“So ist die marxistische Lehre der kurzgefaßte geistige Extrakt der heute allgemein gültigen Weltanschauung. Schon aus diesem Grunde ist auch jeder Kampf unserer sogenannten bürgerlichen Welt gegen sie unmöglich, ja lächerlich, da auch diese bürgerliche Welt im wesentlichen von all diesen Giftstoffen durchsetzt ist und einer Weltanschauung huldigt, die sich von der marxistischen im allgemeinen nur mehr durch Grade und Personen unterscheidet.”
—Adolf Hitler1
“. . . die Frage der Zukunft der deutschen Nation [ist] die Frage der Vernichtung des Marxismus . . .”
—Adolf Hitler2
Sajnos sohasem jártam Németország orosz megszállási zónájában. Bárcsak megtehettem volna. Igazából megtettem volna – legalábbis megpróbáltam volna bejutni – ha nem tartóztatnak le a brit zónában, még mielőtt megkísérelhettem volna megvalósítani a tervemet. S talán jó is, hogy így alakult – amennyiben lehetséges jövőbeli hasznomat tekintjük –, hogy a „vasfüggönynek” ezen az oldalán tartóztattak le, nem pedig a másikon.
Ám találkoztam jó néhány emberrel, akik már voltak az orosz zónában, s egy-két olyannal is, akik ott élnek. Sohasem fogom elfeledni, milyen benyomást tettek rám. Az első közülük, akivel megismerkedhettem, egy fiatal nő volt, magas és gyönyörű, egyszerű, sötétkék kabátban, arcán az állandó szorongás kifejezésével. Mellettem ült a Hannoverből induló vonaton, így beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy az apja német, az anyja pedig valamelyik balti államból való, úgy emlékszem, Litvániából. Az édesapja ismerte Sven Hedint. Szóba került Svédország – ahol egy ideig élt – és Németország imént említett, nagy barátja, továbbá a Führer is. Azután hirtelen, hosszú hallgatás után, a következő kérdést tette fel nekem:
- Hisz a gondolat erejében?
- Igen – feleltem.
- Akkor, kérem, gondoljon rám erősen ma este nyolc óra körül – kérte –, mert akkor érek a határra.
- Az orosz zónába megy?
- Igen, és félek.
- Miért nem marad itt, ha attól tart, hogy ott nem lesz biztonságban?
- Ott éltem – válaszolta, de nem bírtam elviselni a légkört, és eljöttem. De a két gyermekemet nem hozhattam magammal, ők még mindig ott vannak, én pedig már régóta nem hallottam semmit felőlük. Aggódom értük, és látni akarom őket, bármi áron!
Uralta az érzéseit, de a hangján hallatszott, mennyire erősek, és hatalmas, kék szemeiben könnyek gyülekeztek, miközben beszélt.
- Gondolni fogok magára, és minden erőmmel imádkozni fogok este nyolckor – közöltem vele.
1948. október 26-ának reggele volt. Ezután az orosz zóna felől tudakozódtam:
- Mondja csak, milyen a helyzet ott, rosszabb, mint itt?
- Sokkal rosszabb.
Beszélgetésünk során már meggyőződtem róla, hogy a szíve mélyén náci volt, így csaknem suttogva megkérdeztem tőle:
- Él még a „régi szellem” ott?
- Látszólag halott – felelte halványan mosolyogva –, ám lelkünkben még él titokban, noha nem beszélünk róla, még egymás közt sem, mert félünk a rejtőzködő fülelőktől. A férfiak, akik részegek – vagy úgy tesznek, mintha azok volnának – néha éneklik a régi dalokat. Ilyenkor az oroszok nem szólnak semmit.
- És mi van a kommunizmussal? Sok német hívet szerzett magának?
- Én egyet sem ismerek. Akik egykor a hívei voltak, már nem azok, miután látták, hogy mit is jelent a gyakorlatban.
- Szóval, ha egy napon a dolgok váratlan fordulatot vesznek, készen állnak, hogy köszöntsék az Új Rend újjászületését?
- Biztosan – válaszolta, és arcára elmondhatatlan vágyakozás ült ki –, de mikor? Mikor?
- Talán hamarabb, mint gondolnánk.
- Ó, bárcsak igaza lenne! – suttogta.
Csendben átnyújtottam neki az egyik röplapomat. Egy magazinba csúsztatta, úgy olvasta el.
- Hol sikerült ezt kinyomtatnia? – kérdezte azután alig hallhatóan.
- Külföldön – feleltem.
- Bárcsak magammal vihetném az összest – mondta, miközben megszorította a kezemet –, de nem merem. De ezt az egyet megtartom! Nyugodt lehet, le fogjuk másolni újra és újra. Ezrek fogják olvasni!
- Tehát tényleg életben vannak az orosz zónában!
- Hogy is lehetne másként? Azt képzelte, hogy megfeledkeznénk róla? Soha!
A röplap egyik mondata különösen felkeltette a figyelmét, s rámutatva így szólt:
- Így mondta, ugye? – suttogta – „Mi vagyunk az arany a kohóban…”
- Valóban – feleltem.
Átható pillantást vetett rám, majd így szólt:
- Mi vagyunk – beleértve magát is. El fog jönni az ideje, hogy tanúságot tegyen az igazságról, amiért kiáll, a szenvedésben, ahogy az összes többi, valódi nemzetiszocialista is tette.
Úgy éreztem, messze az érdemeimen túli megtiszteltetésben részesülök, hogy ennyire a bizalmába avat valaki, aki immár három és fél éve él az üldöztetés közepette. Nem tudtam, hogy a nő szavai profetikusak voltak. A következő állomás volt az úti célom. Mielőtt leszálltam, talán végleg elköszöntem tőle, aki egy órára a barátom volt, s gondoltam rá aznap este, és azóta még sokszor.
Később, miközben Mainzba tartottam, találkoztam egy diákkal, aki szintén az orosz zónában élt, s miután egy ideje már beszélgettünk, neki is feltettem a kérdést:
- Tényleg rosszabb ott, mint Nyugat-Németországban, ahogy sok ember állítja?
- Te jó ég! – kiáltotta erre az ifjú – Meghiszem azt!
- A nyugati zónákban is épp elég rossz – feleltem.
- Igen. De legalább lehet zúgolódni.
- Csak nagyon kis mértékben. Például menjen bármilyen nyilvános helyre, és jelentse ki hangosan, hogy a nemzetiszocialista rendszer csodálatos volt, és semmit sem szeretne jobban, mint hogy meglássa a visszatértét, majd figyelje meg, mi történik, mondjuk, ha egy rendőr vagy besúgó épp arra ólálkodik. Vagy csak próbálja meg egy utcasarkon köszönteni a barátját a régi módon…
- Igen – szakított félbe –, természetesen nem mehet el eddig. De úgy is ki lehet fejezni az érzéseinket, hogy nem teszünk ilyesmit. Például mi már több mint fél órája beszélgetünk, s értjük egymást, nemde? Eléggé ismer ahhoz, hogy legalábbis bizonyos mértékig megbízzon bennem. A legutóbbi szavai ezt bizonyítják. Én pedig tudom, micsoda maga.
- De nem is mondtam egyáltalán semmit.
- Nem kell „mondania”. Soha senki nem „mondja ki”. Mégis, ha akarja, lehetővé teheti, hogy mindenki tudja. Míg „odaát” más a helyzet.
- De éppen ez az, ami a legjobban bosszant engem, nem csupán itt, a francia zónában, hanem egész Nyugat-Németországban – keleten sohasem jártam –, hogy korlátoznak a szólásszabadságomban, ez a hallgatás, ez az állandó elnyomás, amit rám erőszakolnak.
- Azért mondja ezt, mert a szerencsétlen Németországon kívüli, szabad világból jött, s mert sohasem lépte át a határt a nyugati zónák és a keleti között. Ott, a „vasfüggöny” mögött, a negyedét sem mondhatná el annak, ami rövid beszélgetésünk alatt elhangzott, anélkül, hogy meg ne kérnék, szálljon le a következő állomáson, s kövesse a rendőrt, aki ott vár magára, hogy elvigye.
- Ám ha senki sem hallott volna meg?
- Az orosz zónában valaki mindig hallgatózik. Besúgók vannak mindenütt, és nem tudja senkiről, hogy kicsoda. A szülők nem bíznak a gyermekeikben, testvér a testvérben, férj a feleségében. Itt üldözik a nemzetiszocializmust. Ott szétzúzzák.
- Bensőleg is?
- Csak külsőleg. A világon nincs olyan hatalom, amely a bensőnkben is szétzúzhatná.
- S hogyan reagálnak erre az emberek?
- Látszólag csendesek, sokkal csendesebbek, mint a nyugati zónákban. Többet szenvednek.
Feltettem azt a kérdést is, amit hónapokkal korábban a nőnek a hannoveri vonaton:
- És mi a helyzet a kommunistákkal?
A válasz ugyanaz volt:
- Nincsenek kommunisták az orosz zónában, leszámítva egy maréknyi fickót, akik behízelgik magukat az oroszokhoz, amiért azt várják, hogy anyagi előnyökben részesülnek. Nem lenne belőlük egy sem egész Németországban, ha ízelítőt kaptak volna belőle, mit is jelent a kommunizmus, akár csak hat hónapra is, abból, ami nálunk már négy éve tart. A kommunizmus – folytatta egy pillanatnyi szünetet követően, megismételve azt, amit már oly sokszor gondoltam magamban – megváltásként hangzik, s valóban a leginkább meg is közelíti azt az olyan emberek számára, akik egyszerre primitívek és már évszázadok óta ki is használják őket, mint Oroszország – vagy Kína – parasztjait. Ha az ilyen emberek ráadásul még alsóbb származásúak is, akkor annál inkább megfelel nekik. Ám felsőbb rasszból származó, civilizált, rendszerető és tudatos emberek, főleg azok, akik, mint mi, megtapasztalták a nemzetiszocializmust, lehetetlen, hogy elfogadjanak egy efféle rendszert. Még azoknak az oroszoknak is, akik bepillantást nyerhettek a nácizmusba az alatt a rövid idő alatt, míg országuk a megszállásunk alatt volt, el kellett ismerniük, hogy érzik a különbséget a kommunista nézőpont és a miénk között.
- S úgy véli, könnyen a nemzetiszocialista világ keretei között lehetett volna tartani őket, ha Németország megnyeri a háborút?
- Idővel, megfelelő propagandával és neveléssel miért ne?
- Mi a helyzet azokkal a társadalmi reformokkal, melyeket állítólag az oroszok bevezettek a zónájukban? A földosztásra gondolok a parasztok között és az ehhez hasonlókra, amik kapcsán akkora hűhót csaptak külföldön a kommunistákkal szimpatizálók.
- Ó, azok! – felelte a diák kényszeredett mosollyal – Újabb becsapás! Kelet-Németország parasztjai sokkal rosszabb helyzetben vannak most, mint korábban bármikor. Akár övék a föld, akár nem, ez nem számít, mivel rabszolgaként művelik. Arra kényszerítik őket, hogy bizonyos mennyiségű, előre meghatározott terményt szolgáltassanak be a kormányzatnak, akár bőséges a termés, akár nem. Így, egy rossz évet követően az ételüket úgy kell megvenniük a szerencsésebb vidékeken élőktől, hogy megadják a kormányzati terheket és mégis legyen mit enniük. Néha éppen azt a terményt kell megvenniük másoktól – például burgonyát –, amit adóként be kell szolgáltatniuk. El kellene látogatnia személyesen a zónánkba, hogy alaposan szemügyre vehesse mindezt.
- Szeretnék, de nem mehetek. Nincs engedélyem rá.
- Ha valóban hajlandó, megpróbálom elintézni, hogy titokban bejusson a rokonaimmal, akik innen térnek majd vissza. Csak ha már látta azt a helyet, akkor lesz képes megérteni, mennyire igazak szívből jövő dicséretei a német nemzetiszocialistákat illetően, éljenek azok bármelyik zónában. Csak akkor fogja megtudni, mennyire így van, ahogy mondta: „Négy zóna, ám mégis egyetlen nép, s e nép szívében egyetlen Vezér – a Führer”.
Még egyszer találkoztam az ifjúval. Meglátogattam az otthonában, és úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok, megteszem azt, amit javasolt. Ám a letartóztatásom keresztülhúzta a számításaimat.
* * *
Hannovertől nem messze található egy település, amit Cellének neveznek. Az állomásán, ahogy a legtöbb, némi fontossággal bíró német vasútállomáson, működik a „Katolikus Misszió”, mely ételt és éjjeli menedéket nyújt mindazoknak, akiknek nem telik hotelre. Ez az egyik hely, ahol figyelhetjük az orosz zónából jövő menekültek érkezését. Néhány éjszakát én magam is ott töltöttem, csakúgy, mint a hannoveri állomás Katolikus Misszióján, s így sokukkal kapcsolatba kerültem.
Sohasem fogok elfelejteni egy tizennégy éves fiút, akivel Cellében találkoztam – intelligens, ám még gyermeki arc, nagy, halványkék szemek. Könnyezve, szívet tépő könyörgéssel nézett fel rám, mikor együtt érző mozdulattal a vállára tettem a kezem. Ám semmit sem tehettem érte.
- Két nappal ezelőtt lépte át a határt – közölte velem a Missziót vezető hölgy –, most pedig visszaküldjük. Mi egyebet tehetnénk? Nincsenek rokonai és barátai, akik gondját viselhetnék a brit vagy bármelyik másik nyugati zónában, nincs munkája, nincs pénze.
(Mily boldogan a gondját viseltem volna, ha nem lettem volna magam is otthontalan vándor, aki a tevékenységeiből és abból a néhány megmaradt ékszeréből él, és kilátásom se nyílt semmiféle munkára, bármilyen nagyon is kerestem!)
- Mi bírta rá, hogy átszökjön? – kérdeztem, mikor a szerencsétlen fiú megette az utolsó falatjait is, és felrakták a vonatra.
- A félelem – közölte a hölgy –, keresik őket, hogy a bányákba küldhessék dolgozni, valami távoli helyre, állítólag az Urálba. Ő pedig nem akar menni. Németországban szeretne maradni, s továbbra is iskolába járni.
- Kik a szülei?
- Olyan emberek, akik korábban mindketten aktív szerepet játszottak a nemzetiszocializmus terjesztésében a városukban. Az apját Szibériába vitték, és többé senki sem hallott róla. Az anyja dolgozik, s ahogy csak tudja, igyekszik ellátni őt. Van még két kisöccse.
- Mindenütt ugyanaz a törekvés a nemzetiszocializmus kiirtására – gondoltam –, a világ elitjének ugyanaz a barbár üldöztetése Németország egyik végétől a másikig! S be kell látnom, ez valóban még rosszabbnak is tűnik az orosz zónában, mint nyugaton.
A missziós hölgyhöz fordulva így szóltam:
- És tényleg nem lehetett volna semmit sem tenni ezért a gyerekért? Abszolút semmit?
- Sajnos nem.
- Nem küldhették volna menekülttáborba?
A misszióvezető hölgy úgy nézett rám, ahogy arra szoktak, aki nem tudja, mit beszél.
- Volt már bármelyikben ezek közül a menekülttáborok közül? – tudakolta.
- Nem – feleltem –, bár szerettem volna. De azt mondták, különleges engedélyre van ehhez szükségem. Arra gondoltam, beszerzek egyet, arra hivatkozva, hogy könyvet írok Németországról.
- … és ennek köszönhetően sohasem kapta meg az engedélyt – válaszolta –, vagyis csak akkor adták volna meg, ha a megszálló hatóságok biztosak lettek volna benne, hogy nem hajlandó észrevenni mindazt, amit el kívántak rejteni a menekülttáborok életfeltételeit illetően. Ám maga nem az a fajta nő, aki bármi felett szemet hunyna, vagy elhallgatná az igazságot. Erre már rájöttem a beszélgetéseinkből az utóbbi két-három nap során. Egy kicsit még többet is tudok magáról, azt hiszem. Nagyon-nagyon nyomós okuk volt rá, hogy ne adják meg magának a belépési engedélyt a „jótékonysági” intézményeikbe ebben a szerencsétlen országban.
- Mi ez az ok?
Erre tétovázni kezdett. Tudtam, hogy ösztönösen azt mondta volna:
- Hogy maga nemzetiszocialista.
Ám mégsem mondta ki, noha szinte biztos volt benne, hogy igaz. Ehelyett így szólt:
- Maga Németország igaz barátja.
Ez pedig ugyanazt jelentette.
- A barátunk és író – folytatta –, így engedélyt nyilván nem kaphat, kedves hölgyem! Ám ha vethetne egy pillantást az egyik ilyen táborra, biztosan nem akarna oda küldeni egy kisfiút.
- Mégis, talán inkább oda, mint rabszolgamunkára a bányákba – kockáztattam meg.
- Nem vagyok erről meggyőződve – felelte rejtélyesen –, ráadásul nincs is hely a menekülttáborokban. Tudja, hogy átlagosan hány ember lépi át a határt minden héten?
- Hannoverben egy angol, aki a „Sterling House”3 munkaügyi osztályán dolgozott felelős beosztásban, azt mondta, ötezren.
- Ez a hivatalos szám – válaszolta –, de valójában ennél sokkal többen. S a helyzetük – ahogy a miénk is – egyre kínzóbbá válik.
Ebben a pillanatban két nő lépett be – két újabb érkező az orosz zónából – és valami ennivalót kért. Amíg ott üldögéltek és ettek, velük is elbeszélgettem.
Nem menekültek voltak, hanem olyan emberek, akik családjukkal az orosz zónában éltek, s akik rendszeresen eljöttek meglátogatni a rokonaikat, és ételt vettek a határ innenső oldalán. Ahogy mindenkitől, aki a tiltott területről jött, tőlük is megkérdeztem, hogy boldogulnak ott.
- Az élet kemény – felelték –, de persze azoknak nem annyira, akik kezdettől fogva aktívan és egyértelműen a Vörös Fronttal szimpatizáltak, mint nekünk, akik a NSDAP-vel álltunk kapcsolatban.
- De csak kapcsolatban álltunk – tette hozzá rögtön a másik nő –, mert ha bármi különleges tevékenységet folytattunk volna vagy bármilyen állást töltöttünk volna be a pártban, akkor még ezt a kis nyugalmat sem élvezhetnénk. A férjem SS-tag volt. Az amerikaiak fogságába került a háború utolsó évében, s csak 1947-ben térhetett haza. Ezután nem folytathatta a civil, villanyszerelői munkáját. Az utakon kellett dolgoznia – követ törni és ásni –, pusztán azért, mert harcias náci volt.
- A demokraták is ilyen dolgokat csinálnak itt – mondtam –, nem mintha a vörösöket akarnám védeni. Sohasem voltam kommunista! Mégis sok példát tudnék mondani hasonló elnyomásról az Elbának ezen az oldalán is.
- Hiszek magának, mégis kétlem, hogy ezek olyasmik lennének, mint amiket az orosz zónában kell átélnünk – válaszolta, s látszott, hogy nem győztem meg –, fogalma sincs, mennyit szenvedünk odaát – minden német, de különösen a nemzetiszocialisták.
Az idő alatt, amit Cellében töltöttem, jobban is megismertük egymást. Egy nap, mikor egyedül voltunk, kivettem a zsebemből egy bélelt ékszeres dobozt, kinyitottam, s új barátaim elé raktam. Egy pár arany szvasztika – a fülbevaló, amit Kalkuttában és Londonban viseltem – csillant meg szemük előtt a sötétkék bársony háttere előtt. A két nő az örömteli meglepetés fojtott kiáltását hallatta.
- Milyen gyönyörű! – kiáltottak fel csaknem egyszerre – De hol tett szert ezekre?
- Indiában. Az ottani ékszerboltokban bárki bármennyit vehet belőlük. A szvasztika jól ismert vallási szimbólum, amit minden olyan hindú tisztel, aki legalább halványan emlékszik annak a civilizációnak az északi eredetére, mellyel a mai napig büszkélkedhetnek. Ez a Nap szent Jelképe.
- Mi is Sonnenradnak, Napkeréknek hívjuk. De ugye nem viseli ezeket itt, Németországban?
- De igen. Egy fejemre terített kendő alatt, amit olyan helyeken levetek, ahol tudom, hogy megbízható emberek élnek.
- Tudja, mi történne, ha elkapnák ezekkel az orosz zónában?
- Mi?
- Azon nyomban Szibériába vinnék!
Egy ideig nem szóltam semmit, majd előhúztam két röplapomat.
- S mit tennének velem, ha rajtakapnának, hogy ezeket terjesztem?
Újabb meglepett kiáltás hallatszott, azután mély csend, mialatt a két nő elolvasta a dac szavait.
- Sohase lépje át a határt – mondta végül új barátaim egyike –, mert megölnék magát. Mennyit osztogatott el ezekből a nyugati zónákban?
- Eddig tízezret.
- Anélkül, hogy bajba került volna! Csodálatos! S mennyi ideje csinálja ezt?
- Több mint nyolc hónapja.
- Nyolc napig sem tudná az orosz zónában. „Nekik” mindenütt kémeik vannak. „Ők” igazi ördögök. Higgye el, rosszabbak a nyugati demokratáknál. De nekünk adhatna néhányat a papírjaiból. Tudjuk, kinek adjuk őket.
- De hogy fognak átkelni velük a határon?
- Ne féljen, amíg minket lát – felelte a másik nő –, kéthetente jövünk-megyünk. A határőrök ismernek minket.
- S valóban elhihetem, hogy az életük kockáztatásával terjeszteni fogják ezeket a röpiratokat?
- Az orosz zónában minden németnek hiányzik a nemzetiszocialista uralom, nem csupán nekünk, akik kezdettől fogva támogatták azt. Számíthat ránk!
Mindkettejüknek adtam pár száz szórólapot, ahogy már számos másik szimpatikus embernek is, akik a tiltott területre igyekeztek vissza.
Miután elmentek, a misszióvezető hölgynek is megmutattam indiai fülbevalóimat, noha némi óvatossággal:
- Remélem, nem ellenzi, hogy ilyenjeim vannak – mondtam –, tudja, ezek indiaiak…
Arca felragyogott, ahogy meglátta a halhatatlan Jelképet. Elmosolyodott, ám az öröm mellett kimondhatatlan nosztalgia is feltűnt a mosolyában. Csak nézte a nemzetiszocializmus szimbólumát.
- Ellenezni? – válaszolta végül – Maga nem ismer engem. Én is szeretem ezt a jelképet…
- Igazán? – kérdeztem boldogan – Azt hittem…
Azt hittem – és még mindig azt hiszem –, hogy egyetlen következetes ember sem lehet katolikus, és ugyanakkor „a jelkép kedvelője”. Márpedig a nő nem lehetett volna egy állomásmisszió vezetője, ha, legalábbis kifelé, nem katolikus. Így hát eltűnődtem… Valószínűleg egyáltalán nem volt őszinte keresztény, vagy nem volt következetes, ahogy oly sokan mások sem. Ám nem hagyta, hogy túl sokáig töprengjek.
- Pszt! – suttogta, szája elé téve az ujját – Nem lenne szabad őszintén beszélnem magával. Ez nem az a hely. De ha visszatér Cellébe, látogasson meg az otthonomban. Ha én magam nem is tudok szállást adni magának, vannak barátaim, akik igen. S akkor majd beszélhetünk. Kezdem megismerni és megszeretni magát.
Ám letartóztattak, mielőtt visszamehettem volna, és soha többé nem találkoztam a hölggyel. Biztosan olvasott az ügyemről a lapokban – vagy hallott róla a rádióban: „Három év börtönbüntetés náci propagandáért…” S talán azt gondolta, nem meglepő.
* * *
Ám mindezek az emberek, akár százszázalékos nemzetiszocialisták, akár nem, mindig is jóindulattal fordultak a rendszerünk felé, legalábbis sohasem voltak ellenségesek vele szemben. Mégis úgy tűnik, hogy az orosz zónában nem kevésbé, mint Nyugat-Németországban elég sok férfi és nő van, akik korábban gyűlölték a nemzetiszocializmust, most viszont már mérhetetlenül bánják, hogy nem támogatták egykor minden erejükkel. Ismétlem: én magam nem éltem a zónában, ám azt megerősíthetem, hogy sok ilyen német volt azok között, akik átlépték a határt, akár azért, mert a nyugati területeken kívántak maradni, akár csak rövid, ideiglenes látogatásra.
Közülük egyre, egy fiatal nőre jól emlékszem, akivel szintén a hannoveri állomás katolikus misszióján találkoztam. Ez a nő alig lehetett több harmincnál, legfeljebb harmincöt éves. Nyílt, kellemes arca volt. Elmondta, hogy az orosz zónában él. Íróként mutatkoztam be neki, s közöltem vele, hogy szeretnék utazást tenni a határ túloldalán a Németországról szóló könyvem kedvéért.
Őszinte érdeklődéssel nézett rám, majd így szólt:
- Ne menjen! Csak baja származna belőle. Maga nem tudja, miféle életet élünk ott.
- Éppen ezt szeretném a saját szememmel látni – feleltem.
- A tudás nem éri meg a kockázatot – válaszolta –, talán sohasem térhet vissza. Maga angol, ugye?
- Félig.
- Bármi is legyen… ugye nem kommunista? – kérdezte.
- Semmiképpen!
- Nos, ebben az esetben ne menjen! A legcsekélyebb ürügy is elég nekik arra, hogy a demokráciák érdekében tett kémkedéssel vádolják meg, s valami olyan helyre küldjék, ahonnan sohasem fog visszatérni.
- De én nem vagyok demokrata sem! – közöltem, majd, észbe kapva, hogy talán túl sokat mondtam, hozzátettem:
- Egyáltalán nem érdekel a politika. Íróként csupán a férfiak és nők, valamint az életük foglalkoztat.
Elég ügyetlen hazugság volt, de úgy tűnt, nem veszi észre.
- Ha az emberek jóléte érdekli, akkor érdeklődnie kellene a politika iránt is – felelte –, ám gondolja meg jól, mielőtt bármiféle harcot vagy mozgalmat támogat – mérlegelje gondosan a pozitívumait és a negatívumait is!
Majd halkan hozzáfűzte:
- Sohase tegye azt, amit én tettem. Elárultam az országomat, anélkül, hogy tudtam volna, mit cselekszem.
Hirtelen bepillantást nyerhettem a nő életének egész tragédiájába. Egyike volt azoknak az ezreknek, akiket oly szenvedélyesen gyűlöltem, egyike azoknak, akikről gyakran mondtam:
- Mindegyiküket időben „likvidálni” kellett volna!
Ám ura maradtam az érzéseimnek, kíváncsian pillantottam rá, és rejtélyesen így válaszoltam:
- Sokan árulták el úgy az országukat ez alatt a háború alatt, hogy nem tudták, mit tesznek, és nem csupán a németek között. Ők pedig az árja rasszt is elárulták, ami az én szememben még rosszabb.
A nő különös pillantást vetett rám, majd vonakodva megkérdezte:
- Maga is ezek egyike?
- Ó, dehogy! – robbant ki belőlem a tiltakozás, mondhatni a felháborodás – Én tudtam, hová szólít a kötelességem. S a szívem is oda tartozott. Kezdettől fogva a jó oldalon álltam, már évekkel a háború előtt is!
- Látom, végeredményben mégiscsak érdekli a politika – közölte némi iróniával, ám arca hamarosan ismét elkomorodott, sőt, elszomorodott.
- A jó oldalon állt, pedig nem is német – folytatta –, miközben én… Ó, bárcsak tudtam volna!
- Tapintatlanság megkérdezni, mit tett? – tudakoltam.
- Hitler ellen harcoltam – válaszolta –, egy földalatti mozgalom tagja voltam, melynek célja az volt, hogy aláássa a hatalmát, és végül elhozza számára a bukást. Becsaptak minket, s elhittük, hogy ő az oka a háborúnak, minden nyomorúságunk eredeti forrása – ő, a megmentőnk! Ó, bárcsak tudtam volna!
Minden egyes szava tőrdöfés volt a szívembe. Kérlelhetetlen tisztasággal képzeltem el a nőt, ahogy a titkos propagandán buzgólkodik az ihletett Vezér ellen, akit annyira szerettem. Láttam magam előtt, ahogy informálja az oroszokat minden olyan erőfeszítésről, ami a tudomására jutott, amivel Hitler Németországot akarta védelmezni (ahogy sok más áruló a nyugati demokráciákat informálta), megtéve mindent, hogy romokba döntse a nemzetiszocialista rendet, elhozza mindannak bukását, amit imádtam, tiszteltem, dicsőítettem és védelmeztem mindezekben az években. Úgy képzelte netán, hogy elkésett bűntudata eltörli bűnös múltját a szememben? Keserű gyűlölettel viseltettem iránta, s első ötletem az volt, hogy így felelek:
- Nos, maradjon most akkor a kedves kommunisták uralma alatt, akiket maga hívott, és akik után vágyakozott, s élvezze őket, ahogy csak kedve tartja! Nem is sejti, milyen boldog vagyok, hogy ezt a kétségbeesést láthatom az arcán. Nem az első, akit így látok, s remélem, nem is az utolsó. Csak azt sajnálom, hogy nem találkozhatom jó sokukkal egymás után, s élvezhetem valamennyiük jelenlegi nyomorúságát! A Harmadik Birodalom, mit elárultak, megkímélte magukat. Azok viszont, akiknek a kedvéért elárulták, ne kímélje magukat, hanem lassan törölje ki a létezésből, magát és az összes szerencsétlen antinácit! Nem érdemlik meg, hogy lássák a napvilágot!
Ám mégsem ejtettem ki ezeket a szavakat, csupán éreztem, ahogy a felháborodás és gyűlölet a szívem mélyéből szólna általuk, ahogy a nőre pillantottam.
Csinos volt, jó testfelépítésű. Egészségesnek tűnt. A magas, intelligens homlok alól két nagy, szürke szem figyelt, miközben fényes, vörösesbarna tincseit összeborzolta a szél. Oly mélységes kétségbeesés lakozott ezekben a szemekben, hogy megborzongtam, de akkor is gyűlöltem őt.
Ekkor váratlanul megjelent előttem a komoly, gyönyörű arca annak a Férfinek, akit elárult – s valószínűleg számtalanszor ócsárolt –, a Führer arca, éppoly szomorúan, mint az övé, ám másfajta bánattal. Egy olyan arc, ami tudatában van az egész, saját ostobasága és az ellenségek hazugságai miatt romokba dőlt világ tragédiájának, tudatában az alsóbb természetű, ravasz gazemberek által megtévesztett jobbik emberiség örök tragédiájának, ám a félrevezetett árják végtelen potencialitásának is, a Megmentő arca, aki remélt, mert szeretett, s aki a vereség felett áll, mert tudja, hogy az igazság, melyért harcolt, örökkévaló. S úgy éreztem, mintha mellettünk állna – Ő, szeretett Hitlerünk –, s így szólna hozzám:
- Ne zúzd össze őt még jobban a felháborodásod terhe alatt! Ne gyűlöld őt! Ne tedd, az én kedvemért! Bármit is cselekedett ellenem, ő is egy a népemből. Segíts neki, hogy visszatérjen hozzám!
Könnyek szöktek a szemembe, s egy ideig beszélni sem tudtam, majd lassan így szóltam:
- Ami történt megtörtént. Ám a végtelen jövő még ott áll maga előtt. Németország nem halott, sohasem fog meghalni. Mondja, mit tenne most – holnap, jövőre –, ha a Führer visszatérne?
- Rajongva állnék mellé az új harcban, boldogan, ha a méltó halál megtisztítana a szégyenteljes múltbéli tettektől – válaszolta, s az ő szemei is könnyektől csillogtak. Majd könyörögve hozzátette:
- Tudom, hogy aligha hisz nekem. Ne bízzon bennem. Tekintsen rám árulóként, mert az vagyok, vagyis inkább az voltam. Ám ha el tudná képzelni, micsoda gyötrelemben éltem ez alatt a négy év alatt, akkor hinne nekem, és nem gyűlölne többé.
Egy könnycsepp lassan legördült az arcomon.
- Ki vagyok én – feleltem –, hogy gyűlöljem? Nincs jogom ezt tenni. Árjaként és az igazság kedvelőjeként jöttem a világ másik végéról, hogy tanúságot tegyek a Führer nagyságáról ezen a vértanúvá vált Földön. Maga a népe közül való, s immár szereti őt, nemde?
Földöntúli öröm ragyogta be sápadt arcát – a váratlan megváltás boldogsága.
- Így van! – válaszolta szenvedélyesen.
Ezt hallván elvittem őt egy olyan helyre, ahol senki sem láthat minket, s így fordultam hozzá:
- Szeretne valamit megtenni érte?
- Mit tehetnék most? Már túl késő.
- Sohasem túl késő, amíg a szellem él. Figyeljen, el tudna terjeszteni ezek közül néhányat a határon túli férfiak és nők között, akik, mint maga, egykor a nemzetiszocializmus ellen küzdöttek, de megbánták, amit tettek?
Ezzel kivettem a táskámból egy köteg szórólapot, s egy divatmagazinba bugyoláltam.
Elolvasott egyet, majd megkérdezte:
- Ki írta ezt?
- Én.
- És biztos benne, hogy Ő él?
- Csaknem biztos. Számtalan forrás megerősítette.
- Ó – sóhajtotta végtelen vágyakozással –, bárcsak igaza lenne! Elviszek annyit ezek közül, amennyit csak ad, és elosztogatom a barátaim között.
- Nem fél átlépni a határon velük?
- Nem. Még sohasem kutattak át. Az őrök ismernek. Ráadásul azt is tudják, hogy régen éppen ez ellen munkálkodtam. De azt nem is sejtik, mennyire megbántam.
Odaadtam neki az egész köteget.
- Sok szerencsét! – mondtam.
- Sohasem fogom elfeledni a találkozásunkat – válaszolta –, s remélem, egy nap még látjuk egymást, ha nem kapnak el, és visznek Szibériába, hogy halálra dolgoztassanak. Nem hiszem, hogy így lesz, de sosem lehet tudni. Ha igen, akkor vezekelni fogok a bűnömért.
- Ne a múltba tekintsen – kértem –, hanem a jövőbe – mert van jövőnk. Biztos lehet felőle, hogy van. Auf Wiedersehen!
Úgy nézett rám, mintha még valamit mondani szeretne. Körülnézett, nem figyel-e ránk valaki a távolból, majd felemelte a jobb karját a rituális mozdulattal, ahogy én is mindig tettem, elhagyatott helyeken, olyasvalakik jelenlétében, akik azonos nézeten vannak velem.
- Heil Hitler! – kiáltotta.
Talán életében ez volt az első alkalom, mikor őszintén e szavakkal és gesztussal köszöntött valakit. Ugyanígy válaszoltam, megismételve a tiltott, szent szavakat:
- Heil Hitler!
S szívemben felidéztem a Führer kijelentését:
- Egy napon a világ tudni fogja, hogy igazam volt.
Hatalmas öröm töltött be, mintha én is szerepet játszhattam volna – egy aprócska szerepet – az új Németország megteremtésében, ami erősebb, egységesebb lesz, mint bármikor, a horogkereszt jelképe alatt.
* * *
Már korábban is említettem: megcsonkíthatják Németországot, terrorizálhatják a népét, éheztethetik, megalázhatják, a sarlatánok és gyengeelméjűek világának szemében megrágalmazhatják, betilthatják a Horst Wessel-dalt és a dicsőséges napok valamennyi énekét, megtilthatják a náci üdvözlést és az Adolf Hitler iránti szeretet összes külső megnyilvánulását. A náci szellemet vagy a német lelket – az elsőként feléledt nemzeti lelket egy árja népen belül, az árjaság jövőbeli lelke megszületésének előfutárát azonban sohasem ölhetik meg. Tartsák csak fenn a négy „zónát” az egyetlen Birodalom helyén – míg a láthatatlan Hatalmak lehetővé teszik ezt nekik. Lehet négy zóna, ám mégis egy nép, egy szív, egy német tudat és – legyen akár személy szerint élő vagy holt – egy Führer, akiről senki sem beszél (legalábbis nyilvánosan), de akire mindenki gondol, és akit mindenki egyre jobban tisztel.
Az ellenszenves külföldiek felé, akik megszállták az országukat és igyekeznek „megtéríteni” őket, a németek kivételes udvariasságot mutathatnak, továbbá teljes közönyt a nemzetiszocializmus és annak alapítója sorsa iránt. Azonban az intelligens megszállókat nem csapják be. P. úr, egy francia hivatalnok Baden-Badenben azt mesélte, hogy egy lap Kölnben megjelentetett egy cikket, mely azt a kérdést tárgyalta, hogy él-e a Führer vagy sem.
- Aznap egész sorok kígyóztak, arra várva, hogy megvehessék az újságot – mondta –, senki más nem jár a fejükben, csak Hitler!
S amint a németek igazán kétségbeesett helyzetbe kerülnek, gondolataik valóban automatikusan hozzá térnek vissza, hozzá, aki „nem csupán a népe Vezére, hanem Megmentőjük is”, ahogy Hermann Göring állította egyszer.4 Az éhség és nyomor sötét napjaiban Trevesben és számos további városban a két tiltott szóra lelhettünk a falakra írva: „Heil Hitler!”, mintha azt akarnák közölni: „igen, az „ő” idejében boldogok voltunk, míg most…” S Berlin tragikus blokádja során az éhező nyugati szektorok tömegei, melyeket a hosszas nehézségek felhergeltek, nem az újonnan megtanult demokratikus szlogenekkel szálltak szembe a kommunista hatalommal. Nem. Azokat a halott szavakat, melyek a német szívvel egyáltalán nem leltek összhangra, ha egyáltalán megtanulták őket a sürgető kényszer hatására, egy szempillantás alatt elfeledték. S 1948. szeptember 13-án a tömeg a Horst Wessel-dalt énekelve vonult a Brandenburgi Kapuhoz, s „Heil Hitlert” kiáltva tépte le onnan a sarló-kalapácsos zászlót, a szörnyű büntetések ellenére, melyek mindazokra vártak, akikre az oroszoknak sikerült kezet emelniük.
Mind a mai napig Heil Hitler! a német szív kiáltása, bármelyik zónában is legyen.
* * *
A keserűség és sérelem érzése, amivel azokban találkozhatunk, akik az orosz zónában élnek, részben kétségtelenül az ott uralkodó nehéz életfeltételeknek köszönhetőek. Ám egyben annak a tudásnak is, hogy a kommunizmus a demokráciával összehasonlítva jóval alaposabb és szilárdabb, az emberiség jókora részének tudatát a magáénak mondhatja, és ellenállhatatlanul terjeszkedik. A nyugati zónák németségét – nem a zsidók engedelmes szolgáit, hanem a tényleg intelligens és őszintén német embereket, vagyis a nemzetiszocialistákat – üldözhetik, elérhetik, hogy ne nyilváníthassanak szabadon véleményt, tilthatják, hogy a korábbi módon üdvözöljék nyilvánosan egymást, vagy hogy a Führer képét függesszék a falaikra a saját házaikban, elérhetik, hogy bizonyos állásokba ne kerüljenek, vagy hogy egyáltalán ne dolgozhassanak, ha köztudott, hogy prominens vagy legalábbis lelkes NSDAP-tagok voltak azelőtt. Mégis, ők túlságosan is értelmesek ahhoz, hogy ne ismerjék fel a demokrácia gyengeségeit, hogy ne lássák, milyen sekélyes és következetlen, sőt, mennyire gyerekes „filozófián” alapul, a miénkkel összehasonlítva, hogy ne gondolják azt, hogy „egy ilyen rendszer nem maradhat fenn. Magában hordozza ugyanis saját pusztulása csíráit. Állhatatlansága – vagy inkább képmutatása – saját halálos ítélete”. A demokraták, még ha üldöznek is minket, túl ostobák ahhoz, hogy ne becsüljenek le, ahogy már oly sokszor említettem. A naivitás, amivel „megjavításunkhoz” fognak, bárki számára nevetségesnek tűnhet. Tudjuk, mit akarnak hallani tőlünk, s azt is mondjuk. Ugyanakkor szórakoztat minket, mily készségesen elhiszik, hogy komolyan is gondoljuk. Kifelé tagadjuk, hogy tudunk a nekünk tulajdonított könyörtelen tettekről – az úgynevezett „háborús bűnökről” –, meghagyván az együgyűeket abban a meggyőződésükben, hogy ha elhinnénk azt, hogy ilyen „bűnök” valóban megtörténtek, akkor mi lennénk az elsők, akik megtagadnák a nemzetiszocializmust. Amikor látjuk, mily szilárdan meg vannak győződve alapvető „humanizmusunkról” – mikor látjuk, mennyire szívesen veszik, hogy mindannyiunk, kivéve a legnyilvánvalóbban és legkirívóbban tökéleteseket, éppen úgy a félmegoldások hívei vagyunk, mint ők –, akkor azt gondoljuk: „Micsoda bolondok”! Mintha bármikor is törődtünk volna vele, miféle erőszakos tettek történtek diadalunk érdekében, mintha bánnánk egy kis könyörtelenséget, ha az kifizetődő! Bennetek, mai üldözőinkben, a legjobban a képmutatás háborít fel, nem az erőszak, ahogy kifogásokat kerestek a bűneitekre, nem maguk a bűnök, aminek szellemében cselekedtek, nem maguk a cselekedetek – még csak nem is az ellenünk elkövetett rémtettek. Ezeket megértenénk, ha bosszúnak neveznétek, nem pedig igazságszolgáltatásnak. Nem ismertek minket! Soha nem is fogtok. Ringassátok magatokat továbbra is abba a hitbe, hogy „megtérítettetek” minket, „ráébresztettetek” a bennünk rejlő természetes „humanizmusra”, amit egy időre elhallgattatott „szörnyűséges” náci neveltetésünk, ti ostoba önhittek, Európa önjelölt „keresztesei”, s maradjatok csak bolonddá téve, amíg csak hasznosnak tartjuk, hogy bólogassunk szentbeszédeitekre! Holnap – jövőre vagy azután –, ha ismét lehetőségünk nyílik rá, éppen elég gyorsan be fogjuk bizonyítani nektek, mekkora ostobaság a részetekről, hogy a saját színvonalatok szerint ítéltek meg minket is. Megmutatjuk nektek, milyenek is a nácik, ha még nem tudnátok! De addig is, ragaszkodjatok csak az illúzióitokhoz.
Az orosz zónában más a helyzet. Abból, amit néhány odaát élő némettel kialakult kapcsolatom alapján képzelek, mert ismétlem: én magam nem éltem ott, úgy tűnik, az üldözés náluk nem csupán könyörtelenebb (Nyugat-Németországban is épp eléggé az), hanem sokkal intelligensebb is, s ezért nehezebb elkerülni. A kommunisták tudják, hogy épp olyan koncentráltak, céltudatosak és megalkuvásmentesek vagyunk, mint ők, s hogy ezért nem bízhatnak bennünk, bármit is mondjunk nekik. Esetleg megpróbálnak „megtéríteni” néhány ifjabbat közülünk, de sokáig nem fognak ilyesmivel próbálkozni. Nem akarják vesztegetni az idejüket. Vagy alávetnek minket fizikailag és elhallgattatnak, vagy „likvidálnak”. Jobban megértenek minket, mint amennyire a demokraták valaha is fognak, s ennek következtében fenntartás nélkül gyűlölnek. Ahogy már szintén említettem, ők, nem pedig a demokraták – nem a spontán módon félmegoldásokhoz vonzódók – a valódi ellenségeink.
Az orosz zóna nemzetiszocialistái ezt nagyon is jól felismerték. Időnként e valódi, kiválóan megszervezett és igazi ellenlábasok elnyomása alatt a kétségbeesés határán lévő csüggedtség érzését tapasztalják. Elvesztettük a háborút. Mindannyian tudjuk ezt. Ám Nyugat-Németországban sokan közülünk még mindig hisznek abban, hogy a demokráciák és a bolsevikok együtt nyerték meg. Az orosz zónában az elmúlt négy évben mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy egyedül a bolsevikok a győztesek.
Továbbá érezzük – s ezt nem csupán az orosz zónában, hanem a francia-angol-amerikai irányítás alatt lévő területeken és Németország határain kívül is –, hogy mi a kommunizmus tekintetében valami olyasmivel állunk szemben, ami egyáltalán nem áll arányban a nyugati demokráciával, valami riasztóval és félelmetessel, nem egy haldokló világ utolsó jeleivel, hanem egy új, hatalmas hullám duzzadó áradatával az emberiség történelmében. Érezzük azt is – a történelem intuíciójából tudjuk (s közülünk azok, akik szilárd történelmi háttérrel rendelkeznek, ennek logikája alapján még határozottabban tudják) –, hogy az emberiség alakulásának eme nagy és új mozgalma elkerülhetetlen. Nem állíthatjuk meg. A demokráciák még kevésbé lesznek erre képesek. Semmi sem szabhat gátat neki.
Akár tetszik, akár nem, előbb-utóbb éjszakának kell felváltania a nappalt. Tudjuk, hogy ez az emberiség végső letérése ősi, sorsszerű ösvényéről a felbomlás felé, az elkerülhetetlen vég felé. Tudjuk, hogy pusztulásnak kell jönnie az újjászületés előtt. Mi – az újjászületés gyermekei – nem tehetünk semmit, mielőtt a világ be nem járja a halál útját egészen a végig. Csak annyit tehetünk, hogy készen állunk és várunk – „remélj és várj”,5 ahogy az Istenek, szerény közreműködésemmel, a német népnek üzenték. Semmi mást nem lehet tenni. Nagy külső tetteink ideje a múltban volt és a jövőben lesz. A jelenben csupán őrködünk – életben tartjuk szellemünket – és imádkozunk; kapcsolatban maradunk egymással és ihletünk örökkévaló Forrásával, az igazsággal, amit hirdetünk, s eme igazság isteni Képviselőjével, örökké élő Führerünkkel, éljen akár testben, valahol a földön, vagy halhatatlanul a Valhallában.
Míg tudjuk, hogy most semmit sem tehetünk, azt is látjuk, hogy körülöttünk mindenütt, közel s távol a kommunizmus hatalmának jelei gyarapodnak, mely jelenleg megfékezhetetlennek tűnik. Érezzük, hogy a nyugati zónákban előbb-utóbb véget fog érni a megszállás. El tudjuk képzelni, ahogy az utolsó, katonákkal megrakott teherautó átgördül a határon, és a megkönnyebbülés általános sóhaját a hír hallatán. Nem holnap reggel következik be, de minden német, nem is szólva minden nemzetiszocialistáról, érzi, hogy egy napon megtörténik. Az orosz zónában, időnként legalábbis, azt érezzük, hogy ez a nap talán sohasem fog eljönni. Ezen felül a nyugati zónákban a katonai ellenőrzés vége minden Németország feletti ellenőrzés végét fogja jelenteni. Semmi sem lesz képes hatalmában tartani az országot, ha egyszer a megszálló csapatok távoztak. Az orosz zónában viszont, még ha a megszálló hadsereg el is tűnne, egyfajta teherteljes irányítás megmaradna, hatékony ellenőrzés, mint oly sok más országban, ahol a „népköztársaságok” – a szovjetektől támogatott köztársaságok – megszilárdultak. Mennyi ideig? Ahogy a világ gyanakvása és szkepticizmusa ellenére a kommunisták az uralmuk alá hajtották Oroszországot és még mindig ők vannak ott hatalmon, épp úgy fogják Németországot, egész Európát vagy akár az egész világot is megszerezni maguknak, s ki tudja, meddig, talán mindörökre uralni is fogják, ahogy néha kétségbeesésünkben elgondoljuk. Roppant jól szervezettnek tűnnek már az orosz zónában is. Ez is várható tőlük. A kommunizmus – az örök zsidó utolsó nagy hazugsága, az emberiség végső, tömeges rohama a romlás és halál felé a természetes rend ősrégi ellenfelének hatása alatt – nem más, mint a legkeserűbb következményeiig elvitt, kegyetlen logikával és hajlíthatatlan alapossággal felruházott demokrácia. Ez mindenekelőtt minőségeink és hatékonyságunk lehető legnagyobb mértékű szolgálatába állítása a halál filozófiája számára.
Ugyanezeket a minőségeket alkalmazták egykor a kereszténység ügyének előbbre vitelére, azokban a napokban, amikor a katolikus egyház szinte mindenható volt. A demokrácia – a félmegoldások beteges rendszere – legnagyobbrészt mentes tőlük. Ez az összekötő kapocs a kereszténység és a kommunizmus, avagy, ha úgy tetszik, a keresztény civilizáció megöregedésének és nyugalomra, „biztonságra” – ez a demokraták egyik kedvenc szava – törekvésének, valójában a felbomlás és halál utáni vágyának kifejeződése között. Ám a kommunizmus, a legutóbbi, és talán a legutolsó megnyilvánulása az emberiség megsemmisülés felé irányuló ellenállhatatlan hajlamának, még egyszer magára öltötte ezeket a minőségeket. S nekik köszönhetően mindenhol aláaknázza a művi demokratikus struktúrákat, nagy rémületet okozva a kapitalista országokba kényelmesen betelepedett zsidók között. Mert noha kétségtelen, hogy zsidó termék – Marx „történelmi materializmusának” kormányzati alkalmazása –, mégis egyre több zsidó tapasztalja meg a félelmet növekedésének látványától. Ezek a zsidók azt akarták, a kommunizmus pusztítsa el a keresztény civilizációt, hogy az árja rasszot még a korábbinál is szorosabban a rabigájába hajtsa. Nem képzelték, hogy a zűrzavar a folyamat során őket is magával ránthatja a végzetükbe. Most viszont már tartanak ettől.
- A kommunizmus fejlődik – mondják –, és immár nem „eredeti, őszinte” kommunizmus.
S talán sok szempontból tényleg nem az. 1930-ban egy bizonyos karél kommunistát, úgy tudom, három évre kizártak – kiközösítettek – a kommunista pártból, mert valakit „koszos zsidónak” nevezett egy orosz villamoson. Manapság viszont, amint a harcok véget értek, tudomásom szerint, különféle ürügyekkel, sok olyan zsidót „likvidáltak”, akik a háború alatt segítették az oroszok küzdelmét Németország ellen. Esetleg ez azt jelentheti, hogy legalábbis sok orosz szemében ez a háború nem a kommunizmus harca volt a nemzetiszocializmus ellen (ahogy a zsidók kívánták), hanem egyszerűen Oroszországé Németország ellen – egy közönséges háború két árja nemzet között az élettérért, ahogy oly sok konfliktus is a múltban, s egyáltalán nem „keresztes hadjárat”?
Azt is hallottam, hogy ma vannak Németországban olyan kommunista csoportok, ahová zsidók nem léphetnek be.6 Hogyan lehetne jellemezni egy olyan kommunizmust, amely elfogadja a faji megkülönböztetéseket, sőt, ragaszkodik hozzájuk? Talán mint a nemzetiszocializmus álcázott formáját? S a zsidók éppen ettől félnek. Mi pedig ebben reménykedünk.
Ám eközben kérlelhetetlen zsarnokság uralkodik az orosz zónában – olyan zsarnokság, mely a nemzetiszocializmus kiirtását tűzte ki céljául a tisztán marxista alapelvek nevében, nem kevésbé könyörtelenül, mint amennyire mi magunk is igyekeznénk szétzúzni minden utunkba álló Weltanschauungot, ha mi lennénk hatalmon. Olyan zsarnokság, melynek alaposságát irigyelhetjük, célját pedig gyűlöljük.
* * *
És az orosz zóna, Németország és Európa határain túl a kommunizmus ereje minden nappal félelmetesebbé, ellenállhatatlanabbá válik. Ki fog szembeszegülni vele? A nyugati demokráciák, vagy értéktelen eszközeik, a kevésbé kifogásolható keleti kalandorok, akik tisztán személyes hasznuk kedvéért kiaknázzák a demokráciák hiszékenységét? Azért nevezem őket kevésbé kifogásolhatóknak, mert ők legalább elég őszinték ahhoz, hogy ne terjesszenek elő semmiféle „ideológiát”, semmiféle igazolást szentségtelen szövetségükre a világ legnagyobb megtévesztőivel.
A kommunisták meghódították Kínát. Mikor, még ezelőtt, rátették a kezüket Lengyelországra és Csehszlovákiára, a nyugati demokráciák megrémültek. Azok a „szegény csehek” és „szegény lengyelek” már éppen eleget szenvedtek tőlünk, „náci fenevadaktól”! Valóban nem igazság, hogy leghalálosabb ellenségeink, a vörösök folytassák a munkánkat – s állítólag még tökéletesítsék is –, miután minket szétzúztak! A nyugati demokráciák ettől úgy érezték magukat, mintha hiába vívták volna meg ostoba háborújukat, és a semmiért győztek volna le minket. Vagy inkább olyannak tűntek tőle a dolgok, mintha az okos kommunisták engedelmes csatlósaiként harcoltak volna, s így – ami igaz is – a kommunisták győztek, nem pedig ők. Ennek következtében alaposan megijedtek. Ám Lengyelország és Csehszlovákia Kínával és ötszázmillió lakosával összevetve jelentéktelen országok. Igaz, hogy a kínaiak viszont nem európaiak. Ám ennek sohasem kellene számításba jönnie a „faji előítéletektől” mentes, nyitott gondolkodású úriemberek – a mennyiség, nem pedig a minőség hívei – számára, amilyennek üldözőink, a demokraták magukat álcázzák. Kína ráadásul messze van. De ez túlságosan bagatell érv a közönyükre. Korunkban már egyetlen ország sem távoli. A helyzet az, hogy Mao Ce-tung generális győzelme hatalmas esemény, világméretű változásnak, egy főként, ha nem teljesen kommunista Ázsia felemelkedésének kezdete, akár a rövidlátó demokráciák megrémülnek tőle, akár nem.
A kommunizmus Kínában ugyanis nagyon hamarosan kommunizmust jelent Indokínában, Indiában és talán Japánban is. A japánok, Amerika első atombombájának áldozatai, azóta az amerikai megszállás vég nélküli megaláztatásának alanyai, szörnyű haragot táplálnak a nyugati demokráciákkal szemben. S a helyükben ki ne tenne így? Malajziában és Indonéziában a sarló és kalapács megállíthatatlan eszmeisége erdőtűzként terjed. A „fehér ember uralmának” mindörökre véget vet. Nagyszerű lenne visszatérni keletre, s meghallgatni, mit mondanak a fehérek, miközben éppen összecsomagolják a holmijukat elutazás előtt – ugyanazok a fehérek, akik a háború alatt oly naiv, állhatatos gyűlölettel beszéltek a „fasiszta fenevadakról” és a „náci szörnyetegekről”. Talán most már elkezdenek azon tűnődni, hogy végeredményben nem lett volna-e jobb, ha feltétlenül Hitlert támogatják. Mily boldogan emlékeztetném őket legutóbbi becsületsértő propagandájukra azok ellen, akik valóban támogatták őt, könyörtelenül rámutatnék mindarra, amibe most „beleugrottak”, és gúnyosan mosolyogva elmondanám nekik:
- Megérdemlitek!
Nem tudom szeretni őket. Vérezzenek és nyögjenek csak évszázadokig ők és a barátaik Európában és Amerikában – azok, akik tűzzel és foszforral árasztották el a náci Németországot – egykori „gáláns szövetségeseik” korbácsütései alatt. De mi lesz velünk, Hitler hűséges híveivel? Szívem mélyén hallom, ahogy bajtársaim felteszik a kérdést:
- Azt akarod, hogy mi is elpusztuljunk, hogy örvendezhess üldözőink nyomorúságán? A kommunisták a mi elnyomóink is!
S azokra az őszinte nemzetiszocialistákra gondolok, akikkel az orosz zóna határ menti vasútállomásain találkoztam.
Ha én lennék a Führer utolsó követője, akkor igen, semmi másra nem vágynék, csak bosszúra. Kizárólag azért élnék, hogy egy napon megláthassam és élvezhessem annak az Európának a pusztulását, amelyik gyűlölte és elárulta Megmentőjét, megkínozta és megölte azokat, akik szerették őt, megkínozta és megölte volna őt magát is, ha rátehette volna 1945-ben a kezét. Ha én lennék az utolsó náci, én magam segítenék a kommunistáknak abban, hogy ez a hálátlan kontinens elszenvedje mindazt, amit a kommunisták okoztak nekünk, és, ha lehetséges, még ennél is többet. Élénkebb a képzeletem a legtöbb emberénél – még a legtöbb keletiénél is –, és ez hasznosnak bizonyulhatna. Ám nem én vagyok az utolsó, egyáltalán nem.
- Milliónyi hozzád hasonló él a vértanú Németországban – mondta nekem Sven Hedin 1948. június hatodikán. Túlságosan illedelmes volt ahhoz, hogy úgy fogalmazzon, „milliók, akik jobbak nálad”. De tudom, hogy azok. Találkoztam velük a szenvedés és dicsőség – a halál és a feltámadás – országában, egy éves itt tartózkodásom során. Ahelyett, hogy akár csak közülük egyet is állandó rabszolgaság kötelékeiben lássak, ha megtehetném, megkímélném az egész kontinenst – azokat az embereket is, akiket gyűlölök vagy megvetek, hogy megmentsem mindazokat, akiket szeretek és csodálok; lemondanék a bosszúról, ha eme áldozat árán Hitler Új Rendje esélyt nyerne arra, hogy ismét felemelkedjen a világ romjai közül.
Kétségtelen, hogy hamarosan a kommunizmus lesz egész Ázsia és általánosságban minden nem-árja faj egyesítő ereje. Ráadásul már az árják közül is milliók a hívéül szegődtek, és még újabb milliók fognak. A demokráciáknak, közelgő harcuk során egykori szövetségesükkel, számolniuk kell egy félelmetes ötödik hadoszloppal saját népeik sorai közt. Ehhez tartozik még, hogy mivel nem „totalitáriusok”, ezért egyetlen olyan jellemvonással sem rendelkeznek, amik éppúgy erőt biztosítanak a kommunistáknak, mint nekünk.
Mindennek eredményeként, hacsak nem lépünk fel ellenük, és nem győzzük le őket, vagy legalábbis nem jutunk valamiféle megegyezésre velük, a kommunisták megnyerik a küzdelmet és örökre a világurai lesznek. E felől semmi kétség.
De miért lépjünk fel ellenük, ha a végkifejlet demokratikus győzelem lesz? Segíteni kívánjuk azokat a képmutatókat, akik csak azért hagynak élni, mert azt hiszik, hogy egy nap „megtéríthetnek” minket, s akik mostanáig üldöztek minket – akik, ahogy megtudtam, most, négy év elteltével, Hamburgban egy újabb „háborús bűnök-perben” bíráskodnak még harmincöt német nő felett, akik korábban Ravensbrückben szolgáltak; akikről úgy tűnik, hogy mindörökre folytatni akarják „nácitlanító” hadjáratukat? Egész biztosan nem.
Németország orosz zónájának példájából mindannyian tudjuk, milyen gyötrelmes lenne számunkra az élet egy kommunista világban. S mégis, egy tartós demokratikus világ – ahol, mint most, rajtunk kívül mindenki (beleértve a kommunistákat is) szólásszabadságot élvezne – sem lenne jobb, sőt, talán egyenesen rosszabb. A valódi ok, amiért a németek időnként talán kevésbé hajlamosak a kétségbeesésre a nyugati zónákban, nem az, hogy a demokrácia jobb a kommunizmusnál, vagy akár azért, mert több szabadságot biztosít a számukra. Csupán azért van, mert érezzük, hogy a demokrácia gyengébb és kevésbé stabil, mint a kommunizmus. A pokol kevésbé borzalmas – kevésbé borzalmasnak tűnik – ha tudjuk vagy hisszük, hogy hamarosan véget fog érni. A demokrácia elkerülhetetlen bukásába és a mi újjászületésünkbe vetett remény az, ami szellemünket táplálja a franciák, britek és amerikaiak hármas elnyomása alatt. Az orosz zónában nem csupán a kommunista Oroszország félelmetes hatalmát érezzük, hanem a kommunista Ázsiáé is fenyeget minket, az egybegyűjtött, egyre szervezettebb, gépiesített alsóbbrendű emberiség tömegeinek fenyegetése, amit kivételesen hatékonnyá tettek a felbomlás végrehajtása érdekében, amire az Istenek jelölték ki őket az utolsó történelmi Ciklus végső napjaiban. A Sötétség egyesült erőinek fenyegetése ez, nem a demokrácia, ami mindenképp könnyedén szétzúzható, hanem életben maradásunk és lehetséges jövőbeli uralmunk ellen.
Ám ez biztosan nem ok arra, miért kellene segítenünk nyugati ellenségeinknek, az euro-amerikai pénzhatalmaknak Oroszország hatalmának szétzúzásában, hogy folytathassák a világ önmaguk és valódi uraik, a zsidók számára történő kihasználását. Mi a fenének kellene? Megvetjük őket. Undorodunk tőlük. Uralmuk – az Ellenőrző Bizottság uralma Nyugat-Németországban – ha kevésbé durva is, mégis megalázóbb, mint az oroszoké. Nem fogunk segíteni nekik az oroszok ellen, és az oroszoknak sem ellenük, hacsak nem kifizetődő ez a mi szempontunkból. Hogy melyik lépés lesz kifizetődő, ha eljön az idő? Ezt egyikünk sem – vagy csak nagyon kevesen – tudnák most megmondani. Jelenleg csak annyit tehetünk, hogy ragaszkodunk nemzetiszocialista hitünkhöz és várunk. Várjuk az Istenek óráját.
Hitünk megingathatatlan. Tudjuk, hogy igazunk van. Tudjuk, hogy álmaink összhangban állnak a Természet megváltoztathatatlan parancsaival, és hogy minden tettünkben a „Teremtő munkatársai” vagyunk, hogy egy szentírási helyet idézzek. Tudjuk, hogy hosszútávon semmi sem állhat az utunkba. Néha mégis úgy érezzük, hogy az út hosszú, életünk pedig rövid. Azok közülünk, akik most negyvenes éveikben járnak, élnek majd addig, hogy meglássák „a szabadság és bőség Napját”, a nemzetiszocialista világ feltámadását az ellenségeink közelgő összecsapását követő romokból és pusztulásból? Senki sem tudja.
Időközben a kommunista veszély árnyéka többé nem tornyosul a láthatáron. Immár közeleg. Kína hat hónappal ezelőtti elnyelése a demokratikus kapitalizmus végének kezdete. Hála az égnek! De végül kinek a hasznára? A kommunizmuséra, amely fajegyenlősítő rend nem kevésbé a mennyiség uralma, mint maga a demokratikus kapitalizmus, valamennyi faj „közönséges emberének” rendszere? Vagy a miénkre? Az örök zsidóéra – akit az elkorcsosult „közönséges ember” boldogan fog szolgálni a szabadság illúziójában – vagy a magasabb rendű emberiségére? „A világ jövőjét tekintve a fontos kérdés az (…), vajon az árja emberiség fennmarad-e vagy kipusztul”.7 Führerünk szavai még soha nem hangzottak ennyire igaznak, mint ma.
1 „Így a marxista tanítás a jelenkor általánosságban uralkodó világnézetének sűrített szellemi kivonata. Kizárólag emiatt az ok miatt lehetetlen úgynevezett burzsoá világunk bármiféle harca ellene, sőt, nevetséges is, mivel ezt a burzsoá világot lényegében ugyanez a mérgezés hatja át, s olyan világnézetet vall a magáénak, amely csupán fokozataiban és személyiségeiben különbözik a marxizmustól”. (Mein Kampf, II, i, 420 old.; vö. Mannheim, 382 old.)
2 „A német nemzet jövőjének kérdése a marxizmus megsemmisítésének kérdése”. (Mein Kampf, I, iv, 171 old.; vö. Mannheim, 155. old.)
3 A hannoveri brit katonai főhadiszállás elnevezése.
4 Az 1935. szeptember 15-i nürnbergi pártnapon elhangzott beszédében.
5 “Hofft und wartet!” – Németországban kiragasztott plakátjaim utolsó szavai.
6 Egy láthatóan jól informált kommunista nő beszélt nekem erről, akit Werlbe internáltak. Nem nyílt rá lehetőségem, hogy ellenőrizzem az állítását.
7 “Für die Zukunft der Erde liegt aber die Bedeutung (…) darin, ob der arische Mensch ihr erhalten bleibt oder ausstirbt” (Mein Kampf, II, x, 630 old.; vö. Mannheim, 562 old.).
