“Auch das hellenische Kulturideal soll uns in seiner vorbildlichen Schönheit erhalten bleiben. Man darf sich nicht durch Verschiedenheiten der einzelnen Völker die größere Rassegemeinschaft zerreißen lassen. Der Kampf, der heute tobt, geht um ganz große Ziele: ein Kultur kämpft um ihr Dasein, die Jahrtausende in sich verbindet und Griechen- und Germanentum gemeinsam umschließt.”
—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 470. old.1
Ám mégsem ismertelek, nem ismertem nagyszerű népedet sem, és nem is sejtettem, miféle lehetőségek rejlenek benne, itt a mi időnkben, a szemeim előtt.
Elcsigázottan a buta, beteges világtól, melyet már ismertem, tudatlan, s telve megvetéssel a felfuvalkodott nemzet iránt, mely mindent kinevet, mit nem ért, és minden kivételes, megalkuvást nem tűrő hitet rémülettel kezel, a nemzetet, mely előrukkolt a világméretű csapdával, az „emberi jogokkal”, és gyűlöli az egyértelmű fensőbbségből származó hatalmat, a fegyverek erejétől támogatott, vaskézzel megteremtett rendet, miközben imádja a hazugságra fogékony elmék láthatatlan rabszolgaságát.2 Telve voltam megvetéssel a vallás iránt is, mely a másik nagy hazugságot tanítja, „minden egyes emberi lélek méltóságát”, egy olyan isten nevében, kit sohasem szerettem.3 Pillantásom régmúlt napok felé fordítottam, rég holt isteneknek és hősöknek adtam a szívem, kiknek neve immár nem kelt lelkesedést az emberek keblében, és zokogtam, mert nem tudtam visszahozni őket az életbe.
Az ősi kősziklának, az Akropolisznak, a Tökéletesség székhelyének Attika felhőtlen ege alatti fehérsége és aranylása élt emlékezetemben, s vele együtt imádtam az Istenekhez hasonlatos hősök férfiúi erényeit, legyenek bár azok, kik három évezrede rohanták meg az örök Tróját vagy azok a nem kevésbé nagyszerűek és isteniek, kik alig egy évszázada harcoltak Hellász szabadságáért hegyi erődítményekben és a tengeren, a Kereszt jele alatt. Ugyanígy tiszteltem a szent Észak letűnt időkbéli szépségét, mielőtt rasszuk büszkesége meghódolt a szelídség idegen istene előtt, a hódító férfiak – édesanyám ősei – szépségét, kik, mikor fülsiketítő kiáltással, rettenetes örömmel mérte össze egymással hatalmát Ég és Tenger, és vihar üvöltött, mennydörgés dübörgött, villámlás tépte szét a foszladozó fellegeket, a hajóikon álltak, ütemesen verték pajzsaikat, s az elemi Istenség tomboló Szavára válaszul harcias himnuszokat énekeltek Odinhoz vagy Thorhoz.
Hol voltak most ezek az emberfeletti emberek? Hol volt rasszom szelleme, mely bennem élt? Hová mehettem volna, hogy olyan férfiakat találjak, kiknek dalai hallatára a szívem megdobban? Férfiakat, kiknek szavaiban büszkeség és hatalom bűvigéjére lelnék, hangjuknak boldogan engedelmeskedve, kiket képes volnék imádni.
Körös-körül semmi egyebet nem látok, csak hiszékeny és barátságos emberszabásúakat, vagy, ami még rosszabb, pedáns, olvasott, ám hit nélküli majmokat, kikben nem él a késztetés, hogy valami önmaguknál és szűkös „boldogságuknál” Nagyobbért küzdjenek, valamiért, amiért férfiak harcolnak az emberfelettihez vezető úton. Csupán néhány álmodozó elszórt soraiban találtam rá vágyakozásom visszhangjára.
- Jöjj, ó, messze tűnt idők száműzöttje – szólt egyikük –, a fejsze kivágta a megszentelt fákat, hol egykor kardok dala kélt, most rabszolgák kúsznak-másznak és könyörögnek. Mind eltávoztak az Istenek. Jöjj hozzájuk a ragyogó Valhallába, ahol várnak Reád!4
S én, tizennégy évesen, az ifjúság hevében égve Valami olyannak szóló áldozathozatalok után szomjúhoztam, mi egyet jelentett számomra Görögország és az ősi Észak összes Isteneivel, s én, Észak és az Égei-tenger leánya, szerelemre lobbantam Valakik iránt, kiket isteníthetek5 – kikről tudom, hogy soha többé nem térnek vissza; a szőke harcosok iránt, kikben az ősi istenek szelleme lakozott, az árja férfiak szépsége és férfiassága és az árja nők - feleségek és királynők, férfiak édesanyja iránt.
Lassan, de biztosan mégis a magasba törtél! Te, kit éppen imádott Isteneim jelöltek ki a felsőbb emberi nem dicsőségbe és halálba, majd még annál is nagyobb dicsőségbe vezetésére. Látható külsődben harminc esztendős voltál akkoriban, örökkévaló Megmentőm. A világot megrázó katasztrofális változások zaja felett a néped már hallotta a hangodat, ahogy kihirdetted aggódó szereteted üzenetét, a Választott Nemzetnek szóló ultimátumot: „Jövő vagy romlás”! Ihletett szavaid már mélyükig felkavarták őket. Néhányan közülük, a merészek, kemények és igazak – az arany és az acél ifjai – hívásodra felkeltek, s Neked adták mindenük, örömmel esküdve élethosszig tartó hűséget és teljes engedelmességet.
S éppen úgy, ahogy a vihar előtti tenger felszíne még nyugodt, az ég pedig kék, de a nem is sejtett magasságokban lassanként már félelmetes örvénylések jelennek meg, elszórt vízcseppeket gyűjtve össze a sötét, kirobbanni készülő fellegekbe, és éppen úgy, mint mikor semmi jele nem mutatkozik egy újabb kitörésnek, odalent mégis, a csendes, üres kráterek kimondhatatlan mélységeiben, a szunnyadó vulkánok lángoló belsejében a láthatatlan, megolvadt bazalt fortyog, morajlik és napról napra feljebb emelkedik, ellenállhatatlan szereteted hívása így tört elő, ilyen volt elhivatott, csillagszerű szemed ragyogásában a lassan ébredező ősi férfiúság, büszkeség és a hatalom akarása, melyek végül egyetlen nap leforgása alatt születtek újjá, mint ifjú, hős férfiak.6 S míg az ország továbbra is a győztesektől eltaposva nyögött, kik világossá tették, hogy a magukénak tekintik […], azon napok hatalmas tanácskozásain, melyekről az ostoba emberiségnek az mondatott, hogy beléjük vesse reményét7, a választott kevesek mellkasából a Te kiáltásod visszhangja tört elő:
- Ébredj, ó, nemzet, ki a tiszta vér isteni jogának hirdetésére, felemelkedésre és uralkodásra rendeltettél! Németország, ébredj!
Ó, ha hallottam volna a hívó kiáltást – az újjászületés hívását –, s ha tudtam volna azt is, hogy a fény útján kell járnom, boldogan követtelek volna! Mert engem is szólítottál a hajnal dicsőségére történő nagy áldozathoz, az Élet hatalmas Ünnepére, melyen, kifejezve az én fiatalos vágyamat is, énekesek dicsérik magasztos himnuszokkal azokat az Isteneket, akiket szeretek, és a nagyszerű felvonulásba, ahol én is fáklyavivő lennék, s az én hangom is beleolvadna a szélesedő kórusba, hol jobbomon, balomon és körülöttem mindenütt bajtársak, sőt, testvérek lennének, valódi, hús-vér félistenek! Ó, ha tudtam volna, hogy te vagy az, akit évszázadról-évszázadra kerestem, s aki után mindig kutattam, heves, serdülőkori álmaimban! Bennem észak és dél külső, árja világát üdvözölted volna, az egész Rassz szeretetének és tiszteletének első gyümölcseit, irántad, Megmentője és Vezére iránt, koronázatlan Királya iránt! Ismerhettelek volna?
Ám nálam nagyobbak sem ismertek még Téged akkoriban.
1 “A görög kulturális eszmét is a maga példaadó szépségében kellene megőriznünk. Nem szabad lehetővé tennünk, hogy az egyes népek közötti ellentétek szétszaggassák a nagyobb faji közösséget. A manapság tomboló harc minden ízében hatalmas célok körül forog: egy kultúra küzd a létéért, melyben egy évezred egyesül, egyként foglalva magában a görögséget és a németséget is”.
2 Savitri itt Franciaországra utal, a szülőföldjére és a helyre, ahol felnőtt.
3 Itt pedig természetesen a kereszténységről van szó.
4 Leconte de Lisle: Le Barde de Temrah
5 Innen állítólag néhány szó a kézirat előkészítése közben kimaradt. A soha többé vissza nem térők valószínűleg a görög és északi istenek.
6 Valószínűleg ebből a mondatból is hiányzik néhány szó.
7 Szintén egy hiányos mondattal van dolgunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése