Arany a kohóban — 9. fejezet — A világ elitje

„Der Stärkere hat zu herrschen und sich nicht mit dem Schwächeren zu verschmelzen, und so die eigene Größe zu opfern. Nur der geborene Schwächling kann dies als grausam empfinden, dafür aber ist er auch nur ein schwacher und beschränkter Mensch; denn würde dieses Gesetz nicht herrschen, wäre ja jede vorstellbare Höherentwicklung aller organischen Lebewesen undenkbar.”

—Adolf Hitler¹

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, mi vonzott leginkább a nemzetiszocializmusban, én pedig tétovázás nélkül azt válaszoltam, hogy a szépsége.

S ma, oly sok év után, azután, hogy a katasztrófa és az üldöztetés lecsökkentette a számunkat, ám megerősítette a hitünket, ma, a szűk börtöncellából, ahová az ellenségeink zártak – feljebbvalóim ezreihez hasonlóan –, mialatt a szabad, napfényes világ kivirágzik és mosolyog közel s távol a tavasz diadalában, én boldogan ismétlem meg e szavakat. Mivel, bármilyen különösnek tűnhetett ez egykori náciellenes beszélgetőtársamnak (aki döbbenten nézett rám, mintha ez lett volna az utolsó válasz, amire számított a kérdés feltevésekor), különösnek mindazok számára, akik nem ismerik fel a valódi értelmét annak, amiért kiállunk, vagy akik túlságosan közönségesek ahhoz, hogy érezzék egy olyan, rendkívüli módon arisztokratikus filozófia vonzerejét, amilyen a miénk, ettől még igaz, s nem is lehetne igazabb. Korunkban nem ismerek semmit, s a valóban ősi antikvitás óta nem ismerek a múltban sem olyasmit, amit szépségében össze lehetne hasonlítani Adolf Hitler életével és személyiségével, harcának történetével vagy magával a nemzetiszocialista létszemlélettel.

Sok helyütt hangsúlyoztam már, e könyvben és máshol is, a nemzetiszocialista tanítás igazát, a megkérdőjelezhetetlen tényeket, amelyek ezt alátámasztják, a világnál is ősibb természeti törvényeket, amelyeken nyugszik. Ám az esztétikai tökéletesség az abszolút igazság dicsőséges, kézzelfogható jele. Még mielőtt teljesen ráébredtem, mennyire egészségesek és örökkévalóak is Hitler eszméi, társadalompolitikai rendszerét művészként már akkor is vonzónak találtam. S nem ismerek egyetlen másik rendszert sem – sőt, eltekintve a Nap ősidőktől fogva létező kultuszától, amelyet én is vallok, egyetlen más vallást sem –, amely képes volna ily módon vonzerőt gyakorolni rám, vagy bárki másra, aki hozzám hasonló módon a szépség, s különösen a látható szépség, e föld és élet szerelmese itt és most, a test imádója, annak minden erejében, a Természet imádója, annak könyörtelen fenségében, vagyis valódi pogány.

Két szó jelenik meg újra és újra vezérelvként azon a néhány ragyogó oldalon, amit Heinrich Himmler Wulf Sörensen írói álnév alatt a filozófiánknak szentelt: Wir Heiden – mi pogányok.² Ebben áll egész életszemléletünk lényege, mert nem csupán én, hanem valamennyi igazi nemzetiszocialista pogány a szíve mélyén. S – ami még fontosabb – korunk minden valódi árjájának kötelessége, hogy nemzetiszocialista legyen. (Ha „humanitárius” fenntartások bénítják meg őket, akkor nem igazi pogányok.)

Nemzetiszocialistává nem válunk, csupán előbb-utóbb felfedezzük, hogy mindig is azok voltunk, hogy természetünktől fogva nem lehetünk semmi más. Nem csupán politikai „címke” ez, nem egy „vélemény”, amit a körülményektől függően elfogadunk vagy elvetünk, hanem hit, amely érinti egész testi-lelki, mentális és szellemi lényünket. „Nem egy új választási jelszó, hanem új világfelfogás”³ – életmód – ahogyan Führerünk maga mondta.

S ez lényegében azok életmódja, akik szemében az ember értéke, amely univerzális szépségében áll – a Természet iránti hűségében, amely arra szólítja fel, hogy felülkerekedjen az emberiességen –, sokkal fontosabb, mint „egyéni boldogsága”, amelyből a „burzsoá” akkora ügyet csinál. Még ennél is inkább azok életmódja, akik személyes boldogsága elválaszthatatlan árjaként való létük jogainak és kötelességeinek tudatosságától, értsd, az emberi lények természetes hierarchiájában lévő értéküktől.

* * *

…A fejsze erdőket csonkított

Rabszolga kúszik és könyörög ott

Hol egykor kardcsörgés hallatszott

S Erin összes istene eltávozott…⁴

Harminc évvel ezelőtt olvastam először ezt a tömör és érzelemmel teli leírást az európai pogányság alkonyáról, amelyet a francia költő egy öreg ír bárd szájába adott, s kétségbeesetten zokogtam, mivel én – 1919-ben – nem tehettem semmit, hogy visszahozzam az elmúlt napok büszke és gyönyörű isteneit. Már kora gyermekkoromtól fogva elkeseredetten lázadtam a keresztény értékek ellen, olyan lélek voltam, aki számára a keresztény erkölcs semmi egyebet nem jelentett, csupán butaságot és romlottságot – vagy „pózt”, s aki számára a keresztény üzenet értelmetlen volt. Ugyanakkor szenvedélyes, nosztalgikus szeretettel szerettem a régi észak, csakúgy, mint a görögség és az árja kelet istenségeit. Szívemben őriztem azt az egészséges, harcos eszmét, amit megtestesítettek, miközben megvetettem a sivár emberiességet, melynek közepette éltem, az emberiességet, amely a keresztény tanításokon és a francia forradalom alapelvein keresztül igyekezett alávalóságát és beteges jóindulatát rám erőltetni.

Akkoriban még nem voltam tudatában a nemzetiszocializmus hajnalának Németországban, alig néhány száz mérföldnyire a szülővárosomtól. Nem tudtam, hogy arra rendeltettem: egy napon majd ebben az ihletett mozgalomban üdvözölhetem az árja istenek rég esedékes ébredését a halhatatlan Faj tudatosságán belül, amely egykor megteremtette őket. Csupán tíz évvel később kezdtem el komolyan érdeklődni iránta. S mégis, a szívem mélyén már nemzetiszocialista voltam, folyamatos összetűzésem a körülöttem lévő világgal, annak mind keresztény „humanitárius”, mind demokratikus – emberközpontú, egyenlőségesítő – értékeivel pedig nem volt semmi egyéb, mint magának az új Mozgalomnak az ellentéte ezekkel az értékekkel, hagyományokkal, alapelvekkel, a romlás évszázadainak eredményeivel, az ocsmány világgal, amely gyógyíthatatlan betegségével és képmutatásával kérkedik, „erkölcsi fejlődésnek” nevezve ezt.

Ó, bárcsak tisztában lettem volna ezzel 1919-ben! Semmit sem tehettem volna, mivel csupán egy tizenhárom éves kislány voltam, ám letöröltem volna a könnyeimet, és reménnyel, önbizalommal tekintettem volna a Rajnán túl lassan felemelkedő Vezérünkre és maroknyi követőjére. Ahelyett, hogy egy olyan múltat gyászolok, amely sosem tér vissza, kereshettem volna az élő jelenben és a jövőben azt az örökkévaló szépséget, amely után vágyakoztam, s akkor megkímélem magam még tízévnyi keserűségtől.

* * *

Ahogyan korábban is említettem, a nemzetiszocializmus nem csupán a modern „izmusok” egyike, amely a legcsekélyebb mértékben sem modern, hanem az egyetlen olyan politikai eszmeiség, ami messze túlmutat a politikumon. Az egyetlen olyan rendszer, amely úgy foglalkozik a társadalmi kérdésekkel és a kormányzattal, a gazdasági és területi problémákkal, a nemzeti jóléttel és a nemzetközi kapcsolatokkal a mi időnkben – s talán minden időkben –, hogy mindenki, aki első- és végső soron a szépség szerelmese, teljes szívéből vonzódhat hozzá, sőt, teljes szívükből vonzódniuk kell hozzá.

Időről-időre a szépség legkimondottabb szerelmesei is keserűséget éreznek, hacsak nem lesznek teljesen lehangoltak, egy olyan világban, ahol, nagyjából minden gyönyörű és szeretetreméltó, kivéve a saját fajunkat. S a világunk egészen a legutóbbi időkig ilyennek tűnt, míg a lassan rothadó emberiség reménytelen, általános érzelgősségéből Adolf Hitler vezetése alatt, mintegy csodaként, fel nem emelkedett az új Németország, annak élő képe, amivé az egész árja faj – a világ természetes elitje – ismét válhat, ha hajlandó követni igaz barátját és Megmentőjét. S ami még ennél is több: az elmúlt négy év során már a katasztrófa borzasztó megpróbáltatását is kiállta az újjászületett Nemzet. Elmondhatatlan kínokat élt át, s voltak olyan időszakok, amikor azt hihettük, elért addig, ahol már egyetlen emberi lény sem képes megőrizni a hitet önmagában és a sorsában. És mégis, az invázió, a hosszúra nyúló megszállás, annak minden demoralizáló következményével együtt, az éhezés, a megaláztatás, a nácitlanítás ellenére is kibírt mindent, s nem vesztette el a hitét. Vértanú népének legjobbjai pedig manapság minden eddiginél ragyogóbb példái annak, mivé válhat az árja faj, ha a tiszta vér és a jogszerű faji büszkeség egészséges tanával élesztik újra. A szépség szerelmese mindenekelőtt csodálhatja őket, és boldogságot érezhet, hogy végre olyan vidékre lelt, ahol az emberen kívüli Természet változatlan csodája az emberiség egy kis részének emberfeletti ragyogásával egyenrangú, olyan földre, ahol néhány százezernyi, ha nem néhány milliónyi férfi és nő oly biztosan és egyszerűen teljesíti be fajuk célját – amely az emberfeletti emberiség megteremtése –, ahogy az erdők gyönyörű fenevadjai, a fák vagy a távoli csillagok is beteljesítik a sajátjaikat.

A nemzetiszocializmus véghezvitte ezt a csodát. Az az új Németország, amely ma, szörnyűséges romjai közepette is, az elpusztíthatatlan szépség örökkévalóságaként szilárdan áll, teljes egészében Adolf Hitler keze munkája, annak a szeretetnek a terméke, amely néhány örök igazság intuitív ismeretéhez vezette őt, s e tudás könyörtelen alkalmazása egy egész nemzet teljes átformálását eredményezte. Ez a csoda kivételes, mivel a náci eszmeiség rövid idejű alkalmazása a kormányzatban és a nevelésben láthatóan gátat vetett az ember elkerülhetetlen romlásának, még ha csupán egy időre is, ráadásul ismét felemelt egy kiválóbb fajt, annak elfeledett tökéletessége felé, az idő mindennél erősebb áramlata ellenére. Olyannyira, hogy ha a nyugati világ egy napon ismét emelkedni kezd, újjászületését a nemzetiszocialista mozgalom születésétől, vagy legalábbis 1933. január 30-ától, Hitler hatalomra jutásától fogja eredeztetni. Ha pedig soha többé nem emelkedik majd fel, akkor is igaz marad, hogy az újjáéledés egyetlen útját Führerünk nyitotta meg egykor.

Miként lehetséges ez, és az, hogy oly sok más politikai, társadalmi és vallási változás következett be ezen és a többi kontinensen is, anélkül, hogy bármiféle nyomot hagytak volna, leszámítva az élet külsőségeit? A válasz egyszerű: a többi politikai mozgalom, még a hatalmas ősi és a modern vallások is, mind magától értetődőnek fogadták el – esetleg igyekeztek ezt elrejteni – az ember fizikai romlásának tragikus tényét, mintha ténylegesen semmit sem lehetne tenni ellene, s e tény ellenére azért küzdöttek, hogy kiműveljék az emberi személyiséget, felemeljék erkölcsi és szellemi színvonalát vagy csupán anyagi életszínvonalát, ami abszurd.

Az erkölcsi, intellektuális, szellemi vagy csak társadalmi tökéletesedés valamennyi receptje egy fizikálisan hanyatló emberiség számára nem más, mint humbug. Mint más hazug gyógymódok, legfeljebb arra jók, hogy megtöltsék a zsebeket vagy azok, máskülönben értéktelen neveit hirdessék, akik az előtérbe helyezték őket. Ha a fizikális hanyatlás visszafordíthatatlan, ha a fajt, még akkor is, ha csupán kis mértékben gyengült meg vagy durvult el, sosem lehet már helyrehozni – ahogy még a kis adag mérget sem lehetséges eltávolítani a faj testéből –, akkor csupán egyetlen megoldás létezik az emberi problémára: a kihalás. Csak egyetlen eszmét kell a lehető legnagyobb erővel fenntartani, mégpedig a kolostorit, csak egyvalamit lehet kérni, jobban mondva egyetlen parancs adható valamennyi férfinak és nőnek, mielőtt az elfajzott majmok szintjére süllyednének: „Szüntessétek be a szaporodást, és amilyen gyorsan lehetséges, hagyjátok el ezt a bolygót! Haljatok meg méltósággal, amíg még elegendő marad bennetek őseitek nemességéből ahhoz, hogy érezzétek: maga a halál az egyetlen elviselhető jövő. Inkább a halál, mint a vég nélküli lealacsonyodás”.

Ha az ember számára nincs remény, akkor az üdvösséget nem a degeneráltak mint olyanok társadalmi, gazdasági, erkölcsi vagy szellemi felemelésében kellene keresni, hanem először és mindenekelőtt az elfajzás meggátlásában, az egészség visszatérésében, mely nélkül nincs erkölcs, nincs szellem, nincs szépség, nincs semmi, amiért érdemes lenne élni. A szabályozott, egészséges születés és élet világméretű irányvonalában, de elsősorban a világ természetes, vezető fajának, az árja fajnak egészséges születési és életvezetési irányvonalában kellene megtalálni, amely számára a hanyatlás, amennyiben végleges, az emberi szempontból tekinthető legnagyobb veszedelmet jelenti. Führerünk mindezt sokkal jobban kifejtette annál, ahogyan én vagy bárki más tudná, a Mein Kampf első részének lenyűgöző tizenegyedik fejezetében, amely magában foglalja örökkévaló filozófiánk lényegét. Megingathatatlan meggyőződéssel társított, tiszta, objektív, felkavaróan ékesszóló igazsággal védelmezte az árja faj megtisztításának és megerősítésének könyörtelen irányelvét – a férfi szexuális életének szabályozását, tekintettel a tiszta vérű, egészséges gyermekek születésére –, melynek véghezvitele a nemzetiszocialista rendszer dicsősége. Ez az egyetlen értelmes irányelv, amely a módszeres kiirtás alternatívájaként szóba jöhet, s egyben az egyetlen, amely az emberiség olyan újjáteremtését eredményezheti – s kell eredményeznie –, melyet egy valódi művész feltétel nélkül csodálhat és szerethet.

* * *

Létezik egy érdekes és az én szememben roppant jelentős tényező a vallástörténetben, egy olyan tény, amelyet mostanáig, amennyire én tudom, láthatóan senki sem vett észre: India két nagy vallása, a brahmanizmus és a buddhizmus – az árja szellemiség két, trópusi környezetben létrehozott, tipikus terméke – közül az első semmi egyéb, mint a tisztavérűség és faji hierarchia – a mi hitvallásunk – örökkévaló megnyilatkozása, a fajok sokaságának földjére alkalmazva, míg az utóbbi a kihalás legirgalmatlanabbul következetes vallása, amit az ember valaha is formába öntött a helyrehozhatatlan hanyatlás hatására.

S miközben minden, az elnyomását célzó külső kísérlet vagy belső zavar ellenére, az időtlen kasztrendszerben megtestesülő faji irányelvet egészen a mai napig megőrizte Indiában a vér mérhetetlenül kis létszámú, ám mégis értékes arisztokráciája – az árja emberiség legdélibb és legkeletibb előőrse a világon – a kiirtás irányelve siralmas módon kudarcot vallott. Azért történt ez, mivel kizárólag egyedül, vagy csaknem egyedül a felsőbbrendű fajok azon egyénei, akik hűek voltak hozzá, vitték el a végsőkig, a számukra természetes bátorsággal és alapossággal.⁵

Az Untermenschek milliói számára, akiket fokozatosan elkezdtek buddhistának nevezni Ázsia-szerte, az erőszakmentesség és a tisztaság hamarosan semmi egyebet nem jelentett, mint puszta rituálét, s egy olyan mitológiát, amelynek semmiféle kihatása nincs az életükre. Egyetlen filozófia sem taníthatja meg ezeket az alembereket arra, hogy fejezzék be a szaporodást. Bárhol is merüljön fel a számuk lecsökkentésére irányuló probléma, ezt a vallás nem, csupán a sterilizáció ügylete képes végrehajtani. A kihalás leglogikusabb vallása bevallott követőinek számlálatlan sokasága és gyenge minősége manapság, kétezer-ötszáz év után, nagyon is jól mutatja ezt. A kihalás filozófiája terjesztésének fő eredménye világméretű szinten a felsőbbrendű fajok létszámának csökkenése lenne, miközben az alsóbbrendűek korlátlanul növekedésnek indulnának, s az egész föld az ő uralmuk alá jutna. Más szavakkal az emberi szint lesüllyedne, s nem a semmit hozná létre, hanem az ocsmányságot, nem egy olyan világot, ahol csodálatos fenevadak kószálnának magányosan az elfeledett városok porain újra kialakult erdőkben, hanem kínai nyomornegyedeket és indiai bustee-kat.⁶

A kihalás filozófiája ezért azon férfiak és nők egyéni hozzáállása, akik elvesztették minden reményüket az élet lehetőségeiben, s minden érdeklődésüket az anyagi ember iránt. Ez csupán az elátkozott világ folytatásához történő hozzájárulásunk megszüntetésére irányuló személyes eltökéltségünk végkimenetele, annak lehetetlenné tétele, hogy a vérünk belevesszen a hanyatlás általános áradatába. Nem nyújt gyakorlati megoldást az emberi problémára, amely végső soron a felsőbbrendű fajok túlélésének problémája. S a küzdelem – a mi harcunk – a tiszta vér fenntartására és helyreállítására marad az egyetlen út.

Amennyire én tudom, ezt az utat komolyan csak kétszer vállalták fel fajunk hosszú története során: elsőként a régi Indiában, nagyjából hatezer évvel ezelőtt, amikor az északról újonnan betelepült árja hódítók, a civilizált őslakosokétól teljességgel eltérő kultúra hordozói, először figyeltek fel a vérkeveredés veszélyeire, és létrehozták a kasztrendszert, vagy – ha, ahogyan néhány tudós gondolja, már létezett – faji alapon újjáformálták azt⁷, hogy tisztának s a nemrég meghódított déli szubkontinens uraihoz méltónak őrizzék meg magukat. Másodszor a mi időnkben, a nemzetiszocialista Németországban. Az első esetben az árja vér és kultúra kivételes megőrzését eredményezte egy hatalmas, trópusi vidéken – majdnem akkorán, mint Európa –, amit csaknem négyszáz millió nem-árja ember lakott nagy tömegekben, a legprimitívebb negroid⁸ vagy mongoloid törzsektől⁹ kezdve a magas kultúrájú dravidákig. A második esetben az 1920-as évek elkeseredett Németországából a vér teljesen tudatos arisztokráciája emelkedett ki, a világ igazi elitje, amelyet az elsőnél sokkal hatalmasabb kiterjedésű második katasztrófa sem volt képes alávetni vagy demoralizálni.

Az előbbi azonban nem átlagos teljesítmény a világtörténelemben, s valószínűleg a fajok sokaságának földjén kell élnünk – s különösen olyan időkben, mint a miénk, amikor az egyenlősítésre törekvő tanok az egész földet megfertőzték – ahhoz, hogy felismerjük a nemzetiszocializmus teljes nagyságát. A legtöbb, faji öntudattól még mindig megfosztott európai számára a Mein Kampf tizenegyedik fejezete nem jelent semmi egyebet (már ha egyáltalán olvasták), mint „Hitler előítéleteinek” megnyilvánulását. Még a legtöbben közülünk sem látják többnek, mint gyönyörű, felemelő oldalaknak, amelyekről az igazságot csupán az árja és a zsidó kibékíthetetlen ellentétében lehetséges igazolni. Számomra viszont, kétségtelenül, ennél sokkal többet mond. Az árja faj szórványos és távoli, trópusi előőrseinek emlékeit ébreszti fel, távoli, szokatlan vidékekét, egy egyszerű és makulátlan fehérre meszelt kis szobát egy nádfedeles viskóban, valahol Bengálban (vagy Dél-Indiában, ahol a különbség árja és nem-árja között még szembetűnőbb). Ebben a szobában egy fehérbe öltözött férfi, egyike a falu maroknyi brahminjának, akik alig sötétebb bőrűek – sőt, néhányuk egyenesen világosabb –, mint az olaszok és sok francia, általában barna, ám időnként szürke vagy szürkéskék szemekkel, s ugyanolyan vonásokkal, mint Európa bármely tiszta árja lakójáé. Ez a férfi verseket idéz nekem a Rigvédából, a dalokból, amiket egykor az árja bárdok énekeltek a Fény és az Élet, a „Fényességesek” dicsőségére, már azelőtt, hogy a faj Indiába érkezett volna, a dalokból, amelyekben említések történtek az Északi Fény, a még mindig nagy becsben tartott, távoli, Sarkvidéki Otthon csodáira.¹⁰ A modern nyelv pedig, amelyen szól (ha Bengálban van) egy olyan újszanszkrit nyelvjárás, amely a gyökereinél fogva közeli rokona a németnek, angolnak, görögnek és latinnak – vagyis árja nyelv. E vallás rítusai is a megszentelt Északiaktól származnak, s a jogos büszkeség, amit brahminként – India legfelsőbb kasztjának tagjaként – érez, az ő faji büszkeségük, amely hatezer éven keresztül idegen környezetben is fennmaradt, a tiszta vér csekély mértékű, ám szakadatlan áramlásán keresztül. Felidéződik bennem az idegen környezet is a békés viskó körül mindenütt, a különféle faji típusokhoz tartozó, sötétebb bőrszínű férfiak és nők, olyan vonásokkal, amelyek teljes mértékben különböznek a brahminra jellemzőktől. Jönnek-mennek a poros, lángolóan forró utakon, fejükön hordozva terhüket vagy a rizsföldeken dolgozva, esetleg a falu hulladékát összegyűjtve. A hierarchikus rendbe tagozódott emberiség változatos szintjeit képviselik, a közvetlenül a brahminok alatt álló, tiszteletreméltó kasztoktól kezdve le egészen a legalantasabb „érinthetetlenekig”. E szintek nem felelnek meg a vagyon különböző árnyalatainak, hanem kizárólag a valódi vagy feltehető árja vér kisebb-nagyobb mennyiségének (amelyet az alsóbb kasztok teljes mértékben nélkülöznek).

A Rigvéda dalaiban tükröződő kultúra, s a Bhagavad-Gíta harcos szellemű bölcselete, amelyet a brahmin életben tart, az egyetlen ősi árja kultúra, amely mind a mai napig győzedelmesen ellenáll mind a kereszténység, mind pedig az iszlám, az emberi egyenlőség ama két vallása hatásának, melyek a judaizmusból származnak. Az árják, akik a trópusokra hozták, megtartották, sőt, örökre megbélyegezték vele India sokaságát, először is azért, mert, bármilyen valószínűtlen is, de megőrizték magukat – a vérüket – tisztának, a legszigorúbb büntetéssel – nem az élet, hanem a kaszt elvesztésével, s mindazzal, amit ez magával vont Indiában – fenyegetve mindenkit, aki a fajkeresztezés bűnébe esik. S amilyen mértékben nem sikerült elkerülniük ezt a halálos bűnt, annyiban a kultúra „megkövült”, hogy a Führer által a Mein Kampf tizenegyedik fejezetében használt kifejezést ismételjem, eltompult, mivel minden gyakorlati célra irányultság elhalt.

A számtalan év alatt, amit Indiában töltöttem, hányszor emlékeztem vissza Hitler híres könyvének passzusaira az árja kisebbség létezése élő valóságának látványára a nyüzsgő nem-árja népesség közepette, és ezen az ősi, kasztrendszertől áthatott földön a nem árják tiszteletének látványára az árjákkal szemben. Ez a tisztelet a mindennapi élet kis dolgaiban is kifejeződött, így magában a beszélt nyelv szellemében is. Például a viszonylagosan világos bőr roppant nagy előny egy házasulandó korban lévő indiai lánynál, bármely kasztbéli legyen is, vagy amennyiben India valamennyi nyelvét tekintjük, az arya és az anarya szavaknak egyszerre van faji és erkölcsi jelentése is. Az arya „nemest” jelent, míg az anarya „alantast” és „gyalázatost”.

Hányszor csodáltam az istenített árja hős, Ráma mind a mai napig tartó imádatát India valamennyi fajából származó tömegeinek részéről. S egy kőoszlopnak dőlve, a messzi Dél egyik nagyszerű templomában, a füstölő füstjének, a fuvolák és dobok idegen zenéjének közepette hányszor hunytam be a szemem, s hagytam, hogy gondolataim visszatérjenek a távoli Európába, ahol Adolf Hitler magához ragadta a hatalmat, s egy új civilizációt épített az árja felsőbbrendűség ősrégi eszméjére alapozva!

Figyeltem, ahogy a kecses indiai nők a végtelen hosszúságú, oszlopos folyosók mentén sétálnak, hatalmas, bronz edényekbe téve az áldozati felajánlásokat, hajukat jázminnal díszítve. Vajon egy napon Észak aranyhajú leányai is megtanulják újra az Árja Istenek imádatát? Egész életemben arra vágytam, hogy így legyen. Bárhogy is, azt már ismét megtanulták, hogy magukban és jóképű, tiszta vérű honfitársaikban a Faj személytelen istenségét tiszteljék. S ez a lényeg. Minden egyéb csak ezután jön.

* * *

A faji tisztaság halhatatlan Weltanschauungjának második történelmi teljesítménye, nevezetesen az új Németország megteremtése – vagy inkább az új „árjaság” magvának kialakítása – talán még nagyszerűbb, mint az első. Azt mondom, nagyszerűbb, mivel nehezebb egy nép szellemét újjáéleszteni a vallási hiedelmek, filozófiák és erkölcsök ártalmas, idegen rendszerét követően, amelyek másfél évezreden keresztül gyötörték azt, mint életben tartani olyan idegen tömegek közepette, akik elfogadták vagy legalábbis tisztelték, sőt, behódoltak azoknak az értékeknek, melyeket létrehozott. Azért is nagyszerűbb, mert ez a csoda egyetlen férfi, Adolf Hitler zsenialitásán, emberfeletti akaraterején és szeretetén keresztül valósult meg.

Igaz, hogy a nemzetiszocializmus, még jól ismert politikai alakjában is, régebbi annál, ahogy a legtöbb ember gondolja. Már 1904-ben – amikor Hitler még csak tizenöt éves volt – Hans Krebs egy pártba gyűjtötte össze a német elemek legjobbjait azon a területen, amit a nyugati demokráciák később Csehszlovákiának kereszteltek, ugyanazokkal a lényegi célokkal és ugyanazt a nevet felvéve, mint a halhatatlan NSDAP, amelybe végül beleolvadt. Ám Hitler örökkévaló diadala, hogy hangsúlyozta a modern árja világ színe előtt a nemzetiszocializmus filozófiai és – ki merem mondani, bármilyen furcsán hangozzék is sokak számára – vallási tartalmát. Kigondolta és kihirdette a tiszta vér Weltanschauungját, nem csupán a tragikus vészhelyzet, hanem az örökkévalóság nézőpontjából is. Ezért üdvözöljük mi őt a nyugati feltámadás ihletett terjesztőjeként, sőt, az egész árja faj megváltójaként. A többi, ugyanilyen politikai valóságok helyes látomásával rendelkező német hazafi pártokat alapított. Hitler viszont megteremtette az új Németország ifjúságát, új öntudatra ébresztette az ország legkiválóbb elemeit, a németséget ténylegesen méltóvá tette arra, hogy az árja világ élére álljon, méltóbbá mint valaha, még most is, amennyiben az hűséges marad hozzá és az alapelveihez az üldöztetés mindeme évei alatt. Mindenekelőtt rákényszerítette a fajilag legtudatosabbakat az idegen árják közül, hogy elfogadják Németország vezetését, sőt, kívánják azt, és – amennyiben következetesen őszinték – harcoljanak érte. Ahogyan már korábban említettem: Németországot szent földdé tette a szemükben. A nemzetiszocialista kisebbség soraiból néhány kivétellel még a németek maguk sem ismerték fel ezt kellő mértékben.

Szóba került már az új Németország ragyogó ifjúsága. Minden nagy mozgalom hangsúlyt fektet a fiatalok képzésére.

- Ragadjuk meg őket fiatalon! – mondják a jezsuiták.

A nemzetiszocializmus nem csupán „fiatalon ragadja meg”, hanem arra törekszik, hogy megteremtse őket, felkészítse őket, nem gyermekkoruktól vagy születésüktől fogva, hanem fogantatásuk pillanatától kezdve, hogy a teljes körű emberi tökéletesség – a fizikai és erkölcsi egészség és szépség, a jellem, az ép és tiszta értelem – legmagasabb eszméjének megtestesítői legyenek, szoros kapcsolatban az élet egészével, minden szempontból az emberiség elitje. Egyetlen másik mozgalom sem tartott ki ilyen eltökéltséggel a tény mellett, hogy minden nevelés tiszta időpocsékolás a nemes test elsődleges fizikai alapja nélkül, s e nemesség istentől elrendelt, nem pedig embertől származó, a leszármazásban lakozó, nem szükségszerűen egy nemesi őstől, hanem keveredés nélküli, árja eredetű, egészséges felmenőktől. Egyetlen politikai mozgalom és szinte egyetlen vallás – kivéve az Indiában még mindig élő, ősi árja hitet – sem tanította soha a követőinek ilyen nyomatékosan, hogy az életadás tette, távol attól, hogy élvezet legyen, mindenek felett fontos, kivételesen komoly dolog, szent rítus, amelyben két egyén valódi kapoccsá válik a faj egész múltja és jövője között, az Örökkévaló Élet papja és papnőjeként, olyan tett, amelyet egyedül az erősnek, egészségesnek, értékesnek, feddhetetlen férfiaknak és nőknek szabadna végrehajtani, hogy ne váljon gúnyolódássá és istenkáromlássá.

Ezt az igazságot hangsúlyozni, s ami ennél is több, olyan törvényeket érvényre juttatni, amelyek teljes mértékben felszínre hozzák egy olyan világban, amely az utóbbi kétezer évben megfeledkezett róla, rendelkezni a bátorsággal, hogy a tiszta vér két ifjú és egészséges emberének egyesülése a szépségben, akár szentesítette azt ceremónia, akár nem, valami dicséretes, miközben egy árja házassága egy másik fajból származó férfival vagy nővel, vagy bármely fajból (beleértve a tiszta árjákat is) származó két ember egyesülése, ha az egyik vagy mindkettő egészségtelen, bűn, még akkor is, ha a kereszténység, vagy bármelyik másik, egyenlősítő, individualisztikus vagy nem e világra való hit el is nézi, ezt nyomatékosítani egy hatalmas állam kormányzatának irányelveként, támogatva a gyengék sterilizálását, az emberiség söpredékének fájdalommentes ártalmatlanítását, s szigorúan tiltva valamennyi szégyenteljes egyesülést, akár az egészség vagy a faj alapján, ez, véleményem szerint, olyasvalami, amiért az épelméjű világnak örökké háláját kellene kifejeznie a nemzetiszocializmusnak. Az ezzel éppen ellenkező, egyetemes szemrehányás, amit eme intézkedések és a hátterükben lévő életfogalom miatt kapunk, csupán az bizonyítja, hogy milyen mértékű romlásba süllyedt az egész világ, sőt, az árja faj, egy olyan, emberközpontú hitvallás hosszú ideig tartó hatása alatt, mint amilyen a kereszténység és a „szabadság” és egyenlőség eszmeisége, amely valójában csak meghosszabbította az előbbi szellemiségét, még ha úgy is tett, mintha szembenállna vele. Csak a nyugati világ fizikális és morális romlását mutatja, mivel kizárólag beteges emberek szegülhetnek szembe őszintén azokkal a drasztikus módszerekkel, amelyek a saját fajuk egészségének helyreállítását célozzák.

Azokra a szavakra emlékeztet mindez, amiket 1946-ban az egyik legkiválóbb angol férfiú mondott nekem, akit valaha is ismertem, egy őszinte nemzetiszocialista, akit éppen akkor engedtek szabadon hatévnyi, a 18B törvény alapján történt internálását követően.¹¹

- Mit várhatunk ettől a több milliónyi gyengeelméjűtől? – kérdezte az úriember, honfitársai többségére utalva – Kik ők, hogy másként gondolkozhassanak vagy cselekedhessenek? Legtöbbjük a részeges szombat esti vágyak terméke, egy elfajzott sors emlékeztetője, zsidókkal keveredve. Mit is várhatunk? Ha valóban az elitre vágyunk, akkor szisztematikusan kell szaporodnunk, ahogyan Németországban teszik.

Igen, amikor korunk legtöbb embere az „elitről” beszél, azt értik rajta, amit „erkölcsi” vagy „intellektuális” elitnek neveznek. Mi egy teljes körűt, s mindenekelőtt fizikait tekintünk annak. Tudjuk, hogy nincs olyan „erkölcsi” vagy „intellektuális” elit, amely egyben ne lenne fizikai is.

Kétségtelenül léteznek kivételes egyének, akik fizikálisan nem egészségesek és erősek, ám más szempontból hasznosak lehetnek, nagyon is hasznosak, ha a megfelelő szellemmel bírnak, amely azt jelenti, hogy valami önmaguknál nagyobbért képesek áldozatot hozni. Ám ezek kivételek maradnak, és sosem hagyható, hogy a közösség egészséges többségét megrontsák. Különösképpen nem szabad megengedni nekik, hogy szaporodjanak, legyenek bármennyire is okosak vagy erkölcsösek, ha nincs tökéletesen egészséges testük vagy fajilag nem tiszták.

Amennyiben nem lett volna háború vagy nem vesztettük volna el azt, akkor a nemzetiszocialista rendszer, 1933 óta akadálytalanul, még mindig tartana, s mostanra egész Európára kiterjedt volna. Aligha tudjuk elképzelni, milyen csodálatos világ alakult volna ki a jól ismert nyugatból ötven vagy száz évet követően egy olyan uralom során, amelyben Führerünk utódai az általa lefektetett alapelvekhez szigorúan és hűségesen ragaszkodtak volna. A nemiség új, a születés természetes nemességét – a vér tisztaságát, az egészséget és az erőt – figyelembe vevő intézkedéseiből olyan generációk származtak volna, amelyek egyre inkább megtestesítették volna az emberfeletti ember nietzsche-i eszméjét. Emberi lények, ám olümposzi testtel és a ma emberét messze meghaladó szellemiséggel, melyhez képest ez utóbbi úgy arányult volna, mint az övé a csimpánzhoz. Az emberi faj a maga eredeti tökéletességében, avagy – meg merem kockáztatni – az élő istenek új, földi faja.

Nem ért meg hát nagyon is ez a diadalmas eredmény bizonyos mennyiségű könyörtelenséget a küzdelem korai szakaszában? Nekünk megért, és meg is ér: készen állunk visszatérni ehhez, az első adandó alkalommal, ugyanennek az eszmének a kedvéért.

Bármit is ért el Führerünk Németországban, azt nem ötven, hanem hat év alatt – 1933-tól 1939-ig (amikor a háború félbeszakított minden alkotó tervezést) – tette. Ez az idő túlságosan rövid ahhoz, hogy az általa oly állhatatosan szorgalmazott, egészséges, nemes szaporodás következményeit megláthassuk. Csupán a hatalomra jutásának időszakára már megszületett embereken láthatjuk a nemzetiszocialista tanítás hatását, s ezen belül is leginkább olyanokon, akik már jócskán kinőttek a gyermekkorból. Ám még ez is olyasvalami, amit csodálhatunk, már ez is az új világ, a valódi elit létrejöttének ígéretes kezdete volt.

Életem során mindig is igazán sajnálni fogom, hogy nem tértem vissza Európába idejében, hogy lássam a Hitlerjugend parádéit a német városok utcáin, hogy jelen legyek a hatalmas, éves pártgyűléseken Nürnbergben, például 1935 szeptemberében, s hogy a diadalmas napok felemelő légkörében éljek. Csupán képeket láttam ezekről az időkről, ugyanakkor ismerek olyan embereket, akik át is élték. Beszéltem férfiakkal, akik tizenöt és huszonöt között voltak ekkor, s az ünnepélyes alkalmakkor maguk is a párt lobogói alatt álltak, a Führert köszöntve, ahogy elsétált az önkívületben lévő tömegek két oszlopa között, férfiakat, akik még most is mindent megadnának azért, hogy a nemzetiszocializmus újra hatalomra kerüljön. Sikerült elbeszélgetnem hithű felmenőikkel is, akik akkoriban harminc-negyven évesek, esetleg még idősebbek voltak. Az a tény, hogy valamennyien mind a mai napig megmaradtak a meggyőződésükben, bizonyítja, hogy nem csupán az ifjúkori lelkesedés terméke vagy „tömegszuggesztió” volt ez, aminek az ellenségeink tartják, hanem valami sokkal mélyebbnek a kifejeződése. Megmutatja azt is, hogy számíthatunk Adolf Hitler eme követőire. Én személy szerint soha és sehol nem találkoztam még ilyen kiváló emberekkel, mind testi, mind pedig jellembéli szempontból. Ők a világ valódi elitje, s legyen bármilyen különös vagy hihetetlen is sok olvasóm számára, de a legtöbb esetben külsőre is felismerhető elitről van szó.

Jelenlétükben gyakran emlékeztem azokra az – ókori görögökhöz is méltó – szavakra, amelyek valahol a Saar-vidéken hangzottak el egy SS-tag szájából 1948-ban:

- Egy náci első számú kötelessége, hogy szép legyen!

Első hallásra furcsának tűnő kijelentés, mégis mennyire igaz, ha belegondolunk, mit is foglal magában. Mert egyetlen emberi lény, sem férfi, sem pedig nő, nem lehet igazán „szép” egészség és erő nélkül, s ez áll a hátterében a legtöbb olyan erénynek, ami elvárható valakitől, aki osztozik az eszmeiségünkben. Sosem találkoztam Németország hűséges nemzetiszocialista kisebbségének egyetlen képviselőjével sem, aki ne ért volna fel az emberi szépség igen magas nívójára.

S megismertem sokukat, akik megjelenése a régi görög istenekre emlékeztetett, vagy – ha ragaszkodunk a mi időnkhöz – Arno Breker szobraira, erővel, kiegyensúlyozottsággal és mesterkéletlen kecsességgel telve. Felismertem, hogy e nagyszerű szobrász teljes életműve azt az új világot fejezi ki, ami körülötte kezdett alakot ölteni, új törekvéseivel, új lelkével. „Hírnöke” például valójában mennyire az Új Rend hírnöke, Németország élő ifjúságának kifejeződése, halhatatlan bronzba öntve.

Ez az ifjúság nem pusztult el, inkább csak beérett a négy iszonyatos év során. Még a korábbinál is jobban megerősödött, higgadtabbá és legyőzhetetlenné vált. Ezzel együtt valószínűleg még megvetőbb lett az alantasaival – vagyis az emberiség hatalmas többségével (árják millióit is beleértve) – szemben, akiknek nincs meg a magukhoz való eszük, s ahhoz sincs, hogy bevallják: nekünk van igazunk, hanem ehelyett bevesznek bármilyen propagandát, amit a zsidók vagy ezek ügynökei tálcán kínálnak nekik a sajtóban, a rádióban és a mozielőadásokon, magukra vonva így a mindenki által jól ismert káoszt. A nemzetiszocialista kisebbség méltóságteljes csöndben figyel és várakozik, tudva, hogy amikor eljön az idő, ismét felemelkedik majd és uralkodni fog.

Szigorúan szólva nem kizárólag a külső megjelenésük az, ami elárulja a képviselőit a gondos megfigyelő számára, példának okáért egy kávézó vagy váróterem szomszédos asztalánál vagy padján ülve. Személyisége kisugárzása, felsőbbrendű férfiúsága vagy nőisége értékének jegye az arcukon, az értelem és bátorság ragyogása a szemükben is megmutatja. Egyként igaz ez az idősebbekre csakúgy, mint azokra, akik még csupán serdülők voltak 1933-ban, s részesülhettek az új Németország pompás testi kiképzésében. Ahogyan már korábban szóba került, most, hogy többé már nem kifizetődő, ha nácinak nevezzük magunkat, azok, akik hűségesek maradtak eszméinkhez, eltökéltek, magabiztosak és tettre készek, egyedül ők azok, akiknek élethosszig tartó törekvésük, egész személyes filozófiájuk nem lehet semmi egyéb, mint a miénk. Ők az erkölcsileg, s nem kevésbé testi értelemben egészségesek, az erősek és kitartóak, a félelem nélküliek, az ország legjobbjai. Az egészség és a faj mellett ezek a jellemzők azok, amelyek arcuknak ilyen szépséget adnak, s emiatt érezzük úgy magunkat a jelenlétükben, mintha messze a legtöbb ember felett állókkal lennénk együtt. A nemzetiszocializmus diadalmas napjaiban elég sok német nem érte el ezt a szintet, még olyanok sem, akik magasabb pozícióban voltak. Máskülönben minden jól ment volna, s a háborút sosem veszítették volna el. Mostanra viszont már csupán azok maradtak, akik ezen a nívón állnak, s készek rá, hogy akár már holnap megalapítsák a valódi, legyőzhetetlen Pártot, amely méltó arra, hogy az egész világot uralja, Hitler vezetése alatt, mindörökre.

* * *

Valamennyi emlékem közül néhány igen csodálatosat az éppen most lassan ismét meginduló nemzetiszocialista harcnak köszönhetek. S ezek olyan emberekkel kapcsolatos emlékek, akikkel sikerült megismerkednem. Mindenféle társadalmi osztályból származók – diákok, boltosok, munkások, szellemi szabadfoglalkozásúak – és a szó könyvízű értelmében a műveltség valamennyi szintjén lévők, ám akik, az én szememben, a valódi arisztokráciát alkotják, a vér és jellem természetes arisztokráciáját, amely, azt remélem, arra rendeltetett, hogy felülmúlja a pénz, rang vagy a tanulás művi arisztokráciáját új világunkban. Mily nagyon szeretem őket!

Megértjük egymást, bármilyen is legyen a műveltségi szintünk, először is azért, mert azok a dolgok, amiket ki kell mondanunk, általánosságban nem találhatóak meg a könyvekben, azután azért is, mert néhány alapvető könyv azért létezik, amit mindannyian olvastunk. Nem feltétlenül értünk egyet minden apróságban, mivel egyikünk sem a másik kópiája – ahogyan sok kommunista az, legalábbis az alapján, amit a nem-oroszokból látok –, mert használjuk a fejünket, s nem is ugyanazon fő indok miatt értünk el a nemzetiszocializmushoz. Mindannyiunk arra helyezi a hangsúlyt, ami a Weltanschauungban vagy annak alkalmazásában a legvonzóbbnak tűnik számára. Ám abban, ami a lényegi, mind egyetértünk, s ahogy már korábban említettem, a lelkünk mélyén mindannyian pogányok vagyunk, a hűséges kevesek, kivétel nélkül. (Egykor viszonylag sok ellentmondásos ember volt, akik azt hitték, hogy lehetnek egyszerre valódi keresztények és nácik is. A vereség – s az azt követő intenzív propaganda az egyházak részéről – nagymértékben segített nekik abban, hogy felismerjék a két világnézet összeegyeztethetetlenségét, s így döntésre kényszerültek. Amennyiben a Weltanschauungunk töretlenül diadalmas maradt volna, akkor ez az ellentmondás bennük sosem került volna felszínre, vagyis az, hogy mennyire „vétkesek” is vagyunk mi keresztény szempontból.)

Azzal a nosztalgiával emlékszem vissza egy igen figyelemreméltó, huszonhárom-huszonnégy éves, fizika szakon tanuló német ifjúra, akivel nagyjából egy hónappal a letartóztatásom előtt találkoztam a vonaton, amelyet az elvesztegetett lehetőségek gondolatakor érzünk. Csodáltam a logikát, tudást és magabiztosságot, amivel a váltakozó áram néhány jellegzetességét vitatta meg egy másik diákkal, én pedig, miután megkérdeztem, hogy megtehetem-e, csatlakoztam a beszélgetéshez. (Egykor én magam is a természettudományok hallgatója voltam, csakúgy, mint a bölcsészeté is.) Hamarosan nem csupán az elektromosságról társalogtunk, később pedig ismét találkoztam az ifjúval, s módomban állt jobban is megismerni őt. Komoly, szűkszavú fiatalember, ám igen gondolatgazdag, élénk érzésvilágú, valamint nagyszerű nemzetiszocialista, az összes olyan erényt birtokolva, amelyet ez a dicséret maga után von. Megismerkedtem az édesanyjával, egy roppant szeretetreméltó német asszonnyal, aki úgyszintén a mi eszméinket vallja, s irigyeltem őt, hogy egy ilyen fiút tudott adni a Mozgalomnak. Az ifjú neve F. úr.

Egyszer egy meredek úton sétáltunk lefelé, ami a házától a Rajnához vezet, s a város nagy része előttünk terült el.

- Látnia kellett volna ezt a helyet a „mi időnkben” – fordult hozzám a fiatalember. (A helység nagy része jelenleg romokban hever.)

- Igen – feleltem –, minden gyönyörű volt akkoriban, ugye?

- Így van. És volt valamink, amiért élhettünk. Boldogok voltunk.

Elmesélte nekem, hogyan nyert meg egy, az egész Kreisre¹² kiterjedő vívóversenyt alig tizennyolc évesen, 1943-ban.

- De a sportok nem csupán sportok voltak számunkra. Egy szélesebb körű és magasabb szintű nevelés részét képezték, a mi kiképzésünket, mint németekét, és mint árjákét. Versengés egymással erőben, képességben és kitartásban, keményen és jól tanulni, piknikezni vidéken, akár százan vagy még többen is együtt, figyelve, ahogy a nap hazánk hegyei és erdei fölé emelkedik, gyönyörű, férfias dalainkat énekelve menetelni az utcákon: mi váltunk az új néppé – mondta –, s mi tudtuk ezt, éreztük ezt. Nagyon boldogok voltunk! Azután jött a katasztrófa, s úgy tűnt, minden menthetetlenül elveszett… Nem a mi hibánk volt. Ha rajtunk múlt volna, a fiatal generáción, akkor a Führer már rég világ-Führer lenne. Ám árulók működtek az idősebb generáció soraiban.

- Nagyon jól tudom. De azt mégsem hiszi, hogy minden menthetetlenül elveszett, ugye?

- Dehogy! A földön nincs erő, amely az élet mellett döntő, egészséges nemzetet el tudná pusztítani!

És sötét szemei megcsillantak, ahogy kimondta e szavakat. A karomat nyújtottam felé, s így szóltam:

- Bárcsak minden német, sőt, minden árja így beszélne, mint maga!

- Többen teszik ezt, mint gondolná – felelte.

Megkérdeztem tőle, miként vélekedik a legtöbb diáktársa a két fenyegető veszélyről, a demokráciáról és a kommunizmusról.

- Ki hisz komolyan bármelyikben is? – hangzott a felelet – Az előbbi egyedüli támogatói azok, akik hasznot húznak, vagy azt remélik, hogy hasznot húzhatnak a megszállásból, a semmire sem jó emberek, s azok, akiket a mi időnkben megfenyítettünk, így most ürügyet keresnek a visszavágásra. Az utóbbi kizárólagos támogatói pedig azok, akik sosem éltek az orosz zónában.

F. úr egészen a legutóbbi időkig ott élt. Elhatároztuk, hogy egy barátjával segít nekem titokban átkelni a határon, hogy ellátogathassak Németország keleti részébe is. Miután pedig visszatértem, bemutat majd egy, a mi nézeteinket osztó diákcsoportnak, s akkor – óvatosan – talán „belefoghatunk valamibe”.

Letartóztattak, mielőtt e nagyszabású tervek megvalósulhattak volna.

Emlékszem egy idősebb boltosnőre, E. kisasszonyra – aki sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál –, kivel szintén az egyik utazásom során találkoztam. Roppant kifejező arca volt, egyszerre mutatott hatalmas eltökéltséget és kedvességet (amik együtt ritkán találhatóak meg), ugyanakkor komolyság is sugárzott róla. Időnként kivételesen ridegnek és távolinak tűnő vagy napsugárként felragyogó, világoskék szemek – attól függően, hogy mit hallott vagy miről beszélt éppen E. kisasszony. Néhány lépésnyire még elkísért, miután mindketten kisétáltunk a vasútállomásról, valahol a francia zónában. Amikor elmondtam neki, hogy azért vagyok Németországban, mert könyvet szeretnék írni, megállt és rám pillantott.

- Az igazságot szándékozik megírni? – tudakolta.

- Természetesen.

- Nos, ebben az esetben… - kezdte, ám hirtelen félbeszakította a mondanivalóját.

- Ebben az esetben? – kérdeztem.

Fürkészően tekintett rám.

- Tudom, hogy ezt nem kellene elmondanom – folytatta –, végül is még csak most ismerkedtem meg önnel. Nem tudom, hogy kicsoda. Nagyon nagy ostobaság – s veszélyes is – lehet a részemről a beszéd. Ám olyannak tűnik, akiben meg lehet bízni. Egész életemben a kereskedelemben dolgoztam, így értek az arcokhoz. Nos, azt mondanám, hogy a könyvében… Ne írjon olyan dolgokról, amikben nem tökéletesen biztos… Ne legyen igazságtalan a nemzetiszocializmussal szemben.

Éreztem, hogy az arcom felragyog, de igyekeztem fékezni magam.

- Mi készteti arra, hogy ezt mondja nekem? – kérdeztem – Azt hiszi, képes lennék igazságtalan lenni bárkivel vagy bármivel szemben?

- Nem – felelte –, ám sok ember anélkül is ezt teszi, hogy a szándékában állna, különféle előítéletek uralma alatt. S már oly sok sarat dobált ránk – annyira sokat – a világ valamennyi írója! Csupán azt szerettem volna mondani, hogy maga, aki külföldi, ne dobjon még többet.

Lenyűgözött az asszony bátorsága, mivel még nem is ismert engem, csak a brit-indiai útlevelemet látta, amikor megmutattam a kalauznak a vonaton.

- Ön nemzetiszocialista? – tudakoltam tőle, s ő volt az egyetlen ember Németországban, akinek ilyen nyíltan tettem fel ezt a kérdést. Vakmerő beszéde jogosított fel erre. A válasza nem kevésbé volt merész:

- Igen, az vagyok – közölte nyugodtan.

- Ahogyan én is – feleltem –, ne tartson hát attól, hogy esetleg hatást gyakorolnának rám a Führerről és rólunk szóló hazugságok. Már rengeteget hallottam mostanáig, s legszívesebben leköpném azokat, akik ilyesmit terjesztenek. A könyvem vádemelés lesz az ellenségeinkkel szemben.

Kimondhatatlanul meghatódtam, miközben a fenti kijelentést tettem.

- Valóban hihetek önnek? – szegezte nekem a kérdést, miközben csodálkozva megállt, és ismét rám pillantott – Ön, egy idegen, most, miközben az egész világ ellenünk van!

- Nincs időm a majmok világára, s az állítólagos „véleményükre” – válaszoltam –, tudom, hogy a szavaim nehezen hihetőek. De az írásomnak hinni fog.

Ezzel, előhúzva az egyik szórólapomat a kötegből, egy magányos sarokba vontam a romok között (ebben a városban számtalan ilyen sarok volt), s megmutattam neki.

- Én írtam – közöltem vele.

Végre hitt nekem, s láthatóan meghatódva ragadta meg a kezemet:

- Boldog vagyok, hogy találkoztam önnel, boldogabb, mint hinné, de, szegény gyermekem, hogy volt mersze eljönni ide ezzel a sok veszélyes dologgal?

- Egyetlen német sem árult még el eddig.

- Egyetlen igaz német sem fogja – mondta –, ám legyen mégis óvatos! „Ők” akkor is megtalálhatják. „Ők” valószínűleg már mindvégig megfigyelés alatt tartották. Bárhogy is legyen, nincs értelme előre ezen gondolkozni. Jöjjön, elviszem néhány jó barátomhoz! Örülni fognak, hogy megismerkedhetnek önnel.

- Meséljen valamit a diadal napjairól – kértem, ahogy végigsétáltunk a félig elpusztított sugárúton –, bárcsak ide jöhettem volna akkor!

- Akkoriban boldog lett volna Németországban. El sem tudja képzelni, milyen csodálatos volt! Nézze csak, mit tettek „ők” – keresztényi ellenségeink! Azok, akik azért jöttek, hogy „megjavítsanak”, hogy „átneveljenek” minket!

S az egyik utcára mutatott, ahol (ahogyan e város sok más utcáján is) egyetlen ház sem maradt épségben.

- Nézze! – kiáltotta – Ám egy napon eljön a bosszú ideje, s Németország ismét felemelkedik a romjaiból, a diadal napjai pedig visszatérnek!

Megint csak, ezredszerre is csodálnom kellett a legyőzhetetlen náci szellemet.

Az asszony megmutatta nekem egy hajdanvolt bolt romjait a főutca sarkán, a templommal szemben. Az utóbbi látványa egy férfira és egy történetre emlékeztette, ám mielőtt elmesélte volna, tudni akarta, keresztény vagyok-e.

- Én? Dehogy is! Tudom, hogy nincs semmi, ami élesebben szembenállna velünk, mint a keresztény bölcselet, s az egyházat tekintem a legnagyobb ellenségünknek!

- Mennyire igaza van! Én is mindig ezt mondtam, noha sokan nem értettek egyet velem. Akkor mesélek önnek W. barátomról, aki bár pap, ám igen különös szerzet. Pap és a Mozgalom harcosa is egyszerre, már ha el tudja képzelni az ellentétek efféle egyesülését. Olyan férfi, aki a papi köntösét barna egyenruhája (bakancs, pisztoly és a többi) fölé öltené, s így rohanna a templomba, hogy idejében megtarthassa a misét.

A miséje szellemében mindig tökéletesen nemzetiszocialista volt, az „ámen” a végén gyakorlatilag az egyetlen dolgot jelentette, ami azt mutatta, hogy a pulpitusról hangzott el. Ám egy napon mi történt? Egy másik prédikátor tartott beszédet a szószékről, W. barátom pedig – ezúttal kegyes öltözéke nélkül – a gyülekezetben foglalt helyet. A pap, aki valódi keresztény volt, nem csupán olyasvalaki, aki megpróbálja felkészíteni a templomba járókat az új időkre, elkezdett bizonyos célzásokat tenni a rendszer helytelen mivoltára. W. megragadta a mindig keze ügyében lévő írótábláját és töltőtollát, majd gondosan leírt mindent, amit a férfi mondott. Ezután megvárta a templom kapujában, s miközben az kifelé tartott, megállította.

- Ezt meg ezt a kijelentést tette, ugye? – kérdezte tőle.

- Jawohl, így igaz.

- Arra utalt, hogy a kormány intézkedései „elvetemültek”? Látja, lejegyeztem ezeket a szavakat, amiket kiejtett.

- Megvallom, így volt, de…

- Nincs „de”. Ez történt vagy sem?

- Ez.

- S a „nemkívánatos emberek”, akikre homályosan célozgatott, anélkül, hogy tisztázta volna, kik is ezek, úgy hiszem, a Führer és a munkatársai, nemde?

- Jawohl, ők voltak, ha mindenképpen tudni akarja!

- Remek! Nos, akkor tehát maga nem más, mint egy disznó!

S ezzel W. barátom akkora pofont adott a fickónak, hogy az utca másik végében is hallani lehetett. Azután még egyet. S még egyet – paff! puff! –, majd még többet, míg végül egy jól irányzott fenékbe rúgást követően felnyalatta vele az út porát.

- Ez majd megtanít arra, miként szólj legközelebb a Führer ellen, te semmirekellő gazember!

Nevetésben törtem ki, s néhány percig meg sem tudtam szólalni. Már nagyon régóta nem kacagtam ilyen jóízűen.

- Ragyogó! – kiáltottam – Nem is lehetne jobb! Ó, bárcsak láttam volna ezt! Melyik évben történt?

- Ha jól emlékszem 1942-ben.

- Kalkuttában voltam akkor. Tudom, hogy igen sok mindenről lemaradtam. De ez! Egyedül ez megérte volna az utazást. Remekül szórakoztam volna! Mit szóltak hozzá az emberek?

- Úgy érti, azok, akik kifelé jöttek a templomból? Természetesen nekik is tetszett. Egy részük éppen úgy nevetett rajta, mint maga most, annyi évvel az eseményt követően. Kiléptem az utcára, majd odamentem öreg barátomhoz, és gratuláltam neki: „Nagyon helyes, W. úr”, mondtam, „jól móresre tanította! Nem hagyhatjuk, hogy ezek az áruló alakok mindenféle értelmetlenséget zagyváljanak kedvük szerint, különösen most nem, hogy meg kell vívnunk egy háborút”. Mindannyian egyetértettek velem.

- S hol van most W. úr? – tudakoltam – Szeretnék találkozni vele!

- Koncentrációs táborba vitték 1945-ben. Azóta senki sem látta.

Árnyék suhant át az arcomon. Belegondoltam, hogy az eszméink érdekében történő erőszaknak ez az őszinte pártolója immár négy éve a pokol egyik olyan bugyrában sínylődik, amelybe igyekeztem bepillantást engedni az egyik előző fejezetben. Négy éve! S miért? Pusztán mert az, aki, olyan férfi, akinek van bátorsága ahhoz, hogy megtagadja egyszer s mindenkorra a hamis értékeket, amelyeket Európa nemesebb fajaira kényszerítettek közel ezerötszáz éven keresztül, mint „erkölcsi mintát”, s hogy az erős alapelveinek megfelelően beszéljen és cselekedjen, hogy pogány legyen egy keresztény világban. Ismét csak éreztem, milyen hatalmasak is a velünk szembenálló erők, s megint ráébredtem, mily elkeseredetten gyűlölöm ezeket.

Tudom, hogy W. úr története nem olyan, amely megkedveltet minket az ellenségeinkkel. A legtöbbjük a pappal történt esetet „borzasztónak” fogják tartani, s engem nem kevésbé „borzasztónak”, mert élvezetemet leltem benne. De ki törődik vele, mit gondolnak? Ahogyan a küzdelem első, úgy most a második szakaszában sem azért harcolunk, hogy elnyerjük a helyeslésüket, hanem, hogy egy napon alávethessük őket. Csupán azért meséltem el ezt a történetet, hogy megmutassam, micsoda szakadék tátong köztünk és a keresztény világ között, hogy szemléltessem hozzáállásunkat, amelynek őszintesége tiszta és brutális, a „derék” emberekével összehasonlítva. Ez utóbbiak közül egy sem fenyítette volna meg soha az ellenségét fényes nappal, mindenki szeme láttára, ahogy azt W. úr tette. Nem. Megelégedtek volna annyival, hogy „megdöbbennek”, és hallgatnak, még akkor is, ha ők lennének hatalmon. Először tönkretették volna az ellenségük életét, az első adandó alkalommal átadták volna őt a hatóságoknak, hogy sokkal rosszabb bánásmódban legyen részük, mint néhány ütés és fenékbe rúgás. Lényegében pontosan így jártak el W. úrral szemben is. Friedrich Nietzsche – más témával kapcsolatos – szavai jutnak az eszembe erről: „A kereszténység nem ölte meg Erószt, hanem csupán megmérgezte őt”¹³, vagyis csak bemocskolta a testi szerelem istenét. Ugyanezt mondhatnánk el az erőszakról: a kereszténység nem ölte meg, csupán bemocskolta, közvetetté, gyávává és szégyenteljessé tette.

S csak tudnám, mely erőteljes és elsődleges ösztönt nem mocskolta be!

* * *

E. kisasszony elvitt M-ék – jó barátai – cukrászdájába, s ott összeismertetett velük.

- Jöjjön vissza hat órakor, amikor a bolt bezár, akkor majd tudunk beszélni. Túl sok szem néz és túl sok fül hall most, a munkaórák alatt. Legyen itt pontosan, s várni fogunk magára – mondták.

Ott is voltam időben, s egész este náluk maradtam.

Emlékszem a beszélgetésre, a férfi és a nő remekbe szabott arcára, akikkel társalogtam, a tisztaságra, a bizonyosságra, a meggyőződésre és az értelemre, amellyel beszéltek, alaposan ismerve mindazt, ami szóba került, s az emlékeimben él, mennyire tudatában voltak Eszménk örökkévalóságának is.

- Hogyan is tudnának ezek az emberek „megváltoztatni”, „átnevelni” minket úgy, ahogyan azt elképzelik? – kérdezte M. úr a demokratákra utalva – Hogyan is tudnának, most, mikor a Führer adott számunkra valamit, amiért élhetünk, ami egyszerre örökkévaló és belátható, valamit, aminek igazságát többé nem „hinnünk” kell, hanem ragyogó tisztasággal láthatjuk is a saját szemeinkkel? 1945 óta valamennyi esemény egyre inkább azt mutatja, mennyire igazunk volt – mennyire igazunk van, s lesz mindörökké –, legyen szó akár a zsidó kérdésről, a faji alapelvekről, a legjobbak uralkodói jogáról, avagy bármi másról. Szívük mélyén most több német vallja, hogy igazunk van, mint talán korábban bármikor. Ám jó tudni, hogy legalább néhány külföldi szintén folytatja az Eszme hirdetését, a vereségünk ellenére is.

- Minden árjának ezt kellene tennie. Ám ha valamennyi német sem cselekedett így, már kezdettől fogva, pedig megmondták nekik az igazat, sőt, abban a kiváltságban részesültek, hogy maguk közt tudhatták a Führert is, akkor mit várhatunk a többi árjától, akiket a zsidó sajtó hazugságaival etetnek?

- Valóban így van!

Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, s ezredszerre is összehasonlítottam magamban a tiszta vér eme arisztokráciáját, amely ugyanakkor a jellem és értelem elitje is – egy valódi elit – az általában „értelmiségnek” nevezettekkel, azokkal az üres frázisok, szőrszálhasogatás és más emberek szövegének tohonya kereskedőivel, akiket túlságosan is jól ismerek.

- Micsoda különbség van köztük! – gondoltam.

M. úr bemutatott még két embernek, akik azon személyek közé tartoztak, kik életem során a legmélyebb benyomást gyakorolták rám. Egyikük középkorú férfi volt, egy egykori Ortsgruppenleiter¹⁴, most pedig ügyünk vértanúja, H. úr¹⁵, akiről egy korábbi fejezetben¹⁶ már szóltam, a másik pedig egy negyvenes nő, B. kisasszony, úgyszintén az általam megismert legkiválóbb nemzetiszocialisták egyike. Néhány napig az ő vendégük voltam.

Még valódi indiai jógi arcát is alig néhányszor láttam csak oly magasztosan szépnek, mint H. úrét. Nyugodt volt, fényt és erőt sugárzó, személytelen módon szeretetteljes és mindentudó. Olyan arc, amely átlát a jelenlegi világ ostobaságán és rútságán, nem egy álomba, nem „egy” eszmébe, hanem a megingathatatlan bizonyosságba, a Valóságba, amelyet az igazság tiszta, csaknem fizikális tudatossága fejezett ki, gyűlölet, sajnálat és félelem nélkül.

Szabályos vonásai a legtisztább árja jellemzők voltak. H. úr még fiatal korában sem nagyon lehetett ennél jóképűbb. Ám nem kizárólag az arcvonások, hanem annak az arcnak a láthatatlan ragyogása tette ezt, amely mindenkire mély benyomást tesz, aki egy kicsit is érzékeny a néma, emberi nyelvre, amely annyira különbözik a hallhatótól. Amikor beléptem a szobába, azonnal olyasvalakinek a jelenlétét érzékeltem, aki messze fölöttem áll, ahogy valószínűleg egy valódi, elmélkedő szent előtt is ezt éreztem volna. M. úrtól már tudtam, hogy H. úr három évet töltött egy, vagy inkább kettő antináci koncentrációs táborban a legrosszabbak közül, amelyek csak a megszállt Németországban megtalálhatók. Tudtam, hogy emberi ronccsá vált az ezekben töltött idő alatt, s meglepve tapasztaltam, hogy nemhogy gyűlöletet, de a legcsekélyebb keserűséget sem tudom leolvasni az arcáról. S amikor elmondtam neki, hogy mit érzek általánosságban Németország vértanúságával kapcsolatban, s az olyan emberek üldöztetése kapcsán különösképpen, mint amilyen ő, majd kérleltem, hogy meséljen valamit a pokol bugyraiban szerzett élményeiről a könyvem számára, azt felelte, hogy ezrek szenvedtek ott nálánál sokkal többet.

- Kár, hogy ez meg ez úr nincs itt – mondta –, ő egyike azoknak a balszerencsés SS-tagoknak, akik 1945-ben a szövetségesek markába kerültek, s akiket hónapokra Dachauba internáltak. Ő aztán tudna mesélni dolgokat, ha a demokraták rémtetteiről keres első kézből származó információt. Amikor majd visszatér, be fogom mutatni önnek.

Ám én magam is a szövetségesek fogságába estem, mielőtt „visszatérhettem” volna.

H. úr, aki a foglalkozását tekintve építész, mutatott nekem néhány gyönyörű vázlatot, amit a raboskodása alatt a táborokban rajzolt. Az egyik egy durva, sárga papírfecnin található, s a konyhai tűzről szerzett, félig elégett széndarabbal készült.

- Kezdetben sem papírt, sem pedig ceruzát nem kaptunk – magyarázta nekem.

S mégis, a skicc, amely az istállókat mutatja be, ahová az internáltakat Schwarzenbornban elszállásolták, mesteri módon elkészített. Csodáltam a tárgyilagos elmét – egy művész elméjét –, amely a kezet vezette ilyen környezetben és az éhínség közepette, melyről már korábban beszámoltam. Ám ami a legjobban lenyűgözött H. úrban, az a higgadtsága volt, mégpedig nem a közönyös vagy álmatag embereké, hanem olyané, akinek tiszta tekintete felismeri a ma és a tegnap legsötétebb Európájának minden rémsége alatt – az alatt a szörnyűség alatt, ami összezúzta a testét, s őt magát, személy szerint emberi ronccsá tette – az emberfeletti, láthatatlan erők ellenállhatatlan tevékenységét, amely előbb-utóbb létre fogja hozni az Új Rendet, amelyért harcolunk. A pogány harcos higgadtsága ez, aki ugyanakkor bölcs is.

Mindig is meggyőződésem volt, hogy a nemzetiszocializmus sokkal inkább képes beteljesíteni a nyugati elit magasabbrendű törekvéseit, mint a Palesztinából importált, rosszul átvett vallás, amelyet Európa ostoba módon elfogadott évszázadokkal ezelőtt. Ha valaha is létezett ennek élő bizonyítéka, akkor az H. úrban öltött testet.

A falon egy kivételesen jóképű ifjú arcképére lettem figyelmes. H. úr észrevette, hogy gyönyörködve nézegetem. Hasonlított hozzá, olyannyira, hogy akár ő is lehetett volna huszonöt éves korában.

- Az egyetlen gyermekemet látja ott – közölte velem.

- Milyen csodálatos! – kiáltottam fel akaratlanul is.

- Férfias lelke éppen olyan gyönyörű volt, mint a megjelenése – felelte az apa –, új Németországunk tipikus fiatalja. Nincs már köztünk többé. Az életét adta a hazájáért és az Eszméért – tette hozzá csendes büszkeséggel.

B. kisasszony, H. úr szintén jelen lévő, hűséges, régi barátja is dicsérni kezdte az ifjút. Jól ismerte őt.

Így hát H. úr teljesen egyedül maradt. Nem csupán az egészségét, hanem a fiát is elveszítette Nagy-Németország és az újjászületett árjaság nagyszerű, személytelen eszméjéért. Elhagyatva, s roppant bizonytalan helyzetben élt egy szűkös szobában, melyen egyik barátjával osztozott, romba dőlt városa közepette. S a demokrácia és „emberiesség” jólelkű bajnokainak utasítására nem vállalhatott munkát építészként, ugyanakkor semmi másba sem foghatott. (A barátja támogatta őt, roppant nagy nehézségek közepette.) Mégis higgadt és magabiztos maradt, tudva, hogy igaza van, s megtett mindent az Igazság örökkévaló ügyéért s az emberiség legjobbjaiért, higgadt és magabiztos maradt, anélkül, hogy bármiféle természetfeletti reményre vagy vigasztalásra szorult volna, anélkül, hogy bármire is támaszkodhatna a hitén kívül az Élet megváltoztathatatlan Törvényeiben, országa isteni küldetésében, Adolf Hitlerben, valamennyi eljövendő árja világ Führerében, akár legyőzték most az ő népét, akár nem. A Bhagavad-Gíta – az árja zsenialitás ősi mesterműve – sorai jutnak erről szembe:

„Dolgod csupán a tettel van, nem pedig annak gyümölcseivel. Ne a tett gyümölcsei késztessenek hát cselekvésre”¹⁷, és „ragaszkodás nélkül, állandóan a kötelesség nevében cselekedj, mivel a ragaszkodás nélküli cselekvéssel érhető el a Legfelsőbb”¹⁸ valamint „a bölcsnek ragaszkodás nélkül kell cselekednie, semmi mást nem kívánva, csupán a helyes úton járást”.¹⁹ S szorosan emellett merültek fel bennem Führerünk ugyanezen szellemben írt szavai is, azok a szavak, amelyeket a sors akaratából két hónappal később Düsseldorfban a bíráim előtt idézhettem:

„Gondolatainkat és tetteinket nem határozhatja meg korunk helyeslése, avagy elutasítása, hanem kizárólag az általunk felismert Igazság melletti állhatatos kitartás”.²⁰

Elmondtam H. úrnak és B. kisasszonynak is, hogy mi jár a fejemben.

- Igen – felelte a férfi –, a régi és az új kifejezéseknek hasonlóaknak kell lenniük, mivel az igazság, amelyre Weltanschauungunk épül, örökkévaló.

Ezután a szoba sarkába lépett, és elkezdett keresgélni a dolgai között, hogy elővehesse és megmutathassa nekem a Mein Kampf-példányát, amit ott rejtegetett. Miközben ezzel foglalatoskodott, B. kisasszony átnyújtott nekem egy medált, a Führer áttetsző, üvegszerű anyagból kivésett, csodálatos képmását. Gyengéden a kezembe vettem az aprócska tárgyat, és tanulmányozni kezdtem. Tudom, milyen értékesek a dicsőséges napok efféle emlékei a mai Németországban. Sehol sem lehet találni belőlük, csupán az olyan emberek tulajdonában, akik értékelik őket. Éppen ezért még inkább meghatódtam, amikor B. kisasszony így fordult hozzám:

- A magáé, tartsa meg!

Túláradó boldogság töltött el, hogy az enyém lehet, ám rögtön az jutott eszembe, hogy alighanem ez az egy van csak neki is.

- S mégis nekem adja – kiáltottam –, noha alig egy órája ismerjük csak egymást!

- Méltó rá – válaszolta –, ennyit máris tudok.

- Maradjak mindig is az, örökkön-örökké! – mondtam, s az ajkaimhoz szorítottam a képmást, mintha megszentelt tárgy volna.

Szívem legmélyéből fakadó köszönetet mondtam B. kisasszonynak az ajándékért és a spontán bizalomért, amit mutatott irántam.

- Miért becsül ily nagyra? – szólaltam meg kis idő múlva, nem tudván ellenállni a kérdésnek.

- A tény miatt, hogy maga is született pogány, csakúgy, mint H. úr és én.

Majd éppen azokat a szavakat mondta ki, amelyeket e húsz év során én is oly sokszor kiejtettem, azokat a szavakat, amelyeket már ebben a könyvben is oly sokszor elismételtem, mivel egyre inkább meg vagyok győződve az igazukról:

- Csak egy tökéletesen árja pogány lehet igazi nemzetiszocialista.

Azóta is viselem a medált, még itt, a börtönben is.²¹

A nap hátralévő részét a Mein Kampf legcsodálatosabb passzusainak megvitatásával töltöttük – melyeket H. úr olvasott fel a titkos kötetéből –, s én igyekeztem kimutatni, mily lenyűgözően igaznak tűnik nekem a könyv fő tézise (a faji elv) az ősi és a modern világ ama kis történelmének fényében, amelyet ismerek. Ámde a kereszténységről alkotott értelmezésem, mely szerint ez „a legkifinomultabb zsidó fortély, amit valaha is az árjáknak nyújtottak” kötött a legszorosabban B. kisasszonyhoz.

- Tudta – kérdezte tőlem –, hogy már kisgyermekként sem voltam hajlandó énekelni azokat az egyházi himnuszokat, amelyek Jehovára és Izraelre vonatkoztak, azon az alapon, hogy én német vagyok, és nem akarom, hogy idegen vallást kényszerítsenek rám? Mennyire megértem a vágyakozását mind az olümpiai, mind pedig édesanyja északi istenei iránt! Tökéletesen értem!

- Örülök, hogy így van – feleltem –, csak a hozzánk hasonló nemzetiszocialisták érthetik meg valaha is, mekkora szerepet játszott ez a vágy az egész formálódásomban. De képzelje csak el, hogy ennek éppen az ellentéte is megtalálható néhány európai árjánál! Hallott már arról az angol vallási szektáról, amelynek tagjai „brit izraelitáknak” nevezik magukat?

- Még nem.

- Nos, tényleg létezik ilyen szekta. A hívei nem zsidók, noha egy részük ereiben természetesen zsidó vér is csörgedezhet. Viszont tudom, hogy vannak köztük telivér angolok is, kelták, angolszászok, vagyis árják. Csak éppen azt próbálják bizonyítani – igencsak hamis állításokkal –, hogy ők és az egész angol nemzet Izrael valamiféle „elveszett törzsétől” származnak. Tisztavérű árják igyekeznek zsidónak vallani magukat! Hallott már valaha is ennyire szégyenletes értelmetlenséget?

- Nos – vetette közbe H. úr –, ezerötszáz éven keresztül azt tanították nekik, hogy a zsidók „Isten választott népe”. Hibáztathatja-e hát őket? Ahogyan maga is említette, az eredendő bűn a kereszténység felvételében rejlik.

- A Huszonöt pont utolsó előtti tétele – feleltem –, habár leszögezi, hogy a párt a „pozitív kereszténység” jegyében áll, szabadságot hirdet „valamennyi vallási felekezet számára az államban, egészen addig, amíg veszélyt nem jelentenek rá, s amíg nem fordulnak a német faj erkölcsi érzései ellen”. Alfred Rosenberg megkísérelte elmagyarázni, mit is jelent a „pozitív kereszténység”, s számomra úgy tűnik, mintha egyszerűen lecsökkentette volna arra az alapvető, általános moralitásra, amelyet minden árja elfogadhat. Ám úgy látszik, csupán kevés ember van teljesen a tudatában annak, amit a huszonnegyedik pont két kikötése magában foglal: „bármely vallás (…), amíg veszélyt nem jelent az államra nézve s nem fordul a német faj erkölcsi érzései ellen”. Létezik olyan vallás, amelyik lehetővé teszi fajra való tekintet nélkül a hívei közötti házasságot, s összeegyeztethető egy olyan állam létezésével, amelyet nemzetiszocialista alapelvek szerint irányítanak? S mondhatjuk azt is, hogy egy olyan vallás, amely azt tanítja, hogy az ember bűnben fogant, és a jámborságot és a vég nélküli megbocsátást erényekként magasztalja, nem „fordul az erkölcsi érzései ellen” bármely egészséges fajnak, nemhogy éppen a németnek? Bárcsak itt lettem volna a dicsőséges napokban, akkor nyomatékosítottam volna ezt a pontot mindazok előtt, akik a leginkább a tudatában voltak a kereszténység valamennyi, világra szabadított gonoszságának, s ugyanakkor helyet kaptak a Führer kíséretében is. Legalábbis megpróbáltam volna így tenni.

- Ők pedig kétségtelenül megértették volna, s teljes szívükből egyetértettek volna önnel – válaszolta H. úr –, ám mégsem tehettek volna semmit. Még nem jött el az ideje. Ami a pártot illeti, a „pozitív kereszténység” jegyében állva, amelyet, ahogyan említette, Rosenberg igyekezett nagy fáradtsággal kifejteni, a legjobb magyarázat, hogy 1920 februárjában egyszerűen lehetetlen volt máshogy megragadni. Rengeteg fontos teendő állt előttünk, amit mind el lehetett úgy is végezni, hogy az emberek azt gondoltak a vallásról, amit csak akartak. Ha felhívták volna forradalmunk hatalmasságára a nagyközönség figyelmét a vallás és a bölcselet terén is, az katasztrofális következményekkel járt volna a harcnak abban a szakaszában. Felszította volna a kétségeket, és rengeteg gondot okozott volna. Ám miután a győzelmet sikerült bebiztosítani, s a rendszerünk megszilárdult, fokozatosan eljuttattuk volna az új generációkat oda, hogy végiggondolják a saját fejükkel, mennyire összeférhetetlen a kereszténység, mint olyan, az eszméinkkel. Azonban elveszítettük a háborút, s így egy kicsit tovább kell még várnunk erre az ébredésre. Ám el fog jönni, efelől ne legyen kétsége! Eljön, mert a Führerünk nem hiába élt közöttünk.

Két napot követően is vonakodva mondtam búcsút új barátaimnak. Akkor még nem tudtam, hogy hosszú ideig nem fogunk találkozni újra. „Heil Hitlerrel” búcsúztunk el egymástól.

- Amúgy – mondta B. kisasszony –, tudja, miként mondhatjuk ezt nyilvánosan, anélkül, hogy észrevennék?

- Igen – válaszoltam, s megismételtem a kifejezést, ami ugyanezt jelentette mindannyiunknak, akik használtuk, ám teljes értelmetlenségnek hangzott a beavatatlanok fülének.

- Szóval ön is ismeri.

- Ki ne ismerné? E. kisasszony mondta el nekem, azt gondolva, hogy valami újat tanít. Ám már tavaly megtudtam valaki mástól. Azokra a napokra vágyom, amikor szabadon üdvözölhetjük egymást, úgy, ahogy csak akarjuk, nyilvánosan és magunk között is.

- Igen, én is. S ezek a napok közelegnek, célra irányultságunk intenzitása, egylényegű akaratunk által vezérelt önzetlen tettünk visszahozza őket! De addig is várjunk. Heil Hitler!

- Heil Hitler!

* * *

Beszélhetnék az árja elit további képviselőiről is, akikben egy magasabbrendű – egészségesebb, erősebb, jobb, szebb – emberiség előfutárait s a világ reménységét tisztelem. Igen sokukkal találkoztam még e néhány hónap folyamán, s egy-kettővel itt, ebben a börtönben is kapcsolatba kerülhettem, a politikai foglyok között – a hatóságok valamennyi törekvése ellenére, hogy távol tartsanak tőlük –, s bármilyen furcsának is tűnhet, de a német személyzet tagjai között is. (Róluk nem „feltételezik”, hogy bármiféle közösséget is vállalnának az eszmeiségünkkel, ám mégis sokkal több ember osztozik bennük, mint ahogy azt a hatóságok hinnék, azok körében is, akikről a legkevésbé gondolnák.) Azonban a néhány fentebbi példa, különösen az utolsó kettő, elegendő annak bemutatásához, hogy mit értek univerzális elit alatt.

Manapság az indiai kasztrendszer keretein belüli, csaknem egyedüli árjákat, a brahminokat a többi kaszt tagjai bhu-deva-nak, vagyis „földön járó isteneknek” nevezik. Néhányuk, ám csupán roppant kevesen közülük, méltók is erre az elnevezésre. Itt, a romba dőlt Németországban, a próbatétel sötét napjainak valódi nemzetiszocialistái között találkoztam olyan férfiakkal és nőkkel, akik a szó legteljesebb értelmében ragyogó példái az uralkodó faj örökkévaló nagyságának. Ők valóban a „földön járó, élő istenek”.

Gyakran megpróbáltam elképzelni, hogy nézne ki a világunk, ha a nemzetiszocializmus, ismét felemelkedve, nem csupán Európát tenné a magáévá, hanem évszázadokon keresztül uralná az egész bolygót. A fajok teljes elkülönítése mellett elfogadottá válna a faji hierarchia, természetesen a legtisztább árjákkal a csúcsán, más szavakkal, egy „kasztrendszer”, amely az egész emberiségre kiterjedne. „Minden ember a maga helyén”, a Természet isteni rendeletének, a Nap akaratának megfelelően, hogy az egyik legkorábbi himnuszból idézzek, amelyet bizonyossággal lehetséges egyetlen egyéni szerzőhöz kötni.²² Olyasvalami lenne, amit mind a mai napig láthatunk Indiában, ám sokkal szélesebb körben, s – ha a németek vagy bármely más észak-európai nemzet irányítaná a világot – mérhetetlenül jobban szervezetten. Nem volna többé egyetlen nemzetközi egyenlőségvallás sem, hanem a különböző nemzeti pogányságok világméretű visszatérése, mindegyikük felett pedig – nem csupán valamennyi emberi lényt, hanem minden élőt, a maga szintjén minden egyes teremtményt egyesítve – a Napban megtestesülő Életerő imádata. Mennyire szívesen vennék egy ilyen világot! S amikor felidézem azt a ragyogó német nemzetiszocialista kisebbséget, amelyet szeretek és csodálok, nem tehetek egyebet, mint hogy szívem legmélyéből azt kívánom, láthassam, ahogy egy napon ők válnak az egész föld uraivá. Érdemesebbek az uralkodásra, mint valaha. Érdemesebbek arra, hogy az emberiség többi része bhu-deva-nak, „földön járó isteneknek” nevezze őket.

1 „Az erősebbnek uralkodnia kell, s nem vegyülhet el a gyengébbel, így áldozván fel saját nagyszerűségét. Csupán a született puhány érez idegenkedést ezzel szemben, ám ő végeredményben gyenge és korlátolt. Ha ez a törvény nem győzedelmeskedne, akkor a szerves életformák bármiféle elképzelhető magasabb szerveződése elgondolhatatlan volna”. (Mein Kampf, I, xi, 312 old.; cf. Mannheim, 285)

2 Die Stimme der Ahnen (Az ősök hangja), egy alig 37 oldalas kis könyvecske.

3 Mein Kampf, II, i, 409old.; cf. Mannheim, 373.

4 “… la hache a mutilé les bois, L”esclave rampe et prie, où chantaient les épées, Et tous les Dieux d”Erinn sont parties á la fois.” (Leconte de Lisle: Le Barde de Temrah, in Poèmes Barbares (Barbár költemények), Párizs, Alphonse Lemerre, 70. old.)

5 Figyelemreméltó, hogy míg a kereszténység első megtértjei rabszolgák és zsidók, a római világ nem-árja vagy legkevésbé árja elemei, addig a buddhizmus első és legkiválóbb hívei India brahmana és ksatriya kasztjaiba tartozók, vagyis árják voltak.

6 Speciálisan Indiára jellemző nyomortanyák.

7 A szanszkrit szavak a „kasztra” a varna (szín) és a jati (faj).

8 Tulajdonképpen nincsenek negroid őslakosok Indiában, ám vannak ausztraloidok, akik a szó tágabb értelmében negroidok.

9 Mint például a ceyloni veddák, a chota nagpur-i santalok, s Assam hegyi törzsei, többek közt a nagák, a kashiák, a kukik, a mishmik és az aborok.

10 Lásd a korábban már szóba került A sarkvidéki haza a Védákban című művet, Lokamanya Tilak könyvét.

11 A 18B Védelmi Szabályozás „vészhelyzeti rendelet” volt, amelyet Angliában a háború kezdetétől léptettek életbe, s melynek alapján letartóztattak és internáltak bárkit, akiről akár csak sejteni lehetett, hogy a nemzetiszocializmussal vagy a „fasizmussal” szimpatizál. (A szóban forgó internált valószínűleg Elwyn Wright.)

12 Kerület.

13 Túl jón és rosszon, §168.

14 Helyi csoportvezető.

15 Friedrich Horn.

16 A hatodik fejezetben.

17 Bhagavad-Gíta 2. fejezet 47. vers.

18 I.m. 3. fejezet 19. vers.

19 I.m. 3. fejezet 25. vers.

20 Mein Kampf, II, ii, 435. old; cf. Mannheim, 394.

21 A medált később felfedezték és megsemmisítették, még Savitri werli raboskodása során.

22 Hosszabb himnusz a naphoz, az egyiptomi Ehnaton fáraó költeménye, nagyjából Kr. e. 1400-ból.