Arany a kohóban — 8. fejezet — Pillantás az ellenség táborába

“Jede Halbheit ist das sichtbare Zeichen des

inneren Verfalls, dem der äußere

Zusammenbruch früher oder später folgen muß

und wird.”

—Adolf Hitler¹

Az egyik legkorábbi kapcsolatom a megszálló hatalmakkal Németországban természetesen a technikai határon történt, amely elválasztja a Saar-vidéket a francia zónától. Itt betekintést nyerhettem Európa egyik legönhittebb nemzetének gyerekes arroganciájába, amely ma a szerencsétlen Németország egy részét uralja.

1948. szeptember 11-én, reggel kilenc óra körül léptem át a határon Saarhölzbachnál. Ragyogó, napsütéses idő volt. További utazókkal együtt álltam sorban az útlevelem ellenőrzéséhez és a poggyászom átvizsgálásához. Nem kicsit nyugtalankodtam, mivel egyebek között egy különösen nehéz utazóbőrönd is velem volt, amiben, könyvek közé rejtve, hatezer nemzetiszocialista szórólap is ott lapult. Vagyis, pontosabban, hatezer, mínusz az a néhány tucat, amiket már a Saar-vidéken szétszórtam. Én magam írtam őket Svédországban, és Angliában kerültek nyomtatásba.

- Nem volna jó, ha most megtalálnák – gondoltam, ahogy egy férfi segített a vámhivatalnok elé taszítani a bőröndöt. Felkészültem a legrosszabbra is. Mégis, ha arra rendeltettem, hogy egy napon „elkapjanak”, reméltem, ez csak azután következik be, hogy már szétosztogattam a papírjaimat, nem pedig előtte. Egy pillanatra gondolatban visszahúzódtam a környezetemtől, és felidéztem szeretett Führerünket, vele együtt pedig a láthatatlan Isteneket, akik egészen eddig segítségemre voltak, hogy minden tőlem telhetőt megtehessek az eszméinkért, és végre Németországba vezéreltek. Ha úgy akarják, akkor a határon is sértetlenül átkelhetek. Ha nem, akkor legalább megmutatom az ellenségeinknek, hogy még mindig vannak olyan nemzetiszocialisták, akik méltók erre az elnevezésre, még a nem német árják között is. Egyben gondoltam mindazokra, akik szenvedtek és meghaltak az ügyünkért. Részem lesz valaha abban a megtiszteltetésben, hogy én is szenvedhetek? Hogy meghalhatok? Azt reméltem, igen. Ám még nem most, nem azelőtt, hogy valamennyi szórólapomat el nem osztogatom, minden plakátom ki nem ragasztom, meg nem teszek mindent, amit tudok.

Ekkor egy hangos kiáltás rántott ki a belső világomból. A francia vámtiszt volt, aki elvesztette a türelmét egy német utazóval szemben, kire éppen előttem került sor. Sosem tudtam meg, miért vált a férfi hirtelen ilyen idegessé, de mindig is emlékezni fogok a hangszínére és az arckifejezésére. Szidalmak özöne tört elő belőle, igen rossz németséggel. Arca kivörösödött, a szája pedig rángatózni kezdett. Bármilyen keményen is próbálkozott, egy kicsit sem tűnt katonatisztnek egy meghódított országban. Ehelyett inkább ügyetlen és nagyra nőtt iskolásra emlékeztetett, aki egy színjátékban igyekszik rendőrt alakítani. A német utas, aki csaknem kétszer olyan magas volt, mint ő, csendben bámulta, belül kétségtelenül megvetéssel. Végül a tiszt szidalom-szótára kimerült, az utazó aktatáskáját durván az asztalra lökte, majd a kijáratra mutatva teljes hangerővel így kiáltott:

- Foutez-moi le camp!²

Én következtem.

Tökéletesen beszélek franciául, mivel Franciaországban nőttem fel. Átnyújtottam egy levelet a tisztnek a Párizsban székelő „Német ügyek minisztériumától” (Bureau des Affaires Allemandes), amely kijelenti, hogy számos „történelmi és filozófiai tárgyú” könyv szerzője vagyok, ami igaz is, s hogy azért jöttem Németországba, „hogy összegyűjtsem a szükséges információt egy, az országról szóló mű megírásához”, ami részben igaz, s végül arra kérik „a francia és szövetséges katonai hatóságokat”, hogy legyenek kedvesek „mindennel, ami a hatalmukban áll, a segítségemre lenni”. Egy francia nőtől kaptam ezt az értékes levelet, aki egykor az osztálytársam volt, s aki azóta De Gaulle tábornok egyik közismert munkatársának felesége lett, s a háború alatt Londonban dolgozott, a „szabad francia” hírszerzési szolgálatnál.³ Ő és a férje is ismerték azt a tisztviselőt, akinek a hatalmában állt megadni nekem a katonai engedélyt a Németországba történő belépéshez. A nő már csaknem harminc éve nem is látott engem előtte, és nem kérdezte meg, miféle nézeteket vallok, sem pedig azt, hogy mit csináltam Indiában a háború során. Arra emlékezett, hogy mindig, már gyermekkoromban is, „ízig-vérig pogány” voltam, s ezt el is mondta, ám az nem jutott az eszébe, hogy egy „ízig-vérig pogány” valaki a modern világban aligha lehetne bármi más, mint nemzetiszocialista. A tisztviselő mindössze öt percig foglalkozott velem, és semmit sem kérdezett tőlem, így még csak hazudnom sem kellett, hogy beszerezzem ezt a váratlan sauf-conduit-t⁴ a megszállt Németországba.

Savitri Devi 1948 augusztus 31-én kiállított belépési engedélye a francia megszállási zónába.

A dühöngő határőr arcvonásai rögtön megenyhültek.

- Tehát azt mondja, hogy maga S. úr ismerőse?

- Igen. Egy iskolába jártam a feleségével hosszú évekkel ezelőtt.

- Ó, nos, ebben az esetben… Rendben van. Azért csak mondja el, mi van ezekben – mutatott az egyik utazótáskámra.

- Némi élelem, három kiló cukor, öt kiló kávé…

- Tudja, ez sokkal több, mint amennyi egy személynek megengedett. De nem számít, mivel maga S. úr ismerőse. És mi van abban?

Egy fémdobozról volt szó, amiben minden ékszeremet tároltam, csodás arany nyakláncokat, karpereceket és fülbevalókat Indiából. El akartam adni őket Németországban, hogy ott élhessek és folytathassam nemzetiszocialista tevékenységemet, vagy, amennyiben belebotlom egy komoly földalatti náci szervezetbe, akkor ugyanezen célból neki adhassam. Ám a szándékok nem láthatók, míg a papírok igen. Jó ötletnek tartottam elterelni a tiszt figyelmét ezzel a dobozkával. Így talán megfeledkezik arról, hogy túlságosan alaposan átkutassa a nehéz utazóbőröndöt. Kinyitottam hát az ékszeres ládikát, s megmutattam egy keveset a tartalmából. Az arany szvasztika-fülbevalóimat viseltem a fejemet takaró kendő alatt, így azok nem voltak a dobozban.

A tisztet lenyűgözték az egzotikus ékszerek. Egy szempillantás alatt az egész vámhivatal körülöttem volt, a csillogó holmit tapogatva.

- Valóságos kincset visz magával! – kiáltotta a tiszt – Nem fél attól, hogy ellophatják? Tudja, rengeteg tolvaj él ebben az éhező országban!

- Június 15-én elárulhattak volna pénzért, mégsem tették – gondoltam, de természetesen nem mondtam semmit. Közben a rendőr is belépett, hogy szemügyre vehesse az indiai ékszereket.

- Istenem! Ez biztosan nem keveset érne Párizsban! – közölte – Miért viszi az összeset magával?

- Nem ismerek senkit, akinél otthagyhatnám.

- S mi a helyzet a bankokkal?

- Nos – feleltem mosolyogva –, az az igazság, hogy néha szeretem viselni ezeket, amikor felveszem az indiai öltözékemet.

A rendőrök nevetésben törtek ki.

- Minden nő ugyanolyan – kiáltotta az egyikük, a rendőrfőnök pedig véget vetett a kiállításnak, mondván, hogy bevihetem az ékszereket Németországba. A veszélyes röpiratokkal teli bőröndről mindenki teljesen megfeledkezett. Nekem kellett emlékeztetnem rá a határőrt. Erre megpróbálta felemelni.

- Ez átkozottul nehéz! Mi van benne?

- Könyvek.

- A könyvek valóban nehéz dolgok. Kinyitná, kérem? Nem engedhetjük át anélkül, hogy ki sem nyitotta – felelte.

Tökéletes nyugalommal nyitottam ki a bőröndöt. Már tudtam, hogy nem fogok lebukni. A férfiaknak kizárólag az indiai csecsebecséken járt az eszük. A határőr vetett rájuk egy pillantást, majd ki is vett egy-kettőt.

- Mind angol? – kérdezte.

- Van néhány francia is – feleltem, megmutatva neki Leconte de Lisle verseskötetét –, egy pár német – egy nyelvtankönyv, egy szótár és könnyed történetek – s egy-két görög.

- Görög! – nevetett – Anyám! Ez túl magas nekem!

S végre kiejtette a szót, amire vágytam, a szót, ami lehetővé tette a számomra, hogy folytathassam a boldog és veszélyes életet a megszállt Németország „zónáiban”, amelybe már a Saar-vidéken belekóstoltam.

- Mehet! – mondta a tiszt.

S ismét a Trier felé tartó vonaton ültem, az ékszerekkel, amelyekből mostantól majd élni s utazni fogok és a röpiratokkal, amiket szívem legmélyéből írtam a német embereknek.

Egyedül ültem a fülkében – viszonylag kevés utas volt aznap –, a vonat pedig tovább haladt a Saar csodás völgyében. A ragyogó napfényben, a kanyargó folyó két oldalán semmi mást nem láttam, mint zöld legelőket és erdős hegyhátakat. A vonat borzasztó zajjal robogott tova, s homlokomat az ablaknak támasztva, a szél ellenében – mint első, felejthetetlen utazásom során – ezúttal igazán azt éreztem, hogy személyes jelentéktelenségem ellenére felszabadítóként léptem be Németországba. Legalábbis mint az eljövendő megszabadulás előfutára és jelképe. Nem állítottam-e mindenemet azon erők szolgálatába, amelyek nem csupán német bajtársaimat szándékoztak szabaddá tenni, hanem az egész árja fajt s az árja lelket?

- Egy napon – gondoltam –, sok-sok év múlva, emlékezni fogok erre az életre, ami most kezdődik a számomra, és boldogan és büszkén érzem majd: nekem is megvolt a helyem a diadalmas náci „földalatti mozgalomban” a legsötétebb napok idején.

S fellelkesültem a gondolatra, hogy az Istenek akaratát teljesíthetem, az előttem kitáruló, bájos német tájat figyelve, 1940 hódító örömével énekeltem el a Host Wessel-dalt.

A vonat túlságosan nagy zajt csapott ahhoz, hogy a szomszédos fülkében meghallhassák.

* * *

Valamivel később ismét Trierbe tartottam, ezúttal egy Wiltingen nevű faluból, ahol néhány napot töltöttem.

A megszállt Németországban valamennyi szerelvény számos olyan kocsit tartalmaz, amelyik nem csupán „a megszálló csapatok számára” foglalt, ahogyan azt a kifüggesztett figyelmeztetés közli, hanem bárki utazhat rajtuk, akinek szövetséges útlevele van. Ezek mellett ugyanennyi vagy gyakran kevesebb kocsi jár a németeknek. Az előbbiek – a megszállókéi – melegek és kényelmesek, s mivel viszonylag kevés ember utazik szövetséges útlevéllel, sosem zsúfoltak. A szövetséges katonai hatóságok rendelkezése szerint németek nem szállhatnak fel rájuk. A többi kocsi – amikben természetesen szövetséges útlevelet birtoklók is utazhatnak, ha akarnak, ám amikbe a németeket, ha utazni kívánnak, kényszerítik, akár akarják ezt, akár nem – nem melegek, s nem is kényelmesek. Éjszaka nincsen bennük világítás, legalábbis a legutóbbi időkig nem volt, s mivel nagyon kevés van belőlük, nyilván túlzsúfoltak. Mondanom sem kell, én elvi megfontolásokból sosem használtam a „megszállásos kocsikat”. (Sosem használtam ki a brit-indiai útlevelem kínálta előnyöket, hacsak nem tudtam megosztani ezeket legalább néhány, az én meggyőződésemet valló némettel.) Ám ezen a napon, amikor a peronra értem, már jelt adtak a vonatnak az indulásra, így nem volt más választásom. Felszálltam az elém kerülő első kocsira, s ez történetesen éppen egy megszállóknak fenntartott volt. És tizenöt-húsz német, akik nem is sejthették, hogy brit-indiai útlevéllel rendelkezem, s valamiként érezték, hogy nem tartozhatom a megszállás „személyzetéhez”, látva, hogy felszállok rá, ők is ugyanezt tették.

A következő állomáson felbukkant egy francia tiszt, aki kezdettől fogva vörös volt a haragtól.

- Maguk mit keresnek itt, emberek? Ez megszálló kocsi! Ez nem a maguk helye! – üvöltötte – A papírokat! Mutassák a papírjaikat!

A megrémített emberek elkezdték átnyújtani az Ausweis-okat⁵. Természetesen rajtam kívül egyiküknek sem volt szövetséges útlevele. Ám ez nem volt az arcomra írva. A sarokban foglaltam helyet, a poggyászommal (a náci propagandairatokkal teli, nehéz utazóbőröndömmel is) az oldalamon, és halvány mosoly ült az arcomon. Azt hiszem, ez az alig észrevehető mosoly csak még inkább felbőszítette a fickót, mert váratlanul felém fordult, s így mennydörgött:

- Maga! Mondom, a papírjait! Nem hallja? Talán süket?

Mindez németül hangzott el, a lehető legbotrányosabb francia akcentussal.

- Itt vannak a papírjaim – feleltem hibátlan franciasággal.

A kiejtésem lenyűgözte a férfit.

- De hát maga nem is francia! – kiáltotta – Vagy mégis? Nem annak tűnik!

- Franciaországban születtem – válaszoltam –, ennyi az egész.

Ez az egyszerű kijelentés, úgy tűnik, csak olaj volt a tűzre, mert a francia dühösen felfortyant:

- S idejött, és hozzáment az egyik ilyen… sales Boches-hoz⁶! – vágott vissza – Ez esetben nincs joga itt lenni! Takarodjon!

- Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, uram – mondtam, s a hangomban diadalmas irónia csengett –, de a férfi, akinek a nevét viselem, ’csupán’ egy brahmin a távoli Indiából.

Ezzel előhúztam az útlevelem.

A francia rápillantott a fedelére, s az arckifejezése rögtön megváltozott. Egy útlevél volt előtte, amit Kalkuttában állítottak ki, azokban a napokban, amikor India még brit gyarmat volt, ez pedig elegendő volt ahhoz, hogy megszelídítsen egy tajtékzó francia tisztet a megszállt Németországban!

- Führerem népe, meddig fognak még ezek a patkányok uralkodni feletted? – gondoltam magamban.

A francia csaknem elolvadt szívélyességében. Még csak ki se nyitotta brit-indiai útlevelemet, a fedél látványa elegendő volt a számára.

- Nagyszerű! Teljesen rendben van! – kiáltotta – Természetesen ön itt maradhat. Miért nem ezzel kezdte?

- Meg akartam mutatni az útlevelem – válaszoltam –, csak éppen a táskám aljában volt.

- Rendben, rendben! Maradjon csak nyugodtan!

A vonat lassítani kezdett, ahogy egy újabb állomáshoz értünk. A francia hirtelen megfeledkezett róla, hogy éppen most nyűgözte le az országa egyik szövetségese ex-gyarmatának tekintélye. Csupán arra emlékezett, hogy azért van ott, mert annyi németet akar váratlan és érdemtelen hatalmának nyomása alá helyezni, amennyit csak bír. Ismét a többi utas felé fordult.

- Kifelé! – ordította – Kifelé!

Megragadott egy férfit a kabátja gallérjánál fogva, majd az ajtót kinyitva gyakorlatilag kilökte őt a vonatból, mielőtt az megállt volna. Ezután, amikor a szerelvény már nem mozgott, kilökdösött még fél tucat nőt, akik szerinte nem szálltak le elég gyorsan. Lerugdosta utánuk a kis poggyászaikat, és egy tizenkét-tizenhárom éves fiúcskát is. Az utasok nagy része, amilyen gyorsan csak tudott, a másik ajtóhoz tódult. A tajtékzó tiszt nem lehetett ott egyszerre mindkét kijáratnál.

Ezután az éppen szolgálatban lévő vasúti alkalmazottat – akinek ellenőriznie kellett volna, hogy ezek az utasok ne lépjenek be a megszálló kocsiba – szólította magához, s a lehető legsértőbb módon feddte meg, majd közölte vele, hogy gondatlanságáért el fogják bocsátani. A másik szeretett volna valamit válaszolni, ám a francia rövidre zárta a beszélgetést:

- Kussoljon és tűnjön el!

Úgy beszélt vele, mintha egy kutya vagy valami annál is alávalóbb lenne. Valamennyiükhöz úgy szólt, s úgy is bánt velük, mintha kutyák sem lennének. Ártatlan emberek, békés emberek, mindannyian sokkal kevésbé agresszívek, mint én! A sarkomban sérthetetlenül üldögélve a jelenet igazságtalansága és iróniája felett merengtem.

- Igen, békés emberek – gondoltam –, egyikük sem hatezer náci röpirattal utazik, de egyiküknek sincs brit-indiai útlevele.

Amikor egyedül maradtam a franciával, alvást színleltem, hogy meg se próbáljon beszédbe elegyedni velem. Egyetlen szót sem akartam váltani vele azután, ahogy a németekkel viselkedett. Ám hamarosan Trierbe értünk, s készülődni kezdtem a leszálláshoz. Úgy tűnt, a tiszt is eddig utazik. Emlékezett rá, hogy én egy nem német hölgy vagyok, aki nem is szimpatizál a németekkel – legalábbis ezt hitte, összetévesztve, ahogy a legtöbb ember teszi, a mindennapi valószínűséget az élő, egyéni valósággal.

- Segíthetek vinni a poggyászát, hölgyem? – kérdezte tőlem, ahogy a vonat megállt Trier állomásán.

- Milyen kedves magától, uram – feleltem –, igazán hálás vagyok. Igazság szerint itt ez a bőrönd, ami nagyon nehéz. Ha lenne olyan kedves, és hozná ezt, az roppant nagy segítség lenne.

Felemelte a bőröndöt, majd csatlakozott hozzám a peronon.

- Húha! Ez tényleg nehéz! – mondta – Mi van benne? Ólom?

- Könyvek.

- Merre tart? A váróterembe?

- Az illemhelyre.

Így hát Trier vasútállomásán, a falak mellett, amiket a szövetséges bombák romhalmazokká változtattak, az egyes vágány mentén azzal a francia tiszttel sétáltam, azzal a férfival, akinek a németekkel szembeni, megalázó bánásmódjának szem- és fültanúja voltam, s aki az élő megtestesülése volt a Besatzung – megszállás – szónak a büszke Németország számára. Előttem ment hát, a náci propagandával teli bőröndömet cipelve! Ez valóban olyasmi volt, amit érdemes figyelemmel kísérni!

- Merci Monsieur; merci infiniment⁷ – mondtam mosolyogva Führerem népe megszállójának, amikor elértem az illemhelyig, s örökre búcsút mondtam a férfinak.

* * *

1948. október 9-én meglátogattam egy magas beosztásban lévő franciát, G. urat⁸, akinek baden-badeni címét az a párizsi tisztségviselő adta meg, aki lehetővé tette a Németországba történő belépésemet is.

- Minél inkább belebonyolódik valaki a tiltott politikai tevékenységekbe, annál inkább ’baráti’ viszonyban kell maradnia a hivatalos hatóságokkal – mondta egyszer bölcs férjem, nem sokkal a háború kitörése előtt. Én pedig emlékeztem erre a tanácsra, ezért nem vitázni érkeztem, főként nem nyíltan, hanem csak hallgatni és némán ítélkezni, amennyire csak ez lehetséges.

A férfi 1945 óta Németországban volt, azelőtt pedig aktív szerepet játszott a francia ellenállásban. Én alig több mint egy hónapja voltam ebben az országban, s a háború alatt mindvégig, sőt, sok évvel a háború kezdete előtt is Indiában éltem, hivatalosan „nem álltam kapcsolatban”, s látszólag „nem voltam érdekelt” az európai ügyekben. E körülmények miatt könnyű volt számomra eljátszani a tudatlan szerepét, aki a megvilágosodást keresi. S tudtam, hogy amennyiben van elég önuralmam ahhoz, hogy elrejtsem természetes náci érzéseimet, bármit is mondjon a francia, a színjátékomat szívesen fogadják majd, mivel hízelegni fog emberem hiúságának, úgy is, mint francia, s mint a megszállt Németország „információs részlegének” magas rangú tisztségviselője.

G. úr, aki semmit sem tudott rólam, leszámítva azt, ami a „német ügyek hivatalának” levelében állt (természetesen megmutattam neki), nagyon barátságosan fogadott. Feltett néhány kérdést a tervezett, Németországról szóló könyvemről.

- Ha jól értem – mondta egy idő után –, a német nép – a német lélek – érdekli önt, nem pedig a ’német kérdés’ politikai vagy gazdasági vonatkozásai.

- A gazdaság bizonyosan csak másodlagos vagy akár harmadlagos a számomra, elsősorban az erkölcs és a faj foglalkoztat – feleltem, s hirtelen ráébredtem, hogy a Mein Kampfot idéztem, anélkül, hogy szándékomban állt volna.⁹ Ám G. úr, aki nem tudta kívülről a könyvet, aki sok ezer hírhedt antinácihoz hasonlóan valószínűleg soha még csak nem is olvasta, nem vette észre, hogy a szavak nem tőlem származnak.

- De a németek igazából nem is egy faj – válaszolta –, csupán el akarták ezt hitetni velünk, ám elbuktak. Ami pedig az erkölcsöt illeti, a nemzetiszocializmus még attól a kevéstől is megfosztotta őket, amivel bírtak. El sem tudja képzelni, micsoda szörnyűséges hatással volt rájuk. Kiölte belőlük az emberiesség érzését. Mi igyekszünk újjánevelni őket, de ez nehéz, nagyon nehéz.

Spontán válaszom az lett volna, hogy „remélem lehetetlen!”, azonban nem vitatkozni jöttem, hanem azért, hogy lássam egyik üldözőnket, lássam, hogy milyen, hogy milyenek mindannyian. Ezért a szerepemnek megfelelően feleltem:

- De hát – mondtam, hogy kiderítsem, mit válaszol majd a férfi – sok német keresztény, s nem lehetnek egyszerre azok és nemzetiszocialisták is! Legalábbis én, aki Goblot professzortól tanultam logikát¹⁰, nem vagyok képes felfogni, miként lehetne ez.

- Ön nem képes, és én sem – válaszolta G. úr –, de úgy tűnik, a németek igen. Az ő logikájuk különbözik a többi emberétől. Még nem ismeri őket. Várjon, míg nem találkozik a nácikkal – ha elég okos ahhoz, hogy kiszúrja őket, mert senki sem fogja elmondani magának, hogy kicsoda az.

- Nem talált semmiféle dicséretreméltó jellemzőt a németekben, a nemzetiszocialistákat is beleértve? – kérdeztem.

- Be kell vallanom, szorgalmasak, tiszták és bátrak.

- És – tettem hozzá – írjak erről is? Általános jellemzőről van-e szó? Vagy csupán azért tűnt fel nekem is, mivel alig néhány napja vagyok itt, és mert Indiából jöttem, ahol ennek az ellentéte oly gyakori és oly fájdalmasan érintett engem? Úgy látom, hogy kedvesek az állatokhoz. Elmondjam, milyen élménynek voltam a tanúja egy Saar-vidéki faluban?

- Mondja.

- Nos, éppen vásárolgattam a buszra várva, ami egy másik faluba tartott. A közelben észrevettem egy embert, aki egy lovat és egy kocsit igyekezett kihozni valami pusztaságról, a főút mellől. A kocsi földdel volt tele, a ló pedig minden erejét megfeszítve próbálta húzni. Ám nem tudta, túlságosan nehéz volt neki. A férfi hízelgett neki és biztatta, de nem ütötte meg. Az állat ismét nekiveselkedett, majd megint, de eredménytelenül. Indiában – sőt, Dél-Európában is, minek is beszéljünk a távoli keletről – a kocsis türelmét vesztvén korbácsolni és rugdosni kezdte volna a jószágot. Ez a férfi nem tette, csupán a föld nagyjából egyharmadát ledobta a kocsiról, majd ismét hízelegve szólt a lóhoz, megveregetve a nyakát. Mire az állat rántott egyet, s meglódult, a kocsit maga mögött húzva. Nem tudnám megmondani, mi volt a férfi módszere, ha volt neki egyáltalán. De német volt, s én számos hasonló példát láttam az állatokkal való bánásmódra, mióta ide érkeztem. Korábban csupán Angliában és Észak-Európában tapasztaltam ilyet. Az ottani emberek ugyanehhez a fajhoz tartoznak, s talán ez a magyarázat.

- Ami ezt illeti – válaszolta G. úr –, tökéletesen egyetértek önnel, valóban kedvesek az állatokhoz. S a nácik még kedvesebbek, mint a többi. Erre tanították őket Hitler uralma alatt. Neveltetésük szerint szeretniük kellett az élőlényeket, fákat, virágokat, mindent a természetben, s ugyanakkor arra bátorították őket, hogy legyenek irgalmatlanok a politikai ellenfeleikkel szemben. Tudja – folytatta némi tétovázás után –, hogy a kimondhatatlan szörnyűségek világhírű színhelyén, Buchenwaldban csodálatos virágágyások voltak? A fákra pedig apró, fából készült menedékeket akasztottak, hogy a madarak ételt és védelmet leljenek a fagyos téli szelek ellen? Ez a gázkamrákkal és krematóriumokkal együtt! Ez a náci logika!

Erre nem mondtam már semmit, mert az egyetlen dolog, amit válaszolhattam volna eme a szóáradatra, így hangoznék:

- Köszönöm, uram, az információt a buchenwaldi virágágyásokról és madármenedékekről. Csak azt érte el, hogy sajnálom, amiért nem gratulálhatok a hely vezetőjének!

Ám ha így feleltem volna, akkor az inkognitómnak vége.

- Azt mondom, ’náci logika’ – folytatta G. úr –, mert ez a maga módján valóban logika, ám olyan, ami zavarba ejt minket, zavarba ejt valamennyi tisztességes embert. Egy olyan nemzet logikája, amelyből, ahogyan már említettem, az emberi jogok iránti valamennyi érzék kihalt, ijesztő logika.¹¹ Ezeknek az embereknek a teljes mentális szemléletmódját egyetlen alapelv irányította és uralta, nevezetesen az, hogy mindent alá kell rendelni a nemzetiszocializmus diadalmaskodásának. Szétzúztak minden ellenállást. Ám ugyanakkor ellenfeleiket a végsőkig kihasználták. Arra késztették őket, hogy minden erejükkel nekik dolgozzanak a koncentrációs táborokban, ám még ez sem volt elegendő. A holttestekből is hasznot húztak. Szappant főztek a zsírjukból, erős köteleket készítettek a nők hajából, a bőrükből pedig lámpaernyőt. Semmit sem hagytak kárba veszni. S ugyanezek az emberek ellene szegültek az állatokkal szembeni kegyetlenségnek. Ugyanezek az emberek törvénytelennek minősítették az acélcsapdák használatát, elrendelték, hogy még a disznókat sem szabad élelem céljából megölni, kivéve egyetlen pillanat alatt, automata pisztollyal. Érti az ilyen logikát? Biztos vagyok benne, hogy a mi csekély számú francia nemzetiszocialistáink nem követték volna ezt a legvégsőkig, ha látták volna működés közben. Ám a németek igen, mivel a germán lélek alapvetően ellentétekre és ellentmondásokra épül. Mutassa be ezt a könyvében, s az igazságot fogja írni.

- Én nem is vagyok német – gondoltam –, ám ez az abszolút logika, ami a fickót ennyire megrémítette, mégis az enyém, s egész életemben az enyém is volt. Számomra az ártatlan állatok sokkal szeretetreméltóbbak, mint emberi ellenfeleink. Kétségtelenül! Azt képzeli ez a francia, hogy szimpátiát ébreszt bennem azok iránt, akik harcoltak ellenünk és elárultak minket, csak azért, mert két lábuk van és nincs farkuk? Ne félj! A fickó nem ismer engem.

Ezt gondoltam, de természetesen nem mondtam ki. Amennyire csak tudtam, érzelemmentes maradtam, s felkészültem, hogy válaszoljak.

Tudtam, hogy az ellenünk felhozott vádak fele (amik közül G. úr csupán néhányat ismételt meg) alaptalan. Ám mindegyiket olyan tényekkel támasztották alá, amelyekkel a legkevésbé sem törődtem. Nyilvánvalóan nem tudtam – és most sem tudom – megérteni, miért tekintik olyan sokan bűnnek, hogy felhasználjuk az emberek haját (vagy bőrét), miután már halottak. Az én szememben pusztán szentimentális okokból lehet kifogást emelni ez ellen, nevezetesen, ha barátokéval tesszük ezt, nem pedig ellenségekével, olyan emberekével, akik arra törekednek, hogy elpusztítsanak mindent, amit szeretünk. S hogy felhozzák az ilyen részleteket egy olyan rendszer ellen, amely másfelől roppant sokat tett nem csak az állatokért, ahogy G. úr is megvallotta, hanem az élők legjobbjaiért, számomra teljességgel abszurd és őrültség, főként, hogy éppen azokban az országokban, ahol a náciellenes propaganda a legsikeresebb, számtalan borzalmat elnéznek, sőt, bátorítanak még békeidőben is, feltéve, hogy az „emberiség” valamiféle valós vagy feltételezett érdekében követik el azokat az ártatlan jószágokon a veszélyes emberi lények helyett. Nem kívántam vitatni G. úr állításainak igazságát vagy hamisságát a tetteink kapcsán, mivel tudtam, hogy ez csupán felkeltené a gyanakvását. De éreztem, hogy nem hallgathatok erről a következetlenségről, erről az ellentmondásról – mivel ez biztosan az –, úgyhogy végül így szóltam:

- Nem ellentétek és ellentmondások az átlagos emberi természet jellemvonásai is? – kérdeztem óvatosan. Még folytattam volna, ám G. úr hevesen félbeszakított:

- Meglehet, hogy így van, ám egyetlen civilizált nép sem követett el olyan szörnyűségeket, mint ezek a nácik! Legalábbis a mi időnkben és Európában nem!

- Az emberek, akik élveboncolást végeznek a törvény védelme alatt a mi időnkben, a világ csaknem valamennyi, úgynevezett civilizált országában, Európában és másutt is, sokkal súlyosabb szörnyűségeket követnek el – feleltem, megkockáztatva, hogy végül lelepleződöm. Nem születtem diplomata karrierre, s többé nem bírtam elviselni ezt a párbeszédet.

- Ám ezt állatokon végzik – vágott vissza G. úr –, mi pedig különbséget teszünk köztük és az emberi lények között, ugyebár?

- Én nem vagyok keresztény – válaszoltam –, s minden csodálatos életet szeretek.

Nem tettem hozzá, hogy azonban különbséget teszek – mégpedig igen nagyot – az emberi lények között, akik gyűlölik azt, amit én szeretek és a többiek között. Azt gondoltam, hogy már így is túlságosan sokat mondtam, s titokban szemrehányást tettem magamnak a simulékonyság hiánya miatt. Ám úgy tűnt, G. úr nem vette észre és nem is gyanította, mi is volt a válaszom eredete.

- Én sem vagyok keresztény – mondta –, de hiszek az emberiségben. És tudom, hogy a szíve mélyén maga is.

- Igazán? – akartam felelni, ám úgy véltem, most már bölcsebb inkább hallgatni.

* * *

Korábban beszámoltam a képzelet szülte érvek némelyikéről, melyekkel G. úr igazolni igyekezett előttem a szövetségesek fosztogatási módszereit a megszállt Németországban.¹² A legfigyelemreméltóbb hazugságok közé tartoztak, amiket valaha is hallottam. Ám G. úr – a kedves G. úr, aki hisz az emberiességben – mondott még valamit nekem, valamit, ami halálomig a szívembe vésődött. Beszélt az ismeretlen ezrek egyikéről, aki a nemzetiszocialista eszméért halt meg, akit ő is ismert, legalábbis néhány órán át, s akinek meggyilkolásában, biztosra veszem, hogy szerepet játszott.

Beszélt a kedvenc témájáról, amit a német lélek „ellentmondásosságának” nevezett. Elmondta, hogy 1945-ben találkozott néhány némettel, akik számára „kevés méltósággal viselték a vereséget”.

- Ámde – tette hozzá –, mialatt a háború során az ellenállás tagja voltam, láttam közülük egy keveset meghalni, valódi, száz százalékos nácikat. S azokat kénytelen voltam csodálni. Senkit sem ismertem, aki olyan lelkierővel bírt volna a szenvedésben, mint ők, sem pedig olyan nyugalommal és félelemnélküliséggel a halál torkában.

Jeges borzongás futott végig a gerincemen és az egész testemen. Visszatartottam a lélegzetem, úgy figyeltem. A bajtársaim története volt ez, azoké, akik úgy szerették Hitlerünket, mint én, s akik abban a tiszteletben részesültek, hogy meghalhattak érte, ami nekem nem adatott meg. S az üldözőink egyike mesélte el nekem, mint szemtanú, ha nem valami több, valami még rosszabb, anélkül, hogy tudta volna, ki vagyok én.

- Igen – folytatta G. úr, elmerülve az emlékeiben, észre sem véve, milyen mélyen meghatódtam –, igen, volt közöttük egy, akit sosem fogok elfeledni, egy tizennyolc éves fiú, csak egy srác, de olyan, akit muszáj volt tisztelnünk, nekünk, a maquis¹³ harcedzett férfiúinak. Franciaországban kaptuk el, mindegy, hogy pontosan hol. Másnapra volt tervbe véve a kivégzése. Magas, különösen jóképű német típus volt, a Hitlerjugend legjobb példánya, amit csak el lehet képzelni. Sajnáltam is volna, ha nem tudtam volna, kicsoda. De tudtam. S ha nem lettem volna egészen biztos benne, akkor az egész éjszaka tartó beszélgetésünk több mint elég lett volna ahhoz, hogy meggyőződhessek színtiszta náci-mivoltáról. Úgy viselkedett, ahogy az összes többi, könyörtelenül, a legcsekélyebb tekintet nélkül az emberi életre. De hitt abban, amit tett. Volt célja és eszméi, s teljesen őszintén beszélt. Tudta, hogy néhány órán belül meg fog halni. Mégis, az alatt az éjszaka alatt olyan komolysággal és az abszolút hit olyan boldogságával magyarázta el nekem teljes filozófiáját, mintha azt gondolná, hogy talán egy napon emlékezni fogok arra, amit mondott, s elismerem, hogy igaza volt. Ön ismeri ezt a filozófiát, nem kell beszámolnom róla. Hitt abban, amit mindannyian tettek, abban, amit a szívük mélyén még mindig tesznek, az árják istentől való fensőbbségében és a német nemzet isteni küldetésében, Hitler profetikus szerepében a világtörténelemben. Szépség és nagyság rejlett abban, amit mondott, még akkor is, ha csak téveszme volt, mert ő minden szempontból csodálatos volt. Gyönyörű és erős, teljesen őszinte és abszolút félelem nélküli.

- Másnap reggel lelőtték. Nem láttam senkit még olyan boldognak, mint ezt a fiút, mikor a kivégzés helyszíne felé tartott. Visszautasította, hogy megkötözzék vagy hogy bekössék a szemét, s a maga erejéből állt a fal elé, a rituális mozdulattal lendítette fel a jobb karját, s diadalmas „Heil Hitler”-kiáltással az ajkán halt meg.

- S te, te magad ölted meg őt! Bármiben lefogadnám, hogy te voltál, te disznó, te ördög! – ezek voltak azok a szavak, amiket egyedül mondhattam – kiálthattam – volna, ha nem tudtam volna, hogy ha így fordulok G. úrhoz, akkor tönkreteszem minden lehetőségemet arra, hogy a nemzetiszocialista eszméért dolgozhassam a megszállt Németországban. De mivel tudtam, ezért néma maradtam. Az ismeretlen ezrek kedvéért, annak szeretetéért, aki miatt jöttem, nem volt jogom meggondolatlannak lenni. Mégis mélyen meghatódtam. A francia minden egyes szava késként hasított belém. Most már gyűlöltem ezt a teremtményt, mert biztosan éreztem, hogy több volt, mint e gyilkosság puszta szemtanúja. S a jóképű, őszinte és rendíthetetlen ifjú nácit úgy szerettem, mintha a fiam lett volna. Büszke voltam rá, ugyanakkor olyan fájdalmat éreztem, mintha pótolhatatlan veszteség ért volna. Azok a hatalmas, komoly, kék szemek, melyek ragyogtak, miközben a fiatalember nagyszerű eszméinkről beszélt, azok a szemek, amik a gyűlölet vagy félelem árnyéka nélkül irányultak egyenesen azon férfiak arcára, akik lelőtték őt, sosem látják meg újra a Napot…

Visszatartva a szemeimbe gyűlő könnyeket, megkérdeztem G. úrtól:

- Meg tudná mondani a nevét ennek az ifjú németnek, s hogy pontosan hol és mikor lőtték le?

A francia kissé meglepettnek tűnt.

- Miért kívánja tudni ezeket a részleteket? – felelte – Csak azért meséltem el ezt az epizódot, hogy bemutassam, amit megkíséreltem elmagyarázni a német lélek ellentéteit illetően.

- Éppen ezért – válaszoltam –, arra gondoltam, hogy beleírom a könyvembe, annyira megvilágító erejű volt. S meg szeretném kérdezni, hogy nem szerepeltethetném-e az ön nevét, mind eme epizód, mind pedig az ön szavaival élve „ijesztő logika” kapcsán.

- Ó, az „ijesztő logikával” kapcsolatban megemlíthet, amikor és ahol csak akar. De a másikat illetően nem. Nem, kérem, semmiféleképpen. Azok roppant tragikus idők voltak… Azt hiszem, jobb, ha a nevem nem jelenik meg.

- Nem tudná legalább azt elmondani, hogy ki lőtte le az ifjút?

- Sajnálom – felelte G. úr –, de nem válaszolhatok erre a kérdésre. Továbbá nem is értem, miért ilyen érdekes mindez az ön számára.

Egyre inkább meg voltam győződve róla, hogy ő maga követte el a tettet, vagy legalábbis ő volt az egyikük. Felkeltem és búcsút vettem a franciától, azzal a kifogással, hogy elkésnék egy találkozóról, ha nem indulnék azonnal útnak.

Ám az ifjú hős gondolata tovább kísértett. Azt képzeltem, így szól hozzám az örökkévalóság kapujából:

- Miért bánkódsz ennyire miattam? Nem haltam talán éppen azt a halált, amit irigyelsz? S nem vagyok talán boldog Leo Schlageter és Horst Wessel oldalán mindörökre?

Emlékszem, 1948. október 9-e volt, pontosan negyvenegy évvel azután, hogy Horst Wessel megszületett.

Én pedig felidéztem magamban a halhatatlan dal két sorát:

Bajtársak, kiket a Vörös Front és a Reakció lelőtt,

Lélekben velünk meneteltek, sorainkban vagytok!

* * *

Találkoztam még a szövetséges erők további néhány mintapéldányával a megszállt Németországban: egy-két további franciával Baden-Badenben és Koblenzben, s néhány brittel a tárgyalásom előtt és alatt. A franciák, akik nem tudták, ki vagyok én, vagy a francia hivatalos álláspont képviselői voltak, mint G. úr, vagy ugyanolyan középszerű, ám kevésbé tudatos demokraták: olyan emberek, akik egy fikarcnyit sem törődnek azzal, mi történik a világban, amíg ők, a feleségük és a gyermekeik rendben vannak, megkapják mindennapi ételüket és borukat, s hetente egyszer élvezhetnek egy mozielőadást. Ők csupán azért gyűlölték a háborút, mert felkavarta jelentéktelen kis életüket, s azért, mert meg kell vallani, veszélyes játék. A „nácizmus ellen” voltak, de csak azért, mert azt tanították nekik, hogy ez volt „a háború oka”. Valójában nem érdekelte őket semmiféle „izmus”. Kizárólag magukkal foglalkoznak, és kényelmetlenül érzik magukat az olyanok jelenlétében, akik valami nagyszerűbbel is törődnek. Az ilyen emberek mindig így tesznek.

A britek, akikkel kapcsolatba kerültem – katonai hírszerzési tisztek, rendőrtisztek, e börtön egy-két angol vezető munkatársa és az a rendőrnő, aki felelős volt értem valamennyi utazásom során Werl és Düsseldorf között – mind tudták, ki vagyok. Ezért szabadon beszélhettem velük, s gyakorlatilag ugyanazt a kérdést tettem fel mindannyiuknak:

- Azt állítják, hat éven keresztül harcoltak azért, hogy a világot biztonságos hellyé tegyék az egyén szabad megnyilvánulása érdekében – ’a lelkiismeret szabadságáért’, ahogy maguk nevezik. Azt mondják, küzdöttek ellenünk, mert nem voltunk hajlandók elfogadni, hogy a törvénynek az egyének többségének akaratát kell kifejezni, amely szabad propaganda segítségével nyerhető el. Miért tagadják hát meg most tőlünk a jogot, hogy népszerűsítsük a nézeteinket, sőt, a jogot, hogy nemzetiszocialistáknak nevezzük magunkat? Miért üldöznek minket?

Valamennyiük válaszát egy, E. I. Watkintól az Observer szerkesztőjének címzett levélben tették közzé, e lap 1949. február 27-i számában:

„A nemzetiszocializmus és a kommunizmus tapasztalata meg kellett tanítson rá, hogy a toleranciának, ha nem akarja nevetségessé tenni magát, határt kell szabni. Nem tolerálhatjuk a veszélyesen intoleránst”.¹⁴

Az intelligens franciák (mint az, akivel lezajlott beszélgetésemről egy korábbi fejezet elején beszámoltam¹⁵) bevallják, hogy az „üzlet” – azaz a fosztogatás – az alapvető motívum, amely a Németországgal szembeni egész undorító politikájuk mögött húzódik. S kétségtelenül a britek is ugyanezt mondanák, ha lenne erkölcsi bátorságuk és intellektuális becsületük megtenni. Ám közöttük az egyszerre őszinték és merészek vagy bolondok, akiket a sajtó és a rádió félrevezetett, vagy (ama ritka példák esetén, amikor még értelmesek is) nemzetiszocialisták, Brixton vagy a Man-sziget egykori internáltjai a „18B” hatálya alatt, s ők nem találhatók meg a jelenkori Németországban. Az értelmesek általában sem nem bátrak, sem pedig őszinték. Születésüktől fogva prűdek, születésüktől fogva ijedősek, s ha az erkölcsi gyávaság és képmutatás művelhető, akkor egész neveltetésük segített, hogy ezeket a vétkeket lelkialkatuk elsődleges helyére állítsák. Ők még maguk között sem neveznék nevén a gyermeket. Annyira hozzászoktak a hamis értékek rendjéhez, a csalárdságon keresztüli mérséklethez és „tisztességhez”, hogy elhiszik a saját hazugságaikat. Részben ez a titka a diplomáciai sikereiknek, háborúban és békében egyaránt. Ez a titka annak is, miként ragadhatják meg az átlagos gyávák értelmét. Mérséklet, „tisztesség”, mindennek a tolerálása, kivéve a „veszélyesen” intoleránsat, az őszintét, a bátrat és az erőset, mindeneknek, kivéve azokat, akik előnyben részesítik az egészséges erőszakot a diplomáciával szemben, akik megvetik a diplomáciát, még ha arra is kényszerülnek, hogy időnként használják. Az átlag gyáváknak tetszik ez a hozzáállás, ezért kedvelik őket. Ők – s az amerikaiak, akikkel nem kerültem kapcsolatba, ám akik, ahogy megtudtam, még inkább hajlanak a „nácitlanításra” – nem azért jöttek ide, hogy fosztogassanak. Nem azért üldöznek minket, mert tudják, hogy a mi kezeink alatt egy szabad és fajilag tudatos Németország számára néhány év sem kellene, hogy ismét felemelkedjen, a materiális síkon is, az árja világ vezető pozíciójába. Ó, nem! Ők nem maguknak akarják az anyagi világ feletti uralmat, ezek a széles látókörű, emberséges, békeszerető brit és amerikai demokraták, legalábbis ezt állítják. Filozofikus okok miatt üldöznek: mivel arra készülünk, hogy saját értékrendünket – ami az övék tökéletes tagadása – erőszakkal érvényesítsük, míg nekik, az öreg, beteges, dekadens népeknek nincs semmijük, amit érvényre juttathatnának, leszámítva azokat a szabályokat, amiknek védelmére mindörökre rendeltettek, az egyre inkább majomszerű többség értéktelen élete és ostoba szórakozása, valamint a „tisztességes” kapitalisták profitja, a keresztény jótékonykodás eszméivel karöltve, s természetesen mélyen gyökerező borzadállyal az új, élő szavakban kifejezett örök igazságok iránt.

Kétségtelenül sokkal impozánsabb kapcsolat létezik az ellenségeink gazdasági mohósága és félelmei, valamint a nemzetiszocializmus iránti „filozofikus” gyűlöletük között annál, amit első látásra gyaníthatnánk. Ám ez talán nem egy egyszerű ok-okozati viszony, amelyre számíthatnánk. A demokraták eszmeiségünkkel szembeni „filozofikus” ellenszenve, s a módszereinktől (és a kommunisták módszereitől, akik, ahogy már korábban írtam, szintén komoly emberek) való állítólagos rémületük esetleg nem sokkal több, mint ürügy a fosztogatás politikájára, mivel az e mögött álló, kielégíthetetlen, anyagias mohóság a dekadens nyugat egész, a demokráciában megtestesülő mentalitásának következménye. Más szóval a demokraták szabad kezet akarnak a világ kihasználásához, s gyűlölik az összes lehetséges versenytársukat, mivel semmi nemesebbért, semmi szerethetőbbért nem élnek, mint a saját zsebük. S nem azért annyira „toleránsak”, mert nagylelkű belátással fordulnak valamennyi nézőpont felé (ebben az esetben minket is tolerálnának), hanem mivel közönyösek bármivel szemben, ami nem fenyegeti kicsiny kis életük dédelgetett biztonságát – az anyagi, de az erkölcsi biztonságot is, a kényelmes érzést, hogy minden rendben van az elfajzott Európa jól megalapozott, zsidókeresztény hagyományával.

Ugyanúgy vélekednek rólunk és a kommunistákról, legyen bármennyire is alapvetően ellentétes a két eszmerendszer, s egymással szembenálló a két törekvés. Egyetlen szempont igézi meg őket, mégpedig az, hogy mindketten, mi és a legelkeseredettebb ellenségeink is, tudjuk, mit akarunk és hiszünk abban, amit hirdetünk, mindketten készen állunk mindenféle módszerre, amely hasznos lehet, bármiféle eszköz megragadására, amely elvezet a győzelemhez, egyszóval, hogy mi is, és ők is intoleránsak vagyunk.

Minden élő Weltanschauung ugyanolyan „intoleráns”.¹⁶ A kereszténység is az volt, amikor még élt. Az ősi görög vallás, a maga korlátozott, ritualisztikus nézőpontjában állítólag nem volt az. De még ha ez igaz is, a valódi, faji és nemzeti Weltanschauung a nyilvános kultusz hátterében, a hellenisztikus kiadása a mi tágabb értelemben vett árja filozófiánknak, amely a következő, büszke szavakban fejezte ki magát: “Pas men Ellen, Barbaros” („Az összes ember barbár, aki nem hellén”) nem lehetett volna sem szélsőségesebb, sem pedig intoleránsabb. Ahogy a Führerünk jogosan mondta: „Valamennyi olyan aktív szervezet nagyszerűsége, amely egy eszme megtestesítője, a vallásos fanatizmus és intolerancia azon szellemében nyugszik, amellyel az összes többit támadja, abban a meggyőződésben, hogy kizárólag az övé a helyes hit.”¹⁷ Ám a demokraták öregek, betegek és fáradtak – ahogy már szóba került, dekadensek. Szívük mélyén félnek minden embertől, akik, hozzánk hasonlóan, az ifjúságnak ezt a ragyogó jelét, az intoleranciát hordozzák, mivel éppen ez a fiatalság jelképe. Irigyelnek, mert minket betölt a hit és az odaadás, amely egykor a korai keresztények jellemzője is volt, az ő előfutáraiké, s mert azt is tudják, hogy az övék nem lesz többé soha. S félnek tőlünk, gyűlölnek minket, mert fiatalok vagyunk, az árja életerő, a Faj örökkévaló Ifjúságának megtestesítői. Tudják, ahogy mindenki más is tudja, hogy a fiatalság át fogja venni az elavult öregkor helyét, hogy az élők átveszik a haldoklókét és a halottakét.

* * *

Annak a néhány francia és brit embernek a viselkedése velünk és az életmódunkkal szemben, akivel a megszállt Németországban találkoztam, lényegében ugyanolyan, mint a legtöbb náciellenes példányé, akivel Franciaországban vagy Angliában összefuthatunk. Csupán egy kicsivel cinikusabb – vagy esetleg még képmutatóbb – az okosak, és, ha lehetséges, még ostobább az átlagosak esetében. Mert nem maradnak meg a szövetségesek szolgálatában ebben az elnyomott országban, hacsak nem végtelenül önzőek és cinikusok, születésüktől fogva őszintétlenek vagy gyógyíthatatlanul ostobák. Bárki, aki nem birtokol egyet – vagy kettőt, esetleg mindhármat – ezek közül a tulajdonságok közül, az megundorodik a szövetségesek tetteitől és lemond vagy lemondásra kényszerítik hihetetlenül rövid időn belül.

Alapelvem, hogy nem vitázom antinácikkal, ha ez elkerülhető. Csupán várakozom az időre és a lehetőségre, amikor a vartyogásuk erőszakkal elnémítható lesz. Mégis, az a néhány, akivel érintkezésbe léptem, taktikából kifolyólag vagy kényszer hatására – a brit és amerikai erők hasznos tagjaival Indiában a háború során, hasznos tisztségviselőkkel Németországban és másutt a háborút követően, s végül, de nem utolsósorban, emberekkel, akik keresztkérdéseket tettek fel nekem a tárgyalásom alatt és előtt –, mindezekről azt mondhatom, hogy a róluk szerzett benyomásom teljes mértékben igazolja azt, amiről az írott demokratikus propagandából már rég bizonyságot szereztem: az „emberiességnek” és „tisztességnek” ezek az önjelölt bajnokai nem rendelkeznek semmiféle filozófiával.

Makacs ellenségességük irántunk, vak gyűlöletük mindennel szemben, amit képviselünk, még színlelt borzalmuk kompromisszummentes módszereinkkel kapcsolatban is, mindez ugyanabból a forrásból fakad: félelem és keserű irigység – a mentális (vagy testi) fogyatékos irigysége a láttunkra, az egészséges pogányok látványára, akiknek világában, nagyon is jól tudják, nincs hely a számukra. A blasé irigysége ez, a romlás szánalmas termékéé a Faj feltámadó Ifjúságának láttán, akiknek szívében, az anyagi katasztrófa ellenére, még lakozik bizalom, s a szeretet még csodákat teremt; a gyenge és a gyáva irigysége, aki túl óvatos ahhoz, hogy szélsőséges legyen, túl ijedős ahhoz, hogy szembenézzen a tényekkel, túlságosan ingatag ahhoz, hogy féltávnál többet tegyen meg a feltámadás ösvényén, az ő irigységük azok láttára, akik egyetlen eszeveszett ugrással az árja emberiség túléléséért folytatott küzdelembe vetik magukat, miközben Hitler halhatatlan szavait: „Jövő vagy romlás!” hallatják csatakiáltásként. Ez az irigység jellemzi őket és a közelgő haláltól való félelem.

Nem ők a végső ellenségeink. Bármennyire is gyűlölnek és üldöznek minket, a valódi, végső ellentét nem köztünk és köztük feszül – nem jobban, mint tegnapi „gáláns szövetségeseik”, a kommunisták és közöttük. A végső ellentét köztünk és a kommunisták között található. Egyedül ők vallják a demokratikus alapelveket, anélkül, hogy azok a nyugati demokraták leküzdhetetlen sekélyességével társulnának, a „mértékletesség” és „tisztesség” mániájával, a félmegoldások egészségtelen csodálatával. Weltanschauungjuk homlokegyenest ellenkező a miénkkel, de mégiscsak egy Weltanschauung, nem pedig a politikai mismásolások egyszerű kifogása azzal szemben, ami bármiféle komolyabb kellemetlenséget okozna fizikális kényelmük és erkölcsi-szellemi szendergésük számára. Ez a demokrácia, sőt, a kereszténység – a legrégibb, sikeres csapda, amely az árja világot kiszolgáltatta a mindenütt jelenlévő zsidónak – elvitele a logikai következtetések legvégső határáig. (A kommunista állam hozzáállása a keresztény egyházakhoz, mint időbeli szerveződésekhez, egyáltalán nem csökkenti e filozófiai tény jelentőségét.) Több ez, mint a tétlen, hanyatló árják mesterséges agyszüleménye a zsidó gondolkozás hatása alatt. A sokarcú nem-árja világ hatalmas részének brutális, fizikai behatása, egyesülve az ellenünk, természetes feletteseikkel, s felsőbbségünk jogszerű tudatának külső kifejeződésével, a faji büszkeséggel szemben érzett agresszív gyűlölettel.

A demokraták megbocsáthatatlan vétke ennek megerősítése azzal, hogy kicsinyes céljaikért ellenünk harcolnak.

Szenvedjenek – és pusztuljanak – e bűnük miatt!

1 Minden félmegoldás látható jele a belső romlásnak, amelyet előbb-utóbb szükségszerűen a külső összeomlás fog követni. (Mein Kampf, I, x, 268–69 old. ; cf. Mannheim, 246 old.)

2 Takarodjon!

3 Jacques és Georgette Soustelle.

4 Szabad közlekedés, menlevél.

5 Igazolvány.

6 Mocskos fritz.

7 Köszönöm, uram, hálásan köszönöm.

8 Rudolf Grassot.

9 Mein Kampf, I, x, 247 old; cf. Mannheim, pp. 226–27.

10 1924 és 1927 között a lyons-i egyetemen.

11 “Une logique effroyable”, ezek voltak G. úr szó szerinti szavai.

12 Jelen mű hetedik fejezetében.

13 Szó szerint egy sűrű és tekervényes korzikai erdő, ahová a rendőri erők üldözöttjei menekültek, hogy biztonságban legyenek. A második világháború alatt a francia náciellenes földalatti mozgalom másik elnevezése volt.

14 Eme szerkesztőnek címzett levél a „Cromwell vallása”-címet kapta.

15 A 7. fejezetben.

16 Kivéve ha – mint a buddhizmus – kizárólagosan arra irányul, hogy kivonja az embert az idő kötelékeiből.

17 Mein Kampf, I, xii, 385. old; cf. Mannheim, 351. old.