“Es war also alles umsonst gewesen. Umsonst all die Opfer und Entbehrungen, umsonst der Hunger und Durst von manchmal endlosen Monaten, vergeblich die Stunden, in denen wir, von Todesangst umkrallt, dennoch unsere Pflicht taten, und vergeblich der Tod von zwei Millionen, die dabei starben.”
—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 223-224. old.1
Üdvözlégy emelkedett szellem, kit sosem láttam, új világ teremtője, Vezérem!
Az idők hajnalától fogva szüntelen vágyakozással kutattam utánad, én, a felsőbbrendű emberi nem halhatatlan lelke, az erős és gyönyörű. Kerestelek száműzetésben, rabszolgaságban és szégyenben, feledni képtelenül a dicső sorsot, mely mindezek ellenére hozzám méltó. Korról korra, a biztos halálba vezető ösvényen fordultam meg újra és újra, hogy szemléljem az örökkévaló álmot, egész lényem a Megmentő s Úr felé szökkent, ki még nem volt jelen, de eljön majd egy napon, megszabadít és visszaadja nekem az ifjúság szárnyait, s Te voltál az, szeretett Vezér, kinek nevét még nem ismerte senki.
Mikor jössz el végre? Évszázadok tűntek tova már, új királyságok emelkedtek fel, vívták háborúikat, majd lassan lehanyatlottak az idő ködében, s nevet váltottak az istenek. Egy maradt változatlan: az isteni vér szennytelen árama az Istenek választott népének ereiben s egy beteljesítendő, hatalmas kötelesség homályló tudata. Mikor jössz el végre? Korról korra, a jólét mélységes bódulatában, újra és újra hívtalak Téged. Ám a ragyogó ég néma volt és holt.
Mikor ismét elveszett, a porban hevert minden, mikor a gyűlölet dalainak visszhangja kélt a szent Rajna mentén, akkor jöttél el, ismeretlenül, egyedül, a Téged váró milliók közül. Látszólag csak egy voltál közülük, semmi több, mégis, egy azok közül, kikben az árják elárult istenei éltek, szenvedtek és ragyogtak, egy közülük, kiknek hangjában hiába elhullott hősök emelkedett szava készült szólani, egy, kiben a Föld választott urai, a halhatatlan Ifjúság, a Ragyogó Baldur fivérei önnön győzhetetlenségük készültek üdvözölni. A Vezérem – a Vezérünk – voltál, valahol, észrevétlenül fekve, egy kórházi ágyon. Ám nem a test kínja – mérgező gáztól megvakított, lángoló szemeid őrjítő gyötrelme –, még csak nem is az örök éjszaka iszonyú réme szorította össze szenvedő szíved. Országod árulásáról, a megadás megaláztatásáról szóló hírek és a négy hosszú év során hiábavalóan elesettek gondolata gyötört. Ó, hogy kísértette álmatlan éjeidet napra-nap megadott kötelességtudó áldozatuk látomása!
Bármi testi szenvedésénél ezerszer szörnyűbb kínokat álltál ki elmédben. Megvakított, fájó szemeidből a tehetetlen düh, a kifejezhetetlen szégyen, a határtalan szeretet és gyűlölet könnyei törtek elő. Milliók tragikus végzete sebezte szíved, jobban, mint bárki másét, millióké, kiknek vére, az árja vér, a Tiéd és az enyém.
Új, roppant Erő kezdett alakot ölteni a sivár keleten, éhségből, küszködésből és ördögi mesterkedésből, míg az Atlanti-óceán mindkét partján részeg dalocskákra vigadt gyerekes kárörömmel a teljes nyugat, gúnyolódva legyőzött népeden. Mérföldek százaival távolabb is érezted gyűlöletes vidámságuk tőrdöfését, miközben körös-körül nem láttál mást, csak néped éhezését és bánatát, s az igaztalan sors, az egész világ vádló hazugsága elleni keserű lázadást.
Ennek az érzésnek, ennek a látványnak a hatására lángoló, vérző szíved csak még több szeretettől és gyűlölettől sajgott. Szeretettől vértanú nemzeted, önmagad hatalmasabb Énje iránt – egyedül az ő élete számított –, oly mérhetetlen szeretettől, melynek a szabadságért és feltámadásért semmi ár sem lenne túl magas, sem túl nagy semmiféle áldozat. S gyűlölettől a katasztrófa munkásai, azon idegenek iránt, kiknek ravaszsága és vagyona már régóta megtéveszti és megvesztegeti a világot, s fordítja saját húsa-vére legjobbjai ellen a nyugatot.
És szeretet és gyűlölet tett Téged azzá a Férfiúvá, akivé lenned kellett, a várva várt Vezérré. A világ hamarosan látni fogja, hogy néped általad válik szabaddá, a választott vér általad egyetlen, növekvő birodalomban egyesül, s ennek védelmét élvezi, az istenszerű ifjúság pedig vezérleteddel menetel az utakon a felkelő nap fényében, a hódítás dalait énekelve.
Ám én, követőd és imádód, az idők homályában utánad kutató, még nem hallottam ekkor a neved. Nem messze, túl a Birodalom mozgó határain vártam Rád, anélkül, hogy ismertelek volna, tizenhárom éves lánykának tekintve magam, miközben valójában évszázadok álltak már mögöttem; míg sötét szemeim előtt tündöklő múlt szépséges árnyékai tűntek elő és tova, felidézve egy elfeledett világot, és eljövendő, nagyszerű világod dicsőségét jósolva meg nekem.
A hazugok és gyávák gusztustalan tömegének pedig ösztönösen hátat fordítottam. Egy másodpercig sem éreztem magam boldognak, mikor a győzelem harangjait hallottam. Az ő győzelmük, nem az enyém, mondhattam volna, sőt, nem a miénk. Nem ismertelek. (Ki ismert akkoriban?) És nem ismertem a népedet sem. Ám veresége hírére szívem elszomorodott, mintha ellenségei győzelme az aljasság, árulás és mindenekfölött az émelyítő középszerűség diadala lett volna szememben – mindannak diadala, amit gyűlöltem ezen a világon. Nem ismertelek, s mégis kerestelek az álmaimban. Óriás eszméd az enyém is volt, magányos lelkem epekedésének kezdetétől fogva. Már ekkor tanítványod, szerelmesed, imádód voltam…
1 "Minden hiábavaló volt hát. Hiába az áldozathozatal és a nyomorúság, a néha végtelen hónapokig tartó éhség és szomjúság, az órák, melyekben halálos félelem szorításában teljesítettük kötelességünket, s hiába kétmillió ember halála is, kik eközben hullottak el".
