Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (II.)

Második fejezet

HELIODÓRA

Évekkel ezelőtt érkezett ide a távoli Európából, személyes indítékból – teljesen más okok miatt, mint a legtöbb külföldi, aki Indiában telepedett le. Az okok egyike, mely erre a megszentelt földre vonzotta, az a tény volt, hogy – a keresztényekkel, mohamedánokkal és zsidókkal ellentétben – a hinduk nem ismerik az áthidalhatatlan szakadékot az „ember” és a többi élőlény között, s nem hisznek abban, hogy ez utóbbiak csupán az ember érdekében teremtettek. Ebből levonta azt a következtetést – logikusan, ám mégis tévesen – hogy az ilyen embereknek szükségszerűen kedveseknek kell lenniük az állatokhoz a mindennapi életben, legalábbis kedvesebbeknek, mint azok, akik megvallott hitüket vagy bölcseletüket kizárólag „az emberi élet végtelen értéke” köré emelik. Egy másik indok, mely miatt idejött, az volt, hogy India a földkerekségen az egyetlen ország, ahol az árja isteneket – azokhoz hasonlóakat, akiket az emberek a rájuk erőszakolt kereszténység előtt Európában is imádtak – még tisztelik, s a hatezer évvel korábbi fehér hódítók¹árja alapelveit vitán felül elfogadják. Így ez az egyetlen föld, ahol a lakosság legnagyobb része soha nem szűnt meg hinni az emberi fajok istentől származó hierarchiájában.

Lélektanának eme két jellegzetessége egy és ugyanazon forrásból kelt életre, nevezetesen a nők lényegileg esztétikai életszemléletéből. Fenntartotta, hogy egy gyönyörű, egészséges állat, sőt, egy gyönyörű, egészséges fa is összehasonlíthatatlanul értékesebb, mint egy beteges emberi lény, a fortiori mint egy nyomorék avagy másként fogyatékos férfi, nő vagy gyermek. S az árja fajt tartotta – amelyhez ő maga is büszkén tartozott – a föld legkiválóbb fajának, s mindazt jónak vélte, amely őket, és természetes értékeiket magasztalta, főként mivel az árja típusú emberi lény – legalábbis az ő szemében – volt a leggyönyörűbb mind közül.

Olvasván, hogy egy bizonyos Héliodórosz nevű görög – aki követ volt egy indiai király udvarában, a Krisztus előtti negyedik században – egyszer, valahol Bhilsa közelében, felállított egy sztélét, amelyen magát „Vishnu tisztelőjeként” jellemezte, felvette a Heliodóra nevet.

Ő is nyugati árja volt, akit magukhoz vonzottak az indiai utak, mivel nem érezte azokat idegennek; a trópusi környezethez és egy olyan élethez hozzászokott árják szokásai voltak, amelyet számos egyéb faj számszerűleg túlsúlyban lévő idegen népessége közepette éltek. Ám a név ettől eltekintve is illett hozzá, mert állhatatos Nap-imádó volt.² Immár évek óta így szólították. Senki sem tudta, hogy hívták azelőtt.

* * *

Keleti módon, keresztbe tett lábakkal ült egy matracon, melyre vászon finomságú gyékényt terítettek, és írt. Egy ölébe fektetett sima fatábla szolgált íróasztalaként. És macskák is voltak ott vele, nagyjából tíz-tizenkettő vagy még több, elheveredve itt-ott, mindenütt a szobában, néhányuk a gyékényen, néhány a tömött párnákon, melyek a fal mellett sorakoztak, megint mások pedig a hűvös, fénylő padló sötétvörös műmárványán. Egy csodás, félangóra kandúr, aki, leszámítva egy alig látható fehér foltot a mellkasán, teljesen fekete volt, teljes hosszában elnyúlt a papírokon Heliodóra mellett, s puhán dorombolt. Ő volt Sadhu, a kedvence – kedvenc, mivel valamennyi közül ő volt a legszebb. A meszelt falú szobában az egyetlen bútordarab egy könyvekkel teli könyvespolc volt, ezen pedig az egyetlen díszítés egy vörös zománccal bevont, hatalmas bronztányér, jaipuri kézműves munka, amely a falnak döntve állt az egyik polcon. E tányér előtt Adolf Hitler felnagyított, bekeretezett fényképe volt látható, amint éppen egy fiatal szarvast etet – az egyik legkedvesebb kép, amely a német vezérről készült. Heliodóra nem német volt. Soha nem is találkozott a Harmadik Birodalom létrehozójával, ám, legalábbis részben, északi vérből származott, s fajának megmentőjeként üdvözölte őt, a fenevadak barátjaként, és az örökkévaló bölcsesség megnyilvánítójaként. S áhitatos tisztelettel is viseltetett iránta. Üde, rózsaszín lótuszok nyíltak egy kerek, lapos, festett agyagedényben a kép lábánál, amely előtt három füstölőpálca is illatozott, egy bronz tartó tetejének lyukaiba tűzve, mely a szent „Aum” jelet mintázta. Ez volt Heliodóra szeretetének megnyilvánulása a Vezér felé, s a keleti árjaság egészének első gyümölcsei, amelynek érte való meghódításáért ideérkezett.

Befejezte az írást, s a háborúról kezdett gondolkodni.

Mily sokszor tekintett vissza a későbbi, elsötétülő napokban 1942 eme diadalmas tavaszára, amikor a győzelem izgalma és az örömteli bizodalom a világ sorsában teljes egészében megtapasztalható volt! Akkoriban a zavartalan optimizmus állapotában élt. S nem igazolták-e az események az ő, és vele együtt emberek millióinak érzelmeit, akik, hozzá hasonlóan – noha talán más szemszögből – szilárdan hittek Hitler küldetésében? Valóban, a helyzet minden fronton ragyogó volt – vagy talán csak annak tűnt. A német hadsereg sikeresen kiállta az orosz tél megpróbáltatásait, Sztálin segítségért – fegyverekért és lőszerért – folyamodott a nyugati szövetségesekhez, Rommel a líbiai tengerparton tört előre Egyiptom határai felé, s nyilvánvalónak látszott, hogy nemsokára eléri Alexandriát és Port-Saidot, megakadályozva Anglia szárazföldi összeköttetését Indiával. Keleten Németország szövetségesei, a japánok csupán néhány nappal korábban, február tizenegyedikén elfoglalták Szingapúrt, pontosan kétezer-hatszáz és két évvel a Felkelő Nap Birodalmának a hivatalosan elfogadott Hagyomány szerinti megalapítását követően, mely kétségtelenül jó előjel. Most pedig éppen Burmát hódítják meg sietősen, majd Asszám, Kelet-Bengál és Kalkutta következik, végül pedig a menetelés Delhiig, ahol a legyőzhetetlen német hadsereg, Oroszország felől, Belső-Ázsián és a történelmi Haibár-hágón keresztül előrenyomulva kétség kívül találkozni fog velük. Mindebben csupán egyetlen dolog szomorította el Heliodórát, mégpedig az, hogy mivel Kalkuttában tartózkodott, személyesen nem volt tanúja egyetlen győzelmi parádénak sem. Különösen azt sajnálta, hogy nem láthatta a Champs Elysées-n, a meghódított Párizsban lezajlót, 1940 június 14-én. Nem tudta megbocsátani magának, hogy nem tért vissza Európába a háború előtt, amikor még volt rá idő és lehetőség. Átkozta sorsát, hogy nem volt képes útnak indulni 1939-ben, amikor pedig oly nagyon szeretett volna. Ha akkor sikerült volna elhagynia Indiát, üzeneteket küldött volna a berlini drótnélkülin keresztül görögül, bengáli nyelven, s talán még egy-két másik nyelven is, melyekre akadt néhány hallgató. Ez lett volna aztán a méltó tevékenység számára! Előbb-utóbb pedig valaki, a józan eszére hallgatva, bemutatta volna őt a Führernek, ebben egészen biztos volt. Látta volna „őt”, hallotta volna beszélni „őt”, személyesen hozzá beszélni!

- Ó, jaj! – gondolta.

Mégis, minden rendben lesz, ha a németek és a japánok hamarosan találkoznak a fenséges Delhiben. Akkor „ő” idejön majd, s elfogadja a Kelet, csakúgy, mint a Nyugat hűségét. Ő pedig elmegy hozzá, és üdvözölni fogja.

Ahogy éppen erre gondolt, Sadhu, ki eddig a papírjain hevert, nyújtózkodott egyet, s feléje fordította kerek, fényes, fekete fejét és aranyló szemeit.

- Szőrös gyönyörűségem, fekete tigrisem – mondta neki, s derűs pillantására válaszul megvakargatta az álla alatt – Fekete tigrisem, egyetlenegy, apró, fehér folttal!

Egyenletes, puha dorombolás volt a felelet.

Mint egy villámcsapás, váratlan gondolat hasított Heliodóra elméjébe:

- Ha Európába utaztam volna 1939-ben vagy akár 1940-ben, akkor nem lett volna az enyém ez a kedves teremtmény, sőt, egyik macska sem ezek közül, akiknek otthont nyújthattam. Mostanra valószínűleg mindannyian halottak lennének, nyomorúságosan pusztultak volna el, szeretet nélkül néhányuk egyenesen a kanálisban. Szegény, gyönyörűséges macskák!

E gondolatot különös kérdés követte:

- Miattuk akarta a sors, hogy itt maradjak?

Tudta, hogy ez képtelen gondolat és képtelen kérdés. Mert hogyan is lehetne összehasonlítani bármely teremtmény, sőt, bármely emberi lény életét és boldogságát, beleértve a sajátját is, az Ária Birodalom, és az igazság ügyének szolgálatával? Ám ekkor visszaemlékezett arra a nagyszerű mondatra, amelyet ő maga is számtalanszor idézett azokon az összejöveteleken, ahol korábban megfordult, egy olyan mondatra, amelyet írhatott volna akár egy hindu is, ám valójában Alfred Rosenberg könyvecskéjéből származott, melyet általában egyszerűen „náci katekizmusnak” neveztek: „Pillantsd meg az istenit valamennyi élő teremtményben, az állatokban és a növényekben is.” Más szavakkal: imádd az örökkévaló Életet valamennyi érző lényben...

- Milyen közel is állunk a hinduizmushoz! – gondolta immár milliomodszorra – alapelveik pontosan ugyanazok: pontosan ugyanazok az árja alapelvek, amelyek Észak-Európában is éltek, mielőtt a kereszténység áldozatává estek volna.

S milliomodszorra is arról álmodozott, hogy ezt az azonosságot nyilvánvalóvá teszi a hinduk, a németek és a többi, tudatos nyugati árja faj számára is, s így megadja Adolf Hitlernek az egész indoeurópai emberiség nagyrabecsülését és aktív támogatását, újjáélesztve saját, örökkévaló értékeik büszkeségét.

* * *

Sadhu felkelt, és hősnőnk ölébe telepedett, ahol fejjel lefelé összegömbölyödött, egyik mellső mancsát kinyújtva, abban a kecses és meglepő pozícióban, amelyet a macskák annyira szeretnek felvenni.

Heliodórának soha nem volt része a bizalom egyetlen kézzelfogható jelében egyik macskájától sem – sőt, egyetlen más állattól sem – anélkül, hogy mélyen meg ne hatódott volna, s anélkül, hogy ne idéződött volna fel és utasítódott volna el benne az az ezernyi emberi lény, amely nap nap után, így vagy úgy, de elárulta ezt a fajta bizalmat. Most kezeibe fogta a puha, bársonyos mancsot, a visszahúzott karmokkal, és megsimogatta. A karmok lassan előbukkantak, majd ismét eltűntek tokjaikban. S hangosabb dorombolás – olyan, amilyet érezni lehet a macska vastag, meleg bundáján keresztül is, különösen a nyakánál – volt ismét az állat válasza.

Heliodóra boldog volt – félig már megbékélt a bánattal, hogy nem lehetett ott az európai győzelmi parádékon a diadalmas 1940-es esztendőben.

- Amúgy is, hamarosan még több ilyen győzelmi parádé is látható majd, itt, Ázsiában – gondolta – ha pedig sikerült volna eljutnom Európába másfél évvel ezelőtt, akkor hol lennétek ti mindannyian, kedves szőrmókok? S hol lennének a kutyák, melyek minden este az utcasarkon várnak rám, hogy valamit enni vigyek nekik? „Pillantsd meg az istenit valamennyi élő teremtményben, az állatokban és a növényekben is.” Jobb ebben a szellemben élni, ami a miénk, és amelynek győzelme a világon a mi győzelmünk lesz, mint győzelmi parádékat nézni.

Ám hirtelen úgy tűnt, mintha kétségbeesett nyávogást hallott volna a távolból, a szűk sikátor felől. Gyorsan felkelt, és szélesre tárta az ablakot (rendszerint csukva tartotta, hogy kizárja a szomszédság rádióinak hangját, és az erkélyeken tartózkodó emberek fecsegését). A kétségbeesett nyávogás azonnal riasztóan felerősödött. De honnan jöhetett? Heliodóra kisietett az erkélyre, és fülelt. A miákolás elég egyértelműen a sikátor felől hallatszott. Heliodóra, aki korábban még soha nem hallott egyetlen állattól származó, fájdalmas kiáltást sem anélkül, hogy ki ne derítette volna, mi a baj, s aztán el ne követett volna mindent, hogy tegyen valamit annak elhárításáért, egy kendőt borított a vállára, egyik kezébe egy kancsó tejet fogott, míg a másikba egy tálkát és a háza kulcsait, majd lesietett a földszintre.

Két-három perccel később már a sötét sikátorban volt, a hely előtt, ahonnan a nyávogás hallatszott.

1 Lásd Lokomanya Tilak Orion és A védák északi otthona című könyveit.

2 A „Héliodóra”-szó görög jelentése: a Nap ajándéka.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (I.)

ELSŐ RÉSZ
FEKETE ÉS FEHÉR

Első fejezet
HÍVÁS AZ ÉJSZAKÁBAN

A hatalmas Kalkutta megszámlálhatatlan sikátorának egyikében történt, egy csodálatos, meleg, csillagfényes éjszakán, a második világháború alatt... A szeretet és aggodalom puha és elfojtott hívása szabályos időközönként megtörte a csendet: - Rrmiaú; rrmiaú;... rrrrmia-úú!

Egy félig-meddig éhező anyamacska a sok közül, akik a keskeny, koszos sikátor szemétdombjain tengődtek, biztos volt benne, hogy kölyke valahol a közelben van – igen közel –, ám se meglátni, se elkapni nem tudta. Valójában tudta, hol van: amott, a magas palánkfal mögött, amely áthatolhatatlanul magasodott előtte. S tudta, kölyke azt szeretné, ha érte menne, mert éhes volt – szegény kis cica! Noha alig volt egy kevés teje – ő maga is csont és bőr volt – mégis meg akarta etetni. Hívta őt – elfojtott nyávogására a kiscica kétségbeesett, éles sivításokkal válaszolt, olyan hangosan, amennyire csak apró torkától telt:
- Miáúú! Miiáúú! Miáááúúú!

Ám a fenyegető fal – egy raktár kétszárnyú ajtaja – a kis teremtmény és anyja között magasodott. Utóbbi fel s alá járkált, ezredszer is megtéve az utat a kőperem mentén, amely a „fal” lábát övezte, más szavakkal, amely a raktárba vezető első lépcsőfok volt. És ezredszer is nyávogott és nyávogott, miközben egy repedést vagy egy lyukat igyekezett találni a rosszul illeszkedő deszkák között, valami módot, hogy elérhesse kiscicáját. És a cica ezredszer is visszanyávogott, éles, elkeseredett hívásával:
- Miáúú! Miáúú! Miáúú!

Míg autók, autóbuszok, villamosok és ökrösszekerek jártak folyamatosan a közeli, nyüzsgő Dharmatala utcában, riksák és kerékpárok pedig még a sikátorban is, s míg szabadtéri árusok kiáltoztak vevők után az utcasarkokon, addig az anyamacska, de még a kiscica hangja is beleveszett a zajba. Senki sem hallotta őket, kivéve, persze, azokat az embereket, akik közvetlenül a bezárt raktár előtt álltak. Ám őket lefoglalták saját ügyeik, úgy tettek, mintha nem hallanának semmit, s nem is törődtek semmivel. Ahogyan a forgalom még a főutcán is egyre inkább aláhagyott, s a sikátor fokozatosan kiürült és elcsendesedett, a kétségbeesett nyávogás egyre hallhatóbbá vált. Mégsem fordította rá senki a legcsekélyebb figyelmet sem: az emberek, akik a sikátorban laktak, egymás után becsukták ablaktábláikat, s aludni tértek.

Milliónyi csillag ragyogott fel a mély, sötét mérhetetlenségből odafent, milliónyi nap, mindegyik a körülötte keringő égitestekkel, csak Isten tudja, hány ezer fényévnyi távolságra ettől az aprócska Földtől. Valamennyi a maga útját járta, matematikai összhangban egymással.

Ám ezen a jelentéktelen Földön, a feneketlen végtelenség egyetlen porszemén, Kalkutta egyik besötétedő sikátorában, odakint, a szegénynegyedben, a szegény, lesoványodott anyamacska szólongatása kölyke után, s a szegény kiscica hívása újra és újra széthasította az űr isteni csendjét, vég nélkül. Vajon hány fájdalmas és bánatos kiáltás hangzott fel más helyekről ugyanebben a városban? S hány a föld más vidékeiről? Hány más világokról, ahol élőlények küszködnek és szenvednek?

Ekkor, végre, hirtelen, valahonnan a távolból egy magas, fehér alak lépett ki a főutca egyik házának erkélyére, a hátulsó ablakok között, amelyek a távolból a sikátorra néznek. Egy ideig mozdulatlan maradt, majd eltűnt – csak hogy öt perccel később ismét felbukkanjon, ezúttal a sikátor felé sétálva. Száriba öltözött, sudár nő volt, az oktalan állatok kedvelője – különösen a macskaféléké –, ki mindig mindent megtett, amire csak képes volt egy segítségre szoruló teremtmény érdekében. A kiscica hívásától vezettetve a nő egyenesen a bezárt raktár felé tartott.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő — Előszó

U. G.-nek,
az ifjú bajtársnak,
aki az erdei kisházhoz járt

E történetben szereplő valamennyi személy és állat valóban élt vagy még mindig él – csupán a nevükön változtattam, értelemszerűen, amennyiben az egyáltalán említésre kerül. S pontosan ezért nem egy hagyományos „macskatörténet” ez, a szó megszokott értelmében, s nem is puszta pszichológiai tanulmány az emberi „fanatizmusról,” hanem mindkettő egyszerre.

A való élet soha nem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűek annak állítólagos leképezései. S itt az alapvető bonyolultság olyan példájával van dolgunk, amelyet gyakran még az a lélektan is valamennyi közül a legegyszerűbbnek tart, amely az egyetlen célra irányuló, politikai „fanatikusé,” sőt, egy (ellenségei nyelvén szólva) arrogáns és erőszakos eszmeiség harcos támogatójáé. Nem csupán maga a doktrína, amelynek e történet hősnője feltétel nélkül szenteli magát, tűnik olyannak, mint ami nagy mértékben meghaladja a „politikát,” ha olyan gondossággal szemléljük, amelyet megérdemel, hanem a női odaadás is – mint tény és tapasztalat, váratlan gyökerekkel rendelkezik, gyökerekkel az értékek világában, melyeket nem azonosítanak hősnőnk eszmeiségével.

Más szavakkal, hősnőnk szemléletmódja némiképp különbözőnek tűnhet mindazokétól, akiket ő maga szeret, és testvéreinek ismer el a hűségben, mivel hozzáállása a nemzetiszocializmushoz elsődlegesen és mindenekelőtt esztétikai, míg a többieké főleg társadalmi és politikai. Másként látja és másként éli meg, mert ő, akár hajlandó ezt beismerni, akár nem, más, mint a legtöbb, vagy legalábbis mint sok bajtársa, még akkor is, ha ugyanolyan „fanatikus” – egyetlen célt szem előtt tartó, kompromisszummentes – mint közülük bármelyik. Elsősorban az élet szépségének szerelmese, melyet háborítatlanul az állatokban pillant meg, különösen a macskafélékben, s  melyet szeretne megpillantani az emberben is, ám erre egyszerűen képtelen, mivel az ember nem valami teljes, valami „beteljesített,” hanem magasabb cél felé „úton lévő” teremtmény, legalábbis akkor, amikor nem visszafordíthatatlanul elbukott a felbomlás folyamatában. Ezért hősnőnk nem szeretheti az emberiséget, még az árja emberiséget sem. Nem szeretheti, mert nem egységesen gyönyörű, nem az egyszerre fizikai jellegében és jellemében is. Legfeljebb a dicsőség teremtményét szeretheti és szereti, amellyé fajának természetes elitje törekszik – hajlamos – válni (vagy újra azzá lenni): árja emberré, önmaga tökéletességében. Nem az élő emberek boldogságának kizárólagos gondolata – nem is bajtársai hatékonyságának ismerete a társadalom területén – volt az, amely elvezette őt sajátos hitéhez, hanem azon árja felsőbbrendű emberek álomszerű látomása, akik a maguk módján oly gyönyörűek, mint dzsungelük négylábú királyai¹, amelyekké a hit hatására fajának elitje válhat. Más szavakkal, ő nemzetiszocialista, mert észreveszi Adolf Hitler tanításában, hogy „az egyetlen politikai doktrína messze több, mint csupán politikai” – az egyetlen, amely az Élet alapvető törvényein alapul – és az egyetlen életmód, amely az emberiség természetes elitjét a felsőbbrendű ember állapotában annak természetes beteljesüléséhez vezeti.

Az egyre növekvő mértékben elkorcsosuló emberi lények millióira, kik a kollektív felsőbbrendűség ügye számára már elvesztek, hősnőnknek többé nincs ideje. Mélységesen megveti őket, s csak akkor kerül velük kapcsolatba, amikor nem képes elkerülni ezt: egy állatot (vagy az állatokat általánosságban) kell megvédenie velük szemben vagy, amikor csak szükséges, harcol ellenük vagy, amikor csak lehetséges, felhasználja őket az árja ügy érdekében.

A „macskatörténet,” amelynek kezdettől fogva tevékeny résztvevője, legalábbis megmutatja, hogy főképpen esztétikai hozzáállása az állítólagos „arrogancia és erőszak” eszmeiségéhez nem csupán lehetséges, de logikus is – mindenesetre tökéletes összhangban áll azzal, amelyet a nemzetiszocialista doktrína egyik francia ellenlábasa² „visszataszító logikának” nevezett. S ez pontosan így van, mert a valódi árja rasszizmus – nemzetiszocializmus, hogy ismét történelmi elnevezését használjuk – nem csupán nem emberközpontú hitvallás, hanem egyenesen kizár bármiféle emberközpontú szemléletmódot.

Éppen ez okból e könyv semmiképpen sem nemzetiszocialista propaganda: a legtöbb ember, sőt, manapság szinte valamennyi ember szemléletmódja emberközpontú. Előttük nyíltan megvallva egy nagyszerű és harcos hit életközpontúságát, szinte bizonyos, hogy ellene fordítja őket. Azon kevesek azonban, kik távol állnak attól, hogy az embert tekintsék valamennyi érték forrásának és valamennyi dolog mértékének, csupán azt látják benne, amelyet Friedrich Nietzsche is: „híd az állati és a felsőbbrendű emberi állapot között.” Történetünk azt a roppant népszerűtlen, ám számunkra teljesen nyilvánvaló igazságot sugallhatja, hogy bármely gyönyörű és ártatlan fenevad – a természet beteljesített műve, mely a maga módján tökéletes – határozottan értékesebb, mint az emberi faj egy példánya, amely nem hajlamos (avagy születésénél fogva nem képes) az egyetlen dologra, mely, ha egyáltalán bármi, igazolja önmaga létezését: a felsőbbrendű ember tökéletességére. Azt állítjuk, hogy értékesebb, mert, legyen bármilyen korlátozott is a hatásköre, egy befejezett – hibátlan – műalkotás mindig jobb, mint egy kudarc. Amazok nagyon is képesek vonzást gyakorolni hősnőnk arisztokratikus hitére, s megértve ezt, számos korábbi támogatójukkal ellentétben, teljes mértékben tisztában van legtávolibb szándékaikkal is, s ezért tökéletesen érti, mit miért tesznek. Megérti ezt, és soha nem fordul vissza. Örömmel üdvözli őket: a harcos kisebbségnek szüksége van mindazokra, akiket „visszataszító logikája” fenntartás nélkül magához vonz. Mégis, ismét meg kell említenünk: ez nem propaganda, s nem is lehet az. Ki törődik egyáltalán a kisebbségekkel világunkban? A kisebbségek nem számítanak, mivel nem veszélyesek – vagy nem feltételezik róluk, hogy azok...

1 Ld. Savitri Devi: Gold in the Furnace (Calcutta, 1952, 210 old.) és The Lightning and the Sun (Calcutta, 1958; XV. fejezet: „Istenek a Földön”).

2 R. Grassot úr, a Francia Tájékoztató Iroda munkatársa, Baden-Badenben, 1948-ban.