2017. február 28., kedd

Sintó - Az istenek útja


("Shinto -- La via degli dei," Arya, no. 4 (1980 július). fordította: Guido Stucco.)

A több évszázados japán hagyomány szerint az ősi időkben létezett egy hatalmas óceán (a sors iróniája, hogy később „Csendes”-óceánnak nevezték el), ami látszólag végtelen volt: a láthatár egyik végétől a másikig semmi mást nem lehetett érzékelni, csak vizet és eget!

Eme óriási víztömeg felett csupán egy könnyű és keskeny „híd” emelkedett. Az isteneknek szokása volt fellépdelni erre, hogy nézegessék és csodálják az óceán szépségét és kiterjedését. Izanagi, az egyik istenség belefáradt abba, hogy a magasból szemlélje az óceánt, így a víz felé nyújtotta lándzsáját és óvatosan belemártotta. Ezt követően felemelte azt és észrevette, hogy egy kis iszap tapadt a fegyver hegyére, majd onnan visszahullott a vízbe. Így jelent meg az első „sziget” a földön.

Ezután Izanagi létrát épített és az „égi hídról” aláereszkedett a földdarabra, majd emelt egy kis kerek házat magának és a feleségének, Izanaminak, ahol elkezdtek találkozgatni.

Hamarosan Izanami szült néhány gyermeket, akikről sajnos kiderült, hogy csalódást keltőek. Mind különbözőek voltak egymástól, gyengének és méltatlannak tűntek az isteni párhoz. Össze is gyűltek az istenek, hogy elejét vegyék a gondnak, és megtalálják a kudarc okát. Így fordultak a pároshoz:

- Amikor találkoztok, ki kezd először beszélni?

- Természetesen én – felelte azonnal Izanami.

- Ez a szabályozó rítusok törvényének súlyos megsértése! – közölte az egyik isten – A nőnek sohasem szabad elsőként szólania, mivel ez a férfi kötelessége és előjoga. Nem csoda, hogy a gyermekeitek nem olyanok, amilyeneknek lenniük kellene.

A házaspár ezután szó szerint követte az istenek tanácsát, és az utódaik nemsokára jobbá lettek, széppé és erőssé váltak, méltókká isteni örökségükhöz. Izanami nem csupán gyermekeket szült, hanem négyezer kisebb-nagyobb sziget édesanyja is ő lett, amikből végül kialakult Japán. A világ többi vidéke a földrajzi és természeti folyamatok következtében szép lassan kiemelkedtek a vizekből. Ez évszázadokig is eltartott. A többi országgal szemben ezért „isteni” föld Japán: egyenesen egy istennőtől származik!


Minden rendben is ment, egészen addig a napig, mikor Izanami életet adott a tűz istenének. Eme istenség természetének köszönhetően édesanyja tűzhalált halt, amikor gyermekét világra hozta. Testét a másvilágba vitték, a holtak lakhelyére. Férje, Izanagi nem hagyta annyiban, alászállt az alsóbb régiókba, hogy visszakövetelje hitvese porhüvelyét a holtak urától. Amint megérkezett, megparancsolták neki, hogy várakozzon az ajtónál, ami mögött az istennő teste hevert.

Sokáig várta, hogy feltáruljon előtte az ajtó, majd végül tiltott tettet követett el: ő maga nyitotta ki azt. Azonnal megérezte a halál bűzét! Rossz hatással volt ez az élmény Izanagira, aki rögvest elhatározta, hogy felszáll „az élők világába”. Ámde tisztátlannak érezte magát, mert kapcsolatba lépett a romlás és halál erőivel. Amikor elért hát a Kamo folyóig, úgy döntött, megfürdik benne, s levetette tizennégy rétegű öltözékét.

Miközben mosakodott, hirtelen isteni lények emelkedtek ki a vízből. Ebben a pillanatban a tizennégy réteg is mind istenekké változott. A víz, amivel bal szemét mosta meg, a Holdistenné, amivel jobb szemét, a Napistennővé, Amateraszuvá1 lett. A víz, amivel orrlyukait tisztította meg, a Szél és a Viharok Istenévé, Szuszanoo-vá vált.

Szuszanoo gonosz isten volt. Mindenféle csínnyel szerette gyötörni a Napistennőt. Egy napon, miután úgy intézte, hogy egy halott állat teteme zuhanjon Amateraszu fejére a szoba mennyezetéről, ahol ő éppen tevékenykedett, az istennőnek elege lett Szuszanoo tréfáiból. Roppant dühösen húzódott vissza egy barlangba, s a bejáratot hatalmas sziklával torlaszolta el. Szuszanoo könyörögni, esdekelni kezdett, hogy bocsásson meg neki, de hiába: Amateraszu a barlangban maradt, nem volt hajlandó előjönni.

Nem volt hát többé fény a világon. Mindenütt sötétség uralkodott, s a föld nem hozott többé gyümölcsöt. A termés elveszett, s már maga az élet is veszélybe került a napfény hiánya miatt.

Az istenek kétségbe estek, s nem tudták, hogyan oldják meg ezt a súlyos problémát. Végül egyiküknek, egy istennőnek, támadt egy ötlete. Tudván, hogy Amateraszu természetétől fogva kíváncsi, odaosont a barlang bejáratához, majd egy igen vicces és illetlen táncba fogott, mire az istenek harsány kacajra fakadtak. Amateraszu tudni akarta, mi a jókedv oka, ezért közelebb jött a nyíláshoz, hogy kiderítse, mi történik odakint. Kilesett egy résen a barlang fala és a hatalmas szikla között, ám nem sokat látott. Ekkor megpróbálta a tükrét használni, hogy szemügyre vehesse, mi történik. A kinti istennő közben lassan elsétált a bejárattól, így bírván rá Amateraszut, hogy kidugja a fejét. Az istenek ekkor gyorsan odaugrottak, megragadták és a fejénél fogva kihúzták őt. Így sikerült rábírniuk, hogy elhagyja a rejtekhelyét. A fény azon nyomban visszatért a világba.

Szuszanoo a maga részéről úgy döntött, hogy távozik az istenek lakhelyéről, és sok más, a földön élő isteni hőshöz hasonlóan, ő is szörnyek elpusztítója lett. Egy nap hatalmas sárkányra lett figyelmes, aki éppen egy ifjú leányt készült elnyelni. Rögtön a segítségére sietett, és megölte a fenevadat. Ezután feleségül vette a megmentett szüzet, és számos nagy japán nemesi család ősatyja lett. Tudván, hogy a sárkánynak kard van a gyomrában, Szuszanoo felvágta a szörnyet és megszerezte a fegyvert.2

Amateraszu olyan vezért akart adni Japánnak (a felkelő nap földjének), aki képes uralni a szigeteket. Fiút hozott hát a világra, s arra kérte, induljon a felkelő nap földjére, hogy gondjaiba vegye az ott élő nép sorsát. Ám a fia nem akarta, hogy ekkora felelősség nyugodjon a vállain. Nyíltan megmondta az anyjának, hogy nem szándékozik arra a helyre menni, mivel a lakói idejük legnagyobb részét az egymás közti veszekedéssel töltik.

- Küldj inkább valaki mást helyettem, például a fiamat Ninigit! – javasolta.

Így is történt. Niniginek három gyermeke született. Az egyikük, Hikohohodemi a Tengeristen lányát vette el feleségül. Hitvese az árapály ékkövét hozta el neki hozományul, amivel uralmat nyert a vizek felett.

Az ő gyermekük, Dzsimmu lett Japán első „történelmi” császára. Dinasztiája megszakítás nélkül uralkodik azóta. Dzsimmu-tenno hosszú ideig élvezhette az uralmát, azonban mégis csak években mérték az idejét, nem pedig évszázadokban, mint az elődei esetében. A hagyomány szerint Kr. e. 660. február 11-én jutott hatalomra.

Ugyanekkor egy Eudórosz nevű görög utazó szállt partra Gallia déli részén, feleségül vette a helyi gall törzsfőnök lányát, s megalapította a manapság Marseilles néven ismert várost. Február 11-e még most is japán nemzeti ünnepnap.


Említettük már az Ékkövet, a Kardot és a Tükröt. E tárgyak mágikus és isteni erőt adományoztak Dzsingú császárnőnek, aki 200-ban meghódította Koreát. A hagyomány beszámol róla, hogy az istenek közölték a férjével (aki időközben elhunyt), hogy a Japántól nyugatra elterülő földek „hódításra várnak”. Napjainkban a három szent jelképet (Amateraszu istennő tükrét, Szuszanoo kardját, amit a sárkány gyomrában talált és a mágikus ékkövet, amit apósa, a Tengeristen adott Hikohohodeminek) az Ise-templomban, a japánok legnagyobb hódolattal övezett szentélyében őrzik.
1941-ben a birodalmi kormány hivatalos delegációt küldött ebbe a templomba, hogy megtudakolja a nemzet isteneitől, lépjenek-e hadba az USA ellen. A kultuszt végrehajtó papok által az istenek igenlő választ adtak. 1941. december hetedikén a japán repülőgépek megtámadták a Hawaii-n található Pearl Harbor haditengerészeti bázisát. 1945-ben, Hirosima és Nagaszaki atombombákkal történt elpusztítása után a japán kormány ismét felkereste az isteneket az Ise-szentélyben. A következő kérdést tették fel nekik:

- Harcoljunk az utolsó emberig, vagy hódoljunk meg, és készüljünk a jövőbeli összecsapásra?

- Adjátok meg magatokat, mert szeretjük a népeteket – hangzott az istenek válasza.

A többi már történelem.

A hosszú évekig tartó amerikai megszállás nem volt képes teljesen megtörni Japán szellemét, vagyis a sintó szellemét. A sintó Japán nemzeti vallása. Lényegét ezekben a kifejezésekben lehetne összefoglalni: a Nap, Japán főistenének kultusza, továbbá a nemzeti hősök és az ősök kultusza. Japánban minden vallást megtűrnek. Sokan egyenesen buddhista nemzetnek tartják. Bizonyos szempontból ez igaz is. A buddhizmus 550-ben került Koreából Japánba Sótoku hercegnek köszönhetően, aki 601-ben halt meg. Azonban a buddhizmusnak számos sintó hiedelmet és gyakorlatot kellett magába foglalnia ahhoz, hogy virágzásnak indulhasson. Sok japán úr, mint például a sógunok jól ismert, 1866-ig uralmon lévő dinasztiája a zen buddhizmust támogatta. Ámde a sintó hősi, harcos, a természetet, a Napot és a japán faj őseit imádó szelleme mindvégig jelen volt bennük.
A sintó eme szellemét kifejezésre juttató számtalan felejthetetlen írás és vers testesült meg a japán emberekben. Ezek a szövegek a legnagyobb fokú szenvtelenségről szólnak, ami a japán nemzeti kultusz tagjainak életében és valamennyi cselekedetében nyilvánul meg. Tojotomi Hidejosi, a nagyszerű harcos és szervező, aki a híres oszakai erődöt építtette, halála előtt nem sokkal így írt:

„Mint a vízcsepp, eltűnök, levegővé válok, de az oszakai erőd csodálatos álomként állni fog”.

Az erőd a mai napig fennmaradt, erősen és büszkén, nemzeti emlékműként.

1281. augusztus 14-én Kubiláj kán, Dzsingisz kán unokaöccse útnak indította sok-sok hajót számláló hadiflottáját Japán meghódítására. A japánok nem térhettek ki sokáig eme fenyegetés elől. Felkészültek hát, és eltökélték magukat arra, hogy az utolsó emberig harcolnak a mongol támadók ellen országuk védelmében. Ekkor hirtelen erős szél támadt, szörnyű vihar hírnöke, ami teljesen elpusztította az ellenséges flottát. Hat évszázaddal később Meidzsi császár verset írt az eseményről:

„Tégy meg annyit, amennyi erődből telik, ám azután térdelj le, mondj köszönetet és imádd Ise isteni szelét, a tatár flotta pusztítóját”.

Sok népszerű mondás létezik a sintó szellemiség bemutatására. Íme, az egyik:

„Légy olyan, mint a szakura (cseresznyevirág), ha eljön a lehullás és halál ideje. Mikor a vihar megrázza a fát, biztosan lehullasz és meghalsz, ám kecsesen fogod megtenni”.

A történelem folyamán a japán emberek tudták, hogyan kell „kecsesen aláhullani”. Ugyanakkor azt is mindig tudták, hogyan őrizzék meg a tekintélyüket és éljenek a saját értékeik szerint. Csodálattal kell felidéznünk a híres kamikaze pilótákat, ifjakat, akik önként vállalták „repülő bombákká” lett gépeikben a halált. Ezek a fiatal emberek az amerikai hadihajókra, különösen a repülőgép-hordozókra zuhanva áldozták fel magukat. Emlékeznünk kell támadásaikra a Repulse és a Prince of Wales ellen.3 Úgy hallottam, ezek a pilóták türelmetlenül várták áldozatuk „nagy napját”, s ahogy az időpont közeledett, egyre boldogabbak voltak, hogy Országuknak és Császáruknak adhatják az életüket. Utolsó gondolataikban felidézték rövid pályafutásukat, hűségüket a Felkelő Naphoz, ami a Császárok szoláris dinasztiájában testesült meg. A becsapódás előtt utoljára elhangzott lelkiállapotukat megfelelően kifejező harci kiáltásuk: „Heike Tenno Banzai!”4 Ezután higgadtan és biztos kézzel vezették robbanóanyaggal megrakott gépeiket a kiválasztott és elpusztítani kívánt ellenséges célok fölé.

A sintó szent iratok – elsősorban a Kodzsiki (Az istenek könyve) és a Nihonsoki (A császárok könyve) címen ismert, 720 körül (nyolc évvel a Kodzsiki összeállítása után) keletkezett szöveg, melyet különböző vezéreknek és császároknak ajánlottak, akik a nemzeti hagyomány szerint a Nap gyermekei voltak – Dzsimmu császár uralma idején, a nyolcadik században íródtak. A sintó a természet és a hősök vallásaként öltött alakot, két nagy japán tudósnak, Maturinak és Hiratának5 köszönhetően. Amikor Japán 1945-ben megadta magát, a földjére lépő amerikai csapatok a történelem során egyedi eseményt képviseltek, mivel ők voltak az elsők, akik a Felkelő Nap országát valaha is megszállták. Az amerikai hadsereg volt az egyetlen idegen haderő Japán történelmében, amely annak területére tehette a lábát. Ráadásul ez a sereg azért érkezett, hogy a japán népre lelkiségétől, szellemiségétől és nemzeti identitásától teljesen idegen eszmeiséget kényszerítsen.

Az amerikai megszálló kormányzat egyik első rendelkezése az volt, hogy valamennyi japán iskolában betiltotta a fentebb említett sintó iratok, Az istenek könyve és A császárok könyve tanítását. A japánok nem szegültek szembe eme ellenséges lépéssel. (De miért is álltak volna ellen? Az istenek világosan kijelentették: muszáj elfogadniuk a megadási feltételeket, hogy tovább „élhessenek”). Japán mosolyogva hajtott fejet:

- Demokrácia? Természetesen! A Császár épp olyan ember, mint bárki más? Nagyon jó! Politikai és katonai vezetőinket „háborús bűnösöknek” nevezitek. Biztosan igazatok van, mivel ti nyertétek a háborút, s a történelem azt tanítja, hogy a győzteseknek mindig igazuk van.

A japánok mosolyogtak, amíg a viszonylag enyhe feltételeket tartalmazó békeszerződést aláírták. Mosolyogtak, míg el nem hagyta a Felkelő Nap földjét az amerikai megszálló erők utolsó katonája is. A következő napon a sintó szent szövegei ismét megjelentek az osztálytermekben. Ezen felül az iskolásokat mindmáig elviszik az atombombákkal elpusztított Hirosima és Nagaszaki városának romjaihoz, hogy megcsodálhassák „az emberiség védelmezőinek” zseniális művét. S ez még nem minden: a diákoknak Gamagori templomába is el kell látogatniuk, ahol Tódzsó Hideki és más, az amerikaiak által megölt „háborús bűnösök” maradványait őrzik. Tisztelete jeléül minden japán tanuló apró füstölőt gyújt e férfiak emlékének, akik Japánért és a japán népért áldozták az életüket. E „háborús bűnösöket” a mai napig nemzeti hősöknek tekintik, személyüket nagyra fogják becsülni az eljövendő évszázadokban is.6



Ó, szegény Japán, hűséges vagy fiaidhoz, második világháborús szövetségeseinkhez! Csodállak és irigyellek! Mikor fogunk mi, európaiak templomot vagy legalább emlékművet építeni hőseink, halottaink, vezéreink emlékére, akiket ellenségeink ma „háborús bűnösöknek” neveznek? Mikor fogjuk oly nyíltan és szabadon tisztelni a halottainkat, ahogy ti teszitek?

Mi is őszinte tiszteletben részesíthetnénk elesett bajtársainkat, ha hercegeink és királyaink a régmúltban, az ötödik századtól egészen a tizenötödik századi Poroszországig nem erőltették volna rá a kereszténységet árja népességünkre. Ne feledjétek, kedves japán barátaink, hogy az árják, mielőtt megtértek volna, „a nap imádói” voltak, a hősök, a vér és a föld kultuszának hű követői, épp úgy, mint ti! Egyik honfitársatoknak, aki a kalkuttai japán nagykövetségen dolgozott 1940-ben, igaza volt, mikor ezt mondta nekem:

- Szerintünk az Önök nemzetiszocializmusa tulajdonképpen a sintó nyugati formája!

1 A japán sintó vallási hagyományának szoláris karakterét a császár isteni alakja testesíti meg, akinek égi eredetet tulajdonítanak. Amateraszu istennő közvetlen leszármazottjának tartják, akinek szoláris jellegéről Japán egész vallásos tradíciója tanúbizonyságot tesz.
2 A kard – a tükörrel és az ékkővel együtt – még ma is a sintó rítusok szent szimbóluma.
3 E két angol hadihajót nem kamikazék, hanem japán torpedóvető gépek süllyesztették el 1941. december 10-én. (A ford.)
4 „Tízezer évig éljen a Császár”!
5 Sajnos nem egyértelmű, kire gondolt Savitri az előbbi tudós esetében, talán Kamo No Mabucsira. Az utóbbi Hirata Acutane (1776-1843), a kokugaku négy nagy művelőjének egyike. (A ford.)
6 Az úgynevezett japán „háborús bűnösök” halálának részletes leírásához lásd Hanajama Sinsó The Way of Deliverance című művét. Az író a Felkelő Nap hőseivel együtt töltötte életük utolsó hónapjait.

2017. február 1., szerda

Hamis öntudat ébresztése


(Kivonat a Souvenirs et réflexions d ’une Aryenne című írásból)

Az angolok, akik a tizennyolcadik-tizenkilencedik században fokozatosan elszakították Indiát a „Nagy Mughalok” (és számos indiai herceg) uralmától, fajukra nézve ugyanúgy árják voltak, mint huszonkét évszázaddal korábban Baktria és Szangala királyságainak alapítói, s ezért hajlottak a toleranciára. Ebből következően nem kísérelték meg erőszakkal megváltoztatni a hindúk vagy a muszlimok szokásait és hitét, amennyiben ezek nem működtek hátráltató tényezőként az ország kifosztásában. Ám keresztények voltak, vagy legalábbis keresztény neveltetésben részesültek, és magukba szívták a kereszténységtől (még ha csak elméletben is) „minden ember szeretetét”, s azt a hitvallást, amely a modern demokráciák alapjánál található, miszerint „minden ember” azonos jogokkal és kötelezettségekkel bír. Ráadásul megőrizték az ehhez tartozó, jellemzően zsidó intoleranciát, hogy a vallás maga, amit a legkorábbi hívektől vettek át, a „féltékeny Isten” hitében alakult ki. Így hát támogatták a keresztény misszionáriusok tevékenységét Indiában, s idővel elnyomtak bizonyos szokásokat, melyek megbotránkoztatták őket, különösen az özvegyek (elvben önkéntes) feláldozását férjük halotti máglyáján. Emellett, az iskoláikban és egyetemeiken folyó tanításon és politikai újítások sorozatán keresztül, bevezették az országba a demokrácia dogmáit, s az emberi jogok nyilatkozatának szellemét.

Anglia valódi bűne Indiával szemben nem a föld és az emberek példátlan mértékű kizsákmányolása, hanem az, hogy magasabb kasztokba tartozó hindúk ezreinek fejébe anti-rasszista, demokratikus és antitradicionalista alapelveket plántáltak, baljós emberségességgel, ha nem egyenesen emberközpontúsággal együtt. Végül pedig olyan intézkedéseket vezettek be a hatalmas szubkontinens ügyintézésébe, melyek a népesség legkevésbé értékes faji elemeit voltak hivatottak támogatni.

Ezek közül az egyik leginkább gyalázatos, amely ellen hosszú és széleskörű tiltakozás vette kezdetét, ám amelyet végül, mindennek ellenére, mégis kierőszakoltak, már a második világháborút megelőzően, a „Közösségi Díj”-néven ismert. Ez abból áll, hogy a tartományi törvényhozói gyűlések tagjait „vallásos közösségek szerint” választják. A tartományi törvényhozói gyűlések lényegében helyi parlamentek, amelyek (elméletileg) „a nép képviselőiből” állnak, akkora területeken, amik nagyobbrészt Franciaország- vagy Nagy-Britannia-méretűek, s több millió lakossal bírnak. (Akik természetesen mind szavazók, máskülönben hol maradna a demokrácia?)

Például kötelezővé tették, hogy Bengál gyűlésében a teljes taglétszám 55 %-át a muszlim küldöttek tegyék ki, mert akkoriban a teljes lakosság 55 %-a volt muszlim. Kötelező volt, hogy Asszám gyűlésében a keresztény képviselők száma arányos legyen a tartományban élő keresztények számával, akik csaknem mind misszionáriusok által megtérített őslakosok voltak. Ráadásul kötelező volt az is, hogy az érinthetetlenek (India alsóbbrendű fajainak népe, valamint bármely másik faj számkivetettjei) minden gyűlésben a tartományi lélekszámuk mértékében képviseltessék magukat. Ennek következtében minden tartományban olyan választókerületek voltak, ahol a jelöltek választási listája, bármilyen politikai párthoz tartoztak is, nem állt másból, csak keresztényekből, vagy csak muszlimokból, vagy csak érinthetetlenekből. A választóknak – azaz minden, meghatározott életkort elért lakosnak – bármi is legyen a kasztjuk vagy a hitvallásuk, nem volt más választásuk, mint hogy e jelöltek közül szavazzanak az egyikre – avagy üres lapot tegyenek az urnába.

Az egész rendszert úgy találták ki, hogy megfosszák a hindúkat általában, de különösen a felsőbb kasztokba tartozókat – India árja elitjét – a politikai hatalom legcsekélyebb morzsájától, immár az egyre jobban „indiaivá tett” adminisztráción belül is, amit a britek maguk kezdtek el működtetni a távozásuk előtt, mert elkerülhetetlennek érezték ezt. A hatóság kényszerítette ki, a gyarmatosító hatalomhoz való folyamodás nélkül. Nem lehet változtatni rajta. Csak annyit lehet tenni, árja faji szempontból, hogy megpróbáljuk korlátozni a kárt, amit alkalmazásai eredményeznek. S hogy ezt megtegyük, úgy kell cselekednünk, mintha elfogadnánk az abszurd alapelvet, bármely többség „jogát” a hatalomra, tekintet nélkül ennek értékére, egyszerűen azért, mert nagyobb számokat mutat… és megpróbálni a hindúkat a többséggé tenni az összes többi közösség rovására.


Ezért igyekeznünk kell a legelfajzottabb őslakosok leginkább visszamaradottjainak – Asszám hegyei félbarbárjainak – (hamis) hindú tudatosságot nyújtani. Rá kell vennünk őket, hogy őszintén „hindúnak” hirdessék magukat, elmondva nekik, mennyire toleráns a hinduizmus, ám nem hozni szóba a fenntartott kasztrendszert. Meg kellene próbálnunk visszatéríteni az indiai keresztényt vagy muszlimot (rendesen az alsóbb kasztokba tartozó hindúk tértek át az egyik vagy másik idegen hitvallásra) a hinduizmushoz. S ezért el kellene érnünk, hogy a legtöbb hindú felülkerekedjen a visszafogadásuk kapcsán érzett idegenkedésen, mert a hinduizmus eddig még sohasem fogadott vissza senkit, aki elhagyta, vagy akit elűztek (és érinthetetlennek mondtak ki). A kasztból ugyanis ki lehet zuhanni, és így érinthetetlenné válni, visszatérni azonban nem lehetséges. Ám ezt meg kellene változtatni, ha nem akarjuk, hogy a hatalom teljes egészében India lakosságának anárja többségének kezébe kerüljön. Mert egyedül egy (hamis) nacionalizmus – egy európai stílusú nacionalizmus, amely szükségszerűen hamis egy sok rasszból álló társadalomban – hozhatja el a váltást és egységesítheti a hindúkat (rosszul, de még ez is jobb, mintha egyáltalán nem egyesülnének), egy nem kevésbé hamis parlamentáris rendszer alatt, melyet a hagyományuk, az árja hagyomány ellenében – amelynek mostanra az elitjük maradt kizárólagos letéteményese – erőltet rájuk.