Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (IX.)

Kilencedik fejezet

SANDY DÖNTÉSE

A macskák nem tudnak az embereknél többet a halálról, és arról, hogy mi következik utána. Az egyetlen különbség, hogy a legtöbb férfi és nő elhiteti magával, hogy határozott elképzelésük van e rejtélyes ügyet illetően, míg a macskák általában nem fájdítják ilyesmivel fényes fejüket. Talán néhány különösen bölcs macskaféle rendelkezik valamilyen ködös előérzettel a most és a holnap közt feszülő kötelékről, és valami homályos érzéssel a lelküket, más szavakkal, önmagukat illetően, utolsó lélegzetvételüket követően. Nehéz meggyőződnünk erről, mivel nem tudnak beszélni, mi pedig képtelenek vagyunk érzékelni vagy akár elképzelni ilyen érzéseket beszéd nélkül – leszámítva talán arckifejezéseket.

Bárhogy is legyen, úgy tűnik, ha egyáltalán léteznek, akkor Sandy egyike volt ezen kivételes macskáknak. Egészen a végsőkig megőrzött egy égető vágyat és reményt, szemben minden más reménnyel, melyek életben tartották, kétségtelen kényelemben, ám ugyanakkor sivárságban is, a közte és élete egyetlen nagyszerű élménye között elterülő tíz évben. S bármennyire is különösnek tűnhet, a vágyakozás, ahelyett, hogy egyre csak halványodott volna, egyszerre körvonalazottabb és élénkebb lett, ahogy a vég közeledett felé. Miközben a macska érezte, hogy rángatózó mancsai minden másodperccel hidegebbé és nehezebbé válnak, semmi más nem létezett számára, csupán a vágyódás, melyet emberi nyelvre lefordítva így lehetne összefoglalni: „Ó, látni őt újra, csak még egyszer! S meghalni a karjai közt!” (Ahogyan már meghalt egyszer, majdnem tizenkét évvel korábban.) És ahogy érezte, hogy a halál hidege és erőtlensége fokozatosan birtokába veszi egész testét, és ahogy küzdött, míg szíve meg nem állt és ki nem hűlt, míg feje kőtömbként nem hanyatlott hátra a párnára, a rég elmúlt, gyönyörteli órába kapaszkodott, egy másodperc törtrészéig elevenebben, mint korábban bármikor: „Ó... Őt. Csak még egyszer őt. Őt akarom, az örökkévaló Nagy Macska-Anyát emberi álcában, a Kétlábú Istennőt!” E kétségbeesett vágyakozás volt a szegény, haldokló állat tudatának legutolsó szikrája, a végső, ragyogó fénysugár, mely átjárta elnehezülő agyát, még akkor is, amikor szíve már nem dobogott többé.

És ahogy a finomabb, áthatóbb, láthatatlan ének elhagyták megkövülő testét, megőrizték ezt az élénk szikrát, amely együtt tartotta őket, s vándorló együttesüket – melyet Sandy lelkének nevezhetünk – végzete útján vezérelte. Mert a vágy az az erjesztő, amely fenntartja e különbségtételt, mely ott rejtőzik minden egyéni élet születése és halála gyökerénél (ezzel még néhány kétlábú is tisztában van).

* * *

Éppen e vágyódás miatt az után, akit ő is „a Kétlábú Istennőnek” nevezett, tűnt úgy Sandynek, mintha nem tudna valóban meghalni, mintha a rejtélyes szál a pillanat és az azután jövő között töretlen maradt volna, csak hogy beteljesíthesse ezt az ellenállhatatlan, feltétlen, totális vágyódást. Így hát töretlen is maradt. Sandy pedig – vagyis aki azt a húst, csontokat és pompás, sárga csíkos bundát viselte, melyet az emberek Sandynek neveztek – tudta, hogy „az élet folytatódott.”

Először fura érzés volt a testén kívül lennie, fölötte lebegve, lenézve rá, mintha nem is az „övé” lenne. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hanem a milliomodik vagy talán már milliárdszor is megtörtént korábban. Ám mivel a teremtmények emlékezete különösképp rövid – csupán egy születésnyire korlátozódik – számára furcsának tűnt, oly nagyon furcsának, mintha első alkalommal történne meg.

A létezés új állapotának voltak előnyei, melyek közül egyik az volt, hogy kivételes sebességgel tudott mozogni, anélkül, hogy az olyan akadályok, mint a falak és zárt ajtók egy kicsit is gátolták volna, így oda mehetett, ahová csak akart. Sandy látni akarta megint a „Kétlábú Istennőt”, és különös módon, egy szempillantás alatt ott volt nála, az ágya fölött, figyelve, ahogy alszik. Eljutott Londonból Németországba – ahol a nő volt – anélkül, hogy észrevette volna, ahogyan a fény (és a gondolat) utazik. Ott volt vele, a párnáján, míg a sárga, szőrös test, amely egészen eddig az övé volt, mozdulatlanul és elnehezülve feküdt ugyanazon a helyen, ahol addig is, Elsie Harrington szobájában. Szerette volna fejét Heliodóra alvó arcához dörgölni, kényelmesen elhelyezkedni mellette, és hagyni, hogy simogassa, ahogy azon az éjszakán tette. Elfeledte, hogy nincs többé feje, amit hozzádörgölhetne, sem teste, hogy összegömbölyödjön, mint egy szőrgombóc, az alvó karjaiban. A létezés új állapotának voltak hátrányai is. Nem tett lehetővé semmilyen további kapcsolatot az olyan durva anyaggal, melyből a fizikális testek állnak.

Sandy, vagyis a testetlen élőlény, aki Sandy, Hosszúbajusz és még előttük ezernyi macska volt, arra vágyott, hogy a nő érezze jelenlétét, minden erejével erre vágyott, dorombolni próbált – és tényleg dorombolt is, ám ez csupán anyagtalan, földöntúli, álomszerű dorombolás volt, melyet egyetlen macska vagy ember sem hallhatott meg, hacsak nem érzékelte egy éteribb birodalom hangjait. Heliodóra mégis tisztán hallotta, sőt, arcán érezte egy macska dús, meleg bundájának érintését. Erre az ismerős érzésre ébredt, s felkelt, hogy megnézze, nem tért-e vissza csodás fekete-fehér macskája, akit akkoriban „birtokolt”, éjszakai kóborlásából, hogy a maga módján üdvözölje, ahogyan gyakran tette. De nem: nem látott egyetlen macskát sem sehol. A fekete-fehér tényleg hazaért már, de mélyen aludt dunyhájába burkolódzva. Nem ő érintette szőrös fejét Heliodóra arcához, és dorombolt neki oly szeretetteljesen. Milyen macska lehetett akkor?

A test nélküli állat látta a hatalmas, sötét szemeket, melyekből azon az éjszakán felé sugárzott a szeretet. Látta, ahogy kutatón körbejárnak, őt keresve, s nem volt képes ottlétének újabb jelét adni. Tudta, hogy ha lenne látható teste, a nő már ölébe vette volna, kényeztette, simogatta volna, és ajkait selymes homlokához szorította volna. Így hát hús-bőr test iránt vágyakozott, olyan test iránt, amelyet más testek megérinthetnek, mivel a távolság a finomabb és a durva anyag között (ahogyan most – immár milliomodszor – ráébredt) gyakorlatilag áthidalhatatlan.

Ahogy telt-múlt az idő, a vágyakozás egyre erőteljesebbé vált. Sandy újjászületéséhez kellett vezetnie egy újabb macskaként. De merre? Milyen körülmények között? S miféle sors kötelékében?

* * *

- Szeretnék még egyszer a karjai közt heverni – nem akarok semmi mást!

- És készen állsz arra, hogy akár szenvedj is ezért az előjogért? – Mert a semmiért csak semmi jár, és a szenvedés az ár.

- Készen állok a szenvedésre – elszenvedni bármit – csak hogy a karjaiban heverhessek öt percig...

Talán ilyesmi volt a párbeszéd emberi nyelven kifejezve a küzdelmet Sandy és Hosszúbajusz és még sok más állat macska-lelkében? Vagy tényleg ez történt – ahogy néhány jámbor macska kétségtelenül folytatná, ha tudnának beszélni – eme macska-lélek és a Nagy Kandúr és Nagy Macska-Anya, a kettő és mégis egy között, aki Ura és Úrnője minden létezőnek és az Élet Szikrájának? E kérdés túl mély és nehéz ahhoz, hogy a kétlábú teremtmények képesek legyenek megválaszolni. Ám egy dolog biztos, mégpedig az, hogy 1957. január 21-én, mialatt Heliodóra egy különleges, vérvörös északi fényt csodált az égen, kis háza felett Oberricklingenben, Hannover közelében, Sandy – Hosszúbajusz – cirmos kiscicaként született újjá egy nyomorúságos udvaron, Teheránban.

Az élet láthatatalan erői választ adtak vágyaira.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (VIII.)

Nyolcadik fejezet

SIVÁR ÉVEK

Sandy aznap éjjel nem tudott aludni.

Ugyan nagyon távol volt attól, hogy akár csak sejtse: az imént úrnőjével találkozott, akit előző életében szeretett. Még kevésbé tudta, hogy neki mennyit jelentett találkozásuk. (Honnan is tudta volna szegény állat? Fogalma sem volt a háborúról, amely kétlábúak és hozzá hasonló élőlények millióinak halálát okozta. Az összes kényelmetlenség, melyben a háború miatt része volt, abból állt, hogy néhányszor le kellett mennie a pincébe, egy kosárba, ahol a zajok ellenére is nagyon csendben maradt. Heliodóra küzdelme önmagával az eszmebéli hithűség tekintetében pedig oly távol állt tőle, mint az angyalok lélektana az emberi lényektől – persze csak akkor, ha egyáltalán léteznek angyalok.) Azt azonban tudta, hogy az imént átélt kaland élete egyik nagy eseménye volt. Ez a nő egyáltalán nem olyan, mint bármelyik kétlábú, akit addig ismert. Kisugárzásában volt valami erőteljes, érintésében valami ellenállhatatlan. Cirógatása különbözött másokéitól, nem csupán testi volt. Áthatolt a szőrön, egy ismeretlen világ mágneses erejét közvetítette az idegekhez, a kifejezhetetlen szenvedély és gyengédség paradicsomába merített, a gyönyör óceánjába, melyben tér és idő érzete elvész, s amelyben csak dorombolna és dorombolna, kinyújtóztatná mancsait, karmait pedig ritmikusan ki-be húzogatná... Éppen úgy, mint a régmúlt napokban, amikor még bolyhos kiscica volt, s anyja meleg bundáját dagasztotta, tejét szopta, dorombolt és dagasztott, dorombolt és dagasztott megfeledkezve mindenről, leszámítva a bizonyosságot, hogy él, s hogy az élet a gyönyörrel egyenlő. Mikor pedig félig feleszmélt elragadtatásából, s meglátta azokat a hatalmas, sötét szemeket – azokat a tüzes és ugyanakkor mély bánattal telt szemeket –, ahogy lenéztek rá, akkor nem kívánt semmi egyebet, csak hogy elveszhessen fényükben. Sandy halványan emlékezett rá, hogy ezekből a sokatmondó szemekből két hatalmas, folyékony gyémánt hullott lassan, harmatcseppekként a bundájára. Emlékezett, hogyan ölelte magához a nő még szeretetteljesebben, arcát pedig selymes, kerek fejéhez dörgölte.

Többet tudott az emberi kedvességről, mint a legtöbb macska – még Angliában is –, és legalább annyit az emberi lények dédelgetéséről, mint csak igen kevés állat a világon. Ám ezt a macskán- és testentúli gyönyörűséget az emberi karokban korábban nem ismerte, és többé nem feledhette. Egy olyan nő érintése, aki egyszerre volt a macskák barátja és egy emberentúli eszme elkötelezett harcosa egészen más volt, mint korábbi tapasztalatai.

Így hát a megszokott élvezetek unalmassá váltak, az élet pedig sivárrá lett számára.

* * *

A házban mindenki kényeztette őt, különösen a kis Elsie, akinek ágyában aludt. De rajta kívül Elsie anyja, apja és csaknem összes barátjuk is, akik időnként meglátogatták őket. A hölgyek ölükbe vették, és cirógatták, akik pedig történetesen először látták, akaratlanul is így kiáltottak, amint besétált a nappaliba:

- Ó, Harrington asszony, milyen csodás macskájuk van!

Egyikük egy nap még ezt is hozzáfűzte:

- Ki kellene állítani őt a legközelebbi macskakiállításon. Biztosan díjat nyerne.

Ám Harrington asszony elvetette az ötletet.

- Inkább lemondanék róla, minthogy három napig ketrecbe zárjam szegény Sandyt – mondta – a macskák nem kiállításra készültek – különösen ő nem!

S a macska tömött, csíkos bundáját simogatva hozzátette:

- Hát nem így van, cicám?

Sandy szemeiben megmagyarázhatatlan szomorúsággal és vágyakozással nézett fel rá, s fejét a lábához dörgölte. A nő még egyszer végigsimította, és halkan megkérdezte tőle:

- No, szépségem, mi a baj? Mit szeretnél?

Nyilvánvaló volt, hogy valamit akart az állat, de nem tudott rájönni, mi vagy ki az.

- Miau – felelte a macska, ahogy visszabámult rá, még mindig e különös, bánatos pillantással. S e válasz azt jelentette: őt akarom, aki hat hónapja simogatott, a... Kétlábú Istennőt (mi másnak is hívhatnám, mikor nem tudom a nevét). A karjaiban akarok heverni még egyszer!

Ám Harrington asszony nem értette a macskák nyelvének finomságait. Ezt a „miau”-t leginkább csak úgy értelmezte: „enni akarok valamit!” Így hát ment, és hozott Sandynek egy extra tányérnyi halat. Ő viszont nem volt éhes. Megszagolta a halat, és elfordult. Fejét megint úrnője lábaihoz dörgölte, és ismét azt mondta: „miau.” Harrington asszony továbbra sem értette, ahogyan a kis Elsie sem, aki úgy gondolta, hogy a macska szeretgetésre vágyik. Sandy viszont kibontakozott a gyermek öleléséből, és csendben kisétált az ajtón.

A magány különös érzése fogta el. A régi kandalló még mindig meleg helyként vonzotta, ahová letelepedhet, összegömbölyödve a párnáján vagy egy széken, ahol senki nem zavarta. A kis Elsie ágya is még mindig olyan puha és kényelmes volt, mint korábban. De valami mégsem volt ugyanolyan. A furcsa nő, tüzes, sötét szemeivel, és hosszú, fehér, gyönyörkeltő karjaival – a Kétlábú Istennő – árnyékként keresztezte életét. Ezután pedig már semmi sem lehetett ugyanolyan. Többé-kevésbé minden sivárrá vált ama felejthetetlen óra fényében, melyet Heliodóra karjai közt töltött, vagyis inkább a vágyakozás fényében, melyet ez az óra hátrahagyott.

* * *

Néha Sandy vele álmodott, s álmában különféle nyávogásokat hallatott, az elégedettség hangjait, mikor azt álmodta, hogy kényelmesen összegömbölyödve az ölében fekszik, aztán vad, elkeseredett nyávogásokat, mikor azt álmodta, hogy a nő elhagyta, ő pedig elkobórolt, hogy megkeresse.

A kedves Harrington asszony egyszerűen nem értette, mi váltotta ki belőle e hangokat. Számára és a kis Elsie számára – aki igen csinossá növekedett – ezek csupán annak jelei voltak, hogy a macska álmodik. S mit tudhatnak az emberi lények a macskák álmairól? Legtöbbször a sajátjaikat sem tudják megfelelően értelmezni. Anya és lánya gyakran figyelte az alvó állatot. A kis Elsie a karjaiba szerette volna venni, hogy vigasztalja, mikor a nyávogások túlságosan szomorúnak hangzottak. Ám Harrington asszony nem engedte neki:

- Ne zavard! Te sem örülnél, ha megzavarnák álmodat.

- De anyu, biztosan rosszat álmodik – felelte a kislány, s gyengéden megsimogatta az állatot.

Sandy néha azt hitte, hogy a szeretett és soha el nem feledett kéz ér hozzá, és oly boldog lett, hogy hirtelenjében felébredt. Majd hamarosan ismét álomba zuhant, mintha el akart volna szökni az egyszerű, nyugodt és sivár valóságtól, a barátságos, ismerős arcoktól, akik szemében nem lángolt a szenvedély, a jól ismert ölektől, melyek elég kényelmesek voltak, ám messze nem bírtak azzal a különös vonzerővel, melyet kizárólag a macskafélék érzékelnek, és a megszokott cirógatásoktól, melyek jólesők voltak ugyan, ám hiányoztak belőlük azok a meghatározhatatlan rezgések, melyeket csupán egyetlen egyszer érzett, amikor az a Kétlábú egy óra hosszan a karjaiban tartotta őt, és simogatta a hideg, kihalt gyalogúton, azon az emlékezetes, hideg, magányos novemberi éjszakán – a Kétlábú, aki benne az örökkévaló Macskaságot szerette és cirógatta, s aki, ettől és tőle, Sandytől függetlenül, nem csupán a több-mint-macskaszerű, de a több-mint-emberi dolgokat szerette, oly dolgokat, amelyekben azonban, bármily közvetve is, neki, a Macskának is megvolt a maga helye...

Sandy csak akkor volt igazán boldog – egyre halványodó, ám mégis állandóan jelenlévő emléke ellenére –, mikor azzal volt elfoglalva, hogy máj és kenyér-keverékéből, melyet Elsie vagy Harrington asszony naponta háromszor adott neki, kiválogassa a májat vagy amikor fekete bogarakat üldözött és kapott el a mosókonyhában vagy még talán akkor, mikor hazaért, miután Smut – az öreg Tyrell kisasszony szénfekete kandúrja, aki a harmadikon lakott – jól ellátta a baját, és lekergette a lépcsőkön, a lépcsőházban. Máskülönben – a Nagy Macskára, a Végzet Urára mondom – élete oly unalmas volt, amilyen unalmas csak lehetett.

S így ment ez évekig...

Rengeteg dolog változott a házban, a szomszédságban, s kétségtelenül az egész világon is: Sandy gyönyörű, cirmos anyja az állatorvos és Harringtonék minden gondoskodása ellenére végelgyengülésben meghalt, két testvére, akik megtartásához Elsie ragaszkodott, a házban voltak: egyikük fehér és sárga, a másik teljesen sárga, csíkok nélkül. Később pedig egy kétlábú még egy macskát hozott, egy különös állatot, kék szemekkel, krémszín bundával, sötétbarna mancsokkal, fejjel és farokkal – egy sziámit –, akit Sandy nem szeretett. Bárcsak csupán nyaralni érkezett volna hozzájuk, mert mindenki oly nagy hűhót csapott körülötte, szegény Sandy pedig még magányosabbnak érezte magát. Harrington asszony még kézfejével meg is ütötte régi kedvencét – nem túl erősen, de a megaláztatás volt inkább fájdalmas, nem az ütés –, mert szándékosan megkarmolta az új jövevényt.

Azután egy nap a jövevény elment: ugyanaz a kétlábú vitte el egy kosárban, aki hozta is. Tényleg csak nyaralni jött hozzájuk. (De miért ilyen hosszú időre? – tűnődött Sandy. Bárhogy is legyen, örült, hogy a macska távozott.) Smutot elgázolta egy autó, néhány nap múlva pedig Sandy egyik gyömbérszín öccsét is. Csupán a félig fehér maradt meg.

A Kis Elsie felnőtt, vagy legalábbis úgy tűnt Sandynek, aki nem volt képes túl jól megállapítani a kétlábú élőlények életkorát. Maga Sandy lassan öregedett, ízületeit kezdte merevebbnek érezni, felugrani a kandallópárkányra vagy egy polcra már nem volt olyan egyszerű feladat számára, és a fekete bogarak üldözése sem volt többé olyan izgalmas tevékenység, mint korábban. A rendszeres étkezés, alvás, álmodozó szendergés télen, a kandallónál s Elsie és Harrington asszony cirógatásai határozták meg békésen folyó életét – túl sok érdekesség nélkül, a kalandokról nem is szólva. Az az egyetlen óra az idegen nő karjaiban az évek múltával egyre ködösebben, s mégis, időnként váratlanul élesen merült fel a macska elméjében.

* * *

Végül eljött az idő, amikor Sandy már túl gyenge volt ahhoz is, hogy mozogjon, csupán feküdt a párnán, amely egykor anyja kosarában volt, vagy Elsie ágyán, ám csak akkor, amikor odavitték, mert felugrani már képtelen lett volna. Fokozatosan elvesztette az étvágyát is, s csak feküdt csendben, hatalmas ámbraszín szemeit néha szorosan behunyva, máskor viszont tágra nyitva, mintha valami álombéli jelenetet figyelne, mely rajta kívül mindenki más számára láthatatlan. Még dorombolt, amikor simogatták, s e dorombolás összetörte Harrington asszony szívét:

- Szegény Sandy – mondogatta – egyre soványabb lesz. Úgy tűnik, már nem marad sokáig velünk.

És hívta az állatorvost, ám ő csak azt tudta megállapítani, hogy a macska „öreg”, és nem tehet érte semmit.

1955 novemberében, potosan tíz évvel ama éjszaka gyönyöre után, melyet igazán soha nem tudott elfeledni, Sandy szokatlan nyávogást hallatott, és görcsösen széttárta mancsait, éppen úgy, mint tizenkét évvel korábban, azon a kalkuttai teraszon, Heliodóra ölében. S mielőtt Harrington asszony felemelhette volna, meghalt. Ámbraszín szemei még mindig olyannak tűntek, mintha valami láthatatlan dolgot bámulnának.

- Szegény, szegény Sandym! – kiáltotta Harrington asszony, és zokogni kezdett, csakúgy, mint Elsie, aki addigra tizenhat tavaszt látott, gyönyörű leánykává cseperedett. Még Harrington úr szemei is elhomályosultak, mikor segített eltemetni a macska testét a ház mögötti, aprócska udvarban, melyet „kertnek” neveztek.

Ám Sandy lelke, amely Hosszúbajusz lelke is volt, és oly sok más macskáé (sőt, milliónyi egyéb teremtményé a régmúlt idők örökkévalóságában), távozott és vándorútra indult oda, ahol a lelkek végzetükre várnak.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (VII.)

Hetedik fejezet

A MACSKA TANÍTÁSA

Heliodóra megborzongott, mikor kilépett a vasúti kocsiból, és végigsétált a peronon, egyedül a közönyös tömegben. Nem csak a vékony ruházatán áthatoló hideg okozta ezt a különös, jeges érzést, ezt a borzongást a gerince mentén. A hideg nem számított, alig érezte. Nem is a bánat volt az oka, annak tudata, hogy senki nem várt rá: ennek nem volt jelentősége, már rég hozzászokott. Sokkal inkább a teljes erőtlenség mélyre hatoló érzése volt ez, amely ugyanakkor a teljes elutasítással párosult, elfogva őt ismét, erősebben, mint korábban bármikor. Tudta, hogy Londonba érkezett, abba a városba, ahol korábban már számtalanszor járt, s melyet szeretett. Most viszont sem többnek, sem kevesebbnek nem tűnt, mint a pusztítás középpontjának, ahonnan kiindult, hogy elérjen mindent, ami fontos volt számára. Innen szállt fel az a sok ezernyi bombázó, ami megtörte álmai Államának ellenállását (már azelőtt, hogy közelgő megszállók kettős hulláma körülfogta füstölgő romjait). Undorodott a képmutatás, vak gyűlölet és ostobaság szörnyűséges fészkétől.

Ha a legkiválóbb SS-tagok, akikre úgy tekintett, mint emberfeletti lényekre, hirtelen elé állnának, és arra kérnék, hogy a történtek ellenére szeresse az angolokat – Adolf Hitler szeretetének kedvéért, melyet mindvégig mutatott feléjük, még meg sem született generációik kedvéért, akik egy napon (nem számít, mikor) a szavai és tettei iránti elkésett lelkesedéssel fognak majd csatlakozni Európa többi részéhez – ha ők kérnék, sőt, parancsolnák, hogy szeresse őket halott Führerük nevében, akkor kétségtelenül megpróbálna engedelmeskedni (mivel semmit nem értékelt oly nagyra, mint a fegyelmet). Ám valószínűleg kudarcot vallana. A szívét betöltő keserűség minden egyéb érzést elhallgattatott. Immár feltétlen hitére is árnyékot vetett az iránt az Ember iránt, akit imádott. Ahogy kilépett a Waterloo állomásról az utcára, képtelen volt mást látni a járókelőkben, mint olyan embereket, akik boldogok, hogy a nemzetiszocialista Németországot eltaposták, és továbbra is az 1940-es Brit Expedíciós Haderő járt a fejében, azon rágódva legjobb belátása ellenére immár sokadszorra, hogy miért nem ölték meg valamennyiüket Dunkerque felé tartva, majd miért nem szálltak partra, diadalmasan fejezve be a háborút akkor és ott? Nem, még legkitűnőbb német bajtársai sem tudták volna megszabadítani ettől a rögeszmévé váló, eretnek kérdéstől.

* * *

De a hadifoglyokon kívül nem voltak német nemzetiszocialisták Angliában 1945-ben, s angolok sem, leszámítva egy maréknyi „18B”-t, akiket majdnem mind internáltak. Nem egy ember volt, aki hirtelen elősétált az éjszakából, egyenesen az árja rasszizmus örök harcosa felé tartva, hanem... egy hatalmas gyömbérszín macska – Sandy!

Méltóságteljesen és roppant kecsesen, bolyhos farkát felmeresztve közeledett, mintha valami a látszólag ismeretlen nő felé vonzaná. Ő maga nem jött rá, miért volt ez a vonzalom. Az emberi lények nem emlékeznek korábbi életükre, a macskák pedig főleg nem! Ám az feltűnt neki, hogy a vonzalom ellenállhatatlan. Dorombolni kezdett, ahogy közelebb ért a nőhöz, kinek ölében oly sokszor feküdt a régmúlt napokban, s kinek karjai közt csaknem két évvel ezelőtt meghalt. De mivel macska volt, erre nem emlékezett. Csupán a bűvöletet érezte, amely elfogta a nő látványától, és egyre boldogabbá vált, ahogy kisugárzása megérintette.

Heliodóra észrevette, s megtorpant a kihalt gyalogút közepén. Lerakta bőröndjét és útitáskáját, s így szólt a nagyszerű teremtményhez:

- Cicám! Csíkos bársonyom!

Az állat már előtte állt, felnézett rá ámbraszín szemeivel, kerek, selymes fejét pedig lábaihoz dörgölte. A nő lehajolt és megsimogatta. Kezének érintésére a hajlékony hát hullámzani kezdett. Óvatosan felvette, és a melléhez szorította.

- Doromboló szőrgombócom – suttogta, miközben tovább cirógatta.

A macska kinyújtotta egyik erős mancsát, s karmait élvezettel mélyesztette a gyapjúsálba.

Milyen nehéz volt! S mily vastag és fényes a bundája! Heliodórának hirtelen az agyába villant a többszáz szegény, lesoványodott macska, kiket oly sok évig látott Kalkutta és az összes többi indiai város utcáin, sőt, az általa ismert Közel- és Távol-Keleti városokban és még Dél-Európában is. Szegény, lesoványodott macskák, akik elrohantak az emberi lények közeledtére, s napokig, gyakran akár hetekig is eltartott a megszelidítésük, oly mélyen vérükbe ivódott a rettegés az emberektől. Ezt itt viszont nyilvánvalóan táplálták és szerették. Úgy tűnt, hozzászokott az emberi cirógatáshoz... És egyszerre felötlött benne a tény, az egyszerű, hétköznapi tény, mely egyszerre roppant fontosságúvá és jelentőségtelivé vált számára: ez a macska angolokhoz tartozott, akik szerették őt.

Amit hitbéli testvérei legjobbika, még azok sem, akiket feljebbvalóiként tisztelt ebben az időben – 1945 novemberében – nem tudtak volna elérni, az emberi ügyekben teljességgel járatlan, ártatlan állat könnyedén elérte, s csupán az ellentéttel, mely remek állapota és azon állatoké között volt, akik olyan országokban éltek, ahonnan hiányzott az árja vér, vagy legalábbis nem volt oly tiszta, mint Észak-Európában, visszaadta Heliodórának őszinte bizalmát a nordikus faj egységében a legutóbbi testvérgyilkos háború minden borzalma ellenére. Egy szempillantás alatt felidézte az isteni Férfit, kinek döntéseit titokban meg merte kérdőjelezni, kinek bölcsességét csaknem bírálni kezdte.

- Szeretett Führerem – gondolta, miközben egy könnycsepp gördült le arcáról a macska meleg, téli bundájára – százezerszeresen is igazad volt, hogy megkímélted őket Dunkerque-nél, igazad volt, hogy kezed nyújtottad feléjük a végsőkig. Bocsásd meg butaságom. Bocsád meg lázongásom! Igazad volt, Vezetőm, mindig is igazad volt!

Szorosan a karjaiba zárta Sandy-t, és még szeretetteljesebben simogatta. Egyfajta néma párbeszéd vette kezdetét a hideg londoni éjszakában az elhivatott nő és a macska között, aki csupán szépségével tanúskodott a legsúlyosabb vádakkal szemben azon embereket illetően, kik között felnőtt és élt.

- Igaz, hogy ők kezdték a háborút – Heliodóra nem bírta megállni, hogy ne töprengjen, még a megbékélés első impulzusa ellenére sem, mivel a gyűlöletet, különösen a jogos gyűlöletet nehéz kiirtani.

- Prrr, prrr, prrr – dorombolta a macska –, de etetnek engem. Bőségesen etetnek, a fejadag-rendszer ellenére is, nézd csak, milyen fényes vagyok, milyen csodás bundám van! Prrr, prrr, prrr, inkább kevesebbet ettek, csak hogy nekem is jusson. Azt mondom, jó emberek ők...

- Igaz, hogy gyűlölnek mindent, amit mi szeretünk – gondolta a nő – utálják Vezérünket, utálják szeretett Németországunkat és az egészség, büszkeség s hatalom evangéliumát...

- Prrr, prrr, prrr – dorombolta válaszul a macska –, de szeretnek engem, szeretnek minket, jók és kedvesek hozzánk. Prrr, prrr, prrr, nem szabad gyűlölnöd őket, nem gyűlölheted őket, ha szeretsz minket.

- Igaz, hogy ők pusztították el Európát – ez a gondolat újra és újra visszatért Adolf Hitler tanítványához –, tűzáradattal borították el Németországot, elárulták saját fajukat, egyesültek leggonoszabb ellenségeikkel...

- Prr, prrr, prrr – dorombolta a macska – azért, mert megtévesztették és félrevezették őket, ahogyan még mindig teszik. Ám egy nap majd felébrednek káprázatukból, a rossz pásztorok ellen fordulnak, és segíteni fognak saját véreiknek egy új Európát építeni – álmaid Európáját, ahol minden teremtmény boldog, mert jószívű emberek ők, jó emberek, ahogyan egészében véve és általában az árják. Prrr, prr, prrr... Ezt bizonyítja, hogy milyen jól viselték gondomat! Prrrrrrr!

- Ó, Macska, igazad van – értett egyet végül a szigorú rasszista – annál, amit az emberek „tesznek” mélyebb és maradandóbb az, hogy kik is ők: vérük minősége, mely a mindennapi élet tetteiben nyilvánítja meg magát. Igazad van: propagandák jönnek-mennek, a vér erényei azonban megmaradnak. Rávették „őket” hogy háborút viseljenek testvéreik ellen, de te, szépségem, ösztönösen szereted őket, anélkül, hogy rábírtak volna – mivel a fajukhoz tartozó emberek természetüknél fogva hajlamosak a kedvességre.

S a nő előrehajolt, ölébe fektette a macskát, s nagy, kerek fejét finoman két kezébe fogta. Az állat pedig csak dorombolt és dorombolt, ki-be húzta karmait, s kényelmesen befészkelte magát a szerető ölbe, mintha soha nem ismert volna másféle kényeztetést. Közben repült az idő, s a járókelők száma egyre inkább megfogyatkozott.

Azután az egyik szomszédos ház földszintjén kinyílt egy autó, s a gyalogútra kiáradó fényben Heliodóra egy jólelkűnek tűnő fiatal nőt és egy hat év körüli aranyhajú kislányt pillantott meg.

- Sandy, Sandy, merre jársz, cicám? – hívta a nő az állatot.

A kislány rámutatott a macskára az idegen ölében, s így kiáltott:

- Ott van, anyu! A néni elkapta! – s rohanni kezdett feléjük.

Heliodóra, csomagjait hátrahagyva, ölében Sandy-vel, felállt és visszavitte őt gazdáinak.

- Oly gyönyörű, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s fel kellett vennem megsimogatni – mondta –, szeretem a macskákat.

- Mi is – válaszolt a kedvesnek tűnő asszony –, ő a kandallónk előtt született nagyjából két évvel ezelőtt. Hát nem csodálatos?

- Ő az én cicám – mondta a gyermek – velem alszik. Az anyja meg egy párnán alszik a kosarában.

Az ajtó becsukódott, Heliodóra pedig bőröndjével és utazótáskájával ismét útnak indult. Az éjszaka hideg volt, a jövő bizonytalan. Nem tudta, hol fog éjszakázni, azt meg főleg nem, hogyan és hol fog letelepedni, s milyen lehetőséget talál majd egy németországi utazásra. Ám e találkozás a macskával, akit jól ismert, s mégsem ismerhetett meg, újult önbizalommal töltötte el. Hálás volt – nagyon hálás – a bájos és kedves állatnak, hogy újjáélesztette régi, szigorú nemzetiszocialista igazhitűségét, kérdés nélküli elfogadását bárminek, amit a Führer tett, mondott vagy parancsolt. A macskának hála most már biztosan tudta, hogy Vezére csalhatatlan, a vereség ellenére is csalhatatlan, a többszáz mérföldnyi rom és milliónyi „hajléktalan” ellenére is, nem is beszélve a meghaltakról. Szőke, kékszemű gyermekek generációi, akik éppen olyan jók és kedvesek, mint az a kislány, akivel az imént találkozott, tisztelik majd őt, mint láthatatlan Vezérüket a közelgő napokban, vég nélküli időkben...

- Ó, Macska – gondolta – tőled kellett megtanulnom ezt?

S aprónak érezte magát, ám mindenek ellenére erősnek, megingathatatlan hitének tudatában.