U. G.-nek,
az ifjú bajtársnak,
aki az erdei kisházhoz járt
E történetben szereplő valamennyi személy és állat valóban élt vagy még mindig él – csupán a nevükön változtattam, értelemszerűen, amennyiben az egyáltalán említésre kerül. S pontosan ezért nem egy hagyományos „macskatörténet” ez, a szó megszokott értelmében, s nem is puszta pszichológiai tanulmány az emberi „fanatizmusról,” hanem mindkettő egyszerre.
A való élet soha nem olyan egyszerű, mint amilyen egyszerűek annak állítólagos leképezései. S itt az alapvető bonyolultság olyan példájával van dolgunk, amelyet gyakran még az a lélektan is valamennyi közül a legegyszerűbbnek tart, amely az egyetlen célra irányuló, politikai „fanatikusé,” sőt, egy (ellenségei nyelvén szólva) arrogáns és erőszakos eszmeiség harcos támogatójáé. Nem csupán maga a doktrína, amelynek e történet hősnője feltétel nélkül szenteli magát, tűnik olyannak, mint ami nagy mértékben meghaladja a „politikát,” ha olyan gondossággal szemléljük, amelyet megérdemel, hanem a női odaadás is – mint tény és tapasztalat, váratlan gyökerekkel rendelkezik, gyökerekkel az értékek világában, melyeket nem azonosítanak hősnőnk eszmeiségével.
Más szavakkal, hősnőnk szemléletmódja némiképp különbözőnek tűnhet mindazokétól, akiket ő maga szeret, és testvéreinek ismer el a hűségben, mivel hozzáállása a nemzetiszocializmushoz elsődlegesen és mindenekelőtt esztétikai, míg a többieké főleg társadalmi és politikai. Másként látja és másként éli meg, mert ő, akár hajlandó ezt beismerni, akár nem, más, mint a legtöbb, vagy legalábbis mint sok bajtársa, még akkor is, ha ugyanolyan „fanatikus” – egyetlen célt szem előtt tartó, kompromisszummentes – mint közülük bármelyik. Elsősorban az élet szépségének szerelmese, melyet háborítatlanul az állatokban pillant meg, különösen a macskafélékben, s melyet szeretne megpillantani az emberben is, ám erre egyszerűen képtelen, mivel az ember nem valami teljes, valami „beteljesített,” hanem magasabb cél felé „úton lévő” teremtmény, legalábbis akkor, amikor nem visszafordíthatatlanul elbukott a felbomlás folyamatában. Ezért hősnőnk nem szeretheti az emberiséget, még az árja emberiséget sem. Nem szeretheti, mert nem egységesen gyönyörű, nem az egyszerre fizikai jellegében és jellemében is. Legfeljebb a dicsőség teremtményét szeretheti és szereti, amellyé fajának természetes elitje törekszik – hajlamos – válni (vagy újra azzá lenni): árja emberré, önmaga tökéletességében. Nem az élő emberek boldogságának kizárólagos gondolata – nem is bajtársai hatékonyságának ismerete a társadalom területén – volt az, amely elvezette őt sajátos hitéhez, hanem azon árja felsőbbrendű emberek álomszerű látomása, akik a maguk módján oly gyönyörűek, mint dzsungelük négylábú királyai1, amelyekké a hit hatására fajának elitje válhat. Más szavakkal, ő nemzetiszocialista, mert észreveszi Adolf Hitler tanításában, hogy „az egyetlen politikai doktrína messze több, mint csupán politikai” – az egyetlen, amely az Élet alapvető törvényein alapul – és az egyetlen életmód, amely az emberiség természetes elitjét a felsőbbrendű ember állapotában annak természetes beteljesüléséhez vezeti.
Az egyre növekvő mértékben elkorcsosuló emberi lények millióira, kik a kollektív felsőbbrendűség ügye számára már elvesztek, hősnőnknek többé nincs ideje. Mélységesen megveti őket, s csak akkor kerül velük kapcsolatba, amikor nem képes elkerülni ezt: egy állatot (vagy az állatokat általánosságban) kell megvédenie velük szemben vagy, amikor csak szükséges, harcol ellenük vagy, amikor csak lehetséges, felhasználja őket az árja ügy érdekében.
A „macskatörténet,” amelynek kezdettől fogva tevékeny résztvevője, legalábbis megmutatja, hogy főképpen esztétikai hozzáállása az állítólagos „arrogancia és erőszak” eszmeiségéhez nem csupán lehetséges, de logikus is – mindenesetre tökéletes összhangban áll azzal, amelyet a nemzetiszocialista doktrína egyik francia ellenlábasa2 „visszataszító logikának” nevezett. S ez pontosan így van, mert a valódi árja rasszizmus – nemzetiszocializmus, hogy ismét történelmi elnevezését használjuk – nem csupán nem emberközpontú hitvallás, hanem egyenesen kizár bármiféle emberközpontú szemléletmódot.
Éppen ez okból e könyv semmiképpen sem nemzetiszocialista propaganda: a legtöbb ember, sőt, manapság szinte valamennyi ember szemléletmódja emberközpontú. Előttük nyíltan megvallva egy nagyszerű és harcos hit életközpontúságát, szinte bizonyos, hogy ellene fordítja őket. Azon kevesek azonban, kik távol állnak attól, hogy az embert tekintsék valamennyi érték forrásának és valamennyi dolog mértékének, csupán azt látják benne, amelyet Friedrich Nietzsche is: „híd az állati és a felsőbbrendű emberi állapot között.” Történetünk azt a roppant népszerűtlen, ám számunkra teljesen nyilvánvaló igazságot sugallhatja, hogy bármely gyönyörű és ártatlan fenevad – a természet beteljesített műve, mely a maga módján tökéletes – határozottan értékesebb, mint az emberi faj egy példánya, amely nem hajlamos (avagy születésénél fogva nem képes) az egyetlen dologra, mely, ha egyáltalán bármi, igazolja önmaga létezését: a felsőbbrendű ember tökéletességére. Azt állítjuk, hogy értékesebb, mert, legyen bármilyen korlátozott is a hatásköre, egy befejezett – hibátlan – műalkotás mindig jobb, mint egy kudarc. Amazok nagyon is képesek vonzást gyakorolni hősnőnk arisztokratikus hitére, s megértve ezt, számos korábbi támogatójukkal ellentétben, teljes mértékben tisztában van legtávolibb szándékaikkal is, s ezért tökéletesen érti, mit miért tesznek. Megérti ezt, és soha nem fordul vissza. Örömmel üdvözli őket: a harcos kisebbségnek szüksége van mindazokra, akiket „visszataszító logikája” fenntartás nélkül magához vonz. Mégis, ismét meg kell említenünk: ez nem propaganda, s nem is lehet az. Ki törődik egyáltalán a kisebbségekkel világunkban? A kisebbségek nem számítanak, mivel nem veszélyesek – vagy nem feltételezik róluk, hogy azok...
1 Ld. Savitri Devi: Gold in the Furnace (Calcutta, 1952, 210 old.) és The Lightning and the Sun (Calcutta, 1958; XV. fejezet: „Istenek a Földön”).
2 R. Grassot úr, a Francia Tájékoztató Iroda munkatársa, Baden-Badenben, 1948-ban.
