Mindörökkön-örökké — VI. — 1933 (január 30.)

“Für was wir zu kämpfen haben, ist die Sicherung des Bestehens und der Vermehrung unserer Rasse und unseres Volkes, die Ernährung seiner Kinder und Reinhaltung des Blutes, die Freiheit und Unabhängigkeit des Vaterlandes, auf daß unser Volk zur Erfüllung der auch ihm vom Schöpfer des Universums zugewiesenen Mission heranzureifen vermag.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 234. old.¹

Aztán eljött a napok Napja, az öröm és az erő Napja, az újjáéledt Nyugat születésnapja. A Nap, amikor tizenhárom évnyi emberfeletti küzdelem után kezeid közé került mindazok sorsa, akiket a legjobban szerettél, azoké, akiket bámulatos korunkban valamennyi isten a legerősebbekké és legjobbakká kívánt tenni.

Óceánként állt ott a hatalmas, várakozó tömeg, nyugtalanul és reménykedve, nem merve még biztosra venni; várva, hogy üdvözölhesse a régóta kívánt hírt, várva, hogy megtudja: diadalmaskodtál; várva, hogy megélje a harcoló Németország hosszú életének legnagyszerűbb óráját, az Új Korszak kezdetét, az elmúlt évek és a régmúlt idők türelmes, mindennapi hősiességének csúcspontját. A percek egymást követték, s mind egy-egy órának tűnt. Ahogy telt-múlt az idő ezer meg ezer mellkasban vert egyre gyorsabban a szív. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Vártak, ahogy a kiszáradt föld várja a megtermékenyítő esőt a száraz évszak végtelennek tűnő megpróbáltatását követően, ott, ahol a zápor hiánya a halált jelenti. Ahogy a táj homályba burkolózik a közelgő Hajnalt várva, úgy várt néped egyre növekvő számban azon a napon, a Reich elnöki palotája előtt gyülekezve, várva a varázslatos szavakat, győzelmed – s az ő győzelmük – bejelentését.

Mozgolódás támadt a tömegben, majd egy hosszú másodpercre teljes lett a csend, s ezt az ünnepélyes csendet közeli barátodnak, a kezdeti idők hűséges harcosának, az ország utánad következő első emberének² hangja törte meg:

- Vezérünk hatalmon!

Egy újabb pillanatig ismét csend, egy másfajta csend, a szomjas föld azon csendje, melyet az első esőcseppet követően az égnek áldozott, ahogy a szél elcsendesedik, az elragadtatás peremén egyensúlyozó, kimondhatatlan öröm csendje. S azután a tombolva lelkesedő emberi óceánból egyetlen mennydörgő kiáltás szakadt fel váratlanul, visszhangozva és százezerszeresen felerősítve, egyetlen hosszan zengő, elementáris kiáltás, az öröm egyetlen, végtelen felzúdulása – a Te néped hangja, Isten Hangja, aki a Természet Választottaiban lakozik:

- Vezérünk hatalmon! Szabadok vagyunk!

A férfiak kezet ráztak egymással, a nők egymás karjaiba borultak, s örömkönnyek gördültek le sugárzó arcukon.

Majd a lelkes tömeg lassan szétoszlott, minden férfi és nő, ifjú és leány messzire vitte a Nap diadalmas hírét:

- Vezérünk hatalmon van! Németország feltámadt!

S a megcsonkított ország széltében-hosszában felcsendültek a harangok, dobok dübörögtek és harci trombiták harsantak fel, s zenéjük évszázadok óta nem fejezett ki ekkora boldogságot. Minden ablakból széles zászlók lógtak, rajtuk a Nap és az Árja Faj szent Jelképe, s a zsúfolt utcák mentén, a vérvörös, fekete és fehér, hullámzó lobogók végtelen sora alatt az immár halhatatlan rohamosztagosok meneteltek, azok, kiknek állhatatos áldozathozatala és elkeseredett küzdelme a hatalomra juttatott Téged, s akik büszkén énekelték a halhatatlan dalt.

Szerte a vidékeken, amiket nemrégiben elszakítottak legyőzött Szülőföldedtől, s minden olyan vidéken, ahol néped a Birodalomtól mesterséges határokkal elszakítva élt, akár már évszázadok óta, hatalmas reménység feltámadása üdvözölte a dicsőséges hírt, mit mostanra már az egész világ megtudott, a reményt, hogy hamarosan a vér testvérisége egyesíti majd minden emberedet egyetlen, büszke, nagyszerű Birodalomban, hogy új, élő hited ösztönzésére minden művi határ ledől, hogy néped nemsokára szabadságban, erőben és örömben kelet és nyugat felé is terjeszkedni kezd, akár békés úton, akár háborúban, a többi nemzet féltékeny szembeszegülése ellenére is, beteljesítve a nagyszerű sorsot, mit a Természet rótt ki rá.

* * *

A felsőbbrendű emberiség ősrégi ellenségei megdöbbentek, mert a tomboló örömnek eme hangos kitörésében, mely az új Németországból indulva világszerte visszhangot vert, rég megszilárdult uralmuk lélekharangjának kondulását hallották, csakúgy, mint abban a hatalmas, csendes reményben, mit képtelenek voltak elfojtani, s érezték első jeleit felemelkedésük végének, mely mindörökké tart majd. Gyűlöltek Téged és rettegtek Tőled, titkos összejöveteleiken pedig elkezdték előkészíteni hazugságaik és alkuik sátáni hálózatát, melynek segítségével azt tervezték, hogy valamennyi faj és nyelv gondolkozás nélküli, óriási emberi csordájának ostoba dühét Ellened és néped ellen izgatják, azt a buta, egyetemes csordát, mely nem ismert Téged és képtelen volt megérezni álmod szépségét.

Birodalmad határain túl néhányan a világba vetett jobb emberek közül úgy üdvözölték felemelkedésedet, mint a Hajnalt, melyet már ők is vártak. S még náluk is kevesebben várták ezt oly hosszú ideje és oly állhatatosan, mint én magam.

Ahogy a Napot köszöntjük a tengerpartról, milliónyi mérföld távolságából, úgy fogadtam a messzeségből a hatalmas Nap hírét, úgy üdvözöltem hatalmad bejelentését, úgy imádtalak téged a szívemben, Vezérem, ki új büszkeséget és hitet adtál minden árjának, aki méltó a fajára, most és mindörökkön-örökké!

S ahogy néped örömének visszhangja elért hozzám, a nagyszerű álomra gondoltam, ami már korszakok óta az enyém volt: a világ valódi árja uralmának álmára. Csak a mi időnkben teheted élő valósággá ezt a csodálatos álmot. Csak a Te uralmad alatt válhat a rend és a szépség földjévé a világ, egészséges, Pogány világgá, mely iránt oly régóta vágyakoztam már. Szívem mélyén azt kívántam, hogy láthassam hódító szellemedet, ahogy szétzúzza a hamis egyenlőség ember szülte hiedelmeit. Szívem mélyén azt is kívántam, hogy láthassam hódító Birodalmadat kiterjedni egy napon valamennyi tengerpartig, és azt, ahogy az árja vér testvérisége ledönti az ember szülte határokat, ihletett követőid pedig – a világ elitje – uralja az egész földet, mindörökkön-örökké!

¹ „Harcolnunk kell, hogy fajunk és népünk létezését és gyarapodását biztosítsuk, harcolnunk kell gyermekeink ellátásáért és vérünk tisztaságáért, a szülőföld szabadságáért és függetlenségéért, hogy népünk felnőjön ama feladat elvégzéséhez, amit a mindenség teremtője jelölt ki számára”.

² Hermann Göring.

Mindörökkön-örökké — V. — 1932

“Alle großen Kulturen der Vergangenheit gingen nur zugrunde, weil die ursprünglich schöpferische Rasse an Blutvergiftung abstarb.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 316. old.¹

– El innen, el Indiába, a megszentelt földre, ahol az Árja Istenek sohasem haltak meg, s ezért nincs is szükség a feltámasztásukra! – gondoltam – Görögország a pénz után kapdosó idegenek áldozata lett, idegen istenek és idegen tanítások martaléka, én pedig semmit sem tehetek, hogy felébresszem alvó lelkét. Gyermekei újra és újra emlékeztettek, hogy senki vagyok, s hangom nem ver visszhangot a szívükben.

Az újjáélesztett Németországban fajom legkiválóbb népének örökkévaló szelleme kétségtelenül egyre erősödik, s ott van Ő is. Vajon valóban örömmel, teljességgel a sajátjaként üdvözölne engem, egy külhoni árját? Elhinné nekem a népe, hogy szeretem és csodálom őket? Még a hazámban sem hitt nekem senki. Nem, jobb idegennek lenni egy távoli vidéken, pogány nyugati árjának a keleti árja kultúra utolsó fellegvárában, inkább ott, mint Európának abban az országában, ahol saját szellemem napról-napra feljebb emelkedik. Hadd induljak hát útnak! Egy napon visszatérek majd.

Így töprengtem, miközben a hajó délnek tartott velem – át a Vörös-tengeren –, s nem tudtam, hová és mennyi időre vitt magával. Egyedül állva a fedélzeten a sötét ég megszámlálhatatlan csillagát és némelykor, ahogy lefelé pillantottam, a sötét vízben a medúzák számtalan, foszforeszkáló körét figyeltem. E két roppant végtelenség között siklottam, éreztem semmiségem, ámde felismertem egész lényem kimondhatatlan ráhangolódását a világegyetem néma muzsikájára is. Tudtam, hogy ismeretlen sorsom az engem messze felülmúló, hatalmas Sors része. S amit csak tettem, annak kellett lennie. Éreztem, hogy a csillagokból és a sötéten fénylő vizek mélyéből láthatatlan hatalmak vezetnek és visznek (nem számít, miféle vándorlásokon keresztül) oda, ahová mennem kell, évezredek vágyakozásának beteljesítéséhez, az új ifjúság dicsőségéhez a Te új világodban – Hozzád, örökkévaló barát, ki eljön újra és újra.

S minden sugárzó hajnal és minden tüzes naplemente, mit a tengeren megcsodáltam, közelebb hozta a világot ahhoz a nagyszerű, áldott naphoz, mikor is megszerezted a hatalmat, én pedig egyre távolabbra hajóztam. Mégis a saját utamon, a felé az idegen állomáshely felé közeledve, hol a sorsom úgy rendelte, hogy Érted harcoljak, lélekben örökre melletted, mert láthatatlan és széles birodalmad minden határt áthág mindaddig, míg hited az Egészségben és az istentől származó Rendben, az árja szívekben lakozik.

* * *

Megérkeztem Aryavartába, a számtalan faj földjére, ahol a nyüzsgő milliók mind a mai napig földön járó istenekként tisztelik fajom ősi énekmondóinak szőke leszármazottait, ahol nem tartják nagyra sem az aranyat, sem a hatalmat, ahogy a tudást sem, vagy bármit, amit az ember elérhet. Immár hatezer éve csakis a vér tisztaságát értékelték.

S azután csodálatos látvány tárult a szemem elé: Rameshwaram, a templom, mit milliók hite emelt a ragyogó, halhatatlan árja hős, dél meghódítója, Ráma dicsőségére. És láttam a szent, ünnepi hangulatban leledző dravida falu poros utcái és vékony tetői fölé borulni sok emeletes gopuramjait. Sosem hallott zene hangjaira haladtam át a kapun, én is fényes selyembe öltözve, jázminvirágokkal a hajamban, mint India leányai, én, a messzi, nyugati árjaság nagykövete az árja hit fennmaradt erődítményében a távoli délen. A bejáratnál, jobbra és balra is, mintha csak engem köszöntenének, csillogó cinóbervörösben láttam meg a jól ismert jelet, az ősi Napkereket, a mi jelünket. S könnyek szöktek a szemembe.

Hatalmas folyosókon sétáltam, impozáns oszlopok végtelen sorait követve, mellettük elhaladva a termek végét nem volt képes átfogni a pillantásom, csak további oszlopokat és folyosókat láttam. Lépteim nesze különös zajt keltett, s az ajkamról feltörő hangban nem ismertem fel a sajátomat. Mámoros állapotban kószáltam, mintha álomvilágban járnék. Fuvola- és üstdobzene visszhangzott a falak között, ahol égő füstölők és friss virágok illata érződött. Barna bőrű, bársonyszemű, tetőtől-talpig fehérbe öltözött férfiak és szintén barnás bőrű, színpompás öltözetű nők suhantak el árnyakként mellettem, kígyószerű siklással.

Majd hirtelen leszállt az éj, a trópusi, illatokkal terhes, éhségtől és vágytól fűtött, a dzsungel és az erdő buja életével teljes éjszaka. Vaishakha teliholdja ragyogott az ibolyaszín égen, fényével bevonva a hatalmas tornyokat, a faragott kupolákat, a külső falakat és oszlopsorokat, a megszentelt tó mozdulatlan felszínét, miközben a növekvő sötétség betöltötte a termeket és az áldozatot hozó tömeg egyre csak áradt valamennyi kapu felől. Én pedig egyre csak ott időztem, hogy figyelhessem, érezhessem és megismerhessem az élő Árja Pogányság ünnepét egy idegen földön, a meghódított Dél tiszteletadását a megistenült északi Harcos és Király, Ráma előtt, most, a mi korunkban éppúgy, mint immár évezredek óta.

S ekkor a sötétségből zene és mennydörgő dobütemek törtek elő, velük együtt pedig fény tűnt fel, égő fáklyák fénye, miket emberek százai tartottak. S hirtelen szent elefántok sorát pillantottam meg a fényben, ahogy csillogó díszben haladtak heten, mindegyikükön a rítus vörös sávjai, erőteljes homlokukon a szantálfa kenőcs csíkjai, tornyosuló hátukat pedig skarlátszín, aranyrojtos szövet borította. Ráma és Szíta körmeneti szekere követte őket, elhaladtukban rájuk szórt virágokkal borítva. S a fáklyák rőt izzása beragyogta a sötét arcokat. Sokan közülük szabályosak és csodálatosak voltak. A félmeztelen ifjak, kik az elefántokat hajtották, s mindazok, akik a fáklyákat vitték, olyanok voltak, mintha görög istenek élő bronz hasonmásai lettek volna.

Figyeltem, ahogy elhaladnak, figyeltem, ahogy menetük egyre távolodik a visszhangzó, oszlopos folyosók mentén, a holdfényben ragyogó szent tó körül. S a szemembe immár másodszor szöktek könnyek, mert egy pillanatra gondolatban visszatértem Európába, ahol oly sokáig éltem, s oly sokáig álmodoztam nosztalgikus szomorúsággal egy töretlen pogány szertartásról. Európába, ahol, tudtam, erős hívásod szólította népedet az Árja szellem új felemelkedésére, sőt, az új Árja lélek benne történő megszületésére; egy ifjú, teremtő hit valamennyi, hozzá illő jelével és ragyogásával, a rend és szépség spontán szeretetével összekapcsolódva. A büszkeség új német hitvallásának fáklyás felvonulásaira gondoltam a faj tisztaságában, ahol a tűz hordozói magas, izmos, szőke ifjak, a szent Észak fiai, ahonnan réges-rég Görögország és India is legnemesebb vérét nyerte, s az új fényre, ami örökkévalóvá tette őket.

– Végre, a kereszténység egyenlőségesdijének több évszázados demoralizáló jellegét követően, fajom örök értékei ismét megerősítést nyertek, fényes nappal, a saját kontinensemen – gondoltam immár milliomodszor –, de egyáltalán miért is söpörték félre őket? Miért is hódíthatta meg valaha atyáinkat a zsidó tanítás? S e tizenöt hosszú évszázad során – mialatt Európa a zsidók istenét imádta, s lealacsonyította magát papjaik előtt, az emberi testvériség erkölcsi kívánalmait felmagasztalva arra rendeltetett, hogy Izráelnek adja lelkét – itt, távol, a trópusokon, India sötét bőrű milliói a lehető leghűségesebben ragaszkodtak az árja istenekhez, itt, ahol Vaishakha hónap teliholdja idején évről-évre összegyűltek a férfiak, hogy imádják Rámát, Ceylon árja meghódítóját, itt, India viharos történelmén keresztül, megszállásokon és háborúkon keresztül, az egyenlőség lovagjai és az emberiesség alattomos papjai által behurcolt egyenlősítő hitvallások ellenére, az ősrégi kaszthierarchia megőrizte a tiszta vért, és életben tartott egy maroknyi valódi árját. Itt minden ember, még az alsóbbrendű fajok is, hitt a faji hierarchiában, és tudta, hol a helye – hitt az alapelveinkben, hűségünkben, világunk Új Rendjében, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lett volna ennek.

A holdfényes, szent tó körül lassan tovább haladt a menet. S egy időre egymás után narancsvörös izzásban ragyogtak fel a dúsan faragott oszlopok, üstdobok, fuvolák és összevert cintányérok vegyítették mély rezgésüket és magas csendülésüket a süketítő, idegenszerű zenébe az ég fénylő végtelensége alatt. Füstölők illata töltötte be a levegőt – Dél áldozathozatala a nagy árja hősnek, mely tegnap és minden időben előre vetítette valamennyi éghajlat különböző fajainak tiszteletadását, a meghódított világ tiszteletét az istenszerű Faj felé, Feléd, Vezérem s a néped, az örökkévaló, uralomra rendeltetett, nemes vér felé, mely a Tiéd… és az enyém.

Behunytam szemem, és a nagyszerű csodára gondoltam, amin éppen munkálkodtál a távolban, álmaink új Európájára. S az ünnepélyes, titokzatos morajlás közepette, ami mintha bűbáj alá vont volna, a több évszázados, örömteli buzgalom moraja és a jázminleheletű, ragyogó déli éjszaka, a füstölők illata közepette kimondhatatlan lelkesedés töltötte be a szívem. Dél ősi hódolatának álmába olvadva, hatalmas reménnyel imádva hatalmadat és dicsőségedet, arra gondoltam, elragadtatott mosollyal: „… és holnap az egész világ”!

¹ “A múlt valamennyi nagy kultúrájának kizárólag azért kellett elmúlnia, mert az eredetileg teremtő faj belehalt a vérmérgezésbe”.

Mindörökkön-örökké — IV. — 1929

“So glaube ich heute im Sinne des allmächtigen Schöpfers zu handeln: Indem ich mich des Juden erwehre, kämpfe ich für das Werk des Herrn.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 70 old.¹

Sohasem szerettem a keresztény hitet, megvetése a test iránt, az ember szeretetének hangsúlyozása – legyen az bármilyen ember – és az, hogy közben megfeledkezik az élő, örökké gyönyörű természet szeretetének és tiszteletének tanításáról, valamint rettegése az egészséges és vad büszkeségtől és örömtől, s azoktól, kiknek nincs szüksége vigaszra ezen a világon, és az önmagán kívüli reménytelensége mind lenézésre, ha nem gyűlöletre késztetett kezdettől fogva.

Mégis, hosszú éveken át mindent megtettem, hogy ezt mások szeme elől elrejtsem. Tűrtem és tűrtem, kizárólag azért, mivel újra és újra azt magyarázták nekem, hogy nélküle Görögország nyelve és lelke a török uralom hosszú éje alatt végérvényesen eltűnt volna, és mert tisztában voltam vele, hogy azelőtt a Bizánci Birodalom ezer éven át hordozta magán a kereszténység és a hellenisztikus kultúra kettős jegyét, valamint felismertem az ortodox egyház zenéjében utolsó kötelékét a hellén nemzet ezernyi, szétszóródott számkivetettje egymáshoz való hűségének, mintegy a távoli múlt, egy nemzetibb lét ismeretlen dicsőségének visszhangját saját Isteneink fényében.

Eltűrtem, de sohasem tudtam megszeretni. Sohasem tudtam csodálni a szelídséget, mit tanított, sem pedig azt a hajlandóságát, hogy az egészséges és az erős, vagyis a szabad és a sokoldalúan gyönyörű kárán emelje fel a gyengét, a testben vagy szellemben beteget, a nyomorékot és a boldogtalant, annak kárán, kit a természet kedvel. Nem tudtam osztozni abban sem, hogy örömömet lelve az állandó bűnbánatban elmerengjek a vágy, a kapzsiság és minden egyéb bűn felett, vagy azok felkutatásáért és megmentéséért könyörögjek, kik az én szememben nem méltók a megmentésre, és hogy állandóan egy unalmas mennyország gondolata járjon a fejemben, folytonos vágyódással a por felé.

Valahányszor megpillantottam a távolból az Areoszpagosz csúcsát, a templomot, melyet azon a helyen emeltek, ahol a Zsidó először tanította Athénban, hogy Isten valamennyi embert egy vérből valónak teremtette, akkor úgy éreztem, saját vérem a szégyentől forr.

- Ó, miért, miért hallgatták meg őt a régi idők büszke athéni lakói? – gondoltam, s felidéztem a kimerült Hellászt meghódító idegen hitvallás történetét. Nem ők, az istennő népe voltak, akik hitelt adtak a zsidó hazugságnak, hanem a sok, kétes eredetű, bár görögül beszélő lakos, kik a görög kikötők söpredékét alkották, és Alexandria lakosai, de mindenekelőtt Konstantin, akit „Nagynak” neveznek, és az ő politikája. Ezek segítettek az új vallásnak abban, hogy háromszáz évvel Pál halálát követően megvethesse a lábát Görögországban. S visszaemlékeztem őrá is, aki egyre kedvesebb lett nekem, a harcos Julianus császárra, ki próbálta megfékezni az áradatot. Felidéztem legendás utolsó szavait, melyekkel elismerte a keresztények győzelmét, mikor meghalt a harctéren.² Eszembe jutott az is, ahogy darabokra szaggatták Hüpatiát, s lelki szemeim elé tárultak azok a buzgó, keresztény lovagok, akik az árja pogányságot évszázadokon át üldözték a görög–római világon túl, a büszke Északon – melynek én is a lánya voltam.

Épp úgy, ahogy diadalmas, keletre tartó menetelésében győzelemről győzelemre vitte a dicső Alexandrosz a hellén akaratot egészen a Hét Folyó megszentelt vidékéig, keresztül a ragyogó hegyi hágókon, ahol jóval őt megelőzve a legkorábbi árja harcosok is átkeltek, épp így, az idő áramában, a beteges zsidó hit, megbosszulván a gázai és a türoszi vereségeket, a hanyatló görögséget vesztegetéssel, a tisztavérű, szűz Északot pedig terrorral hódította meg. Világméretű és maradandó sikere az én szememben az alacsonyabb rendű emberiség felemelkedésének jele volt, mely az erősek, a becsületesek, az Istenek gyermekei, az én népem ellen lépett fel, mind a Jón-, mind az Északi-tenger partjain.

A csupán történelmi illemnek miféle köteléke tartott engem még mindig a megvetett kereszténységen belül? S e kötelék élő valóság volt-e? A keresztény egyház minden haszna ellenére, mellyel a sötét, török napokban bírt, nem volt-e mindörökre összeegyeztethetetlen az időtlen görögség szelleme és a galileai hit? Nem nyílt-e mélységes szakadék közöttük az időbeliben és az örökkévalóban is? S ha igen, akkor nem kellett-e egyszer és mindenkorra azt az ösvényt választanom, amelyik az enyém? Érezni akartam a történelmi kereszténység lelkét annak szülőhelye közepette, hogy lássam, hogy halljam, és hogy megismerjem. Arra vágytam, hogy átadhassam magam neki. Így hát 1929 áprilisának egyik reggelén Palesztinába hajóztam egy keresztény zarándokhajó fedélzetén.

Csillámló hullámok hátán, sok arany sziget között vitt el a hajó Görögországtól sok száz mérföldnyire, egyenesen egy másik világba, az ősi, szemita Keletre, ahol a keresztény hit megszületett.

Én pedig a szemita Kelet lelkét idegennek találtam. Az évszázadok során megszelídítette és elpuhította a történelem selejtjének befolyása, kiknek szentségtelen akarata és láthatatlan uralma alatt az én hanyatló kontinensem is öntudatlanul robotolt, azoktól a sötét napoktól fogva, amikor felvette a keresztény hitet, a keresztény értékeket pedig egész életszemléletének alapjává tette. Izrael önző, ravaszkodó és szeretet nélküli lelkét láttam a bazárokban áruló hosszú, sötét öltözékekbe burkolódzó emberek csúszómászó szívélyessége mögött, csakúgy, mint fanatikus pillantásaikban, amikor néhány nappal később lépéseiket követtem a Siratófal mentén. S mindenütt a szépségtől mentes rassznak ugyanazt a bélyegét láttam, az emberiség bukásának ugyanazt a jelét, a templomokban, a mecsetekben, az ősi Jeruzsálem bűzös, kanyargó utcáin, ahol az élet sohasem változik, és Tel-Aviv új, otromba módon fényárba vont épületeiben is. Még a nomád lakosok is a zsidókkal kialakult kapcsolatuk áldozatává estek. Lassan eltanulták tőlük ősi, törzsi, a vér testvériségén alapuló büszkeségük tagadását, s ehelyett örvendeztek valamennyi igaz hívő hatalmas egységén – bárkik is legyenek azok – és egyenlő joguk okán, hogy még több hívet – az Egyetlen Istenben és a Prófétában hívőket – nemzhetnek a Könyvnek, mindegy, hogy kivel. S arra gondoltam, még a beduinok is romlásnak indultak, mi lett hát velünk, a távoli, éjféli partok istenszerű embereinek gyermekeivel, akik egykor Hellászba hozták Apollón kultuszát, Indiába pedig a Hajnal imádatát? Mi lett velünk, mikor becsapott atyáink erényként fogadták el a segítőkész szelídség, a valamennyi ember iránti jótékonyság hiedelmét, és a béke szeretetét a Zsidótól? Olyan hit ez, melyben a test nem számít többé, s melyben, mint az iszlámban, a tiszta vér eredeti eszméjét idejétmúltnak tekintik.

Csak néztem azokat, akikkel Palesztinába érkeztem – embereket Görögországból –, felmértem – ahogyan korábban még sohasem tettem – a távolságot, mely elválasztotta őket a régi, pogány görögöktől, s néhányuknál érzékeltem, hogy a keresztény hit felszíne alatt még mindig ragyog bennük a görögség örökkévaló lelke, legyőzhetetlenül és készen arra, hogy bármelyik pillanatban ismét megerősödjön. Másokat viszont csupán keresztény keletieknek láttam, a hosszas hanyatlás termékeinek. Váratlanul eszembe jutott a Szent Pál által az Areoszpagoszon emelt hatalmas templom kupolája, amely ugyanazon kék ég alatt áll, melynek hátterében, meg nem fakult pompájukban, a régi, pogány Akropolisz romjai tűnnek fel. Körülöttem mindenütt az előbbi tolakodó stílusa, az idegen légkör, a szemita kelet miszticizmusa, mely olyannyira különbözött a mi kultuszunktól, a Ritmus és Forma, az Egészség és a Fény kultuszától – árja kultuszunktól, mely hűséges e gyönyörű földhöz. Beleborzongtam az ellentét hatásába, sokkal erősebben, mint korábban bármikor. S önmagam örökkévaló Énjének belső érzetéből, a Rasszoméból, melynek végre teljesen tudatára ébredtem, s az ideális világról szóló álmaim belső látomásából szívemben kialakult a hosszú ideje várt döntés, melyen egész életem nyugodott: „El a zsidósággal! El a keresztény szellemmel, a kifinomult méreggel, amit a zsidók belénk öntenek, saját rasszuk ösztöneitől vezettetve, hogy testünket megfosszák erejétől és megsemmisítsék árja büszkeségünket! El mindezzel, s vissza ahhoz, ami még ma is a miénk lehetne, ha Pál sohasem tette volna be a lábát Athénba, vagy ha az isteni Julianusnak sikerült volna megfékeznie a mindent elnyelő áradatot! Nincs több kompromisszum az idegen hagyománnyal a Bizánci Birodalom emlékének nevében: az Örök Hellásznak, s azon is túl, Észak és Dél elpusztíthatatlan Árjaságának – a felsőbbrendű emberiségnek – meg kell szabadulnia egy alig ezer éves történelem csalogatásától”.

Ezt éreztem azokban a régi templomokban, amiket a minden keresztény számára szentséges, híres helyszíneken emeltek, a kolostorban, ahol megszálltam s Omár ragyogó mecsetében, ahová ellátogattam, csakúgy, mint az ősi Jeruzsálem utcáin vagy Sion hegyén. Ezt éreztem Palesztina útjain, mikor bibliai neveket viselő falvak és városok felé tartottam.

Több száz mérfölddel távolabb, szent néped körében, vezetésed alatt, az álmom lassan alakot öltött. S napról napra, reményben és növekvő erőben, magabiztosan és boldogan, néped emelkedő áradattá kezdett növekedni. Te pedig arra a napra vártál, mikor ez az áradat áttöri a gátat, mely mögé a rémült világ hiábavalóan igyekezett visszaszorítani.

S hamarosan érteni, hamarosan csodálni kezdtelek, hamarosan szeretni kezdtelek, korunk férfiúi közül egyedül Téged.

A távolból, szívem mélyén figyeltem, ahogy az áradat erőre kap. Lenyűgözött a lendülete, s felismertem benne az Erőt, mely egykor Hellászt az árja rassznak, a Keletet pedig a hódító görögségnek adta. A láthatatlan birodalomban élethosszig tartó vágyakozásom már találkozott ellentmondást nem tűrő akaraterőddel, s hálásan köszöntöttelek, hogy egy napon majd szavakban is kifejezhessem lángoló hitemet, néped fivéreinek állhatatos elismerését az egész földkerekségről – az egész Rassz szeretetét.

¹ Így ma már hiszem, hogy a mindenható teremtővel összhangban cselekszem: Önmagamat védve a zsidóság ellen, az Úr művéért harcolok.

² Vicisti Galileae.

Mindörökkön-örökké — III. — 1923 (november 9.)

“Am 9. November 1923, 12 Uhr 30 Minuten nachmittags, fielen vor der Feldherrnhalle sowie im Hofe des ehemaligen Kriegsministeriums zu München folgende Männer im treuen Glauben an die Wiederauferstehung ihres Volkes: …

So widme ich Ihnen zur gemeinsamen Erinnerung den ersten Band dieses Werkes, als dessen Blutzeugen sie den Anhängern unserer Bewegung dauernd voranleuchten mögen. ”

—Mein Kampf, Ajánlás¹

Azután eljött a nap, mikor bízva növekvő hatalmadban, odaadó követőidben és Sorsodban, kiálltál a verőfényes napsütésbe, szembeszegülve a hivatalos erőkkel, néped ellenségeinek szolgáival, egyenlőtlen küzdelemre hívva ki őket. A nap, mikor merészen szembenéztél a fennálló állam és döbbenetes elnyomó apparátusa – eszmék nélküli katonasága, a lélektelen, tiszteletet követelő hatósága – fenyegetésével, s csekély számú, ám szenvedélyes híveid előrontottak, hogy megrohamozzák érted az engesztelhetetlen hatalom erődjét.

Arcuk örömtől ragyogott, szívük pedig azzal a lángoló szeretettel telt, mely a világ végéig is elvisz valakit, anélkül, hogy akár csak egyszer is a visszafordulásra gondolna. Ifjú ajkaikon a te neveddel, ahogyan az minden eljövendő időben elválaszthatatlanul összeforrt Németország szent elnevezésével, félelem nélkül haladtak tovább… A nap tündöklése csodálatos, a nappal fénye édes, ám még csodálatosabb és édesebb az érted halt halál, nagyszerű, győzedelmes eszmédért, eljövendő birodalmadért vállalt áldozat.

Tovább haladtak, s égen-földön nem létezett olyan erő, mely hódító lépteiknek határt szabhatott volna, mert övék volt Németország hosszú idő után feléledt, szabad és örökkévaló lelke, övék az igazság üzenete, az újjászületés varázsigéje, s mindenek felett, az eljövendő hatalom és dicsőség felvillanását követően, övék volt a jövő feletti uralom, a végső összeomlást követően új aranykorba lépett világ.

Tovább haladtak. A Történelem hatalmas, kibomló áradata, melyet senki sem tud megváltoztatni vagy feltartóztatni, legmagasabb hullámán vitte őket sorstól rendelt céljuk felé, a vég nélküli idő dicsőségéhez, ámde előbb a halálukhoz. A tétova állam elsütötte fegyvereit, a golyók kirepültek, s a földön, egy vértócsában, tizenhat férfi feküdt – Németország legjobbjainak legjobbjai. Híveid, kiválasztottaid e korai napokban, mindenféle rendű és rangú ember (köztünk, kik egyedül az árja vér nemességében hiszünk, nincsenek társadalmi osztályok), különböző korosztályokból, a legidősebb ötven felett, a legfiatalabb csupán tizenkilenc, ám szívükben valamennyien ifjak, mindannyian a jövőbe tekintők, mind olyan férfi, ki szilárdan hitte, hogy újrakezdeni és igazságban, buzgalomban építkezni, bízva a sorsukban, sohasem túl nehéz, sohasem túl késő.

Testvéri egyenlőségben, vértócsákban feküdtek, ők voltak az első mártírok az Élet modern formába öntött Ügyét szolgálók végtelen listáján, az elsők, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy életüket adhatták Érted és az új Németországért, újjászületett hazájukért – és a Tiédért –, továbbá ezen is túl az új árjaságért, szépséges, világméretű álmodért, melyben én is osztozom.

Ott feküdtek, mialatt az általad hamarosan megdöntött hatalom – az idegen vagyon szolgálatában álló hatóságok hatalma – megragadott néhány másikat a bizalmasaid közül – velük együtt Téged Magadat is –, majd fogságba vetette őket. A nehéz erődajtók jó néhány hónapra Rád záródtak.

Az újságok említést tettek erről, ahogy az első mártírok haláláról is. Ám Németországon kívül kevesen értették, micsoda hatalmas esemény ment végbe, az örömteli áldozat és halál miféle hatalmas, új lendülete bontakozott ki.

Ami engem illet, a tragikus napon, mikor a tizenhat elesett érted, több száz mérföld távolságra voltam onnan, egyedül álltam a Parthenon márvány lépcsőin, s a lábaim előtt elterülő várost és a távoli tengert figyeltem.

Tizennyolc voltam és szépnek tartottak, mégsem létezett olyan női bánat, mely könnyeket csalt volna a szemembe. Heves voltam, ám büszke, s már e születés előtt arra jelölt, hogy ne szeressek senki mást, csupán az Istenség megtestesülését, sose ismerhessem meg az emberi szenvedély örömeit, gyötrelmeit, sem pedig őrületét.

Egy álmot szerettem, s szemembe könnyek lopództak, mivel tudatosult bennem, hogy csupán egy álom ez. Szerettem az örökkévaló Görögországot, azt a régmúlt Görögországot, mely az árnyat adó oszlopokban maradt fenn, amiknek árnyékában álltam, s azt a tegnapi Görögországot is, a Közel-Kelet árja emberiségének bástyáját, mely ötszáz éven keresztül ellenállt a győzedelmes törököknek. Szerettem a makedón herceget, a szőke hódítót, kinek kelet felé tartó menetelése egy ellenállhatatlan isten vonulásához hasonlított, a Férfit, ki rasszom férfiúit másodjára vezette át az Indus folyón. Szerettem azokat a görög vezéreket is, kik 1821-ben fogadalmat tettek: visszaszerzik a szabadságukat vagy meghalnak. S a keserű gondolatok könnyet csaltak a szemembe.

Körülöttem, a szédítő nappali fényben szeretett Athénom fehér házai terültek el, mik között itt-ott néhány ciprusfa és borsfák sorai vetettek sötétzöld foltokat vagy zöldesszürke vonalakat. A fehér házak befedték a meredek Likavitos alacsonyabb lankáit, a jól ismert fenyőerdőig. A külvárosokon túl, kelet felé, a Hymettos kopár sziklái a fényben csaknem áttetsző szürkében ragyogtak ugyanazon mérhetetlen, kék háttér előtt, délre pedig a szikrázó Égei-tenger, még kékebben, mély ibolyakéken.

Ó, milyen csodálatos volt ez az egész! Távolból a Város a napsütésben oly fehér, éles vonalú dombjai között, s messze mindenek felett az örökkévaló ég, s messze mindenek körül az örökkévaló tenger!

Szívem mégis szomorú volt, mivel mindebből a szépségből izzó hívásomra a szabadság és a büszkeség felé egyetlen görög hang sem válaszolt még. Senki sem értett egyet velem, mikor azt mondtam, hogy a török béklyónál is rosszabb az úgynevezett „nagyhatalmak” rabszolgáinak lenni, kik épp most nyerték meg a világháborút. És mikor, a többit félretéve, felidéztem a sors legutóbbi csapását – Kis-Ázsia elvesztését –, az áruló szövetségeseket és az általuk megtestesített szellemet (a demokrácia szellemét) vádoltam, a politikájuk mögötti idegen érdekekkel együtt, próbálván fivéreimet arra buzdítani, hogy ne törődjenek velük és lélekölő „kultúrájukkal”, úgy tűnt, senki sem osztozik velem lángoló felháborodásomban, senki sem visszhangozza gyűlöletem.

Visszavonhatatlanul elveszítette hát minden érzékét Görögország a nagyság iránt, s belenyugodott, hogy mindörökre a nyugati szövetségesek eszköze lesz, fondorlataik engedelmes végrehajtója, magasztalják majd, ha ez felel meg nekik, s másnap megsértik, magára hagyják? Nem marad többé, szembeszállva törökkel és zsidóval is, az árják világának előretolt védelmezője? Az alattomos szövetségesek az árja vér ellenségeiként cselekedtek, mikor megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a törökök nyerjék meg a kis-ázsiai háborút. Miért nem gyűlölte hát őket Görögország annyira, amennyire én? Az elpusztított Szmirna lángjai, a száműzetésbe kényszerített kétmillió hellén nem kavarta fel benne ugyanazt az undort, amit én éreztem hat évvel ezelőtt, mikor ezek a hatalmas, pénz uralta államok akarata ellenére is belerángatták igazságtalan háborújukba? Mindez nem volt elég ahhoz, hogy velem együtt kimondja: „El innen! El a képmutatástól, amit a demokrácia képvisel! El a rothadó Nyugat rabszolgaságától! Vissza a nemzeti értékekhez, vissza a régi, népi istenek szelleméhez, a halhatatlan élet hírnökeihez! Vissza önmagunkhoz, a hellenizmushoz, az árjasághoz!” (A kettő az én szememben ugyanaz.)

Ilyen gondolatok jártak a fejemben ezen az emlékezetes napon, amint a romba dőlt templom lépcsőin álltam, s a déli nap alatt az ibolya-koronás város szépségét csodáltam.

Vezérem, bárcsak ismertem volna akkor szent Küzdelmed mélyebb értelmét! Bárcsak értettem volna, hogy a Tizenhat, kiknek halálát a másnapi újságok egyetlen sorban közölték, a vérüket valami többért adták, mint egy újfajta kormányzatért! Ó, bár láttam volna bennük azt, amik már akkor voltak: harcosok végtelen seregének előőrsei, akik az emberiség természetes elitjének uralmáért küzdenek – az elsők, kik az én időmben az aristoi hatalmának örök görög eszméjéért, az én eszmémért haltak –, a legjobbak testben, jellemben és lélekben! S ha megértettem volna, hogy a modern világban a legjobbak, szívem fogalmai szerint, a szépség, erő és egészség örökkévaló mércéi szerint, melyet görög mestereim mutattak fel, a Te ihletett honfitársaid voltak, a Te legjobbjaid, akkor és ott, ifjúi lelkesültségemben Hozzád repültem volna!

Ó, miért is nem tudtam? Küzdelmed hevében oly boldog lettem volna, annyira szerettelek volna Téged azokban a nagyszerű, korai napokban!

Igen, ott voltam, szellemben már a Tiéd, s az Istenek maguk választottak ki arra, hogy a Tiéd is maradjak, kóborlások ezrein keresztül. Miért nem sejtettem? Ki tudja? Az Istenek mindenen átlátnak, és útjaik különösek, kívülről pedig gyakran csalódást keltőek.

¹ 1923. november 9-én déli 12 óra 30 perckor a müncheni Feldherrnhalle előtt és az egykori hadügyminisztérium udvarán az alábbi férfiak estek el népük feltámadásába vetett hűséges hittel: …

Az ő közös emléküknek ajánlom hát e mű első kötetét, vértanúságuk világítsa be mindvégig mozgalmunk követőinek útját!

Mindörökkön-örökké — II. — 1919

“Auch das hellenische Kulturideal soll uns in seiner vorbildlichen Schönheit erhalten bleiben. Man darf sich nicht durch Verschiedenheiten der einzelnen Völker die größere Rassegemeinschaft zerreißen lassen. Der Kampf, der heute tobt, geht um ganz große Ziele: ein Kultur kämpft um ihr Dasein, die Jahrtausende in sich verbindet und Griechen- und Germanentum gemeinsam umschließt.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 470. old.¹

Ám mégsem ismertelek, nem ismertem nagyszerű népedet sem, és nem is sejtettem, miféle lehetőségek rejlenek benne, itt a mi időnkben, a szemeim előtt.

Elcsigázottan a buta, beteges világtól, melyet már ismertem, tudatlan, s telve megvetéssel a felfuvalkodott nemzet iránt, mely mindent kinevet, mit nem ért, és minden kivételes, megalkuvást nem tűrő hitet rémülettel kezel, a nemzetet, mely előrukkolt a világméretű csapdával, az „emberi jogokkal”, és gyűlöli az egyértelmű fensőbbségből származó hatalmat, a fegyverek erejétől támogatott, vaskézzel megteremtett rendet, miközben imádja a hazugságra fogékony elmék láthatatlan rabszolgaságát.² Telve voltam megvetéssel a vallás iránt is, mely a másik nagy hazugságot tanítja, „minden egyes emberi lélek méltóságát”, egy olyan isten nevében, kit sohasem szerettem.³ Pillantásom régmúlt napok felé fordítottam, rég holt isteneknek és hősöknek adtam a szívem, kiknek neve immár nem kelt lelkesedést az emberek keblében, és zokogtam, mert nem tudtam visszahozni őket az életbe.

Az ősi kősziklának, az Akropolisznak, a Tökéletesség székhelyének Attika felhőtlen ege alatti fehérsége és aranylása élt emlékezetemben, s vele együtt imádtam az Istenekhez hasonlatos hősök férfiúi erényeit, legyenek bár azok, kik három évezrede rohanták meg az örök Tróját vagy azok a nem kevésbé nagyszerűek és isteniek, kik alig egy évszázada harcoltak Hellász szabadságáért hegyi erődítményekben és a tengeren, a Kereszt jele alatt. Ugyanígy tiszteltem a szent Észak letűnt időkbéli szépségét, mielőtt rasszuk büszkesége meghódolt a szelídség idegen istene előtt, a hódító férfiak – édesanyám ősei – szépségét, kik, mikor fülsiketítő kiáltással, rettenetes örömmel mérte össze egymással hatalmát Ég és Tenger, és vihar üvöltött, mennydörgés dübörgött, villámlás tépte szét a foszladozó fellegeket, a hajóikon álltak, ütemesen verték pajzsaikat, s az elemi Istenség tomboló Szavára válaszul harcias himnuszokat énekeltek Odinhoz vagy Thorhoz.

Hol voltak most ezek az emberfeletti emberek? Hol volt rasszom szelleme, mely bennem élt? Hová mehettem volna, hogy olyan férfiakat találjak, kiknek dalai hallatára a szívem megdobban? Férfiakat, kiknek szavaiban büszkeség és hatalom bűvigéjére lelnék, hangjuknak boldogan engedelmeskedve, kiket képes volnék imádni.

Körös-körül semmi egyebet nem látok, csak hiszékeny és barátságos emberszabásúakat, vagy, ami még rosszabb, pedáns, olvasott, ám hit nélküli majmokat, kikben nem él a késztetés, hogy valami önmaguknál és szűkös „boldogságuknál” Nagyobbért küzdjenek, valamiért, amiért férfiak harcolnak az emberfelettihez vezető úton. Csupán néhány álmodozó elszórt soraiban találtam rá vágyakozásom visszhangjára.

- Jöjj, ó, messze tűnt idők száműzöttje – szólt egyikük –, a fejsze kivágta a megszentelt fákat, hol egykor kardok dala kélt, most rabszolgák kúsznak-másznak és könyörögnek. Mind eltávoztak az Istenek. Jöjj hozzájuk a ragyogó Valhallába, ahol várnak Reád!⁴

S én, tizennégy évesen, az ifjúság hevében égve Valami olyannak szóló áldozathozatalok után szomjúhoztam, mi egyet jelentett számomra Görögország és az ősi Észak összes Isteneivel, s én, Észak és az Égei-tenger leánya, szerelemre lobbantam Valakik iránt, kiket isteníthetek⁵ – kikről tudom, hogy soha többé nem térnek vissza; a szőke harcosok iránt, kikben az ősi istenek szelleme lakozott, az árja férfiak szépsége és férfiassága és az árja nők - feleségek és királynők, férfiak édesanyja iránt.

Lassan, de biztosan mégis a magasba törtél! Te, kit éppen imádott Isteneim jelöltek ki a felsőbb emberi nem dicsőségbe és halálba, majd még annál is nagyobb dicsőségbe vezetésére. Látható külsődben harminc esztendős voltál akkoriban, örökkévaló Megmentőm. A világot megrázó katasztrofális változások zaja felett a néped már hallotta a hangodat, ahogy kihirdetted aggódó szereteted üzenetét, a Választott Nemzetnek szóló ultimátumot: „Jövő vagy romlás”! Ihletett szavaid már mélyükig felkavarták őket. Néhányan közülük, a merészek, kemények és igazak – az arany és az acél ifjai – hívásodra felkeltek, s Neked adták mindenük, örömmel esküdve élethosszig tartó hűséget és teljes engedelmességet.

S éppen úgy, ahogy a vihar előtti tenger felszíne még nyugodt, az ég pedig kék, de a nem is sejtett magasságokban lassanként már félelmetes örvénylések jelennek meg, elszórt vízcseppeket gyűjtve össze a sötét, kirobbanni készülő fellegekbe, és éppen úgy, mint mikor semmi jele nem mutatkozik egy újabb kitörésnek, odalent mégis, a csendes, üres kráterek kimondhatatlan mélységeiben, a szunnyadó vulkánok lángoló belsejében a láthatatlan, megolvadt bazalt fortyog, morajlik és napról napra feljebb emelkedik, ellenállhatatlan szereteted hívása így tört elő, ilyen volt elhivatott, csillagszerű szemed ragyogásában a lassan ébredező ősi férfiúság, büszkeség és a hatalom akarása, melyek végül egyetlen nap leforgása alatt születtek újjá, mint ifjú, hős férfiak.⁶ S míg az ország továbbra is a győztesektől eltaposva nyögött, kik világossá tették, hogy a magukénak tekintik […], azon napok hatalmas tanácskozásain, melyekről az ostoba emberiségnek az mondatott, hogy beléjük vesse reményét⁷, a választott kevesek mellkasából a Te kiáltásod visszhangja tört elő:

- Ébredj, ó, nemzet, ki a tiszta vér isteni jogának hirdetésére, felemelkedésre és uralkodásra rendeltettél! Németország, ébredj!

Ó, ha hallottam volna a hívó kiáltást – az újjászületés hívását –, s ha tudtam volna azt is, hogy a fény útján kell járnom, boldogan követtelek volna! Mert engem is szólítottál a hajnal dicsőségére történő nagy áldozathoz, az Élet hatalmas Ünnepére, melyen, kifejezve az én fiatalos vágyamat is, énekesek dicsérik magasztos himnuszokkal azokat az Isteneket, akiket szeretek, és a nagyszerű felvonulásba, ahol én is fáklyavivő lennék, s az én hangom is beleolvadna a szélesedő kórusba, hol jobbomon, balomon és körülöttem mindenütt bajtársak, sőt, testvérek lennének, valódi, hús-vér félistenek! Ó, ha tudtam volna, hogy te vagy az, akit évszázadról-évszázadra kerestem, s aki után mindig kutattam, heves, serdülőkori álmaimban! Bennem észak és dél külső, árja világát üdvözölted volna, az egész Rassz szeretetének és tiszteletének első gyümölcseit, irántad, Megmentője és Vezére iránt, koronázatlan Királya iránt! Ismerhettelek volna?

Ám nálam nagyobbak sem ismertek még Téged akkoriban.

¹ “A görög kulturális eszmét is a maga példaadó szépségében kellene megőriznünk. Nem szabad lehetővé tennünk, hogy az egyes népek közötti ellentétek szétszaggassák a nagyobb faji közösséget. A manapság tomboló harc minden ízében hatalmas célok körül forog: egy kultúra küzd a létéért, melyben egy évezred egyesül, egyként foglalva magában a görögséget és a németséget is”.

² Savitri itt Franciaországra utal, a szülőföldjére és a helyre, ahol felnőtt.

³ Itt pedig természetesen a kereszténységről van szó.

⁴ Leconte de Lisle: Le Barde de Temrah

⁵ Innen állítólag néhány szó a kézirat előkészítése közben kimaradt. A soha többé vissza nem térők valószínűleg a görög és északi istenek.

⁶ Valószínűleg ebből a mondatból is hiányzik néhány szó.

⁷ Szintén egy hiányos mondattal van dolgunk.

Mindörökkön-örökké — I. — 1918

“Es war also alles umsonst gewesen. Umsonst all die Opfer und Entbehrungen, umsonst der Hunger und Durst von manchmal endlosen Monaten, vergeblich die Stunden, in denen wir, von Todesangst umkrallt, dennoch unsere Pflicht taten, und vergeblich der Tod von zwei Millionen, die dabei starben.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 223-224. old.¹

Üdvözlégy emelkedett szellem, kit sosem láttam, új világ teremtője, Vezérem!

Az idők hajnalától fogva szüntelen vágyakozással kutattam utánad, én, a felsőbbrendű emberi nem halhatatlan lelke, az erős és gyönyörű. Kerestelek száműzetésben, rabszolgaságban és szégyenben, feledni képtelenül a dicső sorsot, mely mindezek ellenére hozzám méltó. Korról korra, a biztos halálba vezető ösvényen fordultam meg újra és újra, hogy szemléljem az örökkévaló álmot, egész lényem a Megmentő s Úr felé szökkent, ki még nem volt jelen, de eljön majd egy napon, megszabadít és visszaadja nekem az ifjúság szárnyait, s Te voltál az, szeretett Vezér, kinek nevét még nem ismerte senki.

Mikor jössz el végre? Évszázadok tűntek tova már, új királyságok emelkedtek fel, vívták háborúikat, majd lassan lehanyatlottak az idő ködében, s nevet váltottak az istenek. Egy maradt változatlan: az isteni vér szennytelen árama az Istenek választott népének ereiben s egy beteljesítendő, hatalmas kötelesség homályló tudata. Mikor jössz el végre? Korról korra, a jólét mélységes bódulatában, újra és újra hívtalak Téged. Ám a ragyogó ég néma volt és holt.

Mikor ismét elveszett, a porban hevert minden, mikor a gyűlölet dalainak visszhangja kélt a szent Rajna mentén, akkor jöttél el, ismeretlenül, egyedül, a Téged váró milliók közül. Látszólag csak egy voltál közülük, semmi több, mégis, egy azok közül, kikben az árják elárult istenei éltek, szenvedtek és ragyogtak, egy közülük, kiknek hangjában hiába elhullott hősök emelkedett szava készült szólani, egy, kiben a Föld választott urai, a halhatatlan Ifjúság, a Ragyogó Baldur fivérei önnön győzhetetlenségük készültek üdvözölni. A Vezérem – a Vezérünk – voltál, valahol, észrevétlenül fekve, egy kórházi ágyon. Ám nem a test kínja – mérgező gáztól megvakított, lángoló szemeid őrjítő gyötrelme –, még csak nem is az örök éjszaka iszonyú réme szorította össze szenvedő szíved. Országod árulásáról, a megadás megaláztatásáról szóló hírek és a négy hosszú év során hiábavalóan elesettek gondolata gyötört. Ó, hogy kísértette álmatlan éjeidet napra-nap megadott kötelességtudó áldozatuk látomása!

Bármi testi szenvedésénél ezerszer szörnyűbb kínokat álltál ki elmédben. Megvakított, fájó szemeidből a tehetetlen düh, a kifejezhetetlen szégyen, a határtalan szeretet és gyűlölet könnyei törtek elő. Milliók tragikus végzete sebezte szíved, jobban, mint bárki másét, millióké, kiknek vére, az árja vér, a Tiéd és az enyém.

Új, roppant Erő kezdett alakot ölteni a sivár keleten, éhségből, küszködésből és ördögi mesterkedésből, míg az Atlanti-óceán mindkét partján részeg dalocskákra vigadt gyerekes kárörömmel a teljes nyugat, gúnyolódva legyőzött népeden. Mérföldek százaival távolabb is érezted gyűlöletes vidámságuk tőrdöfését, miközben körös-körül nem láttál mást, csak néped éhezését és bánatát, s az igaztalan sors, az egész világ vádló hazugsága elleni keserű lázadást.

Ennek az érzésnek, ennek a látványnak a hatására lángoló, vérző szíved csak még több szeretettől és gyűlölettől sajgott. Szeretettől vértanú nemzeted, önmagad hatalmasabb Énje iránt – egyedül az ő élete számított –, oly mérhetetlen szeretettől, melynek a szabadságért és feltámadásért semmi ár sem lenne túl magas, sem túl nagy semmiféle áldozat. S gyűlölettől a katasztrófa munkásai, azon idegenek iránt, kiknek ravaszsága és vagyona már régóta megtéveszti és megvesztegeti a világot, s fordítja saját húsa-vére legjobbjai ellen a nyugatot.

És szeretet és gyűlölet tett Téged azzá a Férfiúvá, akivé lenned kellett, a várva várt Vezérré. A világ hamarosan látni fogja, hogy néped általad válik szabaddá, a választott vér általad egyetlen, növekvő birodalomban egyesül, s ennek védelmét élvezi, az istenszerű ifjúság pedig vezérleteddel menetel az utakon a felkelő nap fényében, a hódítás dalait énekelve.

Ám én, követőd és imádód, az idők homályában utánad kutató, még nem hallottam ekkor a neved. Nem messze, túl a Birodalom mozgó határain vártam Rád, anélkül, hogy ismertelek volna, tizenhárom éves lánykának tekintve magam, miközben valójában évszázadok álltak már mögöttem; míg sötét szemeim előtt tündöklő múlt szépséges árnyékai tűntek elő és tova, felidézve egy elfeledett világot, és eljövendő, nagyszerű világod dicsőségét jósolva meg nekem.

A hazugok és gyávák gusztustalan tömegének pedig ösztönösen hátat fordítottam. Egy másodpercig sem éreztem magam boldognak, mikor a győzelem harangjait hallottam. Az ő győzelmük, nem az enyém, mondhattam volna, sőt, nem a miénk. Nem ismertelek. (Ki ismert akkoriban?) És nem ismertem a népedet sem. Ám veresége hírére szívem elszomorodott, mintha ellenségei győzelme az aljasság, árulás és mindenekfölött az émelyítő középszerűség diadala lett volna szememben – mindannak diadala, amit gyűlöltem ezen a világon. Nem ismertelek, s mégis kerestelek az álmaimban. Óriás eszméd az enyém is volt, magányos lelkem epekedésének kezdetétől fogva. Már ekkor tanítványod, szerelmesed, imádód voltam…

¹ "Minden hiábavaló volt hát. Hiába az áldozathozatal és a nyomorúság, a néha végtelen hónapokig tartó éhség és szomjúság, az órák, melyekben halálos félelem szorításában teljesítettük kötelességünket, s hiába kétmillió ember halála is, kik eközben hullottak el".

Sintó - Az istenek útja

("Shinto -- La via degli dei," Arya, no. 4 (1980 július). fordította: Guido Stucco.)

A több évszázados japán hagyomány szerint az ősi időkben létezett egy hatalmas óceán (a sors iróniája, hogy később „Csendes”-óceánnak nevezték el), ami látszólag végtelen volt: a láthatár egyik végétől a másikig semmi mást nem lehetett érzékelni, csak vizet és eget!

Eme óriási víztömeg felett csupán egy könnyű és keskeny „híd” emelkedett. Az isteneknek szokása volt fellépdelni erre, hogy nézegessék és csodálják az óceán szépségét és kiterjedését. Izanagi, az egyik istenség belefáradt abba, hogy a magasból szemlélje az óceánt, így a víz felé nyújtotta lándzsáját és óvatosan belemártotta. Ezt követően felemelte azt és észrevette, hogy egy kis iszap tapadt a fegyver hegyére, majd onnan visszahullott a vízbe. Így jelent meg az első „sziget” a földön.

Ezután Izanagi létrát épített és az „égi hídról” aláereszkedett a földdarabra, majd emelt egy kis kerek házat magának és a feleségének, Izanaminak, ahol elkezdtek találkozgatni.

Hamarosan Izanami szült néhány gyermeket, akikről sajnos kiderült, hogy csalódást keltőek. Mind különbözőek voltak egymástól, gyengének és méltatlannak tűntek az isteni párhoz. Össze is gyűltek az istenek, hogy elejét vegyék a gondnak, és megtalálják a kudarc okát. Így fordultak a pároshoz:

- Amikor találkoztok, ki kezd először beszélni?

- Természetesen én – felelte azonnal Izanami.

- Ez a szabályozó rítusok törvényének súlyos megsértése! – közölte az egyik isten – A nőnek sohasem szabad elsőként szólania, mivel ez a férfi kötelessége és előjoga. Nem csoda, hogy a gyermekeitek nem olyanok, amilyeneknek lenniük kellene.

A házaspár ezután szó szerint követte az istenek tanácsát, és az utódaik nemsokára jobbá lettek, széppé és erőssé váltak, méltókká isteni örökségükhöz. Izanami nem csupán gyermekeket szült, hanem négyezer kisebb-nagyobb sziget édesanyja is ő lett, amikből végül kialakult Japán. A világ többi vidéke a földrajzi és természeti folyamatok következtében szép lassan kiemelkedtek a vizekből. Ez évszázadokig is eltartott. A többi országgal szemben ezért „isteni” föld Japán: egyenesen egy istennőtől származik!

Minden rendben is ment, egészen addig a napig, mikor Izanami életet adott a tűz istenének. Eme istenség természetének köszönhetően édesanyja tűzhalált halt, amikor gyermekét világra hozta. Testét a másvilágba vitték, a holtak lakhelyére. Férje, Izanagi nem hagyta annyiban, alászállt az alsóbb régiókba, hogy visszakövetelje hitvese porhüvelyét a holtak urától. Amint megérkezett, megparancsolták neki, hogy várakozzon az ajtónál, ami mögött az istennő teste hevert.

Sokáig várta, hogy feltáruljon előtte az ajtó, majd végül tiltott tettet követett el: ő maga nyitotta ki azt. Azonnal megérezte a halál bűzét! Rossz hatással volt ez az élmény Izanagira, aki rögvest elhatározta, hogy felszáll „az élők világába”. Ámde tisztátlannak érezte magát, mert kapcsolatba lépett a romlás és halál erőivel. Amikor elért hát a Kamo folyóig, úgy döntött, megfürdik benne, s levetette tizennégy rétegű öltözékét.

Miközben mosakodott, hirtelen isteni lények emelkedtek ki a vízből. Ebben a pillanatban a tizennégy réteg is mind istenekké változott. A víz, amivel bal szemét mosta meg, a Holdistenné, amivel jobb szemét, a Napistennővé, Amateraszuvá¹ lett. A víz, amivel orrlyukait tisztította meg, a Szél és a Viharok Istenévé, Szuszanoo-vá vált.

Szuszanoo gonosz isten volt. Mindenféle csínnyel szerette gyötörni a Napistennőt. Egy napon, miután úgy intézte, hogy egy halott állat teteme zuhanjon Amateraszu fejére a szoba mennyezetéről, ahol ő éppen tevékenykedett, az istennőnek elege lett Szuszanoo tréfáiból. Roppant dühösen húzódott vissza egy barlangba, s a bejáratot hatalmas sziklával torlaszolta el. Szuszanoo könyörögni, esdekelni kezdett, hogy bocsásson meg neki, de hiába: Amateraszu a barlangban maradt, nem volt hajlandó előjönni.

Nem volt hát többé fény a világon. Mindenütt sötétség uralkodott, s a föld nem hozott többé gyümölcsöt. A termés elveszett, s már maga az élet is veszélybe került a napfény hiánya miatt.

Az istenek kétségbe estek, s nem tudták, hogyan oldják meg ezt a súlyos problémát. Végül egyiküknek, egy istennőnek, támadt egy ötlete. Tudván, hogy Amateraszu természetétől fogva kíváncsi, odaosont a barlang bejáratához, majd egy igen vicces és illetlen táncba fogott, mire az istenek harsány kacajra fakadtak. Amateraszu tudni akarta, mi a jókedv oka, ezért közelebb jött a nyíláshoz, hogy kiderítse, mi történik odakint. Kilesett egy résen a barlang fala és a hatalmas szikla között, ám nem sokat látott. Ekkor megpróbálta a tükrét használni, hogy szemügyre vehesse, mi történik. A kinti istennő közben lassan elsétált a bejárattól, így bírván rá Amateraszut, hogy kidugja a fejét. Az istenek ekkor gyorsan odaugrottak, megragadták és a fejénél fogva kihúzták őt. Így sikerült rábírniuk, hogy elhagyja a rejtekhelyét. A fény azon nyomban visszatért a világba.

Szuszanoo a maga részéről úgy döntött, hogy távozik az istenek lakhelyéről, és sok más, a földön élő isteni hőshöz hasonlóan, ő is szörnyek elpusztítója lett. Egy nap hatalmas sárkányra lett figyelmes, aki éppen egy ifjú leányt készült elnyelni. Rögtön a segítségére sietett, és megölte a fenevadat. Ezután feleségül vette a megmentett szüzet, és számos nagy japán nemesi család ősatyja lett. Tudván, hogy a sárkánynak kard van a gyomrában, Szuszanoo felvágta a szörnyet és megszerezte a fegyvert.²

Amateraszu olyan vezért akart adni Japánnak (a felkelő nap földjének), aki képes uralni a szigeteket. Fiút hozott hát a világra, s arra kérte, induljon a felkelő nap földjére, hogy gondjaiba vegye az ott élő nép sorsát. Ám a fia nem akarta, hogy ekkora felelősség nyugodjon a vállain. Nyíltan megmondta az anyjának, hogy nem szándékozik arra a helyre menni, mivel a lakói idejük legnagyobb részét az egymás közti veszekedéssel töltik.

- Küldj inkább valaki mást helyettem, például a fiamat Ninigit! – javasolta.

Így is történt. Niniginek három gyermeke született. Az egyikük, Hikohohodemi a Tengeristen lányát vette el feleségül. Hitvese az árapály ékkövét hozta el neki hozományul, amivel uralmat nyert a vizek felett.

Az ő gyermekük, Dzsimmu lett Japán első „történelmi” császára. Dinasztiája megszakítás nélkül uralkodik azóta. Dzsimmu-tenno hosszú ideig élvezhette az uralmát, azonban mégis csak években mérték az idejét, nem pedig évszázadokban, mint az elődei esetében. A hagyomány szerint Kr. e. 660. február 11-én jutott hatalomra.

Ugyanekkor egy Eudórosz nevű görög utazó szállt partra Gallia déli részén, feleségül vette a helyi gall törzsfőnök lányát, s megalapította a manapság Marseilles néven ismert várost. Február 11-e még most is japán nemzeti ünnepnap.

Említettük már az Ékkövet, a Kardot és a Tükröt. E tárgyak mágikus és isteni erőt adományoztak Dzsingú császárnőnek, aki 200-ban meghódította Koreát. A hagyomány beszámol róla, hogy az istenek közölték a férjével (aki időközben elhunyt), hogy a Japántól nyugatra elterülő földek „hódításra várnak”. Napjainkban a három szent jelképet (Amateraszu istennő tükrét, Szuszanoo kardját, amit a sárkány gyomrában talált és a mágikus ékkövet, amit apósa, a Tengeristen adott Hikohohodeminek) az Ise-templomban, a japánok legnagyobb hódolattal övezett szentélyében őrzik.

1941-ben a birodalmi kormány hivatalos delegációt küldött ebbe a templomba, hogy megtudakolja a nemzet isteneitől, lépjenek-e hadba az USA ellen. A kultuszt végrehajtó papok által az istenek igenlő választ adtak. 1941. december hetedikén a japán repülőgépek megtámadták a Hawaii-n található Pearl Harbor haditengerészeti bázisát. 1945-ben, Hirosima és Nagaszaki atombombákkal történt elpusztítása után a japán kormány ismét felkereste az isteneket az Ise-szentélyben. A következő kérdést tették fel nekik:

- Harcoljunk az utolsó emberig, vagy hódoljunk meg, és készüljünk a jövőbeli összecsapásra?

- Adjátok meg magatokat, mert szeretjük a népeteket – hangzott az istenek válasza.

A többi már történelem.

A hosszú évekig tartó amerikai megszállás nem volt képes teljesen megtörni Japán szellemét, vagyis a sintó szellemét. A sintó Japán nemzeti vallása. Lényegét ezekben a kifejezésekben lehetne összefoglalni: a Nap, Japán főistenének kultusza, továbbá a nemzeti hősök és az ősök kultusza. Japánban minden vallást megtűrnek. Sokan egyenesen buddhista nemzetnek tartják. Bizonyos szempontból ez igaz is. A buddhizmus 550-ben került Koreából Japánba Sótoku hercegnek köszönhetően, aki 601-ben halt meg. Azonban a buddhizmusnak számos sintó hiedelmet és gyakorlatot kellett magába foglalnia ahhoz, hogy virágzásnak indulhasson. Sok japán úr, mint például a sógunok jól ismert, 1866-ig uralmon lévő dinasztiája a zen buddhizmust támogatta. Ámde a sintó hősi, harcos, a természetet, a Napot és a japán faj őseit imádó szelleme mindvégig jelen volt bennük.

A sintó eme szellemét kifejezésre juttató számtalan felejthetetlen írás és vers testesült meg a japán emberekben. Ezek a szövegek a legnagyobb fokú szenvtelenségről szólnak, ami a japán nemzeti kultusz tagjainak életében és valamennyi cselekedetében nyilvánul meg. Tojotomi Hidejosi, a nagyszerű harcos és szervező, aki a híres oszakai erődöt építtette, halála előtt nem sokkal így írt:

„Mint a vízcsepp, eltűnök, levegővé válok, de az oszakai erőd csodálatos álomként állni fog”.

Az erőd a mai napig fennmaradt, erősen és büszkén, nemzeti emlékműként.

1281. augusztus 14-én Kubiláj kán, Dzsingisz kán unokaöccse útnak indította sok-sok hajót számláló hadiflottáját Japán meghódítására. A japánok nem térhettek ki sokáig eme fenyegetés elől. Felkészültek hát, és eltökélték magukat arra, hogy az utolsó emberig harcolnak a mongol támadók ellen országuk védelmében. Ekkor hirtelen erős szél támadt, szörnyű vihar hírnöke, ami teljesen elpusztította az ellenséges flottát. Hat évszázaddal később Meidzsi császár verset írt az eseményről:

„Tégy meg annyit, amennyi erődből telik, ám azután térdelj le, mondj köszönetet és imádd Ise isteni szelét, a tatár flotta pusztítóját”.

Sok népszerű mondás létezik a sintó szellemiség bemutatására. Íme, az egyik:

„Légy olyan, mint a szakura (cseresznyevirág), ha eljön a lehullás és halál ideje. Mikor a vihar megrázza a fát, biztosan lehullasz és meghalsz, ám kecsesen fogod megtenni”.

A történelem folyamán a japán emberek tudták, hogyan kell „kecsesen aláhullani”. Ugyanakkor azt is mindig tudták, hogyan őrizzék meg a tekintélyüket és éljenek a saját értékeik szerint. Csodálattal kell felidéznünk a híres kamikaze pilótákat, ifjakat, akik önként vállalták „repülő bombákká” lett gépeikben a halált. Ezek a fiatal emberek az amerikai hadihajókra, különösen a repülőgép-hordozókra zuhanva áldozták fel magukat. Emlékeznünk kell támadásaikra a Repulse és a Prince of Wales ellen.³ Úgy hallottam, ezek a pilóták türelmetlenül várták áldozatuk „nagy napját”, s ahogy az időpont közeledett, egyre boldogabbak voltak, hogy Országuknak és Császáruknak adhatják az életüket. Utolsó gondolataikban felidézték rövid pályafutásukat, hűségüket a Felkelő Naphoz, ami a Császárok szoláris dinasztiájában testesült meg. A becsapódás előtt utoljára elhangzott lelkiállapotukat megfelelően kifejező harci kiáltásuk: „Heike Tenno Banzai!”⁴ Ezután higgadtan és biztos kézzel vezették robbanóanyaggal megrakott gépeiket a kiválasztott és elpusztítani kívánt ellenséges célok fölé.

A sintó szent iratok – elsősorban a Kodzsiki (Az istenek könyve) és a Nihonsoki (A császárok könyve) címen ismert, 720 körül (nyolc évvel a Kodzsiki összeállítása után) keletkezett szöveg, melyet különböző vezéreknek és császároknak ajánlottak, akik a nemzeti hagyomány szerint a Nap gyermekei voltak – Dzsimmu császár uralma idején, a nyolcadik században íródtak. A sintó a természet és a hősök vallásaként öltött alakot, két nagy japán tudósnak, Maturinak és Hiratának⁵ köszönhetően. Amikor Japán 1945-ben megadta magát, a földjére lépő amerikai csapatok a történelem során egyedi eseményt képviseltek, mivel ők voltak az elsők, akik a Felkelő Nap országát valaha is megszállták. Az amerikai hadsereg volt az egyetlen idegen haderő Japán történelmében, amely annak területére tehette a lábát. Ráadásul ez a sereg azért érkezett, hogy a japán népre lelkiségétől, szellemiségétől és nemzeti identitásától teljesen idegen eszmeiséget kényszerítsen.

Az amerikai megszálló kormányzat egyik első rendelkezése az volt, hogy valamennyi japán iskolában betiltotta a fentebb említett sintó iratok, Az istenek könyve és A császárok könyve tanítását. A japánok nem szegültek szembe eme ellenséges lépéssel. (De miért is álltak volna ellen? Az istenek világosan kijelentették: muszáj elfogadniuk a megadási feltételeket, hogy tovább „élhessenek”). Japán mosolyogva hajtott fejet:

- Demokrácia? Természetesen! A Császár épp olyan ember, mint bárki más? Nagyon jó! Politikai és katonai vezetőinket „háborús bűnösöknek” nevezitek. Biztosan igazatok van, mivel ti nyertétek a háborút, s a történelem azt tanítja, hogy a győzteseknek mindig igazuk van.

A japánok mosolyogtak, amíg a viszonylag enyhe feltételeket tartalmazó békeszerződést aláírták. Mosolyogtak, míg el nem hagyta a Felkelő Nap földjét az amerikai megszálló erők utolsó katonája is. A következő napon a sintó szent szövegei ismét megjelentek az osztálytermekben. Ezen felül az iskolásokat mindmáig elviszik az atombombákkal elpusztított Hirosima és Nagaszaki városának romjaihoz, hogy megcsodálhassák „az emberiség védelmezőinek” zseniális művét. S ez még nem minden: a diákoknak Gamagori templomába is el kell látogatniuk, ahol Tódzsó Hideki és más, az amerikaiak által megölt „háborús bűnösök” maradványait őrzik. Tisztelete jeléül minden japán tanuló apró füstölőt gyújt e férfiak emlékének, akik Japánért és a japán népért áldozták az életüket. E „háborús bűnösöket” a mai napig nemzeti hősöknek tekintik, személyüket nagyra fogják becsülni az eljövendő évszázadokban is.⁶

Ó, szegény Japán, hűséges vagy fiaidhoz, második világháborús szövetségeseinkhez! Csodállak és irigyellek! Mikor fogunk mi, európaiak templomot vagy legalább emlékművet építeni hőseink, halottaink, vezéreink emlékére, akiket ellenségeink ma „háborús bűnösöknek” neveznek? Mikor fogjuk oly nyíltan és szabadon tisztelni a halottainkat, ahogy ti teszitek?

Mi is őszinte tiszteletben részesíthetnénk elesett bajtársainkat, ha hercegeink és királyaink a régmúltban, az ötödik századtól egészen a tizenötödik századi Poroszországig nem erőltették volna rá a kereszténységet árja népességünkre. Ne feledjétek, kedves japán barátaink, hogy az árják, mielőtt megtértek volna, „a nap imádói” voltak, a hősök, a vér és a föld kultuszának hű követői, épp úgy, mint ti! Egyik honfitársatoknak, aki a kalkuttai japán nagykövetségen dolgozott 1940-ben, igaza volt, mikor ezt mondta nekem:

- Szerintünk az Önök nemzetiszocializmusa tulajdonképpen a sintó nyugati formája!

1 A japán sintó vallási hagyományának szoláris karakterét a császár isteni alakja testesíti meg, akinek égi eredetet tulajdonítanak. Amateraszu istennő közvetlen leszármazottjának tartják, akinek szoláris jellegéről Japán egész vallásos tradíciója tanúbizonyságot tesz.

2 A kard – a tükörrel és az ékkővel együtt – még ma is a sintó rítusok szent szimbóluma.

3 E két angol hadihajót nem kamikazék, hanem japán torpedóvető gépek süllyesztették el 1941. december 10-én. (A ford.)

4 „Tízezer évig éljen a Császár”!

5 Sajnos nem egyértelmű, kire gondolt Savitri az előbbi tudós esetében, talán Kamo No Mabucsira. Az utóbbi Hirata Acutane (1776-1843), a kokugaku négy nagy művelőjének egyike. (A ford.)

6 Az úgynevezett japán „háborús bűnösök” halálának részletes leírásához lásd Hanajama Sinsó The Way of Deliverance című művét. Az író a Felkelő Nap hőseivel együtt töltötte életük utolsó hónapjait.