Arany a kohóban — 5. fejezet — Nácitlanítás

“Jaj annak, ki megtámad téged!

Városod kitart,

De aki ellened rohamot intéz, elbukik.

Az ő napja, ki téged szeret,

Nem száll alá,ó, Ámon!”

—Egy Ámon-himnuszból¹

“Jeder Versuch, eine Weltanschauung

mit Machtmitteln zu bekämpfen,

scheitert am Ende, solange nicht der

Kampf die Form des Angriffs für eine

neue geistige Einstellung erhält.”

—Adolf Hitler²

A primordiális aranykortól kezdődően, amelyben az élet igaz felfogása és az igazság méltó vallása uralkodott szerte a világon, minden időben hatalmas küzdelmek zajlottak az eszmék között, a különböző alakzatok közötti vallásháborúk. Ezek közül az egyik legrégebbi, amiről tudomásunk van, az Ehnaton fáraó által állami kultusszá újjászervezett, örökkévaló napvallás és Ámon egyiptomi imádata között folyó harc, a Krisztus előtti tizennegyedik században. Ez a mostani háború – a második világháború – éppen így volt vallási összecsapás is (a gazdasági mellett, mivel szükségszerűen minden háborút plutokratikus államok terveznek és pénzelnek). Éppoly keserű küzdelmet vívtak meg benne, amilyet minden régi vallásháborúban, és valamennyi oldalon ugyanúgy szembenállt egy kisebbség az országgal, amelyhez tartoznia kellett volna, a szívüknek kedves eszmeiség okán. Angliában és Franciaországban is (ami még figyelemreméltóbb) létezett egy nemzetiszocialista kisebbség, amely Németország győzelmét kívánta, mivel ez utóbbi az árja ügyért harcolt (éppen úgy, ahogy a tizenhatodik századi Angliában a katolikusok Spanyolország győzelmére vágytak, mivel a spanyolok képviselték a római egyházat). Másfelől létezett a német demokraták és kommunisták kisebbsége is, akik az Egyesült Nemzetek diadalát kívánták és segítették elő. Az eszméket soha nem tudták és nem is lesznek képesek megállítani a határok.

Ám itt véget is ér minden párhuzam az eszmék legutóbbi konfliktusa és a többi európai küzdelem között, legyenek akár középkoriak vagy a modern időkből származók. A demokrácia két szövetséges formája és a nemzetiszocializmus közötti összecsapásnak alapjában nincs semmi közös jellemzője a keresztények közötti bármely ideológiai háborúval. Éppen ellenkezőleg, sok-sok év után, az első fázisa volt ez az ismét megkezdődött küzdelemnek a kereszténység és a halhatatlan pogányság lényege között, a szenvedő emberiség és a Nap örömteli, örökké-ifjú s könyörtelen filozófiája, az ember- és életközpontú világ fogalma, a zsidóság ősi, nemzetközi szelleme (amely rendre érvényesült a kereszténységben, a szociáldemokráciában és a kommunizmusban) és az árja, nemzeti szellem között, amely nem a határok babonájával, hanem a Faj vallásával azonos, az Élet vallásával valamennyi indoeurópai népcsoportban. Olyasmi ez, amely sokkal jelentéstelibb, mint bármely vita ugyanazon, idegen Biblia két, egymással ellentétes értelmezése kapcsán.

S míg a kisebbségeket, amelyek mindkét oldalon kiálltak országuk ellen a hitükért, a vallásháborúkban, a keresztények között árulással lehetett és kellett is vádolni nemzeti szempontból, az árja kisebbségeket azonban, akik Angliában, Norvégiában, Hollandiában, Franciaországban és másutt e háború során Németország győzelméért munkálkodtak, bizonyosan nem. Ők a nemzetiség megszokott koncepciója felett nem az Ismeretlen egy még gyengébb elképzelésének adtak hangot, hanem a Faj pozitív, természetes és élő realitásának, amelytől eltekintve a nemzeti jelleg elveszíti minden lényegiségét. A szigorú, ám felvilágosult nemzeti nézőpontból, nem kevésbé a szélesebb körű faji álláspontról, valamennyi árja nemzet árulói nem ők voltak, hanem a meggondolatlan többség, akik elhitték, és a bűnöző vezetők, akik végrehajtották a németellenes propagandát, azok az emberek, akik háborút viseltek saját ügyük bajnokai, saját fajuk védelmezői ellen, s így akarva-akaratlanul az idegen zsidó játékát űzték. A német vérű antinácikról szólva természetesen az mondható el, hogy ők a legmegbocsáthatatlanabb árulók, akik ebben a háborúban a saját fajuk ellen tevékenykedtek, annál inkább, mivel megvolt minden lehetőségük annak tudására és megértésére (ha törődtek volna vele), hogy igazából mi is forog itt kockán.

Most, hogy e megújult, ősrégi küzdelemnek az első fejezete számunkra katasztrófával zárult le, elvárható volt, hogy a demokrácia mindkét formájának győzedelmes támogatói megkísérlik minden nyomunkat eltörölni, és megakadályozni, hogy ismét felemelkedjünk. S valóban próbálkoznak, keményen igyekeznek. A világtörténelemben még soha nem volt ily kétségbeesett kísérlet egy eszmeiség szétzúzására, leszámítva talán 3300 évvel ezelőtt a napkorong vallásának üldözését Tutanhamon és főként Horemheb alatt Egyiptomban. „Jaj az ellenségeidnek, ó, Ámon”, énekelték az egyiptomi isten papjai Karnakban, miközben ünnepélyesen eltörölték az ihletett király, Ehnaton, az igazságban élő emlékét: „Jaj az ellenségeidnek, ó, Ámon! Városod kitart, ám aki rohamot intéz ellened, elbukik!” A Férfit pedig, aki a Nap bölcsességéért állt ki a hagyományos érdekek bölcseletével szemben, ettől kezdve eretneknek és bűnözőnek bélyegezték, amíg, néhány éven belül, követői mind meg nem szűntek létezni, s még a nevét is teljesen elfeledték.

Az ókor e leginkább radikális, rendszeres és könyörtelen üldöztetésének (ideértve a jobban ismerteket és látványosabbakat is, mint a keresztényekét néhány római császár uralkodása alatt) modern ellenpárja a mi Weltanschauungunké a jelenlegi, megszállt Németországban, az Entnazifizierung, vagy ahogy ők hívják, a „nácitlanítás.”

Ám a párhuzam³ ellenére a végeredmény nem feltétlenül lesz ugyanaz. Noha a nemzetiszocializmus kétségtelenül az Élet és a Fény örökkévaló bölcseletének modern kifejeződése, s habár ellenfelei is ugyanúgy az örökkévaló pénzhatalom rabszolgái modern európai jelmezben, üldözött támogatói – 1948 és 49 rettenthetetlen nácijai, az igaziak – teljességgel más alkattal bírnak, mint Tell-el-Amarna⁴ ókori állami napkultuszának köpönyegforgató hívei. Valójában annyival állnak felettük, mint a színtiszta arany az agyag (s ez esetben rossz minőségű agyag) felett.

* * *

Egyetlen mód van arra, hogy egy eszmeiségtől a lehető legalaposabban megszabaduljunk, nevezetesen az, ha megöljük annak összes támogatóját, s az új generációt egy rivális eszmeiség imádatára és hódolatára neveljük. De még ebben az esetben sem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy az elátkozott Weltanschauung egy napon nem támad-e fel megint, senki sem tudja, honnan. A Tokugava dinasztia első sógunjai felülmúlhatatlan könyörtelenséggel, sikeresen és gyökerestül irtották ki a kereszténységet a tizenhetedik századi Japánban. Mégsem tudta semmi sem megakadályozni, hogy néhány japán érdeklődést tanúsítson a kereszténység iránt a huszadik században. Sok idővel ezelőtt pedig Nagy Károly mindent megtett azért, hogy eltörölje a pogányságot a kilencedik századi germánok között, és sikerrel is járt, a lehető legteljesebb kegyetlenséggel. Mégsem volt képes – ahogy senki más sem – megakadályozni az örökkévaló germán pogányság újjáéledését a nemzetiszocializmusban a modern időkben.

Ám az emberek, akik elhatározzák, hogy leszámolnak bizonyos eszmékkel, általánosságban közel sem olyan alaposak sehol, mint akár a szász gyilkosok nyugaton, akár a vasmarokkal uralkodó Iejaszu és Iemicu a Távol-Keleten. Mindenekelőtt azért, mert a szembenálló eszme, amelynek nevében cselekednek, rendszerint korántsem jelent annyit számukra. Továbbá, mert eléggé el nem ítélhető hiúságukban ritkán ismerik fel, hogy a filozófiáknak, vallásoknak, társadalompolitikai rendszereknek, amelyeket nem gyűlölnek, lehetnek olyan támogatói, akik számára az előbbiek minden másnál kedvesebbek a világon – sokkal kedvesebb, mint bármi, amiről ők (az üldözők) megvallják, hogy közel áll a szívükhöz. Az összes ilyen esetben a kísérlet, hogy egy eszmét gyökerestül kitépjenek, nem éri el a célját, bármilyen borzasztó formát is vegyen fel esetleg.

Ettől eltekintve, ahogyan már korábban említettem, az üldözés sikere – vagy kudarca – nem kizárólag az üldözők képességeitől függ. Legalább ennyire – s a legtöbb esetben még inkább – függ az üldözöttek bátorságától, kitartásától és céltudatosságától, csakúgy, mint színlelésük erejétől, attól a tulajdonságtól, hogy képesek legyenek szemtelenül hazudni az ellenségeiknek, miközben a lelkük mélyén hűségesek maradnak önmagukhoz és eszméikhez. Vészterhes időkben ez utóbbi is erénynek számít.

Azok az emberek, akik a nácitlanítás németországi folyamatáról 1945 óta a statisztikákat készítik, s azok is, akik e kimutatásokat tanulmányozzák – különösen azok, akik az egész színjátékot vezénylik – hajlamosak megfeledkezni erről a minden korszakban jelenlévő igazságról.

* * *

Amióta csak az Új Rend ellenségei hatalmat nyertek Németország területe felett, a nemzetiszocializmust módszeresen üldözik annak hazájában, mind a kommunizmus nevében az oroszok, mind pedig a demokrácia nevében a nyugati szövetségesek. Az üldözésben az előbbiek a radikálisabbak, csak azért (megadva a császárnak ami a császáré), mivel sokkal szorosabban kötődnek saját, gyűlöletes Weltanschauungjukhoz, mint a nyugatiak az ő alapelveikhez, s így minket – mint egyetlen megtéríthetetlen ellenfelüket – komolyabban vesznek.

Mindkét csoportosulásnak az a célja, hogy a filozófiánkat, mint életerőt, elnyomja. Alapvetően a módszereik is azonosak, azok a módszerek, amelyeket mindenki alkalmaz, aki bármely időben valaha is megkísérelt eltörölni egy eszmeiséget: a félelem és szükség kiaknázása – a tudatlanság és gyengeség kihasználásával együtt – terror és vesztegetés segítségével, valamint azok „meggyőzése”, akik túlságosan fiatalok vagy rosszul informáltak, esetleg születésüktől fogva túl ostobák ahhoz, hogy képesek legyenek saját véleményt formálni.

Ahogyan mindenki előtt ismeretes, Németország új urainak első lépése az volt, hogy „háborús bűnösként” a végzetükbe küldték sokunkat, akik túlságosan jelentős szerepet játszottak a nemzetiszocialista szervezetben, a zsidóság elleni küzdelemben vagy egyszerűen a csatatéren, Németország védelmében, hogy gyorsan el lehessen őket feledni. A bíróságok, amelyek úgy tettek, mintha „igazságot” szolgáltatnának, pedig valójában csupán a bosszú eszközeiként működtek, felakasztottak vagy hosszú (sok esetben életfogytig tartó) börtönbüntetésre ítéltek korábbi állami minisztereket, gauleitereket, tábornokokat, a háború alatt Németország által megszállt területek kormányzóit, embereket, akik nem tettek semmi egyebet, csak olyan önzetlenül és alaposan teljesítették a kötelességüket, ahogyan mindenkinek kellene. Nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy bosszúállásnak nevezzék, amit műveltek; képmutatók és gyávák bosszúja volt ez, aljas és kegyetlen, mivel az efféle embereké mindig is ilyen.

Ugyanilyen módon mérték az „igazságot” az orosz zónában is, talán azzal a különbséggel, hogy nem álcázták a humanitárius értelmetlenség vastag rétegével. Rövidre fogott, brutális és szenvedélyesen pusztító volt – hatalmas feljebbvalóik által jól szervezett primitívek szemkápráztatóan barbár bosszúja. Nyíltan azért számoltak le velünk, mivel nácik vagyunk, nem pedig látszólag azért, mert „bűntettet” követtünk el az „emberiség ellen.” Azokat a németeket, akik betöltöttek valamilyen pozíciót a nemzetiszocialista hierarchiában, s akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy azonnal megöljék őket, senki sem tudja hová deportálták, az Urálon túli vidékekre, Belső-Ázsia szívében található rabszolgatáborokba, távol az egész világtól, hogy életük hátralévő részét ostorcsapások alatt fáradozzák végig.

Ez nem nácitlanította őket – nem jobban, mint a bajtársaikra mért megaláztatások, nehézségek és bántalmazások a nyugati zónákban –, ám legalábbis elég sokáig – az oroszok reményei szerint „örökre” – eltakarította őket az útból. A nyugati zónákban bevezetett intézkedések mellett az is segít nácitlanítani Németországot és a világot, ha a kevésbé fontos embereket távol tartjuk a „veszélyesek” hatáskörétől, legalábbis üldözőink így gondolják.

* * *

A nyers erő mellett a nácitlanítás pártolói egy másik fegyvert is felhasználnak, a gazdasági nyomást. Először is megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy megfosszák a náciként ismert vagy annak gyanított embereket az élethez szükséges erőforrásoktól, ezután pedig fokozatosan állásokat kínálnak a nemzetiszocialista múlttal rendelkezőknek, de csak azoknak, akik hajlandók alávetni magukat a nácitlanítási folyamatnak. Még azt is felajánlhatják nekik, hogy visszahelyezik őket a korábbi pozíciójukba, legalábbis azokban a ritka esetekben, amikor nem töltötték már be azt hírhedt antinácikkal, jutalomként árulásaikért a háborús idők során.

A nácitlanítás magában foglalja, hogy átessünk a nácitlanítási bíróság eljárásán, s hogy egy meghatározott pénzösszeget fizessünk, melyet követően a megszálló hatóságok úgy tekintenek ránk, mintha soha nem is lettünk volna nácik. Arról szükségtelen is beszélni, hogy a három nyugati zónában azok a kivételes szerencsével bírók, akik megtarthatták az állásukat a nemzetiszocialista párttal korábban meglévő kapcsolatuk ellenére, kötelesek alávetni magukat ennek a formalitásnak, ha szeretnének megmaradni a hivatalukban. A keleti zónában, úgy tudom, nincs ilyen színjáték, mégpedig azon oknál fogva, hogy egyetlen olyan ember sem maradt meg az állásában, aki valaha is élete egyik szakaszában akár csak távolról is kapcsolatba került a nemzetiszocializmussal.⁵

Néha a büntetés azért, hogy valaki az NSDAP tagja volt – vagy csupán őszintén érdeklődött a közjólét iránt, s így többé-kevésbé aktív szerepet játszott abban az igazán csodálatraméltó munkában, amit ezen a területen a párt támogatott – nem ment el addig, hogy az illető elveszítse a munkáját, hanem lefokozást eredményezett a szakmai rangsorban, s így a fizetés csökkentését is, tekintet nélkül a több éves becsületes és hatékony szolgálatra. Ez történt – több ezer másik emberrel együtt – W. kisasszony esetében is a német vasutaknál eltöltött harmincnégy évi szolgálatot követően, valahol a most francia zónának nevezett területen. Kezdő beosztásba fokozták le 116 márkás havi fizetéssel, míg korábban 360 márkát keresett. S mindezt miért? Csak azért, mert a nagyszerű napokban részt vett a nők gyűlésein, és mert ideje egy kis részét országa gyermekeire fordította. A magam részéről a hölgyet még csak nem is nevezném nemzetiszocialistának, el sem tudnám képzelni annak. Túlságosan is kegyes keresztény ahhoz, hogy megérdemelje ezt a dicsőséges titulust.

Az Entnazifizierung – a nácitlanítás – Németországban teljességgel közönyös emberek életére is váratlan hatással volt. Például, amióta csak kihirdették, a képzés szintjének katasztrofális csökkenésének okaként működik. Ahogy a megszálló hatalmak átvették az irányítást az ország felett, az összes tanárt, akit náciként tartottak számon, vagy akiről csak azt jelentették, hogy náci, elbocsátották (s egyáltalán nem tették lehetővé számukra, hogy a szakterületükön dolgozzanak), hacsak nem tudta bizonyítani, hogy „kényszerítették” a párthoz való csatlakozásra, miközben a szíve mélyén ugyanolyan antináci volt, mint maguk a megszálló hatalmak. Ám, igen kevés kivétellel, valamennyi tanár, aki csak ért valamit, meggyőződéses nemzetiszocialista volt. Ennek következményeként váratlanul gyakorlatilag nem maradt egyetlen tanár sem Németországban. A kapituláció után az iskolák és tanintézmények egy teljes évig zárva maradtak, ám a megszálló erőket ez nem érdekelte. De miért is kellett volna? A gyermekek és a fiatalok voltak a szenvedő alanyok, ők pedig csupán németek, az Új Rend örökösei, amit az Egyesült Nemzetek oly nagyon szét akartak zúzni. Egy iskolamentes év csak jót tehet nekik, mert ez idő alatt a megszálló erők fel tudnak készülni arra, hogy az új, demokratikus propagandával tömjék a fejüket.

Ezután, egészen 1947 végéig – néhány helyen 1948-ig – a gyermekeknek egy-két iskolai órát tettek lehetővé hetente (egy kevés tanár valahogy megúszta, s a régiek közül is néhány számára, akik múltja nem volt túlságosan kárhozatos a megszálló hatalmak szemében, némi fontolgatás után, lehetővé tették, hogy maradjon). 1948 és 1949 végén – négy évvel a fegyverletétel után – az iskolás korú, hat és tizenhárom év közötti gyerekek még mindig csak nagyjából egy tanítási órát élvezhettek naponta a brit zónában (Hannover környékén). Ez az árnyoldala Németország „újranevelésének”, az Entnazifizierungnak.

Ugyanennek egy másik vetülete – a Megszállási Rendelkezés nyolcadik törvényének hetedik cikkelye alapján – bármely olyan kísérlet megakadályozása, amely életben kívánja tartani a megszállt Németország „harci és náci szellemiségét.” 1949. február 20-án engem is azért tartóztattak le, mert megszegtem ezt a rendelkezést, s ez a fejezet, csakúgy, mint az ezt megelőző vége, a börtönben íródott, miközben a tárgyalásra vártam. Valójában, mióta csak betettem a lábam Németországba, semmi mással nem foglalkoztam, mint „náci propagandával”, s nem csupán abban a nyers formájában, ami végül a letartóztatásomat okozta. Ez a forma szórólapok terjesztését és plakátok kiragasztását jelentette, melyek a horogkereszt szent jelképét viselték, valamint felhívást a német néphez, hogy maradjanak eltökéltek nemzetiszocialista hitünkben, annak bizonyságában, hogy ők az első árják, akikben újjáéledt a faji tudatosság és büszkeség, s szabadságot, vagyont és hatalmat érdemelnek, annak bizonyosságában, hogy a halál erőinek ügynökei nem tudják örökre megaláztatásban tartani őket. Számos ilyen plakátot ragasztottam ki a francia zóna egyik városában január harmincadikán – a nemzetiszocializmus hatalomra kerülésének tizenhatodik évfordulóján –, néhány nappal később pedig ehhez hasonló szórólapokat terjesztettem Kölnben. Márpedig ez bűnnek számított – amelyért akár halálbüntetés is járhatott – azok szemében, akik – ahogy ők mondják – hat évig harcoltak, hogy biztosítsák az „egyén szabadságát” az egész világon, de különösen Németországban!

Igen, az „egyén szabadságát”, kivéve ha ez az egyén náci – őszintén szólva, pontosan így öntötték szavakba. Ám mi mindig is jól tudtuk, mit is jelent igazából ez a jelmondat, és sok német, akinek esetleg fogalma sem volt róla, bizonyosan megtudta 1945 óta.

Az önkifejezés, a képzőművészet vagy irodalom bármely formája, amely többé-kevésbé nyilvánvalóan „náci hajlamokat” mutatott, bármely filozófia, amely összhangban volt a miénk új – vagy régebbi – kiadásával, s különösen az, amely igazolja, akármit is tettünk a múltban, és valószínűleg tenni fogunk a jövőben, bármi ilyesmi, véleményem szerint, átokkal sújtott, mind a demokraták, mind pedig a kommunisták szemében, azokéban, akik azon vannak, hogy Németországot és a világot nácitlanítsák, ha képesek rá.

A nemzetiszocialista irodalom tilalma nem korlátozódik kizárólag Németországra. Noha jelenleg törvény nincs ennek megtiltására, valójában gyakorlatilag lehetetlen bárhol megjelentetni akár csak olyan műveket is, amelyek a tiszta történelmi igazságot mutatják be, minden hozzáfűznivaló nélkül, a nemzetiszocialista rendszer kiválóságát vagy alapelveinek egészségességét, esetleg halhatatlan alapítójának nagyságát, nem is beszélve az olyan könyvekről, amelyekben Adolf Hitler és a náci ügy iránti személyes odaadás az őszinteség lelkesedésével fejeződik ki. (Én magam sem várom, hogy ez a könyv valaha is napvilágot lásson, hacsak nem történnek radikális változások a világon.)

A tilalom Németországban nem korlátozódik kizárólag a nemzetiszocialista irodalomra sem. Kiterjed olyan könyvekre is, amelyeknek semmi köze nincs a politikához vagy akár a filozófiához, például útleírásokra vagy felfedező utakról szóló beszámolókra, amelyek még az előtt íródtak, hogy bárki is hallott volna a nemzetiszocialista mozgalomról, abban az esetben, ha történetesen olyasvalaki írta őket, aki náciként ismert. Ilyenek Sven Hedin munkái – az 1908-ban született leírások tibeti útjáról és a Himalája térségében tett utazásairól –, melyek kivétel nélkül tilalom alá kerültek. Manapság Németországban nem lehetséges új kiadást megjelentetni belőlük, ahogyan maga a szerző közölte velem 1948. június hatodikán. Ennek fényében érthető, hogy Friedrich Nietzsche – a nemzetiszocializmus szellemi atyja – könyveire csaknem éppen olyan nehéz rátalálni az országban, mint a Führer arcképére (kivéve természetesen, ha tudjuk, merre keressük azokat). Egy vagy két évvel a kapitulációt követően azt is elmondták nekem, hogy Wagner zenéjét „veszélyes” lejátszani a puszta tény miatt, hogy a Führer csodálta.⁶ Ezt nevezik ők „nácitlanításnak.” Bárhogy is, igencsak kifejező, annak a világnak a minőségét tekintve, amely Megmentője ellen fordult.

* * *

Ám a próbálkozásnak, hogy az emberek megfeledkezzenek rólunk, van pozitív megnyilvánulása is. Németországban a megszálló erők nem csupán erőszakot alkalmaznak, hanem meggyőzést is. Próbálkoznak vele. Az általános- közép- és főiskolákban, ahol átvették a hatalmat – vagyis olyan németeknek adták, akik gyűlölnek mindent, amit képviselünk –, mindent megtesznek, hogy beleverjék az ifjúság fejébe: mindaz, amit tettünk, amikor mi voltunk hatalmon, rossz, az alapelvek, melyekből eszmeiségünk az erejét nyeri, hamisak, „tudománytalanok”, „nem tényszerűek” stb., értékrendszerünk pedig hibás, „embertelen”, ellentétben áll a „rendes” emberek erkölcsiségével stb. Az egyházak – a nemzetiszocializmus ősellenségei – oly mértékben segítik ezt a propagandát, amennyire csak képesek rá, a keresztény értékeket fuvolázva, mint amelyek szembenállnak a mi lényegileg pogány eszméinkkel. A keresztény prédikátorok több kétséget keltettek azoknak az ifjú németeknek az elméjében és lelkiismeretében, akik egykor teljes szívüket a nemzetiszocializmusnak szentelték, mint a hivatalos, „demokratikus” propaganda a három zónában együttesen.

Ugyanakkor számos olyan könyvet raknak ki a könyvesboltokba, ami a Führer politikáját – vagy a Führert magát – különböző nézőpontokból veszi kritika alá. E művek árusítását a megszálló erők támogatják, s nem csupán itt, Németországban, hanem világszerte, azokat a kiadványokat, amelyek többé-kevésbé civilizált nyelvezettel támadják a nemzetiszocialista rendszer filozófiáját vagy külföldi kapcsolatait, esetleg itthoni vezetését – időnként mindhármat – szabadon kiadhatják, sőt, a zsidó pénznek közvetlenül vagy közvetve lekötelezett helyi kormányzatok még bátorítják is a kiadásukat. Eközben a másik oldalnak, a mi panaszaink történetének megismerésére azokkal szemben, akik nem elégedtek meg azzal, hogy egy egész kontinenst leromboljanak, csak azért, hogy minket eltapossanak, hanem még üldöztek és rágalmaztak is az utóbbi négy év során, esélyt sem adnak, nem teszik lehetővé, hogy eljussunk a gondolkodó emberek füléhez, arra meg főképp nem, hogy megindítsuk a gondolkodni ugyan nem képes, ám jóindulatú tömegek érzéseit.

Ellenségeink úgy döntöttek, hogy a világnak tudatlanságban kell maradnia mindazt illetően, amiért valóban kiállunk, tudatlanságban minden jó iránt, amit tettünk, tudatlanságban minden szépség iránt, amit létrehoztunk. Munkásai nem ismerhetik fel mindazt, amit Hitler tett a a német munkások egészségéért és boldogságáért, sem pedig az anyái, hogy mi mindent tett a német gyermekekért, nehogy esetleg megszeressék őt. Értelmiségének meg kell tanulnia, hogy mesterművekként tekintsen az általunk elítélt elfajzott művészet termékeire, pusztán azért, mert mi elítéltük azokat, s figyelmen kívül kell hagyniuk az olyan művészeket, mint Arno Breker, aki magát a nemzetiszocialista lelkületet juttatta kifejezésre annak minden nagyszerűségében. Kelet és nyugat millióinak úgy kell tekintenie az ellenfelekre, akikkel harcoltunk és akiket legyőztünk, mint hősökre és mártírokra – csak azért, mert mi harcoltunk ellenük –, és tudatlanságban kell maradniuk a mi hőseinket és mártírjainkat illetően. Igen, ránk, nácikra, a világ csupán rémtettek sorozatának elkövetőiként emlékezhet, egyrészt az erőszak felnagyított képeire, amelyhez folyamodnunk kellett, hogy legyőzzük azokat az akadályokat, amelyeket éppen ezek az emberek, akik most minket vádolnak, állítottak az utunkba, másrészt az általános hazugságokra, melyeket azok tettek hozzá, akik gyűlölnek bennünket vagy azt hiszik, hogy érdekük fűződik a rágalmazásunkhoz. Ez a nácitlanítás, a lehető legszélesebb mértékben, ez a készítmény féligazságokat és arcátlan hazugságokat nyújt, s mélységesen hallgat minden tényről, amely a nemzetiszocializmus diadalát hangosabban hirdetné, mint amilyen hangosan bárki vagy bármi felszólalhatna ellene.

Ez lenne a fegyver, amivel, azt remélik, hogy végezhetnek a Weltanschauungunkkal? A hazugságok sosem végeznek az igazsággal, legalábbis hosszú távon nem. És rövid távon sem, ha az igazság bajnokai képesek segíteni rajta.

* * *

Ahogyan korábban már szóba került, a nemzetiszocializmus mostani üldöztetése után az igazság legalaposabb üldözése a Napkorong vallását érte Horemheb fáraó alatt, az ókori Egyiptomban. Néhány éven belül semmi nyoma sem maradt a Napból fakadó energia csodálatos kultuszának, s magának Ehnatonnak, az alapító rövid földi pályafutásának sem. Harminchárom hosszú évszázadig a világon egyetlen ember sem tudott a létezéséről, a filozófiájáról pedig végképp nem. Ámon papjainak diadala teljesnek tűnt. S mégis! Minden átkuk, minden vakító dicsőségük ellenére – a végtelennek tűnő 3300 év ellenére, melynek során semmi sem zavarta meg a győzelmüket – el tudták érni, hogy az igazság ne kerüljön napfényre egy napon? Meg tudták akadályozni, hogy egy szegény parasztasszony felfedezze a híres tell el-amarnai táblákat Krisztus után 1887-ben? Elejét tudták venni annak, hogy Sir Flinders Petrie és a követői ásatásokat végezzenek Ehnaton elpusztított fővárosának területén? S olyan vidékeken, melyek létezését nem is sejtették, olyan nyelveken, melyeket még nem is beszéltek az ő idejükben, meg tudták-e akadályozni a mi korunk embereit, hogy elolvassák Ehnaton naphimnuszai töredékének fordítását, és csodálják e dalok irodalmi szépségét, valamint az általuk feltárt örökkévaló eszmék hitelességét?

Ehhez hasonlóan, még ha a sötét erők ügynökei ki is szorítanak minket a létezésből, akkor sem lesznek képesek elfedni az öröklétű igazságot, amelyen társadalompolitikai eszméink alapulnak. Még ha mindannyiunk megölésével széltében-hosszában nácitlanítják is a földet, nem tudják elérni azt, hogy az Élet ne bontakozzon ki, most és mindörökké, ezen a bolygón és valamennyi másikon is a térben, ugyanazok szerint a vastörvények szerint, amelyek a fajok felemelkedését és lehanyatlását szabályozzák, s amelyet Adolf Hitler felismert, majd beszédeiben, írásaiban és egész személyiségében hangsúlyozott is, nem lesznek képesek nácitlanítani az Isteneket.

Ám tudják-e nácitlanítani akár csak Németországot is, ahogyan Ámon papjai (az ő korszakuk hagyományos érdekeinek támogatói) kisöpörték a Napkorong vallását a tizennyolcadik dinasztiabéli Egyiptomból? A képességeik számára már ez is túlságosan nagy feladat. Nem mintha ők hiányt szenvednének a ravaszságban – a fenyegetés, zsarolás és megvesztegetés módszeres művészetében, abban a tehetségben, hogy kihasználják az emberiség legrosszabb, legtöbbünk elől rejtve lévő oldalát –, sem pedig a gyűlöletben, amely egykor megkülönböztette az ókori papi csoportot is. Ám mi nem Tell el-Amarna könnyelmű udvaroncai vagyunk. Mi készen állunk arra, hogy ellenálljunk minden kísérletnek, amely szellemünk elpusztítását célozza, éppen olyan lelkes állhatatossággal, amit a korai keresztények mutattak egy, a miénknél kevésbé szép és örökkévaló Weltanschauung védelmében. Közülünk immár ezrek bizonyították ezt az utóbbi négy év során, s további ezrek fogják bizonyítani a közeljövőben, míg végül mi fogunk győzedelmeskedni.

* * *

A nácitlanítás teljes eszköztára erőtlen azok ellen közülünk, akik, bármi is legyen a hivatali beosztásuk az életben, nem ismernek el kötelékeket, nem fogadnak hűséget senkinek Adolf Hitleren kívül, nincsenek személyes érzelmi kötődéseik, kivéve őt és az ő követőit, s a Mozgalmon, az Eszmén kívül nem fűződik máshoz érdekük. Ők még a rácsok mögött is szabadok, erősek, akkor is, ha a testüket megtörik. Felülemelkednek a fenyegetéseken és a vesztegetésen. Ám természetesen ők csupán a kisebbség a kisebbségen belül, ahogy a tiszta arany mindig is az.

Azonban még bajtársaink, az átlagos nácik (e két szó együttes használata összeegyeztethetetlennek tűnik a számomra) – olyan férfiak és nők, akik osztják ugyan az eszmeiségünket, ám személyes kötelezettségeik is vannak – között is igen sokan ellene szegülnek egy bizonyos módon a megszálló erők „kulturális” sémájának és „újranevelésüknek.”

Nem azt mondom, hogy roppant dicsőséges ellenállást fejtenek ki. A legkevésbé sem! Kitöltik a nyomtatványokat, amelyben kijelentik, hogy nem hisznek többé Hitler eszméiben, aláírják őket, majd átesnek a nácitlanító eljárás valamennyi, megalázó részletén, kifizetik a kért pénzösszeget (legalább húsz márkát), majd hazamennek az írásbeli tanúvallomással, hogy többé nem tekintendők nemzetiszocialistának, s így többé nem esnek a korlátozások alá, amelyek őket (és a családjukat) egészen addig gazdasági szempontból akadályozták. Ám mindez nem gátolja meg őket abban, hogy éppen olyan jó nácik legyenek, mint korábban. S mennyire kinevetik az Entnazifizierung egész folyamatát! „Dieses Affenspiel” – „ez a majomjáték”, ahogyan ők hívják. Mi is ennek nevezzük. Bárcsak a megszálló erők képviselői látnák és hallanák, hogy nevetünk, amikor magunk között vagyunk! Jót tenne nekik, mert szétzúzná legbutább illúzióik némelyikét, és csapást mérne a hiúságukra. Megtanítaná őket arra, mennyire megvetően tekint az egész ország a drágalátos „nácitlanító” erőfeszítésükre. Megmutatná nekik, milyen könnyedén vesszük mindazt, amiért oly nagyon fáradoznak, s arra kényszerítené őket, hogy végre felismerjék: az egész ügy, leszámítva természetesen a pénzt, amit keresnek vele, nem más, mint aminek mi hívjuk: majomjáték.

Ám talán annyira szeretik a pénzt, hogy még ennek tudata sem késztetné őket arra, hogy felhagyjanak az értelmetlenséggel.

Néhányuknak el is mondtam, mit gondolunk róluk és a nácitlanításukról, nem mintha abban reménykedtem volna, hogy akár csak egy nappal is előbb véget érhet így, hanem csupán annak élvezetéért, hogy sebet ejthetek kibírhatatlan hiúságukon. A gond csak az, hogy a felfuvalkodottságuk miatt nem képesek elfogadni a tényeket, amelyek kárt okozhatnának nekik, én pedig nem engedhetem meg magamnak annak a kockázatát, hogy veszélybe sodrom a barátaimat a tények túlságosan pontos feltárásával, pusztán azért, hogy megsértsem ellenségeink hiúságát. Ha nem kötelezne némaságra maga a kapcsolatom lényege az érintett emberekkel, elmesélnék néhány olyan esetet a gőggel teli politikai reformereknek, amelyek közül egyetlenegy is elegendő lenne ahhoz, hogy megingassa a demokraták nácitlanításba vetett hitét. S. kisasszony ügye például pontosan ilyen.⁷

S. kisasszony egy nagyon szimpatikus, harminc év alatt, ifjú nemzetiszocialista, aki a francia katonai kormányzat alkalmazottja valahol a francia zónában. Egy vasútállomáson találkoztam vele néhány nappal a Németországba történő második belépésemet követően, s azóta egyre jobban megszerettem. Az első szavak, amiket hozzám intézett, miután megtudta, hogy könyvet szándékozom írni a jelenlegi Németországról, így hangzottak:

- Ne higgye el ’azoknak az embereknek’, amit rólunk, németekről mondanak! Nézzen utána, és ítéljen meg minket maga. Csak erre kérem.

Éppen én! Csak képzeljük el, hogy elhiszek bármit is abból, amit az Új Rend ellenségei mondanak nekem Hitler népéről! De honnan is tudta volna ezt a lány?

Annak az embernek a bánatos arcával néztem fel rá, akit olyasmivel vádolnak, amit álmában sem jutna eszébe megtenni.

- Maga nem tudja, hogy ki vagyok én – feleltem –, máskülönben soha nem mondana ilyesmit nekem.

Romok között álltunk. A lány magas, kisportolt alakjában, egészséges arcában, a reggeli napfényben fémesen csillogó, hamvasszőke hajában Németország legyőzhetetlen életerejének jelképét láttam. Felidéztem magamban a szövetségesek bombázása következtében elpusztult ország látványát, s arra gondoltam :„Habarcs és kő. Újjá lehet építni. Amíg élnek ilyen pompás fiatalok, semmi más nem számít igazán.” A lerombolt és tátongó épületek háttere előtt elképzeltem az új rohamosztagosok menetét a feltámasztott nemzetiszocialista államban – az ellenállhatatlan jövőben –, és elmosolyodtam. S. kisasszony lenne száz ifjabb nemzetiszocialista hajadon vezére álmomnak azokban a napjaiban? Azt kívántam, bárcsak ő lenne, s így végül megkérdeztem tőle:

- Megőrizte az eszméket, amelyek egykor itt, Németországban lelkesítették?

Egy kicsit meglepettnek tűnt a kérdésem hallatán, s látszott, hogy kényelmetlenül érinti.

- Úgy érti, ’azokat’ az eszméket? – kérdezett vissza, azokra utalva, melyekről manapság egyetlen külföldi sem ismerheti be, hogy csodálja őket.

- Igen – feleltem –, úgy értem, a nemzetiszocialista eszméket.

- Néhányunk a szíve mélyén még mindig ragaszkodik hozzájuk – hangzott a felelet.

- Maga is? – kérdeztem – Bármit is válaszoljon, tőlem nem kell tartania.

Egy másodpercig tétovázott, majd valószínűleg rájött, hogy nem beszéltem volna ilyen nyíltan, ha valami „agent provocateur” lettem volna.

- Én is – válaszolta határozottan.

Az arcom felragyogott, és kezembe fogtam a kezeit.

- Jöjjön, és igyon meg velem egy kávét – mondtam neki –, én pedig elmondom, ki vagyok és miért jöttem ide.

Elmentünk egy kávézóba, és ott, egy félhomályos sarokban, fél órányi beszélgetést követően odaadtam neki egy maréknyit a szórólapjaimból.

- Maga írta ezeket? – kérdezte, ahogy elolvasott egyet, gondosan eltakarva a tetejére nyomtatott horogkeresztet.

- Én.

- És sikerült átlépnie a határt ezekkel?

- Igen, több mint hatezer darabbal. Szerencsém volt.

- Mit tett volna, ha elkapják?

- Fel voltam készülve a legrosszabbra. Ez az egyetlen dolog, amit tehetek, most, 1948-ban, a Führeremért és magukért, az ő népéért, akiket szeretek.

A lány figyelmesen nézegette a szórólapokat, majd felállt.

- Jöjjön – mondta –, jöjjön el az otthonomba. Maga az első külföldi náci, akivel valaha is találkoztam. De kérem, az ég szerelmére, egy szót se szóljon a politikáról a szüleim előtt.

- Miért? Ők talán ellenünk vannak?

- Ó, istenem, dehogy! Épp ellenkezőleg. De biztosan megrémülnének a gondolattól, hogy mi történhetne velem, ha magával barátkoznék. Én pedig, most már tudom, éppen ezt szeretném. Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy a segítségére legyek – vagyis hogy Németország segítségére legyek, magán, hűséges barátján keresztül. Olyan boldog vagyok, hogy megismerhettem!

Az otthonuk felé tartva elmesélte nekem, hogy idős édesapja és édesanyja a megélhetésük szempontjából tőle függnek. Jó munkája van egy irodában a francia katonai kormányzatnál.

- Miért dolgozik azoknak az embereknek? – tettem fel a kérdést.

- Valahogy meg kell élnünk – felelte –, és manapság nem könnyű álláshoz jutni. Ezen kívül nem kívánatosabb, hogy enyém ez a munka, nem pedig valami antinácié?

Igazat adtam neki, ám mégis kényelmetlenül éreztem magam, mivel természetem szerint megalkuvást nem ismerő személyiség vagyok, ugyanakkor pedig egyben újonnan érkezett is a megszállt Németországban.

- Tudnak ’ők’ a nézeteiről? – kérdeztem.

- Remélem nem! Miért is kellene tudniuk? A szokásos mesét adtam be nekik: a pártba ’kényszerítettek’, ahogyan csaknem mindenki mást is. S a bolondok hittek nekem. Mindent elhisznek, ami arra mutat, hogy az úgynevezett éleslátásuk a német ügyeket illetően helyes. S igazából kit érdekel, hogy mit hisznek? Én csak egy jól fizető munkát akarok, hogy el tudjam látni a háztartásom. Ezek az emberek azt gondolják, hogy ’megtérítettek.’ Szerintem viszont kihasználom őket.

Be kellett vallanom, hogy sok mindent fel lehetne hozni a lány viselkedésének védelmére. Mi egyebet

tehetett volna, anélkül, hogy szenvedést okozzon a szüleinek? Jó barátok lettünk, és S. kisasszony számtalanszor a segítségemre volt, sokszor komoly kockázatot vállalva – veszélyeztetve önmagát és a szüleit is – a nemzetiszocialista ügy érdekében. Egyedül ez is bizonyította a szememben, hogy őszinte. Senki nem tette volna meg azt, amit ő, ha nem őszintén elkötelezett az eszmeiségünk iránt.

Mégis, egy-két hónappal a letartóztatásom előtt, a lány közölte velem, hogy nácitlanítani fogják. Szomorúan hallottam a hírt. Személyes szégyenként éltem meg a dolgot, mert számomra már csak az elképzelés is, hogy egy bajtárs azon a megalázó folyamaton megy keresztül, csaknem olyan elviselhetetlen volt, mintha a húgommal erőszakoskodna valami nemkívánatos férfi.

- De miért? – kérdeztem – Valóban muszáj megtennie?

- Igen – válaszolta –, máskülönben a szüleim éhezni fognak. Nincs más választásom. Ez része a rutinnak. Minden korábbi párttagnak, aki most a francia katonai kormányzat szolgálatában áll, át kell esnie ezen a formalitáson, vagy elbúcsúzhatnak az állásuktól.

Ezután elmondta nekem, hogy milyen kérdésekre kell majd írásban válaszolnia, leszögezve, hogy többé nem híve a társadalompolitikai alapelveinknek és életfilozófiánknak. Éppen S. kisasszonynak kellett ezt megtennie!

- Tudom – tette hozzá –, hogy mennyire undorodik az egésztől. Higgye el, én is. Ez tulajdonképpen egy halom otromba hazugság leírását, majd szignózását jelenti. De mi mást lehetne tenni ilyen körülmények között?

- Mi történne, ha merészen írásba foglalná az igazságot? – kérdeztem, miközben mindvégig tudtam, mi lesz a válasz.

- Fel kellene mondanom, mégpedig úgy, hogy esélyem sem lenne bármilyen más állást találni, s a helyemet olyasvalaki foglalná el, aki hajlandó hazudni, vagy egy igazi antináci, ami még rosszabb lenne.

Egy másodpercig hallgatott.

- Tudom, mennyire undorodik az egésztől – ismételte meg –, de maga szabad. Megteheti, hogy kimondja az igazságot. Megteheti, hogy dacos legyen. Senki nem függ a megélhetésével öntől. Ha szenved, senki más nem kényszerül szintén szenvedésre. Így hát megteheti azt, amit helyesnek érez, amit mindannyian helyesnek érzünk. Én viszont nem. Nagyon kevesen tehetjükmeg. Ez az egész dolog tragédiája: hazudunk vagy meghalunk, nincs semmi más választásunk. Ahogyan maga is jól tudja, ez a demokrácia.

- Szívem mélyéből gyűlölöm azokat, akik ilyen választás elé állítják magát, és még további ezreket – feleltem, és így is gondoltam. S. kisasszony megértő mosollyal nézett rám.

- Mind így érzünk – válaszolta –, de nem kell őket és az előírásaikat túl komolyan vennünk. Bárhogy is, nem lesznek itt örökre. Németországot nem lehet örök időkre elnyomni, ezt maga is épp olyan jól tudja, mint bárki. S ki fog törődni a nyomorult nácitlanításukkal, ha egyszer már eltakarodtak innen? De addig is engedelmeskednünk kell – kifelé, el kell játszanunk a játékot, az „Affenspiel”-t, a „cette singerie”-t, tette hozzá franciául. Valóban, minden nyelven ez a jó név rá.

Amennyire én tudom, az a személy, aki két hónappal ezelőtt a fenti szavakat mondta, mostanra már átesett a nácitlanításon, s a németek „újjáneveléséért” felelős hatóságok azt hiszik, hogy győzelmet arattak – újabb hívőt szereztek megvetett demokráciájuk számára –, míg a valóságban egy kicsivel ismét több keserűséget adtak ahhoz a keserűséghez, ami már amúgy is túlsúlyban van országszerte, és egy kicsivel több megvetést érdemeltek ki egy bizonyos egyéntől.

S. kisasszony története semmiképpen sem egyedi. Gyakorlatilag így hangzik valamennyi nácitlanított német férfié és nőé is. Kezdettől fogva és részleteiben is csak azért beszéltem róla, hogy ne bélyegezzük elhamarkodottan „köpönyegforgatónak” azon németek többségét, akik hajlandóak eljátszani ezt a nyavalyás komédiát az éhezés alternatívájaként.

* * *

Az egyedüli – reményeim szerint ritkán előforduló – esetek, amikor a nácitlanítás nem keserűséget szül, azok esetén következik be, akik soha nem voltak nemzetiszocialisták, noha esetleg egykor, kifelé, az NSDAP tagjai is voltak.

Hosszú éveken keresztül elég naiv voltam ahhoz, hogy ne higgyek az ilyen teremtmények létezésében. Jól tudtam – saját tapasztalataimból és azon kevés, nem német árjáéból, akik lelkesen osztoztak Adolf Hitler eszméiben –, hogy léteznek nácik, akik nem párttagok. Ám el kellett látogatnom Németországba ahhoz, hogy belássam, ennek az ellenkezője is lehetséges, nevezetesen hogy éltek olyan emberek – sajnos túlságosan is gyakran –, akik párttagként nem voltak nácik. (Most már látom, hogy túlságosan is könnyű volt párttaggá válni, s mindazok a köpönyegforgatók, akik csupán azért álcázták magukat nemzetiszocialistának, mert ez akkor éppen megérte számukra, nem csekély szerepet játszottak 1945 tragédiájában. Az ő soraik közül kerültek ki a legészrevehetetlenebb s ezért a legveszélyesebb árulók, akik előidézték Németország romba dőlését, és késleltették a nemzetiszocializmus diadalát a világon.)

Az ilyen emberek lelkiismereti aggályok nélkül estek át a nácitlanítási folyamaton, s holnap már esetleg a kommunizmus felé fordulnak vagy bármi más felé, ami kifizetődő volt a számukra. Egyetlen oldal számára sem járnak semmiféle haszonnal, egyetlen ügyet sem támogatnak. Hadd legyenek hát a demokratáké! Egy kicsivel több vagy kevesebb mocsok abban a bandában nem sok különbséget jelent. Számukra is biztonságosabb, ha nem kommunistává válnak, mert ott talán nem lesz alkalmuk még egyszer köpönyeget forgatni. Legelkeseredettebb ellenségeink vezérei megtisztítják a saját pártjukat. Nagylelkű Führerünknek viszont túlságosan sok bizodalma volt azokban a németekben, akik hozzá fordultak, túlságosan szerette őket ahhoz, hogy árulást gyanítson. Nem végzett olyan gyakran és erőszakosan tisztogatást a saját pártján belül, amennyire azt a biztonság megkövetelte volna, ezért most az Istenek végzik el ezt a számára. A nácitlanítás gépezete által ránk nehezedő, számtalan formában megmutatkozó nyomás, az üldöztetés más, kevésbé nevetséges formáival együtt csupán egyetlen részlet az Istenek kérlelhetetlen tervében.

A mostani, szörnyűséges évek után a régi pártnak soha nem szabad olyan alakban feltámadnia, mint amilyen azelőtt volt. Nem. Adolf Hitler megmaradt követőinek a próbatételből kétségtelenül lecsökkent létszámban, ám megtisztulva és megerősödve kell felemelkedniük, csupán száz százalékosan őszinte nemzetiszocialisták lehetnek, egyetlenegy kivétel nélkül. Ez az Istenek akarata, és a hosszantartó árulásból fakadó vereség nagyszerű leckéje, az egyetlen csodálatos remény és diadalmas ígéret, ami a megaláztatásnak ezekben a napjaiban is beragyogja az életünket.

Addig is, nem az számít igazán, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk a nácitlanítást papíron, hogy hazudunk elnyomóinknak, és kinevetjük őket vagy esetleg nyíltan ellenük szegülünk. Csak az a lényeges, hogy akár csúfolódva, akár dacolva a szervezett antináci erőkkel, egyaránt szilárdan kövessük alapelveinket, egyaránt hűségesek maradjunk a Führerünkhöz, egyként érzéketlenek minden nyilvánvaló és körmönfont náciellenes hatásra, amíg ránk nem virrad ismét, s nem támadunk fel és győzedelmeskedünk újra.

1 A napkorong imádatának megdöntése (Kr.e. XIV. század) után írt Ámon-himnuszból, amely a British Museumban található egyik cserépdarabon maradt fenn.

2 “Minden olyan kísérlet, amely arra törekszik, hogy egy világnézetet erőszakkal érvényesítsen, kudarcra van ítélve, hacsak a küzdelem nem veszi fel egy új, szellemi álláspontra törő támadás formáját.” (Mein Kampf, I, v, 189. old.; cf. Mannheim, 172. old.)

3 Meglehetősen figyelemreméltó, hogy mindkét üldözött rendszer – Ehnaton ideális állama a napkorong vallásának uralma alatt az ókori Egyiptomban és Adolf Hitler Új Rendje a modern Németországban – nagyjából tizenkét évig volt hatalmon, az előbbi Kr. e. 1377-től 1365-ig, míg az utóbbi Kr. u. 1933-tól 1945-ig.

4 “Őfelsége megduplázta arany és ezüst ajándékait. Uram, mily jótékony is a te életre nevelésed!” (Felirat Ay sírján, Tell-el-Amarnában.)

5 Ez igaz volt 1948-ban és 1949-ben, amikor a könyv íródott, ám most, 1951-ben, többé már nem így van.

6 1949 januárjában Walter Giesekinget, a világhírű német zongoristát nem engedték előadni az USÁ-ban, azon az alapon, hogy ő a Harmadik Birodalom “zenei nagykövete.”

7 Valamennyi alak, aki ebben a könyvben szerepel, létező, élő személy, akit jól ismerek. A biztonságuk érdekében azonban nem írom le a teljes nevüket és a jellemzőiket, ahogyan azt bizonyára mindenki megérti. A kezdőbetűk, amikkel őket itt jelölöm, csakúgy mint a többi fejezetben, nem feltétlenül a nevük valódi kezdőbetűi.

Arany a kohóban — 4. fejezet — Egy felejthetetlen éjszaka

“Mikor minden elveszett – nem birtokolsz többé semmit, nincsenek barátaid és remény sem maradt –, akkor jövök el én, a Világ Szülője.”

— Kálí istennő (Szvámi Vivékánanda nyomán)

Svédországból érkeztem, s Németországon és Belgiumon keresztül tértem vissza Angliába. A vonat a német határ felé gördült, amit Flensburgnál szándékoztam átlépni, még ugyanezen a napon, 1948. június 15-én, este hat körül. A korábbi években hatezer mérfölddel távolabb éltem innen, Indiában. Sosem láttam Németországot Hitler uralmának dicsőséges napjaiban. Most pedig az istenek úgy rendelkeztek, hogy vethessek egy pillantást a romjaira. A sors keserű iróniája!

- De kell, hogy legyen valami értelme – gondoltam –, mindennek van értelme, amit az Istenek tesznek.

Hivatalosan egy színházi társaság öltöztetőjeként utaztam.¹ Lenyűgözött a körülmények összejátszása, amely az utóbbi időben új életet készített elő a számomra. Talán még soha nem éreztem olyan hálát a társaság vezetője² iránt, amiért két hónappal korábban elvitt Svédországba. Ez az út számomra a már nagyon vágyott ébredés volt, egy hosszú rémálom után. Stockholmban találkoztam egyik régi barátommal, valószínűleg a legőszintébb és biztosan a legértelmesebb angol nácival, akit csak megismerhettem. Kiváló jellem és az egyetlen ember, aki előtt feltárhattam a szívemet Londonban, amikor először érkeztem oda, a nyomorúságos 1946-os évben.³

Savitri Devi a barátaival (a férfi talán Elwyn Wright) Stockholmban, 1948 májusában.

Ezután ismét elbeszélgettünk, és sikerült meggyőznie arról, hogy a dolgok a mi nézőpontunkből most már kicsit kevésbé szörnyűek, s rajta keresztül hamarosan találkoztam másokkal is, svéd nácikkal, a legtisztább északi fajból származó csodálatos férfiakkal és nőkkel, akik hűségesek örökkévaló ideáinkhoz, s szívem szerinti, valódi pogányok. Általuk pedig – s az Istenek akaratának jóvoltából – abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy találkozhattam az Új Rend egyik legnagyszerűbb emberével, a híres felfedezővel, a Führer barátjával, Sven Hedinnel, aki nyolcvanhárom éves volt, de negyvenötnek látszott, és úgy beszélt, ahogyan csak az örökkévaló ifjúság képes kifejezni magát. Készítettem vele egy négyórás interjút azon az emlékezetes vasárnapon, június hatodikán.

- Legyen bizalmad a jövőben – mondta nekem, sok minden egyéb mellett –, milliók léteznek hozzád hasonlóan a legsötétebb Európában. Bízz meg bennük úgy, ahogyan magadban bíznál.

S amint visszaemlékeztem pótolhatatlan veszteségeinkre, különösen Nürnberg mártírjainak halálára, így felelt:

- Németország bír más ilyen emberekkel is, akikről még csak nem is hallottál soha.

Ekkor rámutattam, hogy egy ember legalábbis – nevezetesen a Führer maga – bizonyosan pótolhatatlan, ő pedig így válaszolt:

- Ne légy olyan biztos a halálában. Számtalan változatban születtek híradások róla, s egyik sem volt feltétlenül meggyőző.

- Tehát – mondtam – talán...

Túlságosan meghatódtam ahhoz, hogy be tudjam fejezni a mondandómat.

- Igen, talán... – felelte Sven Hedin, s mást nem mondott, de én megértettem. Három évnyi kétségbeesés és undor után kimondhatatlan boldogság töltötte be a lelkem. Tudtam, hogy ettől a perctől új élet kezdődött számomra, hogy nem ért véget minden, hogy mindez talán csak a kezdet volt. Ezután elmeséltem Sven Hedinnek, milyen szándékkal érkeztem erre az első, Németországon keresztülvezető utazásomra. Nem csüggesztett el, de megjegyezte, hogy „még nem érett meg az idő”, s igyekezett beláttatni velem, milyen kockázatokkal is járhat a tervem. Számos ifjú svéd, aki hasonló tevékenységekbe merült, sosem tért vissza, és nem is hallottak róluk többé. Mégis azt válaszoltam neki:

- Megpróbálom.

Annak öröme, hogy szembeszegüljek a nemzetiszocialista eszme elpusztítására felesküdöttekkel, túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ellenálljak neki.

Így hát két éjszakát azzal töltöttem, hogy ötszázszor lemásoltam, külön lapokra, a saját kézírásommal – mivel nem ismertem senkit Svédországban, aki hajlandó lett volna kinyomtatni – az alábbi szavakat németül:

Németország lakói, férfiak és nők,

A kimondhatatlan nehézségek és szenvedések közepette ragaszkodjatok diadalmas nemzetiszocialista hitünkhöz, és tartsatok ki! Szegüljetek szembe üldözőinkkel! Szegüljetek szembe az emberekkel és az erőkkel, amelyek a német nemzet és az egész világ „nácitlanításán” dolgoznak!

Semmi sem képes elpusztítani azt, ami az igazságra épült. Tiszta arany vagyunk, amit a kohóba vetettek, hogy próbára tegyék. Lángoljon és bömböljön csak! Nincs semmi, ami bennünket elpusztíthatna. Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk! Reméljetek és várjatok! Heil Hitler!

Most pedig egy vasúti kocsi sarkában ültem, zsebemben és poggyászomban az értékes papírokkal, várva, hogy kidobhassam őket a vonat ablakán, az összes állomáson, amelyen áthaladunk, amint elérjük Németországot. Üldögéltem, és a diadalmas közelmúlton, valamint a nyomorúságos jelenen gondolkodtam – s a jövőn is, mivel már tudtam, hogy van jövőnk.

A szerelvény továbbhaladt. Nem én voltam az egyetlen, aki ilyesmin töprengett. A fülkémben volt még három indiai – a társaság három táncosa, akikkel együtt utaztam – és két zsidó lány is. Az egyik indiai, egy Mahárástrából származó ksatrija, arról kezdett beszélni, hogy Stockholmban, egy amerikai magazinban olvasott egy cikket, amely azzal foglalkozott, vajon él-e Adolf Hitler vagy meghalt.

- Mennyire vágyom arra, hogy életben legyen! Az egész világ üdvére, egy ilyen embernek élnie kellene!

Első gondolatom az volt, hogy a karjaimba zárom ezt a lányt a szavaiért. A második pedig, hogy elmondom neki: ilyen emberek mindig is élni fognak, ám a szolgák és bolondok e gusztustalan világa nem méltó a számukra. Végül azonban egyiket sem tettem, csupán melegen rámosolyogtam. Ötszáz szórólappal a zsebeimben nem tehettem meg, hogy még inkább magamra irányítsam a figyelmet, ám azt gondoltam, „még egy, a világ túlsó feléről származó húsz éves lány számára is lehetetlen, hogy a német határ felé közeledve ne a Führer járjon a fejében.” Felidéztem magamban a régmúltban, a diadal napjaiban hallott szavakat: „Adolf Hitler Németország, és Németország Adolf Hitler.” E szavakban még mindig igazság rejlik, ahogy mindig is rejleni fog. Arra gondoltam, ahogyan ez a legdélebbről származó árja lány ma, úgy fogja az egész világ felismerni az eljövendő, vég nélküli évszázadokban e mondat értelmét. Hitler, Németország és a nemzetiszocializmus éppen olyan elválaszthatatlan, mint amilyennek manapság az iszlám civilizációt, Arábiát és az iszlám prófétáját látjuk. Ismét csak elcsodálkoztam azon, milyen széleskörű és örökkévaló is a nemzetiszocializmus.

Ám a jelenlévő izraeliták nem hagyták, hogy sokáig békésen elmélkedjek.

- Mit merészelsz?! – kiáltotta egyikük a nemesi származású hindúnak, miközben a másik megsebzett kígyóként pattant fel a helyéről, ahol addig feküdt, és a lány felé vetette magát:

- Igen! – kiáltotta ő is – Hogy mered dicsérni azt az embert? Éppen Hitlert! Mit is tudsz te róla? Gondolkodj, mielőtt megszólalsz!

Szemei villámlottak, majd kitört belőle a legrosszindulatúbb, leginkább gyomorforgató tiráda, amit valaha is hallottam, a németek ellen általában, és a Führer ellen személyesen, egyik fajtestvére dicsekedése óta, a nürnbergi perről szólva, egy londoni vendégotthonban, 1946-ban.

A világ kegyetlenséggel vádol minket. Én feltehetőleg „kegyetlen” vagyok, és ha hatalomhoz jutnék, bizonyosan sokkal könyörtelenebbül számolnék le ellenségeinkkel, mint bármely másik nemzetiszocialista, akit személyesen ismerek. De még én sem mondtam volna soha – nem is gondoltam volna – olyasmit, hogy „örömmel láttam volna”, ha bármilyen embert, sőt, bármilyen ördögöt „kettétépnének.” Nem kívántam volna ilyesmit a nürnbergi pereket levezénylő gazembereknek, sem pedig azoknak, akik megszervezték Németország végsőkig történő bombázását. Gyűlölheti egy zsidó nő a Führerünket jobban, mint amennyire én gyűlölöm ezeket az embereket? Nem. Ám amit a világ – hibásan – „kegyetlenségnek” vél, az csupán könyörtelenség, az erőszak kemény és őszinte alkalmazása, amikor erre szükség van. Az igazán kegyetlenek a zsidók, s bármelyikünk sorsa az ő kezükben éppen ezért összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint az övék volt a mi hatalmunk alatt.

Megborzongtam Sion e gyermeke beszédének hallatára. Egészen eddig senki nem ejthetett egyetlen szót sem ki Adolf Hitler ellen a jelenlétemben anélkül, hogy heves válaszra ne méltattam volna, ám most, noha szinte reszkettem a felháborodástól, néma és mozdulatlan maradtam. Nálam voltak az értékes röpirataim, és az isteni Férfiúra gondoltam, aki miatt a német nép oly kedves volt a szívemnek. Védjem meg őt ezzel a féregszerű nővel szemben, s így veszekedést szítsak, amely csak leleplezne, s így haszontalanná válnék, vagy terjesszem a büszkeség és remény üzenetét azoknak az embereknek, akiket annyira szeretett? Megőriztem a nyugalmamat, ám olyan gyűlölettel teli pillantást vetettem a nőre, hogy rögtön visszahúzódott, és többé egyetlen szót sem szólt hozzám. Én pedig felkeltem, kimentem és könnyezni kezdtem azon az egyetlen helyen, ahol még egy vonaton is biztos lehettem benne, hogy egyedül vagyok.

* * *

A szerelvény továbbgördült a német határ felé. Flensburgnál várt rám némi bonyodalom. Megkértek, hogy szálljak le, s a peronon kikérdezett egy – láthatóan zsidó – férfi, akivel alkalmazóm társulatának színpadi rendezője – aki szintén zsidó volt – már nagyban beszélgetett. Volt egy horogkeresztet formázó indiai fülbevalóm, s éppen ezt viseltem, továbbá Németország területén mindvégig ezt szándékoztam hordani a „nácitlanítási” tervekkel szembeni ellenszegülés tiszta kifejezéseként. Gyorsan egy kendőt terítettem a fejemre (semmi másra nem volt időm), és leszálltam. Megtudtam, hogy a férfi a peronon a „rendőrség munkatársa.”

- Maga Mukherji asszony? – kérdezte tőlem, miután üdvözölt.

- Igen.

- Nos, hallottunk bizonyos pletykákat maga felől. Meg tudná mondani nekem, hogy milyen mértékben igazak?

- Miféle pletykákról van szó?

- Bizonyosan maga is tisztában van vele.

- Nem, nem vagyok. Halvány fogalmam sincs, miről van szó. Az emberek elég sok mindent beszélnek.

- Vannak, akik azt állítják, hogy maga náci. Igaz ez?

- Számít az, hogy valaki micsoda ebben az országban, ahová állítólag szabadságot hoztak? – kérdeztem gúnyosan.

- Számít – felelte a férfi –, mivel nem látjuk szívesen azokat az embereket, akik megnehezítenék a megszálló hatalmak amúgy is igen nehéz munkáját.

- Nem értem, kinek lenne ehhez elég hatalma a Nord Expressz ablakai mögül – válaszoltam, miközben azt kívántam, hogy bárcsak nekem lenne. Még alig fejeztem be a válaszomat, amikor a társulat egyik ifjonca, aki tudta, milyen bájos és veszélyes fülbevalót viselek, lerántotta a kendőt a fejemről, „a móka kedvéért”, ahogy később magyarázta. Ez a „vicc” tragikusnak is bizonyulhatott volna, ám a fiú nem tudta – ahogyan senki más sem –, hogy mi van nálam, és mit szándékozom tenni. A Nap megszentelt szimbóluma megcsillant arcom két oldalán, az első német határállomáson, most, 1948 júniusában, éppen úgy, ahogy Kalkutta utcáin tette a diadalmas 1940-es évben.

- Látom, teljesen haszontalan tovább beszélgetnem magával, Mukherji asszony – mondta erre a férfi –, jobban teszi, ha távol marad a vonattól. Át fogjuk kutatni a poggyászát.

- Csak nyugodtan – feleltem higgadtan, ám azután odaszaladtam a társulat igazgatójához, aki éppen tett egy sétát, és félrevontam a peron sarkába.

- Segítenie kell nekem, hogy azonnal visszaszállhassak a vonatra, anélkül, hogy átvizsgálnák a holmimat!

- Miért? Mi történt?

Elmeséltem neki az eseményeket, mire megígérte, hogy megpróbál a segítségemre lenni.

Fogalmam sincs, mit mondhatott a tisztnek vagy altisztnek, „a rendőri erők tagjának”, aki kihallgatott. Valószínűleg rámutatott, hogy senki nem gondolhatja komolyan a földalatti náci tevékenységeket, aki olyan ostoba, hogy még mielőtt bármit is tenne, leleplezi magát egy pár arany horogkereszt-ékszer viselésével. Mindenesetre az érvelés meggyőző lehetett. A saját butaságom mentett meg, s a poggyászomat nem kutatták át. Végre továbbindult a vonat.

- Az Istenek még szeretnek minket – gondoltam, miközben diadalmasan német területre gördültünk.

* * *

A táj minden irányban zölden és mosolyogva terült el, nyári öltözéke teljes dicsőségében, éppen olyan gyönyörűen – gondoltam –, mint akkor, amikor „ő” uralta.

A folyosón álltam, a fülke előtt, annyi röpirattal a zsebeimben és a kézitáskámban, amennyit csak elbírtam. Néhányat tíz-húsz cigarettásdobozba, cukros, kávés, sajtos vagy vajas csomagokba (bármibe, amit csak Svédországban meg tudtam vásárolni) rejtettem, párat borítékokba dugtam, a többit pedig csak simán belegyömöszöltem a fent említett helyekre. A sínek párhuzamosan haladtak egy úttal, az úton pedig egy nő és egy gyermek sétált. Intettem nekik, és kidobtam egy kis cukros csomagot az ablakon, amelyben természetesen egy szórólap is volt. A nő felvette, és megköszönte, én pedig már messze jártam. Egy kis állomás mentén, amely mellett megállás nélkül elrobogtunk, egy kávézó állt. Fiatal pár üldögélt előtte az egyik asztalnál, és sört ittak. Nekik egy cigarettásdobozt hajítottam oda. Kicsit távolabb esett az asztaluktól, mint ahogy azt szerettem volna. A fiú felkelt, és lement érte, miközben rám mosolygott, én pedig kihajoltam az ablakon, hogy egy pillantást vethessek rá. Remek fiatalember volt, magas, jó testfelépítésű, szőke, ragyogó szemekkel. A lány – kecses, karcsú szépség, arany fürtökkel – szintén felkelt, és a fiú mellé állt. Ő is mosolygott, minden bizonnyal örülve, hogy cigarettát kaptak.

Ahogy a vonat egyre távolabbra vitt tőlük, elképzeltem, amint kinyitják a dobozt, megtalálják a papírt, és széthajtogatják. Szinte láttam, ahogy felragyog a szemük, mikor meglátják a jelképet a tetején – három sötét év után ismét –, a Nap váratlan jelét, azután elolvassák a szívem legmélyéből írt szavakat: „ragaszkodjatok diadalmas nemzetiszocialista hitünkhöz, és tartsatok ki! (...) Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk!”

Azt gondolták, van húsz szál cigarettájuk, és lám, ez is ott volt velük, a remény üzenete. Boldog voltam, és nem hasított belém a gondolat, hogy az üzenet talán kárba veszett, mert végeredményben nem biztos, hogy nácik voltak. A szívemben biztosra vettem, hogy azok. Bármennyire is gyerekesnek, sőt, ostobának tűnhet ez, teljes mértékben a tetteim komolyságából fakadóan, túl gyönyörűnek láttam őket ahhoz, hogy bármi mások legyenek.

* * *

És haladtunk tovább, át a szépséges tájon, én pedig a nyitott ablaknál álltam. Valahányszor elhaladtunk egy állomás mellett vagy megláttam valakit a közelben – munkásokat a síneknél, az úton sétáló vagy a kereszteződéseknél a vonatunk áthaladására váró embereket – kihajítottam néhány kis csomagot és egy maréknyi szórólapot. Az arcok, amikre vethettem egy pillantást, elgyötörtek és fáradtak voltak, azonban mégis méltóságteljesek. Olyan férfiak és nők arca, akiknek láthatóan régóta nem volt elegendő élelmük, ám akiket vasakarat tartott életben, és legyőzhetetlen büszkeség kímélt meg a vereségtől. Csodáltam őket.

Nem sokkal Hamburgba érkezésünk előtt a toalett ablakából legalább száz szórólapot dobtam ki egy zsúfolásig megtelt állomás peronjára, amin csak áthaladtunk, majd visszatértem a folyosóra. A vonat teljes sebességgel robogott, így nem volt időm arra, hogy lássam, mi történt.

- De néhány papírom – gondoltam – biztosan jó kezekbe került.

Ekkor hirtelen belém villant, hogy néhány vissza is repülhetett a vonatba, amilyen könnyűek voltak. Tudtam, hogy B.T.⁴, a társulat zsidó színpadi rendezője az egyik olyan kocsiban ült, amely közelebb van a vonat végéhez, mint az enyém, és beleborzadtam a gondolatba, hogy az egyik papíros beröpül az ablakon, és éppen az ő ölében landol.

- Ó jaj! – gondoltam magamban – Mostantól óvatosabbnak kell lennem!

A nap már lement, mi pedig Hamburg külvárosain száguldottunk keresztül. Ekkor láttam meg először azt, amit hamarosan minden nap nézhettem: Németország romjait. Fekete árnyak a halvány zöld és arany ég – a nyári napnyugta alkonypírja – előterében, vég nélküli, leomlott falakat, törmelékhalmokat, kő és fémtömböket pillanthattam meg, amelyek közül időről-időre egy egykori kazán, vagon vagy olajostartály csontváza emelkedett ki. Végtelen, sötét utcák, amikben nem maradt élet. Az egész hely hatalmas ásatási területnek tűnt.

Könnyek szöktek a szemembe, ám nem azért, mert ezek egy egykor virágzó város romjai voltak, boldog otthonok és hasznos emberi iparkodás szánalomraméltó maradványai, hanem mert a mi Új Rendünk törmelékeit képezték. Anyagi értelemben csupán ennyi maradt abból a létrejövő szuper-civilizációból, amelyet oly nagyon csodáltam. Messze a távolban észrevettem egy templom felmeredő tornyát, a környező elhagyatottság közepette is érintetlenül, mint a kereszt győzelmének szimbólumát a horogkereszt felett. Gyűlöltem ezt a látványt.

Ahogyan a háború utolsó napjaiban és az azután következő hónapokban, egy ideig megint a kétségbeesés érzését tapasztaltam. Felidéztem magamban azokat a legsötétebb napokat, amikor távoztam Kalkuttából, 1944 végén – már akkor is tudni lehetett, hogyan fog végződni minden –, hogy ne halljak, ne olvassak és ha lehetséges, ne is gondoljak a háborúra. Ne mondják el nekem, mikor adja meg magát a nemzetiszocialista Németország. Visszaemlékeztem az ezután következő vándorlásaim időszakára, amikor egyik helyről a másikra utaztam, egyik templomból a másikba, mindenütt Közép- Nyugat- és Dél-Indiában, anélkül, hogy sikerült volna elterelni a figyelmemet az egyetlen tényről, a közelgő katasztrófáról. Láttam magamat ismét a vonaton Tiruchendur felé, az Indiai-félsziget legdélibb csücskébe tartva. Egy angol nyelvű újságot olvasó férfi ült velem szemben, és látnom kellett a nagy betűkkel nyomtatott főcímet: „Berlin maga a pokol.” 1945 áprilisa volt, egy-két nappal a Führer születésnapja után. A férfi felnézett, és látva a reakciómat, így szólt:

- No, mi idekint bárhol biztonságban vagyunk!

- Ez megfelelhet önnek, de én azt kívánom, hogy bár ne lennék biztonságban. Bárcsak ott lehetnék! – válaszoltam, s mielőtt még úrrá lehetett volna a megdöbbenésén, s megkérdezhette volna, miért, felkeltem, és kimentem a folyosóra. Ott, könnyedén kiszakadva trópusi környezetemtől, arra a pokolra gondoltam, legalábbis amennyire bárki is ilyesmire gondolhat, anélkül, hogy a saját szemével látná. Elképzeltem a Férfit, aki ellen és körül a démonoktól megszállt világ haragja tombolt, a Férfit, aki a békéért küzdött, s akivel szemben három kontinens viselt háborút, szeretett Führeremet a felrobbanó bombák és összeomló épületek közepette, ahogy szigorú és gyönyörű arcát időről-időre megvilágítják a közelében felizzó újabb és újabb tüzek. Még inkább gyötrelmesnek éreztem távoli biztonságomat, mert a romok órájában nem tudtam felnézni erre a tragikus arcra, és elmondani elárult Vezéremnek:

- Kelet és nyugat is ellened fordulhat, de én veled vagyok mindörökre!

Felidéztem a visszatérésemet, ezután Bangladesbe, 1945 júliusában, és az akkori híreket: Németországot négy „zónára” osztották fel, s azután a három hosszú, homályos évet, míg végül Svédországban új reménysugárra nem leltem.

A hamburgi vasútállomáson álló vonaton emlékeztem vissza minderre, az egyetlen vágányon, ami az egykori huszonnyolcból megmaradt.

* * *

Hamarosan gyülekezetet vettem észre az egyik ablaknál, amelyik közelebb esett a vonat végéhez. Emberek rohantak előre, félretaszigálva egymást, harcolva egymással valamiért a peronon, a lábuk előtt. Azután egy percre mindenki megnyugodott, és ismét minden szem várakozón az ablakra szegeződött, míg végre a vágyott dolog lehullott, és mindenki ismét egymást félrelökve igyekezett felvenni. Egy cigatetta volt az, egyetlen szál.

A folyosón keresztül elsétáltam a fülkéig, ahonnan kidobták. A színpadi igazgatóé volt, a zsidóé, aki már szóba került korábban. S valóban ott is láttam B.T. Izraelt, ahogy az ablaknál áll, s tekintetével csaknem elnyeli Hamburg és egész Németország romjait, miközben torka szakadtából üvölt, mondván, sajnálja, hogy nem dobtak atombombát minden egyes városra, s közben ismét a peronra hajít egy cigarettát (egyetlen egyet), csak hogy abban az élvezetben legyen része, hogy húsz ember rohan érte egyszerre. Húsz ember, aki kevesebb, mint tíz éve – sőt, kevesebb, mint öt éve – kinyújtott jobb karral, és „Sieg Heil!”-kiáltással ünnepelte a Führert, diadala tetőpontján, húsz ember, aki az árja eszmeiség győzelméért és az árja faj világ feletti uralmáért küzdött, most, három évnyi szisztematikus éheztetést, elnyomást és demoralizációt követően úgy verekszik a nekik vetett cigarettáért, amit egy kövér, ronda, kapzsi és kegyetlen zsidó hajított oda nekik, mint egy csapat éhes kutya egy száraz csont felett. A szégyen és a felháborodás a lelkembe mart. Le akartam szállni a vonatról, hogy odarohanjak hozzájuk – a Führerem embereihez, az én embereimhez – és elmondjam nekik:

- Hagyjátok azt ott! Ez a gúny ajándéka! Ne tegyétek!

Ám a vonat éppen elindult. Hideg, kordában tartott haraggal fordultam B.T. Izraelhez:

- Ha mindenképpen látni akarja, ahogy emberek verekszenek a cigarettáiért, akkor dobhatna nekik legalább egy húszas csomagot, amiért megérné küzdeniük.

Szívem mélyéből gyűlöltem ezt a gyáva, rosszindulatú teremtést, és egyszerűen képtelen voltam csendben maradni. A zsidó rám nézett, s így válaszolt:

- A cigarettáimat az angolok számára tartogatom, és azt tanácsolom, tegyen maga is így, ha esetleg van magának.

- B.T. úr – feleltem –, mi is a közös magában és az angolokban? Jó tanácsként hadd mondjam el magának, hogy én nem fogadnék el semmit az alsóbbrendű fajtától.

Ez volt az első alkalom, hogy kimutattam nemzetiszocialista érzéseimet a maguk tündöklő meztelenségében ez előtt a teremtmény előtt!

- Mi baja van magának? – kérdezte döbbenten. Nem ismert még eléggé ahhoz, hogy rögtön felfogja.

- Mi bajom van? – kérdeztem vissza – Semmi. Németországban vagyunk, ennyi az egész.

A vonat továbbra is romokkal borított tájon haladt. Igen, tényleg Németországban voltunk.

* * *

Most már sötét volt. Ragyogó, csillagfényes éjszaka, s az az elhagyatottság – azok a végtelen, megperzselt és felrobbantott falak, azok a lesoványodott, merev és méltóságteljes arcok – az egek pompázatossága alatt, és én, még mindig a folyosón állva, újabb szórólap-adaggal a zsebemben.

- Miért is nem jöttem ide már évekkel ezelőtt – töprengtem –, a diadalmas napokban? Miért nem álltam én is azokon a mostanra feldúlt utcákon, s kiáltottam, hogy „Sieg Heil!” annak az egyetlen Embernek az útja mentén, akit Istenként tiszteltem? Miért lett az a sorsom, hogy mindazokban az években hatezer mérföldnyire voltam Európától, és most jöttem csak ide, amikor a büszke Németország a porba omlott?

Könnyek árasztották el a szemeimet, ahogy a mélységes, szikrázó égboltra pillantottam, azután pedig az itt-ott szétszórt, ritkás fényekre, amelyek még megmaradtak Hamburg hatalmas városából. A sötét végtelenség odafent a halhatatlan Anya-Istennő egyik szanszkrit nevét juttatta az eszembe, azon a nyelven, amelyet egykor az árják hoztak el Indiába: Shyama, a Sötétkék, az elpusztíthatatlan élet Istennője, a halál és pusztítás Istennője, szerető és bosszúálló, a Világegyetem Energiája. S felidéztem magamban azokat a szavakat is, amiket állítólag maga az Anya-Istennő címzett egy hindú bölcsnek:

- Mikor minden elveszett – nem birtokolsz többé semmit, nincsenek barátaid és remény sem maradt –, akkor jövök el én, a Világ Szülője.

Visszaemlékeztem arra is, hogy a hindúk szerint az egyetemes Anya él minden egyes nőben.

- Bennem is – gondoltam –, és én is akkor jöttem el, amikor minden elveszett, mikor minden romba dőlt, mikor már minden halott, kivéve a legyőzhetetlen északi lelket Hitler népében. Ezért jöhettem ilyen későn, hogy a német lélekkel beszéljek tizenöt órán át a Nord Expressz folyosóján?

Áthaladtunk egy állomáson. Még több szórólap repült ki az ablakon, amiket én írtam, és én is dobáltam, de úgy éreztem, hogy „az Istenek írták és dobálták általam.” Egy újabb megállón száguldottunk át, s megismételtem a mozdulatot.

Rajtam kívül csak egy fiatalember volt a folyosón, egy jóképű szőke, őszinte, bizalomteljes arccal. Megfogadtam magamban, hogy nem nyúlok ételhez és italhoz, és nem is alszom, amíg Németországban vagyok, egyfajta önmagamra kimért vezeklésként, amiért nem jöttem előbb, és a szolidaritás jelképes kifejezéseként Führerem éhező és otthontalan népével.

Folytattam a szórólapok terjesztését. Most már csak – egy csomag cukorba, és egy kis vajasdobozba rejtetteken kívül – csomagolás nélküli papírjaim maradtak. Akárhányszor megálltunk, arra számítottam, hogy felbukkan a rendőrség, a vonatot átkutatják, megtalálnak és letartóztatnak. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, és egy pillanatig sem reménykedtem benne, hogy megúszhatom valahogy. Amikor előző reggel láttam, ahogy a Balti-tenger a napfényben csillog, és figyeltem, ahogy a sirályok ide-oda röpködnek a fénylő égbolton, meg voltam győződve róla, hogy ezek az utolsó szabad óráim. Készen álltam a legrosszabbra, de semmi sem történt.

Úgy látszott, hogy az ifjú szőke nem figyel, sőt, talán észre sem vette, hogy mit csinálok. Mégis úgy gondoltam, jobb lenne kiderítenem, kicsoda ő, és milyen nézetei vannak... a biztonság kedvéért. Odasétáltam hát hozzá, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy dán, én pedig már találkoztam egy évvel korábban Izlandon néhány emberrel a népéből, akik meggyőződéses nácik voltak. Azonban azt is tudtam, hogy sokuk egyáltalán nem az. Feltettem hát neki azt a kérdést, amelyre egyetlen olyan európai, akinek az országa nemzetiszocialista uralom alatt állt, sem tudott úgy válaszolni, hogy fel ne tárta volna a hajlandóságait:

- Miként boldogult a németekkel a háború alatt? Rosszul?

Mire ő elmosolyodott, s így felelt:

- Jobban, mint azóta, hogy kivonultak.

Egy pillanatra azt gondoltam, azért mondta ezt, mert rájött: a válasz tetszeni fog nekem. De nem, mégsem. Nem volt az arcomra írva, hogy nemzetiszocialista vagyok, ráadásul indiai öltözékben, „száriban” voltam, amiben mindig is jártam, azelőtt, hogy a megszállt Németországban telepedtem volna le. Egyébként is kevés ember tudta, milyen válaszra talált Hitler üzenete a „legdélibb árják” közül néhánynak a szívében. A fiatalember valószínűleg őszinte volt, s úgy éreztem, egy kicsit nyíltabban beszélhetek vele. Elmondtam hát, hogy a romok látványa mélységesen megrázott, és hogy együttérzek Németországgal a vértanúságában.

- Igen – mondta –, láttam, hogy cigarettát és ételt dobált az embereknek.

- És még azoknál is jobbat – válaszoltam váratlanul, mintha valami arra késztetett volna, hogy eláruljam magam, vagy biztos voltam benne, hogy az ifjú északi nem fog elárulni.

- Mit ért azon, hogy „jobbat?” Mi lehet jobb az ételnél egy éhező számára?

- A remény – feleltem –, egy jövő bizonyossága. De ne kérdezzen erről többet.

- Nem fogok. Azt hiszem, most már értem önt, és biztosíthatom a legteljesebb szimpátiámról – tette hozzá őszintének tűnő hangon – De engedjen meg még egy kérdést: ön nem német, ugye?

- Nem, nem vagyok.

- Akkor milyen nemzetiségű?

- Indo-európai – feleltem, s éreztem, hogy az arcom felragyog. Egy szempillantásra elképzeltem a világ térképén azt a hatalmas, Norvégiától Indiáig húzódó tájat, amelyen időtlen időktől kezdve a fajom különböző nemzetei teremtettek kultúrákat. Ám mivel az ifjú dán láthatóan nem értette, elmagyaráztam neki:

- Igen, nekem nincs más nemzetiségem. Félig görög vagyok, félig pedig angol, Franciaországban nőttem fel, s a távoli Bangladesben egy brahminhoz mentem feleségül. Miféle országot is nevezhetnék a magaménak? Egyiket sem, hanem helyettük egy fajt – egy olyan fajt, amely a hagyományos határok felett áll. Ha tizenöt évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy Görögországnak vagy Indiának tartozom-e állampolgári hűséggel, azt válaszoltam volna, hogy egyiknek sem, vagy éppen mindkettőnek, még sok más ország mellett. Mindenekelőtt és legvégső soron árjának érzem magam, s erre büszke vagyok.

Azt viszont nem tettem hozzá, hogy szeretem ezt a földet, Németországot, a nemzetiszocializmus megszentelt bölcsőjét, az országot, amelyik kockára tette mindenét, hogy az árja faj egésze egyesüljön visszaszerzett, ősi büszkeségében, Hitler országát. Ám a fiatalember megértette.

- Tudom – mondta –, és ismétlem: legteljesebb szimpátiám az öné, s nem fogom elárulni önt.

Most már biztos voltam benne, hogy nem tenné. Még egy kicsit beszélgettünk, majd visszahúzódott a fülkéjébe. Hamarosan egyedül maradtam csak ébren az éjszakai Németországon teljes sebességgel átszáguldó vonaton. Megálltunk Brémában és még néhány egyéb állomáson. Ámde, hogy elkerüljem a lebukást, olyan gyorsan szórtam ki a szórólapjaimat, amilyen gyorsan csak lehetséges, kis állomásokon, amelyeken megállás nélkül haladtunk át, akárhányszor csak embereket láttam állni a peronokon. Amikor a vonat megállt, mindig azt hittem, hogy lelepleztek, és arra számítottam, megkérnek, hogy szálljak le, és kövessem az egyenruhás embert a legközelebbi rendőrőrsre, de továbbra sem történt semmi. Mindazok közül, akik felvették a Nord Expressz ablakából kidobott üzenetemet, egyelőre senki nem akart elárulni.

* * *

A vonat következő megállóhelye Duisburg volt, s noha már legalább hajnali fél négy volt, rengeteg ember állt a peronon. Kizárt dolog volt, hogy közéjük hajítsak egy adag szórólapot. A vonat megállni készült, rögtön megláttak és letartóztattak volna, anélkül, hogy bárkinek bármi előnye származott volna belőle. Ám támadt egy ötletem: teletömtem az egyik kabátom zsebeit, majd gondosan négyrét hajtottam, és amikor a vonat elindult, kidobtam a batyút az ablakon.

- Valaki – gondoltam – majd jó hasznát veszi a télen. (Jó kabát volt, Izlandon kaptam.) Közben, bárki is vette fel, elég náci propagandát talál majd a zsebekben magának és a barátainak.

A vonat megmozdult... ám hirtelen ismét megállt. Felfedeztek hát? A veszélynek ugyanaz a nyugtalanító érzése fogott el, amelyet oly gyakran éreztem már a határállomáson történt szerencsés megmenekülésem óta. Azután észrevettem két, vasúti egyenruhás férfit, akik az egyik, arra a folyosóra nyíló ajtón szálltak fel a szerelvényre, ahol én is álltam. Egyiküknél ott volt a kabátom. A nyugtalan érzés, mintegy varázsütésre, teljesen elmúlt, és helyette tökéletes nyugalom járt át. Most már biztosan tudtam, hogy elfognak. Figyeltem, ahogy a két ember felém tart, miközben a vonat ismét elindult.

Üdvözöltek, és megkérdezték, hogy beszélek-e németül.

- Egy kicsit – feleltem.

- Maga Indiából jött? – kérdezte egyikük, a fehér gyapjú szárira pillantva, amelyet viseltem.

- Igen.

- És maga dobta ki ezt a kabátot az ablakon?

- Igen. Ez az én kabátom. Reméltem, hogy az emberek közül valaki majd felveszi.

- De papírok vannak ennek a kabátnak a zsebeiben, nagyon veszélyes papírok. Tud maga erről?

- Igen – feleltem nyugodtan, szinte nemtörődöm módon, mivel a félelmem teljesen szertefoszlott –, én magam írtam őket.

- Akkor tehát tudja, hogy mit tett?

- Természetesen.

- És miért tette?

- Mert az utóbbi húsz évben szerettem és csodáltam Adolf Hitlert és a német népet!

S boldog voltam, ó, olyan boldog, hogy kifejezhettem hitemet az emberfeletti emberben, akit a világ félreértett, gyűlölt és elutasított. Nem sajnáltam, hogy elveszítem a szabadságom azért az örömért, hogy tanúságot tehetek a dicsőségéről, itt és most, 1948-ban.

- Mehetnek és feljelenthetnek, ha akarnak – tettem hozzá szinte győzedelmesen, egyenesen a két elképedt férfi arcába nézve.

Ám egyikük sem mutatta a legcsekélyebb vágyat sem arra, hogy feljelentsen. Éppen ellenkezőleg, az, aki velem beszélt, egy-két másodpercig láthatóan meghatódva nézett vissza rám, majd felém nyújtotta a kezét, és így szólt:

- Németország nevében köszönjük.

A másik férfi is kezet rázott velem. Elismételtem nekik a szavakat, amiket a szórólapomra írtam:

- Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk!

Majd a magasba lendítettem a jobb karomat, és úgy tisztelegtem nekik, ahogyan az a dicsőséges években volt szokás:

- Heil Hitler!

Nem merték kimondani a tiltott szavakat, ám a mozdulatot viszonozták.

A kabátomat a kezében tartó férfi visszaadta azt nekem.

- Dobja ki egy kisebb állomáson, ahol a vonat nem áll meg – suttogta –, nincs értelme felesleges kockázatot vállalni.

Megfogadtam a tanácsát. A kabátot – és a benne lévő papírokat – biztosan hajnalban találták meg, ahogy egy Duisburg és Düsseldorf közötti kis állomás peronján fekszik, aminek a nevét sem tudom. A két férfi már rég leszállt addigra a vonatról.

Düsseldorf neve a nemzetiszocialista harc korai időszakát idézte fel bennem, azokat a napokat, amikor a franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, az első világháborút követően. Felidézte számomra a Führer egyik, 1926. június 15-én ott elhangzott beszédét is, amelyből egy mondatra pontosan emlékeztem:

- Isten az ő kegyelmében csodálatos dolgot ajándékozott nekünk: ellenségeink gyűlöletét, amit mi teljes szívünkből viszonzunk.

- Így van – gondoltam – aki nem képes az ilyen gyűlöletre, az nem tud hevesen szeretni sem.

Én szerettem, s gyűlöltem is, és már ezredszerre tudatosult bennem, mennyit vesztettem azzal, hogy nem láttam saját szemeimmel a Führert. Ó, miért érkeztem ilyen későn, hogy csak romokat bámulhatok? Ekkor még nem tudtam, hogy kevesebb mint egy éven belül abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság előtt kell majd felelnem ugyanebben a városban – Düsseldorfban – „náci propaganda” terjesztésének vádjáért.

Közben az ismeretlen vasúti alkalmazott szavai visszhangzottak a tudatomban:

- Németország nevében köszönjük!

E nekem címzett szavak miatt jöttem el ilyen messzire? S azért érkeztem ilyen későn, hogy most, a próbatétel napjaiban érdemeljem ki a Führerhez hűséges emberek szeretetét, amikor már csak ők tartanak ki?

* * *

A vonat továbbhaladt. Még mindig a folyosón voltam, ugyanazon a helyen állva. Nem éreztem sem fáradtságot, sem álmosságot, noha ez már a harmadik éjszaka volt, amit ébren töltöttem. A veszély és a Führerünk iránti odaadásom izgalma erőt adott nekem, míg a dicsőséges és váratlan szavak emléke, amelyeket az őt szeretők ezreinek egyike mondott nekem – az első német, akivel az országban beszéltem – örömmel és büszkeséggel töltött el. Hamarosan már Németországon kívül leszek, de vágyom arra, hogy visszatérjek – noha el sem tudom képzelni, hogyan –, és megint ugyanezt tegyem.

Megérkeztünk Kölnbe, egy újabb lerombolt városba. A ragyogó reggeli napsütésben ismét csak a kiégett és elpusztított házak végtelen sorait láttam, s az elhagyatott utcákat. A látvány így talán még szívfájdítóbb volt, mint az este tompa fényénél. A vértanúságot szenvedett város tátongó sebei minden szörnyűségüket megmutatták, bosszúért kiáltva.

Figyeltem, ahogy az emberek a vasút szintje alatti utcákon járkálnak, ugyanazok az elgyötört és méltóságteljes arcok, amelyek egész Németországban láthatók. Amikor egy, az utca fölé épített hídhoz érkeztünk, kidobtam az utolsó szórólapjaimat, és az utolsó csomagot, némi zöld papírba burkolt cukrot (és természetesen hozzá egyet a papírjaim közül). A vonat megállt a hídon, s néztem, ahogy az emberek felveszik az üzenetemet. Vetettek egy pillantást a papírra, meglátták a horogkeresztet a tetején, és gyorsan zsebre vágták. Ilyen olvasmányt nem lehetett már nyilvánosan olvasgatni. A zöld csomag sokáig hevert az utca közepén, majd egy kerékpáros fiatalember megállt, és felvette. Érezte, hogy cukorrögök – vagy talán cukorkák – vannak benne, bárhogy is, valami, ami ehető. Belerakta a kerékpár kosarába, és elillant.

Elképzeltem, ahogy hazaér – egy pincébe vagy egy félig rombadőlt ház keskeny szobájába – s kinyitja, majd meglátja a Nap régi, szent jelképét – ami a nemzetiszocializmus szimbóluma is – a papír tetején, és elolvassa az írást. Később megmutatja a barátainak is, akik megkérdezik, hogy honnan szerezte, ő pedig így felel:

- Sehonnan. Az égből pottyant le az utcára. Az Istenek küldték.

Igen, az Istenek. S a remény szavai eljutnak az ország egyik végéből a másikba.

A vonat váratlanul megindult visszafelé. Elárult hát végre valaki, és megkérnek, hogy szálljak le? Nem. Még jó néhány hónapig nem tartóztattak le, ám akkor éppen itt, Köln állomásán történt, saját mélységes ostobaságom, nem pedig egy német árulása miatt. A szerelvény csupán egy másik vágányra állt át. Ahogy elhaladtunk egy romos ház előtt, aminek csak a földszintjét lakták, az ajtó mellett észrevettem egy tálkát. Kóbor macska evett valamit belőle, valami fekete, vízbe áztatott kenyérféleséget, azt, amit valószínűleg ezek a szegény emberek nélkülözni tudtak. Nagyon meghatódtam azon, hogy az éhező nép ilyen kedves figyelmet tanúsít az egyszerű állatok felé, egy rombadőlt város közepén.

A vonat lassan megint elindult. Egy időre visszamentem a fülkémbe, ahol a két indiai lányt egyedül találtam. Hála az égnek, a zsidók nem voltak ott! Az ablakhoz álltam, és tovább figyeltem mindazt, ami Kölnből maradt, majd a harcos kasztból származó lányhoz fordultam, aki előző este azt mondta, hogy szeretné, ha Hitler életben lenne, s bengáli nyelven megszólítottam:

- Nézd! Nézd, mit tettek a gyönyörű Németországgal, a Führerem földjével!

S könnyekben törtem ki. Azután visszaemlékeztem a pompás, csillagos égre, amit a folyosó ablakából láttam, a Sötétkék Istennőre, a Pusztítás Anyjára, akinek jelenlétét azon az éjszakán éreztem. A háború alatt, a távoli Indiában ellátogattam a templomaiba, s vérvörös hibiszkuszfüzéreket áldoztam neki Hitler győzelméért. A kérlelhetetlen Erő nem válaszolt az imámra, de tudtam, hogy az Istenek útjai kifürkészhetetlenek. Arcomat az ég felé fordítottam, mintha a Sötétkék Istennő ott lenne, láthatatlanul, ám mindent áthatóan – és ellenállhatatlanul –, a romok felett állva.

- Kali Ma – kiáltottam fel megint bengáliul –, Pratishod kara! Káli Anya, állj bosszút!

A hindú lány látta, mennyire megindultam, s hallotta a mennyekhez intézett kérésemet. Felnézett rám a sarokból, s így szólt:

- Savitri, hidd el, megértelek. Ezek az emberek szégyenletesen bántak Németországgal.

* * *

Aachen, egy újabb város romokban. A vonatunk ismét megállt. Mostanra már reggel kilenc óra körül járhatott az idő. Egy kedves, szimpatikus külsejű nő érkezett, hogy kitakarítsa a fülkét. Látva, hogy egyedül vagyok, és nincs ellenemre a beszélgetés, megszólított. Megmutatta nekem a vonatból is látható romokat, és közölte, hogy az egész ország ugyanilyen állapotban van.

- Alles kaputt – mondta.

- Jawohl; alles kaputt – ismételtem –, minden a porba hullott. Ám ez még nem a vég. A nagyszerű napok visszatérnek még, higgyen nekem!

Nem maradt már több szórólapom, így nem tudtam adni neki, de kívülről tudtam a tartalmát. Elmondtam hát neki, hogy mit írtam:

- Tiszta arany vagyunk, amit a kohóba vetettek, hogy próbára tegyék. Lángoljon és bömböljön csak! Nincs semmi, ami bennünket elpusztíthatna. Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk! Reméljetek és várjatok!

Elképedten nézett rám, mintha nem is merné elhinni, hogy valóban hallotta a szavaimat.

- Kicsoda maga? – kérdezte.

- Egy árja a világ túlsó feléről – feleltem –, egy napon pedig az egész faj éppen úgy fog felnézni a német népre, ahogyan én teszem most.

És suttogva, miközben megszorította a kezemet, hozzátettem:

- Heil Hitler!

Ismét rám pillantott, s az arca most már ragyogott.

- Igen – mondta –, ő szeretett minket, a szegény munkásembereket, a valódi német nemzetet. Soha senki sem szeretett minket úgy, mint ő. Gondolja, hogy esetleg él még?

Mivel nem voltam biztos benne, így feleltem:

- Ő soha nem halhat meg.

Ekkor néhány ember érkezett, mi pedig elbúcsúztunk egymástól. A két zsidó lány sétált a folyosón a színpadi rendezővel. Az a nőstény, aki pokolbéli ördögként beszélt előző este, egyetlen szót sem szólt hozzám – az Isteneknek legyen hála –, ám a másik, amint meglátott, haragosan felkiáltott. Bizonyára úgy érezte, hogy amit mond, örömmel tölti el a rendezőt.

- Hol volt egész éjjel? – kérdezte tőlem.

- A folyosón álltam.

- Miért nem volt a helyén, a fülkében?

- Friss levegőre volt szükségem. De egyébként is, kinek mi köze hozzá, hogy ültem vagy álltam?

- Friss levegő, na persze! – kiáltotta – Az átkozott németeket etette egész éjjel! Mintha nem tudnánk!

- Csak etettem őket – gondoltam –, tehát nem tudják a teljes igazságot.

- Talán nem etethetek azt, akit akarok a saját pénzemből? – kérdeztem vissza – Szeretném tudni, hogy milyen joga van ahhoz, hogy a magánügyeimbe avatkozzék!

Ekkor a rendező is beszállt a párbeszédbe.

- Menjen csak és éljen köztük, ha ennyire csodálatosnak találja őket! Éljen főtt krumplin és lakjon pincében, ahogyan ők teszik, s majd meglátjuk, hogy fog tetszeni magának!

Szemeim felcsillantak, szívem pedig hevesebben kezdett verni a gyönyörű élet előérzetére, amit a magaménak szerettem volna vallani. Anélkül, hogy megértette volna, mit is mondott, a zsidó leghőbb, legkedvesebb vágyamat öntötte éppen szavakba.

- Istenek a mennyben – gondoltam vágyakozó mosollyal –, segítsetek, hogy visszatérhessek ide, s a Führer emberei közt élhessek!

Ám a zsidó csak nem hallgatott el. Némaságom és boldog arckifejezésem idegesíthette.

- Szégyellhetné magát – folytatta –, a brit katonákra kellene gondolnia, akik ebben az országban vesztették életüket, mielőtt vajat és cigarettát ad ezeknek az embereknek.

- Israel B. T. úr – válaszoltam, hangsúlyozva az Israel-szót, amelynek minden zsidó név előtt ott kellett állnia a nemzetiszocialista uralom időszakában –, én éppenséggel félig brit vagyok, a másik felem pedig legalábbis európai. Maga viszont sem nem brit (leszámítva az e szóval történő visszaélést), sem pedig európai.

- Tudja, mi maga? Egy átkozott náci! – ordította erre torkaszakadtából az egyik zsidó lány, hogy a kocsiban ülő valamennyi angolul beszélő utas hallja. Az arcom felragyogott. Ez volt a legnagyobb dicséret, amiben Indiából történő távozásom óta nyilvánosan részesítettek, akartam mondani nekik, de megőriztem a higgadtságomat. Még mindig Németországban voltunk, s nem volt semmi értelme, hogy tovább dühítsem ezeket a veszett kutyákat, szükségtelen bajt hozva a saját fejemre. Szabadnak kellett maradnom, hogy visszajöhessek, és folytathassam a tevékenységem itt.

A veszekedés elsimult, ahogy mindig is szokott, én pedig ismét az ablakban álltam, egyedül, arcomat a szélbe fordítva. Véghezvittem, amit akartam, legalábbis egyelőre. Visszatekintettem a Németországban eltöltött tizenöt megfeszített órára. Visszagondoltam a romok között lakó, éhező emberekre. Ötszázan közülük megkapták az üzenetemet, s közülük bármelyik elvihette volna a papírt a rendőrségre, mondván, hogy a Nord Expresszből dobták ki, majd a kapott jutalomból elegendő ételt vehetett volna a feketepiacon ahhoz, hogy akár egy hónapig ellássa magát, a vonatot pedig megállíthatták és átkutathatták, engem pedig letartóztathattak volna. De nem történt semmi. A négyszáz mérföldes út során véletlenszerűen kiválasztott ötszáz németből egyetlen egy sem akarta elárulni a Horogkereszt szent jelképét, sem pénzért, sem ételért, sem pedig tejért a gyermekének. Még jobban csodáltam ezt a népet, mint a diadalmas 1940-es évben.

- Führerem népe – gondoltam –, valahogyan vissza fogok térni hozzátok. Osztozni kívánok vértanúságotokban, s az oldalatokon akarok küzdeni ezekben a sötét napokban, várni a nemzetiszocializmus második hajnalára.

* * *

Minden nehézség nélkül léptük át a belga határt. A vonat most már Ostende és a tenger felé tartott. Ismét a folyosón állva egy indiai himnuszt énekeltem Sivához, a Teremtőhöz és Pusztítóhoz, éppen azt a himnuszt, amit több mint egy évvel ezelőtt is énekeltem, Izlandon, a lángoló Hekla lejtőin, amikor az éjszaka során szembenéztem a vulkán kitörésével. Szabályos időközönként földalatti morajlások feleltek a dalomra. Most pedig úgy éreztem, hogy a megváltó háború zaja – az általam megidézett, eljövendő, ellenállhatatlan Bosszú hangja – válaszolt nekem. Újabb romok közül – ezúttal az egész világ romjaiból – Hitler szeretett népe, azok az emberek, akik nem lettek árulómmá, támad fel egy napon újra, mondta a Hang.

Ennek a napnak az estéjén, 1948. június 16-án visszaértem Londonba, néhány héttel később pedig az Istenek teljesítették a kívánságomat. Ismét Németországban voltam, s több mint hatezer szórólappal – nyomtatottakkal, és nagyobb méretűekkel is –, léptem be a francia zónába, amiket szintén én írtam. Új életem, vagy inkább az a szakasz, ami egész életem betetőzése volt, ekkor kezdődött.

1 Ram Gopal (1912-2003) tánccsoportjáról van szó.

2 Ram Gopal.

3 Elwyn Wright.

4 Ben Topf.