Arany a kohóban — 5. fejezet — Nácitlanítás

“Jaj annak, ki megtámad téged!

Városod kitart,

De aki ellened rohamot intéz, elbukik.

Az ő napja, ki téged szeret,

Nem száll alá,ó, Ámon!”

—Egy Ámon-himnuszból¹

“Jeder Versuch, eine Weltanschauung

mit Machtmitteln zu bekämpfen,

scheitert am Ende, solange nicht der

Kampf die Form des Angriffs für eine

neue geistige Einstellung erhält.”

—Adolf Hitler²

A primordiális aranykortól kezdődően, amelyben az élet igaz felfogása és az igazság méltó vallása uralkodott szerte a világon, minden időben hatalmas küzdelmek zajlottak az eszmék között, a különböző alakzatok közötti vallásháborúk. Ezek közül az egyik legrégebbi, amiről tudomásunk van, az Ehnaton fáraó által állami kultusszá újjászervezett, örökkévaló napvallás és Ámon egyiptomi imádata között folyó harc, a Krisztus előtti tizennegyedik században. Ez a mostani háború – a második világháború – éppen így volt vallási összecsapás is (a gazdasági mellett, mivel szükségszerűen minden háborút plutokratikus államok terveznek és pénzelnek). Éppoly keserű küzdelmet vívtak meg benne, amilyet minden régi vallásháborúban, és valamennyi oldalon ugyanúgy szembenállt egy kisebbség az országgal, amelyhez tartoznia kellett volna, a szívüknek kedves eszmeiség okán. Angliában és Franciaországban is (ami még figyelemreméltóbb) létezett egy nemzetiszocialista kisebbség, amely Németország győzelmét kívánta, mivel ez utóbbi az árja ügyért harcolt (éppen úgy, ahogy a tizenhatodik századi Angliában a katolikusok Spanyolország győzelmére vágytak, mivel a spanyolok képviselték a római egyházat). Másfelől létezett a német demokraták és kommunisták kisebbsége is, akik az Egyesült Nemzetek diadalát kívánták és segítették elő. Az eszméket soha nem tudták és nem is lesznek képesek megállítani a határok.

Ám itt véget is ér minden párhuzam az eszmék legutóbbi konfliktusa és a többi európai küzdelem között, legyenek akár középkoriak vagy a modern időkből származók. A demokrácia két szövetséges formája és a nemzetiszocializmus közötti összecsapásnak alapjában nincs semmi közös jellemzője a keresztények közötti bármely ideológiai háborúval. Éppen ellenkezőleg, sok-sok év után, az első fázisa volt ez az ismét megkezdődött küzdelemnek a kereszténység és a halhatatlan pogányság lényege között, a szenvedő emberiség és a Nap örömteli, örökké-ifjú s könyörtelen filozófiája, az ember- és életközpontú világ fogalma, a zsidóság ősi, nemzetközi szelleme (amely rendre érvényesült a kereszténységben, a szociáldemokráciában és a kommunizmusban) és az árja, nemzeti szellem között, amely nem a határok babonájával, hanem a Faj vallásával azonos, az Élet vallásával valamennyi indoeurópai népcsoportban. Olyasmi ez, amely sokkal jelentéstelibb, mint bármely vita ugyanazon, idegen Biblia két, egymással ellentétes értelmezése kapcsán.

S míg a kisebbségeket, amelyek mindkét oldalon kiálltak országuk ellen a hitükért, a vallásháborúkban, a keresztények között árulással lehetett és kellett is vádolni nemzeti szempontból, az árja kisebbségeket azonban, akik Angliában, Norvégiában, Hollandiában, Franciaországban és másutt e háború során Németország győzelméért munkálkodtak, bizonyosan nem. Ők a nemzetiség megszokott koncepciója felett nem az Ismeretlen egy még gyengébb elképzelésének adtak hangot, hanem a Faj pozitív, természetes és élő realitásának, amelytől eltekintve a nemzeti jelleg elveszíti minden lényegiségét. A szigorú, ám felvilágosult nemzeti nézőpontból, nem kevésbé a szélesebb körű faji álláspontról, valamennyi árja nemzet árulói nem ők voltak, hanem a meggondolatlan többség, akik elhitték, és a bűnöző vezetők, akik végrehajtották a németellenes propagandát, azok az emberek, akik háborút viseltek saját ügyük bajnokai, saját fajuk védelmezői ellen, s így akarva-akaratlanul az idegen zsidó játékát űzték. A német vérű antinácikról szólva természetesen az mondható el, hogy ők a legmegbocsáthatatlanabb árulók, akik ebben a háborúban a saját fajuk ellen tevékenykedtek, annál inkább, mivel megvolt minden lehetőségük annak tudására és megértésére (ha törődtek volna vele), hogy igazából mi is forog itt kockán.

Most, hogy e megújult, ősrégi küzdelemnek az első fejezete számunkra katasztrófával zárult le, elvárható volt, hogy a demokrácia mindkét formájának győzedelmes támogatói megkísérlik minden nyomunkat eltörölni, és megakadályozni, hogy ismét felemelkedjünk. S valóban próbálkoznak, keményen igyekeznek. A világtörténelemben még soha nem volt ily kétségbeesett kísérlet egy eszmeiség szétzúzására, leszámítva talán 3300 évvel ezelőtt a napkorong vallásának üldözését Tutanhamon és főként Horemheb alatt Egyiptomban. „Jaj az ellenségeidnek, ó, Ámon”, énekelték az egyiptomi isten papjai Karnakban, miközben ünnepélyesen eltörölték az ihletett király, Ehnaton, az igazságban élő emlékét: „Jaj az ellenségeidnek, ó, Ámon! Városod kitart, ám aki rohamot intéz ellened, elbukik!” A Férfit pedig, aki a Nap bölcsességéért állt ki a hagyományos érdekek bölcseletével szemben, ettől kezdve eretneknek és bűnözőnek bélyegezték, amíg, néhány éven belül, követői mind meg nem szűntek létezni, s még a nevét is teljesen elfeledték.

Az ókor e leginkább radikális, rendszeres és könyörtelen üldöztetésének (ideértve a jobban ismerteket és látványosabbakat is, mint a keresztényekét néhány római császár uralkodása alatt) modern ellenpárja a mi Weltanschauungunké a jelenlegi, megszállt Németországban, az Entnazifizierung, vagy ahogy ők hívják, a „nácitlanítás.”

Ám a párhuzam³ ellenére a végeredmény nem feltétlenül lesz ugyanaz. Noha a nemzetiszocializmus kétségtelenül az Élet és a Fény örökkévaló bölcseletének modern kifejeződése, s habár ellenfelei is ugyanúgy az örökkévaló pénzhatalom rabszolgái modern európai jelmezben, üldözött támogatói – 1948 és 49 rettenthetetlen nácijai, az igaziak – teljességgel más alkattal bírnak, mint Tell-el-Amarna⁴ ókori állami napkultuszának köpönyegforgató hívei. Valójában annyival állnak felettük, mint a színtiszta arany az agyag (s ez esetben rossz minőségű agyag) felett.

* * *

Egyetlen mód van arra, hogy egy eszmeiségtől a lehető legalaposabban megszabaduljunk, nevezetesen az, ha megöljük annak összes támogatóját, s az új generációt egy rivális eszmeiség imádatára és hódolatára neveljük. De még ebben az esetben sem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy az elátkozott Weltanschauung egy napon nem támad-e fel megint, senki sem tudja, honnan. A Tokugava dinasztia első sógunjai felülmúlhatatlan könyörtelenséggel, sikeresen és gyökerestül irtották ki a kereszténységet a tizenhetedik századi Japánban. Mégsem tudta semmi sem megakadályozni, hogy néhány japán érdeklődést tanúsítson a kereszténység iránt a huszadik században. Sok idővel ezelőtt pedig Nagy Károly mindent megtett azért, hogy eltörölje a pogányságot a kilencedik századi germánok között, és sikerrel is járt, a lehető legteljesebb kegyetlenséggel. Mégsem volt képes – ahogy senki más sem – megakadályozni az örökkévaló germán pogányság újjáéledését a nemzetiszocializmusban a modern időkben.

Ám az emberek, akik elhatározzák, hogy leszámolnak bizonyos eszmékkel, általánosságban közel sem olyan alaposak sehol, mint akár a szász gyilkosok nyugaton, akár a vasmarokkal uralkodó Iejaszu és Iemicu a Távol-Keleten. Mindenekelőtt azért, mert a szembenálló eszme, amelynek nevében cselekednek, rendszerint korántsem jelent annyit számukra. Továbbá, mert eléggé el nem ítélhető hiúságukban ritkán ismerik fel, hogy a filozófiáknak, vallásoknak, társadalompolitikai rendszereknek, amelyeket nem gyűlölnek, lehetnek olyan támogatói, akik számára az előbbiek minden másnál kedvesebbek a világon – sokkal kedvesebb, mint bármi, amiről ők (az üldözők) megvallják, hogy közel áll a szívükhöz. Az összes ilyen esetben a kísérlet, hogy egy eszmét gyökerestül kitépjenek, nem éri el a célját, bármilyen borzasztó formát is vegyen fel esetleg.

Ettől eltekintve, ahogyan már korábban említettem, az üldözés sikere – vagy kudarca – nem kizárólag az üldözők képességeitől függ. Legalább ennyire – s a legtöbb esetben még inkább – függ az üldözöttek bátorságától, kitartásától és céltudatosságától, csakúgy, mint színlelésük erejétől, attól a tulajdonságtól, hogy képesek legyenek szemtelenül hazudni az ellenségeiknek, miközben a lelkük mélyén hűségesek maradnak önmagukhoz és eszméikhez. Vészterhes időkben ez utóbbi is erénynek számít.

Azok az emberek, akik a nácitlanítás németországi folyamatáról 1945 óta a statisztikákat készítik, s azok is, akik e kimutatásokat tanulmányozzák – különösen azok, akik az egész színjátékot vezénylik – hajlamosak megfeledkezni erről a minden korszakban jelenlévő igazságról.

* * *

Amióta csak az Új Rend ellenségei hatalmat nyertek Németország területe felett, a nemzetiszocializmust módszeresen üldözik annak hazájában, mind a kommunizmus nevében az oroszok, mind pedig a demokrácia nevében a nyugati szövetségesek. Az üldözésben az előbbiek a radikálisabbak, csak azért (megadva a császárnak ami a császáré), mivel sokkal szorosabban kötődnek saját, gyűlöletes Weltanschauungjukhoz, mint a nyugatiak az ő alapelveikhez, s így minket – mint egyetlen megtéríthetetlen ellenfelüket – komolyabban vesznek.

Mindkét csoportosulásnak az a célja, hogy a filozófiánkat, mint életerőt, elnyomja. Alapvetően a módszereik is azonosak, azok a módszerek, amelyeket mindenki alkalmaz, aki bármely időben valaha is megkísérelt eltörölni egy eszmeiséget: a félelem és szükség kiaknázása – a tudatlanság és gyengeség kihasználásával együtt – terror és vesztegetés segítségével, valamint azok „meggyőzése”, akik túlságosan fiatalok vagy rosszul informáltak, esetleg születésüktől fogva túl ostobák ahhoz, hogy képesek legyenek saját véleményt formálni.

Ahogyan mindenki előtt ismeretes, Németország új urainak első lépése az volt, hogy „háborús bűnösként” a végzetükbe küldték sokunkat, akik túlságosan jelentős szerepet játszottak a nemzetiszocialista szervezetben, a zsidóság elleni küzdelemben vagy egyszerűen a csatatéren, Németország védelmében, hogy gyorsan el lehessen őket feledni. A bíróságok, amelyek úgy tettek, mintha „igazságot” szolgáltatnának, pedig valójában csupán a bosszú eszközeiként működtek, felakasztottak vagy hosszú (sok esetben életfogytig tartó) börtönbüntetésre ítéltek korábbi állami minisztereket, gauleitereket, tábornokokat, a háború alatt Németország által megszállt területek kormányzóit, embereket, akik nem tettek semmi egyebet, csak olyan önzetlenül és alaposan teljesítették a kötelességüket, ahogyan mindenkinek kellene. Nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy bosszúállásnak nevezzék, amit műveltek; képmutatók és gyávák bosszúja volt ez, aljas és kegyetlen, mivel az efféle embereké mindig is ilyen.

Ugyanilyen módon mérték az „igazságot” az orosz zónában is, talán azzal a különbséggel, hogy nem álcázták a humanitárius értelmetlenség vastag rétegével. Rövidre fogott, brutális és szenvedélyesen pusztító volt – hatalmas feljebbvalóik által jól szervezett primitívek szemkápráztatóan barbár bosszúja. Nyíltan azért számoltak le velünk, mivel nácik vagyunk, nem pedig látszólag azért, mert „bűntettet” követtünk el az „emberiség ellen.” Azokat a németeket, akik betöltöttek valamilyen pozíciót a nemzetiszocialista hierarchiában, s akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy azonnal megöljék őket, senki sem tudja hová deportálták, az Urálon túli vidékekre, Belső-Ázsia szívében található rabszolgatáborokba, távol az egész világtól, hogy életük hátralévő részét ostorcsapások alatt fáradozzák végig.

Ez nem nácitlanította őket – nem jobban, mint a bajtársaikra mért megaláztatások, nehézségek és bántalmazások a nyugati zónákban –, ám legalábbis elég sokáig – az oroszok reményei szerint „örökre” – eltakarította őket az útból. A nyugati zónákban bevezetett intézkedések mellett az is segít nácitlanítani Németországot és a világot, ha a kevésbé fontos embereket távol tartjuk a „veszélyesek” hatáskörétől, legalábbis üldözőink így gondolják.

* * *

A nyers erő mellett a nácitlanítás pártolói egy másik fegyvert is felhasználnak, a gazdasági nyomást. Először is megtesznek mindent, amit csak tudnak, hogy megfosszák a náciként ismert vagy annak gyanított embereket az élethez szükséges erőforrásoktól, ezután pedig fokozatosan állásokat kínálnak a nemzetiszocialista múlttal rendelkezőknek, de csak azoknak, akik hajlandók alávetni magukat a nácitlanítási folyamatnak. Még azt is felajánlhatják nekik, hogy visszahelyezik őket a korábbi pozíciójukba, legalábbis azokban a ritka esetekben, amikor nem töltötték már be azt hírhedt antinácikkal, jutalomként árulásaikért a háborús idők során.

A nácitlanítás magában foglalja, hogy átessünk a nácitlanítási bíróság eljárásán, s hogy egy meghatározott pénzösszeget fizessünk, melyet követően a megszálló hatóságok úgy tekintenek ránk, mintha soha nem is lettünk volna nácik. Arról szükségtelen is beszélni, hogy a három nyugati zónában azok a kivételes szerencsével bírók, akik megtarthatták az állásukat a nemzetiszocialista párttal korábban meglévő kapcsolatuk ellenére, kötelesek alávetni magukat ennek a formalitásnak, ha szeretnének megmaradni a hivatalukban. A keleti zónában, úgy tudom, nincs ilyen színjáték, mégpedig azon oknál fogva, hogy egyetlen olyan ember sem maradt meg az állásában, aki valaha is élete egyik szakaszában akár csak távolról is kapcsolatba került a nemzetiszocializmussal.⁵

Néha a büntetés azért, hogy valaki az NSDAP tagja volt – vagy csupán őszintén érdeklődött a közjólét iránt, s így többé-kevésbé aktív szerepet játszott abban az igazán csodálatraméltó munkában, amit ezen a területen a párt támogatott – nem ment el addig, hogy az illető elveszítse a munkáját, hanem lefokozást eredményezett a szakmai rangsorban, s így a fizetés csökkentését is, tekintet nélkül a több éves becsületes és hatékony szolgálatra. Ez történt – több ezer másik emberrel együtt – W. kisasszony esetében is a német vasutaknál eltöltött harmincnégy évi szolgálatot követően, valahol a most francia zónának nevezett területen. Kezdő beosztásba fokozták le 116 márkás havi fizetéssel, míg korábban 360 márkát keresett. S mindezt miért? Csak azért, mert a nagyszerű napokban részt vett a nők gyűlésein, és mert ideje egy kis részét országa gyermekeire fordította. A magam részéről a hölgyet még csak nem is nevezném nemzetiszocialistának, el sem tudnám képzelni annak. Túlságosan is kegyes keresztény ahhoz, hogy megérdemelje ezt a dicsőséges titulust.

Az Entnazifizierung – a nácitlanítás – Németországban teljességgel közönyös emberek életére is váratlan hatással volt. Például, amióta csak kihirdették, a képzés szintjének katasztrofális csökkenésének okaként működik. Ahogy a megszálló hatalmak átvették az irányítást az ország felett, az összes tanárt, akit náciként tartottak számon, vagy akiről csak azt jelentették, hogy náci, elbocsátották (s egyáltalán nem tették lehetővé számukra, hogy a szakterületükön dolgozzanak), hacsak nem tudta bizonyítani, hogy „kényszerítették” a párthoz való csatlakozásra, miközben a szíve mélyén ugyanolyan antináci volt, mint maguk a megszálló hatalmak. Ám, igen kevés kivétellel, valamennyi tanár, aki csak ért valamit, meggyőződéses nemzetiszocialista volt. Ennek következményeként váratlanul gyakorlatilag nem maradt egyetlen tanár sem Németországban. A kapituláció után az iskolák és tanintézmények egy teljes évig zárva maradtak, ám a megszálló erőket ez nem érdekelte. De miért is kellett volna? A gyermekek és a fiatalok voltak a szenvedő alanyok, ők pedig csupán németek, az Új Rend örökösei, amit az Egyesült Nemzetek oly nagyon szét akartak zúzni. Egy iskolamentes év csak jót tehet nekik, mert ez idő alatt a megszálló erők fel tudnak készülni arra, hogy az új, demokratikus propagandával tömjék a fejüket.

Ezután, egészen 1947 végéig – néhány helyen 1948-ig – a gyermekeknek egy-két iskolai órát tettek lehetővé hetente (egy kevés tanár valahogy megúszta, s a régiek közül is néhány számára, akik múltja nem volt túlságosan kárhozatos a megszálló hatalmak szemében, némi fontolgatás után, lehetővé tették, hogy maradjon). 1948 és 1949 végén – négy évvel a fegyverletétel után – az iskolás korú, hat és tizenhárom év közötti gyerekek még mindig csak nagyjából egy tanítási órát élvezhettek naponta a brit zónában (Hannover környékén). Ez az árnyoldala Németország „újranevelésének”, az Entnazifizierungnak.

Ugyanennek egy másik vetülete – a Megszállási Rendelkezés nyolcadik törvényének hetedik cikkelye alapján – bármely olyan kísérlet megakadályozása, amely életben kívánja tartani a megszállt Németország „harci és náci szellemiségét.” 1949. február 20-án engem is azért tartóztattak le, mert megszegtem ezt a rendelkezést, s ez a fejezet, csakúgy, mint az ezt megelőző vége, a börtönben íródott, miközben a tárgyalásra vártam. Valójában, mióta csak betettem a lábam Németországba, semmi mással nem foglalkoztam, mint „náci propagandával”, s nem csupán abban a nyers formájában, ami végül a letartóztatásomat okozta. Ez a forma szórólapok terjesztését és plakátok kiragasztását jelentette, melyek a horogkereszt szent jelképét viselték, valamint felhívást a német néphez, hogy maradjanak eltökéltek nemzetiszocialista hitünkben, annak bizonyságában, hogy ők az első árják, akikben újjáéledt a faji tudatosság és büszkeség, s szabadságot, vagyont és hatalmat érdemelnek, annak bizonyosságában, hogy a halál erőinek ügynökei nem tudják örökre megaláztatásban tartani őket. Számos ilyen plakátot ragasztottam ki a francia zóna egyik városában január harmincadikán – a nemzetiszocializmus hatalomra kerülésének tizenhatodik évfordulóján –, néhány nappal később pedig ehhez hasonló szórólapokat terjesztettem Kölnben. Márpedig ez bűnnek számított – amelyért akár halálbüntetés is járhatott – azok szemében, akik – ahogy ők mondják – hat évig harcoltak, hogy biztosítsák az „egyén szabadságát” az egész világon, de különösen Németországban!

Igen, az „egyén szabadságát”, kivéve ha ez az egyén náci – őszintén szólva, pontosan így öntötték szavakba. Ám mi mindig is jól tudtuk, mit is jelent igazából ez a jelmondat, és sok német, akinek esetleg fogalma sem volt róla, bizonyosan megtudta 1945 óta.

Az önkifejezés, a képzőművészet vagy irodalom bármely formája, amely többé-kevésbé nyilvánvalóan „náci hajlamokat” mutatott, bármely filozófia, amely összhangban volt a miénk új – vagy régebbi – kiadásával, s különösen az, amely igazolja, akármit is tettünk a múltban, és valószínűleg tenni fogunk a jövőben, bármi ilyesmi, véleményem szerint, átokkal sújtott, mind a demokraták, mind pedig a kommunisták szemében, azokéban, akik azon vannak, hogy Németországot és a világot nácitlanítsák, ha képesek rá.

A nemzetiszocialista irodalom tilalma nem korlátozódik kizárólag Németországra. Noha jelenleg törvény nincs ennek megtiltására, valójában gyakorlatilag lehetetlen bárhol megjelentetni akár csak olyan műveket is, amelyek a tiszta történelmi igazságot mutatják be, minden hozzáfűznivaló nélkül, a nemzetiszocialista rendszer kiválóságát vagy alapelveinek egészségességét, esetleg halhatatlan alapítójának nagyságát, nem is beszélve az olyan könyvekről, amelyekben Adolf Hitler és a náci ügy iránti személyes odaadás az őszinteség lelkesedésével fejeződik ki. (Én magam sem várom, hogy ez a könyv valaha is napvilágot lásson, hacsak nem történnek radikális változások a világon.)

A tilalom Németországban nem korlátozódik kizárólag a nemzetiszocialista irodalomra sem. Kiterjed olyan könyvekre is, amelyeknek semmi köze nincs a politikához vagy akár a filozófiához, például útleírásokra vagy felfedező utakról szóló beszámolókra, amelyek még az előtt íródtak, hogy bárki is hallott volna a nemzetiszocialista mozgalomról, abban az esetben, ha történetesen olyasvalaki írta őket, aki náciként ismert. Ilyenek Sven Hedin munkái – az 1908-ban született leírások tibeti útjáról és a Himalája térségében tett utazásairól –, melyek kivétel nélkül tilalom alá kerültek. Manapság Németországban nem lehetséges új kiadást megjelentetni belőlük, ahogyan maga a szerző közölte velem 1948. június hatodikán. Ennek fényében érthető, hogy Friedrich Nietzsche – a nemzetiszocializmus szellemi atyja – könyveire csaknem éppen olyan nehéz rátalálni az országban, mint a Führer arcképére (kivéve természetesen, ha tudjuk, merre keressük azokat). Egy vagy két évvel a kapitulációt követően azt is elmondták nekem, hogy Wagner zenéjét „veszélyes” lejátszani a puszta tény miatt, hogy a Führer csodálta.⁶ Ezt nevezik ők „nácitlanításnak.” Bárhogy is, igencsak kifejező, annak a világnak a minőségét tekintve, amely Megmentője ellen fordult.

* * *

Ám a próbálkozásnak, hogy az emberek megfeledkezzenek rólunk, van pozitív megnyilvánulása is. Németországban a megszálló erők nem csupán erőszakot alkalmaznak, hanem meggyőzést is. Próbálkoznak vele. Az általános- közép- és főiskolákban, ahol átvették a hatalmat – vagyis olyan németeknek adták, akik gyűlölnek mindent, amit képviselünk –, mindent megtesznek, hogy beleverjék az ifjúság fejébe: mindaz, amit tettünk, amikor mi voltunk hatalmon, rossz, az alapelvek, melyekből eszmeiségünk az erejét nyeri, hamisak, „tudománytalanok”, „nem tényszerűek” stb., értékrendszerünk pedig hibás, „embertelen”, ellentétben áll a „rendes” emberek erkölcsiségével stb. Az egyházak – a nemzetiszocializmus ősellenségei – oly mértékben segítik ezt a propagandát, amennyire csak képesek rá, a keresztény értékeket fuvolázva, mint amelyek szembenállnak a mi lényegileg pogány eszméinkkel. A keresztény prédikátorok több kétséget keltettek azoknak az ifjú németeknek az elméjében és lelkiismeretében, akik egykor teljes szívüket a nemzetiszocializmusnak szentelték, mint a hivatalos, „demokratikus” propaganda a három zónában együttesen.

Ugyanakkor számos olyan könyvet raknak ki a könyvesboltokba, ami a Führer politikáját – vagy a Führert magát – különböző nézőpontokból veszi kritika alá. E művek árusítását a megszálló erők támogatják, s nem csupán itt, Németországban, hanem világszerte, azokat a kiadványokat, amelyek többé-kevésbé civilizált nyelvezettel támadják a nemzetiszocialista rendszer filozófiáját vagy külföldi kapcsolatait, esetleg itthoni vezetését – időnként mindhármat – szabadon kiadhatják, sőt, a zsidó pénznek közvetlenül vagy közvetve lekötelezett helyi kormányzatok még bátorítják is a kiadásukat. Eközben a másik oldalnak, a mi panaszaink történetének megismerésére azokkal szemben, akik nem elégedtek meg azzal, hogy egy egész kontinenst leromboljanak, csak azért, hogy minket eltapossanak, hanem még üldöztek és rágalmaztak is az utóbbi négy év során, esélyt sem adnak, nem teszik lehetővé, hogy eljussunk a gondolkodó emberek füléhez, arra meg főképp nem, hogy megindítsuk a gondolkodni ugyan nem képes, ám jóindulatú tömegek érzéseit.

Ellenségeink úgy döntöttek, hogy a világnak tudatlanságban kell maradnia mindazt illetően, amiért valóban kiállunk, tudatlanságban minden jó iránt, amit tettünk, tudatlanságban minden szépség iránt, amit létrehoztunk. Munkásai nem ismerhetik fel mindazt, amit Hitler tett a a német munkások egészségéért és boldogságáért, sem pedig az anyái, hogy mi mindent tett a német gyermekekért, nehogy esetleg megszeressék őt. Értelmiségének meg kell tanulnia, hogy mesterművekként tekintsen az általunk elítélt elfajzott művészet termékeire, pusztán azért, mert mi elítéltük azokat, s figyelmen kívül kell hagyniuk az olyan művészeket, mint Arno Breker, aki magát a nemzetiszocialista lelkületet juttatta kifejezésre annak minden nagyszerűségében. Kelet és nyugat millióinak úgy kell tekintenie az ellenfelekre, akikkel harcoltunk és akiket legyőztünk, mint hősökre és mártírokra – csak azért, mert mi harcoltunk ellenük –, és tudatlanságban kell maradniuk a mi hőseinket és mártírjainkat illetően. Igen, ránk, nácikra, a világ csupán rémtettek sorozatának elkövetőiként emlékezhet, egyrészt az erőszak felnagyított képeire, amelyhez folyamodnunk kellett, hogy legyőzzük azokat az akadályokat, amelyeket éppen ezek az emberek, akik most minket vádolnak, állítottak az utunkba, másrészt az általános hazugságokra, melyeket azok tettek hozzá, akik gyűlölnek bennünket vagy azt hiszik, hogy érdekük fűződik a rágalmazásunkhoz. Ez a nácitlanítás, a lehető legszélesebb mértékben, ez a készítmény féligazságokat és arcátlan hazugságokat nyújt, s mélységesen hallgat minden tényről, amely a nemzetiszocializmus diadalát hangosabban hirdetné, mint amilyen hangosan bárki vagy bármi felszólalhatna ellene.

Ez lenne a fegyver, amivel, azt remélik, hogy végezhetnek a Weltanschauungunkkal? A hazugságok sosem végeznek az igazsággal, legalábbis hosszú távon nem. És rövid távon sem, ha az igazság bajnokai képesek segíteni rajta.

* * *

Ahogyan korábban már szóba került, a nemzetiszocializmus mostani üldöztetése után az igazság legalaposabb üldözése a Napkorong vallását érte Horemheb fáraó alatt, az ókori Egyiptomban. Néhány éven belül semmi nyoma sem maradt a Napból fakadó energia csodálatos kultuszának, s magának Ehnatonnak, az alapító rövid földi pályafutásának sem. Harminchárom hosszú évszázadig a világon egyetlen ember sem tudott a létezéséről, a filozófiájáról pedig végképp nem. Ámon papjainak diadala teljesnek tűnt. S mégis! Minden átkuk, minden vakító dicsőségük ellenére – a végtelennek tűnő 3300 év ellenére, melynek során semmi sem zavarta meg a győzelmüket – el tudták érni, hogy az igazság ne kerüljön napfényre egy napon? Meg tudták akadályozni, hogy egy szegény parasztasszony felfedezze a híres tell el-amarnai táblákat Krisztus után 1887-ben? Elejét tudták venni annak, hogy Sir Flinders Petrie és a követői ásatásokat végezzenek Ehnaton elpusztított fővárosának területén? S olyan vidékeken, melyek létezését nem is sejtették, olyan nyelveken, melyeket még nem is beszéltek az ő idejükben, meg tudták-e akadályozni a mi korunk embereit, hogy elolvassák Ehnaton naphimnuszai töredékének fordítását, és csodálják e dalok irodalmi szépségét, valamint az általuk feltárt örökkévaló eszmék hitelességét?

Ehhez hasonlóan, még ha a sötét erők ügynökei ki is szorítanak minket a létezésből, akkor sem lesznek képesek elfedni az öröklétű igazságot, amelyen társadalompolitikai eszméink alapulnak. Még ha mindannyiunk megölésével széltében-hosszában nácitlanítják is a földet, nem tudják elérni azt, hogy az Élet ne bontakozzon ki, most és mindörökké, ezen a bolygón és valamennyi másikon is a térben, ugyanazok szerint a vastörvények szerint, amelyek a fajok felemelkedését és lehanyatlását szabályozzák, s amelyet Adolf Hitler felismert, majd beszédeiben, írásaiban és egész személyiségében hangsúlyozott is, nem lesznek képesek nácitlanítani az Isteneket.

Ám tudják-e nácitlanítani akár csak Németországot is, ahogyan Ámon papjai (az ő korszakuk hagyományos érdekeinek támogatói) kisöpörték a Napkorong vallását a tizennyolcadik dinasztiabéli Egyiptomból? A képességeik számára már ez is túlságosan nagy feladat. Nem mintha ők hiányt szenvednének a ravaszságban – a fenyegetés, zsarolás és megvesztegetés módszeres művészetében, abban a tehetségben, hogy kihasználják az emberiség legrosszabb, legtöbbünk elől rejtve lévő oldalát –, sem pedig a gyűlöletben, amely egykor megkülönböztette az ókori papi csoportot is. Ám mi nem Tell el-Amarna könnyelmű udvaroncai vagyunk. Mi készen állunk arra, hogy ellenálljunk minden kísérletnek, amely szellemünk elpusztítását célozza, éppen olyan lelkes állhatatossággal, amit a korai keresztények mutattak egy, a miénknél kevésbé szép és örökkévaló Weltanschauung védelmében. Közülünk immár ezrek bizonyították ezt az utóbbi négy év során, s további ezrek fogják bizonyítani a közeljövőben, míg végül mi fogunk győzedelmeskedni.

* * *

A nácitlanítás teljes eszköztára erőtlen azok ellen közülünk, akik, bármi is legyen a hivatali beosztásuk az életben, nem ismernek el kötelékeket, nem fogadnak hűséget senkinek Adolf Hitleren kívül, nincsenek személyes érzelmi kötődéseik, kivéve őt és az ő követőit, s a Mozgalmon, az Eszmén kívül nem fűződik máshoz érdekük. Ők még a rácsok mögött is szabadok, erősek, akkor is, ha a testüket megtörik. Felülemelkednek a fenyegetéseken és a vesztegetésen. Ám természetesen ők csupán a kisebbség a kisebbségen belül, ahogy a tiszta arany mindig is az.

Azonban még bajtársaink, az átlagos nácik (e két szó együttes használata összeegyeztethetetlennek tűnik a számomra) – olyan férfiak és nők, akik osztják ugyan az eszmeiségünket, ám személyes kötelezettségeik is vannak – között is igen sokan ellene szegülnek egy bizonyos módon a megszálló erők „kulturális” sémájának és „újranevelésüknek.”

Nem azt mondom, hogy roppant dicsőséges ellenállást fejtenek ki. A legkevésbé sem! Kitöltik a nyomtatványokat, amelyben kijelentik, hogy nem hisznek többé Hitler eszméiben, aláírják őket, majd átesnek a nácitlanító eljárás valamennyi, megalázó részletén, kifizetik a kért pénzösszeget (legalább húsz márkát), majd hazamennek az írásbeli tanúvallomással, hogy többé nem tekintendők nemzetiszocialistának, s így többé nem esnek a korlátozások alá, amelyek őket (és a családjukat) egészen addig gazdasági szempontból akadályozták. Ám mindez nem gátolja meg őket abban, hogy éppen olyan jó nácik legyenek, mint korábban. S mennyire kinevetik az Entnazifizierung egész folyamatát! „Dieses Affenspiel” – „ez a majomjáték”, ahogyan ők hívják. Mi is ennek nevezzük. Bárcsak a megszálló erők képviselői látnák és hallanák, hogy nevetünk, amikor magunk között vagyunk! Jót tenne nekik, mert szétzúzná legbutább illúzióik némelyikét, és csapást mérne a hiúságukra. Megtanítaná őket arra, mennyire megvetően tekint az egész ország a drágalátos „nácitlanító” erőfeszítésükre. Megmutatná nekik, milyen könnyedén vesszük mindazt, amiért oly nagyon fáradoznak, s arra kényszerítené őket, hogy végre felismerjék: az egész ügy, leszámítva természetesen a pénzt, amit keresnek vele, nem más, mint aminek mi hívjuk: majomjáték.

Ám talán annyira szeretik a pénzt, hogy még ennek tudata sem késztetné őket arra, hogy felhagyjanak az értelmetlenséggel.

Néhányuknak el is mondtam, mit gondolunk róluk és a nácitlanításukról, nem mintha abban reménykedtem volna, hogy akár csak egy nappal is előbb véget érhet így, hanem csupán annak élvezetéért, hogy sebet ejthetek kibírhatatlan hiúságukon. A gond csak az, hogy a felfuvalkodottságuk miatt nem képesek elfogadni a tényeket, amelyek kárt okozhatnának nekik, én pedig nem engedhetem meg magamnak annak a kockázatát, hogy veszélybe sodrom a barátaimat a tények túlságosan pontos feltárásával, pusztán azért, hogy megsértsem ellenségeink hiúságát. Ha nem kötelezne némaságra maga a kapcsolatom lényege az érintett emberekkel, elmesélnék néhány olyan esetet a gőggel teli politikai reformereknek, amelyek közül egyetlenegy is elegendő lenne ahhoz, hogy megingassa a demokraták nácitlanításba vetett hitét. S. kisasszony ügye például pontosan ilyen.⁷

S. kisasszony egy nagyon szimpatikus, harminc év alatt, ifjú nemzetiszocialista, aki a francia katonai kormányzat alkalmazottja valahol a francia zónában. Egy vasútállomáson találkoztam vele néhány nappal a Németországba történő második belépésemet követően, s azóta egyre jobban megszerettem. Az első szavak, amiket hozzám intézett, miután megtudta, hogy könyvet szándékozom írni a jelenlegi Németországról, így hangzottak:

- Ne higgye el ’azoknak az embereknek’, amit rólunk, németekről mondanak! Nézzen utána, és ítéljen meg minket maga. Csak erre kérem.

Éppen én! Csak képzeljük el, hogy elhiszek bármit is abból, amit az Új Rend ellenségei mondanak nekem Hitler népéről! De honnan is tudta volna ezt a lány?

Annak az embernek a bánatos arcával néztem fel rá, akit olyasmivel vádolnak, amit álmában sem jutna eszébe megtenni.

- Maga nem tudja, hogy ki vagyok én – feleltem –, máskülönben soha nem mondana ilyesmit nekem.

Romok között álltunk. A lány magas, kisportolt alakjában, egészséges arcában, a reggeli napfényben fémesen csillogó, hamvasszőke hajában Németország legyőzhetetlen életerejének jelképét láttam. Felidéztem magamban a szövetségesek bombázása következtében elpusztult ország látványát, s arra gondoltam :„Habarcs és kő. Újjá lehet építni. Amíg élnek ilyen pompás fiatalok, semmi más nem számít igazán.” A lerombolt és tátongó épületek háttere előtt elképzeltem az új rohamosztagosok menetét a feltámasztott nemzetiszocialista államban – az ellenállhatatlan jövőben –, és elmosolyodtam. S. kisasszony lenne száz ifjabb nemzetiszocialista hajadon vezére álmomnak azokban a napjaiban? Azt kívántam, bárcsak ő lenne, s így végül megkérdeztem tőle:

- Megőrizte az eszméket, amelyek egykor itt, Németországban lelkesítették?

Egy kicsit meglepettnek tűnt a kérdésem hallatán, s látszott, hogy kényelmetlenül érinti.

- Úgy érti, ’azokat’ az eszméket? – kérdezett vissza, azokra utalva, melyekről manapság egyetlen külföldi sem ismerheti be, hogy csodálja őket.

- Igen – feleltem –, úgy értem, a nemzetiszocialista eszméket.

- Néhányunk a szíve mélyén még mindig ragaszkodik hozzájuk – hangzott a felelet.

- Maga is? – kérdeztem – Bármit is válaszoljon, tőlem nem kell tartania.

Egy másodpercig tétovázott, majd valószínűleg rájött, hogy nem beszéltem volna ilyen nyíltan, ha valami „agent provocateur” lettem volna.

- Én is – válaszolta határozottan.

Az arcom felragyogott, és kezembe fogtam a kezeit.

- Jöjjön, és igyon meg velem egy kávét – mondtam neki –, én pedig elmondom, ki vagyok és miért jöttem ide.

Elmentünk egy kávézóba, és ott, egy félhomályos sarokban, fél órányi beszélgetést követően odaadtam neki egy maréknyit a szórólapjaimból.

- Maga írta ezeket? – kérdezte, ahogy elolvasott egyet, gondosan eltakarva a tetejére nyomtatott horogkeresztet.

- Én.

- És sikerült átlépnie a határt ezekkel?

- Igen, több mint hatezer darabbal. Szerencsém volt.

- Mit tett volna, ha elkapják?

- Fel voltam készülve a legrosszabbra. Ez az egyetlen dolog, amit tehetek, most, 1948-ban, a Führeremért és magukért, az ő népéért, akiket szeretek.

A lány figyelmesen nézegette a szórólapokat, majd felállt.

- Jöjjön – mondta –, jöjjön el az otthonomba. Maga az első külföldi náci, akivel valaha is találkoztam. De kérem, az ég szerelmére, egy szót se szóljon a politikáról a szüleim előtt.

- Miért? Ők talán ellenünk vannak?

- Ó, istenem, dehogy! Épp ellenkezőleg. De biztosan megrémülnének a gondolattól, hogy mi történhetne velem, ha magával barátkoznék. Én pedig, most már tudom, éppen ezt szeretném. Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy a segítségére legyek – vagyis hogy Németország segítségére legyek, magán, hűséges barátján keresztül. Olyan boldog vagyok, hogy megismerhettem!

Az otthonuk felé tartva elmesélte nekem, hogy idős édesapja és édesanyja a megélhetésük szempontjából tőle függnek. Jó munkája van egy irodában a francia katonai kormányzatnál.

- Miért dolgozik azoknak az embereknek? – tettem fel a kérdést.

- Valahogy meg kell élnünk – felelte –, és manapság nem könnyű álláshoz jutni. Ezen kívül nem kívánatosabb, hogy enyém ez a munka, nem pedig valami antinácié?

Igazat adtam neki, ám mégis kényelmetlenül éreztem magam, mivel természetem szerint megalkuvást nem ismerő személyiség vagyok, ugyanakkor pedig egyben újonnan érkezett is a megszállt Németországban.

- Tudnak ’ők’ a nézeteiről? – kérdeztem.

- Remélem nem! Miért is kellene tudniuk? A szokásos mesét adtam be nekik: a pártba ’kényszerítettek’, ahogyan csaknem mindenki mást is. S a bolondok hittek nekem. Mindent elhisznek, ami arra mutat, hogy az úgynevezett éleslátásuk a német ügyeket illetően helyes. S igazából kit érdekel, hogy mit hisznek? Én csak egy jól fizető munkát akarok, hogy el tudjam látni a háztartásom. Ezek az emberek azt gondolják, hogy ’megtérítettek.’ Szerintem viszont kihasználom őket.

Be kellett vallanom, hogy sok mindent fel lehetne hozni a lány viselkedésének védelmére. Mi egyebet

tehetett volna, anélkül, hogy szenvedést okozzon a szüleinek? Jó barátok lettünk, és S. kisasszony számtalanszor a segítségemre volt, sokszor komoly kockázatot vállalva – veszélyeztetve önmagát és a szüleit is – a nemzetiszocialista ügy érdekében. Egyedül ez is bizonyította a szememben, hogy őszinte. Senki nem tette volna meg azt, amit ő, ha nem őszintén elkötelezett az eszmeiségünk iránt.

Mégis, egy-két hónappal a letartóztatásom előtt, a lány közölte velem, hogy nácitlanítani fogják. Szomorúan hallottam a hírt. Személyes szégyenként éltem meg a dolgot, mert számomra már csak az elképzelés is, hogy egy bajtárs azon a megalázó folyamaton megy keresztül, csaknem olyan elviselhetetlen volt, mintha a húgommal erőszakoskodna valami nemkívánatos férfi.

- De miért? – kérdeztem – Valóban muszáj megtennie?

- Igen – válaszolta –, máskülönben a szüleim éhezni fognak. Nincs más választásom. Ez része a rutinnak. Minden korábbi párttagnak, aki most a francia katonai kormányzat szolgálatában áll, át kell esnie ezen a formalitáson, vagy elbúcsúzhatnak az állásuktól.

Ezután elmondta nekem, hogy milyen kérdésekre kell majd írásban válaszolnia, leszögezve, hogy többé nem híve a társadalompolitikai alapelveinknek és életfilozófiánknak. Éppen S. kisasszonynak kellett ezt megtennie!

- Tudom – tette hozzá –, hogy mennyire undorodik az egésztől. Higgye el, én is. Ez tulajdonképpen egy halom otromba hazugság leírását, majd szignózását jelenti. De mi mást lehetne tenni ilyen körülmények között?

- Mi történne, ha merészen írásba foglalná az igazságot? – kérdeztem, miközben mindvégig tudtam, mi lesz a válasz.

- Fel kellene mondanom, mégpedig úgy, hogy esélyem sem lenne bármilyen más állást találni, s a helyemet olyasvalaki foglalná el, aki hajlandó hazudni, vagy egy igazi antináci, ami még rosszabb lenne.

Egy másodpercig hallgatott.

- Tudom, mennyire undorodik az egésztől – ismételte meg –, de maga szabad. Megteheti, hogy kimondja az igazságot. Megteheti, hogy dacos legyen. Senki nem függ a megélhetésével öntől. Ha szenved, senki más nem kényszerül szintén szenvedésre. Így hát megteheti azt, amit helyesnek érez, amit mindannyian helyesnek érzünk. Én viszont nem. Nagyon kevesen tehetjükmeg. Ez az egész dolog tragédiája: hazudunk vagy meghalunk, nincs semmi más választásunk. Ahogyan maga is jól tudja, ez a demokrácia.

- Szívem mélyéből gyűlölöm azokat, akik ilyen választás elé állítják magát, és még további ezreket – feleltem, és így is gondoltam. S. kisasszony megértő mosollyal nézett rám.

- Mind így érzünk – válaszolta –, de nem kell őket és az előírásaikat túl komolyan vennünk. Bárhogy is, nem lesznek itt örökre. Németországot nem lehet örök időkre elnyomni, ezt maga is épp olyan jól tudja, mint bárki. S ki fog törődni a nyomorult nácitlanításukkal, ha egyszer már eltakarodtak innen? De addig is engedelmeskednünk kell – kifelé, el kell játszanunk a játékot, az „Affenspiel”-t, a „cette singerie”-t, tette hozzá franciául. Valóban, minden nyelven ez a jó név rá.

Amennyire én tudom, az a személy, aki két hónappal ezelőtt a fenti szavakat mondta, mostanra már átesett a nácitlanításon, s a németek „újjáneveléséért” felelős hatóságok azt hiszik, hogy győzelmet arattak – újabb hívőt szereztek megvetett demokráciájuk számára –, míg a valóságban egy kicsivel ismét több keserűséget adtak ahhoz a keserűséghez, ami már amúgy is túlsúlyban van országszerte, és egy kicsivel több megvetést érdemeltek ki egy bizonyos egyéntől.

S. kisasszony története semmiképpen sem egyedi. Gyakorlatilag így hangzik valamennyi nácitlanított német férfié és nőé is. Kezdettől fogva és részleteiben is csak azért beszéltem róla, hogy ne bélyegezzük elhamarkodottan „köpönyegforgatónak” azon németek többségét, akik hajlandóak eljátszani ezt a nyavalyás komédiát az éhezés alternatívájaként.

* * *

Az egyedüli – reményeim szerint ritkán előforduló – esetek, amikor a nácitlanítás nem keserűséget szül, azok esetén következik be, akik soha nem voltak nemzetiszocialisták, noha esetleg egykor, kifelé, az NSDAP tagjai is voltak.

Hosszú éveken keresztül elég naiv voltam ahhoz, hogy ne higgyek az ilyen teremtmények létezésében. Jól tudtam – saját tapasztalataimból és azon kevés, nem német árjáéból, akik lelkesen osztoztak Adolf Hitler eszméiben –, hogy léteznek nácik, akik nem párttagok. Ám el kellett látogatnom Németországba ahhoz, hogy belássam, ennek az ellenkezője is lehetséges, nevezetesen hogy éltek olyan emberek – sajnos túlságosan is gyakran –, akik párttagként nem voltak nácik. (Most már látom, hogy túlságosan is könnyű volt párttaggá válni, s mindazok a köpönyegforgatók, akik csupán azért álcázták magukat nemzetiszocialistának, mert ez akkor éppen megérte számukra, nem csekély szerepet játszottak 1945 tragédiájában. Az ő soraik közül kerültek ki a legészrevehetetlenebb s ezért a legveszélyesebb árulók, akik előidézték Németország romba dőlését, és késleltették a nemzetiszocializmus diadalát a világon.)

Az ilyen emberek lelkiismereti aggályok nélkül estek át a nácitlanítási folyamaton, s holnap már esetleg a kommunizmus felé fordulnak vagy bármi más felé, ami kifizetődő volt a számukra. Egyetlen oldal számára sem járnak semmiféle haszonnal, egyetlen ügyet sem támogatnak. Hadd legyenek hát a demokratáké! Egy kicsivel több vagy kevesebb mocsok abban a bandában nem sok különbséget jelent. Számukra is biztonságosabb, ha nem kommunistává válnak, mert ott talán nem lesz alkalmuk még egyszer köpönyeget forgatni. Legelkeseredettebb ellenségeink vezérei megtisztítják a saját pártjukat. Nagylelkű Führerünknek viszont túlságosan sok bizodalma volt azokban a németekben, akik hozzá fordultak, túlságosan szerette őket ahhoz, hogy árulást gyanítson. Nem végzett olyan gyakran és erőszakosan tisztogatást a saját pártján belül, amennyire azt a biztonság megkövetelte volna, ezért most az Istenek végzik el ezt a számára. A nácitlanítás gépezete által ránk nehezedő, számtalan formában megmutatkozó nyomás, az üldöztetés más, kevésbé nevetséges formáival együtt csupán egyetlen részlet az Istenek kérlelhetetlen tervében.

A mostani, szörnyűséges évek után a régi pártnak soha nem szabad olyan alakban feltámadnia, mint amilyen azelőtt volt. Nem. Adolf Hitler megmaradt követőinek a próbatételből kétségtelenül lecsökkent létszámban, ám megtisztulva és megerősödve kell felemelkedniük, csupán száz százalékosan őszinte nemzetiszocialisták lehetnek, egyetlenegy kivétel nélkül. Ez az Istenek akarata, és a hosszantartó árulásból fakadó vereség nagyszerű leckéje, az egyetlen csodálatos remény és diadalmas ígéret, ami a megaláztatásnak ezekben a napjaiban is beragyogja az életünket.

Addig is, nem az számít igazán, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk a nácitlanítást papíron, hogy hazudunk elnyomóinknak, és kinevetjük őket vagy esetleg nyíltan ellenük szegülünk. Csak az a lényeges, hogy akár csúfolódva, akár dacolva a szervezett antináci erőkkel, egyaránt szilárdan kövessük alapelveinket, egyaránt hűségesek maradjunk a Führerünkhöz, egyként érzéketlenek minden nyilvánvaló és körmönfont náciellenes hatásra, amíg ránk nem virrad ismét, s nem támadunk fel és győzedelmeskedünk újra.

1 A napkorong imádatának megdöntése (Kr.e. XIV. század) után írt Ámon-himnuszból, amely a British Museumban található egyik cserépdarabon maradt fenn.

2 “Minden olyan kísérlet, amely arra törekszik, hogy egy világnézetet erőszakkal érvényesítsen, kudarcra van ítélve, hacsak a küzdelem nem veszi fel egy új, szellemi álláspontra törő támadás formáját.” (Mein Kampf, I, v, 189. old.; cf. Mannheim, 172. old.)

3 Meglehetősen figyelemreméltó, hogy mindkét üldözött rendszer – Ehnaton ideális állama a napkorong vallásának uralma alatt az ókori Egyiptomban és Adolf Hitler Új Rendje a modern Németországban – nagyjából tizenkét évig volt hatalmon, az előbbi Kr. e. 1377-től 1365-ig, míg az utóbbi Kr. u. 1933-tól 1945-ig.

4 “Őfelsége megduplázta arany és ezüst ajándékait. Uram, mily jótékony is a te életre nevelésed!” (Felirat Ay sírján, Tell-el-Amarnában.)

5 Ez igaz volt 1948-ban és 1949-ben, amikor a könyv íródott, ám most, 1951-ben, többé már nem így van.

6 1949 januárjában Walter Giesekinget, a világhírű német zongoristát nem engedték előadni az USÁ-ban, azon az alapon, hogy ő a Harmadik Birodalom “zenei nagykövete.”

7 Valamennyi alak, aki ebben a könyvben szerepel, létező, élő személy, akit jól ismerek. A biztonságuk érdekében azonban nem írom le a teljes nevüket és a jellemzőiket, ahogyan azt bizonyára mindenki megérti. A kezdőbetűk, amikkel őket itt jelölöm, csakúgy mint a többi fejezetben, nem feltétlenül a nevük valódi kezdőbetűi.