2014. január 30., csütörtök

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (VI.)


MÁSODIK RÉSZ
GYÖMBÉR

Hatodik fejezet
HELIODÓRA HAZAÚTJA


A nap lassan alászállt. A gőzös még nem indult útnak, Heliodóra pedig a fedélzeten állt, a korlátnak dőlve, és Bombay kikötőjét figyelte, melyet elhagyni készült.

Korábban még soha nem utazott ilyen zsúfolt hajón. A civil utasokon kívül, akiket kényszerűségből mind az első osztályon helyeztek el, mivel az összes többi helyet elfoglalták a hazatartó csapatok, hatszáz brit bakát szállítottak rajta, tisztjeikkel együtt.

Emberek jöttek-mentek a fedélzeten, a személyzet tagjai sürögtek-forogtak, az utasok és az utasok barátai álldogáltak, üldögéltek és beszélgettek, a brit hadsereg tagjai egyenruhában, rengetegen, hordárok, a csomagokat fejükön vagy hátukon cipelve. Ám Heliodóra még annál is inkább egyedül érezte magát, mintha a sivatag közepén lett volna. Mozdulatlanul állt, könyökével a korlátra támaszkodva, fejét kezeire hajtva, elveszve gondolataiban. Ezek a gondolatok pedig semmiben sem hasonlítottak azon férfiak és nők gondolataihoz, akik körülötte álltak, ültek, vagy árnyékként haladtak el mellette.

Gondolatban visszatért azokhoz az időkhöz, amikor először érkezett Indiába, nagyjából tizennégy évvel korábban, e táj vonzerejének bűvöletében, ahol „mind a mai napig imádják az Árja Isteneket”, tele ifjúi lelkesedéssel, óriási reményekkel és vágyképekkel, annak ellenére, hogy akkor már huszonhat éves volt. Visszaemlékezett, hogyan figyelte a Vaishakha Purnima körmenetet a Rameshwaram templom végtelen, fáklyafényes folyosóin, vagy amikor a Kauveri-völgyet nézte a Trichinopoli-szikláról, a Srirangam templom huszonnyolc „gopurá”-jával, melyek a trópusi növényzetből törtek elő. Felidézte, ahogy bejárta egész Indiát, a déli határtól a Himalájáig, Punjabtól és Kashmirtól Assam keleti határáig, beszédet mondva a tömegeknek a szabadban – rizsföldek és kókuszpálmák hatalmas vidékei vagy a sivatagos, Közép-Ázsiához hasonló tájak előterében – újra és újra elismételve nekik: „Az árja büszkeség és a kötelességtudó, szenvedélymentes, harcias tett, amelyet ősi bölcsek és énekmondók hagyományoztak számotokra – Krishna Úr fenséges dala1 –, ez a mi üzenetünk.” Majd, a szanszkrit iratok örökkévaló szavai mellett, a Mein Kampf-ból és a Huszadik század mítoszából idézett.

Emlékezett arra is, hogy minden alkalommal, mikor a barna tömeg éljenezte őt – az a barna tömeg, melynek soraiban néhány világosabb, tökéletes árja vonásokkal bíró arc mindig tanúsította az északi hódítók, a szanszkritul beszélő India felépítőinek ősi vérét – a nagyszerű német dal, az „és holnap az egész világ” jutott eszébe, s büszke volt arra, hogy a maga különös módján, de hozzájárult ama álom beteljesüléséhez, melyre utalt.

Mostanra a dicsőséges álom valóban csak egy álomnak bizonyult – vagy legalábbis ő akkor ezt gondolta. Egy romokban álló kontinens felé fog hajózni hamarosan, sőt, egy olyan kontinens felé, ahol a Sötét Erők maradnak hatalmon, Isten tudja még milyen hosszú ideig.

Visszagondolt a békés otthonra, ahol oly sok évet töltött – a macskáira az árnyékban fekve, a hatalmas virágosládákban, a teraszon vagy szobájának hűvös padlóján, a ventillátor alatt, az ölében vagy az ágyában. Hol voltak most ők mindannyian, azok a kedves macskák, akiket Kalkutta utcáin talált, befogadott, etetett és kényeztetett? Legtöbbjük már halott (két, egymást követő hulláma is volt a „macskabetegségnek”, mielőtt távozott), kettő közülük, a barsonyos Sadhu és Lalu, egy nagy, sárgacsíkos állat, még mindig ott volt, abban a két szobában, Heliodóra legbizalmasabb barátja és munkatársa gondjaira bízva. A többit, körülbelül húszat viszont el kellett ajándékoznia. Heliodóra meggyőződött róla, hogy valamennyiüknek jó sora lesz. De ki tudná valaha is annyira szeretni őket, amennyire ő tette? Látni fogja-e még bármelyiküket is, ha egy nap visszatér? Valami mélyen belül azt súgta neki, hogy nem.

Akkor miért megy egyáltalán el, hátrahagyva mindent, ami oly sok évig élete része volt? Mit fog tenni Európa romjai között? Miben bízik, mit találhat ott, ami megéri azt, hogy elszakad mindentől, csak hogy ezt a valamit megkeresse? E kérdésre Heliodóra maga sem tudott válaszolni. Tudatos énjének fogalma sem volt róla, mi készteti távozásra, ám egy nála sokkal hatalmasabb Valami így akarta, Valami, amelynek csupán része volt, s ő engedelmeskedett neki, ahogy az ujjak, a könyök, a lábfej és valamennyi testrész engedelmeskedik az agynak. A nagy, kollektív Énből származott a késztetés, amelybe aprócska egyéniségét már évekkel korábban beolvasztotta, e kollektív Éntől, amely mellett, bármit is tett, kitartott. Nem is választhatta az engedetlenséget, hiszen a nagy, kollektív Én saját énje volt. Azért hajózott haza, hogy átélje a vereség borzalmát a többiekkel, összes ismeretlen bajtársával együtt, akik még mindig osztoztak Hitler-tiszteletében, velük, akiket diadalok csúcsán sosem látott, ahogy nem látta megszentelt Vezérüket sem, aki az ő vezére is volt. És semmi, még egy békés otthon, a kedves Sadhu és a többi, ölében fekvő és ott doromboló macska sem tarthatta őt vissza.

Megszólalt egy sziréna, Heliodóra pedig megborzongott. Így hát tényleg útnak indul! De hová? Hirtelen, az elvesztett háború összes keserűségével együtt eszébe jutott egy hat hónappal korábbi újságpapír fejléce, melyre egyetlen pillantást vetett a vasúti kocsiban, s amely azt írta: „Berlin maga a pokol.” Érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek, a teljes kétségbeesés könnyei. Mégis mennie kellett.

A Nap mostanra már alászállt, az öböl vize pedig az aranyló fény ragyogásában tündökölt. A sziréna hangja még egyszer átjárta széltében-hosszában, s a hajó útnak indult. Heliodóra a felső fedélzeten maradt, tekintete nem mozdult a visszahúzódó partvonalról. Aranybarna fürtjei, melyeket összekuszált a szél, magukra öltötték az est izzásának tüzes, vörösessárga árnyait.

* * *

Amikor végül lesétált, egy kitöltendő nyomtatványt nyomtak a kezébe. 1945 végén az űrlapok kitöltése igen fáradságos, s oly szükségszerű tevékenység volt, mint az evés és ivás. Heliodóra átfutotta a megszokott sorrendben lévő, megszokott szavakat: név, családnév, születési hely és idő, foglalkozás, vallás stb. Nem tudta, nem kérdezte és nem is törődött vele, miért van szüksége valakinek ezekre az információkra. Ám a „vallás” pontnál megtorpant. Ez lehetőséget nyújtott az ellenszegülésre, hónapok óta az elsőre, mely hivatalosan az útjába került. Kihívás volt ez harcias szelleme számára a kollektív vereség ellenére is! A „vallás” szó mellé merészen odaírta: „nemzetiszocialista”, majd miután az űrlap többi részét is kitöltötte, arcán a keserű elégedettség mosolyával visszaadta.

Egy órával később az irodába kérették, s ott egy egyenruhás angol elé állították. Azután megkezdődött a párbeszéd:

- Ön töltötte ki ezt az űrlapot? – kérdezte a férfi, miután kereszt- és vezetéknevén szólította.

- Én.

- És mi ez a vicceskedés itt? – mutatott az angol a hit kimondhatatlan nyilatkozatára.

- Egyáltalán nem vicc – válaszolta a nő annak pimaszságával, kinek már nincs vesztenivalója –, valóban ez a vallásom.

- Ez egyáltalán nem is vallás, hanem a bűnözők legbaljósabb társasága, mely valaha is létezett!

- Ebben az esetben tekintsen engem is „baljós bűnözőnek”, mivel büszke vagyok rá, hogy Adolf Hitler legjelentéktelenebb tanítványa lehetek, bárhogy is végződött ez az átkozott háború – felelte Heliodóra a megingathatatlan meggyőződés eltökéltségével.

- Komoly bajba is taszíthatnám, de nem fogom – válaszolta az élelmezési tiszt, vagy bárki is volt ez az egyenruhás – maga még csak nem is német, sőt, nem is volt Európában ezek alatt az évek alatt, úgyhogy nem tudja, mit beszél.

A férfi nem hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná az elszánt nő kitörését:

- Ó, de igen, nagyon is tudom! És bárcsak lenne rá lehetőségem, hogy be is bizonyítsam!

A férfi darabokra tépte a nyomtatványt, majd a papírkosárba dobta, és egy újat nyújtott át neki.

- Most töltsön ki még egyet, kérem, és hagyja ki azt a szót. Írjon bármit, csak azt ne...

- Nos – válaszolta a nő dacosan – akkor most azt fogom írni, hogy „napimádó”, vagyis az Élet tisztelője. Az én szememben ez ugyanazt jelenti. Jelképünk nem véletlenül az örökkévaló Szvasztika, a Napkerék.

Miután távozott az irodából, visszatért a fedélzetre, és az elveszett háború gondolata újra megkísértette.

* * *

A hajó zsúfolásig telt olyan emberekkel, akik örültek, hogy megnyerték a háborút, és örültek, hogy hazafelé tarthattak: nyugodt angolok a családjukkal együtt, és brit katonák Indiából, Burmából és Malajziából. Az utasok közt akadt néhány indiai is, ám ők éppen annyira készen álltak felszólalni bármilyen diktátor ellen, különösképp pedig Adolf Hitler ellen, mint bárki más. Egy legyőzött Németország, amelyet többé nem tekinthettek hasznos szövetségesnek a „brit imperializmussal” szemben, úgy tűnt, nem érdekli már őket. Heliodóra felidézte a lelkesedést, amellyel Indiában fogadták a dicsőséges 1940-es évben a menetelést Dunkerque-ig, s rosszullét fogta el az átlagos emberi lény hatására, aki mindig a győztesek oldalára áll, mindig készpénznek veszi a győztes propagandáját, mintha az lenne az egyetlen igazság, semmi más okból, csupán azért, mert éppen a győztesek hirdetik. Ilyen embereket talál majd Európában is, még Németországban is, ha sikerül eljutnia oda? Talán még azok közt is, akik a Führert dicsőítették a hatalmas pártgyűléseken? Értük hagyott hátra mindent, még a macskáit is?

Lehangolt volt, alig szólt valakihez. Napközben az egyik sarokban ült, a hallban, egy, az állatok védelméről szóló könyv írásába temetkezve. Semmi nem döbbentette meg annyira, mint a kontraszt az úgynevezett „háborús bűnök” és „háborús bűnösök” körül kialakult, végeérhetetlen felhajtás, és a közöny között, mellyel a „tisztességes emberek” a tudatlan négylábú állatokkal szemben elkövetett mindennapos borzalmakhoz álltak, melyet a táplálkozás, luxus, sport és tudományos kísérletek nevében követtek el. Ha többezernyi csodálatos, egészséges állat kínzása és megölése elfogadható volt „emberi lények (köztük jónéhány beteg) megmentése” érdekében, akkor bizonyosan eltörölhető a föld színéről néhány ezer vagy akár millió veszélyes szabotőr és ezek szimpatizánsai egy jobb emberiség védelmében, e háború során annak puszta túléléséért harcolva az egész világ egyesült dühe ellen. Gyűlölte ezt a világot, amely együttérzésért mert folyamodni a „szegény” zsidók érdekében, az élveboncolással és a mészárszékekkel azonban képtelen volt leszámolni. S mikor az egyetlen Államra gondolt, mely megtiltotta az egyiket e borzalmak közül, s melynek ihletett Vezére – aki a Nyugat egyetlen vegetáriánus vezetője is volt – a másik eltörléséről is álmodott, keserűséget érzett. Ez az Állam most romokban hever, isteni Vezére pedig halott.

Azután valaki bekapcsolta a rádiót, és vagy valami jazz zene vagy valamilyen bugyuta amerikai szerelmesdal csendült fel, a csúnya, unalmas világ tipikus megnyilvánulásai, amelybe Heliodóra alámerült. Esetleg valami még rosszabbat hallott: a szövetségesek szponzorálta műsort, amelyben az olyan kifejezések, mint „a német nép szisztematikus nácitlanítása és újranevelése” vagy „Németország fokozatos reintegrálása a keresztény és demokratikus nemzetek közé” hangzottak el vezérmotívumként újra és újra. E kifejezések hallatán Heliodóra lényének minden idegszála megfeszült a felháborodástól.

Késő éjjelig, míg a többi utas a társalgóban maradt, ahol kártyáztak, zenét hallgattak vagy beszélgettek, a nő, akit a kalkuttai macskák titokzatos nyelvükön „Kétlábú Istennőnek” neveztek, a fedélzeten a korlátnak támaszkodva állt, arcába szél fújt, szemei pedig vég nélkül fürkészték a csillagos eget és a mély, sötét tengert:

“Les deux goufres ne font qu’un abîme sans bornes
do tristesse, de paix, et d’eblouissement . . .”2

A francia költő verse3 járt a fejében, miközben belélegezte a végtelen térség komoly ünnepélyességét. Közben egy ember nélküli világra vágyott, egy világra, amelyben sivatagok és dzsungelek vannak, emlősök, madarak és hüllők lakoznak, visszahódítva a területeket, melyeket az úgynevezett „civilizáció” elbitorolt, olyan világra, ahol nagy, csíkos macskafélék élnek, folyók és tavak vizéből isznak, melyek pálmafák és óriási páfrányok alakját tükrözik a holdfényben, s amelyben az egész emberi történelem csupán egy minden nyom nélkül, örökre tovatűnt dolog lenne.

“Tels le ciel éclatant et les caux vénérables
dorment dans la lumière et dans la majesté,
comme si la rumeur des vivants misérables
n’avait jamais troublé lour rêve illimité . . .”4

De nem az „élők”, hanem csupán az ember volt az, akit Heliodóra szívesen eltüntetett volna a bolygó felszínéről. Az „élőket” összességében szerette. Ők nem voltak felelősek a második világháborúért, sem pedig a szövetségesek „újranevelési” terveiért. De az emberi faj elpusztítása – a tenger hangja a csillagok alatt, a szélfúvás, a fák zúgása a viharban, egy párját hívó nősténytigris kiáltása a magas fűben, és semmi más – volt az egyetlen elfogadható lehetőség számára a Harmadik Birodalom, vagy ahogy ő hívta, „a nyugati árja emberiség erőssége és reménye” elpusztítását követően. A kompromisszum legkisebb szikrája sem élt benne.

Ám a tenger és a csillagok, a távoli sivatagok és dzsungelek s az üvöltő széltől sodort porfelhők az emberi városok romjai felett – a szövetségesek városai felett csakúgy, mint azok felett, melyeket éppen az ő bombázóik változtattak hamuvá – sajnos nem ezek voltak a kizárólagos valóság. Még ha a rádiókészülék néma is maradt, még ha a fedélzeten éppen nem is látott egyetlen brit katonát vagy az aktuális eseményeket megbeszélő utast sem, Heliodóra tudhatta, mi vár rá a háború utáni Európában. Természetesen senki nem lenne képes „újjánevelni” őt, aki a hitlerizmushoz saját akaratából jutott el, teljes tudatában annak, hogy mit tesz. Most viszont szemtanúja lett ezrek lassú visszahullásánaknak abba a sivár hiedelembe, amely az „ember” – az unalmas átlagember – körül alakult ki. Ehhez tartozott a „tűrő humanizmus”, az a hit, melyet őszintén megvetett. Tanúja lett azok fokozatos süllyedésének, akik egy napon a felsőbbrendű emberek kontinensét alakíthatták volna meg. Mindezek most az erőtlenségbe hanyatlottak.

A kétségbeesés határán állt. Csupán a halovány remény, hogy egy napon majd láthatja a Jaltában tanácskozókat és támogatóikat, mindazokat, akik akkor, 1945-ben olyannyira örültek „győzelmüknek”, még az övénél is rosszabb helyzetben, volt az egyetlen érzés, mely megakadályozta, hogy a tengerbe vesse magát.

* * *

Ám a kétségbeesés nem minden: a hűtlenség még rosszabb volt. Heliodóra napról napra egyre jobban érezte, hogy távolabb kerül a nemzetiszocialista ortodoxia egyszerű, egyenes ösvényétől, melynek egyik alapelve az volt, hogy soha ne kritizáljunk semmit, amit a Führer tett, mondott vagy írt. Még ha csak magányos gondolatai titkaként is, de ilyen kérdések felmerülése nem szabadna, hogy bekövetkezzen egy jó, s különösen egy olyan egyszerű tanítvány esetében, mint ő (aki „nem is német”, ahogyan azt az egyenruhás angol mondta, mikor széttépte írott hitvallását).

Ahogy órák hosszat a korlátnak dőlve állt a fedélzeten – olyan messze a jazz zenétől és a BBC beszámolóitól a szövetségesek „nácitlanítási” erőfeszítéseiről, amennyire csak tudott – problémák nyugtalanították, problémák, melyekre úgy tűnt, nincs megoldás, abban a pillanatban, ahogy többé nem fogadjuk el Adolf Hitler szándékait akadékoskodás nélkül. Például miért támadta meg a Führer Oroszországot, mikor nagyon is jól tudta, milyen nehéz Németországnak egyszerre kétfrontos háborút vívni? Emlékezett rá, erre az volt a válasz, hogy titkos brit küldöttek sikeresen izgatták Sztálint Németország ellen. Egy újságcikkből származott ez az információ, melyet régebben olvasott. Oly egyszerű magyarázata volt az egésznek: Sztálin felesége zsidó, testvérei pedig fontos szerepet játszottak a szovjet politikában. Hogyan is tudott volna így ellenállni a világzsidóság szolgálóitól származó javaslatoknak a háborús időkben? Ha Németország nem támadta volna meg őt, ő támadta volna meg a németeket... Molotov követelései az 1940 novemberi berlini megbeszéléseken mindenképpen eltúlzottak voltak... s a háború Oroszországgal elkerülhetetlen volt... Ám ekkor, egy másik kérdés merült fel benne könyörtelenül: Miért nem küldött a Führer néhány ezer ejtőernyőst Angliába rögtön a Dunkerque-i visszavonulást követően? E visszavonulás során miért parancsolta előretörő csapatainak, hogy tartsanak tíz kilométeres távolságot előörseik és a visszavonuló brit hadsereg között? Nyivánvalóan a legjobb dolog az lett volna, ha legyilkolják az egész Brit Expedíciós Haderőt, nemde? Heliodóra nem volt hadvezér, de tudta, hogy mindenki ezt tette volna. Miért nem választotta a Führer a legegyszerűbb – az egyetlen – utat a győzelemhez? Hiábavalóan gyötörte elméjét, hogy ráébredjen vagy megfelelő igazolást találjon valamennyi döntésére, melyet képtelen volt megérteni. S egyszerre rájött, milyen messzire is jutott már a lázadás útján. Gyűlölte magát, hogy többé nem volt képes elfogadni a Führer akaratát és szavát azzal a bizalommal, amely egykor jellemezte, a háború alatt és előtt – a vereséget megelőzően, mely most már egy örökkévaló tény volt, vagy legalábbis számára annak tűnt.

- A zsidók rabszolgáinak sikerült belőlem, éppen belőlem rossz nemzetiszocialistát csinálniuk? – gondolta elborzadva – mert semmi mást nem csinálok most, mint lélekben vitázom szeretett Vezérünkkel! Én, aki nem is voltam Európában, amikor a legnagyobb szüksége lett volna ott mindannyiunkra!

Gyűlölte a Harmadik Birodalom elpusztítóit is, különösen a briteket, kiknek Adolf Hitler annyiszor és oly őszintén nyújtotta jobbját a valódi béke iránti erőfeszítésként. Annál vadabbul gyűlölte őket, minél inkább kísértette Führere áldozatának szörnyűsége.


Keserű hangulata még akkor is megmaradt, amikor a hajó a southamptoni öbölbe érkezett, s Heliodóra gépiesen követte az utasok áradatát le a hajópallón, majd keresztül a vámon a vonatig, amely Londonba vitte őt.

Hideg novemberi éjszakán érkezett meg a nagyvárosba.

1 A Bhagavad-Gíta

2 “A két örvény a bánat, béke és ragyogó fény egyetlen, feneketlen szakadékát teremti...”

3 Leconte de Lisle: A cápa (A Tragikus költemények című kötetből).

4 “Így hevertek álomban a fénylő ég és a szent vizek, ragyogva és fenségesen, mintha végtelen álmukat nyomorult élőlények zajongása sosem zavarta volna meg.”

2014. január 22., szerda

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (V.)


Ötödik fejezet
BÉKÉS HALÁL ÉS ÚJJÁSZÜLETÉS


Sokkal több macska volt Heliodóra otthonában, mint korábban. Néhányuknak (köztük Hosszúbajusz anyjának) kölykei születtek, ám volt pár újonnan érkezett is. Sokan közülük betegek voltak, sokan meg is haltak egy friss járványnak, a „macskabetegségnek” köszönhetően. Őket hamarosan az utcáról érkező jövevények váltották fel.

Hosszúbajusz hamarosan ismét boldog macska lett. Ajka teljesen meggyógyult, miután Heliodóra bekente valamilyen kenőccsel, így most már megint nehézség nélkül tudott enni. Még a korábbinál is jobban kezdett ragaszkodni a nőhöz. Elég volt, ha Heliodóra csak ránézett, és rögtön dorombolásba fogott, majd felugrott az ölébe, ha nem volt már eleve ott. Aztán, mikor lesoványodott hátát simogatni kezdték, még hangosabban dorombolt. Valami belül elárulta neki, hogy bárhol is legyen „ő”, ott biztonság, jó étel és gyengéd törődés várja, s érintésére minden félelem eltűnik. Imádta őt, anélkül, hogy tudta vagy érdekelte volna, ki is volt a Kétlábú emlősök rejtelmes világában, annak gondjaival, háborúival és világnézeteivel egyetemben. Mindez olyan távol esett értelmétől, amennyire az angyalok és istenek dolgai túl vannak az emberi spekuláción, feltéve hogy léteznek egyáltalán angyalok és istenek.

S mégis úgy rendeltetett, hogy ne éljen hosszú ideig a nő mellett. A tápláló étel ellenére bundája nem nyerte vissza korábbi fényét, teste sovány maradt, aztán étvágya csökkeni, orra pedig vérezni kezdett. Heliodóra hamarosan felismerte rajta a „macskabetegség” jól ismert, első tüneteit, a gyógyíthatatlan kórét, mely oly sok macskáját elragadta. Nem tudta, hogy Hosszúbajusz már kóborlásai során elkapta-e vagy csak akkor, amikor visszatért, a többi beteg macskától, kiknek menedéket nyújtott. Ám rájött, hogy mi a baja, s tisztában volt vele, hogy nem tehet érte semmit. Az állatorvos már sok korábbi esetben közölte ezt. A gyógyszer, amit adott, legjobb esetben is csak késleltethette a véget. Hosszúbajusz pedig nem is vette be az orvosságot. Azonban – hogy érezze, tényleg megtett mindent, amit tudott – Heliodóra lekényszerítette torkán a felírt mennyiséget, míg a kis üveg ki nem ürült. A macska minden alkalommal kitépte magát szorításából, s az egyik sarokba futott (általában a könyvespolc alá), míg szájából el nem tűnt a folyadék íze. Nagyjából egy hét múlva, mikor Heliodóra beadta neki az utolsó kanálnyit, már nem futott el. Inkább csak könyörgő szemekkel nézett rá, mintha azt mondaná:

- Miért gyötörsz engem ezzel a szerrel, ami nem ízlik? Nem hagyhatnál egyszerűen békében meghalni?

S Heliodóra megértette. Nem adott neki több gyógyszert, hiszen úgysem tudta volna megmenteni. Ám neki adta minden szeretetét, egészen az utolsó pillanatig. Emiatt pedig macskája élete értékessé vált, még a végső időszakban is. Örök kötelék formálódott köztük, mint az Egyetlen isteni Élet két, ragyogó szikrája között, bár egyikük jobban tisztában volt isteniségével, mint a másik, ám ez nem jelentette, hogy bármennyivel is istenibb volt.

Hosszúbajusz egyre kevesebbet evett, s hamarosan még azt a kevés súlyt is elvesztette, melyet visszatérése után felszedett magára. Orra és torka folyton eldugult, egyfolytában kínozva őt, csakúgy, mint a gyűlöletes emésztési problémák, amely a „macskabetegség” egy másik tünete volt. Mégis boldogabb volt, sokkal boldogabb, mint az állandó félelem napjaiban. Túl gyenge volt már ahhoz, hogy felugorjon Heliodóra ölébe, ám csak fel kellett néznie rá, és egyet halkan nyávognia: a nő máris tudta, mit szeretne, és rögtön felvette őt, amilyen gyengéden csak tudta, hogy aztán ölében heverjen, miközben óvatosan simogatta. Erőtlen dorombolás volt a válasz, mely gyakran csalt könnyeket Heliodóra szemébe.

Egy nap, végül, mikor a szegény állat egy párnán feküdt a kosarában – a többi macska pedig szanaszét a szobában – Heliodórának úgy tűnt, mintha valami nyugtalanító hangot hallana, valami elfojtott nyöszörgést. Felkelt, s a kosárhoz lépett. Kezét gyengéden az egykor fénylő, most viszont már oly lesoványodott teremtményre tette, kinek testében erőtlen moccanást érzett. A vég kezdete volt ez? Máris? A puha, bársonyos mancsok már kihűltek, s Hosszúbajusz nehezen vette a levegőt. Végtelen óvatossággal, félve, hogy a legkisebb lökés is fájdalmat okozhat, Heliodóra a párnával együtt felemelte, és ölébe fektette, egyik kezével fejét tartotta, a másikkal pedig finoman simogatta. A fej megpróbált felé fordulni, a hatalmas sárgászöld szemek olyan vágyakozással néztek rá, amilyet még soha nem látott, s közben érezte az ismerős dorombolást – a választ szeretetére – a nyak alatt, amely már kezdett megfeszülni a közelgő haláltusában. Aztán a lábak is megmoccantak, ahogy a macska feje egyik oldalról a másikra csuklott. A nő szemét elborították a könnyek.

- Szegény, haldokló cicám – suttogta – de legalább a karjaimban haldokolsz; szeretlek téged a halálig és azon túl is!

A milliónyi kóbor állatra gondolt, akik városok és falvak utcáin halnak meg, anélkül, hogy valaha is megtapasztalhatnák az emberi szeretet érintését, a levadászott vagy csapdába ejtett teremtményekre gondolt, azokra, akik a szentségtörő kutatás bűnös emberi vágya miatt, kínok közt pusztultak el, és azokra, akiket nap mint nap lemészároltak, hogy henteshús váljon belőlük. A minden reményen túli erőtlenség borzalmas érzése, mely élete során már oly sokszor nehezedett rá, ismét elárasztotta. Az egyetlen Állam, amely az élveboncolást bűnnek tartja, a létéért harcol most az egész világ ellen. Mit tehetne ő, Heliodóra, azon kívül, hogy segít ennek az Államnak háborús erőfeszítéseiben, közvetve vagy közvetlenül, bármilyen módon, ami csak eszébe jut, és hogy segít néhány macskának és kutyának abban, hogy a félelem poklától távol éljen, majd békében végezze be életét?

Meleg kezei gyengéden pihentek a szőrös testen, amely egyre hidegebbé vált a haláltusában.

- Szegény cicám – gondolta az állatok barátja – ha lenne hatalmam az Ismeretlen felett, amely ezután jön – ha jön majd bármi is – akkor ezúttal egy jobb megtestesülésben részesülnél!

Ami Hosszúbajuszt illeti, a halál megtapasztalása nélkül nehéz lett volna megmondani, hogy mit érzett, ahogy az élet lassan elhagyta őt. Heliodórának úgy tűnt, hogy szemei, melyek már elhomályosultak, még egyszer utoljára megpróbáltak rápillantani a ködön át, amely lassan rájuk ereszkedett. Utolsó kívánsága, tudatának utolsó kifejeződése, mielőtt az „elkülönült” létezés minden érzéke – még mindig az Alvás nagy Óceánján kívül – elhagyta volna, az volt, hogy lássa „őt”, és még egyszer érezze érintését!

Így halt meg hát Hosszúbajusz, régi, békés otthonában, amely magatehetetlen kiscicaként fogadta be egy nő szerető karjaiban, aki másodszor is magához vette, kiemelve őt az éhség és félelem poklából. Heliodóra a Wellington téren temette el éjjel, egy fa tövében.

* * *

Nagyon bájos, csíkos, gyömbérszín kiscicaként született újjá Londonban, a Waterloo pályaudvar közelében, kedves és jó angol emberek, egy apa, egy anya és négyéves lányuk körében. Volt egy gyömbérszín és fehér bátyja s egy cirmos nővére is. Anyja nagy kosárban feküdt dorombolva egy öreg párnán, miközben a nő simogatta, s miközben három selymes kis macskakölykét szoptatta. A kisdedek mellső mancsaikat ritmikusan mozgatták, ahogy apró, kerek fejükkel emlőin csüngtek.

- Nem tarthatjuk meg mindhármukat, sajnos nem tehetjük ilyen időkben – mondta a nő – ám egyiküket megtartjuk, a többinek pedig megpróbálunk jó otthont találni. Rose nénike mondta is nekem, hogy szeretne egyet...
- Én is akarok egyet – kiáltotta a kis Elsie, rámutatva az apró, csíkos kandúrra –, őt akarom karácsonyra. És Sandynek fogom hívni.

Így történt, hogy Sandy náluk maradt, míg bátyja és nővére idővel Rose nénikéé, illetve a Harrington család egy másik macskaszerető barátjáé lett. Szerették és jól táplálták az ételkorlátozások ellenére is (1943 decemberében született), a házban mindenki kényeztette, különösen a kis Elsie, aki ragaszkodott hozzá, hogy ágyában (vagy legalábbis rajta) alhasson. Hatalmas macskává nőtt, éppen olyan gyönyörűvé, mint amilyen Hosszúbajusz volt, s csaknem kétszer akkorává. Mivel Harringtonéknak nem volt kertje, ám a földszinten laktak, megengedték neki, hogy naponta egyszer tegyen egy sétát, késő este, amikor már kevés volt a járókelő. Ideje többi részét leginkább a dolgozószobában töltötte, vagy Harrington asszony ölében és a kis Elsie karjaiban. A konyhában is megfordult, főként ha elérkezett az étkezés ideje. Boldog volt, amennyire csak egy „gondozott” macska lehetett.

2014. január 15., szerda

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (IV.)


Negyedik fejezet
A NAGY KALAND


A lefelé vezető harmadik lépcsőfokon Hosszúbajusz megtorpant: elhelyezkedett a lépcső közepén, éppen úgy, ahogy korábban az ablakpárkányon ült, mellső mancsait kinyújtotta, fejét felemelte, felnézett a holdra, majd kecsesen lehajtotta, és lepillantott a sötét, csendes udvarra. Ki tudja, talán nem is ment volna le oda – legalábbis nem ma éjjel – ha nem történik valami.

Hirtelen Heliodóra magas, fehér alakját vette észre, ahogy a terasz mentén a csigalépcső felé tartott, egyenesen felé, és őt hívta:

- Cicám! Gyönyörűségem!

Biztosan azt szerette volna, hogy visszatérjen, érezte, hogy valami szokatlan történik, valami tragikus, valami helyrehozhatatlan, s ezt próbálta megakadályozni. Most már látta, hogy a gyönyörű macska a harmadik lépcsőfokon ül, mint egy szfinx a holdfényben. Nem tudta megállni, hogy egy pillanatig ne csupán csodálja őt. Ez a közönséges kóbor macska, akire éhező kölyökként talált rá immár több mint másfél évvel ezelőtt, csodálatos volt. Bizonyos szempontból kár lett volna megzavarni, akarata ellenére visszahívni (nála jobban senki nem tudta, hogy a macskák saját akarattal rendelkeznek), kiragadni őt a foszforeszkáló fényből, melyet, úgy tűnt, nagyon élvez. És mégis... ha belegondolt, hogy tényleg lemegy, eltéved, és a kényelem és biztonság hónapjai után ételét a kukákban kell megkeresnie, ahogyan anyja is tette egykor, ez kétségtelenül rosszabb lenne, mint erőszakkal kiragadni holdfényes merengéséből. Így hát tovább lépdelt felé, eltökélten, hogy megragadja és visszaviszi őt magához.

Először még egyszer hívta, bevetve legelbűvölőbb hangját, a hangot, melyre válaszul oly gyakran felelt nagy, kerek fejével hozzátörleszkedve és dorombolva. Ezúttal viszont, bár hallotta az édes hangot, nem mozdult, s nem is dorombolt. A kétlábú teremtmény beszédének lágy hangvétele, amennyire csak vissza tudott emlékezni, macskaszerű öntudatában mindig is azzal kapcsolódott össze, melyet benső késztetése hatására éppen most kívánt elhagyni. Hallgatni a hívásra és visszafordulni azt jelentette volna, hogy lemond az új életről a holdfényben és a szabadságról egy ismeretlen föld mérhetetlenségében.

- Cicám! Gyönyörű cicám! Doromboló bársonyom! – ismételte a hang újra és újra.

A kerek, fényes fej felnézett az ismerős, kétlábú alakra. A szavak teljesen megbűvölték. És ha Heliodóra csak nyugodtan állt volna, ki tudja, talán a macska lassan felkelt és visszasétált volna, a mélységes késztetés ellenére is, vissza szeretett otthonába. Ám türelmetlenségében, hogy megakadályozza pusztulásba rohanását, tovább közeledett felé, kilépve a keskeny lépcsőfordulóra, majd előrehajolt és karjait a holdfényben fürdő macska felé nyújtotta. Hosszúbajusz váratlanul felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a csigalépcsőn, mintha pánikba esett volna. Heliodóra néhány lépcsőfokon át üldözte, de hamarosan megállt. Tudta, hogy nem érhetne utol egy macskát, különösen Hosszúbajuszt nem, így nem is próbálkozott vele.

Sokáig ott maradt, áthajolva a terasz alacsony falán, a sötét udvart bámulva, ahol a macska eltűnt.

- Szegény, gyönyörű cicám – gondolta – nem tudod, hová szaladsz!

Az erőtlenség leküzdhetetlen érzése vett rajta erőt.

- Minden állatnak és növénynek megvan a maga sorsa, ahogyan minden embernek és királyságnak is – töprengett – sors, a végzet, milliónyi előző élet matematikai eredménye, melyen nem lehet változtatni. Én megtettem mindent. Most hát menj utadra, szegény, szőrös szfinxem! Menj, ha menned kell, élj és tanulj, ahogy mindannyian tesszük!

Hirtelen eszébe jutott, hogy a háború balszerencsés fordulatot vett – már 1943 szeptembere volt – és arra a sok ezernyi nőre és férfira gondolt, akiknek ereiben északi vér folyt, s mégis a nemzetiszocialista Németország ellenségei voltak, akik szintén „útjukra mentek”, a kárhozat útjára, nem hallva meg a Führer hívó szavát. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy a teljes erőtlenség érzése ismét magával ragadta.

Azon az éjszakán, sok-sok hét után, Sadhu ismét odajött hozzá, kinyújtózott mellette, és csak dorombolt egyre, míg Heliodóra simogatta. Ám a nő közben szegény Hosszúbajuszra gondolt, aki a sikátorokban kóborolt, folyton csak távolodva békés otthonától, rémálomszerű végzete felé tartva. Aztán a mérhetetlenül átfogóbb világ-tragédia járt megint a fejében, melyet ugyanúgy nem volt képes megakadályozni, és képtelen volt elaludni.

Hosszúbajusz, kezdetben legalábbis, nagyon boldog volt. Ahogy elérte a lépcső alját, valami zajt hallott, megijedt, s elrejtőzött egy halom üres doboz mögé az udvar egyik sarkában. Hamarosan azonban rájött: „hamis riasztás” volt, és előbújt. Az udvar kapuját zárva találta, azonban felfedezte, hogy alsó részén egy deszka hiányzik. Átkúszott a hasadékon, végigszaladt a folyosón, mely az utcára vezetett, balra fordult, s egy másik, nem kevésbé széles térségre érkezett, a Dharmatala utcára, ahonnan másfél évvel ezelőtt Heliodóra egy vézna, éhező macskakölyköt hozott magával. Hosszúbajusz át akart szaladni rajta a szemközti járdára, ám egy gyorsan érkező autó láttán meggondolta magát. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna autót (vagy bármilyen más járművet), így természetesen megrémült. Beszaladt egy sötét sikátorba, elhaladt a lejáró mellett, ahol egykor oly kétségbeesetten nyávogott, válaszul anyja hívására, s elhaladt a ház mellett is, melynek hátsó udvarán, egy tehénistállóban meglátta a napvilágot öccsével és két kishúgával együtt, egy éppen olyan éjszakán, mint ez. Mikor észrevette, hogy nem fenyegeti veszély, kicsit lassított, ám továbbra is viszonylag sietve kocogott végig a sikátoron. Bundája fehér foltjai fehérebben csillogtak, mint korábban bármikor, a sötét részek fényes feketesége pedig csak kiemelte ezt, ahogy átsuhant a holdfény pászmáin. A szeptemberi1 levegő hűvös és édes illatú volt, az itt-ott elszórt hulladékhalmok ellenére. A fák és a fű illata, melyet a szél a távoli Chowringhee fasor és a Maidan felől hozott, a füstölő illata, mely egy ház nyitott ablakából vagy egy még be nem zárt boltból (ahol néhány rudat égettek Lakshmi Istennő vagy az elefántfejű Ganésa durván kidolgozott képmása előtt) származott, maga a föld illata győzedelmeskedett minden más bűz felett. Hosszúbajusz pedig a jólét, erő és az erősödő élet élményét tapasztalta meg, ahogy tovább lépdelt – szabadon! – az Ismeretlen felé. Olyan érzés volt ez, melyben nem volt része a védett élet hosszú hónapjai alatt Heliodóra otthonában vagy ölében. Útja során láthatott volna jó néhány lesoványodott macskát, olyanokat, amilyen egykor anyja is volt, akik halszálkáért vagy némi, rohadó banánhéjak és más szemét alá temetett romlott rizsért kotorásztak a szemeteskukákban. Ám nem vett tudomást róluk: a macskák bizonyítottan individualisták, és még napoknak – sok napnak – kellett eltelnie ahhoz, hogy e nyomorult teremtményekkel kelljen versengenie az életért való küzdelemben.

Szabad volt, miközben beszippantotta a holdfényes éj hűvös levegőjét, és a legkevésbé sem volt éhes. A kedves Heliodóra és csendes, otthonos lakhelye teljesen kiröppentek fejéből.

* * *

Csak ment és ment, áthaladt egy széles utcán, majd beosont egy arra merőleges sikátorba. Azután valahonnan hirtelen halszagot érzett (arrafelé járt, amit a kétlábúak Újpiacnak neveztek). Ez az illat tetszett neki, és először, mióta elhagyta a Wellesley utcát, ahol Heliodóra lakott, egy emlék derengett fel benne korábbi otthonáról: egy tányérnyi főtt hal, s mellette egy adag sűrű tej, mely csak rá várt. Miután felfalta a halat, a krémes tejet kezdte lefetyelni. (Heliodóra általában rizzsel kevert halat adott macskáinak, de néhányuk, mint például Sadhu, Hosszúbajusz és még néhányan pár hét után válogatósak lettek, úgyhogy csak magában ették meg a halat. A nő pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy ne tegyen eleget kívánságuknak.) Ám ez csak egy halványuló emlékkép volt. Hamarosan valami más kötötte le Hosszúbajusz figyelmét, valami vagy talán inkább azt kellene mondanunk, valaki, merthogy egy fiatal nősténymacskára figyelt fel, aki feleakkora volt, mint ő, ám roppant bájos: karcsú, ruganyos járású és oly fekete, mint a holdtalan éjszaka. Szemei halovány, áttetsző sárgák voltak, mint a párducéi.

Nyugodtan és csendesen üldögélt egy ajtó előtt. Ám ahogy Hosszúbajusz közelebb ért, mintha nyávogott volna egyet halkan, a nyávogás pedig azt jelentette. „az éjszaka csodás, és itt vagyok!”

Nem ez volt az első alkalom, hogy kiszemelt magának egy nőstényt, hiszen sok volt közülük Heliodóránál is, egyet-kettőt pedig igen bensőségesen is megismert közülük – egy tizennyolc hónapos kandúr már nem kölyök többé! De ez volt az első alkalom, hogy egyedül volt egy cicalánnyal a holdfényben. (Legnagyobb hátránya régi otthonának éppen az volt, hogy soha nem lehetett egyedül. Egyszerűen túl sok macska volt ott, így nem volt lehetőség az egyedüllétre. Hosszúbajusz viszont – ahogy az összes macskaféle – veleszületett kedvelője volt a magánynak és a szabadságnak.)

Odasétált a kis feketepárduchoz, aki hívogatóan nézett rá, legalábbis neki úgy tűnt. Ám mielőtt odaérhetett volna hozzá, a cicalány felpattant és elszaladt. Hosszúbajusz rögtön üldözőbe vette. A két kecses árny éppen arrafelé száguldott, amerre a kétlábúak által Újpiacnak nevezett hely terült el, át az előtte lévő téren, a Lindsay utca és a Chowringhee fasor mentén, a hatalmas „Maidanra.” Ó, micsoda remek hely volt ez a kalkuttai Maidan! Fű borította, fű mindenütt, és vég nélkül nyújtózott minden irányban.

Hosszúbajusz utolérte szíve hölgyét, s megpróbálta tarkójánál fogva a földre szorítani. Ám a nősténynek sikerült kibújnia a szorításból – a macskahölgyeket nem olyan könnyű leteperni! Néhány lépést odébbszaladt, aztán... félreérthetetlenül a sürgető kérés hangján nyávogott, és a fűbe gurult, Hosszúbajusz elé, mintha azt mondaná: „Gyönyörű vagyok, kívánatos vagyok, jöjj!” „Prrrrr!” felelte Hosszúbajusz, és jött. A miniatür feketepárduc a hátán feküdt, Hosszúbajusz pedig megnyalta hasán a puha szőrt. Ám ebben a pillanatban a kacérkodó lánymacska felugrott, és elszaladt, csak hogy nagyjából húsz yarddal távolabb megálljon, s megint a fűbe fetrengjen, szerelmét szólongatva – s aztán ismét elmeneküljön, mikor a másik éppen rá akarná vetni magát. Végül azonban – sok-sok sikertelen ugrás, és egyre hosszasabb kóborlás után a holdfényben – Hosszúbajusznak sikerült leküzdenie színlelt ellenállását, és magáévá tette őt, távol a várostól és éjszakai híreszteléseitől, távol a többi macskától, ahogy a kétlábú fajtától is, a füves „Maidan” kellős közepén, a fényes, kerek Hold és az alig látható csillagok alatt. Megfeledkezett magáról, és ő – a fekete, bársonyos párducka – is ugyanígy tett. Egyéniségük egy időre megszűnt létezni, s Hosszúbajuszban az örök Férfi-Macska, mindenek Ura és Teremtője, a nőstényben pedig a társ-örökkévaló, szfinx-szerű, sötét Macska-Anya, minden Élet Úrhölgye egyszerre egyesítették ellentétes tulajdonságaikat, és tudatossá tették kettős Istenségüket, ahogyan azt már évmilliók óta tették. Az isteni szikra, a teremtő Villám még egyszer átvillant bundás testükön, s a mindennapi csoda bekövetkezett: élet támadt a nőstény méhében. Hatvanöt nappal később két, három vagy négy kiscica fog küzdelemre és nyomorúságra születni, és a kalkuttai kóbor állatok borzalmas életét fogja élni. Az éhségen és félelmen kívül semmi mást nem ismernek majd, nem ismerik meg a szeretetet sem, leszámítva azt a néhány hetet, míg szerencsétlen anyjuk táplálja majd őket. És mégis, beteljesítik a célt, melyet az isteni Macska jelölt ki számukra az örökkévalóságból: mindennek ellenére egy generációval tovább viszik a macskaságot, megőrizve annak maradandóságát.

* * *

Hosszúbajusz az árokban ébredt, ahol az éjszaka hátralévő részét töltötte, kimerültségében mély álomba merülve. Nyújtózkodott, és felkelt. Biztosan sokáig aludt, mivel a nap már forrón tűzött. Megéhezett, ám a közelben semmi ehető nem volt, sem egy egér, egy vakond, még egy gyík vagy csótány sem. Természetesen megpróbálhatott volna visszatérni a jólét otthonába, ahol az első hat héten kívül egész életét töltötte. Biztosan rengeteg friss hal várta volna ott, és egy kényelmes öl, ahová lefekhet, mikor pihenni akar, és mikor szeretné, hogy simogassák. Még biztosan visszatalálna oda. Ám a jólét otthonának falai vannak, ő pedig még csak most kezdte megízlelni a határtalan tér vad életét, az igazi életet. Szelíd macskaságának belső hangja így szólt hozzá:

- Menj vissza!

Ám a benne élő kóbor macska így felelt:

- Ne! Menj tovább! A világ hatalmas, és kalandokkal kecsegtet!

Szelíd macska-tudata alig négyezer évvel ezelőtt éledt fel benne, ám vad macskasága százszor vagy talán ezerszer is idősebb volt, ezért hatása sokkal erősebben érvényesült. Hagyta, hogy ez utóbbi vegye kezébe életét, és lassan sétálni kezdett, látszólag cél nélkül, ahogyan a szabad macskák teszik, ahogyan az ősei törtek át a magas füvön és bozóton azokban a napokban, mikor még nem volt egyetlen kétlábú emlős sem a földön.

Az utcán sétált, mely Kidderpurba vezetett – hogy meddig? Ki tudná megmondani? Csak ment és ment, de nem talált semmit, amit megehetett volna. A nap egyre forróbban tűzött. Hosszúbajusz pedig egyre erősebben érezte az éhség kínzó gyötrelmét. Ugyanakkor fáradni is kezdett, alig tudta már felemelni mancsait. Végül lefeküdt a fűbe az út mellett, hogy pihenjen egy kicsit. Ha Heliodóra ebben a pillanatban arra járt volna, és karjaiba vette volna, akkor minden ellenállás nélkül hagyta volna, hogy visszavigye régi otthonába, s kétségtelenül egész úton dorombolt volna neki. Talán meggondolja magát, és mindezek után mégiscsak haza fog sétálni. Annyira éhes volt! Egy ideig azonban csak a fűben heverészett. Soha életében nem gyalogolt még ennyit, így hát mancsai és izületei sajogtak. Mindjárt elindul visszafelé, csupán még néhány percet vár, míg jobban nem érzi magát.

Ám ekkor három-négy gyerek tűnt fel – tíz-tizenkét éves fiúk –, akik épp arrafelé sétáltak. Szinte biztosan nem vették volna észre a fűben fekvő Hosszúbajuszt, ha ő, a romlott világ felőli teljes tudatlanságában elő nem jött volna rejtekéről, hogy felhívja magára figyelmüket. Éhes volt, és az utóbbi hónapokban a kedves és szerető Heliodórán kívül egyetlen más kétlábút sem ismert. Kiscicakorának félelmeit és szenvedéseit már rég elfeledte, ezért a kétlábúakat általánosságban segítőkész teremtményeknek tartotta. Látta, hogy a gyerekek egyre közelebb érnek, és nyávogott egyet. Halk, diszkrét miákolás volt ez: „Kérlek, adj valamit ennem!” Ezt hallván az egyik fiú (egy veszélyes ivadék, ahogy szinte mindegyikük az) így kiáltott:

- Á! Egy macska!

Majd felkapott egy éles követ, és Hosszúbajusz felé hajította. A fájdalom éles sikolya követte az esdeklő és barátságos miákolást. A kő a macska tarkóját érte, és mély sebet ejtett a fényes bundán. A kölykök röhögtek, ahogy Hosszúbajusz – a kétlábúak megítélésében immár bölcsebb macskaként – menekülőre fogta, ahogy csak a lábai bírták. Bárhová is ment, jó ideig vércseppek árulkodtak útvonaláról.

A boldog kis szobában, ahol éppen a többi macskát etette, Heliodóra Hosszúbajuszra gondolt, azért könyörögve, nehogy bántódása essen. Távozása óta mindig ő járt az eszében, s ahogy felidézte a legtöbb emberi lény – legalábbis az alsóbbrendű fajok – érzéketlenségét és kegyetlenségét az állatok iránt, ezredszer is az az ima hagyta el ajkait, amelyet már kora gyermekkora óta címzett a mennyei hatalmaknak:

- Bánj úgy az emberekkel, egyénileg és közösségileg is, ahogyan ők bánnak az állatokkal, sújts le azokra, akik bántják őket, kínozd azokat, akik kínozzák őket, öld meg azokat, akik megölik őket. Teljesítsd be isteni bosszúdat azokon, akik elnézik az ártatlan életek – fenevadak és fák – elleni bűnöket, akár jóváhagyólag, akár közönyösen. Segíts abban, hogy igazságod eszköze lehessek!

* * *

Hosszúbajusz napokig vérző nyakkal kóborolt. A seb egyre jobban fájt. Nem tudta nyalogatni sem, és egyfolytában legyek ültek rajta, ami rettentően aggasztotta. Ezen felül pedig állandóan éhes volt.

Most már, amennyire csak tudta, elkerülte a Kétlábúakat. Elszaladt, s egy kordé vagy autó alá, két ház között húzódó kanálisba, fákra, lépcsőházakba vagy háztetőkre rejtőzött előlük, ha éppen volt egy elérhető a közelében, aztán onnan átugrott más tetőkre, míg egy hasadékot nem talált, ahová becsusszanhatott. Ez történt mindig, amint megpillantott egyet közülük, akiről úgy tűnt, hogy feléje tart. Hamar megtanulta azt is, hogy a fiatal ördögök még rosszabbak, mint az idősebbek. Azonban ez a különbségtétel nem volt mindig megbízható. Jobb volt egyszerűen elkerülni az egész, szörnyűséges fajtát, és étel után kutakodni az éjszaka csendjében, amikor legtöbb képviselőjük mélyen aludt. Így hát, négy nappal a tragikus kalandot követően, Hosszúbajusznak sikerült besurrannia egy földszinti konyhába hajnali két és három óra között, s ott, lelökve egy lábas fedelét, annyi tejet fellefetyelni, amennyi csak éhező hasába fért. Ezután elaludt a konyha belső fagerendái és külső, hullámlemez tetőzete között, mély, álomtalan alvásba zuhant, melyet nem szakított meg az éhség gyötrelme. Első boldog alvása volt ez az éjszaka óta, mikor elhagyta Heliodóra otthonát. Ám amikor a következő éjjel előbújt rejtekéből (amelyet csak kivülről lehetett megközelíteni), leugrott az udvaron álló kukára, onnan pedig megpróbált bejutni a konyhába, ismét az ablak rácsain keresztül, az ablaktáblákat zárva találta. Mivel nem tudott bejutni, a következő napon és éjjelen ide-oda kószált, majd visszatért a konyhaablakhoz, melyet ismét zárva talált. Összevissza barangolt, míg végül talált néhány sülthal-cafatot egy szemeteskukában. A hal jóízű volt, de rothadó zöldségek, keserű rizs és más konyhai hulladék közé keveredett, félig pedig befedte a hamu. Hosszúbajusz, aki a jólét hónapjai során hozzá sem nyúlt volna ilyen ételhez, most mohón falta, és sokkal jobban érezte magát tőle.

Lassan rászokott, hogy ennivalóját kukákban és szemétdombokon keresse. Egyszer egy kedves öregember, aki egy édességbolt előtt üldögélt, magához hívta őt – „Billi, billi, billi2, cicc, cicc, cicc...” – s egy kis tejet adott neki egy agyagcsészében. Szegény Hosszúbajusz érezte a finom, meleg tej illatát, de nem mert közelebb menni, noha az öreg elég ártalmatlannak tűnt. Voltak viszont más emberek is ott, köztük fiatal fiúk, akik a járdán sétáltak, s betértek a boltba is. A macska – aki most már egy sebhelyet viselt a tarkóján – emlékezett az éles kőre, a fájdalomra és a kölykök démoni nevetésére... Így hát, amilyen gyorsan csak tudott, elszaladt onnan. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy félelme erősebbnek bizonyult éhségénél – a félelem, mely a kóbor állatok mindennapi tapasztalata a városokban és falvakban, ahol az emberi lények elveszítették más teremtményekkel szembeni kötelességtudatukat, vagy talán soha nem is volt nekik. Ez az ártatlan életek átka egy embertől elnyomott világban, ahol az ember legtöbbször démon.

Néhány héten belül, ahogy a legtöbb kalkuttai kóbor macska, ő is csont és bőr lett. Bundája, mely egykor oly sűrű és fényes volt, kifakult és csapzottá vált. Sebhelyén többé nem nőtt szőr. Ha Heliodóra látta volna, talán fel sem ismerte volna őt. Legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor egy nősténynek udvarolt, aki éppen olyan sovány és nyomorúságos volt, mint ő, s amikor magáévá tette egy háztetőn vagy egy elhagyatott hátsó udvaron, a holdfényben. Vagy talán azok, amiket öntudatlan alvásban töltött.

Ám még ennél is rosszabb idők vártak rá. Egyik éjjel fogott egy patkányt, egy nagy, kövér csatornapatkányt, a legjobb ételt, melyre hosszú-hosszú idő óta sikerült rátennie a mancsát. De egy ilyen hatalmas élőlénnyel végezni nem volt könnyű feladat. A patkány, még azután is, hogy már nem tudott futni, bátran küzdött a végsőkig, s mielőtt kimúlt, éles fogait a macska ajkába mélyesztette, s feltépte a húst. Hosszúbajusznak el kellett engednie, s a patkány a lábai előtt szenvedett ki. Ám nem ehette meg, mivel a fájdalomtól nem tudta kinyitni a száját. Alsó ajka, melyet a patkány szétmarcangolt, feldagadt. Így egész éjjel a kanálisban kellett maradnia, láztól reszketve, a halott patkány mellett, s ahogy megvirradt, megpróbálta zsákmányát rejtekhelyére, egy keskeny nyílásba, két hullámlemez „fal” közé vonszolni, egy csatornába két házsor között, melyek szinte érintették egymást. Egy „bustee”3volt ez, nem messze attól a háromszintes kőépülettől, ahol Heliodóra lakott – vándorlásai során Hosszúbajusz visszatért a közelébe, három hónappal távozása után. Ám mielőtt még sikerült volna biztonságba helyeznie a zsákmányt, egy merész kánya lecsapott rá, és elragadta tőle. Szegény Hosszúbajusz vicsorgott és fújt, de nem tehetett semmit. Visszavonult a bűzös „folyosóra”, ami legalább hűvös és csendes maradt (bejárata túl keskeny volt ahhoz, hogy a Kétlábúak bejussanak), s ott maradt egész nap, a rozsdás falhoz kuporodva, éhezve és gyötrődve.

Teltek-múltak az órák. A macska nem mozdult. Fájdalma erősebb volt, mint az éhség. Futó benyomások – erősebb-gyengébb zajok a fémes „falak” mögül, több-kevesebb fény odafentről – tudatták vele, merre jár a nap az égen, s mi zajlik közvetlen környezetében, de a fájdalom mindent felülmúló érzés volt, melyet Hosszúbajusz nem tudott sem elhessegetni, sem elnyomni. Vicsorgott, és csendben tűrt, ahogyan az állatok szoktak és azok az emberek, akik többek voltak, mint csupán emberek. Az ég színe odafent megváltozott. A fémes „falak” kezdtek lehűlni. Egy újabb este közeledett. Hosszúbajusz még mindig ugyanott kuporgott. Aztán valami szokatlan történt: jónéhány macska sétált el mellette. Elsőnek egy kövér, agresszív, csíkos kandúr, majd egy nehéz léptű, féltucat kölyökkel várandós nőstény, aztán egy újabb, egy bájos, fiatal, fekete teremtmény, aki arra hasonlított, akit magáévá tett azon az első éjszakán, a holdfényes „Maidanon”, végül még két kandúr, egy sárga-fehér, és egy, a farka hegyén és a fején lévő szürke foltot leszámítva teljesen fehér állat. Korábban még soha nem látott ilyen macskafelvonulást – s mindegyikük jóltáplált volt, nem pedig olyan szerencsétlen nyomorult, mint ő maga, kinek minden egyes csontja kiállt gubancos, hiányos bundája alól. Úgy tűnt, mindannyian egy irányba tartanak, mintha találkozójuk lenne. Miféle hely lehet az? Talán van ott étel mindennap? Vagy nem létezik ott a fájdalom? Szegény Hosszúbajusz olyan éhes volt, és feltépett, duzzadt ajka oly nagyon fájt! Mintha valamiféle új, boldog végzet vezérelné, megpróbált felkelni és követni a kiváltságos macskákat.

A keskeny átjáró, melyben haladtak, alacsony kőfalhoz vezetett, melyre korlátot erősítettek. Fel kellett ugrani, átmenni rajta, és aztán leugrani. A túloldalra vezető út felől friss fa illata érződött. Valóban, az utat mindkét oldalon újonnan megmunkált deszkák halmai övezték. Hallani lehetett a zajokat is – fűrészelés és kalapálás hangjait –, ahogy továbbmentek, noha ritkán találkoztak Kétlábú teremtménnyel, és nem láttak egyet sem dolgozni.

Hosszúbajusz már jó ideje követte a macskákat, amikor egyszercsak észrevette, hogy mindannyian rohanni kezdenek. Valahonnan a távolból meghallott egy hangot:

- Cicc, cicc, cicc, cicáim, cicák, cicák! Bársonyos szőrűjeim! Cicc, cicc, cicc!

Hosszúbajusz nem értette az emberi beszédet, mégis, ha maguk a szavak nem is, de a szavak hangzása varázsigeként hatott rá, felkavarva a tudatalatti mélyére eltemetett, rég elfeledett emlékeket. Kérdőn nézett a hatalmas, gyömbérszín kandúrra, akit sikerült utolérnie, mintha azt kérdezné tőle:

- Hová mentek mindannyian ilyen sietősen?

Időközben ismét hallották a hangot:

- Cicáim, kiscicák...

A hatalmas, gyömbérszín kandúr az örömteli vonzalom nyávogásával ugrándozott tovább, Hosszúbajusz pedig – aki felettébb járatos volt a macskák nyelvében – megértette, mit jelent ez:

- Megyünk a Kétlábú Istennőhöz! Hallgasd csak! Ő hív minket!

Szíve homályos előérzettel telt meg, ahogy átugrott az omladozó kőfalon az ösvényre, ahol a faillat még erősebb volt, végül pedig elért az udvarhoz, ahová az út vezetett. Ott, a naplemente izzásában egy magas, fehér, női alak állt, kétségkívül egy Kétlábú, ám nem olyan, mint a legtöbbjük. Nagyjából húsz macska gyülekezett körülötte nyávogva és fényes fejével lábaihoz dörgölődzve. A nagy, gyömbérszín kandúr egyenesen a vállaira telepedett! A nő lerakott eléjük két hatalmas edényt, melyekből hal étvágygerjesztő szaga áradt. A gyömbérszín kandúr azonnal leugrott, és helyet foglalt az egyiknél, egy tucat másik macskával együtt. Azután a nő egy korsóból tejet öntött néhány agyagtálba, s figyelte, ahogy a macskák isznak. Időről időre megsimogatta valamelyiküket, vagy felemelt egyet (amelyik már végzett az evéssel-ivással), s karjai közé vette. Arcán végtelen bánat ült, mely messze túltett az állatok felfogóképességén, s melyet ezért észre sem vettek. Ám sötét szemeiből feléjük sugárzó szeretetét érezték. Ez a kivételes sugárzás elcsitította minden félelmüket, érintésének varázsa pedig arra késztette őket, hogy elhelyezkedjenek ölében, és álomba dorombolják magukat.

Hosszúbajusz, aki először a többi macskától távol, egy sarokban gubbasztott, most felkelt és odasétált az egyik halas- és rizsestálhoz. (Nem mintha tudott volna enni felsebzett szájával, ám azért szerette volna megpróbálni. Annyira éhes volt, és a hal oly finoman illatozott!) A macskák viszont rámordultak, fújtak a jövevényre, a hatalmas gyömbérkandúr pedig, aki olyan egészséges és erős volt, hogy miniatűr tigrisnek tűnt, még meg is legyintette a fejét egyik súlyos mancsával. Ekkor a nő kivett egy kis ételt a tálból, és egy kőlapra helyezte. Hosszúbajusz látta: két kéz nyúl felé, hogy megragadja. Ösztönösen menekülni próbált, ám nem tudott. Valami érzékelhetetlen, valami, ami még a kétlábú fajtól való ősi félelemnél is erősebb volt, ott tartotta. Csak hátrasunyta füleit, és összekuporodott, ahogy a kezek felemelték, s gyengéden az étvágygerjesztő étel közelébe tették. Érezte az illatát, még dorombolni is elkezdett, de enni nem tudott. Megduzzadt ajka lüktetett. A nő felé fordította áttetsző, zöld szemeit – korábbi szépségéből már csupán ennyi maradt – és erőtlenül felnyávogott. Amaz figyelmesen tanulmányozta, majd karjaiba vette. A nyomorult csontvázban, amivé vált, nem ismerte fel rögtön a csodálatos Hosszúbajuszt. Ám most, ahogy a fejét szemlélte, meglátta a szabályos, fekete mintázatot a szemek körül, melyet egy fehér, lándzsa alakú folt választott ketté. Nem lehetett más, csak ő. De milyen állapotban! Könnyek szöktek a sötét, emberi szemekbe, s az emberi ajkak csókot nyomtak szegény, szédülő fejére. A macska érezte, hogy mindent elsöprő gyengédség ömlik felé e különös, kétlábú teremtmény felől...

Valami végbement pislákoló öntudatában. Nem egy tiszta emlékkép ébredése volt ez, mint amelyekkel az emberi lények bírtak, nem a „nő” – a kedves és szerető Heliodóra, mert valóban ő volt – képzete, akire ismét rátalált az éhség és félelem poklának három hosszú hónapja után, hanem az érzete, érintésének és ölének biztonsága, e biztonság, a gyönyör régi érzetének létrejövetele, húsának és csontjának bizonyossága, hogy az éhségnek és félelemnek vége, mindörökre vége, mert ő – mindent lebíró Szeretetének „Jelenléte” – itt van újra. Jól mondták a kóbor macskák, akik naponta összegyűltek itt és más udvarokban, hogy megegyék a halat és rizst, melyet nekik főzött: „a Kétlábú Istennő!”

* * *

Hosszúbajusz a nő szerető karjaiban pihent. Érezte, hogy haladnak, viszik valahová. Míg elnyújtózkodott Heliodóra ölében, olyan érzése volt, mintha hullámzó fények és árnyékok, színfoltok úsznának el félig csukott szemei előtt. Épp úgy volt minden, mint azelőtt, régen, a pokoli hetek előtt, melyekről úgy tűnt, véget vetettek addigi életének. Úgy volt minden, mint amikor Heliodóra vitte őt fel-le a szobájában, míg végül álomba nem dorombolta magát. Meghatározhatatlan gyönyörrel érzékelte, hogy régi élete valami rejtélyes módon újrakezdődött, vagy talán csak folytatódott egy borzalmas rémálom után. Még hangosabban dorombolt, ahogy a nő gyengéden a melléhez szorította, fojtott hangon suttogva neki, amitől szíve elolvadt:

- Szegény kis cicám! Csodás, szőrös állatom! Mi történt veled?

Már felfelé tartott az emeletre, a macskát még mindig karjai közt tartva. A világítás, az öreg fa lépcsőház szaga ugyanolyan volt, mint régen. Igen, biztosan minden csak álom volt, gondolta Hosszúbajusz, ahogy Heliodóra végül belépett a régi, macskákkal teli, ismerős szobába, s becsukta az ajtót maga mögött.

Nagy kalandjának minden nyoma elhalványult most tudatában. Semmi nem maradt, ami arra emlékeztette volna, leszámítva sajgó ajkát – ez pedig gyorsan meg fog gyógyulni. Mivel nem Kétlábú volt, Hosszúbajusz nem kapcsolta össze fájdalmát valamennyi, nemrég történt eseménnyel, hanem csak a patkánnyal, amely megharapta őt. S még az a patkány is egyre inkább árnyékszerűnek, egyre távolibbnak tűnik, míg végül hamarosan a feledésbe fog merülni... miközben a régi érzések és régi szokások felélednek újra.

1 Az esős évszak vége.

2 A „billi” hindusztáni nyelven macskát jelent.

3 Indiai nyomornegyed.

2014. január 9., csütörtök

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (III.)


Harmadik fejezet
ÉDES OTTHON


Az anyamacska a nő közeledtére elszaladt. Semmi mást nem tapasztalt még a kétlábú fajtól, csupán kegyetlenséget: kövekkel dobálták, vizet öntöttek rá (általában hideget, ám egyszer forrót is) vagy megpróbálták bottal megütni, mikor az éhség házaik közé űzte őt. Honnan is tudhatta volna, hogy vannak köztük kedvesek is? Miután elszaladt, pár lépést tett visszafelé, még egyszer hívta elveszett kölykét, majd ismét távolabb szaladt, ahogy meglátta Heliodóra alakját a lejárat előtt. A nő egy kis tejet öntött a csészealjba, letette a földre, nagyjából tíz yarddal távolabb, majd visszament, hogy megvizsgálja az ajtót, hátha talál rajta egy rést, melyet szétfeszíthet vagy egy laza deszkát, amit elmozdíthat – vagy bármit, amivel kiszabadíthatja a kiscicát. Továbbra is távolabb maradva hívni kezdte az anyamacskát: „Cicc, cicc, cicc...”, s mozdulatlanul várt tovább.

A macska éhség és félelem közt őrlődött. Végül az előbbi győzött, s Heliodóra látta, hogy óvatosan megint – immár harmadszor – visszaoson, aztán a finom tej fölé hajolva lefetyelni kezdi azt. Heliodóra még mindig nem mozdult. Az anyamacska felnézett, látta, hogy nincs veszélyben, így hát folytatta a lefetyelést. A nő közben felfedezett egy lazának tűnő palánkot, ám egyelőre nem próbálta meg elmozdítani.

- Hadd végezzen előbb a tejjel – gondolta – a kiscica várhat, úgysem tud elszaladni.

Amint észrevette, hogy a tálka kiürült, odament, és ismét megtöltötte. Közeledtére a macska újra eliramodott, ám ahogy a nő a lejáróhoz sétált, visszatért, majd mohón megint lefetyelni kezdte a tejet. Igazán hatalmas élvezet volt két tálkányit kapni, mikor egész nap csak néhány rizsszemet evett, amiket kukákból szedett össze, konyhai hulladékok és rothadó, bűzlő zöldségmaradékok közül! S nyomorúságos életében először egy ilyen élvezet közvetlenül „egyikük” jelenlétéhez köthető – a félelmetes Kétlábúak egyikéhez. Nem tudta, mit jelentsen ez, s azt sem, mit tegyen: maradjon vagy elszaladjon. A cica még mindig szólongatta őt, az a magas, nagy teremtmény pedig, amely a tejet hozta, nem tűnt olyannak, mint aki meg akarná ütni vagy vizet akarna önteni rá. Így hát maradt... Ám tisztes távolságban: a Kétlábúak esetén soha nem lehet tudni...

* * *

Heliodóra megragadta a laza deszkát, s rángatni kezdte, megpróbálva kihúzni a helyéről. Időnként visszafojtott lélegzettel hallgatózott, nem közeledik-e valaki, vagy a lejáró közelében élő emberek kinyitják-e ablaktábláikat, hogy lekiáltsanak neki. Bizonyosan nem ez lenne az első alkalom, amikor vitába bonyolódna emberi lényekkel más teremtményekhez fűződő kötelességtudata miatt. Hozzászokott már az efféle esetekhez, felkészült rá, hogy szembenézzen velük. Ám ezúttal semmi ilyesmi nem történt. Néhány erőteljes rántás után a deszka engedett, hősnőnk pedig, egyensúlyát veszítve hátrazuhant a sikátor közepén, egyenesen a földre. Miközben összeszedte magát, első gondolata ez volt: „Micsoda szerencse, hogy leraktam a tejeskorsót! Ha kiömlött volna a tej, akkor mehettem volna újabb adagért, s közben az anya és kölyke is elszaladt volna. Most viszont a szegény állatkáknak már lesz otthona.”

Még egy kis tejet öntött a tálkába, majd letette a lejáró előterébe, az új bejárathoz, melyet épp most nyitott. Kezét hangtalanul és mozdulatlanul a tálka fölé nyújtotta, s várt. A cica, akit a szuroksötét miatt nem láthatott, hamarosan előmerészkedett. Hallotta, ahogy lefetyelni kezdi a tejet. Ekkor hirtelen lecsapott, s szorosan – persze anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki – megragadta a kis teremtményt. Ám a cica, aki igencsak félt a „kétlábú fenevadaktól” – mivel anyja rejtélyes módon figyelmeztette őt a gonosz trükkökre, melyekkel éltek – hősiesen védelmezte magát, prüszkölt és karmolt, fogait pedig a nő ujjaiba mélyesztette. Heliodórát lenyűgözte a kezei közt tartott apró szőrgolyó bátorsága, s végtelen szeretettel simított végig bundáján, csókot nyomva kerek, selymes fejére. Ez volt az első, embertől származó csók, melyet a kiscica valaha is kapott. Egyszeriben meggyőződött róla, hogy ez itt nem egy „kétlábú fenevad”, mint a legtöbb közülük, hanem igaz barát, a macskák fajtájának védelmezője. A szerető simogatás bűvöletén keresztül e tény lehengerlő erővel hatolt a cica tudatába. Reakciója azonnali és feltétel nélküli volt, bármily hihetetlen is ez mindazok számára, akik nem ismerik a macskák természetét: hangos dorombolás felelt a nő érintésére, ahogy a cica összegömbölyödött bal kezében, míg jobbjával tovább simogatta. A kis állat teljes bizonyossággal tudta immár, hogy ez a hatalmas, kétlábú teremtmény szereti őt, s hinni kezdett az emberi kedvességben.

Heliodóra hátranézett, hogy lássa, mit csinál az anyamacska. Figyelte, ahogy belép a lejáróba, majd kihátrál onnan, hallotta nyávogását, a vágyakozásnak és bánatnak ugyanazt a halk és elfojtott miákolását, mely csak még szánalomkeltőbbnek tűnt, mint korábban, hiszen tudta, hogy a szerencsétlen állat nem fogja megtalálni kicsinyét. Néhány pillanatig arra gondolt, leteszi a cicát, hogy anyja elvihesse, ám ahogy érezte kezében a sovány, szőrös test dorombolását, és eszébe jutott az átlagos, kalkuttai macskák sorsa – mondhatnánk azt is, hogy a keleti, sőt, már a Dél-Európai kóbor macskák sorsa is – habozni kezdett. Lehajolt hát, s harmadszor is megtöltötte tejjel a csészealjat, majd ismét várt. Meg akarta mutatni a cicát az anyamacskának. Ki tudja, akkor talán minden gyanakvása ellenére követné őt új otthonába.

Az anyamacska megitta a harmadik adag tejet is. Úgy tűnik, nagyon éhes volt. Heliodóra nem mozdult, de hívogatni kezdte:

- Cicc, cicc, cicc!

Ebben a pillanatban a kiscica, aki elnyújtózott karjaiban, talpra állt és nyávogni kezdett. Nem a fülsértő, kétségbeesett miákolás volt ez, mely apró torkából, Isten tudja, hány órán keresztül tört fel korábban, hanem az elégedettség bátor hangja, két dorombolás között. Az anyamacska meghallotta, és válaszolt neki:

- Rrmiáú, rrmiáúú!

Most már tudta, merre van a kicsinye, s kezdte úgy érezni, nincs rossz kezekben. Boldog nyávogása legalábbis ezt sugallta. Ez a kétlábú teremtmény más volt, mint a többi: nem üldözte el, tejet adott neki, s hagyta, hogy nyugodtan megigya azt, anélkül, hogy a közelébe merészkedett volna. Az anyamacska ismét felnézett kicsinyére, és nyávogott. Heliodóra halkan szólt hozzá:

- Gyere ide, cicám, gyere, szépségem! Cicc, cicc, cicc!

Közben lassan elindult hazafelé, időről-időre hátrapillantva.

Az anyamacska követte őt, követte gyermekét, továbbra is halkan nyávogva. A hang megérintette a nő szívét. Úgy tűnt számára, hozzá szól, s azt jelenti: „Add vissza, kérlek, a kicsinyem! Már csak ő maradt nekem, az egyetlen, akit szerethetek!” Megint csak úgy érezte, hogy le kell raknia a cicát. Ám így csak anyjával együtt visszalökné őt Kalkutta utcai életének kimondhatatlan nyomorúságába. Ő pedig, ha képes rá, mindkettőjüket meg akarta menteni.

Hamarosan elérte a bejáratot, mely lépcsőházába vezetett. Követni fogja vajon a felnőtt macska a házba is? Heliodóra belépett, és rögtön visszafordult. A macska ott volt, egészen közel, s rábámult, mintha azt mondaná: „Miért nem adod vissza a kicsinyem, az egyetlenem?” S elnyávogta magát még egyszer, utoljára szólítva az apró teremtményt. Heliodóra saját érzéseként érezte a macska aggodalmát.
- Szegény állat – gondolta – én fogok elvenni tőle mindent, amit szeret? Bárcsak bejönne velünk, akkor mindkettejüket befogadhatnám. Amúgy is már tizenketten vannak, akkor pedig tizennégyen lennének...

Letette a kiscicát, és várt. Az anyamacska, továbbra is odakintről, már legalább ezredszer hívta. Aztán anya és kölyke egyszerre kezdtek egymás felé szaladni. Heliodóra figyelte őket, s mikor az anyaállat átlépte a küszöböt, hirtelen becsukta az ajtót, majd mindkét macskát elkapta, és szárija lelógó végébe bugyolálta. Aztán, nem törődve a szabadulni vágyó állatok küzdelmével - az éles karmok karmolásaival és a rémület hangos visításaival –, felsietett a lépcsőn a második emeletre, lerakta az immár üres tálkát és csészealjat, kinyitotta bejárati ajtaját, majd amint belépett, rögvest be is csukta maga mögött. Csak ezután engedte el értékes foglyait. Az anyamacska a szoba padlójára ugrott – a szobáéra, mely attól kezdve az otthona volt –, gyorsan a könyvespolchoz rohant, és elrejtőzött alatta. Heliodóra a kiscicát még mindig ölében tartva a konyhába ment, és egy nagy tányérnyi, haldarabokkal kevert rizzsel tért vissza, amit letett a földre. Ezután elengedte a cicát, s távolabb húzódott, onnan figyelve, hogyan eszik-iszik, fellefetyelve a tejet, amelyet a többi macska nagy, lapos tányérjának fenekén talált. Az anya viszont nem mozdult rejtekéről: annyira nem volt már éhes, hogy leküzdje félelmét.

* * *

Két-három napig elő sem jött a polc mögül, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor evett, vagy amikor a kétlábú nem mutatkozott. A többi macskára fújt és morgott. Sőt, Sadhu-t még meg is karmolta, mikor az barátságos hangulatában közel mert óvakodni hozzá, hogy csodás, kerek, fényes fejét hozzádörgölje a másikéhoz. Az anyaállat csak a gyermekére vágyott. Továbbra is szerető hangon hívogatta, gyengéd miákolással, s nyalogatta, amikor a melléről csüngött dorombolva, kis mancsait anyja bundájába mélyesztve.


Ám ahogy telt-múlt az idő, a dolgok megváltoztak. Először is az anyamacska testalkata átalakult: nyaka többé nem tűnt soványnak, csontjai nem álltak ki, szőre pedig kifényesedett és több teje is lett. Lassan kezdte megszokni a házat és a többi macskát. A cica pedig dagi, bolyhos szőrlabdává vált, boldog és játékos élőlénnyé, aki tele volt szeretettel Heliodóra iránt, kinek ölében egyedül vagy anyjával együtt sokszor hevert, mikor éppen nem Sadhu bozontos farkával játszadozott, nem próbált legyeket elkapni vagy saját, falra vetődő árnyékára ugrani.

Közönséges, tarka cica volt, inkább fekete, mint fehér – anyja, aki teljesen fehér volt, egyetlen fekete folttal a fején, a hátán és a farka hegyén és egy éjfekete kandúr keveréke –, s igen jellegzetes külsejű. Széles, kerek feje volt, rövid, bársonyos fülekkel, hatalmas, áttetsző zöld szemekkel, melyek tüzesen izzottak elő fekete bundája hátteréből. Csupán orra, álla, hasa és mellső mancsai voltak fehérek. Testéhez képest mancsai nagyok voltak, ahogyan az egy fiatal, erős kandúrhoz illett. Bajuszának szálai vastagok és elég hosszúak voltak ahhoz, hogy bármely gőgös macskaféle büszkeségévé legyenek. Ám e gyönyörű cica mégsem volt öntelt. Fogalma sem volt róla, milyen csodálatosan néz ki. Csupa szeretet és játékosság volt, semmi más. Bár Heliodóra általában nem adott nevet macskáinak (Sadhu-nak már volt neve, mikor Zobeida, első háziasszonya nekiadta, a „macska mem-sahib-nak”, mert ő maga túl szegény volt ahhoz, hogy megfelelően táplálhassa), őt gyakran hívta Hosszúbajusznak.

Most is a nő ölében feküdt, anyatejet szopva, mellső mancsaival anyja meleg bundáját dagasztva és dorombolva. Az anya szintén dorombolt, teljesen ellazulva, a háborítatlan béke puha, nem szűnő hangján. A többi macska szerteszét pihent, néhányuk a matracon, amelyen Heliodóra is ült, mások párnákon vagy a padlón hevertek. Sadhu, aki sokáig a napfényben aludt, hirtelen úgy döntött, hogy inkább egy hűvös, árnyékos sarokban heveredik le, mert túlságosan melege lett. Csak egyetlen fénysugár esett közvetlenül rá, mely a közeli ablakredőny egyik résén szüremlett át, és e sugár elárulta, hogy bundája, mely legtöbbször feketének tűnt, valójában nagyon sötét barna. A puha, bársonyos szőrszálak vége egyenesen világos-vörösesbarnának látszott, ahol az aranyló sugár rávetült.

Olyan óvatosan, amennyire csak tudta – nehogy megzavarja az ölében heverő macskákat – Heliodóra elhúzta a másik ablak függönyét, melynek redőnye nyitva állt, félretette az újságpapírt, amit addig olvasott, és a falnak dőlt. Simogatni kezdte a két élő szőrgombócot, melyek érintése hatására kissé hangosabban doromboltak, élvezve boldog macskákkal teli kis szobájának békéjét, és dús, zöld növényekkel teli erkélyének nyugalmát, ahol a macskák gyakran heveredtek el az árnyékban.

A Statesman1 a párnáról, ahová rakta, a földre csúszott. Az egyik macska azonnal tépkedni kezdte. Heliodóra elmosolyodott, s hagyta, hadd csinálja.

- Aligha lehetne hasznosabban felhasználni – gondolta.

Mint mindig – ahogyan az összes, szövetségesek által ellenőrzött országban – semmi mással nem volt tele, csupán náciellenes propagandával. A propaganda pedig mindig az olvasó „emberi érzéseire” apellált. Heliodórának a szó hagyományos értelmében nem voltak „emberi érzései.” Már kora gyermekkorától kezdve megdöbbenve állt az ember viselkedése előtt, különösen az állatok iránt, de általánosságban az egész, élő természet felé, így semmiféle együttérzés nem élt benne azokkal kapcsolatban, akik azért szenvedtek, mert zsidók vagy zsidók barátai voltak. Végeredményben a zsidók voltak felelősek az „ember” ostoba felmagasztalásáért – fajtól és személyiségtől függetlenül – minden teremtmény fölé, az élet szent egységének és törvényeinek bűnös megtagadásáért, az ember különleges értékének és úgynevezett „méltóságának” nevében. Heliodóra felidézte magában a lények hármas osztályozását a Kabbala szerint: „a teremtetlen, aki teremt” vagyis Isten, „a teremtett, aki teremt” vagyis az ember és végül „a teremtett, aki nem képes teremteni” – minden egyéb létező, az állatok, növények, ásványok.

- Micsoda értelmetlenség! – gondolta – mintha az emberi lények képesek lennének a teremtésre! Csupán elenyésző hányaduk képes rá. Akkor hát miért csak ’minden embert’ magasztalnak fel, miért nem ’minden teremtményt?’ Azért, hogy – még a természet szerint jobbakat is – beoltsák a faj és személyiség megvetésével, hogy a csúnya zsidó egyedül uralhassa a keverékek tulajdonságok nélküli tömegét, amely idővel e természetellenes megvetés kézzelfogható következménye lesz?

Ráadásul az a tény, hogy a zsidók számára vallásuk előírásai közé tartozott olyan állatok húsának fogyasztása, melyeket a legkegyetlenebb módon mészároltak le, Heliodóra szemében a lehető legrosszabb volt. Minden mészárszék utálattal töltötte el, de leginkább a „kóserek!” Semmiféle bánásmód nem lehet elég rossz olyan emberek számára, akik ilyen intézményeket tartottak fenn vagy tűrtek meg.

Az átlagos „tisztességes emberek”, mármint a keresztény, más szavakkal zsidó értékrendet, mint szemléletmódjuk és ebből következően moráljuk alapjait nyújtót elfogadó, átlagos húsevők számára írt propaganda ezért ért el éppen ellenkező eredményt Heliodóránál, mint amely hirdetőik szándéka volt.

Egyfolytában újabb és újabb okokkal szolgáltak neki, hogy büszke legyen nemzetiszocialista mivoltára, s hogy az úgynevezett „civilizáció” – az eltompult pénzuralom – pusztulását kívánja, amely érdekében egyfolytában a „nácizmus elleni harcra” szólítottak fel. Az újságpapírban, melyet az éles karmok és fogak éppen őszinte gyönyörrel téptek apró darabokra, volt egy „náci atrocitások” című cikk. Az élveboncolást ugyan betiltották a Harmadik Birodalomban, vallotta be a szerző, ám „csak azért, hogy felváltsák az emberi lényeken történő kísérletezésekkel”, nevezetesen az antinácikon – különösen zsidókon, de néha más fajú, zsidópárti emberen is – „kiket a koncentrációs táborok lakói közül választottak.” Heliodóra, aki mindig is úgy tekintett az ártatlan lényeken történő kísérletezésre – bármilyen célból is történtek azok – mint minden bűnök leggonoszabbikára, éppen azt kívánta, hogy veszélyes emberi lényeket használjanak ilyen célokra helyettük. Ha már ilyen kísérleteknek mindenképpen meg kellett történniük, egyszerűen így gondolkodott:

- Bárcsak igaz lenne ez, nem pedig propagandamese! Ha igaz, akkor meglehet, hogy ez a legnagyszerűbb dolog, melyet a hatalmas Harmadik Birodalom valaha is véghezvitt Isteni Vezetője hatására – legyen neve diadalmas!

Majd ismét végigsimított az anyán és kicsinyén, akik mostanra mindketten elaludtak ölében. Halk dorombolás volt a válasz érintésére, s alig érezhető hullámzás futott végig a két puha, szőrös testen. Heliodóra, akire nagy benyomást tett az imént olvasott újságcikk, s igen élénk képzelettel volt megáldva, belegondolt abba, hogy kísérleteket hajtanak végre olyan bájos teremtményeken, mint az ölében fekvő vagy a körülötte lévő macskák, és megborzongott.

Eszébe jutott egy diákkori élménye néhány évvel ezelőttről, egy francia egyetemen. Véletlenül rossz szobába nyitott be, az ajtó pedig számos, egybefüggő terembe vezette, melyek közül az egyik bizonyosan élveboncoló kamra volt. Ennek ajtaja előtt pedig egy kutya állt, pórázával a kilincshez kötözve. Egy hétköznapi, világosbarna kutya, amilyet ezrével lehet találni a világon bárhol. Ez a kutya hátsó lábaira állt, s pórázát maga után húzva megpróbált közelebb férkőzni Heliodórához, mivel kétségtelenül megérezte, hogy az állatok barátja ő, és szeretné fejét megsimogatni. Heliodóra tudta – anélkül, hogy bárkitől is megkérdezte volna vagy bárki is megerősítette volna szörnyű megérzésében –, hogy ezt a kutyát élve fogják felboncolni.

Képtelen volt rávenni magát, hogy megsimogassa. Bármilyen gyengéd érintést árulásnak, mocskos hazugságnak tartott volna, a hűséges állat felé tett emberi kedvesség ígéretének, mely hamarosan saját bőrén fogja megtapasztalni a legfelháborítóbb emberi kegyetlenség megnyilvánulását. Ha nem lett volna ott senki, akkor eloldozta és magával vitte volna, megmentve őt, bármibe is kerüljön. Ám számos ember volt odabent, így semmit nem tehetett vagy mondhatott, mely azzal reménnyel kecsegtetett volna, hogy ezt az élőlényt – egyet a millióból – el tudja orozni szörnyűséges végzete elől. Semmit! A kutyára pillantott, és könnyek szöktek a szemébe, gerincén a borzalom jeges érzete kúszott fel, s az emberiség iránti vad gyűlölet töltötte el – az egész faj iránti tiszta, tántoríthatatlan, türelmes és örökkévaló gyűlölet, leszámítva azon keveseket, akik osztoztak érzéseiben. Oly gyűlölet volt ez, melyet mindig is ismert és tapasztalt, csupán kevésbé intenzíven, s mely sosem csillapult, csökkent és nem változott egész életében, s valamennyi eljövendő életében sem. Tudta, hogy hiába is beszélne a szobában ülő emberekhez, mégsem volt képes szó nélkül, egy halálos átok nélkül távozni.

- Azt a civilizációt, mely ártatlan élőlényeken folytat kísérleteket, mindenestül el kell törölni! Bízom benne, hogy még életemben szemtanúja lehetek annak, ahogy apró darabokra robban! – jelentette ki a felháborodástól remegve, miközben az ajtó felé tartott. Pórázát megfeszítve a kutyának még éppen sikerült megnyalnia a kezét.

Emlékezett rá, hogyan kísértette ez az emlék heteken át, és megkönnyebbült a gondolatra, hogy az ifjú, újjászületett Német Birodalomban, mely köré a háború után egy új Európa fog majd alakot ölteni és kikristályosodni, ilyen borzalmak többé nem fordulnak elő. Az emberi lények iránt, akikkel a Statesman szerint állítólag a négylábú emlősöket helyettesítették a „tudomány szolgálatában”, Heliodóra nem érzett könyörületet. Először is, még ha nem is szükségszerűen zsidók, de antinácik voltak, ellenségei mindannak, amit szeretett, úgyhogy rászolgáltak sorsukra. Másodszor pedig, még ha nem is így volt, még ha létezett is köztük néhány olyan ember, aki nem érdeklődött a politika iránt, s akiket tévedésből internáltak – háborúban mindig előfordulnak tévedések –, ez nem sokat számított: a politikamentes emberek általában a nagybetűs Tudomány csodálói, Pasteurt, többszáz teremtmény megkínzóját nagy embernek nevezik, s más, hasonló bűnözőkre is az emberiség jótevőiként tekintenek. Millióból egy sem küzdött az élveboncolás és más életellenes bűntettek ellen úgy, mint Heliodóra, nem is beszélve az emberközpontú vallásokról és filozófiákról. Hadd szenvedjenek és haljanak meg hát mindazért, amit csodáltak és szerettek! (Ő maga is felkészült arra, hogy szenvedjen és meghaljon azért, amit szeretett és csodált: a nagyszerű, új Árja Birodalomért, annak büszke, életközpontú tanaival, mely egy csodás, egészséges kutyát vagy macskát magasan bármilyen fajú, selejtes emberi lény fölé helyezett.) Emlékezett arra is, hogy a „fiziológiai kutatóintézet” vezetője az egyetemen, ahol vegyészetet tanult, egy zsidó nő volt. Hol lehet most ő – ő, kinek felügyelete mellett élő kutyák koponyáját nyitották fel, s kísérleteket hajtottak végre az állatok agyán. Remélhetőleg már egy táborban, Németországban, várva, hogy elgázosítsák, vagy talán éppen ebben a percben lépve be a gázkamrába.

- A megfelelő személy a megfelelő helyen – gondolta Heliodóra elégedetten mosolyogva, majd folytatta a puha, meleg szőrös testek cirógatását, melyek békésen hevertek ölében, álomba dorombolva magukat.

* * *

Így ment ez nap nap után: étel, ízletes étel, rizzsel kevert hal (az egyetlen probléma az volt, hogy a haldarabok olyannyira összekeveredtek a rizzsel, hogy igen nehéz volt különválasztani, noha sok cica próbálkozott vele) és tej, sűrű tej, amilyet Hosszúbajusz és anyja korábban, azelőtt az éjszaka előtt a lejárónál, soha nem ízlelt, édes álom, melyet soha nem szakítottak félbe kemény rúgások, vagy egy váratlanul érkező kő vagy kiöntött víz, s a varázslatos kéz puha, rendszeres cirógatása a bundán, melytől a macskák a hetedik mennyországban érezték magukat. E varázsos kéz úgy tűnik tisztában volt a macskák természetének finomságaival, és sosem simogatott, amikor egyedül kívántak maradni. S az a mély, kényelmes öl, melybe bármikor felugorhattak, amikor csak akartak, és addig maradhattak ott – akár ébren, akár alva – ameddig csak akartak, ahová erővel soha nem kényszerítették, s ahonnan soha nem is rakták le őket! Egyszerre voltak biztonságban és mégis szabadon. Mi egyebet kívánhatna egy macska?

Így hát Hosszúbajusz jókora, gyönyörű kandúrrá nőtt, kétszer akkorává, mint anyja (akivel az élet elég mostohán bánt), sőt, még Sadhu-nál is nagyobbra és gyönyörűbbre, ami nagy szó volt, hiszen Sadhu félig angóra bundájával ellentétben Hosszúbajusz, akiben egy csepp angóravér sem volt, csupán a hagyományos házimacska rövid szőrzetével bírt. Ám ez a bunda kivételesen sűrű volt, puha és fénylő, mint a legpuhább és legfénylőbb plüss. A fekete részek – messze a nagyobbak – ragyogtak a napfényben, minden egyes szőrszál szivárványos árnyalatban csillámlott. A fehér részek makulátlanul hófehérek voltak. A kerek fej, álmodozó zöldessárga (inkább zöld, mint sárga) szemeivel szélesebbé vált, kidülledő pofázmánnyal, s a macska úgy járt-kelt, mint egy miniatűr tigris: fejét büszkén egyenesen tartotta vagy lefeszítette és rövid, fekete, bársonyos füleit hátracsapta, amikor áldozatát figyelte, legyen az egy egér vagy akár csak egy csótány! Ruganyos teste hullámzott, ahogy menet közben egyik erőteljes mancsát a másik elé helyezte. Heliodóra gyakran hosszú ideig figyelte őt, és örült, hogy rátalált e királyi teremtményre, mikor az még nyomorúságos, éhező, kétségbeesetten nyávogó macskakölyök volt. Nem mintha úgy gondolta volna, hogy átalakulása az ő érdeme lenne. Tudta, hogy ez a természet hatalma, és ezernyi éhező kiscica van még, akiket soha nem fogadhat be – s nem csupán cicák, hanem kiskutyák, borjak, bárányok, csikók, szamarak és mindenféle ifjú teremtmény, kik fajtájuk legbájosabb képviselőivé válnának, ha megkapnák azt a törődést és szeretetet, melyet Hosszúbajusz is megkapott, vagy legalábbis békén hagynák őket, és elegendő élelmet találnának mindennap. Nem tehetett róla azonban, hogy úgy érezte: „a természet véglegességének beteljesülése érdekében” munkálkodik, s ez elég volt ahhoz, hogy boldoggá tegye. Mindig is az volt a célkitűzése, hogy – emberi síkon és valamennyi élőlénnyel kapcsolatban állva – a természet által kijelölt irány felé törekedjen, „a Teremtés szellemében”, hogy szeretett Führerének szavaival éljen, kit oly sokszor idézett.2

Hosszúbajusz pedig tudta, hogy szeretik és csodálják, s ő is boldog volt. Sokszor érkezett selymes fejét Heliodórának dörzsölve, felnézve rá, míg a nő simogatta, majd felugorva ölébe. Vagy ha az öl éppen „foglalt” volt – Sadhu vagy valamelyik másik az egyre növekvő számú macskák közül tartózkodott éppen ott –, akkor addig vicsorgott a „bitorlóra”, míg az végül le nem ugrott, átadván neki a helyet. Nem igazán kedvelte macskatársait – leszámítva persze a nőstényeket –, s különösen nem szívlelte Sadhu-t. Természetesen Sadhu sem szerette őt, az újonnan érkezettet, a betolakodót, aki oly sok szeretetet és törődést kapott, melyet egyszer régen ő élvezhetett egyedül, mikor még ő volt Heliodóra egyetlen macskája.

Időnként gazdája, aki persze nem akarta megbántani az érzéseit, karjaiba vette, és még mindig ugyanazokkal a szeretetteljes szavakkal szólt hozzá, miközben simogatta:

- Bársonyom, doromboló szőrmebundám! Fekete tigrisem!

S a macska, más választása nem lévén, valóban dorombolt e több-mint-macskaszerű teremtmény mágikus ölelésében, aki éppen annyira szerette őt, mint azelőtt. Ámde aztán, amint megérezte Hosszúbajusz jelenlétét, úrnője karjaiból hirtelen a padlóra ugrott, majd tökéletes macskaméltósággal a szoba legtávolabbi sarkába sétált, amilyen távol csak tudott a többi macskától is, és ott telepedett le. Ezután tíz alkalomból kilencszer Hosszúbajusz halk miákolást hallatott, majd e jelzés után felugrott Heliodóra vállára, azután karjai közé kúszott – Sadhu helyére –, ha a nő hagyta. És hagyta! Még ha esetleg nem is azonnal – amikor esetleg valami tennivalója akadt – de hamarosan nagyon is hagyta. (Hogyan is lehetne visszautasítani egy olyan hatalmas, párducszerű macska közeledését, mint Hosszúbajusz, aki szeretgetésre vágyik?) Kétségkívül sajnálta szegény Sadhu-t, ám nem tehetett semmit a szeretett macskák összebékítése érdekében.

Mindkettőnek megvolt a maga szépsége, a fél-angórának és a kóbor kandúrnak is. Igazából, Sadhu-t kivéve, korábban az összes állat kóbor macska volt, számuk pedig immár húsz-huszonötre nőtt: Hosszúbajusz anyjának született még két kölyke, a többit Heliodóra az utcákon találta. Néha elgondolkodott azokon az embereken, akik rengeteg pénzt költöttek pedigrével rendelkező háziállatukra, míg az ajtajuk előtt éhező, szegény kóbor macskákért vagy kutyákért nem tettek semmit. Megvetette ezeket a szívtelen sznobokat.

- Miféle pedigrével rendelkezhetnek ők maguk? – tűnődött – legalább a felük azt sem tudja, hogy ki volt a dédapja! Azok az eurázsiaiak és félzsidók, akik ragaszkodnak hozzá, hogy állatuk jó vérvonallal rendelkezzen, szóra sem érdemesek...

Maga a gondolat is visszatetsző volt számára. Továbbá a Führer mindig is szigorúan bírálta az ilyen természetellenes hobbikat ebben az elfajzott világban. Egy napon, amikor Heliodóra éppen ezen töprengett, felidézve magában Hitler bölcs szavait3, Hosszúbajusz – aki a padlón feküdt kiterülve, mert nagyon melege volt – felnézett rá, s dorombolni kezdett, mintha csak el akarná mondani neki, mennyire egyetért nézetével és mindenekelőtt hitével abban, hogy a faji kiválasztás csak a kétlábúak ügye. Ám természetesen ez csupán véletlen egybeesés volt...

Bárhogy is legyen, az élet pompásan telt Heliodóra csendes otthonában. Nem csak a jó étel és a nő szeretgetése volt ennek oka, hanem az a teljes szabadság is, melyet a macskák oly nagyra értékelnek.

Ilyen volt a légkör. A macskák, akik öntudatában mindezek a dolgok összekeveredtek, természetesen nem tudták elválasztani ezt a többitől. Ám amennyiben képesek lettek volna – és rendelkeztek volna az emberi beszéd képességével – „nyugalmasnak” vagy „derűsnek” nevezték volna. Az idő nem „telt” ebben az áldott otthonban, hanem suhant. Suhanását érezni lehetett játék és alvás, evés és álmodozó pihenés közben Heliodóra mellett vagy ölében. Egy rejtélyes, hatalmas létező láthatatlan cirógatásaként érzékelték, melynek karjai közt biztonságban voltak. Odakint az egész világ számos küzdelemtől és harctól forrongott, harctól az ételért, küzdelemtől, hogy elszökjenek a kutyák és a náluk is rosszabb, kegyetlen gyermekek, illetve néha a felnőtt kétlábú teremtmények elől, küzdelemtől, hogy kölykeiket megvédjék ellenségeiktől. Itt viszont minden békés és gondtalan volt. Azok a macskák, akik csak nemrég érkeztek az utcáról, csupa csont és bőr voltak, mint egykor Hosszúbajusz és anyja is, de nagyra értékelték a változást. A széles terasz, rengeteg zöld növényével, melyek árnyékában szunnyadhattak, játszadozhattak, kapkodhattak a bogarak után (vagy néha, éjjel, üldözhettek egereket is) igen hosszú ideig kalandos terület maradt számukra. Néhányuk, főként a nősténymacskák, soha nem is próbáltak meg ismét az utcákra merészkedni.

Mire Hosszúbajusz elmúlt másfél éves, már rég elfeledte sanyarú gyermekkorát, a könyörtelen harcot az anyatejért, melyben öccse és két húga alulmaradt, és egymás után elpusztult az éhségtől, míg ő, az alom legerősebbje életben maradt, bár csak Isten tudja, hogyan. Elfeledte a félelmet a rémséges teremtmények tömkelegétől, négylábúaktól és kétlábúaktól, ugatóktól és kiabálóktól, üldözőktől, kődobálóktól, vízlocsolóktól, és azoktól, akik néha elkapták farkát, lábát vagy fejét. Színtiszta csoda volt, hogy mindig sikerült neki harapva és karmolva kiszabadítania magát markukból, talán azért, mert oly apró volt. Rengeteg szegény kóbor cica nem volt ilyen szerencsés!

Ám mindez már a messzi-messzi múlt, Hosszúbajusz pedig semmire nem emlékezett belőle, leszámítva talán valamit valahol nagyon mélyen, tudatalattija legmélyén. Csupán az a zavaros, de eltökélt vágy élt benne, hogy izgalmas kalandokat éljen át, vagy valamit, amit homályosan annak érzett. Egy benső, elementáris erő arra késztette, hogy a határtalan világban kóboroljon, túl Heliodóra békés szobáin és gyönyörű teraszán, le a fém csigalépcsőn oda, ami árnyékos „fasornak” tűnt számára, az udvarba, melyet mindaddig csak felülről látott, majd ki az utcára, melyről nem voltak emlékei. Így hát egy holdfényes éjjelen, mikor a vágy teljesen eluralkodott rajta, felkelt gyékényszőnyegéről, melyen már vagy egy órája hevert, miközben Heliodóra szerető keze simogatta. Egy ideig az ablakpárkányon ült a teliholdat bámulva, mely fényesen ragyogott a tiszta égen, majd leugrott onnan. Lassan és méltóságteljesen átsétált a zöld növények kettős sora között, elérte a lépcsőt, és elindult lefelé.

1 Angol nyelvű kalkuttai napilap.

2 “Úgy vélem, manapság a mindenható teremtő akaratának megfelelően kell cselekedni.” (Mein Kampf, 1935-ös kiadás, 70. old.)

3 “A népi világnézet végül szükségképpen népi államot fog létrehozni, amely egy nemesebb korszakot eredményez, amikor az emberek többé nem foglalkoznak majd kutyák, lovak és macskák nemesített tenyésztésével, hanem inkább magának az embernek a felemelésével.” (Mein Kampf, 1935-ös kiadás, 449. old.)