“… eine neue Weltanschauung und nicht eine neue Wahlparole.”
—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 243. old.1
Egy csodálatos középkori város, tele örömmel és e nagyszerű, új korszak látványosságaival: a régi Nürnberg. Ferde tetős, rácsos ablakú fachwerk házak, virágládákkal minden ablakpárkányon, s róluk ezernyi hatalmas, ragyogó és vérvörös lobogó lóg, a szent Jelet – az ősi szvasztikát – viselve feketében, a fehér korong közepén. Gótikus stílusban épült katedrálisok, égbe törő, faragott tornyokkal, a Szűzanya és az egykori szentek szobraival, akik a lélek törekvését hirdették az Elérhetetlen felé. Itt, kapuik, és egy régi kor házai előtt a jelen Ifjai énekelték diadalmasan a büszkeség és a feltámadás dalait, egybefoglalva régit és újat, az örökkévaló Németországot, az örök nyugati árjaság ébredését keresztény szendergéséből. A városhoz közeli, hatalmas stadionban, félmillió ember szeme láttára pedig a Reichsparteitag, e csodálatos feléledés rituális megszentelése zajlik éjjel-nappal, kimondhatatlan ragyogásban.
A napfényben: a Munka Szentsége, a termékeny Föld imádata, az Árja Ember ereje és tehetsége, az előbbi legszebb gyermeke, büszkesége, gyönyöre, legfényesebb gyümölcse előtti hódolat a Nap hosszas ölelésében. Gabonatermesztő, bányász és fegyverkészítő, a villám-erő csodáinak munkása, összhangban az élet és az igazság céljaival, összhangban a Nap nagyszerű szándékával – a Nap dicsőségében történő uralommal – a föld szülte fajban.
Harci zenével, dalokkal és zászlókkal, vállukon hordozva a Munka megszentelt szerszámait – az Ásókat, mik megnyitják Földanyát az életadó Napsugarak előtt – büszke fiatal emberek érkeznek kétszer kilences rajokban, mögöttük a munkavezetők és a leányok – a holnap egészséges, dolgozó anyái – derűsek és erősek, mint maga a Földanya. S ahogy a felvonuló katonák fegyverükkel tisztelegtek, az ifjak, ünnepélyes mozdulattal, ásóikkal, a békés erő harci eszközeivel viszonozták ezt. S hangosan és tisztán, a harci dalok szünetében, megidézték azokat, kik Németországért adták életüket a megszabadító küzdelem időszakában, a dübörgő dobok két, komor felzendülése között fiatal hangjuk a rituális szöveget ismételte:
- Készen állunk csakugyan!
Készen arra, hogy megműveljék az isteni Földet, a Hazát, melynek élete a miénk, készen arra, hogy bővelkedővé, készen arra, hogy naggyá tegyék!
S hozzájuk és a sok ezernyi emberhez fordultál, szeretett Vezérem – Vezérünk! És ezernyi mellkasból tört elő a tomboló büszkeség, öröm és szeretet ritmikus kiáltása, új Németországod kiáltása:
- Sieg Heil!
* * *
A sötét éjben: a Csend Szentsége – és felmagasztalásod, ó, Vezérem, Németországgal együtt, a Fény Templomában.
Gránitszerű mozdulatlanságban álltak a Barna Zászlóaljak, zárt alakzatban, melyek közt hosszú, egyenes, üres közök húzódtak. Élő képe a tudatos keveseknek, kik a végtelen időn át életben tartották szívükben örökkévaló igazságod, őrködtek és reméltek minden reménytelenség ellenére, s várták a rég vágyott Árja hajnalt. A súlyos sötétségben vártak Rád, s velük együtt, néma csendben, ezrek várakoztak, anélkül, hogy arcukra egyetlen fénysugár is hullott volna.
Azután váratlanul felléptél a legszélesebb útra, mi a magasan fekvő emelvényhez vezetett. Több száz kéken áttetsző pillér, álomszerű fényoszlop döfött számlálatlan rejtett forrásból a sötét égbe a hatalmas stadion külső falai körül mindenütt, körülvéve téged, ahogy tovább haladtál, körülvéve mozdulatlan Harcosaid, s az egész, néma, elbűvölt tömeget, leválasztva a világtól a kiváltságos területet – a megszentelt teret –, hol valamennyi nyugati árja közül a legelsők, a Te néped mutatott be áldozatot saját, büszke lelkével, és ébredt Rassza Isteniségének tudatára. Elérkeztél helyedre, magasan a tömeg felett – a szélesebb külvilág felett –, s ott álltál némán, ötszázezer ember csendjében, kik együtt várakoztak eltökélten, közös hitben, közös imában és közös imádatában az Egyetlen valódi Istennek, Nemzetük és Fajuk Lelkének, a bennük felkelő Nap ragyogó Lelkének. Csendben, néma csendben vártál velük, a feltámadás moccanása előtti sír csendjében, az őseredeti Éj, a mindenség anyja csendjében, az Élet moccanása előtt.
Azután lassan, a stadion széléről – lassan és csendesen – zászlóvivők végtelen menete özönlött a Barna Zászlóaljak zárt alakzatai közé. Tovább lépdeltek a foszforeszkáló oszlopok földöntúli sorának kísértetiesen kék, tükrözött fénye alatt, mely mágikus körbe vonta a helyet, s fénysugár vetült rájuk. Tovább haladtak, miközben ragyogó, vörös folyamok tartottak lábaid felé, lassan és csendben – az új élet-vér folyamai, ellenállhatatlanul élénkítve a hatalmas, sötétségben fekvő, halálszerű mozdulatlanságban lévő testet. S csend uralkodott, mágikus csend, melyben mindent elsöprő teremtő erők működtek, elragadtatott csend, melyben a teremtő szeretet Istennel, az örökkévaló Élettel lépett közösségre. Csend egy fél órán vagy egy egész órán át, esetleg még hosszabb ideig? S aztán, hirtelen, teremtő bűverőként a sugárzó nyugalomból, az élet, büszkeség és hódítás dala, majd a beszéded, onnan a magasból, az új Árja Hit első oltáráról, az Előtted imádatba dermedt Németországhoz szóló beszéded, s Németországon túl, hatezer mérföldnyi távolságra onnan hozzám, kihez az éter hullámai vitték el, s elvitték az egész Árja Rasszhoz. Azután ismét dalok, a halott hős, Horst Wessel dala, ki most már mindörökké él, s a jól ismert nemzeti himnusz: „Németország mindenek felett…”
- Mindenek felett? – kérdezték akkor sokan, szívük mélyén már gyanakodva és rejtett féltékenységgel. S a dalok és néped éljenzése és a hangod és a csended és az ő csendjük mind azt visszhangozta:
- Igen!
Én pedig, felidézve a régmúlt évszázadokat, az árják hosszú, terméketlen, reménytelen küzdelmét a zsidó rabiga ellen, attól a naptól fogva, hogy tarszoszi Pál Athénbe tette a lábát, azt gondoltam, miért ne? Igen, miért ne, Vezérem honfitársai, ha méltóak vagytok Hozzá és a feladathoz? Ha a szabadságba és diadalba tudtok vezetni, ahogy Ő vezetett titeket?
* * *
A napfényben a lobogók felszentelésének ünnepélye.
Egyik kezedben a „Vérlobogót” tartod, azt, ami a tizenhat első mártír vérét viseli. Akkor estek el ők, amikor megpróbáltak a hatalomba segíteni Téged, életüket Érted és Németországért áldozták tizenkét évvel ezelőtt. Másik kezedben az új zászlók, azok, mik a régiek lángoló hitével fogják ösztönözni ifjú harcosaidat, azok, miket végig kell hordozni délre és északra, keletre és nyugatra, minden germán néphez a Birodalmon kívül, elvinni redőik között nagyszerű üzeneted az egységről, büszkeségről és erőről.
Rajtad, a Vezéren és Megmentőn keresztül, Rajtad, az élő Birodalmon, a Nemzeti Lélek papján, magán e Lelken keresztül áramlott a holtak rejtélyes ereje, a határtalan szeretet és megbánás nélkül ejtett tiszta vér mágikus ereje, a véré, melyen minden nagyság alapul. Az új zászlók fényes-vörös redőibe, a hófehér korongba és az ősrégi hatalomjelképbe áramlott, melyet a korong viselt, a szent Szvasztikába, a Nap életerejének szimbólumába a régi árják körében, Németország és az Árja Rassz újraéledésének Jelébe, a te Jeledbe, a mi Jelünkbe mindörökre.
S megkapták a „Vérlobogó” értékét, a holtak értékét, kik Érted, a hatalmadért estek el, hogy néped váljon Európában és azon is túl az Ébredő Árjaság hírnökévé.
Nem voltam ott. A távolból figyeltem csak az új, nagyszerű rítusokat, az új civilizáció első rítusait, ama civilizációét, melyre korról korra vágyakoztam az árja emberiség megromlása óta.
Nem voltam ott – sajnos! Mégis éreztem, hogy álmaim Napja eljött végre, hogy a Napszülött réges-régi büszkesége győzelmet aratott a hazug tanítások felett, melyeket az árják, szégyenszemre, egykor hangosan üdvözöltek, hogy az egészséges, erős, ifjú és férfias szépség kultusza, az én kultuszom, kettős törekvésem, mely egyszerre északi és hellén, örökkévaló lelkem, mely ezerötszáz évre elhallgattatott és bemocskoltatott, diadalmaskodott Rajtad és Nemzeteden keresztül!
Figyeltem, ahogy átadod Rasszunk ősi Szimbólumának, mely zászlóidat díszítette, a megifjodás folyadékát, a modern hősök vérének mágikus erényét. S szívem mélyén köszöntöttem az áldott színeket, és azt gondoltam, bárcsak szemtanúja lehetnék, hogy keleten és nyugaton is a szélben lobog a Napszülött uralmának jelképe, az örök Szvasztika, a Legjobbak Szimbóluma!
1 "... egy új világnézet, nem pedig egy új választási jelmondat".
