibár-hágón keresztül –, hogy Delhiben találkozzanak japán szövetségeseikkel; hogy a háború után maradt (és még mindig van) egy nem német árja kisebbség, amely készen áll szembenézni a kínzással és a halállal is azért a gyönyörért, hogy ellenszegülhet üldözőinek a megszállt Németország területén.

Adolf Hitler e világméretű vonzereje elégségesen bizonyítja, hogy noha modern formájában Németországból származik – s valószínűleg máshonnan nem is származhatott volna –, ám a nemzetiszocialista doktrína túllépi Németország határait. Ahogyan már említettem, az élet törvényeinek és az emberi fajok kialakulásának örökkévaló igazsága ez, az északi faj szemszögéből.

Semmi kétség, hogy az északi faj természete szerint arisztokratikus, először is testi értelemben. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég csak egy pillantást vetni képviselőire, különösen a legtisztább germán típusokra a németek és svédek között, akik külsőleg talán a legelőkelőbb emberek a földön. Ugyanakkor egészében a jellem arisztokráciája is. Egyszerűen elég csak skandinávok, németek vagy igazi angolok között élnünk, miután éveket töltöttünk kevésbé tiszta árják vagy teljesen más fajok körében ahhoz, hogy kiderüljön ez számunkra. És a kedvesség arisztokráciája is – a felsőbbrendűség legvonzóbb jele ez, és kétségbevonhatatlan tény, melynek legjobb bizonyítéka látható abban a spontán szimpátiában, amelyet a legtöbb tisztavérű északi gyermek mutat az állatok iránt, még azelőtt, hogy ilyesmire megtanították volna. Vessük csak ezt össze – kevés kivételtől eltekintve – más fajok gyermekeinek spontán kegyetlenségével! Egy öt éves német vagy ifjú angol megáll az utcán, hogy megsimogasson egy macskát vagy adjon valamit enni egy kutyának. A Földközi-tenger vidékéről vagy a Közel-Keletről származó ötéves kővel dobálná a kutyát, meghúzná a macska farkát vagy sokszor valami még rosszabbat tenne. A felnőttek közönye az állatok szenvedése iránt a világon bárhol – leszámítva néhány területet, ahol az északi vér még nyilvánvalóan túlsúlyban van – éppen eléggé visszataszító, nem is beszélve gyermekeik többsége velük született aljasságáról.

Adolf Hitler és egy őz - fotó Savitri Devi gyűjteményéből

Egyedül ez elégséges lenne, hogy igazolja hitünket a tiszta árják felsőbbrendűségében, s megerősítse reményeinket, hogy, három-négy generációnyi, megfelelő képzést – és tudatos nevelést – követően a faj felsőbbrendű emberek fajává válhatna, egy új aranykor teremtőivé, méltóvá Nietzsche álmaira és Hitler szeretetére. Elegendő lenne, hogy igazoljon minket hitünkben, hogy a feladat, melyet a nemzetiszocialista Németország felvállalt – Európa uralkodó fajának szisztematikus megerősítése, hogy egy példa nélkül álló szuper-civilizációt tarthasson fenn – nagyon is megérte és még mindig megéri a fáradságot.

* * *

Ahogyan mindenki tudja, a vállalkozás Németországban kezdődött, néhány üdvös törvény életbe léptetésével, melyek a kifogásolható kereszteződés (s így a faj további fizikális és erkölcsi elkorcsosodásának) megakadályozását célozták és egy nagyarányú, új nevelést. Ha visszaemlékszünk arra, hogy Adolf Hitler 1933-ban vette kezébe a kormányzást, Anglia pedig, mint a nemzetközi zsidóság engedelmes eszköze 1939-ben üzent hadat neki, csak csodálkozhatunk azon a nagyságon, amit hat év alatt teljesített. Egy isten sem tudott volna többet tenni ilyen rövid idő alatt.

Mégis, a ténylegesen megtett intézkedések az új – vagy igen régi – vallásos szemléletmód, az újjászületett északi lélek kifejeződése nélkül, amely a nemzetállam mellett jött létre és alakult ki, nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy a népet évszázadokig a kívánt úton tartsák. A Mozgalom meghatározó személyiségei – elsősorban Adolf Hitler – tisztában is voltak ezzel. S nem csupán a teoretikusok, mint Alfred Rosenberg¹² és az új eszme professzorai, mint Ernst Bergmann¹³ és mások, hanem a hűvös és gyakorlatias gondolkodók, mint például Doktor Goebbels¹⁴ is hangsúlyt helyeztek újra és újra annak szükségességére, hogy véget vessenek valamennyi keresztény egyház befolyásának, amennyiben a nemzetiszocializmus hosszantartó dicsőséget szeretne élvezni.

Valóban tény, hogy a zsidóság idegen ügynökei elleni háborúnak köszönhetően kevés figyelmet kapott az egyházak, s különösen a katolikus egyház – hazájában a nemzetiszocializmus legelkeseredettebb ellenfele – elleni küzdelem, mégpedig olyan tény, amelyet a háború elvesztésének egyik fő okaként kell számításba venni. Az egyházak nagyon is jól bizonyították viselkedésükkel az eltiport nemzetiszocializmussal szemben a háború után, mekkora felelősségük volt legyőzésében, és mekkora hatalom megszerzésére számítottak romjain.

Ám több is van ennél az ösztönös ellenszenvben, amit mindannyian érzünk irántuk, amilyen mértékben tudatosul bennünk, mit képviselünk. Időbeli szervezetekként az egyházak éppen elég rosszak elüzletiesedésükben és hataloméhségükben. A keresztény Weltanschauung maga viszont még sokkal komolyabb ellenfele a nemzetiszocializmusnak. Nincs értelme titkolni ezt a tényt, hogy „ne rémítsük el” az embereket: nem lehetünk egyszerre nemzetiszocialisták és bármiféle felekezethez is tartozó keresztények. Értelmetlenség lenne azt állítani, hogy nem így van. Csak az időt pazarolnánk, ha férfiak és nők konkrét példáira mutatnánk rá, akik azok. Ezek az emberek ugyanis vagy rossz keresztények, vagy rossz nácik, vagy esetleg mindkettők. Őszinte, de ésszerűtlen emberek, akik becsapják magukat, vagy ravasz gazemberek, akik másokat próbálnak becsapni.

Elég a felismeréshez, ha öt percig elgondolkodunk: a személyiség és a faj köré rendeződött doktrína nem járhat kéz a kézben egy olyan tanítással, amely azt hirdeti, hogy valamennyi emberi lélek egyformán értékes Isten szemében, aki gyűlöli a büszkeséget. Egy nap az egyházak talán majd elgondolkodnak a velünk való kompromisszum lehetőségén, ha célszerűnek tartják ezt. Ám semmiféle alapon nem létezhet kompromisszum a kereszténység – vagy bármely, az emberközpontúságot és egyenlőséget hirdető vallás – és a horogkereszt filozófiája között. Ha végül mi diadalmaskodunk, a kereszténységnek mennie kell – akár tetszik ez azoknak a barátainknak, akik még ma is a keresztény neveltetés bélyegét viselik, akár nem. A kereszténységnek mennie kell, hogy az északi lélek, amelyet egy évezreddel ezelőtt szétzúzott, élhessen és még egyszer megújulhasson ifjúsága erejében és büszkeségében, hogy Németország és az összes többi állam, ahol az árja vér még élő valóság, kibontakoztathassa saját vallásos tudatosságát – azt a tudatosságot, mely már az övék lehetett volna, ha Róma és Jeruzsálem nem akadályozza meg őket ebben.

Az újjászületett árják vallásának bizonyosan igen sok közös vonása van a kereszténység előtti Észak-Európával, s az azonos eredet és szellem okán a Védák hagyományával, melyet a mai napig életben tartanak Indiában. Mindenekelőtt egészséges, büszke és magabiztos emberek vallásának kell lennie, akik harchoz szoktak, készen állnak a halálra, ám ugyanakkor boldogan élnek, és biztosak benne, hogy örökké élni fognak halhatatlan fajukban. Az Élet és a Fény imádata köré szerveződött vallás – a hősök és az ősök kultusza, a Nap kultusza, amely valamennyi öröm és erő forrása a földön. Valóban, az öröm és az erő vallása kell hogy legyen, ahogy a szereteté is, de nem azé a morbid szereteté a beteges és bűnnel teli „emberiség” iránt a sokkal csodálatraméltóbb Természet ellenében, hanem valamennyi élő szépség szeretetéé: erdők és állatok, egészséges gyermekek, hithű bajtársak a tevékenységek valamennyi területén, vezetők és istenek, s mindenekelőtt a legfelsőbb Isten, az élet ereje, melyet a Nap személyesít meg, a „Fény és Hő a Korongban”, hogy az ókor legnagyobb napimádóját idézzük.¹⁵ A megújult árják vallásának olyannak kell lennie, amelyben a „bűn fogalmának” keresztény elgondolása meghátrál a nemes fajban rejlő becsület és öröm eszméje előtt, s az egyetlen „bűn” (a gyávaság és hűtlenség valamennyi formája mellett) a szégyenteljes kereszteződés bűne lesz, a faj elleni halálos bűn.

Az összecsapás a mi időnkben a nemzetiszocializmus és a keresztény egyházak között csupán egyetlen oldala annak az ősrégi küzdelemnek, amely régóta zajlik az élet azon hitvallásai, melyek elfogadják az emberi fajok – és egyének – természetes hierarchiáját, csakúgy, mint az állati fajokét, az embert pedig az élő Természet részének tartják, és az emberközpontú hitvallások között, melyek tagadják a változtathatatlan minőségbeli különbségeket két emberi faj között, miközben másfelől mesterséges szakadékot vesznek alapul, amely elválasztja az „emberiség” egészét a teremtés többi részétől. Napjaink par excellence emberközpontú hitvallása – a kommunizmus – csupán természetes és ésszerű végkifejlete a nyugati demokratizmusnak, mely a „többség hangján” nyugszik, ahogyan Adolf Hitler is többször rámutatott. A maguk részéről a nyugati demokráciák pedig az évszázados keresztény tanítás természetes és ésszerű következményei. Rousseau valamennyi szentimentális fecsegése és további értelmetlenségei az összes emberi lény „egyenlő jogairól”, amelyeknek a francia forradalom a tekintélyét köszönheti, mind hazájában, mind külföldön, a Pogány Európában, amelyet nem érintett az eredendő zsidó locsogás valamennyi emberi lélek azonos jogairól és „az összes ember méltóságáról” az emberszerető Isten szemében, elképzelhetetlen lett volna.

Közülünk azok, akik teljes mértékben felismerik ezt, és azok, akik számára a horogkereszt filozófiája – saját, mélyebb törekvéseik kifejeződése – az egyetlen kielégítő gondolat, nyugodtan néznek szembe a jelennel és a jövőbeli nehézségekkel. Egyetlen demokratikus, humanista vagy keresztény propaganda – legyen az nyíltan kimondott vagy burkolt – sem változtathatja meg őket. Ők alkotják a valódi nemzetiszocialisták kiválasztott kisebbségét, akik körül egy nap – a közelgő összecsapást követően – a félelmet nem ismerő árja faj maradéka összegyűlik, hogy megkezdje az új történelmi ciklust, Hitler halhatatlan sugalmazásának megfelelően.

1 A hosszabb himnusz a Naphoz, Kr. e. 1400 körül.

2 Bhagavad-Gíta 1:41-42

3 Mein Kampf, I, xi, 316. old.; cf. Mannheim, 289. old.

4 A Mein Kampfban található eszmék (I, v, 186–189 old.; Mannheim, 170–172 old.) parafrázisa.

5 Norman Douglas, How about Europe? Some Footnotes on East and West (London: Chatto and Windus, 1930).

6 Mein Kampf, I, xi, p. 314; cf. Mannheim, 286. old.

7 Wulf Sörensen [Heinrich Himmler], Die Stimme der Ahnen. Eine Dichtung (Magdeburg: Nordland, 1936), 36. old., [angolul: The Voice of the Ancestors: A Poetical Work by Wulf Sörensen, (Hammer, 1993), 39. old—A szerk.]

8 Lokamanya Bal Gangadhar Tilak, The Arctic Home in the Vedas: Being Also a New Key to the Interpretation of Many Vedic Texts and Legends (Poona: Kesari, 1903).

9 A régi szanszkrit iratok szava az alsóbbrendű fajra.

10 E történet bővebb leírásához lásd: Savitri Devi, “Hitlerism and the Hindu World,” The National Socialist, 2. szám (1980 ősz): 18–20 old.

11 Például Robert Brasillach, akit 1945. február 6-án lőttek le.

12 A híres mű, A XX. század mítosza (Der Mythus des 20. Jahrhunderts, Munich, Hoheneichen, 1930) szerzője.

13 A lipcsei egyetem professzora a nemzetiszocialista uralom során, a Német vallás 25 tantétele (Die 25 Thesen der deutschen Religion) szerzője.

14 Lásd a számtalan szakaszt Dr Goebbels naplójában, ahol az egyházat támadja.

15 Ehnaton, Egyiptom uralkodója Kr. e. 1400 körül.

Arany a kohóban — Bevezetés

“Bármikor és bárhol tapossák is el az igazságot, s diadalmaskodjon a gonoszság,
Korról-korra Én Magam szállok alá a világ megmentésére, ó, Bhārata leszármazottja.”

—Bhagavad-Gíta¹

“Egy egész nemzet, egy egész nép érezheti ma szerencsésnek magát,
mivel e népben nem csupán egy vezér, hanem egy megváltó is támadt.”

—Hermann Göring²

Istenek – vagyis isteni inspiráltságú, felsőbbrendű emberek – nem születnek minden nap vagy akár minden évszázadban a földön. Amikor pedig eljönnek, élnek és csodálatos módjuk szerint tevékenykednek, nem minden ember és nem minden nemzet ismeri fel őket. Áldott az a nemzet, amely egészen a végsőkig követi a körükből származó isteni embereket, s amely, legyen szó akár győzelemről, akár katasztrófáról, ragaszkodik szellemükhöz! E nemzet hosszú távon diadalt arat a halál erői felett, szépségben, erőben és boldogságban gyarapszik, míg a hálátlan világ többi része romokban hever a lábai előtt.

Harminc évvel ezelőtt azt hihettük volna, hogy az Istenek napjai örökre elmúltak, hogy a könyvek könyvében – a Bhagavad-Gítában – tett ígéret soha többé nem teljesül, hogy a napról napra elkorcsosultabb, elfajzottabb, elbutultabb, betegesebb és csúfabb emberiség képtelen olyan Egyéniség létrehozására, aki képes lenne nemzetközi léptékű isteni küldetést beteljesíteni. Mind keleten, mind nyugaton még a felsőbbrendű fajokról is úgy tűnt, teljes romlottságban leledzenek, sőt, totálisan kimerültek, és a végüket járják.

Ám az élet diadalának újra és újra megjelenő üzenete – amely Isten ígérete –, soha nem hiúsulhat meg. „Én Magam szállok alá...” – a világ örök Fenntartójának szavai, Kurukshetrában³, senki nem emlékszik, pontosan mikor, nem hiába csendültek fel. Minden idők és minden föld számára jót tartogatnak, ahol egy igazán nemes faj, bármennyire is kifárasztotta, bármennyire is eltiporta a halál egyre sötétülő árnyéka, még éppen elég élő ahhoz, hogy tanúja legyen beteljesülésüknek, csodálja, imádja és felkeljen visszatérő Megváltója parancsára. „Bárhol tapossák is el az igazságot, s diadalmaskodjon a gonoszság” – amikor úgy tűnik, minden remény végérvényesen elveszett – a Megváltó már itt van, észrevétlenül várakozva a tömegben, s készen áll, hogy feltárja Magát.

Az első világháború lezárultakor a levert Németországból emelkedett fel a Férfi, aki arra rendeltetett, hogy új erőt és új büszkeséget öntsön belé, új, örömteli életet leheljen belé, s nem csupán saját népébe, hanem az egész világ faji elitjébe. Ő minden idők legnagyobb európaija, Adolf Hitler. Egyedül, csupán nagyszerű szíve szeretetével, rettenthetetlen akaratával és az örökkévaló dolgok iránti intuíciójával, csak az igazság ellenállhatatlan hatalmával, a láthatatlan Istenek segítségével, akiknek Kiválasztottja volt, teljesítette be azt, melyről még csak nem is álmodhatott egyetlen ember sem. Nem csupán még egyszer felemelte Németországot a szegénységből, szolgaságból és demoralizációból – a porból –, a nagyszerű Hatalmasságok sorai közé, hanem egy örökkévaló és egyetemes mértékű, ragyogó eszme hírnökévé is tette. Néhány rövidke évig – amíg a nemzetközi zsidóságnak nem sikerült ellene fordítani az emberiség ostoba többségét – képes volt megmutatni kreatív zsenialitásának mesterművét az egész világnak, egy szuper-civilizációt, mely anyagilag tökéletes, ugyanakkor pedig az élet felsőbbrendű értékeibe vetett hitétől inspirált, tudatában van az élet valódi céljának, olyannyira, amennyire egyetlen másik sem az antikvitás kora óta. Az első lépés volt ez Európa Új Rendje felé, az igazság új korának előfutára a világ kibontakozásában; e dicsőség a nemzetiszocialista Németország volt.

Ha Németország győztesen került volna ki a második világháborúból, és Hitler álma az egész földtekére kiterjedt volna – vagy ha nem lett volna háború, s az Eszme lassú, de biztos hódító hadjáratba fogott volna vonzereje puszta megnyilvánulásával az emberiség természetes arisztokráciája számára, akkor micsoda nagyszerű hellyé vált volna ez a bolygó csupán egy-két generációnyi idő alatt! Tanúi lehettünk volna a legjobbak értelmes uralmának egy éppoly szellemben elrendezett világ felett, ahogyan azt a szépséges, erős és bölcs hódítók, az Árják tették Indiában (a számtalan faj földjén) a régmúlt napokban, amikor az északi büszkeség még elevenen élt szívükben, sarkvidéki otthonuk emlékével együtt.

Láthattuk volna az emberi fajok – és egyének – természetes hierarchiáját a létezők természetes hierarchiájának szerves részeként, a Naptól felszentelve, helyreállítva és fenntartva, törvénnyel nyomatékosítva, fennkölten, egy helyreállított természetes vallásban, ahol a Bhagavad-Gíta szavai szerint csak „a nők romlása idézte elő a kasztok zűrzavarát”; láthattunk volna egy igazán „új földet és mennyet”, a világ újjászületését a Nap Jelképe alatt.

Az emberek túl ostobák és túl közönségesek voltak ahhoz, hogy átérezzek a szépségét ennek az álomnak. A világ – az árja faj a maga egészében – elutasította Hitler szeretetét és zsenialitását, majd a legsötétebb hálátlansággal fizetett vissza neki. A Nagy Alakok közül keveset becsméreltek oly könyörtelenül, mint ahogy vele tették hitvány kortársai, és egyetlen másikat sem értettek oly teljesen félre, nem árultak el oly módszeresen, és mindenekelőtt nem gyűlöltek oly széles körben, mint őt.

Mostanra – legalábbis látszólag – a felbomlás ügynökei elérték céljukat. A büszke és gyönyörű nemzetiszocialista Németország romokban hever, Hitler legaktívabb munkatársainak százai halottak, fogságban vannak vagy a halálnál is rosszabb életet élnek, s a milliók, akik néhány évvel ezelőtt még hangosan dicsőítették őt, mostanra elnémultak. „Es ist das Land der Angst” – ez a félelem földje – e szavakkal fordultak hozzám Saarbrückenben 1948-ban a megszállt Németország helyzetének összefoglalásaként. És senki nem tudja, hol lehet Hitler, ha még él egyáltalán.

Mégis, a nemzetiszocialista hitvallást, mely olyan régi igazságokon alapul, mint maga a Nap, soha nem lehet eltörölni. Legyen bár élő vagy holt, Adolf Hitler soha nem halhat meg, és előbb-utóbb szelleme diadalmaskodni fog.

E könyv igaz követőihez szól Németországban és azon kívül is, mindazoknak, akik 1948-ban is oly szorosan ragaszkodnak a nemzetiszocialista eszmékhez, mint ahogyan azt 1933-ban és 1940-ben tették.

Ám elsősorban mégis a németeket szólítja meg, azokat, akik megőrizték hitüket Vezérünkben a tűz és kén áradata alatt, mely az angolszász bombázókról zuhogott rájuk öt éven keresztül éjszakáról éjszakára, azoknak, akik továbbra is szerették és becsülték őt a szörnyűséges, háború utáni állapotok közepette, melyet az ő ellenségei szabtak ki rájuk – mindenfajta megaláztatás során, üldöztetésben és éhezésben, koncentrációs táborokban vagy lerombolt otthonaik sivár elhagyatottságában, a „nácitlanításuk” minden áron történő, őrjöngő kísérletei ellenére. Az arany és acél embereinek szól, akiket a vereség képtelen volt elcsüggeszteni, akiket a terror és szenvedés nem tudott megtörni, akiket pénzzel képtelenek voltak megvenni: valódi nácik, bajtársaim és feljebbvalóim, mivel nekem nem adatott meg a lehetőség, hogy testben is szenvedjek eszméinkért, ahogyan ők tették, kortársaim közül az egyetlenek, akikért boldogan meghalnék.

Köszönöm valamennyi barátnak, aki ebben az országban és másutt is segítségemre volt igyekezetemben, hogy velük együtt felkészüljek az Új Rend feltámasztására.

Köszönetet kell mondanom azon ellenségeinknek is, akik, anélkül, hogy tudnák, mit tesznek, lehetővé tették számomra, hogy Németországba jöjjek. Most az egyszer ők is a láthatatlan Erők eszközeként működtek, melyek már megtisztították az utat a horogkereszt végső diadala előtt.

Heil Hitler!

SAVITRI DEVI MUKHERJI

Alfeld an der Leine (Alsó-Szászország)

1948. október 3.

Savitri Devi az alsó-szászországi Alfeld an der Leine-ben 1948. december 5-én

1 Bhagavad-Gíta, 4:7–8

2 Részlet az 1935. szeptember 15-én, Nürnbergben elhangzott beszédből.

3 Híres csatamező az ősi Indiában, ahol a Bhagavad-Gíta szavai elhangzottak.

Arany a kohóban — Előszó

Nürnberg mártírjainak ajánlva

“Muß eine militärische Niederlage zu einem so restlosen Niederbruch einer Nation und eines Staates führen? Seit wann ist dies das Ergebnis eines unglücklichen Krieges? Gehen denn überhaupt Völker an verlorenen Kriegen an und für sich zugrunde?"

“Die Antwort darauf kann sehr kurz sein: Immer dann, wenn Völker in ihrer militärischen Niederlage die Quittung für ihre innere Fäulnis, Feigheit, Charakterlosigkeit, kurz Unwürdigkeit erhalten. Ist es nicht so, dann wird die militärische Niederlage eher zum Antrieb eines kommenden größeren Aufstiegs als zum Leichenstein eines Völker-daseins."

“Die Geschichte bietet unendlich viele Beispiele für die Richtigkeit dieser Behauptung.”

—Adolf Hitler, Mein Kampf¹

ELŐSZÓ

1948-ban második alkalommal léphettem Németország földjére a párizsi Bureau des Affaires Allemandes² katonai engedélye segítségével, annak okán, hogy a szükséges információkat egy könyv megírásához megszerezzem. E könyv nem más, mint amit az olvasó most a kezében tart (talán, az ideiglenesen győzedelmes demokráciák szemszögéből még ironikusnak is tekinthető ez). Bevezetése és első három fejezete már elkészült, amikor 1949. február 20-án „náci propaganda” vádjával letartóztattak, többi részét pedig a werli börtönben található cellámban írtam meg. Megjelenése, sőt, a kézirat fennmaradása a csodának köszönhető, vagyis inkább csodák alig hihető sorozatának, melyekről egy másik, Defiance³ című, szabadulásom után íródott könyvemben számoltam be.

Itt csupán – négy évvel a könyv megírása után – még egyszer szeretném kifejezni határtalan hálámat a láthatatlan Erők iránt, hogy oly csodálatos módon mentették meg, lapjait érintetlenül juttatva ki a tűzből. Csak szeretném kifejezni bizalmam türelmes, szenvtelen, személytelen Bölcsességükben – e Bölcsességben, mely mindent az üldözött felsőbbrendű emberiség s az általa megtestesített Igazság és Szépség nagyobb dicsőségére használ fel. Ezek az Erők, melyek megmentették és napvilágra hozták e könyvet, bajtársaimat és feljebbvalóimat is visszahelyezik majd a hatalomba, s rajtuk keresztül mentik majd meg egy napon mindazt, ami Nyugaton még megmentésre méltó. Legalábbis én így értelmezem érdekemben tett csodájukat.

Heil Hitler!

SAVITRI DEVI MUKHERJI

Lyon (Franciaország)

1952. augusztus 21.

1 “Muszáj-e a katonai vereségnek az állam és a nemzet teljes összeomlásához vezetnie? Mióta ez a végkimenetele egy balszerencsés háborúnak? Eltűnnek-e népek elvesztett háborúk következményeként?”

“Az e kérdésekre adott válasz igen rövid is lehet: minden esetben, ha a katonai vereség a népekre kirótt büntetés belső romlottságukért, gyávaságukért, jellemtelenségükért, röviden, méltatlanságukért. Ám ha nem ez a helyzet, akkor a katonai vereség sokkal inkább a jövőbeli, nagyszerű feltámadás ösztönzője lehet a nemzeti lét sírköve helyett.”

“A történelem számtalan példával szolgál eme állítás igazolására.” (Adolf Hitler, Mein Kampf [München, Zentralverlag der NSDAP, Franz Eher Nachf., 1939], vol. I, ch. x, 250. oldal.) [Kiemelés a szerzőtől.]

2 Német Ügyek Irodája. [A ford.]

3 Dac. [A ford.]