Mindörökkön-örökké — VIII. — 1938

“Würde man die Menschheit in drei Arten einteilen: in Kulturbegründer, Kulturträger und Kulturzerstörer, dann käme als Vertreter der ersten wohl nur der Arier in Frage. ”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 243. old.¹

Teltek-múltak az évek. Megdöbbentő hatalmad vitathatatlanul kiterjedt az egyre növekvő Birodalomra. Az egész világ – a félrevezetettek világa – növekvő csodálattal tapasztalta nagyságod élményét, és én magam is egyre jobban csodáltalak.

Sok ezer mérföldnyi távolságban – mert a Sors úgy akarta, hogy ott maradjak – a Te szellemedben, az örökkévaló igazság nevében beszéltem. Egyedül jártam utadon, sohasem feledve, hogy egy nap visszatérek majd, és látni foglak Téged diadalodban, hogy egy napon minden ember közül éppen én leszek kiválasztva arra a kimondhatatlan megtiszteltetésre, hogy az eljövendő idők nyelvén elmondjam a világ valamennyi árjájának történeted nem is sejtett értelmét.

Utaztam és beszéltem. Indiai városok estélyein, indiai banyanfák árnyékában, keresztül-kasul India tájain számtalan barna bőrű, fekete szemű emberben az Árja Istenek iránti ősi hűséget, s a pénz modern rabigája iránti gyűlöletet ébresztettem fel – az árja kisebbségben pedig közös faji büszkeségünket. Beszéltem a nyugati pogányság alkonyáról és a sötét kor hajnaláról, melyben ama Ember zsidó hitvallása végül győzedelmeskedett az élet árja krédói felett. Idéztem a keserű szavakat, melyeket Julianus császár mondott a harcmezőn haldokolva, kifejezve kétségbeesését a világ láttán, mit hiába próbált megmenteni a romlástól:

- Győztél, galileai!

Magasztaltam a régi, kasztok tagolta Indiában még rejtve élő keleti árjaságot – hűségesen, várakozó mozdulatlanságában. Szívem minden hevével küzdöttem ama Ember egyenlősítő hitvallásai ellen – a zsidó hitvallások ellen, burkolózzanak bármiféle álöltözetbe is. S beszéltem diadalmas Hajnalodról és az eljövendő napokról, melyek során kelet és nyugat faji arisztokráciája egyesül a halhatatlan árja írásban megőrzött isteni igazságban. Sokszor idéztelek Téged is, az új, világméretű Ébredés Lelkét, a germán és hellén istenek Fiát és Megbosszulóját, a Megmentőt, ki végre, az ezerhatszáz évvel ezelőtt kudarcot vallott hívására válaszolt.

A trópusi légkörben csendültek fel örök szavaid, az igazság és büszkeség szavai, melyeket egy másik nyelven mondtam ki. Hallatukra sok barna arc ragyogott fel, sokan ütötték össze tenyerüket, mert e szavakban a tömeg felismerte a Bölcsességet, mely Indiát uralta a halhatatlan, régmúlt napokban. És a tömegben sok világosabb arc – nemes vonásokkal és figyelmes szemekkel – fürkészőn pillantott fel rám, mert e szavakban a kevesek meghallották és megérezték az árja bölcsesség visszhangját, melyet őseik a dicsőséges, távoli északról hoztak magukkal, hogy valamennyi föld bölcsességévé váljon. Egyszer pedig egy idős férfi jött oda hozzám, mikor befejeztem a beszédem, és a szavaidra utalva így szólt:

- Melyik ősi szent iratból idézted ezt az igazságot?

Könnyek szöktek a szemembe, ahogy felismertem a hidat, mit az Idő áramán által vetettél jelenlegi világunk és legtávolibb ifjúkora közt, a Te szeretett néped és rasszának – közös rasszunknak – tündöklő harcosai közt, kik által az Árják hírneve oly régen betöltötte Indiát; és a tér mérhetetlensége felett, a Te szeretett Földed és minden más föld között, ahol az Árja rassz szelleme uralkodik. Váratlanul eszembe ötlött, hogy az árja világ legkülső peremén állok, alig száz mérföldnyire Burmától és Kínától, és a szívem megdobbant, ahogy kimondtam neved.

* * *

Ekkor találkoztam a déli árják legbölcsebbikével, a csendes Baráttal, aki megértette a Hajnal jelentőségét, s aki a leírt szó és gondolat útján, türelmes tevékenységgel a sötétségben, nagyszerű Új Rended kiterjesztését tervezte és készítette elő az egész világ számára.² S ez a Bölcs így szólt hozzám:

- Menj vissza oda, ahová a kötelesség szólít! Menj, eljött az idő, indulj egyenesen Hozzá, a nyugat Vezéréhez, mivel egyedül Ő fogja megérteni lángoló hited, mert egyedül Ő köszönti majd szereteted és gyűlöleted, s megad neked mindent, hogy megtégy minden tőled telhetőt! Ne maradj itt, menj egyenesen Hozzá, aki az Élet és a Feltámadás, örömteli tettek ismeretlen földjére, bánkódás és pihenés nélkül!

- Egy év vagy egy kicsivel több idő múlva, ha elvégeztem mindent, amit meg kell tennem itt, ha a hatalmas Aryavartában több ember érti meg, miért jöttem, s áll készen arra, hogy üdvözölje terjedő fényünket, akkor majd elmegyek, s elmondom fivéreinknek: látjátok, keleti módon, keleti szavakkal, s a megértéssel, melyet a tiétek kivételével a minden köteléktől mentes szabadság megadott nekem, meggyorsítottam az árja uralom ősrégi álmának, a világméretű erő álmának beteljesülését!

- Menj most, egy év múlva már túl késő lesz! – felelte a Bölcs.

Miért nem hittem neki? Mikor tisztában voltam pogány Hajnalod hatalmasságával, miért maradtam oly távol a veszélytől és a kötelességtől? Mi tette vakká szemeim a közelgő vihar előjeleire? Minden szeretetem és gyűlöletem ellenére mi tartott vissza? A gonosz sors – vagy diadalmas tervek, melyeket egyetlen ember sem ismer? A mindenható Isten tervei?

¹ „Ha az emberiséget három csoportra, kultúra-alapítókra, kultúrahordozókra és kultúra-elpusztítókra osztanánk, akkor valószínűleg csak az árjákat tekinthetnénk az első csoport képviselőinek”.

² Savitri itt férjéről, Asit Krishna Mukherjiről beszél.

Mindörökkön-örökké — VII. — 1935

“… eine neue Weltanschauung und nicht eine neue Wahlparole.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 243. old.¹

Egy csodálatos középkori város, tele örömmel és e nagyszerű, új korszak látványosságaival: a régi Nürnberg. Ferde tetős, rácsos ablakú fachwerk házak, virágládákkal minden ablakpárkányon, s róluk ezernyi hatalmas, ragyogó és vérvörös lobogó lóg, a szent Jelet – az ősi szvasztikát – viselve feketében, a fehér korong közepén. Gótikus stílusban épült katedrálisok, égbe törő, faragott tornyokkal, a Szűzanya és az egykori szentek szobraival, akik a lélek törekvését hirdették az Elérhetetlen felé. Itt, kapuik, és egy régi kor házai előtt a jelen Ifjai énekelték diadalmasan a büszkeség és a feltámadás dalait, egybefoglalva régit és újat, az örökkévaló Németországot, az örök nyugati árjaság ébredését keresztény szendergéséből. A városhoz közeli, hatalmas stadionban, félmillió ember szeme láttára pedig a Reichsparteitag, e csodálatos feléledés rituális megszentelése zajlik éjjel-nappal, kimondhatatlan ragyogásban.

A napfényben: a Munka Szentsége, a termékeny Föld imádata, az Árja Ember ereje és tehetsége, az előbbi legszebb gyermeke, büszkesége, gyönyöre, legfényesebb gyümölcse előtti hódolat a Nap hosszas ölelésében. Gabonatermesztő, bányász és fegyverkészítő, a villám-erő csodáinak munkása, összhangban az élet és az igazság céljaival, összhangban a Nap nagyszerű szándékával – a Nap dicsőségében történő uralommal – a föld szülte fajban.

Harci zenével, dalokkal és zászlókkal, vállukon hordozva a Munka megszentelt szerszámait – az Ásókat, mik megnyitják Földanyát az életadó Napsugarak előtt – büszke fiatal emberek érkeznek kétszer kilences rajokban, mögöttük a munkavezetők és a leányok – a holnap egészséges, dolgozó anyái – derűsek és erősek, mint maga a Földanya. S ahogy a felvonuló katonák fegyverükkel tisztelegtek, az ifjak, ünnepélyes mozdulattal, ásóikkal, a békés erő harci eszközeivel viszonozták ezt. S hangosan és tisztán, a harci dalok szünetében, megidézték azokat, kik Németországért adták életüket a megszabadító küzdelem időszakában, a dübörgő dobok két, komor felzendülése között fiatal hangjuk a rituális szöveget ismételte:

- Készen állunk csakugyan!

Készen arra, hogy megműveljék az isteni Földet, a Hazát, melynek élete a miénk, készen arra, hogy bővelkedővé, készen arra, hogy naggyá tegyék!

S hozzájuk és a sok ezernyi emberhez fordultál, szeretett Vezérem – Vezérünk! És ezernyi mellkasból tört elő a tomboló büszkeség, öröm és szeretet ritmikus kiáltása, új Németországod kiáltása:

- Sieg Heil!

* * *

A sötét éjben: a Csend Szentsége – és felmagasztalásod, ó, Vezérem, Németországgal együtt, a Fény Templomában.

Gránitszerű mozdulatlanságban álltak a Barna Zászlóaljak, zárt alakzatban, melyek közt hosszú, egyenes, üres közök húzódtak. Élő képe a tudatos keveseknek, kik a végtelen időn át életben tartották szívükben örökkévaló igazságod, őrködtek és reméltek minden reménytelenség ellenére, s várták a rég vágyott Árja hajnalt. A súlyos sötétségben vártak Rád, s velük együtt, néma csendben, ezrek várakoztak, anélkül, hogy arcukra egyetlen fénysugár is hullott volna.

Azután váratlanul felléptél a legszélesebb útra, mi a magasan fekvő emelvényhez vezetett. Több száz kéken áttetsző pillér, álomszerű fényoszlop döfött számlálatlan rejtett forrásból a sötét égbe a hatalmas stadion külső falai körül mindenütt, körülvéve téged, ahogy tovább haladtál, körülvéve mozdulatlan Harcosaid, s az egész, néma, elbűvölt tömeget, leválasztva a világtól a kiváltságos területet – a megszentelt teret –, hol valamennyi nyugati árja közül a legelsők, a Te néped mutatott be áldozatot saját, büszke lelkével, és ébredt Rassza Isteniségének tudatára. Elérkeztél helyedre, magasan a tömeg felett – a szélesebb külvilág felett –, s ott álltál némán, ötszázezer ember csendjében, kik együtt várakoztak eltökélten, közös hitben, közös imában és közös imádatában az Egyetlen valódi Istennek, Nemzetük és Fajuk Lelkének, a bennük felkelő Nap ragyogó Lelkének. Csendben, néma csendben vártál velük, a feltámadás moccanása előtti sír csendjében, az őseredeti Éj, a mindenség anyja csendjében, az Élet moccanása előtt.

Azután lassan, a stadion széléről – lassan és csendesen – zászlóvivők végtelen menete özönlött a Barna Zászlóaljak zárt alakzatai közé. Tovább lépdeltek a foszforeszkáló oszlopok földöntúli sorának kísértetiesen kék, tükrözött fénye alatt, mely mágikus körbe vonta a helyet, s fénysugár vetült rájuk. Tovább haladtak, miközben ragyogó, vörös folyamok tartottak lábaid felé, lassan és csendben – az új élet-vér folyamai, ellenállhatatlanul élénkítve a hatalmas, sötétségben fekvő, halálszerű mozdulatlanságban lévő testet. S csend uralkodott, mágikus csend, melyben mindent elsöprő teremtő erők működtek, elragadtatott csend, melyben a teremtő szeretet Istennel, az örökkévaló Élettel lépett közösségre. Csend egy fél órán vagy egy egész órán át, esetleg még hosszabb ideig? S aztán, hirtelen, teremtő bűverőként a sugárzó nyugalomból, az élet, büszkeség és hódítás dala, majd a beszéded, onnan a magasból, az új Árja Hit első oltáráról, az Előtted imádatba dermedt Németországhoz szóló beszéded, s Németországon túl, hatezer mérföldnyi távolságra onnan hozzám, kihez az éter hullámai vitték el, s elvitték az egész Árja Rasszhoz. Azután ismét dalok, a halott hős, Horst Wessel dala, ki most már mindörökké él, s a jól ismert nemzeti himnusz: „Németország mindenek felett…”

- Mindenek felett? – kérdezték akkor sokan, szívük mélyén már gyanakodva és rejtett féltékenységgel. S a dalok és néped éljenzése és a hangod és a csended és az ő csendjük mind azt visszhangozta:

- Igen!

Én pedig, felidézve a régmúlt évszázadokat, az árják hosszú, terméketlen, reménytelen küzdelmét a zsidó rabiga ellen, attól a naptól fogva, hogy tarszoszi Pál Athénbe tette a lábát, azt gondoltam, miért ne? Igen, miért ne, Vezérem honfitársai, ha méltóak vagytok Hozzá és a feladathoz? Ha a szabadságba és diadalba tudtok vezetni, ahogy Ő vezetett titeket?

* * *

A napfényben a lobogók felszentelésének ünnepélye.

Egyik kezedben a „Vérlobogót” tartod, azt, ami a tizenhat első mártír vérét viseli. Akkor estek el ők, amikor megpróbáltak a hatalomba segíteni Téged, életüket Érted és Németországért áldozták tizenkét évvel ezelőtt. Másik kezedben az új zászlók, azok, mik a régiek lángoló hitével fogják ösztönözni ifjú harcosaidat, azok, miket végig kell hordozni délre és északra, keletre és nyugatra, minden germán néphez a Birodalmon kívül, elvinni redőik között nagyszerű üzeneted az egységről, büszkeségről és erőről.

Rajtad, a Vezéren és Megmentőn keresztül, Rajtad, az élő Birodalmon, a Nemzeti Lélek papján, magán e Lelken keresztül áramlott a holtak rejtélyes ereje, a határtalan szeretet és megbánás nélkül ejtett tiszta vér mágikus ereje, a véré, melyen minden nagyság alapul. Az új zászlók fényes-vörös redőibe, a hófehér korongba és az ősrégi hatalomjelképbe áramlott, melyet a korong viselt, a szent Szvasztikába, a Nap életerejének szimbólumába a régi árják körében, Németország és az Árja Rassz újraéledésének Jelébe, a te Jeledbe, a mi Jelünkbe mindörökre.

S megkapták a „Vérlobogó” értékét, a holtak értékét, kik Érted, a hatalmadért estek el, hogy néped váljon Európában és azon is túl az Ébredő Árjaság hírnökévé.

Nem voltam ott. A távolból figyeltem csak az új, nagyszerű rítusokat, az új civilizáció első rítusait, ama civilizációét, melyre korról korra vágyakoztam az árja emberiség megromlása óta.

Nem voltam ott – sajnos! Mégis éreztem, hogy álmaim Napja eljött végre, hogy a Napszülött réges-régi büszkesége győzelmet aratott a hazug tanítások felett, melyeket az árják, szégyenszemre, egykor hangosan üdvözöltek, hogy az egészséges, erős, ifjú és férfias szépség kultusza, az én kultuszom, kettős törekvésem, mely egyszerre északi és hellén, örökkévaló lelkem, mely ezerötszáz évre elhallgattatott és bemocskoltatott, diadalmaskodott Rajtad és Nemzeteden keresztül!

Figyeltem, ahogy átadod Rasszunk ősi Szimbólumának, mely zászlóidat díszítette, a megifjodás folyadékát, a modern hősök vérének mágikus erényét. S szívem mélyén köszöntöttem az áldott színeket, és azt gondoltam, bárcsak szemtanúja lehetnék, hogy keleten és nyugaton is a szélben lobog a Napszülött uralmának jelképe, az örök Szvasztika, a Legjobbak Szimbóluma!

¹ "... egy új világnézet, nem pedig egy új választási jelmondat".

Mindörökkön-örökké — VI. — 1933 (január 30.)

“Für was wir zu kämpfen haben, ist die Sicherung des Bestehens und der Vermehrung unserer Rasse und unseres Volkes, die Ernährung seiner Kinder und Reinhaltung des Blutes, die Freiheit und Unabhängigkeit des Vaterlandes, auf daß unser Volk zur Erfüllung der auch ihm vom Schöpfer des Universums zugewiesenen Mission heranzureifen vermag.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 234. old.¹

Aztán eljött a napok Napja, az öröm és az erő Napja, az újjáéledt Nyugat születésnapja. A Nap, amikor tizenhárom évnyi emberfeletti küzdelem után kezeid közé került mindazok sorsa, akiket a legjobban szerettél, azoké, akiket bámulatos korunkban valamennyi isten a legerősebbekké és legjobbakká kívánt tenni.

Óceánként állt ott a hatalmas, várakozó tömeg, nyugtalanul és reménykedve, nem merve még biztosra venni; várva, hogy üdvözölhesse a régóta kívánt hírt, várva, hogy megtudja: diadalmaskodtál; várva, hogy megélje a harcoló Németország hosszú életének legnagyszerűbb óráját, az Új Korszak kezdetét, az elmúlt évek és a régmúlt idők türelmes, mindennapi hősiességének csúcspontját. A percek egymást követték, s mind egy-egy órának tűnt. Ahogy telt-múlt az idő ezer meg ezer mellkasban vert egyre gyorsabban a szív. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Vártak, ahogy a kiszáradt föld várja a megtermékenyítő esőt a száraz évszak végtelennek tűnő megpróbáltatását követően, ott, ahol a zápor hiánya a halált jelenti. Ahogy a táj homályba burkolózik a közelgő Hajnalt várva, úgy várt néped egyre növekvő számban azon a napon, a Reich elnöki palotája előtt gyülekezve, várva a varázslatos szavakat, győzelmed – s az ő győzelmük – bejelentését.

Mozgolódás támadt a tömegben, majd egy hosszú másodpercre teljes lett a csend, s ezt az ünnepélyes csendet közeli barátodnak, a kezdeti idők hűséges harcosának, az ország utánad következő első emberének² hangja törte meg:

- Vezérünk hatalmon!

Egy újabb pillanatig ismét csend, egy másfajta csend, a szomjas föld azon csendje, melyet az első esőcseppet követően az égnek áldozott, ahogy a szél elcsendesedik, az elragadtatás peremén egyensúlyozó, kimondhatatlan öröm csendje. S azután a tombolva lelkesedő emberi óceánból egyetlen mennydörgő kiáltás szakadt fel váratlanul, visszhangozva és százezerszeresen felerősítve, egyetlen hosszan zengő, elementáris kiáltás, az öröm egyetlen, végtelen felzúdulása – a Te néped hangja, Isten Hangja, aki a Természet Választottaiban lakozik:

- Vezérünk hatalmon! Szabadok vagyunk!

A férfiak kezet ráztak egymással, a nők egymás karjaiba borultak, s örömkönnyek gördültek le sugárzó arcukon.

Majd a lelkes tömeg lassan szétoszlott, minden férfi és nő, ifjú és leány messzire vitte a Nap diadalmas hírét:

- Vezérünk hatalmon van! Németország feltámadt!

S a megcsonkított ország széltében-hosszában felcsendültek a harangok, dobok dübörögtek és harci trombiták harsantak fel, s zenéjük évszázadok óta nem fejezett ki ekkora boldogságot. Minden ablakból széles zászlók lógtak, rajtuk a Nap és az Árja Faj szent Jelképe, s a zsúfolt utcák mentén, a vérvörös, fekete és fehér, hullámzó lobogók végtelen sora alatt az immár halhatatlan rohamosztagosok meneteltek, azok, kiknek állhatatos áldozathozatala és elkeseredett küzdelme a hatalomra juttatott Téged, s akik büszkén énekelték a halhatatlan dalt.

Szerte a vidékeken, amiket nemrégiben elszakítottak legyőzött Szülőföldedtől, s minden olyan vidéken, ahol néped a Birodalomtól mesterséges határokkal elszakítva élt, akár már évszázadok óta, hatalmas reménység feltámadása üdvözölte a dicsőséges hírt, mit mostanra már az egész világ megtudott, a reményt, hogy hamarosan a vér testvérisége egyesíti majd minden emberedet egyetlen, büszke, nagyszerű Birodalomban, hogy új, élő hited ösztönzésére minden művi határ ledől, hogy néped nemsokára szabadságban, erőben és örömben kelet és nyugat felé is terjeszkedni kezd, akár békés úton, akár háborúban, a többi nemzet féltékeny szembeszegülése ellenére is, beteljesítve a nagyszerű sorsot, mit a Természet rótt ki rá.

* * *

A felsőbbrendű emberiség ősrégi ellenségei megdöbbentek, mert a tomboló örömnek eme hangos kitörésében, mely az új Németországból indulva világszerte visszhangot vert, rég megszilárdult uralmuk lélekharangjának kondulását hallották, csakúgy, mint abban a hatalmas, csendes reményben, mit képtelenek voltak elfojtani, s érezték első jeleit felemelkedésük végének, mely mindörökké tart majd. Gyűlöltek Téged és rettegtek Tőled, titkos összejöveteleiken pedig elkezdték előkészíteni hazugságaik és alkuik sátáni hálózatát, melynek segítségével azt tervezték, hogy valamennyi faj és nyelv gondolkozás nélküli, óriási emberi csordájának ostoba dühét Ellened és néped ellen izgatják, azt a buta, egyetemes csordát, mely nem ismert Téged és képtelen volt megérezni álmod szépségét.

Birodalmad határain túl néhányan a világba vetett jobb emberek közül úgy üdvözölték felemelkedésedet, mint a Hajnalt, melyet már ők is vártak. S még náluk is kevesebben várták ezt oly hosszú ideje és oly állhatatosan, mint én magam.

Ahogy a Napot köszöntjük a tengerpartról, milliónyi mérföld távolságából, úgy fogadtam a messzeségből a hatalmas Nap hírét, úgy üdvözöltem hatalmad bejelentését, úgy imádtalak téged a szívemben, Vezérem, ki új büszkeséget és hitet adtál minden árjának, aki méltó a fajára, most és mindörökkön-örökké!

S ahogy néped örömének visszhangja elért hozzám, a nagyszerű álomra gondoltam, ami már korszakok óta az enyém volt: a világ valódi árja uralmának álmára. Csak a mi időnkben teheted élő valósággá ezt a csodálatos álmot. Csak a Te uralmad alatt válhat a rend és a szépség földjévé a világ, egészséges, Pogány világgá, mely iránt oly régóta vágyakoztam már. Szívem mélyén azt kívántam, hogy láthassam hódító szellemedet, ahogy szétzúzza a hamis egyenlőség ember szülte hiedelmeit. Szívem mélyén azt is kívántam, hogy láthassam hódító Birodalmadat kiterjedni egy napon valamennyi tengerpartig, és azt, ahogy az árja vér testvérisége ledönti az ember szülte határokat, ihletett követőid pedig – a világ elitje – uralja az egész földet, mindörökkön-örökké!

¹ „Harcolnunk kell, hogy fajunk és népünk létezését és gyarapodását biztosítsuk, harcolnunk kell gyermekeink ellátásáért és vérünk tisztaságáért, a szülőföld szabadságáért és függetlenségéért, hogy népünk felnőjön ama feladat elvégzéséhez, amit a mindenség teremtője jelölt ki számára”.

² Hermann Göring.

Mindörökkön-örökké — V. — 1932

“Alle großen Kulturen der Vergangenheit gingen nur zugrunde, weil die ursprünglich schöpferische Rasse an Blutvergiftung abstarb.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 316. old.¹

– El innen, el Indiába, a megszentelt földre, ahol az Árja Istenek sohasem haltak meg, s ezért nincs is szükség a feltámasztásukra! – gondoltam – Görögország a pénz után kapdosó idegenek áldozata lett, idegen istenek és idegen tanítások martaléka, én pedig semmit sem tehetek, hogy felébresszem alvó lelkét. Gyermekei újra és újra emlékeztettek, hogy senki vagyok, s hangom nem ver visszhangot a szívükben.

Az újjáélesztett Németországban fajom legkiválóbb népének örökkévaló szelleme kétségtelenül egyre erősödik, s ott van Ő is. Vajon valóban örömmel, teljességgel a sajátjaként üdvözölne engem, egy külhoni árját? Elhinné nekem a népe, hogy szeretem és csodálom őket? Még a hazámban sem hitt nekem senki. Nem, jobb idegennek lenni egy távoli vidéken, pogány nyugati árjának a keleti árja kultúra utolsó fellegvárában, inkább ott, mint Európának abban az országában, ahol saját szellemem napról-napra feljebb emelkedik. Hadd induljak hát útnak! Egy napon visszatérek majd.

Így töprengtem, miközben a hajó délnek tartott velem – át a Vörös-tengeren –, s nem tudtam, hová és mennyi időre vitt magával. Egyedül állva a fedélzeten a sötét ég megszámlálhatatlan csillagát és némelykor, ahogy lefelé pillantottam, a sötét vízben a medúzák számtalan, foszforeszkáló körét figyeltem. E két roppant végtelenség között siklottam, éreztem semmiségem, ámde felismertem egész lényem kimondhatatlan ráhangolódását a világegyetem néma muzsikájára is. Tudtam, hogy ismeretlen sorsom az engem messze felülmúló, hatalmas Sors része. S amit csak tettem, annak kellett lennie. Éreztem, hogy a csillagokból és a sötéten fénylő vizek mélyéből láthatatlan hatalmak vezetnek és visznek (nem számít, miféle vándorlásokon keresztül) oda, ahová mennem kell, évezredek vágyakozásának beteljesítéséhez, az új ifjúság dicsőségéhez a Te új világodban – Hozzád, örökkévaló barát, ki eljön újra és újra.

S minden sugárzó hajnal és minden tüzes naplemente, mit a tengeren megcsodáltam, közelebb hozta a világot ahhoz a nagyszerű, áldott naphoz, mikor is megszerezted a hatalmat, én pedig egyre távolabbra hajóztam. Mégis a saját utamon, a felé az idegen állomáshely felé közeledve, hol a sorsom úgy rendelte, hogy Érted harcoljak, lélekben örökre melletted, mert láthatatlan és széles birodalmad minden határt áthág mindaddig, míg hited az Egészségben és az istentől származó Rendben, az árja szívekben lakozik.

* * *

Megérkeztem Aryavartába, a számtalan faj földjére, ahol a nyüzsgő milliók mind a mai napig földön járó istenekként tisztelik fajom ősi énekmondóinak szőke leszármazottait, ahol nem tartják nagyra sem az aranyat, sem a hatalmat, ahogy a tudást sem, vagy bármit, amit az ember elérhet. Immár hatezer éve csakis a vér tisztaságát értékelték.

S azután csodálatos látvány tárult a szemem elé: Rameshwaram, a templom, mit milliók hite emelt a ragyogó, halhatatlan árja hős, dél meghódítója, Ráma dicsőségére. És láttam a szent, ünnepi hangulatban leledző dravida falu poros utcái és vékony tetői fölé borulni sok emeletes gopuramjait. Sosem hallott zene hangjaira haladtam át a kapun, én is fényes selyembe öltözve, jázminvirágokkal a hajamban, mint India leányai, én, a messzi, nyugati árjaság nagykövete az árja hit fennmaradt erődítményében a távoli délen. A bejáratnál, jobbra és balra is, mintha csak engem köszöntenének, csillogó cinóbervörösben láttam meg a jól ismert jelet, az ősi Napkereket, a mi jelünket. S könnyek szöktek a szemembe.

Hatalmas folyosókon sétáltam, impozáns oszlopok végtelen sorait követve, mellettük elhaladva a termek végét nem volt képes átfogni a pillantásom, csak további oszlopokat és folyosókat láttam. Lépteim nesze különös zajt keltett, s az ajkamról feltörő hangban nem ismertem fel a sajátomat. Mámoros állapotban kószáltam, mintha álomvilágban járnék. Fuvola- és üstdobzene visszhangzott a falak között, ahol égő füstölők és friss virágok illata érződött. Barna bőrű, bársonyszemű, tetőtől-talpig fehérbe öltözött férfiak és szintén barnás bőrű, színpompás öltözetű nők suhantak el árnyakként mellettem, kígyószerű siklással.

Majd hirtelen leszállt az éj, a trópusi, illatokkal terhes, éhségtől és vágytól fűtött, a dzsungel és az erdő buja életével teljes éjszaka. Vaishakha teliholdja ragyogott az ibolyaszín égen, fényével bevonva a hatalmas tornyokat, a faragott kupolákat, a külső falakat és oszlopsorokat, a megszentelt tó mozdulatlan felszínét, miközben a növekvő sötétség betöltötte a termeket és az áldozatot hozó tömeg egyre csak áradt valamennyi kapu felől. Én pedig egyre csak ott időztem, hogy figyelhessem, érezhessem és megismerhessem az élő Árja Pogányság ünnepét egy idegen földön, a meghódított Dél tiszteletadását a megistenült északi Harcos és Király, Ráma előtt, most, a mi korunkban éppúgy, mint immár évezredek óta.

S ekkor a sötétségből zene és mennydörgő dobütemek törtek elő, velük együtt pedig fény tűnt fel, égő fáklyák fénye, miket emberek százai tartottak. S hirtelen szent elefántok sorát pillantottam meg a fényben, ahogy csillogó díszben haladtak heten, mindegyikükön a rítus vörös sávjai, erőteljes homlokukon a szantálfa kenőcs csíkjai, tornyosuló hátukat pedig skarlátszín, aranyrojtos szövet borította. Ráma és Szíta körmeneti szekere követte őket, elhaladtukban rájuk szórt virágokkal borítva. S a fáklyák rőt izzása beragyogta a sötét arcokat. Sokan közülük szabályosak és csodálatosak voltak. A félmeztelen ifjak, kik az elefántokat hajtották, s mindazok, akik a fáklyákat vitték, olyanok voltak, mintha görög istenek élő bronz hasonmásai lettek volna.

Figyeltem, ahogy elhaladnak, figyeltem, ahogy menetük egyre távolodik a visszhangzó, oszlopos folyosók mentén, a holdfényben ragyogó szent tó körül. S a szemembe immár másodszor szöktek könnyek, mert egy pillanatra gondolatban visszatértem Európába, ahol oly sokáig éltem, s oly sokáig álmodoztam nosztalgikus szomorúsággal egy töretlen pogány szertartásról. Európába, ahol, tudtam, erős hívásod szólította népedet az Árja szellem új felemelkedésére, sőt, az új Árja lélek benne történő megszületésére; egy ifjú, teremtő hit valamennyi, hozzá illő jelével és ragyogásával, a rend és szépség spontán szeretetével összekapcsolódva. A büszkeség új német hitvallásának fáklyás felvonulásaira gondoltam a faj tisztaságában, ahol a tűz hordozói magas, izmos, szőke ifjak, a szent Észak fiai, ahonnan réges-rég Görögország és India is legnemesebb vérét nyerte, s az új fényre, ami örökkévalóvá tette őket.

– Végre, a kereszténység egyenlőségesdijének több évszázados demoralizáló jellegét követően, fajom örök értékei ismét megerősítést nyertek, fényes nappal, a saját kontinensemen – gondoltam immár milliomodszor –, de egyáltalán miért is söpörték félre őket? Miért is hódíthatta meg valaha atyáinkat a zsidó tanítás? S e tizenöt hosszú évszázad során – mialatt Európa a zsidók istenét imádta, s lealacsonyította magát papjaik előtt, az emberi testvériség erkölcsi kívánalmait felmagasztalva arra rendeltetett, hogy Izráelnek adja lelkét – itt, távol, a trópusokon, India sötét bőrű milliói a lehető leghűségesebben ragaszkodtak az árja istenekhez, itt, ahol Vaishakha hónap teliholdja idején évről-évre összegyűltek a férfiak, hogy imádják Rámát, Ceylon árja meghódítóját, itt, India viharos történelmén keresztül, megszállásokon és háborúkon keresztül, az egyenlőség lovagjai és az emberiesség alattomos papjai által behurcolt egyenlősítő hitvallások ellenére, az ősrégi kaszthierarchia megőrizte a tiszta vért, és életben tartott egy maroknyi valódi árját. Itt minden ember, még az alsóbbrendű fajok is, hitt a faji hierarchiában, és tudta, hol a helye – hitt az alapelveinkben, hűségünkben, világunk Új Rendjében, anélkül, hogy egyáltalán tudatában lett volna ennek.

A holdfényes, szent tó körül lassan tovább haladt a menet. S egy időre egymás után narancsvörös izzásban ragyogtak fel a dúsan faragott oszlopok, üstdobok, fuvolák és összevert cintányérok vegyítették mély rezgésüket és magas csendülésüket a süketítő, idegenszerű zenébe az ég fénylő végtelensége alatt. Füstölők illata töltötte be a levegőt – Dél áldozathozatala a nagy árja hősnek, mely tegnap és minden időben előre vetítette valamennyi éghajlat különböző fajainak tiszteletadását, a meghódított világ tiszteletét az istenszerű Faj felé, Feléd, Vezérem s a néped, az örökkévaló, uralomra rendeltetett, nemes vér felé, mely a Tiéd… és az enyém.

Behunytam szemem, és a nagyszerű csodára gondoltam, amin éppen munkálkodtál a távolban, álmaink új Európájára. S az ünnepélyes, titokzatos morajlás közepette, ami mintha bűbáj alá vont volna, a több évszázados, örömteli buzgalom moraja és a jázminleheletű, ragyogó déli éjszaka, a füstölők illata közepette kimondhatatlan lelkesedés töltötte be a szívem. Dél ősi hódolatának álmába olvadva, hatalmas reménnyel imádva hatalmadat és dicsőségedet, arra gondoltam, elragadtatott mosollyal: „… és holnap az egész világ”!

¹ “A múlt valamennyi nagy kultúrájának kizárólag azért kellett elmúlnia, mert az eredetileg teremtő faj belehalt a vérmérgezésbe”.

Mindörökkön-örökké — IV. — 1929

“So glaube ich heute im Sinne des allmächtigen Schöpfers zu handeln: Indem ich mich des Juden erwehre, kämpfe ich für das Werk des Herrn.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 70 old.¹

Sohasem szerettem a keresztény hitet, megvetése a test iránt, az ember szeretetének hangsúlyozása – legyen az bármilyen ember – és az, hogy közben megfeledkezik az élő, örökké gyönyörű természet szeretetének és tiszteletének tanításáról, valamint rettegése az egészséges és vad büszkeségtől és örömtől, s azoktól, kiknek nincs szüksége vigaszra ezen a világon, és az önmagán kívüli reménytelensége mind lenézésre, ha nem gyűlöletre késztetett kezdettől fogva.

Mégis, hosszú éveken át mindent megtettem, hogy ezt mások szeme elől elrejtsem. Tűrtem és tűrtem, kizárólag azért, mivel újra és újra azt magyarázták nekem, hogy nélküle Görögország nyelve és lelke a török uralom hosszú éje alatt végérvényesen eltűnt volna, és mert tisztában voltam vele, hogy azelőtt a Bizánci Birodalom ezer éven át hordozta magán a kereszténység és a hellenisztikus kultúra kettős jegyét, valamint felismertem az ortodox egyház zenéjében utolsó kötelékét a hellén nemzet ezernyi, szétszóródott számkivetettje egymáshoz való hűségének, mintegy a távoli múlt, egy nemzetibb lét ismeretlen dicsőségének visszhangját saját Isteneink fényében.

Eltűrtem, de sohasem tudtam megszeretni. Sohasem tudtam csodálni a szelídséget, mit tanított, sem pedig azt a hajlandóságát, hogy az egészséges és az erős, vagyis a szabad és a sokoldalúan gyönyörű kárán emelje fel a gyengét, a testben vagy szellemben beteget, a nyomorékot és a boldogtalant, annak kárán, kit a természet kedvel. Nem tudtam osztozni abban sem, hogy örömömet lelve az állandó bűnbánatban elmerengjek a vágy, a kapzsiság és minden egyéb bűn felett, vagy azok felkutatásáért és megmentéséért könyörögjek, kik az én szememben nem méltók a megmentésre, és hogy állandóan egy unalmas mennyország gondolata járjon a fejemben, folytonos vágyódással a por felé.

Valahányszor megpillantottam a távolból az Areoszpagosz csúcsát, a templomot, melyet azon a helyen emeltek, ahol a Zsidó először tanította Athénban, hogy Isten valamennyi embert egy vérből valónak teremtette, akkor úgy éreztem, saját vérem a szégyentől forr.

- Ó, miért, miért hallgatták meg őt a régi idők büszke athéni lakói? – gondoltam, s felidéztem a kimerült Hellászt meghódító idegen hitvallás történetét. Nem ők, az istennő népe voltak, akik hitelt adtak a zsidó hazugságnak, hanem a sok, kétes eredetű, bár görögül beszélő lakos, kik a görög kikötők söpredékét alkották, és Alexandria lakosai, de mindenekelőtt Konstantin, akit „Nagynak” neveznek, és az ő politikája. Ezek segítettek az új vallásnak abban, hogy háromszáz évvel Pál halálát követően megvethesse a lábát Görögországban. S visszaemlékeztem őrá is, aki egyre kedvesebb lett nekem, a harcos Julianus császárra, ki próbálta megfékezni az áradatot. Felidéztem legendás utolsó szavait, melyekkel elismerte a keresztények győzelmét, mikor meghalt a harctéren.² Eszembe jutott az is, ahogy darabokra szaggatták Hüpatiát, s lelki szemeim elé tárultak azok a buzgó, keresztény lovagok, akik az árja pogányságot évszázadokon át üldözték a görög–római világon túl, a büszke Északon – melynek én is a lánya voltam.

Épp úgy, ahogy diadalmas, keletre tartó menetelésében győzelemről győzelemre vitte a dicső Alexandrosz a hellén akaratot egészen a Hét Folyó megszentelt vidékéig, keresztül a ragyogó hegyi hágókon, ahol jóval őt megelőzve a legkorábbi árja harcosok is átkeltek, épp így, az idő áramában, a beteges zsidó hit, megbosszulván a gázai és a türoszi vereségeket, a hanyatló görögséget vesztegetéssel, a tisztavérű, szűz Északot pedig terrorral hódította meg. Világméretű és maradandó sikere az én szememben az alacsonyabb rendű emberiség felemelkedésének jele volt, mely az erősek, a becsületesek, az Istenek gyermekei, az én népem ellen lépett fel, mind a Jón-, mind az Északi-tenger partjain.

A csupán történelmi illemnek miféle köteléke tartott engem még mindig a megvetett kereszténységen belül? S e kötelék élő valóság volt-e? A keresztény egyház minden haszna ellenére, mellyel a sötét, török napokban bírt, nem volt-e mindörökre összeegyeztethetetlen az időtlen görögség szelleme és a galileai hit? Nem nyílt-e mélységes szakadék közöttük az időbeliben és az örökkévalóban is? S ha igen, akkor nem kellett-e egyszer és mindenkorra azt az ösvényt választanom, amelyik az enyém? Érezni akartam a történelmi kereszténység lelkét annak szülőhelye közepette, hogy lássam, hogy halljam, és hogy megismerjem. Arra vágytam, hogy átadhassam magam neki. Így hát 1929 áprilisának egyik reggelén Palesztinába hajóztam egy keresztény zarándokhajó fedélzetén.

Csillámló hullámok hátán, sok arany sziget között vitt el a hajó Görögországtól sok száz mérföldnyire, egyenesen egy másik világba, az ősi, szemita Keletre, ahol a keresztény hit megszületett.

Én pedig a szemita Kelet lelkét idegennek találtam. Az évszázadok során megszelídítette és elpuhította a történelem selejtjének befolyása, kiknek szentségtelen akarata és láthatatlan uralma alatt az én hanyatló kontinensem is öntudatlanul robotolt, azoktól a sötét napoktól fogva, amikor felvette a keresztény hitet, a keresztény értékeket pedig egész életszemléletének alapjává tette. Izrael önző, ravaszkodó és szeretet nélküli lelkét láttam a bazárokban áruló hosszú, sötét öltözékekbe burkolódzó emberek csúszómászó szívélyessége mögött, csakúgy, mint fanatikus pillantásaikban, amikor néhány nappal később lépéseiket követtem a Siratófal mentén. S mindenütt a szépségtől mentes rassznak ugyanazt a bélyegét láttam, az emberiség bukásának ugyanazt a jelét, a templomokban, a mecsetekben, az ősi Jeruzsálem bűzös, kanyargó utcáin, ahol az élet sohasem változik, és Tel-Aviv új, otromba módon fényárba vont épületeiben is. Még a nomád lakosok is a zsidókkal kialakult kapcsolatuk áldozatává estek. Lassan eltanulták tőlük ősi, törzsi, a vér testvériségén alapuló büszkeségük tagadását, s ehelyett örvendeztek valamennyi igaz hívő hatalmas egységén – bárkik is legyenek azok – és egyenlő joguk okán, hogy még több hívet – az Egyetlen Istenben és a Prófétában hívőket – nemzhetnek a Könyvnek, mindegy, hogy kivel. S arra gondoltam, még a beduinok is romlásnak indultak, mi lett hát velünk, a távoli, éjféli partok istenszerű embereinek gyermekeivel, akik egykor Hellászba hozták Apollón kultuszát, Indiába pedig a Hajnal imádatát? Mi lett velünk, mikor becsapott atyáink erényként fogadták el a segítőkész szelídség, a valamennyi ember iránti jótékonyság hiedelmét, és a béke szeretetét a Zsidótól? Olyan hit ez, melyben a test nem számít többé, s melyben, mint az iszlámban, a tiszta vér eredeti eszméjét idejétmúltnak tekintik.

Csak néztem azokat, akikkel Palesztinába érkeztem – embereket Görögországból –, felmértem – ahogyan korábban még sohasem tettem – a távolságot, mely elválasztotta őket a régi, pogány görögöktől, s néhányuknál érzékeltem, hogy a keresztény hit felszíne alatt még mindig ragyog bennük a görögség örökkévaló lelke, legyőzhetetlenül és készen arra, hogy bármelyik pillanatban ismét megerősödjön. Másokat viszont csupán keresztény keletieknek láttam, a hosszas hanyatlás termékeinek. Váratlanul eszembe jutott a Szent Pál által az Areoszpagoszon emelt hatalmas templom kupolája, amely ugyanazon kék ég alatt áll, melynek hátterében, meg nem fakult pompájukban, a régi, pogány Akropolisz romjai tűnnek fel. Körülöttem mindenütt az előbbi tolakodó stílusa, az idegen légkör, a szemita kelet miszticizmusa, mely olyannyira különbözött a mi kultuszunktól, a Ritmus és Forma, az Egészség és a Fény kultuszától – árja kultuszunktól, mely hűséges e gyönyörű földhöz. Beleborzongtam az ellentét hatásába, sokkal erősebben, mint korábban bármikor. S önmagam örökkévaló Énjének belső érzetéből, a Rasszoméból, melynek végre teljesen tudatára ébredtem, s az ideális világról szóló álmaim belső látomásából szívemben kialakult a hosszú ideje várt döntés, melyen egész életem nyugodott: „El a zsidósággal! El a keresztény szellemmel, a kifinomult méreggel, amit a zsidók belénk öntenek, saját rasszuk ösztöneitől vezettetve, hogy testünket megfosszák erejétől és megsemmisítsék árja büszkeségünket! El mindezzel, s vissza ahhoz, ami még ma is a miénk lehetne, ha Pál sohasem tette volna be a lábát Athénba, vagy ha az isteni Julianusnak sikerült volna megfékeznie a mindent elnyelő áradatot! Nincs több kompromisszum az idegen hagyománnyal a Bizánci Birodalom emlékének nevében: az Örök Hellásznak, s azon is túl, Észak és Dél elpusztíthatatlan Árjaságának – a felsőbbrendű emberiségnek – meg kell szabadulnia egy alig ezer éves történelem csalogatásától”.

Ezt éreztem azokban a régi templomokban, amiket a minden keresztény számára szentséges, híres helyszíneken emeltek, a kolostorban, ahol megszálltam s Omár ragyogó mecsetében, ahová ellátogattam, csakúgy, mint az ősi Jeruzsálem utcáin vagy Sion hegyén. Ezt éreztem Palesztina útjain, mikor bibliai neveket viselő falvak és városok felé tartottam.

Több száz mérfölddel távolabb, szent néped körében, vezetésed alatt, az álmom lassan alakot öltött. S napról napra, reményben és növekvő erőben, magabiztosan és boldogan, néped emelkedő áradattá kezdett növekedni. Te pedig arra a napra vártál, mikor ez az áradat áttöri a gátat, mely mögé a rémült világ hiábavalóan igyekezett visszaszorítani.

S hamarosan érteni, hamarosan csodálni kezdtelek, hamarosan szeretni kezdtelek, korunk férfiúi közül egyedül Téged.

A távolból, szívem mélyén figyeltem, ahogy az áradat erőre kap. Lenyűgözött a lendülete, s felismertem benne az Erőt, mely egykor Hellászt az árja rassznak, a Keletet pedig a hódító görögségnek adta. A láthatatlan birodalomban élethosszig tartó vágyakozásom már találkozott ellentmondást nem tűrő akaraterőddel, s hálásan köszöntöttelek, hogy egy napon majd szavakban is kifejezhessem lángoló hitemet, néped fivéreinek állhatatos elismerését az egész földkerekségről – az egész Rassz szeretetét.

¹ Így ma már hiszem, hogy a mindenható teremtővel összhangban cselekszem: Önmagamat védve a zsidóság ellen, az Úr művéért harcolok.

² Vicisti Galileae.

Mindörökkön-örökké — III. — 1923 (november 9.)

“Am 9. November 1923, 12 Uhr 30 Minuten nachmittags, fielen vor der Feldherrnhalle sowie im Hofe des ehemaligen Kriegsministeriums zu München folgende Männer im treuen Glauben an die Wiederauferstehung ihres Volkes: …

So widme ich Ihnen zur gemeinsamen Erinnerung den ersten Band dieses Werkes, als dessen Blutzeugen sie den Anhängern unserer Bewegung dauernd voranleuchten mögen. ”

—Mein Kampf, Ajánlás¹

Azután eljött a nap, mikor bízva növekvő hatalmadban, odaadó követőidben és Sorsodban, kiálltál a verőfényes napsütésbe, szembeszegülve a hivatalos erőkkel, néped ellenségeinek szolgáival, egyenlőtlen küzdelemre hívva ki őket. A nap, mikor merészen szembenéztél a fennálló állam és döbbenetes elnyomó apparátusa – eszmék nélküli katonasága, a lélektelen, tiszteletet követelő hatósága – fenyegetésével, s csekély számú, ám szenvedélyes híveid előrontottak, hogy megrohamozzák érted az engesztelhetetlen hatalom erődjét.

Arcuk örömtől ragyogott, szívük pedig azzal a lángoló szeretettel telt, mely a világ végéig is elvisz valakit, anélkül, hogy akár csak egyszer is a visszafordulásra gondolna. Ifjú ajkaikon a te neveddel, ahogyan az minden eljövendő időben elválaszthatatlanul összeforrt Németország szent elnevezésével, félelem nélkül haladtak tovább… A nap tündöklése csodálatos, a nappal fénye édes, ám még csodálatosabb és édesebb az érted halt halál, nagyszerű, győzedelmes eszmédért, eljövendő birodalmadért vállalt áldozat.

Tovább haladtak, s égen-földön nem létezett olyan erő, mely hódító lépteiknek határt szabhatott volna, mert övék volt Németország hosszú idő után feléledt, szabad és örökkévaló lelke, övék az igazság üzenete, az újjászületés varázsigéje, s mindenek felett, az eljövendő hatalom és dicsőség felvillanását követően, övék volt a jövő feletti uralom, a végső összeomlást követően új aranykorba lépett világ.

Tovább haladtak. A Történelem hatalmas, kibomló áradata, melyet senki sem tud megváltoztatni vagy feltartóztatni, legmagasabb hullámán vitte őket sorstól rendelt céljuk felé, a vég nélküli idő dicsőségéhez, ámde előbb a halálukhoz. A tétova állam elsütötte fegyvereit, a golyók kirepültek, s a földön, egy vértócsában, tizenhat férfi feküdt – Németország legjobbjainak legjobbjai. Híveid, kiválasztottaid e korai napokban, mindenféle rendű és rangú ember (köztünk, kik egyedül az árja vér nemességében hiszünk, nincsenek társadalmi osztályok), különböző korosztályokból, a legidősebb ötven felett, a legfiatalabb csupán tizenkilenc, ám szívükben valamennyien ifjak, mindannyian a jövőbe tekintők, mind olyan férfi, ki szilárdan hitte, hogy újrakezdeni és igazságban, buzgalomban építkezni, bízva a sorsukban, sohasem túl nehéz, sohasem túl késő.

Testvéri egyenlőségben, vértócsákban feküdtek, ők voltak az első mártírok az Élet modern formába öntött Ügyét szolgálók végtelen listáján, az elsők, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy életüket adhatták Érted és az új Németországért, újjászületett hazájukért – és a Tiédért –, továbbá ezen is túl az új árjaságért, szépséges, világméretű álmodért, melyben én is osztozom.

Ott feküdtek, mialatt az általad hamarosan megdöntött hatalom – az idegen vagyon szolgálatában álló hatóságok hatalma – megragadott néhány másikat a bizalmasaid közül – velük együtt Téged Magadat is –, majd fogságba vetette őket. A nehéz erődajtók jó néhány hónapra Rád záródtak.

Az újságok említést tettek erről, ahogy az első mártírok haláláról is. Ám Németországon kívül kevesen értették, micsoda hatalmas esemény ment végbe, az örömteli áldozat és halál miféle hatalmas, új lendülete bontakozott ki.

Ami engem illet, a tragikus napon, mikor a tizenhat elesett érted, több száz mérföld távolságra voltam onnan, egyedül álltam a Parthenon márvány lépcsőin, s a lábaim előtt elterülő várost és a távoli tengert figyeltem.

Tizennyolc voltam és szépnek tartottak, mégsem létezett olyan női bánat, mely könnyeket csalt volna a szemembe. Heves voltam, ám büszke, s már e születés előtt arra jelölt, hogy ne szeressek senki mást, csupán az Istenség megtestesülését, sose ismerhessem meg az emberi szenvedély örömeit, gyötrelmeit, sem pedig őrületét.

Egy álmot szerettem, s szemembe könnyek lopództak, mivel tudatosult bennem, hogy csupán egy álom ez. Szerettem az örökkévaló Görögországot, azt a régmúlt Görögországot, mely az árnyat adó oszlopokban maradt fenn, amiknek árnyékában álltam, s azt a tegnapi Görögországot is, a Közel-Kelet árja emberiségének bástyáját, mely ötszáz éven keresztül ellenállt a győzedelmes törököknek. Szerettem a makedón herceget, a szőke hódítót, kinek kelet felé tartó menetelése egy ellenállhatatlan isten vonulásához hasonlított, a Férfit, ki rasszom férfiúit másodjára vezette át az Indus folyón. Szerettem azokat a görög vezéreket is, kik 1821-ben fogadalmat tettek: visszaszerzik a szabadságukat vagy meghalnak. S a keserű gondolatok könnyet csaltak a szemembe.

Körülöttem, a szédítő nappali fényben szeretett Athénom fehér házai terültek el, mik között itt-ott néhány ciprusfa és borsfák sorai vetettek sötétzöld foltokat vagy zöldesszürke vonalakat. A fehér házak befedték a meredek Likavitos alacsonyabb lankáit, a jól ismert fenyőerdőig. A külvárosokon túl, kelet felé, a Hymettos kopár sziklái a fényben csaknem áttetsző szürkében ragyogtak ugyanazon mérhetetlen, kék háttér előtt, délre pedig a szikrázó Égei-tenger, még kékebben, mély ibolyakéken.

Ó, milyen csodálatos volt ez az egész! Távolból a Város a napsütésben oly fehér, éles vonalú dombjai között, s messze mindenek felett az örökkévaló ég, s messze mindenek körül az örökkévaló tenger!

Szívem mégis szomorú volt, mivel mindebből a szépségből izzó hívásomra a szabadság és a büszkeség felé egyetlen görög hang sem válaszolt még. Senki sem értett egyet velem, mikor azt mondtam, hogy a török béklyónál is rosszabb az úgynevezett „nagyhatalmak” rabszolgáinak lenni, kik épp most nyerték meg a világháborút. És mikor, a többit félretéve, felidéztem a sors legutóbbi csapását – Kis-Ázsia elvesztését –, az áruló szövetségeseket és az általuk megtestesített szellemet (a demokrácia szellemét) vádoltam, a politikájuk mögötti idegen érdekekkel együtt, próbálván fivéreimet arra buzdítani, hogy ne törődjenek velük és lélekölő „kultúrájukkal”, úgy tűnt, senki sem osztozik velem lángoló felháborodásomban, senki sem visszhangozza gyűlöletem.

Visszavonhatatlanul elveszítette hát minden érzékét Görögország a nagyság iránt, s belenyugodott, hogy mindörökre a nyugati szövetségesek eszköze lesz, fondorlataik engedelmes végrehajtója, magasztalják majd, ha ez felel meg nekik, s másnap megsértik, magára hagyják? Nem marad többé, szembeszállva törökkel és zsidóval is, az árják világának előretolt védelmezője? Az alattomos szövetségesek az árja vér ellenségeiként cselekedtek, mikor megtettek minden tőlük telhetőt, hogy a törökök nyerjék meg a kis-ázsiai háborút. Miért nem gyűlölte hát őket Görögország annyira, amennyire én? Az elpusztított Szmirna lángjai, a száműzetésbe kényszerített kétmillió hellén nem kavarta fel benne ugyanazt az undort, amit én éreztem hat évvel ezelőtt, mikor ezek a hatalmas, pénz uralta államok akarata ellenére is belerángatták igazságtalan háborújukba? Mindez nem volt elég ahhoz, hogy velem együtt kimondja: „El innen! El a képmutatástól, amit a demokrácia képvisel! El a rothadó Nyugat rabszolgaságától! Vissza a nemzeti értékekhez, vissza a régi, népi istenek szelleméhez, a halhatatlan élet hírnökeihez! Vissza önmagunkhoz, a hellenizmushoz, az árjasághoz!” (A kettő az én szememben ugyanaz.)

Ilyen gondolatok jártak a fejemben ezen az emlékezetes napon, amint a romba dőlt templom lépcsőin álltam, s a déli nap alatt az ibolya-koronás város szépségét csodáltam.

Vezérem, bárcsak ismertem volna akkor szent Küzdelmed mélyebb értelmét! Bárcsak értettem volna, hogy a Tizenhat, kiknek halálát a másnapi újságok egyetlen sorban közölték, a vérüket valami többért adták, mint egy újfajta kormányzatért! Ó, bár láttam volna bennük azt, amik már akkor voltak: harcosok végtelen seregének előőrsei, akik az emberiség természetes elitjének uralmáért küzdenek – az elsők, kik az én időmben az aristoi hatalmának örök görög eszméjéért, az én eszmémért haltak –, a legjobbak testben, jellemben és lélekben! S ha megértettem volna, hogy a modern világban a legjobbak, szívem fogalmai szerint, a szépség, erő és egészség örökkévaló mércéi szerint, melyet görög mestereim mutattak fel, a Te ihletett honfitársaid voltak, a Te legjobbjaid, akkor és ott, ifjúi lelkesültségemben Hozzád repültem volna!

Ó, miért is nem tudtam? Küzdelmed hevében oly boldog lettem volna, annyira szerettelek volna Téged azokban a nagyszerű, korai napokban!

Igen, ott voltam, szellemben már a Tiéd, s az Istenek maguk választottak ki arra, hogy a Tiéd is maradjak, kóborlások ezrein keresztül. Miért nem sejtettem? Ki tudja? Az Istenek mindenen átlátnak, és útjaik különösek, kívülről pedig gyakran csalódást keltőek.

¹ 1923. november 9-én déli 12 óra 30 perckor a müncheni Feldherrnhalle előtt és az egykori hadügyminisztérium udvarán az alábbi férfiak estek el népük feltámadásába vetett hűséges hittel: …

Az ő közös emléküknek ajánlom hát e mű első kötetét, vértanúságuk világítsa be mindvégig mozgalmunk követőinek útját!

Mindörökkön-örökké — II. — 1919

“Auch das hellenische Kulturideal soll uns in seiner vorbildlichen Schönheit erhalten bleiben. Man darf sich nicht durch Verschiedenheiten der einzelnen Völker die größere Rassegemeinschaft zerreißen lassen. Der Kampf, der heute tobt, geht um ganz große Ziele: ein Kultur kämpft um ihr Dasein, die Jahrtausende in sich verbindet und Griechen- und Germanentum gemeinsam umschließt.”

—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 470. old.¹

Ám mégsem ismertelek, nem ismertem nagyszerű népedet sem, és nem is sejtettem, miféle lehetőségek rejlenek benne, itt a mi időnkben, a szemeim előtt.

Elcsigázottan a buta, beteges világtól, melyet már ismertem, tudatlan, s telve megvetéssel a felfuvalkodott nemzet iránt, mely mindent kinevet, mit nem ért, és minden kivételes, megalkuvást nem tűrő hitet rémülettel kezel, a nemzetet, mely előrukkolt a világméretű csapdával, az „emberi jogokkal”, és gyűlöli az egyértelmű fensőbbségből származó hatalmat, a fegyverek erejétől támogatott, vaskézzel megteremtett rendet, miközben imádja a hazugságra fogékony elmék láthatatlan rabszolgaságát.² Telve voltam megvetéssel a vallás iránt is, mely a másik nagy hazugságot tanítja, „minden egyes emberi lélek méltóságát”, egy olyan isten nevében, kit sohasem szerettem.³ Pillantásom régmúlt napok felé fordítottam, rég holt isteneknek és hősöknek adtam a szívem, kiknek neve immár nem kelt lelkesedést az emberek keblében, és zokogtam, mert nem tudtam visszahozni őket az életbe.

Az ősi kősziklának, az Akropolisznak, a Tökéletesség székhelyének Attika felhőtlen ege alatti fehérsége és aranylása élt emlékezetemben, s vele együtt imádtam az Istenekhez hasonlatos hősök férfiúi erényeit, legyenek bár azok, kik három évezrede rohanták meg az örök Tróját vagy azok a nem kevésbé nagyszerűek és isteniek, kik alig egy évszázada harcoltak Hellász szabadságáért hegyi erődítményekben és a tengeren, a Kereszt jele alatt. Ugyanígy tiszteltem a szent Észak letűnt időkbéli szépségét, mielőtt rasszuk büszkesége meghódolt a szelídség idegen istene előtt, a hódító férfiak – édesanyám ősei – szépségét, kik, mikor fülsiketítő kiáltással, rettenetes örömmel mérte össze egymással hatalmát Ég és Tenger, és vihar üvöltött, mennydörgés dübörgött, villámlás tépte szét a foszladozó fellegeket, a hajóikon álltak, ütemesen verték pajzsaikat, s az elemi Istenség tomboló Szavára válaszul harcias himnuszokat énekeltek Odinhoz vagy Thorhoz.

Hol voltak most ezek az emberfeletti emberek? Hol volt rasszom szelleme, mely bennem élt? Hová mehettem volna, hogy olyan férfiakat találjak, kiknek dalai hallatára a szívem megdobban? Férfiakat, kiknek szavaiban büszkeség és hatalom bűvigéjére lelnék, hangjuknak boldogan engedelmeskedve, kiket képes volnék imádni.

Körös-körül semmi egyebet nem látok, csak hiszékeny és barátságos emberszabásúakat, vagy, ami még rosszabb, pedáns, olvasott, ám hit nélküli majmokat, kikben nem él a késztetés, hogy valami önmaguknál és szűkös „boldogságuknál” Nagyobbért küzdjenek, valamiért, amiért férfiak harcolnak az emberfelettihez vezető úton. Csupán néhány álmodozó elszórt soraiban találtam rá vágyakozásom visszhangjára.

- Jöjj, ó, messze tűnt idők száműzöttje – szólt egyikük –, a fejsze kivágta a megszentelt fákat, hol egykor kardok dala kélt, most rabszolgák kúsznak-másznak és könyörögnek. Mind eltávoztak az Istenek. Jöjj hozzájuk a ragyogó Valhallába, ahol várnak Reád!⁴

S én, tizennégy évesen, az ifjúság hevében égve Valami olyannak szóló áldozathozatalok után szomjúhoztam, mi egyet jelentett számomra Görögország és az ősi Észak összes Isteneivel, s én, Észak és az Égei-tenger leánya, szerelemre lobbantam Valakik iránt, kiket isteníthetek⁵ – kikről tudom, hogy soha többé nem térnek vissza; a szőke harcosok iránt, kikben az ősi istenek szelleme lakozott, az árja férfiak szépsége és férfiassága és az árja nők - feleségek és királynők, férfiak édesanyja iránt.

Lassan, de biztosan mégis a magasba törtél! Te, kit éppen imádott Isteneim jelöltek ki a felsőbb emberi nem dicsőségbe és halálba, majd még annál is nagyobb dicsőségbe vezetésére. Látható külsődben harminc esztendős voltál akkoriban, örökkévaló Megmentőm. A világot megrázó katasztrofális változások zaja felett a néped már hallotta a hangodat, ahogy kihirdetted aggódó szereteted üzenetét, a Választott Nemzetnek szóló ultimátumot: „Jövő vagy romlás”! Ihletett szavaid már mélyükig felkavarták őket. Néhányan közülük, a merészek, kemények és igazak – az arany és az acél ifjai – hívásodra felkeltek, s Neked adták mindenük, örömmel esküdve élethosszig tartó hűséget és teljes engedelmességet.

S éppen úgy, ahogy a vihar előtti tenger felszíne még nyugodt, az ég pedig kék, de a nem is sejtett magasságokban lassanként már félelmetes örvénylések jelennek meg, elszórt vízcseppeket gyűjtve össze a sötét, kirobbanni készülő fellegekbe, és éppen úgy, mint mikor semmi jele nem mutatkozik egy újabb kitörésnek, odalent mégis, a csendes, üres kráterek kimondhatatlan mélységeiben, a szunnyadó vulkánok lángoló belsejében a láthatatlan, megolvadt bazalt fortyog, morajlik és napról napra feljebb emelkedik, ellenállhatatlan szereteted hívása így tört elő, ilyen volt elhivatott, csillagszerű szemed ragyogásában a lassan ébredező ősi férfiúság, büszkeség és a hatalom akarása, melyek végül egyetlen nap leforgása alatt születtek újjá, mint ifjú, hős férfiak.⁶ S míg az ország továbbra is a győztesektől eltaposva nyögött, kik világossá tették, hogy a magukénak tekintik […], azon napok hatalmas tanácskozásain, melyekről az ostoba emberiségnek az mondatott, hogy beléjük vesse reményét⁷, a választott kevesek mellkasából a Te kiáltásod visszhangja tört elő:

- Ébredj, ó, nemzet, ki a tiszta vér isteni jogának hirdetésére, felemelkedésre és uralkodásra rendeltettél! Németország, ébredj!

Ó, ha hallottam volna a hívó kiáltást – az újjászületés hívását –, s ha tudtam volna azt is, hogy a fény útján kell járnom, boldogan követtelek volna! Mert engem is szólítottál a hajnal dicsőségére történő nagy áldozathoz, az Élet hatalmas Ünnepére, melyen, kifejezve az én fiatalos vágyamat is, énekesek dicsérik magasztos himnuszokkal azokat az Isteneket, akiket szeretek, és a nagyszerű felvonulásba, ahol én is fáklyavivő lennék, s az én hangom is beleolvadna a szélesedő kórusba, hol jobbomon, balomon és körülöttem mindenütt bajtársak, sőt, testvérek lennének, valódi, hús-vér félistenek! Ó, ha tudtam volna, hogy te vagy az, akit évszázadról-évszázadra kerestem, s aki után mindig kutattam, heves, serdülőkori álmaimban! Bennem észak és dél külső, árja világát üdvözölted volna, az egész Rassz szeretetének és tiszteletének első gyümölcseit, irántad, Megmentője és Vezére iránt, koronázatlan Királya iránt! Ismerhettelek volna?

Ám nálam nagyobbak sem ismertek még Téged akkoriban.

¹ “A görög kulturális eszmét is a maga példaadó szépségében kellene megőriznünk. Nem szabad lehetővé tennünk, hogy az egyes népek közötti ellentétek szétszaggassák a nagyobb faji közösséget. A manapság tomboló harc minden ízében hatalmas célok körül forog: egy kultúra küzd a létéért, melyben egy évezred egyesül, egyként foglalva magában a görögséget és a németséget is”.

² Savitri itt Franciaországra utal, a szülőföldjére és a helyre, ahol felnőtt.

³ Itt pedig természetesen a kereszténységről van szó.

⁴ Leconte de Lisle: Le Barde de Temrah

⁵ Innen állítólag néhány szó a kézirat előkészítése közben kimaradt. A soha többé vissza nem térők valószínűleg a görög és északi istenek.

⁶ Valószínűleg ebből a mondatból is hiányzik néhány szó.

⁷ Szintén egy hiányos mondattal van dolgunk.