Arany a kohóban — 4. fejezet — Egy felejthetetlen éjszaka

“Mikor minden elveszett – nem birtokolsz többé semmit, nincsenek barátaid és remény sem maradt –, akkor jövök el én, a Világ Szülője.”

— Kálí istennő (Szvámi Vivékánanda nyomán)

Svédországból érkeztem, s Németországon és Belgiumon keresztül tértem vissza Angliába. A vonat a német határ felé gördült, amit Flensburgnál szándékoztam átlépni, még ugyanezen a napon, 1948. június 15-én, este hat körül. A korábbi években hatezer mérfölddel távolabb éltem innen, Indiában. Sosem láttam Németországot Hitler uralmának dicsőséges napjaiban. Most pedig az istenek úgy rendelkeztek, hogy vethessek egy pillantást a romjaira. A sors keserű iróniája!

- De kell, hogy legyen valami értelme – gondoltam –, mindennek van értelme, amit az Istenek tesznek.

Hivatalosan egy színházi társaság öltöztetőjeként utaztam.¹ Lenyűgözött a körülmények összejátszása, amely az utóbbi időben új életet készített elő a számomra. Talán még soha nem éreztem olyan hálát a társaság vezetője² iránt, amiért két hónappal korábban elvitt Svédországba. Ez az út számomra a már nagyon vágyott ébredés volt, egy hosszú rémálom után. Stockholmban találkoztam egyik régi barátommal, valószínűleg a legőszintébb és biztosan a legértelmesebb angol nácival, akit csak megismerhettem. Kiváló jellem és az egyetlen ember, aki előtt feltárhattam a szívemet Londonban, amikor először érkeztem oda, a nyomorúságos 1946-os évben.³

Savitri Devi a barátaival (a férfi talán Elwyn Wright) Stockholmban, 1948 májusában.

Ezután ismét elbeszélgettünk, és sikerült meggyőznie arról, hogy a dolgok a mi nézőpontunkből most már kicsit kevésbé szörnyűek, s rajta keresztül hamarosan találkoztam másokkal is, svéd nácikkal, a legtisztább északi fajból származó csodálatos férfiakkal és nőkkel, akik hűségesek örökkévaló ideáinkhoz, s szívem szerinti, valódi pogányok. Általuk pedig – s az Istenek akaratának jóvoltából – abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy találkozhattam az Új Rend egyik legnagyszerűbb emberével, a híres felfedezővel, a Führer barátjával, Sven Hedinnel, aki nyolcvanhárom éves volt, de negyvenötnek látszott, és úgy beszélt, ahogyan csak az örökkévaló ifjúság képes kifejezni magát. Készítettem vele egy négyórás interjút azon az emlékezetes vasárnapon, június hatodikán.

- Legyen bizalmad a jövőben – mondta nekem, sok minden egyéb mellett –, milliók léteznek hozzád hasonlóan a legsötétebb Európában. Bízz meg bennük úgy, ahogyan magadban bíznál.

S amint visszaemlékeztem pótolhatatlan veszteségeinkre, különösen Nürnberg mártírjainak halálára, így felelt:

- Németország bír más ilyen emberekkel is, akikről még csak nem is hallottál soha.

Ekkor rámutattam, hogy egy ember legalábbis – nevezetesen a Führer maga – bizonyosan pótolhatatlan, ő pedig így válaszolt:

- Ne légy olyan biztos a halálában. Számtalan változatban születtek híradások róla, s egyik sem volt feltétlenül meggyőző.

- Tehát – mondtam – talán...

Túlságosan meghatódtam ahhoz, hogy be tudjam fejezni a mondandómat.

- Igen, talán... – felelte Sven Hedin, s mást nem mondott, de én megértettem. Három évnyi kétségbeesés és undor után kimondhatatlan boldogság töltötte be a lelkem. Tudtam, hogy ettől a perctől új élet kezdődött számomra, hogy nem ért véget minden, hogy mindez talán csak a kezdet volt. Ezután elmeséltem Sven Hedinnek, milyen szándékkal érkeztem erre az első, Németországon keresztülvezető utazásomra. Nem csüggesztett el, de megjegyezte, hogy „még nem érett meg az idő”, s igyekezett beláttatni velem, milyen kockázatokkal is járhat a tervem. Számos ifjú svéd, aki hasonló tevékenységekbe merült, sosem tért vissza, és nem is hallottak róluk többé. Mégis azt válaszoltam neki:

- Megpróbálom.

Annak öröme, hogy szembeszegüljek a nemzetiszocialista eszme elpusztítására felesküdöttekkel, túlságosan csábító volt ahhoz, hogy ellenálljak neki.

Így hát két éjszakát azzal töltöttem, hogy ötszázszor lemásoltam, külön lapokra, a saját kézírásommal – mivel nem ismertem senkit Svédországban, aki hajlandó lett volna kinyomtatni – az alábbi szavakat németül:

Németország lakói, férfiak és nők,

A kimondhatatlan nehézségek és szenvedések közepette ragaszkodjatok diadalmas nemzetiszocialista hitünkhöz, és tartsatok ki! Szegüljetek szembe üldözőinkkel! Szegüljetek szembe az emberekkel és az erőkkel, amelyek a német nemzet és az egész világ „nácitlanításán” dolgoznak!

Semmi sem képes elpusztítani azt, ami az igazságra épült. Tiszta arany vagyunk, amit a kohóba vetettek, hogy próbára tegyék. Lángoljon és bömböljön csak! Nincs semmi, ami bennünket elpusztíthatna. Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk! Reméljetek és várjatok! Heil Hitler!

Most pedig egy vasúti kocsi sarkában ültem, zsebemben és poggyászomban az értékes papírokkal, várva, hogy kidobhassam őket a vonat ablakán, az összes állomáson, amelyen áthaladunk, amint elérjük Németországot. Üldögéltem, és a diadalmas közelmúlton, valamint a nyomorúságos jelenen gondolkodtam – s a jövőn is, mivel már tudtam, hogy van jövőnk.

A szerelvény továbbhaladt. Nem én voltam az egyetlen, aki ilyesmin töprengett. A fülkémben volt még három indiai – a társaság három táncosa, akikkel együtt utaztam – és két zsidó lány is. Az egyik indiai, egy Mahárástrából származó ksatrija, arról kezdett beszélni, hogy Stockholmban, egy amerikai magazinban olvasott egy cikket, amely azzal foglalkozott, vajon él-e Adolf Hitler vagy meghalt.

- Mennyire vágyom arra, hogy életben legyen! Az egész világ üdvére, egy ilyen embernek élnie kellene!

Első gondolatom az volt, hogy a karjaimba zárom ezt a lányt a szavaiért. A második pedig, hogy elmondom neki: ilyen emberek mindig is élni fognak, ám a szolgák és bolondok e gusztustalan világa nem méltó a számukra. Végül azonban egyiket sem tettem, csupán melegen rámosolyogtam. Ötszáz szórólappal a zsebeimben nem tehettem meg, hogy még inkább magamra irányítsam a figyelmet, ám azt gondoltam, „még egy, a világ túlsó feléről származó húsz éves lány számára is lehetetlen, hogy a német határ felé közeledve ne a Führer járjon a fejében.” Felidéztem magamban a régmúltban, a diadal napjaiban hallott szavakat: „Adolf Hitler Németország, és Németország Adolf Hitler.” E szavakban még mindig igazság rejlik, ahogy mindig is rejleni fog. Arra gondoltam, ahogyan ez a legdélebbről származó árja lány ma, úgy fogja az egész világ felismerni az eljövendő, vég nélküli évszázadokban e mondat értelmét. Hitler, Németország és a nemzetiszocializmus éppen olyan elválaszthatatlan, mint amilyennek manapság az iszlám civilizációt, Arábiát és az iszlám prófétáját látjuk. Ismét csak elcsodálkoztam azon, milyen széleskörű és örökkévaló is a nemzetiszocializmus.

Ám a jelenlévő izraeliták nem hagyták, hogy sokáig békésen elmélkedjek.

- Mit merészelsz?! – kiáltotta egyikük a nemesi származású hindúnak, miközben a másik megsebzett kígyóként pattant fel a helyéről, ahol addig feküdt, és a lány felé vetette magát:

- Igen! – kiáltotta ő is – Hogy mered dicsérni azt az embert? Éppen Hitlert! Mit is tudsz te róla? Gondolkodj, mielőtt megszólalsz!

Szemei villámlottak, majd kitört belőle a legrosszindulatúbb, leginkább gyomorforgató tiráda, amit valaha is hallottam, a németek ellen általában, és a Führer ellen személyesen, egyik fajtestvére dicsekedése óta, a nürnbergi perről szólva, egy londoni vendégotthonban, 1946-ban.

A világ kegyetlenséggel vádol minket. Én feltehetőleg „kegyetlen” vagyok, és ha hatalomhoz jutnék, bizonyosan sokkal könyörtelenebbül számolnék le ellenségeinkkel, mint bármely másik nemzetiszocialista, akit személyesen ismerek. De még én sem mondtam volna soha – nem is gondoltam volna – olyasmit, hogy „örömmel láttam volna”, ha bármilyen embert, sőt, bármilyen ördögöt „kettétépnének.” Nem kívántam volna ilyesmit a nürnbergi pereket levezénylő gazembereknek, sem pedig azoknak, akik megszervezték Németország végsőkig történő bombázását. Gyűlölheti egy zsidó nő a Führerünket jobban, mint amennyire én gyűlölöm ezeket az embereket? Nem. Ám amit a világ – hibásan – „kegyetlenségnek” vél, az csupán könyörtelenség, az erőszak kemény és őszinte alkalmazása, amikor erre szükség van. Az igazán kegyetlenek a zsidók, s bármelyikünk sorsa az ő kezükben éppen ezért összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint az övék volt a mi hatalmunk alatt.

Megborzongtam Sion e gyermeke beszédének hallatára. Egészen eddig senki nem ejthetett egyetlen szót sem ki Adolf Hitler ellen a jelenlétemben anélkül, hogy heves válaszra ne méltattam volna, ám most, noha szinte reszkettem a felháborodástól, néma és mozdulatlan maradtam. Nálam voltak az értékes röpirataim, és az isteni Férfiúra gondoltam, aki miatt a német nép oly kedves volt a szívemnek. Védjem meg őt ezzel a féregszerű nővel szemben, s így veszekedést szítsak, amely csak leleplezne, s így haszontalanná válnék, vagy terjesszem a büszkeség és remény üzenetét azoknak az embereknek, akiket annyira szeretett? Megőriztem a nyugalmamat, ám olyan gyűlölettel teli pillantást vetettem a nőre, hogy rögtön visszahúzódott, és többé egyetlen szót sem szólt hozzám. Én pedig felkeltem, kimentem és könnyezni kezdtem azon az egyetlen helyen, ahol még egy vonaton is biztos lehettem benne, hogy egyedül vagyok.

* * *

A szerelvény továbbgördült a német határ felé. Flensburgnál várt rám némi bonyodalom. Megkértek, hogy szálljak le, s a peronon kikérdezett egy – láthatóan zsidó – férfi, akivel alkalmazóm társulatának színpadi rendezője – aki szintén zsidó volt – már nagyban beszélgetett. Volt egy horogkeresztet formázó indiai fülbevalóm, s éppen ezt viseltem, továbbá Németország területén mindvégig ezt szándékoztam hordani a „nácitlanítási” tervekkel szembeni ellenszegülés tiszta kifejezéseként. Gyorsan egy kendőt terítettem a fejemre (semmi másra nem volt időm), és leszálltam. Megtudtam, hogy a férfi a peronon a „rendőrség munkatársa.”

- Maga Mukherji asszony? – kérdezte tőlem, miután üdvözölt.

- Igen.

- Nos, hallottunk bizonyos pletykákat maga felől. Meg tudná mondani nekem, hogy milyen mértékben igazak?

- Miféle pletykákról van szó?

- Bizonyosan maga is tisztában van vele.

- Nem, nem vagyok. Halvány fogalmam sincs, miről van szó. Az emberek elég sok mindent beszélnek.

- Vannak, akik azt állítják, hogy maga náci. Igaz ez?

- Számít az, hogy valaki micsoda ebben az országban, ahová állítólag szabadságot hoztak? – kérdeztem gúnyosan.

- Számít – felelte a férfi –, mivel nem látjuk szívesen azokat az embereket, akik megnehezítenék a megszálló hatalmak amúgy is igen nehéz munkáját.

- Nem értem, kinek lenne ehhez elég hatalma a Nord Expressz ablakai mögül – válaszoltam, miközben azt kívántam, hogy bárcsak nekem lenne. Még alig fejeztem be a válaszomat, amikor a társulat egyik ifjonca, aki tudta, milyen bájos és veszélyes fülbevalót viselek, lerántotta a kendőt a fejemről, „a móka kedvéért”, ahogy később magyarázta. Ez a „vicc” tragikusnak is bizonyulhatott volna, ám a fiú nem tudta – ahogyan senki más sem –, hogy mi van nálam, és mit szándékozom tenni. A Nap megszentelt szimbóluma megcsillant arcom két oldalán, az első német határállomáson, most, 1948 júniusában, éppen úgy, ahogy Kalkutta utcáin tette a diadalmas 1940-es évben.

- Látom, teljesen haszontalan tovább beszélgetnem magával, Mukherji asszony – mondta erre a férfi –, jobban teszi, ha távol marad a vonattól. Át fogjuk kutatni a poggyászát.

- Csak nyugodtan – feleltem higgadtan, ám azután odaszaladtam a társulat igazgatójához, aki éppen tett egy sétát, és félrevontam a peron sarkába.

- Segítenie kell nekem, hogy azonnal visszaszállhassak a vonatra, anélkül, hogy átvizsgálnák a holmimat!

- Miért? Mi történt?

Elmeséltem neki az eseményeket, mire megígérte, hogy megpróbál a segítségemre lenni.

Fogalmam sincs, mit mondhatott a tisztnek vagy altisztnek, „a rendőri erők tagjának”, aki kihallgatott. Valószínűleg rámutatott, hogy senki nem gondolhatja komolyan a földalatti náci tevékenységeket, aki olyan ostoba, hogy még mielőtt bármit is tenne, leleplezi magát egy pár arany horogkereszt-ékszer viselésével. Mindenesetre az érvelés meggyőző lehetett. A saját butaságom mentett meg, s a poggyászomat nem kutatták át. Végre továbbindult a vonat.

- Az Istenek még szeretnek minket – gondoltam, miközben diadalmasan német területre gördültünk.

* * *

A táj minden irányban zölden és mosolyogva terült el, nyári öltözéke teljes dicsőségében, éppen olyan gyönyörűen – gondoltam –, mint akkor, amikor „ő” uralta.

A folyosón álltam, a fülke előtt, annyi röpirattal a zsebeimben és a kézitáskámban, amennyit csak elbírtam. Néhányat tíz-húsz cigarettásdobozba, cukros, kávés, sajtos vagy vajas csomagokba (bármibe, amit csak Svédországban meg tudtam vásárolni) rejtettem, párat borítékokba dugtam, a többit pedig csak simán belegyömöszöltem a fent említett helyekre. A sínek párhuzamosan haladtak egy úttal, az úton pedig egy nő és egy gyermek sétált. Intettem nekik, és kidobtam egy kis cukros csomagot az ablakon, amelyben természetesen egy szórólap is volt. A nő felvette, és megköszönte, én pedig már messze jártam. Egy kis állomás mentén, amely mellett megállás nélkül elrobogtunk, egy kávézó állt. Fiatal pár üldögélt előtte az egyik asztalnál, és sört ittak. Nekik egy cigarettásdobozt hajítottam oda. Kicsit távolabb esett az asztaluktól, mint ahogy azt szerettem volna. A fiú felkelt, és lement érte, miközben rám mosolygott, én pedig kihajoltam az ablakon, hogy egy pillantást vethessek rá. Remek fiatalember volt, magas, jó testfelépítésű, szőke, ragyogó szemekkel. A lány – kecses, karcsú szépség, arany fürtökkel – szintén felkelt, és a fiú mellé állt. Ő is mosolygott, minden bizonnyal örülve, hogy cigarettát kaptak.

Ahogy a vonat egyre távolabbra vitt tőlük, elképzeltem, amint kinyitják a dobozt, megtalálják a papírt, és széthajtogatják. Szinte láttam, ahogy felragyog a szemük, mikor meglátják a jelképet a tetején – három sötét év után ismét –, a Nap váratlan jelét, azután elolvassák a szívem legmélyéből írt szavakat: „ragaszkodjatok diadalmas nemzetiszocialista hitünkhöz, és tartsatok ki! (...) Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk!”

Azt gondolták, van húsz szál cigarettájuk, és lám, ez is ott volt velük, a remény üzenete. Boldog voltam, és nem hasított belém a gondolat, hogy az üzenet talán kárba veszett, mert végeredményben nem biztos, hogy nácik voltak. A szívemben biztosra vettem, hogy azok. Bármennyire is gyerekesnek, sőt, ostobának tűnhet ez, teljes mértékben a tetteim komolyságából fakadóan, túl gyönyörűnek láttam őket ahhoz, hogy bármi mások legyenek.

* * *

És haladtunk tovább, át a szépséges tájon, én pedig a nyitott ablaknál álltam. Valahányszor elhaladtunk egy állomás mellett vagy megláttam valakit a közelben – munkásokat a síneknél, az úton sétáló vagy a kereszteződéseknél a vonatunk áthaladására váró embereket – kihajítottam néhány kis csomagot és egy maréknyi szórólapot. Az arcok, amikre vethettem egy pillantást, elgyötörtek és fáradtak voltak, azonban mégis méltóságteljesek. Olyan férfiak és nők arca, akiknek láthatóan régóta nem volt elegendő élelmük, ám akiket vasakarat tartott életben, és legyőzhetetlen büszkeség kímélt meg a vereségtől. Csodáltam őket.

Nem sokkal Hamburgba érkezésünk előtt a toalett ablakából legalább száz szórólapot dobtam ki egy zsúfolásig megtelt állomás peronjára, amin csak áthaladtunk, majd visszatértem a folyosóra. A vonat teljes sebességgel robogott, így nem volt időm arra, hogy lássam, mi történt.

- De néhány papírom – gondoltam – biztosan jó kezekbe került.

Ekkor hirtelen belém villant, hogy néhány vissza is repülhetett a vonatba, amilyen könnyűek voltak. Tudtam, hogy B.T.⁴, a társulat zsidó színpadi rendezője az egyik olyan kocsiban ült, amely közelebb van a vonat végéhez, mint az enyém, és beleborzadtam a gondolatba, hogy az egyik papíros beröpül az ablakon, és éppen az ő ölében landol.

- Ó jaj! – gondoltam magamban – Mostantól óvatosabbnak kell lennem!

A nap már lement, mi pedig Hamburg külvárosain száguldottunk keresztül. Ekkor láttam meg először azt, amit hamarosan minden nap nézhettem: Németország romjait. Fekete árnyak a halvány zöld és arany ég – a nyári napnyugta alkonypírja – előterében, vég nélküli, leomlott falakat, törmelékhalmokat, kő és fémtömböket pillanthattam meg, amelyek közül időről-időre egy egykori kazán, vagon vagy olajostartály csontváza emelkedett ki. Végtelen, sötét utcák, amikben nem maradt élet. Az egész hely hatalmas ásatási területnek tűnt.

Könnyek szöktek a szemembe, ám nem azért, mert ezek egy egykor virágzó város romjai voltak, boldog otthonok és hasznos emberi iparkodás szánalomraméltó maradványai, hanem mert a mi Új Rendünk törmelékeit képezték. Anyagi értelemben csupán ennyi maradt abból a létrejövő szuper-civilizációból, amelyet oly nagyon csodáltam. Messze a távolban észrevettem egy templom felmeredő tornyát, a környező elhagyatottság közepette is érintetlenül, mint a kereszt győzelmének szimbólumát a horogkereszt felett. Gyűlöltem ezt a látványt.

Ahogyan a háború utolsó napjaiban és az azután következő hónapokban, egy ideig megint a kétségbeesés érzését tapasztaltam. Felidéztem magamban azokat a legsötétebb napokat, amikor távoztam Kalkuttából, 1944 végén – már akkor is tudni lehetett, hogyan fog végződni minden –, hogy ne halljak, ne olvassak és ha lehetséges, ne is gondoljak a háborúra. Ne mondják el nekem, mikor adja meg magát a nemzetiszocialista Németország. Visszaemlékeztem az ezután következő vándorlásaim időszakára, amikor egyik helyről a másikra utaztam, egyik templomból a másikba, mindenütt Közép- Nyugat- és Dél-Indiában, anélkül, hogy sikerült volna elterelni a figyelmemet az egyetlen tényről, a közelgő katasztrófáról. Láttam magamat ismét a vonaton Tiruchendur felé, az Indiai-félsziget legdélibb csücskébe tartva. Egy angol nyelvű újságot olvasó férfi ült velem szemben, és látnom kellett a nagy betűkkel nyomtatott főcímet: „Berlin maga a pokol.” 1945 áprilisa volt, egy-két nappal a Führer születésnapja után. A férfi felnézett, és látva a reakciómat, így szólt:

- No, mi idekint bárhol biztonságban vagyunk!

- Ez megfelelhet önnek, de én azt kívánom, hogy bár ne lennék biztonságban. Bárcsak ott lehetnék! – válaszoltam, s mielőtt még úrrá lehetett volna a megdöbbenésén, s megkérdezhette volna, miért, felkeltem, és kimentem a folyosóra. Ott, könnyedén kiszakadva trópusi környezetemtől, arra a pokolra gondoltam, legalábbis amennyire bárki is ilyesmire gondolhat, anélkül, hogy a saját szemével látná. Elképzeltem a Férfit, aki ellen és körül a démonoktól megszállt világ haragja tombolt, a Férfit, aki a békéért küzdött, s akivel szemben három kontinens viselt háborút, szeretett Führeremet a felrobbanó bombák és összeomló épületek közepette, ahogy szigorú és gyönyörű arcát időről-időre megvilágítják a közelében felizzó újabb és újabb tüzek. Még inkább gyötrelmesnek éreztem távoli biztonságomat, mert a romok órájában nem tudtam felnézni erre a tragikus arcra, és elmondani elárult Vezéremnek:

- Kelet és nyugat is ellened fordulhat, de én veled vagyok mindörökre!

Felidéztem a visszatérésemet, ezután Bangladesbe, 1945 júliusában, és az akkori híreket: Németországot négy „zónára” osztották fel, s azután a három hosszú, homályos évet, míg végül Svédországban új reménysugárra nem leltem.

A hamburgi vasútállomáson álló vonaton emlékeztem vissza minderre, az egyetlen vágányon, ami az egykori huszonnyolcból megmaradt.

* * *

Hamarosan gyülekezetet vettem észre az egyik ablaknál, amelyik közelebb esett a vonat végéhez. Emberek rohantak előre, félretaszigálva egymást, harcolva egymással valamiért a peronon, a lábuk előtt. Azután egy percre mindenki megnyugodott, és ismét minden szem várakozón az ablakra szegeződött, míg végre a vágyott dolog lehullott, és mindenki ismét egymást félrelökve igyekezett felvenni. Egy cigatetta volt az, egyetlen szál.

A folyosón keresztül elsétáltam a fülkéig, ahonnan kidobták. A színpadi igazgatóé volt, a zsidóé, aki már szóba került korábban. S valóban ott is láttam B.T. Izraelt, ahogy az ablaknál áll, s tekintetével csaknem elnyeli Hamburg és egész Németország romjait, miközben torka szakadtából üvölt, mondván, sajnálja, hogy nem dobtak atombombát minden egyes városra, s közben ismét a peronra hajít egy cigarettát (egyetlen egyet), csak hogy abban az élvezetben legyen része, hogy húsz ember rohan érte egyszerre. Húsz ember, aki kevesebb, mint tíz éve – sőt, kevesebb, mint öt éve – kinyújtott jobb karral, és „Sieg Heil!”-kiáltással ünnepelte a Führert, diadala tetőpontján, húsz ember, aki az árja eszmeiség győzelméért és az árja faj világ feletti uralmáért küzdött, most, három évnyi szisztematikus éheztetést, elnyomást és demoralizációt követően úgy verekszik a nekik vetett cigarettáért, amit egy kövér, ronda, kapzsi és kegyetlen zsidó hajított oda nekik, mint egy csapat éhes kutya egy száraz csont felett. A szégyen és a felháborodás a lelkembe mart. Le akartam szállni a vonatról, hogy odarohanjak hozzájuk – a Führerem embereihez, az én embereimhez – és elmondjam nekik:

- Hagyjátok azt ott! Ez a gúny ajándéka! Ne tegyétek!

Ám a vonat éppen elindult. Hideg, kordában tartott haraggal fordultam B.T. Izraelhez:

- Ha mindenképpen látni akarja, ahogy emberek verekszenek a cigarettáiért, akkor dobhatna nekik legalább egy húszas csomagot, amiért megérné küzdeniük.

Szívem mélyéből gyűlöltem ezt a gyáva, rosszindulatú teremtést, és egyszerűen képtelen voltam csendben maradni. A zsidó rám nézett, s így válaszolt:

- A cigarettáimat az angolok számára tartogatom, és azt tanácsolom, tegyen maga is így, ha esetleg van magának.

- B.T. úr – feleltem –, mi is a közös magában és az angolokban? Jó tanácsként hadd mondjam el magának, hogy én nem fogadnék el semmit az alsóbbrendű fajtától.

Ez volt az első alkalom, hogy kimutattam nemzetiszocialista érzéseimet a maguk tündöklő meztelenségében ez előtt a teremtmény előtt!

- Mi baja van magának? – kérdezte döbbenten. Nem ismert még eléggé ahhoz, hogy rögtön felfogja.

- Mi bajom van? – kérdeztem vissza – Semmi. Németországban vagyunk, ennyi az egész.

A vonat továbbra is romokkal borított tájon haladt. Igen, tényleg Németországban voltunk.

* * *

Most már sötét volt. Ragyogó, csillagfényes éjszaka, s az az elhagyatottság – azok a végtelen, megperzselt és felrobbantott falak, azok a lesoványodott, merev és méltóságteljes arcok – az egek pompázatossága alatt, és én, még mindig a folyosón állva, újabb szórólap-adaggal a zsebemben.

- Miért is nem jöttem ide már évekkel ezelőtt – töprengtem –, a diadalmas napokban? Miért nem álltam én is azokon a mostanra feldúlt utcákon, s kiáltottam, hogy „Sieg Heil!” annak az egyetlen Embernek az útja mentén, akit Istenként tiszteltem? Miért lett az a sorsom, hogy mindazokban az években hatezer mérföldnyire voltam Európától, és most jöttem csak ide, amikor a büszke Németország a porba omlott?

Könnyek árasztották el a szemeimet, ahogy a mélységes, szikrázó égboltra pillantottam, azután pedig az itt-ott szétszórt, ritkás fényekre, amelyek még megmaradtak Hamburg hatalmas városából. A sötét végtelenség odafent a halhatatlan Anya-Istennő egyik szanszkrit nevét juttatta az eszembe, azon a nyelven, amelyet egykor az árják hoztak el Indiába: Shyama, a Sötétkék, az elpusztíthatatlan élet Istennője, a halál és pusztítás Istennője, szerető és bosszúálló, a Világegyetem Energiája. S felidéztem magamban azokat a szavakat is, amiket állítólag maga az Anya-Istennő címzett egy hindú bölcsnek:

- Mikor minden elveszett – nem birtokolsz többé semmit, nincsenek barátaid és remény sem maradt –, akkor jövök el én, a Világ Szülője.

Visszaemlékeztem arra is, hogy a hindúk szerint az egyetemes Anya él minden egyes nőben.

- Bennem is – gondoltam –, és én is akkor jöttem el, amikor minden elveszett, mikor minden romba dőlt, mikor már minden halott, kivéve a legyőzhetetlen északi lelket Hitler népében. Ezért jöhettem ilyen későn, hogy a német lélekkel beszéljek tizenöt órán át a Nord Expressz folyosóján?

Áthaladtunk egy állomáson. Még több szórólap repült ki az ablakon, amiket én írtam, és én is dobáltam, de úgy éreztem, hogy „az Istenek írták és dobálták általam.” Egy újabb megállón száguldottunk át, s megismételtem a mozdulatot.

Rajtam kívül csak egy fiatalember volt a folyosón, egy jóképű szőke, őszinte, bizalomteljes arccal. Megfogadtam magamban, hogy nem nyúlok ételhez és italhoz, és nem is alszom, amíg Németországban vagyok, egyfajta önmagamra kimért vezeklésként, amiért nem jöttem előbb, és a szolidaritás jelképes kifejezéseként Führerem éhező és otthontalan népével.

Folytattam a szórólapok terjesztését. Most már csak – egy csomag cukorba, és egy kis vajasdobozba rejtetteken kívül – csomagolás nélküli papírjaim maradtak. Akárhányszor megálltunk, arra számítottam, hogy felbukkan a rendőrség, a vonatot átkutatják, megtalálnak és letartóztatnak. Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, és egy pillanatig sem reménykedtem benne, hogy megúszhatom valahogy. Amikor előző reggel láttam, ahogy a Balti-tenger a napfényben csillog, és figyeltem, ahogy a sirályok ide-oda röpködnek a fénylő égbolton, meg voltam győződve róla, hogy ezek az utolsó szabad óráim. Készen álltam a legrosszabbra, de semmi sem történt.

Úgy látszott, hogy az ifjú szőke nem figyel, sőt, talán észre sem vette, hogy mit csinálok. Mégis úgy gondoltam, jobb lenne kiderítenem, kicsoda ő, és milyen nézetei vannak... a biztonság kedvéért. Odasétáltam hát hozzá, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy dán, én pedig már találkoztam egy évvel korábban Izlandon néhány emberrel a népéből, akik meggyőződéses nácik voltak. Azonban azt is tudtam, hogy sokuk egyáltalán nem az. Feltettem hát neki azt a kérdést, amelyre egyetlen olyan európai, akinek az országa nemzetiszocialista uralom alatt állt, sem tudott úgy válaszolni, hogy fel ne tárta volna a hajlandóságait:

- Miként boldogult a németekkel a háború alatt? Rosszul?

Mire ő elmosolyodott, s így felelt:

- Jobban, mint azóta, hogy kivonultak.

Egy pillanatra azt gondoltam, azért mondta ezt, mert rájött: a válasz tetszeni fog nekem. De nem, mégsem. Nem volt az arcomra írva, hogy nemzetiszocialista vagyok, ráadásul indiai öltözékben, „száriban” voltam, amiben mindig is jártam, azelőtt, hogy a megszállt Németországban telepedtem volna le. Egyébként is kevés ember tudta, milyen válaszra talált Hitler üzenete a „legdélibb árják” közül néhánynak a szívében. A fiatalember valószínűleg őszinte volt, s úgy éreztem, egy kicsit nyíltabban beszélhetek vele. Elmondtam hát, hogy a romok látványa mélységesen megrázott, és hogy együttérzek Németországgal a vértanúságában.

- Igen – mondta –, láttam, hogy cigarettát és ételt dobált az embereknek.

- És még azoknál is jobbat – válaszoltam váratlanul, mintha valami arra késztetett volna, hogy eláruljam magam, vagy biztos voltam benne, hogy az ifjú északi nem fog elárulni.

- Mit ért azon, hogy „jobbat?” Mi lehet jobb az ételnél egy éhező számára?

- A remény – feleltem –, egy jövő bizonyossága. De ne kérdezzen erről többet.

- Nem fogok. Azt hiszem, most már értem önt, és biztosíthatom a legteljesebb szimpátiámról – tette hozzá őszintének tűnő hangon – De engedjen meg még egy kérdést: ön nem német, ugye?

- Nem, nem vagyok.

- Akkor milyen nemzetiségű?

- Indo-európai – feleltem, s éreztem, hogy az arcom felragyog. Egy szempillantásra elképzeltem a világ térképén azt a hatalmas, Norvégiától Indiáig húzódó tájat, amelyen időtlen időktől kezdve a fajom különböző nemzetei teremtettek kultúrákat. Ám mivel az ifjú dán láthatóan nem értette, elmagyaráztam neki:

- Igen, nekem nincs más nemzetiségem. Félig görög vagyok, félig pedig angol, Franciaországban nőttem fel, s a távoli Bangladesben egy brahminhoz mentem feleségül. Miféle országot is nevezhetnék a magaménak? Egyiket sem, hanem helyettük egy fajt – egy olyan fajt, amely a hagyományos határok felett áll. Ha tizenöt évvel ezelőtt valaki megkérdezte volna, hogy Görögországnak vagy Indiának tartozom-e állampolgári hűséggel, azt válaszoltam volna, hogy egyiknek sem, vagy éppen mindkettőnek, még sok más ország mellett. Mindenekelőtt és legvégső soron árjának érzem magam, s erre büszke vagyok.

Azt viszont nem tettem hozzá, hogy szeretem ezt a földet, Németországot, a nemzetiszocializmus megszentelt bölcsőjét, az országot, amelyik kockára tette mindenét, hogy az árja faj egésze egyesüljön visszaszerzett, ősi büszkeségében, Hitler országát. Ám a fiatalember megértette.

- Tudom – mondta –, és ismétlem: legteljesebb szimpátiám az öné, s nem fogom elárulni önt.

Most már biztos voltam benne, hogy nem tenné. Még egy kicsit beszélgettünk, majd visszahúzódott a fülkéjébe. Hamarosan egyedül maradtam csak ébren az éjszakai Németországon teljes sebességgel átszáguldó vonaton. Megálltunk Brémában és még néhány egyéb állomáson. Ámde, hogy elkerüljem a lebukást, olyan gyorsan szórtam ki a szórólapjaimat, amilyen gyorsan csak lehetséges, kis állomásokon, amelyeken megállás nélkül haladtunk át, akárhányszor csak embereket láttam állni a peronokon. Amikor a vonat megállt, mindig azt hittem, hogy lelepleztek, és arra számítottam, megkérnek, hogy szálljak le, és kövessem az egyenruhás embert a legközelebbi rendőrőrsre, de továbbra sem történt semmi. Mindazok közül, akik felvették a Nord Expressz ablakából kidobott üzenetemet, egyelőre senki nem akart elárulni.

* * *

A vonat következő megállóhelye Duisburg volt, s noha már legalább hajnali fél négy volt, rengeteg ember állt a peronon. Kizárt dolog volt, hogy közéjük hajítsak egy adag szórólapot. A vonat megállni készült, rögtön megláttak és letartóztattak volna, anélkül, hogy bárkinek bármi előnye származott volna belőle. Ám támadt egy ötletem: teletömtem az egyik kabátom zsebeit, majd gondosan négyrét hajtottam, és amikor a vonat elindult, kidobtam a batyút az ablakon.

- Valaki – gondoltam – majd jó hasznát veszi a télen. (Jó kabát volt, Izlandon kaptam.) Közben, bárki is vette fel, elég náci propagandát talál majd a zsebekben magának és a barátainak.

A vonat megmozdult... ám hirtelen ismét megállt. Felfedeztek hát? A veszélynek ugyanaz a nyugtalanító érzése fogott el, amelyet oly gyakran éreztem már a határállomáson történt szerencsés megmenekülésem óta. Azután észrevettem két, vasúti egyenruhás férfit, akik az egyik, arra a folyosóra nyíló ajtón szálltak fel a szerelvényre, ahol én is álltam. Egyiküknél ott volt a kabátom. A nyugtalan érzés, mintegy varázsütésre, teljesen elmúlt, és helyette tökéletes nyugalom járt át. Most már biztosan tudtam, hogy elfognak. Figyeltem, ahogy a két ember felém tart, miközben a vonat ismét elindult.

Üdvözöltek, és megkérdezték, hogy beszélek-e németül.

- Egy kicsit – feleltem.

- Maga Indiából jött? – kérdezte egyikük, a fehér gyapjú szárira pillantva, amelyet viseltem.

- Igen.

- És maga dobta ki ezt a kabátot az ablakon?

- Igen. Ez az én kabátom. Reméltem, hogy az emberek közül valaki majd felveszi.

- De papírok vannak ennek a kabátnak a zsebeiben, nagyon veszélyes papírok. Tud maga erről?

- Igen – feleltem nyugodtan, szinte nemtörődöm módon, mivel a félelmem teljesen szertefoszlott –, én magam írtam őket.

- Akkor tehát tudja, hogy mit tett?

- Természetesen.

- És miért tette?

- Mert az utóbbi húsz évben szerettem és csodáltam Adolf Hitlert és a német népet!

S boldog voltam, ó, olyan boldog, hogy kifejezhettem hitemet az emberfeletti emberben, akit a világ félreértett, gyűlölt és elutasított. Nem sajnáltam, hogy elveszítem a szabadságom azért az örömért, hogy tanúságot tehetek a dicsőségéről, itt és most, 1948-ban.

- Mehetnek és feljelenthetnek, ha akarnak – tettem hozzá szinte győzedelmesen, egyenesen a két elképedt férfi arcába nézve.

Ám egyikük sem mutatta a legcsekélyebb vágyat sem arra, hogy feljelentsen. Éppen ellenkezőleg, az, aki velem beszélt, egy-két másodpercig láthatóan meghatódva nézett vissza rám, majd felém nyújtotta a kezét, és így szólt:

- Németország nevében köszönjük.

A másik férfi is kezet rázott velem. Elismételtem nekik a szavakat, amiket a szórólapomra írtam:

- Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk!

Majd a magasba lendítettem a jobb karomat, és úgy tisztelegtem nekik, ahogyan az a dicsőséges években volt szokás:

- Heil Hitler!

Nem merték kimondani a tiltott szavakat, ám a mozdulatot viszonozták.

A kabátomat a kezében tartó férfi visszaadta azt nekem.

- Dobja ki egy kisebb állomáson, ahol a vonat nem áll meg – suttogta –, nincs értelme felesleges kockázatot vállalni.

Megfogadtam a tanácsát. A kabátot – és a benne lévő papírokat – biztosan hajnalban találták meg, ahogy egy Duisburg és Düsseldorf közötti kis állomás peronján fekszik, aminek a nevét sem tudom. A két férfi már rég leszállt addigra a vonatról.

Düsseldorf neve a nemzetiszocialista harc korai időszakát idézte fel bennem, azokat a napokat, amikor a franciák elfoglalták a Ruhr-vidéket, az első világháborút követően. Felidézte számomra a Führer egyik, 1926. június 15-én ott elhangzott beszédét is, amelyből egy mondatra pontosan emlékeztem:

- Isten az ő kegyelmében csodálatos dolgot ajándékozott nekünk: ellenségeink gyűlöletét, amit mi teljes szívünkből viszonzunk.

- Így van – gondoltam – aki nem képes az ilyen gyűlöletre, az nem tud hevesen szeretni sem.

Én szerettem, s gyűlöltem is, és már ezredszerre tudatosult bennem, mennyit vesztettem azzal, hogy nem láttam saját szemeimmel a Führert. Ó, miért érkeztem ilyen későn, hogy csak romokat bámulhatok? Ekkor még nem tudtam, hogy kevesebb mint egy éven belül abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság előtt kell majd felelnem ugyanebben a városban – Düsseldorfban – „náci propaganda” terjesztésének vádjáért.

Közben az ismeretlen vasúti alkalmazott szavai visszhangzottak a tudatomban:

- Németország nevében köszönjük!

E nekem címzett szavak miatt jöttem el ilyen messzire? S azért érkeztem ilyen későn, hogy most, a próbatétel napjaiban érdemeljem ki a Führerhez hűséges emberek szeretetét, amikor már csak ők tartanak ki?

* * *

A vonat továbbhaladt. Még mindig a folyosón voltam, ugyanazon a helyen állva. Nem éreztem sem fáradtságot, sem álmosságot, noha ez már a harmadik éjszaka volt, amit ébren töltöttem. A veszély és a Führerünk iránti odaadásom izgalma erőt adott nekem, míg a dicsőséges és váratlan szavak emléke, amelyeket az őt szeretők ezreinek egyike mondott nekem – az első német, akivel az országban beszéltem – örömmel és büszkeséggel töltött el. Hamarosan már Németországon kívül leszek, de vágyom arra, hogy visszatérjek – noha el sem tudom képzelni, hogyan –, és megint ugyanezt tegyem.

Megérkeztünk Kölnbe, egy újabb lerombolt városba. A ragyogó reggeli napsütésben ismét csak a kiégett és elpusztított házak végtelen sorait láttam, s az elhagyatott utcákat. A látvány így talán még szívfájdítóbb volt, mint az este tompa fényénél. A vértanúságot szenvedett város tátongó sebei minden szörnyűségüket megmutatták, bosszúért kiáltva.

Figyeltem, ahogy az emberek a vasút szintje alatti utcákon járkálnak, ugyanazok az elgyötört és méltóságteljes arcok, amelyek egész Németországban láthatók. Amikor egy, az utca fölé épített hídhoz érkeztünk, kidobtam az utolsó szórólapjaimat, és az utolsó csomagot, némi zöld papírba burkolt cukrot (és természetesen hozzá egyet a papírjaim közül). A vonat megállt a hídon, s néztem, ahogy az emberek felveszik az üzenetemet. Vetettek egy pillantást a papírra, meglátták a horogkeresztet a tetején, és gyorsan zsebre vágták. Ilyen olvasmányt nem lehetett már nyilvánosan olvasgatni. A zöld csomag sokáig hevert az utca közepén, majd egy kerékpáros fiatalember megállt, és felvette. Érezte, hogy cukorrögök – vagy talán cukorkák – vannak benne, bárhogy is, valami, ami ehető. Belerakta a kerékpár kosarába, és elillant.

Elképzeltem, ahogy hazaér – egy pincébe vagy egy félig rombadőlt ház keskeny szobájába – s kinyitja, majd meglátja a Nap régi, szent jelképét – ami a nemzetiszocializmus szimbóluma is – a papír tetején, és elolvassa az írást. Később megmutatja a barátainak is, akik megkérdezik, hogy honnan szerezte, ő pedig így felel:

- Sehonnan. Az égből pottyant le az utcára. Az Istenek küldték.

Igen, az Istenek. S a remény szavai eljutnak az ország egyik végéből a másikba.

A vonat váratlanul megindult visszafelé. Elárult hát végre valaki, és megkérnek, hogy szálljak le? Nem. Még jó néhány hónapig nem tartóztattak le, ám akkor éppen itt, Köln állomásán történt, saját mélységes ostobaságom, nem pedig egy német árulása miatt. A szerelvény csupán egy másik vágányra állt át. Ahogy elhaladtunk egy romos ház előtt, aminek csak a földszintjét lakták, az ajtó mellett észrevettem egy tálkát. Kóbor macska evett valamit belőle, valami fekete, vízbe áztatott kenyérféleséget, azt, amit valószínűleg ezek a szegény emberek nélkülözni tudtak. Nagyon meghatódtam azon, hogy az éhező nép ilyen kedves figyelmet tanúsít az egyszerű állatok felé, egy rombadőlt város közepén.

A vonat lassan megint elindult. Egy időre visszamentem a fülkémbe, ahol a két indiai lányt egyedül találtam. Hála az égnek, a zsidók nem voltak ott! Az ablakhoz álltam, és tovább figyeltem mindazt, ami Kölnből maradt, majd a harcos kasztból származó lányhoz fordultam, aki előző este azt mondta, hogy szeretné, ha Hitler életben lenne, s bengáli nyelven megszólítottam:

- Nézd! Nézd, mit tettek a gyönyörű Németországgal, a Führerem földjével!

S könnyekben törtem ki. Azután visszaemlékeztem a pompás, csillagos égre, amit a folyosó ablakából láttam, a Sötétkék Istennőre, a Pusztítás Anyjára, akinek jelenlétét azon az éjszakán éreztem. A háború alatt, a távoli Indiában ellátogattam a templomaiba, s vérvörös hibiszkuszfüzéreket áldoztam neki Hitler győzelméért. A kérlelhetetlen Erő nem válaszolt az imámra, de tudtam, hogy az Istenek útjai kifürkészhetetlenek. Arcomat az ég felé fordítottam, mintha a Sötétkék Istennő ott lenne, láthatatlanul, ám mindent áthatóan – és ellenállhatatlanul –, a romok felett állva.

- Kali Ma – kiáltottam fel megint bengáliul –, Pratishod kara! Káli Anya, állj bosszút!

A hindú lány látta, mennyire megindultam, s hallotta a mennyekhez intézett kérésemet. Felnézett rám a sarokból, s így szólt:

- Savitri, hidd el, megértelek. Ezek az emberek szégyenletesen bántak Németországgal.

* * *

Aachen, egy újabb város romokban. A vonatunk ismét megállt. Mostanra már reggel kilenc óra körül járhatott az idő. Egy kedves, szimpatikus külsejű nő érkezett, hogy kitakarítsa a fülkét. Látva, hogy egyedül vagyok, és nincs ellenemre a beszélgetés, megszólított. Megmutatta nekem a vonatból is látható romokat, és közölte, hogy az egész ország ugyanilyen állapotban van.

- Alles kaputt – mondta.

- Jawohl; alles kaputt – ismételtem –, minden a porba hullott. Ám ez még nem a vég. A nagyszerű napok visszatérnek még, higgyen nekem!

Nem maradt már több szórólapom, így nem tudtam adni neki, de kívülről tudtam a tartalmát. Elmondtam hát neki, hogy mit írtam:

- Tiszta arany vagyunk, amit a kohóba vetettek, hogy próbára tegyék. Lángoljon és bömböljön csak! Nincs semmi, ami bennünket elpusztíthatna. Egy napon feltámadunk, és ismét győzedelmeskedünk! Reméljetek és várjatok!

Elképedten nézett rám, mintha nem is merné elhinni, hogy valóban hallotta a szavaimat.

- Kicsoda maga? – kérdezte.

- Egy árja a világ túlsó feléről – feleltem –, egy napon pedig az egész faj éppen úgy fog felnézni a német népre, ahogyan én teszem most.

És suttogva, miközben megszorította a kezemet, hozzátettem:

- Heil Hitler!

Ismét rám pillantott, s az arca most már ragyogott.

- Igen – mondta –, ő szeretett minket, a szegény munkásembereket, a valódi német nemzetet. Soha senki sem szeretett minket úgy, mint ő. Gondolja, hogy esetleg él még?

Mivel nem voltam biztos benne, így feleltem:

- Ő soha nem halhat meg.

Ekkor néhány ember érkezett, mi pedig elbúcsúztunk egymástól. A két zsidó lány sétált a folyosón a színpadi rendezővel. Az a nőstény, aki pokolbéli ördögként beszélt előző este, egyetlen szót sem szólt hozzám – az Isteneknek legyen hála –, ám a másik, amint meglátott, haragosan felkiáltott. Bizonyára úgy érezte, hogy amit mond, örömmel tölti el a rendezőt.

- Hol volt egész éjjel? – kérdezte tőlem.

- A folyosón álltam.

- Miért nem volt a helyén, a fülkében?

- Friss levegőre volt szükségem. De egyébként is, kinek mi köze hozzá, hogy ültem vagy álltam?

- Friss levegő, na persze! – kiáltotta – Az átkozott németeket etette egész éjjel! Mintha nem tudnánk!

- Csak etettem őket – gondoltam –, tehát nem tudják a teljes igazságot.

- Talán nem etethetek azt, akit akarok a saját pénzemből? – kérdeztem vissza – Szeretném tudni, hogy milyen joga van ahhoz, hogy a magánügyeimbe avatkozzék!

Ekkor a rendező is beszállt a párbeszédbe.

- Menjen csak és éljen köztük, ha ennyire csodálatosnak találja őket! Éljen főtt krumplin és lakjon pincében, ahogyan ők teszik, s majd meglátjuk, hogy fog tetszeni magának!

Szemeim felcsillantak, szívem pedig hevesebben kezdett verni a gyönyörű élet előérzetére, amit a magaménak szerettem volna vallani. Anélkül, hogy megértette volna, mit is mondott, a zsidó leghőbb, legkedvesebb vágyamat öntötte éppen szavakba.

- Istenek a mennyben – gondoltam vágyakozó mosollyal –, segítsetek, hogy visszatérhessek ide, s a Führer emberei közt élhessek!

Ám a zsidó csak nem hallgatott el. Némaságom és boldog arckifejezésem idegesíthette.

- Szégyellhetné magát – folytatta –, a brit katonákra kellene gondolnia, akik ebben az országban vesztették életüket, mielőtt vajat és cigarettát ad ezeknek az embereknek.

- Israel B. T. úr – válaszoltam, hangsúlyozva az Israel-szót, amelynek minden zsidó név előtt ott kellett állnia a nemzetiszocialista uralom időszakában –, én éppenséggel félig brit vagyok, a másik felem pedig legalábbis európai. Maga viszont sem nem brit (leszámítva az e szóval történő visszaélést), sem pedig európai.

- Tudja, mi maga? Egy átkozott náci! – ordította erre torkaszakadtából az egyik zsidó lány, hogy a kocsiban ülő valamennyi angolul beszélő utas hallja. Az arcom felragyogott. Ez volt a legnagyobb dicséret, amiben Indiából történő távozásom óta nyilvánosan részesítettek, akartam mondani nekik, de megőriztem a higgadtságomat. Még mindig Németországban voltunk, s nem volt semmi értelme, hogy tovább dühítsem ezeket a veszett kutyákat, szükségtelen bajt hozva a saját fejemre. Szabadnak kellett maradnom, hogy visszajöhessek, és folytathassam a tevékenységem itt.

A veszekedés elsimult, ahogy mindig is szokott, én pedig ismét az ablakban álltam, egyedül, arcomat a szélbe fordítva. Véghezvittem, amit akartam, legalábbis egyelőre. Visszatekintettem a Németországban eltöltött tizenöt megfeszített órára. Visszagondoltam a romok között lakó, éhező emberekre. Ötszázan közülük megkapták az üzenetemet, s közülük bármelyik elvihette volna a papírt a rendőrségre, mondván, hogy a Nord Expresszből dobták ki, majd a kapott jutalomból elegendő ételt vehetett volna a feketepiacon ahhoz, hogy akár egy hónapig ellássa magát, a vonatot pedig megállíthatták és átkutathatták, engem pedig letartóztathattak volna. De nem történt semmi. A négyszáz mérföldes út során véletlenszerűen kiválasztott ötszáz németből egyetlen egy sem akarta elárulni a Horogkereszt szent jelképét, sem pénzért, sem ételért, sem pedig tejért a gyermekének. Még jobban csodáltam ezt a népet, mint a diadalmas 1940-es évben.

- Führerem népe – gondoltam –, valahogyan vissza fogok térni hozzátok. Osztozni kívánok vértanúságotokban, s az oldalatokon akarok küzdeni ezekben a sötét napokban, várni a nemzetiszocializmus második hajnalára.

* * *

Minden nehézség nélkül léptük át a belga határt. A vonat most már Ostende és a tenger felé tartott. Ismét a folyosón állva egy indiai himnuszt énekeltem Sivához, a Teremtőhöz és Pusztítóhoz, éppen azt a himnuszt, amit több mint egy évvel ezelőtt is énekeltem, Izlandon, a lángoló Hekla lejtőin, amikor az éjszaka során szembenéztem a vulkán kitörésével. Szabályos időközönként földalatti morajlások feleltek a dalomra. Most pedig úgy éreztem, hogy a megváltó háború zaja – az általam megidézett, eljövendő, ellenállhatatlan Bosszú hangja – válaszolt nekem. Újabb romok közül – ezúttal az egész világ romjaiból – Hitler szeretett népe, azok az emberek, akik nem lettek árulómmá, támad fel egy napon újra, mondta a Hang.

Ennek a napnak az estéjén, 1948. június 16-án visszaértem Londonba, néhány héttel később pedig az Istenek teljesítették a kívánságomat. Ismét Németországban voltam, s több mint hatezer szórólappal – nyomtatottakkal, és nagyobb méretűekkel is –, léptem be a francia zónába, amiket szintén én írtam. Új életem, vagy inkább az a szakasz, ami egész életem betetőzése volt, ekkor kezdődött.

1 Ram Gopal (1912-2003) tánccsoportjáról van szó.

2 Ram Gopal.

3 Elwyn Wright.

4 Ben Topf.