2015. július 9., csütörtök

Arany a kohóban — 6. fejezet — A pokol bugyrai


“De mind ezeknek előtte kezeiket reátok vetik, és üldöznek titeket, adván a gyülekezetek elé, és tömlöczökbe és királyok és helytartók elé visznek az én nevemért.”
—Lukács 21:12

“Alle Verfolgungen der Bewegung und ihrer
einzelnen Führer, alle Lästerungen and
Verleumdungen vermochten ihr nichts
anzuhaben.”
—Adolf Hitler1

A nemzetiszocializmus könyörtelen üldözése 1945 óta a megszállt Németországban mindenekelőtt a gyűlölettel jellemezhető, amellyel ezt kivitelezik. Gyűlölettel az életfilozófiánk és kétségtelenül a személyünk iránt is. Olyan jellemvonás ez, mely, ha nem is teljesen új, de legalábbis évszázadok óta nem uralkodott el egyetlen ideológiai küzdelemben sem.

Sokat írtak a hagyományos európai történelemkönyvekben a korai keresztények üldözéséről a római hatóságok által, mivel a nyugati világ keresztény világ – vagy legalábbis hosszú ideig az volt. De bármit is tehettek, a római hatóságok nem gyűlölték az önfejű férfiakat és nőket, akiket az arénákban a halálba küldtek. Sokkal inkább megvetették őket, furcsa fanatikusokként tekintettek rájuk. Nem értették, hogy a császár istensége előtt megszokott, nem szívből jövő hódolat miért számít olyan nagy bűnnek a szemükben. Amikor megkínozták őket, azért tették, hogy valamiféle vallomást vagy bevádolást csikarjanak ki belőlük, nem pedig a kínzás puszta élvezetéért tették.

A szent inkvizíció végrehajtói nem gyűlölték az „eretnekeket”, akiket átadtak a „világi bíróságnak”, hogy azután máglyán elégessék őket. Éppen ellenkezőleg, a maguk különös, nagyon különös módján szeretetet éreztek irántuk. Szerették a lelküket Krisztusban és a szentegyházban, ahogyan az a kötelességük volt, s mindvégig reménykedtek a megtérésükben, mialatt pedig a testek égtek, Isten kegyelméért imádkoztak, hogy világosítsa meg őket.

A francia forradalom őrjöngő újítói gyorsított ütemben lezajlott perek után vagy minden tárgyalás nélkül ellenfeleik ezreit ölték meg, anélkül, hogy megkínozták vagy megszégyenítették volna őket, leszámítva néhány különleges esetet. Ők sem gyűlölték áldozataikat, csupán meg akartak szabadulni tőlük.

S mi, nemzetiszocialisták – akiket az egész világ mindenféle elképzelhető és elképzelhetetlen bűnnel vádol, most, hogy már nem vagyunk többé hatalmon –, mi sem gyűlöltünk soha senkit a diadalunk napjaiban. Könyörtelenek voltunk, ez igaz, hiszen annak kellett lennünk, ám sosem voltunk kegyetlenek, bármit is állítsanak a hazugok. Öltünk, ha erre kényszerítettek, ám elfogulatlanul, s olyan gyorsan és tisztán, amennyire csak lehetséges. Sosem okoztunk fájdalmat, hacsak az államérdek miatt ez nem volt abszolút szükséges, s ekkor sem éreztük ezt élvezetes kötelességnek.

Üldözőink számtalan alkalommal okoztak fájdalmat nekünk, anélkül, hogy bármiféle államérdek ezt követelte volna tőlük. Éheztettek minket, ütlegeltek, kínoztak és szuronyheggyel kényszerítettek arra, hogy az elképzelhető legszörnyűbb megaláztatásokon menjünk keresztül, pusztán a tudat élvezetéért, hogy éhséget és fájdalmat érzünk, sértéseket kell elviselnünk, s hogy szenvedünk – mi, az erősek és büszkék, a gyűlölt nácik –, ők pedig örömüket lelik annak tiszta élvezetében, hogy most mi vagyunk az ő hatalmukban, így pedig bármiféle bántalmazást büntetlenül kiróhatnak ránk. Talán velem egy kicsivel jobban bántak – vagy azért, mert úgy alakult, hogy brit-indiai útlevelem volt, vagy mert a demokratikus önteltségük nem teszi lehetővé a számukra még most sem, hogy felismerjék, milyen mélységesen és szenvedélyesen náci vagyok, esetleg azért, mert tudják, hogy beszélhetek, s tartanak attól, amit mondhatok, amikor ismét szabad leszek, ezért már előzetesen ki akarnak engesztelni. Ám nyugodtak lehetnek afelől, kedves és megértő brit fogvatartóim, hogy bármilyen kivételes a bánásmód, amellyel esetleg engem előnyben részesítenek most – s amelyért, feltételezem, hálásnak kellene lennem – sosem fognak rábírni arra, hogy elfeledjem, amit tudok a vértanúságról, amelyet a bajtársaim és a feletteseim a kezeitektől és a szövetségeseitek kezeitől elszenvedtek, és sosem fogja csökkenteni a neheztelésem keserűségét, sosem fogja elhallgattatni a megtorlásra felszólító szavam.

* * *

Miért keltettek, sőt fejlesztettek ki szisztematikusan ellenünk ilyen ádáz gyűlöletet ezekben az években? Két fő ok miatt: azért, mert igyekeztünk szabaddá tenni az árják világát a nemzetközi zsidóságtól, s azért, mert árjaként és nemzetiszocialistaként azt állítottuk, hogy magasabb kötelességeink, nagyobb felelősségünk van, mint más emberi lényeknek, tartozzanak akár az alsóbb fajokhoz, akik bármit is tesznek, alsóbbrendűek, vagy legyenek akár olyan árják, mint mi, csak még fajilag nem tudatosak. Ez az, amit a világ személyes sértésnek vesz, s nem fog megbocsátani nekünk, mivel zsidóktól befolyásolt világban élünk, és, legalábbis nyugaton, nagy mértékben elfajzott világban, annak a vallásnak köszönhetően, amely sosem emelt kifogást az ártalmas házasságok ellen, ha egyszer az egyház az áldását adta ezekre. Így a félzsidók, egynegyed és egynyolcad zsidók – az olyan fickók, akik ereiben anélkül csörgedezik zsidó vér, hogy erről tudomásuk lenne – ellenünk foglalnak állást az árjaellenes erők oldalán. A legtöbb esetben „a vér nem válik vízzé”.

Sajnos sok tiszta vérű árja is az ő oldalukra állt, saját fajuk lényegi érdekével szemben, köszönhetően annak a természetellenes, faj-ellenes szemléletmódnak, amelyet a keresztény, demokratikus vagy marxista oktatás során, továbbá a zsidó sajtóból és irodalomból sajátítottak el, és megtanulták ezt természetesnek és dicséretesnek tartani. Ők alapvetően nem lehettek kegyetlenek – a valódi árják ritkán azok –, ám hangjuk mégis egybeolvadt az emberiség zsidó vagy judaizált részének kórusával. Kiváló velük született képességeiket a felbomlasztás eszmeiségének szolgálatába állították, s így segítették közvetve az üldözőinket. Néha pedig, szégyenletes módon, ők maguk is gyötörtek és sértegettek minket, vértestvéreiket és természettől fogva barátaikat! Az angolok és az amerikaiak, akik megszervezték a foszforos gyújtóbombázás hadműveletét Németország ellen – s a pilóták, akik kivitelezték ezt – nem mind fél- vagy negyed zsidók voltak, ahogyan azok sem, akik színpadra vitték a nürnbergi gúnyelőadást, és azok sem, akik a szerencsétlen SS-fiúkat kínozták vagy az elfogott náci nőkbe döfték szuronyaik hegyét. Ehhez hasonlóan, nem minden orosz volt fél-mongol, aki hasonló rémtetteket hajtott végre, pedig ezt hozták fel mentségükként, ám mindannyiukat ugyanaz a zsidóktól származó szemléletmód, eszmeiség és világnézet bújtotta fel. A zsidó volt és van annak a kimondhatatlan gyűlöletnek a gyökerénél, amellyel a fél világ üldözött minket már a háború előtt és alatt is, 1945 óta pedig jobban, mint valaha – mivel az ellenségünknek lenni éppolyan nyereségessé vált a számukra, mint amennyire divatba is jött. Ez a zsidók sajátos gyűlölete, s ezért olyan keserű és kegyetlen.

* * *

1945 tavaszán a minden oldalról támadó ellenséges seregektől elárasztott német földön, s már ezelőtt, valamennyi, Németország által korábban megszállt területen, ahogy világossá vált, hogy a németek nem képesek tovább kitartani kelet és nyugat együttes nyomásával szemben, egész szörnyűségében megkezdődött a korábban még sosem hallott brutalitások sorozata: a nemzetiszocializmus üldözése.

Először a tömeges erőszak általános kitörésének formáját öltötte magára – a náci tulajdon fosztogatása, gyilkosságok és gaztettek – különféle egyéni rémtettekkel fűszerezve, az átkozott országot időben elhagyni képtelen, sebesült vagy kimerült német katonák agyonverésétől kezdve (ahogyan az számtalanszor megtörtént Franciaországban) helyi nemzetiszocialisták – németek vagy „kollaboránsok” darabokra tépéséig, esetleg élve elégetéséig, főként Lengyelországban és Csehszlovákiában, Európának abban a két országában, ahol az irántunk érzett gyűlölet és a felénk tanúsított kegyetlenség még a franciákat is felülmúlta, ami pedig igazán nagy szó! Azután ez egyre hivatalosabbá és szervezettebbé vált, a katonai hatóság is támogatta, s végül törvény szentesítette, először az úgynevezett „háborús bűnösök” pereiben, később pedig, kevésbé látványos formában, az Okkupációs Törvényben.

Már írtam arról ebben a könyvben – és máshol is2 –, hogy mit gondolok azokról az álbíróságokról, amelyeket a megszállt Németországban Németország legyőzői állítottak fel abból a célból, hogy valamennyi olyan nemzetiszocialistát elítéljenek, „háborús bűnösnek” nevezzenek ki, s ennek okán felkössék, deportálják vagy bebörtönözzék, akik korábban magas állást töltöttek be az országban. Nem fogom itt is elismételni, mennyire visszataszítónak találom az ilyen, úgynevezett „ítélethozatal” elgondolását, amelyet azok az emberek terjesztettek elő, akiknek a magatartása Németország felé a háború során és azt követően egyedül elegendő kellene hogy legyen a csendben maradásukhoz, ha rendelkeznének egyáltalán bármiféle szégyenérzettel, olyan emberek, akik az embertársaik3 és az állatok4 ellen elkövetett rémtettek után, amelyeket eltűrtek vagy támogattak a gyarmataikon és hazájukban is, magától értetődően tartózkodniuk kellene attól, hogy bírálják akár az ősrégi kínai, asszír és karthágói borzalmakat, nemhogy a mi ügyetlen, amatőr jellegű erőszakos tetteinket. Csupán azt szeretném leleplezni – eltekintve az aljas képmutatástól, amely minden úgynevezett „háborús bűnös” perének hátterében meglapul –, miféle kegyetlenség ösztönözte eljárásaikat a megvádolt letartóztatásától kezdve egészen sorsa megpecsételéséig a kötél végén vagy egy börtöncellában.

Soha nem részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy találkozhassam akár eggyel is a huszonhárom ember közül5, akiket 1946. október 15-én ítéltek el Nürnbergben. Másoktól hallottam csak a testi és lelki kínokról, a mindennapi megaláztatásokról, amelyeket ki kellett állniuk a legvégsőkig. Az az esemény, amelyről Montgomery Belgion – egy angol antináci – számol be Nürnbergi sírfelirat című művében6 azzal a bánásmóddal kapcsolatosan, amelyben a per egyik vádlottját részesítették a fogsága során, önmagában elég visszataszító ahhoz, hogy Németország legyőzőit örökre a becstelenség jelével bélyegezze meg. Julius Streicher, írja, kért egy kis vizet. Fogvatartói közül néhány – kétségtelenül nagyobbrészt zsidók – beleköpött egy mosdótálba, azután kampókkal kényszerítve a szerencsétlen embert a szája kinyitására, egyikük beleöntötte az összegyűjtött köpetet, míg a többiek igyekeztek lefogni őt. Ezt követően még gúnyolódtak is vele, hogy ha nem volt a kedvére való az ital, akkor az illemhelyük tartalmát is megihatja.

Bármennyire is gyűlölték a zsidók Frankónia korábbi gauleiterét és a Der Stürmer szerkesztőjét, a zsidó rabiga elleni küzdelem legnagyszerűbb harcosainak egyikét, még ez sem igazolhatja az ilyesfajta viselkedést. Még magyarázatot sem lehet találni rá, leszámítva az aljas, gyáva, tipikusan zsidó gyűlöletet. Egy férfi esetleg szeretné megölni a faja esküdt ellenségét, és maga Julius Streicher bizonyosan nem pazarolt felesleges könyörületet a zsidókra. Ám mocskos, elfajzott képzelettel rendelkező féregre vall az ehhez hasonló bosszú.

Talán önmagában kevésbé aljas és mocskos, ám mindazonáltal ugyanebből a visszataszító kegyetlenségből fakad korunk e legsötétebb drámájának utolsó jelenete is, a tíz mártír felakasztása. A hóhért kizárólag ezért hozták repülőgépen Amerikából. El lehet képzelni, miféle ember volt: olyan, mint azok az amerikai pilóták, akiket egy angol vonaton hallottam tréfálkozni és röhögni azon, milyen „nagyszerű tüzeket” gyújtottak Németország feletti útjuk során, egy olyan alak, aki undorodott a náciktól, anélkül, hogy tudná, miért – mivel mindenki így érzett Roosevelt ostoba országában –, s aki élvezte a kínzást. Ez a teremtmény éppen úgy végezte el a munkáját, ahogy tudta: a lehető leglassabban akasztotta fel áldozatait, s oly sokáig hagyta szenvedni őket, ameddig csak lehetséges. Minden kivégzés körülbelül fél óra hosszat tartott, s a mártírok holttesteiről készült fényképek – amelyeket számos angol és amerikai magazinban nyilvánosságra is hoztak – szokatlanul fájdalmas kínszenvedés jeleit mutatták.

Azonban, ismétlem, én nem léptem kapcsolatba eggyel sem a huszonegyek közül, sem a per alatt, sem pedig közvetlenül azt követően, kivéve talán egy esetet, ám az olyan rendkívüli módon történt, hogy ha említést tennék róla, akkor nem hinné el nekem senki, leszámítva azokat, akiknek maguknak is van némi ismeretük a természet azon meghosszabbításáról, melyet tévesen „természetfelettinek” nevezünk.7

Másrészról viszont – a halhatatlan Isteneknek és a megszállás brit hatóságának köszönhetően – abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy több úgynevezett „háborús bűnössel” is beszélhettem, itt, a Vesztfáliában található Werlben, ahol engem is fogva tartanak. Számos, nyilvánvaló hátránya ellenére a börtönéletnek van néhány előnye is, amelyek közül számomra a legnagyobb kétségtelenül az, hogy lehetőségem nyílik első kézből származó – és sehol máshol nem elérhető – információkra szert tenni azokról a tényekről, amelyek önmagukban a legjobb vádalapot képviselik az üldözőinkkel szemben. Így növeltem hát a tudásomat az antináci propaganda immár túlságosan is hírhedt részletéről, a rendszerünk alatt fennálló német koncentrációs táborokról, és a velük kapcsolatos, úgynevezett „háborús bűnösök” ugyanígy túlságosan is hírhedt pereiről.

* * *

Belsen például, csak hogy egy példát vegyünk a sok közül, nem az iszonyatnak az a helye volt, aminek a propaganda kritikátlan elfogadója képzeli. Már azelőtt megtudtam ezt, hogy ide jöttem volna, s noha akkor sem kellett meggyőzni, 1946-ban mégis beszéltek nekem erről Franciaországban, mégpedig az első őszinte antináci, akivel ott találkoztam. Egy francia férfi volt, akit három évre internáltak a fent említett, szerencsétlen táborba. Beszámolója szerint csak az olyan internáltak, akik szándékosan lázadtak fel a rendszabályok ellen, ahogyan ő nevezte, „les récalcitrans8, voltak azok, akiket durván megrendszabályoztak, a nagy többséggel azonban jól bántak. Ez pedig annál inkább a személyzet mentségére szól, mivel a helyen szolgálatot teljesítők száma, összevetve a rabok számával, megdöbbentően kevés volt. (Huszonkilenc nő volt csupán felelős a belseni női részleg megfelelő irányításáért, legalábbis a háború utolsó néhány hetében, miközben körülbelül harmincezer internált tartózkodott ott. Ilyen sok tennivaló mellett talán megbocsátható a számukra, ha időnként elfogyott az önuralmuk.)

Csak 1945 áprilisának elején történt, hogy Belsenben éhínség tört ki, mind a rabok, mind pedig a személyzet körében, nem az utóbbiak vagy a német élelmiszerellátás hibája vagy hanyagsága folytán, hanem teljes egészében a szövetséges államok tevékenységének köszönhetően, az angol és amerikai repülőgépek értelmetlen bombavetése miatt, amely teljesen szétzilálta Németország valamennyi szállítási lehetőségét, s különös előszeretettel zúzták darabokra a táborba tartó, élelmet és orvosi ellátmányt szállító vonatokat. A hódító csapatok előőrse – ez esetben a britek – a tábor lakóit az éhínség állapotában találták, s ahelyett, hogy magukat és a Királyi Légierőt okolták volna ezért, rögtön a felelősség egész terhét a szerencsétlen német személyzetre hárították. Oly könnyen megtehették! A tábor dolgozói természetesen kivétel nélkül megrögzött nemzetiszocialisták voltak, a férfiak valamennyien az SS tagjai. Milyen csodás lehetőség nyílt az ellenség számára, hogy mindenféle kínzást szabjanak ki rájuk, az „igazságszolgáltatás” korlátolt kifogásával, majd vagy felakasszák őket, mint „legfőbb háborús bűnösöket”, vagy pedig hagyják őket bármennyi éven keresztül börtönben rothadni, hogy a világ sose hallhassa meg, ők mit mondanának! Ám az igazság előbb-utóbb úgyis kiderül, nem lehet örökre, sőt még hosszú időre sem elnyomni, anélkül, hogy ne törne elő gyilkos lendülettel egy napon. A különböző nemzetek hiszékeny emberei már eleget hallottak a „náci rémtettekről”, legyenek azok akár valóságosak, akár hamisak. Az istenek azért küldtek, hogy végre elláthassam őket némi első kézből származó információval a náciellenes szörnyűségekről, amelyek túlságosan is valódiak, s azokról a brit – ebben a bizonyos esetben inkább zsidó – rémtettekről, melyeket brit felügyelet alatt követtek el, ha az egyezett az érdekeikkel.

Beleborzongok, amikor felidézem annak a jelenetnek a rémségeit, amikor a belseni tábor német személyzetét letartóztatták, ahogyan azt E. asszony9 – a per egyik fő vádlottja, akit a brit bíró hosszú börtönbüntetésre ítélt – elmesélte nekem.

Huszonötnek a nők közül, akik egy SS-tiszt vezetésével elhagyták a tábort, s Neuegamme-ba mentek, aljas módon azt mondták a szövetséges katonai hatóságok, hogy biztonságban visszatérhetnek Belsenbe, sőt, ismét elfoglalhatják ottani állásukat, s szövetséges ellenőrzés alatt vezethetik tovább a helyet. Így is tettek, majd rögtön szuronyokkal hadonászó, ordibáló emberek tömege vette őket körül ott. Rémülten egymáshoz bújva figyelték, ahogy a kör egyre szűkül körülöttük, míg végül az acél hideg hegye hozzájuk nem ért, meg nem karcolta őket, néhányuknak pedig egyenesen a bőrébe is hatolt. Látták a zsidók és a hozzájuk társult, a gyávák vállalkozásában őket segítő, elfajzott árják vigyorgó arcára kiülő ronda, gonosz vidámságot. A hivatásos brit katonákkal együtt a szövetséges katonai hatóságok őrjöngő izraelitákkal teli teherautókat küldtek s továbbra is küldenek Belsenbe és minden olyan helyre, ahol kiemelkedő nemzetiszocialistákat fogtak el. Nekik köszönhető, hogy Adolf Hitler követőit különleges bánásmódban részesítették.

Belsen női részlegének dolgozói az elfogásukat követően. Balról a harmadik Hertha Ehlert.

A nőket teljesen levetkőztették, s nem csupán a lehető legalaposabb és legsértőbb vizsgálatnak vetették alá a durva gúnyolódók szeme láttára, hanem szuronydöfésekkel fenyegették vagy sebezték meg őket, anélkül, hogy erre a legcsekélyebb okuk is lett volna, néhányukat pedig a hajuknál fogva félrevonszolták, és a katonai rendőrség fegyvereivel ütlegelték a fejüket és a testüket, míg legtöbbjük el nem veszítette az eszméletét. Arról felesleges is beszélni, hogy mindent, amijük csak volt – ruhák, ékszerek, pénz, könyvek, családi fényképek s egyéb vagyontárgyak – elvettek tőlük, s mind a mai napig nem adták ezeket vissza nekik. (E. asszonytól a brit megszálló hatóságok így raboltak el 12 000 márkát, hosszú évek kemény és becsületes munkájának teljes megtakarítását.) Az egykori fogvatartottaknak – akiket fehér kenyérrel, vajjal, hússal, tojással és lekvárral tömtek, míg a felük gyomorrontást nem kapott – adták a német személyzet legtöbb értékét, Németország új urai pedig, zsidók és nem zsidók közösen, ellopták a maradékot.

A szobában, ahová a németeket belökték, nem volt semmi, csak egy üres vödör a sarokban, és szellőztetni sem tudtak. Eltelt egy hosszú nap, s a foglyok sem ételt, sem pedig italt nem kaptak. Kintről időnként éles sikoly vagy mély kiáltás – a fájdalom közeli vagy távolról jövő hangja – ért el a fülükig. Félig-meddig rájöhettek, hogy mi zajlik éppen az egész táborban, ám ők maguk be voltak zárva, s még ellenkező esetben sem tehettek volna semmit. Az egész hely, sőt, egész Németország a zsidók és aljas segítőik kezében volt. Nem tehettek semmit, csak csendben szenvedtek, s remélték, hogy egy napon bosszút állhatnak a bajtársaikért.

Hosszú, álmatlan éjszaka követte ezt a borzalmakkal teli napot, majd új reggel köszöntött rájuk. Még mindig nem jött senki, hogy kinyissa a cellájukat, továbbra sem kaptak ételt és italt a szerencsétlen nők. Ez a nap is ugyanolyan lassan és rémségekkel telve múlt el, mint az előző, továbbra is hallották a fájdalmas kiáltásokat. Néha úgy tűnt, mintha nagyon közelről csendülnének fel, máskor viszont a távolból hallatszottak. Az ajtó zárva maradt, s még mindig egyetlen kenyérmorzsát, egyetlen csepp vizet sem hoztak nekik, és megmosakodni sem tudtak. A vödör a sarokban immár túlcsordult, s így teljesen használhatatlanná vált. Az egész szobát orrfacsaró bűz töltötte be.

Hamarosan ismét eljött az éj, lassan eltelt az is, majd eljött a harmadik nap. Továbbra sem nyitott ajtót senki, hogy elvigye a vödröt és élelmet, főként pedig vizet hozzon. A nyomorult nők, elgyengülve az éhségtől, a szomjúságtól égő torokkal, álmatlanul és egyre koszosabban, saját mocskukban ülve és fekve, kezdték átadni magukat a kétségbeesésnek. Mindannyiukat itt hagyják meghalni ebben a szörnyűséges szobában, ebben a pokoli kamrában? Talán. Bármi kitelik az újonnan hatalomra került zsidóktól.

Ám ők, és csatlósaik hosszabb bosszút forraltak, olyat, ami évekig eltart.

Egy újabb éj vánszorgott el, majd beköszöntött a negyedik nap reggele, és eltelt e nap egy része is már, mire végre feltárult az ajtó, s a nők kaptak némi vizet és ételt. Ám csak azért, hogy életben maradjanak, és vértanúságuk folytatódhasson.

* * *

Az éhínség miatt, amely a szövetségesek által elpusztított szállítási feltételek hiánya miatt állt be, az internáltak közül sokan már reménytelen egészségi állapotban voltak, mire az ellenséges erők a tábor területére léptek. A legtöbben közülük meg is haltak, sokan mások pedig – akiket még meg lehetett volna menteni, ha fokozatosan, először könnyű ételeket adnak nekik – a hirtelen túlságosan sok táplálék elfogyasztása miatt pusztultak el, „felszabadítóik” értelmetlen kedvességének köszönhetően. Rengeteg holttest feküdt mindenfelé, anélkül, hogy azok az SS-őrök is említésre kerülnének, akiket a brit katonai rendőrök kínoztak halálra.

A német nőket, akik lábra állni is alig tudtak a három napos fogságot követően – s akik közül sokat szuronydöfésekkel sebeztek meg – ismét csak szuronyokkal futásra kényszerítették, majd megparancsolták nekik, hogy ássák el a tetemeket. Egész nap, és még a rákövetkező napokon is dolgoztak.

Az internáltak holttestei mellett a nők felismerték a saját bajtársaik egy részét is, a tábor őreit, akiket mind borzalmas sebek borítottak, néhányukat szó szerint kibelezték. Az éles sikolyok és a fájdalomüvöltések, melyeket három napon keresztül hallhattak, egyre érthetőbbé váltak. Ráadásul nem is ők voltak a hódítók kegyetlenségének utolsó áldozatai a tábor területén. E. asszony és B. asszony10, akik mindketten túlélték mindazt, amit most kíséreltem meg leírni a beszámolóik alapján, szemtanúi voltak további rémálomszerű jeleneteknek. Látták, hogy a brit katonai rendőrség egyenruháját viselő emberek többet is legyűrtek a túlélő SS-őrök közül, mindig többen támadva egyre. Leütötték őket, ők pedig a földre vagy a holttestek halmaira zuhantak, arcba rúgták, puskatussal ütötték, míg a fejük be nem tört vagy szuronnyal tépték fel a hasukat, s élve belezték ki őket, miközben üvöltöttek a fájdalomtól. A brit uniformist viselők láthatóan élvezték a kiáltásokat, a kín nyögéseit. Mert kik voltak ezek az eltorzított, megcsonkított, darabokra tépett és megcsúfolt férfiak, akik most vértócsákban ordítottak? Nácik. A hitvány zsidóknak és az elkorcsosult árjáknak – saját fajuk elárulói, az emberiség szégyene –, akik az oldalukra álltak, semmiféle kínzás nem volt túlságosan aljas.

E. asszony képtelen volt visszatartani a könnyeit, amikor ezeket a borzalmas jeleneteket felidézte nekem, amelyek mindmáig kísértik őt, ahogyan engem is kísértenek s egész életemben fognak, noha én magam nem is láttam azokat.

Felnéztem az égre – a kék mennyboltra, amely magában foglalja a szférák táncát, a kegyetlen törvények örök képét, amely kikényszeríti, hogy az okot okozat kövesse, s szívem legmélyéből, könnyes szemekkel megismételtem azt az imát, amely feltört ajkaimről, mikor először pillantottam meg Németország romjait. Ez az én válaszom valamennyi kegyetlenségre, melyet ezen és más nemzetiszocialisták, a bajtársaim a barátaim – azok emberek, akiket egyedül szeretek a ma alávaló emberiségében – ellen követtek el:

- Állj bosszút értük, Ellenállhatatlan Erő, ki sosem bocsát meg! Pusztítás Anyja, bosszuld meg őket!”

Miután a katonai rendőrség brutális felügyelete alatt annyi tetemet temettek el, amennyit csak bírtak, a német nőket visszaterelték börtönükbe – az egykori hullaházba –, amit közönséges börtönnek használtak. A hely bűzlött. A túlcsordult vödör még mindig ott volt, és még számtalan napon át nem tették lehetővé a foglyok számára, hogy kiürítsék, aztán visszategyék, s nem adtak nekik hasonló célra egy másikat, ahogy egyetlen csepp vizet sem. Nem mosakodhattak, és a ruháikat sem moshatták ki. Kezük bűzlött a hullák szagától minden egyes munkanapot követően, s csak a saját vizeletükben moshatták meg, ha akarták, és ezekkel a kezekkel kellett enniük!

Bármely emberi lény – sőt, bármely állat, még a disznók is – mérhetetlenül szenvedett volna, ha ilyen körülmények között kényszerült volna élni. Az élők a halál szagától még jobban borzadnak, mint az ürülékétől. Ám amikor arra gondolunk, hogy ezek a foglyok németek és nemzetiszocialisták voltak – vagyis olyan nők, akik a világ legtisztább nemzeteinek egyikéhez tartoztak, nők, akiknek az életszemlélete a nyugat minden országánál inkább hangsúlyozta a testápolás fontosságát11 – akkor elképzelhetjük, hogy milyennek kellett lennie ennek az életnek, amely mindennél jobban kínozta őket.

Amikor végre minden holttestet eltemettek, a raboknak meg kellett tisztítani az árnyékszékeket. Elárulták nekik – szándékosan, hogy még inkább érezzék a megaláztatást –, hogy ezeket a számtalan zsidó használta, akik most már a tábor urai voltak. Ahogyan azt immár megszokhatták, szuronyokkal fenyegették őket, s így kaptak utasítást a mocsok puszta kézzel történő eltávolítására. Csak ezután takaríthatták ki a saját, iszonyatos cellájukat, ami ekkorra már valóságos pöcegödörré vált.

* * *

Mindeme elfeledhetetlen rémség és megaláztatás után következett csak végül az úgynevezett „háborús bűnösök” pere. Belsen 30 000 főnyi internáltjának több mint a fele zsidó nő volt. Ezek közül válogatták ki a bűnvádi eljárás „tanúit”, olyan „tanúkat”, akik készen álltak bármire megesküdni, hogy a gyűlölt nácikat elítéljék, olyan „tanúkat”, akik nem csak azért akarták az elítélésüket, mert ezt vagy azt tették, hanem mert nácik voltak, s ezért alapvetően gyűlöletesek. Az egykori foglyokkal rokoni vagy egyéb kapcsolatban lévő zsidókat is felléptettek, s ezek is hazugságokra esküdtek fel.

E. asszony, B. asszony és H. asszony12 – a legkedvesebb nők, akiket nem tudunk nem szeretni, ha egyszer megismertük őket – mind hosszú időre szóló börtönbüntetést kaptak, mivel „szándékosan rosszul bántak” az internáltakkal. Egy zsidó nő, akit E. asszony egyszer pofon ütött – nem ok nélkül, mivel lopáson kapta – arról számolt be, hogy ennek az őrének szokásává vált az ő ütlegelése. Ez a „tanú”, ahogyan sok másik is ebben a szégyenletes perben, még csak jelen sem volt annak lefolytatásánál. Valamennyi korábbi internáltat maguk a szövetséges hatóságok repülőn külföldre szállították, s a vádlottakat azok alapján ítélték el, amiket e „tanúk” a távozásuk előtt mondtak! Demokratikus igazságtétel.

E. asszony 1945. február 13-ától volt szolgálatban Belsenben, csak nagyjából kilenc hétig. Előtte, 1935-től négy másik táborban segített a női részlegek munkájában, s egy ideig az egyiknek a vezetője is volt. Legalábbis különös, hogy egyetlen panasz sem érkezett az ottani viselkedésére, még zsidóktól sem. Ami B. asszonyt illeti, ő még csak soha meg sem pofozott senkit, s mégis a legszégyenteljesebb antináci propaganda vette körül a nevét, többek közt „szőke fenevadnak” hívták, pedig semmiféle okot nem adott rá! Csupán azért, mert Belsenben volt, a személyzet tagjaként, amikor a szövetséges bombázások elvágták e hely valamennyi kapcsolatát a külvilággal, E. és H. asszonyt illetőleg pedig azért, mert valódi és őszinte nácik voltak. Ismétlem, demokratikus igazságszolgáltatás, zsidó igazságszolgáltatás, mivel az egész eljárás csak zsidó látványosság volt. Még a tolmácsok, akik németről angolra fordították a vádlottak válaszait (mivel a per, ahogyan a többi ehhez hasonló is, angolul folyt), még ők is zsidók voltak. A vádlottak közül igen kevés – a nők közül egy sem – tudott angolul.

Abból, amit a szerencsétlen Irma Grese-ről hallottam olyan nőktől, akik vele dolgoztak, éltek, személyesen ismerték őt, még ő sem volt bűnösebb azokban az úgynevezett „bűnökben”, amelyekkel megvádolták, nevezetesen a foglyokkal való „rossz bánásmódban”, mint maga E. asszony. Nekem „bájos lányként” számoltak be róla, ám, ahogyan mások, ő is rossz helyen volt rossz időben, s ő is nemzetiszocialista volt. A zsidók pedig, akik megvádolták, talán még jobban gyűlölték őt, mert szép volt és fiatal. Így hát sikerült felakasztatniuk, és majdnem sikerült E. asszonyt is, ahogyan ő maga mesélte nekem.

S amit a női „háborús bűnösökről” elmondhatunk, akik közül néhányat már volt szerencsém megismerni, kétségtelenül el lehet mondani a férfiakról is, noha még egyetlen eggyel sem találkoztam itt. Minden „háborús bűnös”-ügy, Hermann Göringétől, a modern Európa egyik legnagyszerűbb jellemétől kezdve egészen bármilyen rangú és állományú SS-tagig, akit „kegyetlenséggel” vádoltak, a romlottság, gyűlölet és képmutatás egészen megdöbbentő példáját képezi a náciellenes erők oldaláról. Az okozott szenvedést mindig vagy indokolatlanul rótták ki, vagy teljességgel aránytalanul a tényleges tetthez képest, amelynek a „büntetése” akart lenni, s még inkább felháborítóan nem álltak összhangban azokkal a büntetésekkel, melyeket a brit és más bíróságok tényleges bűnök miatt szabtak ki, nem is beszélve a teljes büntetlenségről, amit pedig azok a háborús bűnösök élvezhettek, akik történetesen se németek, se nemzetiszocialisták nem voltak.

E. asszonyt a brit bírák 1945-ben tizenöt évnyi börtönbüntetésre ítélték, lényegében azért, mert pofon vágott egy tolvajt. B. és H. asszony fejenként tíz évet kapott semmi ennél súlyosabbért. 1943-ban szintén a britek egy kalkuttai mészárost, név szerint Mahavir Kaliart csupán egy hónapnyi elzárásra ítéltek el, mert élve nyúzott meg két kecskét. Ám a kecskék nem zsidók, bár ők is érzik a fájdalmat. S ez a bűnöző egy indiai „érinthetetlen” volt, a legkevésbé sem árja, s következésképp nem is náci. Azok a britek és amerikaiak, „Európa keresztesei”, akik a foszforbombázásaikkal németek ezreit égették halálra, mint égő fáklyákat, lábukkal a forró aszfaltba ragadva, ők soha nem álltak semmiféle bírósági igazságszolgáltatás előtt. Hogy is állhattak volna? Hiszen azért harcoltak, hogy a világot – beleértve Angliát és Amerikát is – Izrael kezébe adják, mindörökre.

* * *

Ám, bármilyen sokan is legyenek, az úgynevezett „háborús bűnösök” csupán nagyon csekély részét teszik ki azoknak a németeknek, akiket kizárólag nemzetiszocialista voltuk miatt ítéltek el. Valamiféle vádat, legyen az bármilyen légbőlkapott, kitaláltak, valamilyen ürügyet, legyen az bármennyire is ostoba, kiötöltek, hogy letartóztathassák és bíróság elé állíthassák azokat a nőket és férfiakat, akik az úgynevezett „1-es kategóriába” estek. A „2-es kategóriába” tartozó, sokkal nagyobb számú politikai foglyokat semmi másért nem fogták el, mint hogy felelős pozíciót töltöttek be a nemzetiszocialista párt szervezetében. Bárki, aki a legcsekélyebb hatalommal is bírt „Hitler napjaiban” – például egy közönséges Zellenleiter13 – ebbe a kategóriába eshetett, feltéve, hogy kötelessége teljesítése közben elég buzgalmat mutatott ahhoz, hogy kivívja maga ellen a helyi zsidók (ha voltak ilyenek) és a kevésbé észlelhető, áruló németek gyűlöletét. Gyakran még ennyi sem kellett. A megszállás katonai hatóságai egyszerűen csak összeszedtek minden „veszélyes” – értsd kiemelkedő – nácit, akihez csak hozzá tudtak férni egy adott térségben.

Ezek az emberek nem kevesebbet szenvedtek (sőt, gyakran valószínűleg többet), mint maguk az úgynevezett „háborús bűnösök”, a horogkereszt ügyéért. Sokuk még most is koncentrációs táborok foglya, anélkül, hogy a családjuk tudna erről, s abban sem lehetnek biztosak, hogy rabságban tartott rokonuk él-e még egyáltalán. (Tudom, hogy a hatóságok tagadják ezt a tényt. Tudom, hogy még a koncentrációs táborok létét is tagadják a háború utáni Németországban. Ám történetesen találkoztam olyan nemzetiszocialisták rokonaival és barátaival, akikről 1945-ös és 1946-os letartóztatásuk óta semmit sem hallottak, s nem csupán az orosz zónában, hanem a másik háromban is. Nekik nincs rá semmi okuk, hogy eltitkolják az igazságot előlem, míg a hatóságoknak nagyon is van.)

Más politikai foglyokat ugyan szabadon bocsátottak, ám sokukat olyan állapotban, amelyben lehetetlennek tűnik, hogy valaha is visszanyerjék egykori egészségüket és erejüket. Számtalan ilyen emberrel találkoztam, akik életük végéig a nemzetiszocialista hit naponta ismétlődő mártírjai. Abban a megtiszteltetésben is részem lehetett, hogy néhány napot egyikük társaságában, baráti körben töltsek el. H. úrnak hívják14, s a soron következő fejezetek egyikében mondanom kell valamit arról a mély benyomásról, amelyet bennem hagyott. Most csupán megismétlem a félelemnek azt a történetét, amelyet tőle hallottam, a pokol bugyrainak történetét, ahol csaknem három évig azok fogságában volt, akik gyűlölték őt. Amiatt éppen az ő tapasztalatairól igyekszem beszélni, nem pedig más, hasonlóan hithű németekéről, mivel egyrészt ezt az embert személyesen ismerem, másrészt mert úgy tekintek rá, mint az egyik legnagyszerűbb nemzetiszocialistára, akivel valaha is találkoztam, és ez nem jelent keveset.

H. úr már 1932 óta Ortsgruppenleiter volt egy városban, a jelenlegi francia zónában. Németország új urai – nevezetesen az amerikaiak – 1945 májusának végén tartóztatták le, semmi egyéb okból, mint hogy mindenki valódi nácinak ismerte. Hatalmát sosem használta arra, hogy bárkinek is ártson, s nem is merültek fel panaszok ellene.

Először Diezbe vitték, s ott két nap, két éjszakára egy aprócska szobába zárták harminc másik emberrel, étel-ital és minden nélkülözhetetlen kényelmi eszköz nélkül, miközben nem volt elég helyük leülni sem, nem hogy lefeküdni. A rabok szorosan egymáshoz préselődve álltak mindvégig, így kényszerültek aludni (már ha tudtak) és a természet hívó szavának is így kellett engedelmeskedniük. Természetesen fogalmuk sem volt róla, mennyi ideig hagyják rohadni őket ebben a szobában.

Huszonnégy órával ezután azonban kihozták, majd marhavagonokban a Treysa melletti Schwarzenbornba vitték őket, a Rothar-hegyláncon. Itt egy koncentrációs táborban gyűjtöttek össze kilenc-tízezer nemzetiszocialistát, akik nem csupán a pártszervezetben betöltött pozíciójuknak köszönhetően voltak jelentősek, hanem a státuszuknál fogva, a családjuk, az intellektuális vagy szakmai eredményeik miatt is. Ágost Vilmos porosz királyi herceg, Waldeck hercege és a régi német arisztokrácia sok más tagja volt még ott, és a köznapibb foglyok sem voltak közönséges emberek. (H. úr például jól ismert építész.) Körülbelül kétszáz nőt is börtönbe vetettek itt, akik közül néhányan gyermeket vártak, s végül az internálás ideje alatt szültek.

A férfiakat a német lovasság egykori istállójában szállásolták el. Három embert kényszerítettek éjjel-nappal élni egy akkora helyen, amekkorát eredetileg egyetlen lónak szántak. Szalmán feküdtek, pokrócot nem kaptak, napi mosdásukra pedig nem volt külön edényük vagy mosdókagylójuk, még egyetlen, közös folyóvizes csap sem (amelyet felváltva használhattak volna), hanem csak egy hosszú és keskeny vályú, amelyben nagyjából százuknak kellett megmosdania egyszerre, ugyanabban a vízben, mint a lábasjószágnak. Ötszázas csoportokra osztották őket, anélkül, hogy bármiféle érintkezésre lehetőségük nyílt volna egymással. Minden csoport mosakodásához a vályút talán három-négyszer töltötték meg újra.

Étrendjük szisztematikus éheztetésnek volt nevezhető: fél tányér híg, ízetlen leves és két-három kemény, öt hüvelyk hosszú, két és fél hüvelyk széles keksz naponta, majd két-három hónappal később, egy extra szelet kenyér, amit nem is az amerikaiaktól kaptak (akik a tábort irányították), hanem a szomszédság német lakosaitól. Az internáltak öt százaléka éhenhalt az első két hétben, ez az arány pedig az idő előrehaladtával növekedett. H úr, aki magas, erős férfi volt hihetetlen életerővel, huszonnégy kilót fogyott az első hónapban. Azonban az amerikaiak végül úgy döntöttek, hogy a tehetetlen raboknak délben adnak egy csésze kávét és egy szelet kenyeret is.

Eljött 1945 karácsonya, talán a legnyomorúságosabb karácsony a németség egész történelmében. Az amerikaiak, főleg a zsidók, tudták, hogy mit jelentett és jelent még mindig az ősrégi Téli Napforduló-Ünnep a németeknek, amelyet most a hagyomány szerint Jézus Krisztus születésnapjának álcáznak. Csoda lett volna, ha nem használják fel ezt az alkalmat is kegyetlenkedésre a koncentrációs táboruk náci foglyaival szemben, s tényleg gondoltak is rá. A rabok fejadagja szentestén és karácsonykor csupán fél tányér híg levest tett ki, anélkül, hogy egyetlen száraz kekszdarabot vagy kenyérszeletet is kaptak volna, nem is szólva a süteményekről, narancsokról s más efféle finomságokról. Fél tányér, híg, vízenyős, ízetlen leves, semmi más, egyetlen kedves szó nélkül, egyetlen sor nélkül a családjaiktól, mivel azt sem engedélyezték, hogy leveleket írjanak vagy kapjanak, így a rokonok és a barátok még csak azt sem tudták, merre is tartják fogva őket!

A konyhán alkalmazott németeknek azonban sikerült félretenniük hat darab süteményt a foglyok számára a sajátjaik közül. Az amerikaiaktól viszont annyira féltek, hogy a szolgálók a mellékhelyiségben rejtették el az édességet, nehogy megtalálják azokat.

December végére H. úr, aki immár harminchárom kilót fogyott, képtelen volt lábra állni. Ekkor a táborhoz csatolt kórházba küldték.

* * *

Ám nem kellene azt képzelnünk, hogy az amerikai kegyetlenség csupán a foglyok alig elhihető éhségkoszton tartásából állt, valamint a pokoli körülményekből, amelyeket H. úr beszámolója alapján igyekeztem leírni. Kiterjedt a hódítók, Németország „megreformálóinak” valamennyi kapcsolatára a gyűlölt nácikkal. Kifejezésre jutott például a kollektív büntetésekben, amelyeket kimértek rájuk, s a sértetlenségre, amit az őrök élveztek, bármit is kívántak tenni az internáltakkal.

H. úr elmesélte nekem, hogy egyszer a tábor valamennyi lakója egy álló napig étel-ital nélkül maradt, kizárólag azért, mert az egyik amerikai fényképezőgépe eltűnt. Végül másnap egy honfitársa zsebében leltek rá, aki megpróbálta ellopni azt, kárpótlásul mégsem adtak extra ételadagot a raboknak. Egy másik alkalommal az amerikai őr, aki annak a helynek a közelében állt szolgálatban, ahová a foglyok szegényes ételükért járultak, minden ok nélkül – csak „szórakozásból” – tüzelni kezdett a csendben étkező németek egyikére, aki H. úr elmondása szerint kimondottan jó ember volt, és hat gyermek apja. A férfi a helyszínen meghalt. Az őrt nem büntették, sőt, még csak el sem marasztalták. S ők azok, akik Nürnbergben az ítélkezők szerepét vették magukra, azok az emberek, akik a szövetségeseikkel együtt mindmáig az úgynevezett „humánusabb” szemléletmód nevében üldözik a nemzetiszocializmust! Az aljas képmutatók!

1946 februárjában H. urat Darmstadtba küldték, egy másik koncentrációs táborba. Noha ő és még számos internált, aki vele együtt ment, továbbra is beteg volt, fűtetlen marhavagonokban kényszerültek utazni, anélkül, hogy akár szalmával szórták volna fel a fekhelyüket. Érkezésükkor a betegeket nem kórházba vitték, hanem a többiekkel együtt egyenesen a celláikba.

Ezek a cellák semmi egyebet nem tartalmaztak, csak ágykereteket, s nem volt bennük sem fűtés, sem világítás. A matracokat, amiknek az ágykereteken kellett volna lenniük, kidobták az ajtókon keresztül a hóba, s a jég befedte azokat. Nemsokára behozták őket, s lassan felolvadtak, majd ezeken nyirkos, hideg alvóalkalmatosságokon kényszerültek feküdni és aludni még a betegek is. Összesen huszonöten osztoztak H. úr celláján, aki két nap és két éjszaka volt bezárva oda, majd ismét kórházba vitték, ahol három hónapig maradt. Egykor acélkemény testét olyannyira kimerítette az éhezés és a többi nehézség, hogy már alig vert a szíve. Mind a mai napig időről-időre ájulási rohamok fogják el, s a pulzusa, amit én is kitapinthattam, elképzelhetetlenül lassú. Nincs semmi reménye, hogy valaha is felépüljön, az egészsége végérvényesen odalett.

Talán valaki még emlékszik arra, milyen hideg is volt 1946-47 tele az egész kontinensen, de különösen Észak- és Közép-Európában. Darmstadtban, ahová negyvenezer politikai foglyot internáltak, a hőmérséklet a – megismétlem, fűtetlen – cellákban mínusz huszonöt fok volt.

Darmstadt és Schwarzenborn pedig semmiképpen nem tekinthetők kizárólagos példáknak az olyan helyekre a megszállt Németországban, amelyeket joggal nevezhetünk haláltáboroknak. Voltak – s mindmáig vannak – máshol is, és ugyanilyen demokratikus buzgalommal vezetik azokat is. Közülük az egyikben, Bad Herstfeldben, azokat a politikai foglyokat, akiket a kapituláció után rögtön elfogtak, a szabad ég alatt, a puszta földön helyezték el. Nem számított, hogy jó-e az idő vagy zápor tombol, hetekig így tartották őket, s ételt is alig kaptak. A kínzások egyikében katonák kettős sora között kellett járkálniuk, akik addig ütötték őket, míg el nem ájultak vagy esetleg meg nem haltak. A Brüsszel közelében lévő, britek vezette 2288-as tábor, szintén 1945-ben, negyvenezer fogolynak adott szállást, és ugyanígy nézett ki, ahogyan arról R. úr, egy ott szolgáló brit tiszt személyesen beszámolt nekem.15 Dachau felett, amely egykor, a nemzetiszocialista uralom idejében főként természetellenes szexuális bűncselekmények miatt elítélt férfiakat tartalmazott, s világhírnévre tett szert, az antináci sajtó újra és újra ismétlődő hazug utalásai miatt, 1945-ben átvették az uralmat a szövetségesek. Ők továbbra is koncentrációs tábornak használták, azzal a különbséggel, hogy az internáltak többé nem szexuálisan elfajzottak, hanem csupán nácik voltak, s lehetőleg a Waffen SS tagjai. Közülük sokakat később Darmstadtba küldtek, ahol H. úr találkozott velük, s ő elmesélt nekem egy keveset abból a rengeteg borzalomból, amit tőlük hallott, s amit közülük sokan megerősítettek, amikor később magam is abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megismerkedhettem velük.

Miután a szövetségesek elfoglalták, Dachau a kínszenvedés helyszínévé vált, nem csupán az éhezésé, a hidegé s minden egyéb nehézségé, hanem a szándékos fájdalomokozásé is, mindazokkal a visszataszító eszközökkel együtt, amik ehhez tartoztak. A pokol egy igazi bugyra, a szó legteljesebb értelmében. S ebben a pokolban az ördögök a zsidók voltak, főként politikai elítéltek, akik sötét tevékenységeik miatt kerültek bajba a nemzetiszocialista rendszer idején, ám most készen álltak a könnyű és gyáva bosszúra. Valamennyi embert, akinek „háborús bűnösként” meg kellett jelennie a szövetséges bíróságok előtt, a zsidók feljelentése alapján választottak ki, és kínzásnak vetettek alá, anélkül, hogy bármiféle bizonyíték is felmerült volna az ellenük felhozott vádakra. A tortúra az elkövető zsidók képzelőerejének minősége és mennyisége szerint változott. Sok áldozatot kényszerítettek arra, hogy egy sorban falnak dőljenek, lábfejeikkel nagyjából egy méterre attól, majd egy bottal akkorát sújtottak a lábakra, amekkorát csak bírtak, úgyhogy a foglyok egyenesen arcra zuhantak, vérezve és a fogaikat kitörve. Másoknak letépték a körmeit, annyi időre akasztották fel őket, amennyire csak akarták, vagy a nemi szerveikhez kötött erős vékony kötélnél vagy láncnál fogva forgatták őket körbe a szobában. Maguk a szövetségesek ismerték be mindezt. Az USA hadügyi államtitkárához, Kenneth Royallhoz írt beadványában Edward Lewy Van Roden amerikai bíró azt állította, hogy a dachau-i amerikai katonai törvényszék előtt megjelent „háborús bűnösöket” különféle kínzásoknak vetették alá. „Rúgdosták őket, kiverték a fogaikat, összetörték az állkapcsukat, magánzárkába kerültek, lángoló farudakkal gyötörték, éheztették, a családjukat ért megtorlással fenyegették őket és a kiszabadulás hamis reményét csepegtették beléjük, hogy vallomást csikarjanak ki belőlük.16

Darmstadtban és Schwarzenbornban a legcsekélyebb ürüggyel is gyakran akár egy hónapra is anyaszült meztelenül tartották az internáltakat fagyos cellájukban, s csak éjszakára adtak nekik egy pokrócot.

Így bántak a bajtársaimmal a háború utáni náciellenes, szövetségesek vezette koncentrációs táborokban azok a kedves zsidók, akikre az egész világ megtanult úgy tekinteni, mint „szörnyűséges” rendszerünk ártatlan és szeretetre méltó áldozataira, s akiket sajnáltak és dicsőítettek, ám akiknek valójában – öntudatlanul – mindvégig rabszolgaként engedelmeskedtek.

* * *

H. urat, kinek a fenti és még sok más információt köszönhetem, 1947 decemberében engedték szabadon, miután csaknem három évet töltött a pokolban.17 Nehéz megmondani, hány ezer további nemzetiszocialista, akik egykor ugyanolyan épek és egészségesek voltak, mint ő, vált hozzá hasonlóan emberi ronccsá a megszállt Németországban található számtalan haláltáborok egyikében, s még keletebbre, a Szovjetunió ismeretlen fegyenctelepein, ahonnan senki sem tért vissza. Nehéz megmondani, hány ezren haltak meg. S különösen nehéz képet adni a nemzetiszocializmus üldöztetésének valamennyi különböző válfaja közül a legsötétebbről és legkegyetlenebbről, az SS tagjainak vértanúságáról. Semmi sem lehet elég borzalmas ennek lefestéséhez.

Ahogyan az elvárható, a megszállt Németországban, Oroszországban vagy bármely másik államban a nemzetiszocialista erők e ragyogó elitje szenvedett kétségkívül a legtöbbet.

Az egyik ország, ahol a könnyen felismerhető, ifjú SS-tagokat bizonyosan a legnagyobb nehézségeknek vetették alá, Franciaország volt. Hetekig a hideg, nyirkos földön kellett feküdniük, miközben éheztették, verték és egyéb módokon kínozták őket. Sokakat a francia (vagy belga) egyenlítői gyarmatok rabszolgatáboraiba küldték, hogy ott pusztuljanak bele az alultápláltsággal, rossz bánásmóddal és trópusi betegségekkel kombinált kimerültségbe. Sikerült találkoznom egyikükkel, W. úrral18, akit 1945-ben, miután a franciák elfogták, Marseilles-ből Sidi-bel Abbes-ba vittek tizennyolcezer társával együtt, onnan pedig, a Szaharán keresztül, félvad marokkói segédcsapatok kíséretében, Belga Kongóba. Ezek az afrikaiak, akik a perzselő magányban egyedül voltak fegyvertelen foglyaikkal, a legcsekélyebb ürügy miatt, sőt, néha minden ürügy nélkül is rájuk lőttek. Talán a franciák bemesélték nekik, hogy a nácikra a sötétbőrűek természetes ellenségeiként tekintsenek, ahogy a brit propagandának is sikerült ezt elérnie viszonylag nagy számú indiai esetében. S ez, a velük született gyilkolási hajlammal együtt, valószínűleg meglehetősen felbújtotta őket. Sok rab, akiket nem öltek meg ily módon, a veszélyes lázrohamokba pusztult bele. Nem voltak gyógyszereik és semmiféle lehetőségük az orvosi kezelésre, senki sem ápolta őket a bajtársaikon kívül.

A Kongónál egy táborba kerültek, amely szintén kizárólag vad észak-afrikai és néger fennhatóság alatt állt, s az ottani ólombányákban napi tizenkét órányi – hajnaltól napnyugtáig tartó – rabszolgamunkát kellett végezniük, derékig érő vízben és szinte semmi élelemmel. Leveleket nem írhattak és nem kaphattak, nem lehettek náluk könyvek, amik segítettek volna kevésbé fárasztóvá, nyomasztóvá és kétségbeesetté tenni az életüket ebben a pokolban, ahol három hosszú évig kellett maradniuk!

A tizennyolcezer emberből, akik 1945-ben kihajóztak Marseilles-ből, csak négyezer-nyolcszáz láthatta meg ismét Európa partjait 1948-ban, s láthatták Németországot romokban, de talán – ha az Istenek meghallgatnak – láthatják még azt is, hogy a bajtársaik és ők maguk hamarabb megbosszultatnak, mint ahogy azt ellenségeink sejtik.

* * *

Igen, százszorosan is megbosszultatnak, nem az emberi közvetítők útján, bárkik is legyenek majd egyszer ők, akik ismét vérfolyamba taszítják Európát és az egész világot, hanem a láthatatlan és könyörtelen erők által, akik számára valamennyi ember csupán eszközül szolgál, a rettegés által, amelyet ellenségeink magukra vonnak, valahányszor csak megtámadnak és kárt okoznak nekünk. Mert létezik a létezők természetében rejlő Igazság, az ok és okozat elkerülhetetlen Törvénye, amely a vétek szörnyűsége szerint szabja ki a büntetést, valamint annak nagysága és értéke szerint, aki ellen azt elkövették.

Láttam a Keletet és a Nyugatot, tizenöt országba látogattam el, hosszú éveket töltöttem el az életemből a Közel-Keleten és Indiában, s e hatalmas és változatos vidékek örökké fejemben élő változatos emlékei – az egyetlen előny, amelyet különös sorsom biztosított számomra a legtöbb nemzetiszocialistával szemben – a szívem legmélyéből mondatják velem, hogy a modern világban nem ismerek semmit, amely felérne a náci ifjúság csodálatosságával. Semmit. Élnek kivételes egyének mindenütt az árja és – a Távol-Keleten – a nem-árja fajok között is. Indiában akad még néhány valódi brahmin, akik emberiségünk legkiválóbbjait képviselhetnék egy másik bolygó lakói előtt. Ám sehol sem találhatunk az emberi lények olyan közösségére, amely összevethető lenne Németország eme testi és szellemi elitjével: magasak, erősek és jóképűek – külsőre olyannak tűnnek, mint Baldur, az északi istenek legkiválóbbika –, őszinték, megbízhatóak, magabiztosak, bátrak és kedvesek, jólelkűek a teremtményekhez, kegyesek a Természet iránt, a szó legnagyszerűbb értelmében pogányok, elkötelezettek egymás iránt és szívüket-lelküket korunk élő istenének, Adolf Hitlernek és az általa megtestesített tökéletesség örökkévaló ideájának szentelik.

Nincs bocsánat azok számára, akik szándékosan ártottak az ilyen embereknek, nincs bocsánat azoknak, akik fájdalmas nyöszörgésüket élvezve éheztették, ostorozták, kizsigerelték őket, akik élve vetették őket a pokol bugyraiba. De nincs megbocsátás azok számára sem, akik hasonlóképpen bántak az idősebb nemzetiszocialistákkal, a tanárokkal, az ösztönzőkkel, az isteni ifjúság megteremtőivel, e páratlan elit atyáival és anyáival. Szenvedélymentes precizitással, mosolygó elfogulatlansággal fogja őket halálra zúzni a személytelen, mindent átjáró Igazság, amelyről beszéltem, és nincs az a pénz vagy tehetség, amely a segítségükre lehetne.

De mi lesz akkor, ha a pusztítás ellenállhatatlan hulláma átcsap majd a mi fejünk felett is?

Ha csupán egy újabb összecsapása lenne az anyagi hatalmaknak, akkor valószínűleg megtörténne ez. De nem az lesz. Ahogy már említettem, az örökkévaló küzdelem modern szakasza következik be az Élet és a Fény láthatatlan Erői és a Halál hasonlóképp láthatatlan Erői között, az életre törekvő világakarat, amely a virágzásra és uralkodásra törekvő elitjében testesül meg és a világ ősrégi betegsége, a felbomlásra való hajlama között, amely a paraziták, puhányok és alemberek akaratában fejeződik ki, a sokféle söpredékben, amely az elit elpusztítására tör, s a csúcsra, a helyére kíván lépni. Ebben a mindennél fontosabb, valódi küzdelemben mi már meg is nyertük a csatát. Bármennyire is erőtlennek és reménytelennek látszódunk jelenleg, teljesen összezúzottnak, már diadalt arattunk a láthatatlan síkon. Megőriztük a szellemünket. Megőriztük, mégpedig nem a győzelemben – az túl könnyű, erre bármely értéktelen harcos képes –, hanem a katasztrófa, a megaláztatás és az agónia legmélyebb mélységeiben, a börtönélet monoton rutinjában, nap nap után, hónap hónap után, most már négy éve, mint E. asszony és még sok más úgynevezett „háborús bűnös”, akiket nem akasztottak fel, vagy mint H. úr az antináci haláltáborok (amik tényleg megérdemlik ezt a nevet) jéghideg celláiban, élelem nélkül, vagy a kínzókamrákban, vagy W. úrhoz és a bajtársaihoz hasonlóan a feketék korbácsa alatt a rabszolga-létesítményekben Afrika lángoló szívében, vagy mint azok az ezrek, akik mind a mai napig hasonló szörnyűségek közepette élnek az Urál bányáiban, Szibériában s még ki tudja, hol.

Miután elmondta, hogy neki és a többi SS-tagnak, a tábor foglyainak, nem lehetett egyetlen könyve sem, W. úr hozzátette:

- Mindenesetre sikerült magamnál tartanom ezt.

S előhúzott a zsebéből egy aprócska kötetet. A borítóján az alábbi feliratot olvastam: Friedrich Nietzsche válogatott gondolatai.

- Néhány aranyló gondolat A hatalom akarása szerzőjétől – folytatta W. úr –, ezek tartottak életben a pokoli évek során.

- Igen, a büszkeség és erő szavai, nem pedig a vigasztalásé – gondoltam.

S visszatekintve arra, amit az ifjú elszenvedett, a felkelő Napkorong előtt, a Fény sötétség feletti, mindennapi győzelme előtt, áradó lelkesedés ragadott magával. Szívemben üdvözöltem a náci szellem e győzelmét, az örökkévaló ifjúság diadalát, annak bizonyságát, hogy a világ természetes elitjének erejét semmi és senki sem képes megtörni soha.

1 A mozgalomnak és egyes vezetőinek üldöztetése minden gyalázkodás és rágalmazás ellenére sem árthatott semmit. (Mein Kampf, Zárszó, 782 old.; cf. Mannheim, 688 old.)
2 A The Lightning and the Sun című munkámban, ami még nem jelent meg. [1958-ban Kalkuttában adták ki végül. (A ford.)]
3 Bengália lakosságának egyharmadát – tizenöt millió embert – éheztettek halálra vagy okoztak számukra maradandó sérülést az 1943 áprilisától decemberéig tartó, hosszúra nyúlt éhínség során, amely azért alakult ki, mert minden rizskészletet elvettek a lakosságtól a Burmában harcoló brit és amerikai csapatok élelmezésére.
4 Több mint egy millió ártatlan állat élveboncolását végzik el évente egyedül Nagy-Britanniában.
5 Tizet közülük kötél általi halálra ítéltek, három öngyilkos lett, heten mind a mai napig börtönben vannak, s csupán Hjalmar Schachtot mentették fel.
6 Montgomery Belgion: Nürnbergi sírfelirat: egy ideiglenesen külföldön lévő barátnak szóló levél, Falcon Press, London, 1946.
7 Savitri itt arra az álmára utal, amelyet Hermann Göring halálának éjszakáján álmodott, arról, hogy meglátogatta őt a cellájában, és egy ciánkapszulát adott át neki. Sven Hedin véleménye szerint ez az élmény talán az “asztrális kivetülés” esetei közé tartozott. A teljes történethez lásd: Savitri Devi: And Time Rolls On: The Savitri Devi Interviews, szerk. R.G. Fowler (Atlanta, Georgia: Black Sun Publications, 2005), 43-44. old.
8 Az ellenszegülők. [A ford.]
9 Hertha Ehlert.
10 Goodrick-Clarke szerint Herta Bothe. (Nicholas Goodrick-Clarke: Hitler’s Priestess, Savitri Devi, the Hindu-Aryan Myth, and Neo-Nazism, New York University Press, 1998., 143. old.)
11 Legalábbis az ókori Görögország ideje óta.
12 Goodrick-Clarke szerint (i.m. 143. old.) Anna Hempel vagy Irene Haschke.
13 Fiók- vagy sejtvezető. A második legkisebb területi egység (Zelle) vezetője a Harmadik Birodalomban. A felségjogviselők (Hoheitsträger) közül csak a blokkvezető (Blockleiter) volt ennél alacsonyabb beosztás. [A ford.]
14 Friedrich Horn.
15 R. urat felmentették a szolgálat alól, és távozásra kényszerítették, mert tiltakozni merészelt a táborban uralkodó viszonyok ellen.
16 Ez az írás a Rheinisch-Pfälzische Rundschau-ban, egy bad kreuznach-i demokrata lapban jelent meg 1948. december 31-én. Francia nyelvű változata a Revue de la Presse Rhénane et Allemande negyedik számában található, amely a koblenzi francia hatóságok jóvoltából került hozzám.
17 1949 december 12-én halt meg.
18 Gerhard Waßner.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése