“Próbának vetnek alá majd, mint aranyat a tűzben
” —2 Ezsdrás 16:73
“Tiszta arany vagyunk, amit a kohóba vetettek, hogy próbára tegyék. Lángoljon és bömböljön csak! Nincs semmi, ami bennünket elpusztíthatna!”
—Egy nemzetiszocialista szórólapból, amit 1948-ban a megszállt Németországban terjesztettek1
Saját szemünkkel kell látnunk Németország romjait ahhoz, hogy belássuk a gyűlölet hatalmas mértékét, amely az országot pusztasággá tette. Természetesen Londont is bombázták, ahogy még több angol és egyéb várost is a kontinensen. A háború az háború. Ám ez a bombázás valami más volt. A Kalkutta elleni fél tucat, védekező légitámadás a japánok részéről úgy viszonyult a londoni légitámadásokhoz, ahogyan ez utóbbiak Németország pokoli bombázásához a szövetséges gépek részéről, egyszerre többszáz fős alakzatokban, éjszakáról éjszakára.
A foszfor széles, lángoló sávjai töltötték be az eget. Vakító, fehér fényükben utoljára lehetett megpillantani a város körvonalait. Néhány másodperccel később az egész hely lángokban állt, néhány órával később pedig már csak egy továbbra is lángoló romhalmaz volt ott. Maga a foszfortól áztatott talaj is még napokig égett.
Nem egy, nem tíz vagy húsz, hanem az összes német várost ilyen szisztematikus pusztításnak tették ki az Új Rend ellenségei – „a keresztesháború folytatói Európában”, ahogyan az amerikaiak nevezték magukat. Azért tették ezt, hogy megbüntessék a német népet, mert szerette Adolf Hitlert, Vezérüket, Megmentőjüket és barátjukat. Azért is tették, hogy Adolf Hitlert büntessék, mert mindennél jobban szerette a német népet és általában az árja fajt, mert volt mersze értük kihívást intézni a világpolitika színfalai mögött megbúvó, láthatatlan Zsidó hatalmához. A gazemberek, akik kitervelték és végrehajtották ezt az embertelen bombázást, tudták, hogy kínzásának legbiztosabb útja, ha rémületet és szenvedést keltenek gyámoltalan népe körében. Szétzúzták Németországot, hogy ő lássa, ahogy szétzúzzák. Németek ezreit égették el elevenen – az utcák forrongó sarába ragadva azokat, akiknek nem volt idejük elrejtőzni, vagy a pincékben sütve meg azokat, akik ott kerestek menedéket –, hogy borzasztó haláluk éjjel-nappal kísértse őt. Az egész országot füstölgő romok halmaivá változtatták, hogy ő, a szegény Hatalmas jobban kínlódjon, mint azok a férfiak és nők, akiket ténylegesen ért a gyújtóbombák hatása.
Angol Halifax bombázógép a Ruhr-vidék felett.
S ki volt Adolf Hitler, ez a gyűlölt ember? Nem csupán az első, aki azért küzdött, hogy visszaadja az árja faj kollektív öntudatát és büszkeségét Németországban csakúgy, mint azon kívül, nem csupán az egyetlen, aki, miután minden elképzelhetőt megtett, hogy elkerülje a háborút, háromszor ajánlott Angliának tisztességes békét, hanem ő volt az is, aki megkímélte a menekülő brit hadsereg maradványait Dunkerque-nél, s lemondott arról, hogy megtámadja Angliát a végső győzelemre törve, mert szerető szíve mélyén még mindig hitt abban, hogy Anglia megérti gesztusa őszinteségét, lemond őrjöngő németellenes politikájáról, és segít neki felépíteni egy csodálatos világot az emberiség jobbik fele egyedüli ellenségének, a nemzetközi zsidóság pénzhatalmának romjain.
Ő az, aki ellen szabadjára engedték minden brutalitásukat, amit már évszázadok óta dédelgettek magukban.
Ahogy ma átsétálunk Hamburg, Köln, Koblenz, Berlin vagy bármelyik német város porig bombázott utcáin, vagy ha csak megpillantjuk ezeket vasúti kocsink ablakából, azok a mérföldekre húzódó romhalmazok, bármely részén is legyünk az országnak – megperzselt falak, melyek közül széthasadt körvonalak merednek fel a szürke vagy kék ég felé vagy a napnyugta izzásában ameddig csak a szem ellát, összecsavarodott vasdarabok lehetetlen halmai, szétdarabolt kövek és cementtömbök tornyosulnak végtelen pusztaságok fölé, ahol egykor az élet virult, ahol egyszer emberek éltek boldogan, ahol a Führer nyújtotta a kezét a kisgyermekek felé alig öt éve –, ahogy látjuk ezt, és ha felidézzük azt a borzalmas poklot, amely ilyen visszatetsző pusztítást előzött meg és okozott, nem csupán a diadalmas háború előtti napokra gondolhatunk, és érezhetjük: „ezt tették, hogy meggyilkolják az új Németországot!”, hanem felidézhetünk egy eléggé másfajta képet is, Dunkerque sárban úszó tengerpartját, és az ott összegyűlt, szánalmas túlélőit a brit expedíciós hadseregnek 1940 tavaszának végén, mocskosan és szakadtan, megsebezve és éhesen, de mindenekelőtt űzött állatokként halálra rémülve, előttük a tajtékzó tengerrel, mögöttük a német hadosztályokkal, eső, villámlás és a sötét éj körülöttük, rettegve várva az egyetlen sorsot, amely nagy valószínűséggel lesújt rájuk, a halált. Oly könnyű lett volna a győzedelmes német hadseregnek, hogy előretörjön, és lemészárolja mindannyiukat, az egész háborúnak véget vetve így. Ó, oly könnyű! Ám utasítás érkezett dicsőséges menetelésük közepette a meghökkent tábornokok és közkatonák számára fentről, utasítások attól az Embertől, akivel Anglia hadban állt, ám aki mégsem harcolt Angliával, a nagylelkű, szerető és reménykedő német Führertől, aki nem ismert ellenséget a brit hadsereg zömét képező, félrevezetett árják között: „Tartsanak néhány kilométernyi távolságok köztük és a német hadsereg között”, más szóval: „Kíméljék meg őket! Tegyék lehetővé számukra, hogy zavartalanul várakozhassanak hajóikra, és biztonságban érhessék el Anglia partjait.”2 Bármit is érzett a német főparancsnokság a legyőzött agresszorral szemben, a parancs az parancs volt számukra. A brit expedíciós hadsereg maradványai számára lehetővé tették, hogy éljenek és hazatérhessenek, feltöltsék a soraikat és újra harcolhassanak.
Úgy emlékezhetünk a második világháborúnak erre az epizódjára, ahogyan megszemlélhetjük valamennyi német város romjait is, a férfiak és nők állapotát, a túlzsúfolt helyeken, ahol még mindig lehetséges az élet, s ennek az ördögi bombázásnak valamennyi nyomorát, keserűségét és következményét. Tűzfolyamokat, gyújtóbombák tonnáit zúdítottak öt éven keresztül embereire – ez volt Anglia hálája Adolf Hitler számára, amiért ő megkegyelmezett az ellenség katonáinak a győzelem órájában. Ez volt az Amerikai Egyesült Államok hálája, amiért megparancsolta, hogy ne lőjék le az ejtőernyőseit, akiket német földön ejtettek foglyul. Ez volt Oroszország és a nyugat érdemtelen árjáinak hálája az Ember iránt, aki szerette őket, mint fajt, s aki a dicsőség és bőség korszakát álmodta meg számukra a saját népe oldalán, egy olyan világban, amely mentes a zsarnokságtól és a pénz uralmától.
* * *
E folyamatos terror alatt szenvedett a német nép, először reménykedve, hogy a megpróbáltatások hamarosan véget érnek, és a győzelem már közeleg, majd később, ahogy teltek a hónapok, és jele sem volt a helyzet javulásának, egyre csökkenő reménnyel. Az elégedetlenség növekedni kezdett a közönséges emberek körében, akik nem voltak képesek megérteni, hogyan lehetne bármi – ideértve a feltétlen megadást is – egyáltalán rosszabb, mint az, amit éppen el kell viselniük.
1945 májusában, amikor Németország ténylegesen elismerte vereségét, úgy tűnt, nagyon kevés maradt csak meg abból a ragyogó szellemből, amely olyan magasra emelte az országot a két világháború között, s még az éppen befejeződött harcok korai szakaszában is. Keletről és nyugatról egymással teljesen megegyező mértékben kapzsi, kegyetlen és gyűlölködő ellenséges hadseregek – minden ízükben „náciellenesek”, legyenek akár a marxista ideológia hitvallói, akár a még ennél is képmutatóbb és ostobább demokráciáé – nyomultak előre, hogy megszállják a lefegyverzett Németországot. Az elkínzott nemzet tömegei azok fáradt beletörődésével figyelte közeledtüket, akik elérték minden lehetséges szenvedés határát.
A keleti horda megerőszakolt minden nőt, akit csak el tudott kapni, ellopott mindent, ami csak megtetszett neki, milliókat űzött ki házukból és otthonukból, hogy oroszokat, lengyeleket és cseheket költöztessen a helyükre. A nyugati banda, miközben talán egy kicsivel kevésbé barbár módon viselkedett a nőkkel szemben, más tekintetben alig volt jobb, mint a keletiek. A franciák a legátlátszóbb ürüggyel embereket taszítottak le a vonatokról – én magam is láttam egyet, ahogy ezt tették, most, három évvel a háború befejezését követően, s így igen jól el tudtam képzelni, miként cselekedhettek 1945-ben. Az utcákon is végigdübörögtek, hivalkodóan, tele ételekkel, az éhező lakosság szeme láttára. Magukkal vitték családjaikat, hogy elfoglalják a legjobb állapotban maradt házakat, s a kimerült Németország költségére hízhassanak. A britek és az amerikaiak is nagyobbrészt ugyanezt tették. Tizenöt perc és egy óra közti időtartamokat adtak meg az embereknek, hogy elhagyják lakásaikat, s menjenek oda, ahová akarnak – ahová tudnak – amikor ők kényelmes szállásra vágytak. Legtöbbször néhány nap alatt disznóólakká változtatták ezeket a helyeket, s mikor továbbálltak, magukkal vittek onnan bármit, ami csak megtetszett nekik. Megdöbbentően fényűző „győztesek klubját” hoztak létre Hamburg romjainak kellős közepén, s az oroszokhoz hasonlóan ők is letépték a Führer valamennyi arcmását a középületekről, elégettek minden nemzetiszocialista irodalmat, amire csak rá tudták tenni a kezüket, s szisztematikus gyűlölettel üldözték mindazokat, akikről tudták – vagy csak azt hitték –, hogy nemzetiszocialista.
Bármi lett légyen is a foglalkozásuk, közülük egy sem tarthatta meg azt az állást, amelyet korábban betöltött. Legtöbbjüknek egyáltalán nem engedték meg, hogy dolgozzon. Ezreket tartóztattak le, börtönöztek be, kínoztak meg kegyetlenül, majd koncentrációs táborokba küldték vagy halálra ítélték őket. Köztük voltak Hitler legközelebbi munkatársai, a nemzetiszocialista kormány tagjai, a német hadsereg tábornokai, az SS-ezredek és az ifjúsági szervezetek vezetői – néhányuk a modern idők legnagyszerűbb jellemei. Hosszú hetekig és hónapokig – valójában több mint másfél évig – húzták el az 1945-46-os, túlságosan is híres pert, amely a történelem hajnala óta az igazságszolgáltatás legvisszataszítóbb paródiája volt. Ahogyan azt mindenki tudja, gyalázatos akasztásokkal végződött, a lehető leglassabb és legbrutálisabb módon (valamennyi kivégzés nagyjából huszonöt percig tartott). Azokat az embereket végezték így ki, akik egyetlen bűne az volt, hogy teljesítették kötelességüket, de a háborút nem sikerült megnyerniük. Mindez a szörnyűség ráadásul egy régi, középkori város, Nürnberg maradványai közt ment végbe, amely alig néhány évvel korábban az újjászületett Németország dicsőségének, az évről-évre megrendezett pártnapok csodálatos látványosságának helyszíne lehetett.
Amikor a két világháború között a két olasz kommunistát, Saccót és Vanzettit perbe fogták és kivégezték az Egyesült Államokban, a világ minden tájáról tiltakozás és felháborodás hallatszott. Plakátokat ragasztottak a falakra és nyilvános tüntetéseket rendeztek Európa valamennyi nagyvárosában, hogy tiltakozzanak a marxizmus két vértanújának elítélése miatt. 1945-ben, 46-ban és 47-ben nem kavarták fel ilyen érzések az Istentől-elhagyatott Európát (sem az egész Istentől-elhagyatott világot) a Nürnbergi Per huszonegy áldozatának vagy a többezer másik nemzetiszocialistának az érdekében, akiket kisebb-nagyobb „háborús bűnösnek” bélyegeztek meg üldözőik, s ennek fényében hoztak felettük ítéletet a szövetséges álbíróságok a megszállt Németországban. Nem – még a perek közönyös illegalitásában, pár ember alkalmi megjegyzésében az éppen zajló eseményekről és talán egy-két könyvecskében sem – s ezek még a lehető legenyhébb megfogalmazások. Másfelől pedig vagy a győzedelmes barbárok zajos vidámsága elfogott ellenségeik szenvedései felett vagy az álszent kalandorok és bolondok még felháborítóbb önelégültsége, az emberiség önjelölt megújítóinak atyáskodó előadásai, annak reményében, hogy egy ilyen történelmi „igazságszolgáltatás” után a németek legalább „megtanulják, hol a helyük”, megtagadják a nemzetiszocializmust, és jó kisfiúként alkalmazkodnak a győztesek eszmeiségéhez, beszédek a rádióban a német nép fokozatos visszatéréséről a „keresztény civilizáció eszméihez”, most, hogy a náci „szörnyek” halottak.
Mennyire emlékszem még a változatos fajtájú, angolul beszélő majmok ostoba, vulgáris, kegyetlen és egyértelműen émelyítő tekintetére, amellyel a történelem legnagyobb bűneinek egyikét szemlélték, és az ehhez hozzátartozó képmutatásra is! Talán még soha nem érezte senki tisztábban, micsoda átok is a keresztény civilizáció puszta létezése. A pogányok nem szégyenítették volna meg magukat ennyire. Mi bizonyosan nem viselkedtünk volna így, ha megnyertük volna a háborút – mi, akik célja az volt, hogy feltámasszuk az árják között a büszke pogány szellemiséget az egész világon. Meglehet, szétzúztunk volna minden ellenállást, ám nem csináltunk volna ilyen színjátékot az ítélethozatalból, pusztán azért, hogy elítéljuk ellenségeinket, és nem próbáltuk volna meg eltéríteni őket az eszmeiségüktől. Ó, nem, mivel mi tudjuk, hogyan kell ölni és hogyan kell meghalni, de nem tudjuk, hogyan kell hazudni a célból, hogy a saját és más népek szemében igazoljuk tetteinket. Egyedüli igazolásunk a nemzetiszocializmus diadala, azé a szervezeté, amely most, a földön, az emberi fajok harmonikus hierarchiáját biztosítja valódi földreszállt istenek fajtájának vezetésével. Nincs is szükségünk másra. Ellenségeink – a kommunisták kivételével, akik, meg kell hagyni, módszereikben éppolyan alaposak és őszinték, mint mi – olyan „erkölcs” nevében üldöznek bennünket, amelyben nem is hisznek, s ezért szívünk legmélyéből vetjük meg őket. Jobban megvetjük, mint amennyire valaha is gyűlölhetnénk őket. Meglehet, elvesztettük a háborút, vagy, hogy pontosabbak legyünk, puhányok és valódi árulók – ersatz nácik és nyílt antinácik – elvesztették nekünk. Ám inkább azt választjuk, hogy kivesszünk örökre, még az emberek emlékeiből is, mindvégig ragaszkodva önmagunkhoz, ahelyett, hogy legyőzőinkhez hasonlóan uraljuk a világot. Inkább pusztuljunk el, és maradjunk az idő sötét örökkévalóságában, mint egy villanás az éjszakában, rövid és csodás fejezetünk megörökítetlen tényeként, mint hogy csak egyetlen egyet is átvegyünk demokratikus „erényeik” közül.
* * *
Ám a nemzetiszocialista lélek – a tizenöt évszázadon át tartó szunnyadásából újjáéledt árja lélek – nem szándékozik ismét meghalni. Elmondhatatlan szenvedések során keresztül fénylik, megtisztultan, büszkén és legyőzhetetlenül, valamennyi német szemében, aki érdemes erre az elnevezésre, ha vesszük a fáradtságot, és hozzájuk fordulunk. Megnyilvánul néma gesztusokban, suttogásokban, az emberfeletti, életre és győzelemre irányuló akaratban, a kínzással és a halállal szembeszegülő, ragyogó dacban és az üldöztetésre adott válaszban, amely, még egy puszta esztétikai nézőpontból is alighanem egyedülálló a világtörténelemben.
1945-ben a széttépett és elhagyatott Németország, ellenséges hadseregektől elárasztva, telhetetlen megszállóitól kifosztva, az egész gyáva világtól megvetve nem tehetett semmit, nem mondhatott semmit, s gondolni is alig gondolhatott valamit. Elkábult, mint a ringből ideiglenesen kiütött bokszoló. Tömeges öngyilkosságokról és nagyméretű, Szibériába történő deportálásokról számoltak be a szovjet megszállási övezetből, miközben az oroszok és a csehek marhavagonokba (vagy még ennél is rosszabbakba) zsúfolva, mindenüktől megfosztva, kiéhezve távolították el az otthonukból Kelet-Poroszország és a Szudétavidék teljes német lakosságát, több mint tizennyolc millió embert, hogy Nyugat- és Dél-Németországra zúdítsák őket. Olyan mértékű erőszak, gyújtogatások és egyéb rémtettek tomboltak szerte az országban, amilyenekre évszázadok óta nem volt példa.
A puszta tény, hogy egy házat nemzetiszocialisták birtokoltak, elegendő indok volt a kifosztásához a környék bűnöző elemei számára, jól tudva azt is, hogy büntetlenül megtehetik. Egyetlen férfi vagy nő sem érezhette magát biztonságban azt utcákon vagy az otthonában, akiről köztudott volt, hogy Hitler őszinte híve. A megszállók a nemzetiszocialista rezsim valamennyi külső jelét egyetlen szempillantás alatt eltöröltek a németországi zsidók segítségével.3 A megszálló erők tagjai irodákban, kávézókban, a lerombolt vasútállomásokon, s minden nyilvános helyen kegyetlen vidámsággal pusztították a Führer valamennyi arcképét, néhány, a helyszínen jelenlévő gazemberrel együtt. Az összes ütés, valamennyi tőrdöfés vagy kardvágás a kartonra vagy a fára, minden papír széttépése, a horogkereszt szent szimbóluma dicsőséges napjaira történő összes emlékeztető megszentségtelenítése egyre újabb és újabb megerősítése volt számukra a nemzetiszocializmus felett aratott győzelemnek.
Az ilyen alkalmakkor éppen arra járó, igaz nemzetiszocialista – ezer közül egy, akinek idealizmusát még ideiglenesen sem hallgattatta el az éhezés és a nehézségek – szemét könnyek öntötték el, szívét pedig harag töltötte be. Több tucatnyi hasonló otrombaságnak lehetett szemtanúja már azon a napon, és még többnek korábban. Az újságosoknál az immár a szövetségesek irányítása alatt megjelenő lapok főcímében megpillantotta a prominens nemzetiszocialisták letartóztatásáról szóló legfrissebb híreket. Hallotta, hogy a vidék legközelebb eső „bunkereit” egymás után robbantják fel, mint a Harmadik Birodalom hatalmának gyűlöletes maradványait. Látta, ahogy az utcákon a diadalmas demokráciák katonái masíroznak fel-alá, tisztjeik pedig ki-be járkálnak a klubokból, amiket sietve emeltek városa romjain. Tudta, hogy az efféle látványosságok megszokott jelenségek lesznek hónapokig – sőt, talán évekig –, az ilyen hírek mindennaposak, s az üldöztetés és levertség, a félelem és gyűlölet légköre válik a „normális” légkörré büszke Németországában. Tudta, hogy most már nincs remény arra, nincs közvetlen jövője annak, amit szeretett és amiért kiállt, és elfordította a fejét, hogy ne lássa, ahogy Adolf Hitler arcképét a sárba tapossák, ne lássa a visszataszító vidámságot a nap győzteseinek arcán.
Mégis, bármi is történt és bármi is történhet még – a nemzetiszocializmus akár ismét megerősödik, akár nem – ő soha nem lenne képes megvonni hűségét attól az örökkévaló Eszmétől, amelyen a Führer megpróbált felépíteni egy igazabb civilizációt és egy szebb emberiséget. Éppen ellenkezőleg, még talán soha nem tűnt a legnagyobb európai ilyen nagyszerűnek a számára, mint most, a legmélyebb szerencsétlenségből, az üldöztetés, sőt, ami még ennél is rosszabb, saját népe látható érzéketlensége közepette felidézve. Ezekből a milliókból az öt évnyi barbár bombázás, s a jelenlegi éhezés és nyomor mindent kiölt, kivéve a táplálék és meleg iránti állati reakciót, minden vágyat, kivéve azt, hogy békén hagyják őket, és legalább egy kicsit kevésbé szenvedjenek.
A hithű fiatalember hazasietett. Romokban álló háztömbhöz ért, lement néhány lépcsőfokon, és megérkezett a környéken található egyetlen lakható helységbe, a pincébe, ahol egy barátjával élt. A helynek legalább az az előnye megvolt, hogy távol esett a nem kívánt megfigyelőktől és hallgatózóktól, akik készek voltak beszámolni minden hűséges nemzetiszocialistáról. Kinyitotta az ajtót, majd gondosan bezárta maga után. Ezután felemelte jobb karját – 1945 májusában –, és úgy üdvözölte bajtársát, ahogy azokban a napokban is tette, amikor együtt meneteltek a rohamosztagosok soraiban: „Heil Hitler!”
A hideg, nedves és sivár szoba csendjében, ahol az előző napról megmaradt, néhány főtt krumplin kívül semmi ennivaló nem volt, a szeretet, büszkeség és erő két misztikus szava tisztán és diadalmasan visszhangzott. A bajtárs talpra ugorva ugyanezt a mozdulatot tette, s megismételte, most éppen úgy, mint akkor, mint mindig, a szavakat: „Heil Hitler!”
Üdv, legyőzhetetlen Németország! Üdv, halhatatlan árja ifjúság, a világ elitje, kiket a sötét erők ügynökei éheztethetnek és megkínozhatnak, de soha nem győzhetnek le! A hit szerény megvallása e két ismeretlen, ám valódi nemzetiszocialistától 1945-ben önmagában is a győzelem jele.
S nem ez az egyetlen.
Ugyanennek a borzasztó évnek, 1945-nek a telén – vagy 1946 elején történt? - a szemtanú, aki beszámolt róla nekem, már nem emlékezett pontosan – egy vonat haladt át Saarbrückenen a megszállt Németország különböző koncentrációs táboraiba szállítva többezer német hadifoglyot, akik egyetlen bűne az volt, hogy a nemzetiszocialista erők elitjéhez, az SS-hez tartoztak. Az egymáshoz préselődő fiatalemberek ki tudja hány órája álltak már a sötét, fagyos marhavagonokban, étel és ital nélkül, a legnélkülözhetetlenebb emberi szükségletektől is megfosztva. A halálnál is rosszabb végzet felé tartottak, a pokol bugyrai felé, és ezt ők is tudták. Mégis, noha senki nem láthatta (mivel a vagonok teljesen zártak voltak, leszámítva egy keskeny rést a tetejükön), egyvalaki mégis hallotta őket, ahogy énekeltek, mégpedig az SS-hadtestek dicsőséges dalát, dacolva borzalmas jelenlegi állapotukkal és a rájuk váró még borzalmasabb jövővel. Ahogy a vonat tovagördült, jól ismert szavak hatoltak el a vágánynál összegyűlt, csendes és komor tömeghez, a nemzetiszocializmus diadalmas napjainak visszhangja Németország vértanúságának közepette, az elpusztíthatatlan akarat bizonyossága, s immár az új felemelkedés ígérete is, nem számít, mikor és hogyan: „ha mindenki hűtlenné is lesz, mi akkor is hűségesek maradunk...”4 Minden bámészkodó a könnyekig meghatódott, ahogy én is, amikor most, csaknem három évvel később elmesélték nekem.
A vonat elhaladt előttük, majd eltűnt a távolban. Többé nem hallhatták az SS dalát, de tudták, hogy az ifjú harcosok még mindig énekelnek, s emlékeztek az ajkukról felcsendülő szavakra, hónapokig, talán évekig, éhségben, lázban és agóniában töltött életük mottójára, a gyáva zsidók és ügynökeik kezétől elszenvedett kínzások közepette, haláluk legutolsó pillanatáig: „Hűségesek, mint a német tölgy, mint a hold- és a napsugár.”5
Merre járhatnak most ők, ezek a kiváló, ifjú nemzetiszocialisták, valódi emberek az emberszabásúak között, az emberek közt járó isten követői? Legtöbbjük valószínűleg már halott mostanra, vagy tönkretett egészséggel és minden jövőbeli kilátás nélkül tértek haza a fogságból, a „nácitlanítás” mindenható gépezete által összezúzva. Ezt az egész szervezetet alemberek hozták működésbe Németországban, hogy porrá őröljék mindazt, ami természetétől fogva erős és gyönyörű, értelmes és büszke, uralkodásra érdemes – mindaz, amit a férgek nem képesek megérteni, s ezért gyűlölnek. Legnagyobb részük sorsa kétségtelenül ez. Ám nem mindannyiuké. Az árja isteneknek köszönhetően, akik szeretik az örök Németországot, és bizalommal vannak iránta, néhányuk csodával határos módon megtartotta testi életerejét a nemzetiszocialista eszmékkel együtt, s akár koncentrációs táborban, akár otthon vannak, arra várnak, hogy vezetők legyenek, és diadalmaskodjanak az eljövendő küzdelemben. Az antikvitás hőseihez is méltók ezek a katonák, akikről az imént meséltem, vagy az ehhez hasonlóan megható történetek szereplői, akikről nem hallottam, legyenek most bárhol is, a halhatatlan SS – és SA – rettenthetetlen túlélői. Visszhangozzon egy nap a dal, amelyik a fogság vagonjaiból szállt fel Saarbrücken állomásán, azon a sivár estén, amikor úgy tűnt, minden elveszett, visszhangozzon Európa és Ázsia országútjain, ismét megkezdett menetelésüket kísérve dél és kelet felé, a világ végéig! Megérdemlik ezt, s mi is megérdemeljük, mindnyájan, közel s távol, akik titkos tetteinkben és csendes várakozásunkban hűek maradtunk Führerünkhöz és eszméinkhez, a hitét vesztett többség közepette.
* * *
A többség mindig hitetlen. A többség átlagos férfiakból és nőkből áll, akik se nem jók, se nem rosszak, s akik számára mindennapi életük és személyes kötelékeik biztonsága és kényelme mindig fontosabb az olyan hatalmas, személytelen eszméknél, mint a mieink. A többség csak akkor áll ki nyíltan a nagy eszmék mellett, s hirdeti szóval és tettel a nagy vezérek iránti odaadását, ha úgy érzi, biztonságban megteheti ezt, anélkül, hogy fenyegetné a napi betevőjét vagy megzavarná magánéletét. Még a legkiválóbb árja többség sem mentes egyelőre az ilyen gyengeségektől, s egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy valaha is az lesz – valaha is az lehet – még a nemzetiszocialista nevelés éveit követően sem. Ezért van az is, hogy társadalompolitikai bölcseletünk mindenekelőtt ugyan a fajon alapszik, ám nem kizárólag a fajon, hanem a személyiségen is. A személyiség mindig a kisebbség kiváltsága, annál inkább, mivel ez erősebb és tudatosabb, határozottabb és ebből következően megbízhatóbb is.
És mégis, e tagadhatatlan, egyetemes tény ellenére, nem az nyűgöz le elsősorban egy idegen nemzetiszocialistát manapság a megszállt Németországban, hogy oly kevés hiteles némettel találkozik, hanem éppen ellenkezőleg, az, hogy oly sokat talál közülük, gyakran olyan körökben, ahol a legkevésbé számítana rá. Nem kényszerít semmi, hogy csalódással nyugtázzuk, mennyire hasonló Európa árja lakosságának legtudatosabbja az emberiség en masse tekintett bármely részéhez, a tizenkét évnyi nemzetiszocialista uralom ellenére, hanem, épp ellenkezőleg, észrevehető, mennyire különböző maradt attól, az Új Rend ily rövid időszakát követően is.
Ahogyan már említettem, a vigasztalan ország – nyilvánvalóan – mentes minden külszíni náci jeltől, képtől vagy könyvtől, s a német nép hallgat – alkalomszerűen, közömbösen –, legalábbis elsőre úgy tűnik, mindarról, ami a nemzetiszocializmussal kapcsolatos. Beszélnek minden egyébről, csak „erről” nem.
Az idegen, aki az ország „megszállására” vagy kereskedelem, esetleg „érdekes” cikkek küldése miatt érkezett ide a demokratikus sajtótermékek számára, melyek tudósítójaként működik, az ellenszenvet tápláló kívülálló, kinek szemében a nemzetiszocializmus átok vagy aki számára a politika érdektelen dolog, csak vállat von és így szól:
- Nos, valószínűleg belebetegedtek a boldog ’rendszerbe’! Nem hibáztathatjuk őket, látva, micsoda zűrzavar közepette talált rájuk.”
Vagy talán összetéveszti a német népet valami közönyös birkanyájjal, melyet csupán az evés-ivás, a napi munka s az anyagi jólét érdekel, amely bárkit hajlandó követni, aki ezeket a dolgokat ígéri, s meg is tartja ígéretét.
- Mire gondol? – kérdezte tőlem egy magas beosztású francia, aki három évet töltött Németországban – Amiatt követték Hitlert, amit meg tudtak szerezni tőle, a lehetőségért, hogy más nemzetek kárára megszedhessék magukat, hogy hosszúszárú csizmában parádézhassanak és a hazájukban éppen úgy, mint külföldön is, erőszakosan viselkedhessenek. Egy maroknyi fanatikuson kívül fikarcnyit sem törődnek most már vele, csak az elveszített előnyök miatt zúgolódnak, és várják az új urat, aki ismét biztosítja számukra a parádékat és a jólétet, bárki is legyen az. Ilyenek a németek!
- Ne legyen ebben ennyire biztos, kedves uram – akartam válaszolni, de nem azért érkeztem, hogy vitába szálljak vele.
Más esetekben a kapituláció óta itt megtelepedett ellenség a németeket „alattomosnak” és „a vereségben méltóságát veszítettnek” találta, hogy a francia megszállási zóna egyik tisztjét idézzem, akihez röviddel az országba érkezésem után látogattam el. (Jó viszonyban kell maradnunk kifelé az ilyen teremtményekkel is, bármennyire is megvetjük őket a szívünkben. S annál inkább, minél veszélyesebb életet élünk.)
- Annyi náci lehet – mondta még ez az ember –, amennyit csak akarunk. És a legrosszabb fajtából. Ám soha nem mondanák el ezt, soha nem tudhatjuk, mi jár a fejükben valójában. Három évet töltöttem az országban, és folyékonyan beszélem a nyelvet. Sok emberrel kötöttem barátságot, de csak egyetlen eggyel találkoztam – eggyel mindez idő alatt – aki elmondta nekem, hogy ő – egy nőről van szó – még mindig ragaszkodik a nemzetiszocializmushoz. S állítólag én még szerencsés vagyok, mert mások eggyel sem futottak össze.
- Drága uram – gondoltam –, maga egyáltalán nem ’szerencsés.’ Én alig egy hete voltam itt, s máris több mint ötven emberrel akadtam össze – férfiakkal és nőkkel vegyesen – akik elárulták nekem ’ezt’, vagy lehetővé tették, hogy minden nehézség nélkül rájöjjek. Ám a magam részéről nem szólok egyetlen szót sem, nehogy megsejtse, miféle ügyfél lennék magam is ebben az ügyben, és nyomozni kezdjen utánam. Ne féljen! Nem fogom felriasztani az alvó kutyát. Nem fog megismerni engem – és az igazi Németországot – egészen a felszabadulásig.
Nos, addig viszont az egyedüli külhoni, aki számíthat rá, hogy bármit is megtudhat a valódi Németországról, az őszinte külföldi nemzetiszocialista, aki nem csupán elméletben az, nem csak levonja némán a konklúzióit, higgadtan várva a következő háborút, ami majd helyrehozza a dolgokat, hanem cselekszik, szereti annyira a Führert, hogy kockázatot vállaljon érte, szereti annyira a német népet, hogy megossza velük a nehézségek és az üldöztetés terhét, s a szegénység, hit és veszély gyönyörű életét élve nem részesül más védelemben, csak a halhatatlan istenekéiben.
Egy ilyen személy természetesen igazabb bepillantást nyerhet manapság a németek érzelmi reakciójába, mint bármilyen más kívülálló, vagy akár a németek többsége is, mivel talán senki nem fél tőle. A nemzetiszocialista rendszer kétségtelen ellenségei, akiknek minden okuk meg lett volna félni attól évekkel ezelőtt – nagyon is jól tudják, hogy, bármennyire is szeretne, ma már nem lehet az ártalmukra. (Pont ellenkezőleg, ha rátalálnak, és úgy akarják, ők követhetnek el bármit ellene. Ám hiúságukban őszintén kifejezésre juttatják, hogy szerintük egyetlen külföldi sem támogathatja komolyan a rendszert, amit gyűlölnek, annak vereségét követően. A külföldi náci megérzi a veszélyt, és vigyáz arra, hogy ne ismerjék ki túlságosan.) Az emberek többsége, akik „nem politizálnak”, akik félnek csak egyetlen olyan szót is kiejteni, amely „Hitler korát” dicsőíti, amint biztosan tudják, kicsoda is ő, őszintén elmondják neki a véleményüket az Új Rend valamennyi fontos személyiségéről. Néha tönkre is teszik pár illúzióját, anélkül, hogy szándékukban állna, ám bizonyosan megbíznak benne, éppen azért, mert nemzetiszocialista.
S mindenekelőtt ő az egyetlen idegen, akinek a hithű német nemzetiszocialisták – azok, akik a próbatétel napjaiban nem csupán megőrzik meggyőződésük bátorságát, hanem készen állnak újrakezdeni a küzdelmet az első adandó alkalommal – fenntartás nélkül hihetnek és hisznek is.
Ugyanakkor lenyűgöző, nem csak, hogy milyen tudatosan – mennyire élően –, de az is, milyen nagy számban vannak jelen a kifelé néma, kifelé tompa – „önző” és „minden idealizmustól megfosztott” – átlagos németek között. Egyszer megkérdeztem egy férfit, akiről tudtam, a legtisztább jellemű náci, hogy hány „hozzá hasonló” él az egész országban. Komor pesszimizmussal így felelt:
- Nagyon kevés, talán két millió, de biztosan nem több, mint három.
- Németország megérdemli, hogy uralkodjon – feleltem –, ha valóban még mindig három millió ilyen fiával és lányával büszkélkedhet. Ez igen jó arány. (S személy szerint hajlok arra, hogy sokkal többen vannak három milliónál.)
Érezni Európa e büszke elitje (amely a világ elitje is) bizalmát, most, 1948-ban, amikor tudja, hogy nem bízhat senkiben, bizonyosan a legmeghatóbb élmény, amiben egy külföldi nácinak csak része lehet napjaink Németországában. Valami szerény hajlékban üldögélni egy lerombolt város közepén vagy egy magányos helyen, vidéken, s a saját fülünkkel hallani a Führerünkbe – s mindabba, amit ő képvisel – vetett megingathatatlan hitet olyan férfiaktól és nőktől, akik a diadalban éljenezték őt, a katasztrófában pedig továbbra is mellette álltak, s e három év során ellenségeitől minden elképzelhető üldöztetést elszenvedtek, férfiaktól és nőktől, akik soha, még látszólag sem egyeztek ki azokkal, akik gyűlölik őt, bármibe is került nekik a bátorságuk, s akik most, amikor úgy tűnik, minden ellenük fordult, készek a harcra az ő nagyszerű álmaiért – ezért megéri eljönni ide a világ másik végéről.
Imádni bennük az örökkévaló Németország büszke lelkét, s elhozni számukra a nehézségekben és veszélyben is elhivatott együttműködésünkön keresztül az egész árja emberiség jövőbeli megbecsülésének előjelét, melyet oly nagyon megérdemelnek – ez bármilyen áldozatot megér. Méltónak lenni hozzájuk – kiérdemelni a jogot, hogy azt mondhassuk, „mi”, s nem pedig „ők”, amikor róluk beszélünk –, ez megéri azt, hogy annak tudatában éljünk, pályafutásunk bármely pillanatban börtönben vagy koncentrációs táborban érhet véget.
De addig is, amíg még szabadok vagyunk, élvezetet lelhetünk abban, hogy megtagadjuk azokat, akik most a markukban tartják Németországot. Kényszerítenünk kell őket, hogy érezzék – tudják –: nem sokáig tarthatják leigázva az országot. Meg kell tanítanunk őket arra, hogy az anyagi hatalom kétség kívül valami, de korántsem minden. Ahogy a Führer helyesen állította: „A Weltanschauung nem pusztítható el erővel, hanem csupán egy másik Weltanschauung erőszakos befolyásával.”6
* * *
Egy másik Weltanschauung? Melyik? Mit tudnak ellenségeink a világ számára ajánlani a nemzetiszocializmus helyett, amit oly keményen igyekeznek elpusztítani, mint az általuk elutasított természetes elit legtisztább kifejeződését napjainkban? Mijük van nekik, amire felépíthetnék a jövőt? A kereszténység, amelytől a világ már amúgy is beteg? Vagy a demokrácia, a másik, nagymérvű komédia? „Szabad véleménynyilvánítás mindenki számára”, kivéve azoknak, akik gondolnak magukra, és szeretik az igazságot. „Szabad cselekvés mindenki számára”, kivéve a jobb férfiakat és nőket, akik úgy cselekednének, ahogy gondolkoznak, ha hatalmat kapnának, s akik úgy gondolkoznak, mint mi. Rossz emberek elhelyezése nekik nem megfelelő helyekre, a nemzetek vagyonának fosztogatása okos gazemberek által, a csőcselék uralma? Vagy a kommunizmus, a tömegek valamennyi téveszméje közül a legravaszabb, az az eszmerendszer, amely külsőleg a miénk igen sok jellemzőjével bír – s éppen ezért, első látásra vonzó lehet a kapitalizmus őszinte gyűlölői számára –, ám nem rendelkezik azzal a két alappillérrel, amelynek hitvallásunk az örökkévalóságot köszönheti, a fajok természetes hierarchiájának elismerésével, s a személyiség fontosságának megragadásával a történelemben és az élet minden területén?
Komolyan elvárják bárkitől is, aki tanulmányozta a nemzetiszocializmust – s a fortiori bárkitől, aki élt is benne –, hogy lelkesedjen bármelyikért az emberi elme fentebbi csapdái közül?
A kereszténység még mindig kielégítheti a vakokat, az öregeket és a gyengéket – az olyan emberek típusait, mint azok a kedves, idős, brit szűzek, akik mind a mai napig képtelenek elhinni, hogy hímnemű honfitársaik foszforbombákat használtak a háború során, vagy hogy rosszul bántak a német hadifoglyokkal. Az ilyen naiv emberek a bolondok paradicsomában élve eltölthetik még hátralévő néhány csendes napjukat annak lehetőségei felett tűnődve, amit „ezoterikus” kereszténységnek neveznek, s amely szembenáll a megbukott, exoterikus irányzattal. Ám a világ millióinak nincs ideje erre az értelmetlenségre, bármi lesz is a soron következő elnevezése, az erősek pedig megvetik ezt. A demokráciát halálra ítélte az a tény, hogy maguk a demokraták is nagyon jól tudják: az egész csupán egy szánalmas színjáték. A kommunizmus – a valódi kommunizmus, nem pedig a nyugati fogyasztásra szánt, felhigított változat – talán a legjobb eszmeiség a kínai kulik, India alacsonyabb kasztjai (a keresztény misszionáriusok korábbi ügyfelei, s az iszlámra egykor könnyen áttértek) s Észak-Afrika és a Közel-Kelet tetves tömegei számára. Ám nem a felsőbbrendű fajok dolgos férfiainak és nőinek, éljenek akár nyugaton, akár keleten, különösen ha megtudják, hogy a nemzetiszocializmus alapítója mennyit tett a munkásokért. Nem megfelelő a gondolkodó emberek számára sem, akikben az árja tudatosság már egyszer s mindenkorra feléledt – vagyis nem megfelelő nekünk. Soha! Jöjjön csak az áradat! Egy időre talán, anyagi szempontból maga alá gyűri egész Európát, s meghosszabbítja próbatételünket, ám hatása végül ugyanolyan erőtlennek fog bizonyulni, mint a demokratikus Weltanschauungé. „Semmi nem pusztíthatja el azt, ami az igazságra épült.”7 E szavakban, melyek egy Németországban 1948-ban terjesztett szórólapról származnak, rejlik a jövőbe vetett hitünk. A társadalompolitikai bölcseletünk mögött álló igazság – hűséges képviselői jellemével együtt, most, próbatételünk időszakában – a legerősebb biztosítéka annak, hogy minket sosem lehet legyőzni.
Ma szenvedünk, s lehet, hogy holnap még többet fogunk elszenvedni. Ám tudjuk, hogy ez nem fog örökké tartani, sőt talán nem fog már sokáig sem. Egy napon azok közülünk, akiknek megadatik, hogy tanúi legyenek és túléljék az eljövendő összecsapást, keresztülmenetelnek majd a lángokban álló Európán a Horst Wessel-dalt énekelve. Ők lesznek a vértanúság, valamennyi megaláztatás és kegyetlenség megbosszulói, amit 1945 óta el kellett szenvednünk. Ők lesznek a nap meghódítói, az árja jövő felépítői a kereszténység romjain, az új Aranykor urai.
1 Savitri Devi saját szórólapjáról. [A ford.]
2 Háborús emlékirataiban Churchill úr másfajta magyarázatot talált a Führer Halder tábornoknak, a Wehrmacht vezérkari főnökének szóló parancsaira. Ez persze várható is volt: “Hitler úgy érezte, nem áldozna fel páncélos egységeket szükségtelenül, mivel lényegi jelentőséggel bírtak a hadjárat második szakaszában. Kétségtelenül azt gondolta, hogy a légifölényük elégséges lesz ahhoz, hogy megakadályozzanak egy nagyszabású tengeri kiürítést. Halder szerint Brauchitsch-on keresztül üzenetet kapott tőle, amelyben arra utasította, hogy ‘a páncélos egységek álljanak meg, sőt, az ékek húzódjanak vissza.’ Így, állítja Halder, az út Dunkerque-be szabaddá vált a brit hadsereg előtt. Más német tábornokok is ehhez hasonló történetet meséltek, s még azt is sugallták, hogy Hitler parancsa politikai megfontolásokból fakadt, hogy növelje a békekötés esélyeit Angliával Franciaország legyőzését követően.” (Winston Churchill, War Memoirs, Vol. II., Their Finest Hour, magyarul: A második világháború, Európa, Budapest, 1995.) Rundstedt tábornok főhadiszállásának állítólagos „valódi naplófeljegyzései”, amelyeket „abban az időben írtak” , s amelyekre Churchill úr azt az állítását alapozza, hogy a parancsokat Rundstedt tábornok kezdeményezésére adták ki, nagy valószínűséggel nem „abban az időben íródtak”, hanem a háború után. Az alábbi ok miatt jutottam erre a következtetésre: 1949. április 6-án Edward Vickers ezredes, a werli börtön angol igazgatója, a börtöné, ahol én magam is politikai fogoly voltam, azt mondta nekem, hogy „a politikai foglyok lennének az utolsók, akik számára a brit hatóságok íróeszközöket és fényt biztosítanának a celláikban este nyolc után.” (Éppen extra fényt kértem, amit így természetesen nem kaptam meg.) „Ámde azok, akik a mi céljaink érdekében munkálkodnak, titokban értünk dolgoznak, minden lehetőséget megkapnak ehhez” tette még hozzá. Másrészről a düsseldorfi brit rendőrség egyik felelős tagja, akinek az volt a szándéka, hogy bebizonyítsa nekem, mennyire „jószándékúak” és „elnézőek” a britek Németországban, elmondta, hogy Rundstedt tábornok a fogsága során mindenféle különleges kedvezményben részesült, nem csupán fényben villanyoltás után és íróeszközökben, hanem akár feltételesen el is hagyhatta a börtönt, ami valóban elég különleges elbánást jelent. Távol álljon tőlem, hogy bárkivel szemben is igazságtalan legyek, legkevésbé egy német tábornokkal, de nem tudok eltűnődni azon, vajon a naplója, amelyet Churchill úr említ, nem egyike-e a fent említett „titkos munkáknak” a britek érdekében, amelyek a kedves Vickers ezredes fejében jártak 1949. április 6-án.
3 Azzal vádolnak minket, hogy ki tudja hány millió zsidót irtottunk ki. Ennek fényében legalábbis különös, hogy mennyien éltek közülük zavartalanul Németországban a kapituláció idején.
4 “Wenn alle untreu werden, so bleiben wir doch treu . . .”
5 “. . . treu wie die deutschen Eichen, wie Mond und Sonnenschein!”
6 Mein Kampf I, v, 189 old.; cf. Mannheim, 172 old.
7 Savitri Devi saját szórólapjából. [A szerk.]
