“So glaube ich heute im Sinne des allmächtigen Schöpfers zu handeln: Indem ich mich des Juden erwehre, kämpfe ich für das Werk des Herrn.”
—Mein Kampf, 1939-es kiadás, 70 old.1
Sohasem szerettem a keresztény hitet, megvetése a test iránt, az ember szeretetének hangsúlyozása – legyen az bármilyen ember – és az, hogy közben megfeledkezik az élő, örökké gyönyörű természet szeretetének és tiszteletének tanításáról, valamint rettegése az egészséges és vad büszkeségtől és örömtől, s azoktól, kiknek nincs szüksége vigaszra ezen a világon, és az önmagán kívüli reménytelensége mind lenézésre, ha nem gyűlöletre késztetett kezdettől fogva.
Mégis, hosszú éveken át mindent megtettem, hogy ezt mások szeme elől elrejtsem. Tűrtem és tűrtem, kizárólag azért, mivel újra és újra azt magyarázták nekem, hogy nélküle Görögország nyelve és lelke a török uralom hosszú éje alatt végérvényesen eltűnt volna, és mert tisztában voltam vele, hogy azelőtt a Bizánci Birodalom ezer éven át hordozta magán a kereszténység és a hellenisztikus kultúra kettős jegyét, valamint felismertem az ortodox egyház zenéjében utolsó kötelékét a hellén nemzet ezernyi, szétszóródott számkivetettje egymáshoz való hűségének, mintegy a távoli múlt, egy nemzetibb lét ismeretlen dicsőségének visszhangját saját Isteneink fényében.
Eltűrtem, de sohasem tudtam megszeretni. Sohasem tudtam csodálni a szelídséget, mit tanított, sem pedig azt a hajlandóságát, hogy az egészséges és az erős, vagyis a szabad és a sokoldalúan gyönyörű kárán emelje fel a gyengét, a testben vagy szellemben beteget, a nyomorékot és a boldogtalant, annak kárán, kit a természet kedvel. Nem tudtam osztozni abban sem, hogy örömömet lelve az állandó bűnbánatban elmerengjek a vágy, a kapzsiság és minden egyéb bűn felett, vagy azok felkutatásáért és megmentéséért könyörögjek, kik az én szememben nem méltók a megmentésre, és hogy állandóan egy unalmas mennyország gondolata járjon a fejemben, folytonos vágyódással a por felé.
Valahányszor megpillantottam a távolból az Areoszpagosz csúcsát, a templomot, melyet azon a helyen emeltek, ahol a Zsidó először tanította Athénban, hogy Isten valamennyi embert egy vérből valónak teremtette, akkor úgy éreztem, saját vérem a szégyentől forr.
- Ó, miért, miért hallgatták meg őt a régi idők büszke athéni lakói? – gondoltam, s felidéztem a kimerült Hellászt meghódító idegen hitvallás történetét. Nem ők, az istennő népe voltak, akik hitelt adtak a zsidó hazugságnak, hanem a sok, kétes eredetű, bár görögül beszélő lakos, kik a görög kikötők söpredékét alkották, és Alexandria lakosai, de mindenekelőtt Konstantin, akit „Nagynak” neveznek, és az ő politikája. Ezek segítettek az új vallásnak abban, hogy háromszáz évvel Pál halálát követően megvethesse a lábát Görögországban. S visszaemlékeztem őrá is, aki egyre kedvesebb lett nekem, a harcos Julianus császárra, ki próbálta megfékezni az áradatot. Felidéztem legendás utolsó szavait, melyekkel elismerte a keresztények győzelmét, mikor meghalt a harctéren.2 Eszembe jutott az is, ahogy darabokra szaggatták Hüpatiát, s lelki szemeim elé tárultak azok a buzgó, keresztény lovagok, akik az árja pogányságot évszázadokon át üldözték a görög–római világon túl, a büszke Északon – melynek én is a lánya voltam.
Épp úgy, ahogy diadalmas, keletre tartó menetelésében győzelemről győzelemre vitte a dicső Alexandrosz a hellén akaratot egészen a Hét Folyó megszentelt vidékéig, keresztül a ragyogó hegyi hágókon, ahol jóval őt megelőzve a legkorábbi árja harcosok is átkeltek, épp így, az idő áramában, a beteges zsidó hit, megbosszulván a gázai és a türoszi vereségeket, a hanyatló görögséget vesztegetéssel, a tisztavérű, szűz Északot pedig terrorral hódította meg. Világméretű és maradandó sikere az én szememben az alacsonyabb rendű emberiség felemelkedésének jele volt, mely az erősek, a becsületesek, az Istenek gyermekei, az én népem ellen lépett fel, mind a Jón-, mind az Északi-tenger partjain.
A csupán történelmi illemnek miféle köteléke tartott engem még mindig a megvetett kereszténységen belül? S e kötelék élő valóság volt-e? A keresztény egyház minden haszna ellenére, mellyel a sötét, török napokban bírt, nem volt-e mindörökre összeegyeztethetetlen az időtlen görögség szelleme és a galileai hit? Nem nyílt-e mélységes szakadék közöttük az időbeliben és az örökkévalóban is? S ha igen, akkor nem kellett-e egyszer és mindenkorra azt az ösvényt választanom, amelyik az enyém? Érezni akartam a történelmi kereszténység lelkét annak szülőhelye közepette, hogy lássam, hogy halljam, és hogy megismerjem. Arra vágytam, hogy átadhassam magam neki. Így hát 1929 áprilisának egyik reggelén Palesztinába hajóztam egy keresztény zarándokhajó fedélzetén.
Csillámló hullámok hátán, sok arany sziget között vitt el a hajó Görögországtól sok száz mérföldnyire, egyenesen egy másik világba, az ősi, szemita Keletre, ahol a keresztény hit megszületett.
Én pedig a szemita Kelet lelkét idegennek találtam. Az évszázadok során megszelídítette és elpuhította a történelem selejtjének befolyása, kiknek szentségtelen akarata és láthatatlan uralma alatt az én hanyatló kontinensem is öntudatlanul robotolt, azoktól a sötét napoktól fogva, amikor felvette a keresztény hitet, a keresztény értékeket pedig egész életszemléletének alapjává tette. Izrael önző, ravaszkodó és szeretet nélküli lelkét láttam a bazárokban áruló hosszú, sötét öltözékekbe burkolódzó emberek csúszómászó szívélyessége mögött, csakúgy, mint fanatikus pillantásaikban, amikor néhány nappal később lépéseiket követtem a Siratófal mentén. S mindenütt a szépségtől mentes rassznak ugyanazt a bélyegét láttam, az emberiség bukásának ugyanazt a jelét, a templomokban, a mecsetekben, az ősi Jeruzsálem bűzös, kanyargó utcáin, ahol az élet sohasem változik, és Tel-Aviv új, otromba módon fényárba vont épületeiben is. Még a nomád lakosok is a zsidókkal kialakult kapcsolatuk áldozatává estek. Lassan eltanulták tőlük ősi, törzsi, a vér testvériségén alapuló büszkeségük tagadását, s ehelyett örvendeztek valamennyi igaz hívő hatalmas egységén – bárkik is legyenek azok – és egyenlő joguk okán, hogy még több hívet – az Egyetlen Istenben és a Prófétában hívőket – nemzhetnek a Könyvnek, mindegy, hogy kivel. S arra gondoltam, még a beduinok is romlásnak indultak, mi lett hát velünk, a távoli, éjféli partok istenszerű embereinek gyermekeivel, akik egykor Hellászba hozták Apollón kultuszát, Indiába pedig a Hajnal imádatát? Mi lett velünk, mikor becsapott atyáink erényként fogadták el a segítőkész szelídség, a valamennyi ember iránti jótékonyság hiedelmét, és a béke szeretetét a Zsidótól? Olyan hit ez, melyben a test nem számít többé, s melyben, mint az iszlámban, a tiszta vér eredeti eszméjét idejétmúltnak tekintik.
Csak néztem azokat, akikkel Palesztinába érkeztem – embereket Görögországból –, felmértem – ahogyan korábban még sohasem tettem – a távolságot, mely elválasztotta őket a régi, pogány görögöktől, s néhányuknál érzékeltem, hogy a keresztény hit felszíne alatt még mindig ragyog bennük a görögség örökkévaló lelke, legyőzhetetlenül és készen arra, hogy bármelyik pillanatban ismét megerősödjön. Másokat viszont csupán keresztény keletieknek láttam, a hosszas hanyatlás termékeinek. Váratlanul eszembe jutott a Szent Pál által az Areoszpagoszon emelt hatalmas templom kupolája, amely ugyanazon kék ég alatt áll, melynek hátterében, meg nem fakult pompájukban, a régi, pogány Akropolisz romjai tűnnek fel. Körülöttem mindenütt az előbbi tolakodó stílusa, az idegen légkör, a szemita kelet miszticizmusa, mely olyannyira különbözött a mi kultuszunktól, a Ritmus és Forma, az Egészség és a Fény kultuszától – árja kultuszunktól, mely hűséges e gyönyörű földhöz. Beleborzongtam az ellentét hatásába, sokkal erősebben, mint korábban bármikor. S önmagam örökkévaló Énjének belső érzetéből, a Rasszoméból, melynek végre teljesen tudatára ébredtem, s az ideális világról szóló álmaim belső látomásából szívemben kialakult a hosszú ideje várt döntés, melyen egész életem nyugodott: „El a zsidósággal! El a keresztény szellemmel, a kifinomult méreggel, amit a zsidók belénk öntenek, saját rasszuk ösztöneitől vezettetve, hogy testünket megfosszák erejétől és megsemmisítsék árja büszkeségünket! El mindezzel, s vissza ahhoz, ami még ma is a miénk lehetne, ha Pál sohasem tette volna be a lábát Athénba, vagy ha az isteni Julianusnak sikerült volna megfékeznie a mindent elnyelő áradatot! Nincs több kompromisszum az idegen hagyománnyal a Bizánci Birodalom emlékének nevében: az Örök Hellásznak, s azon is túl, Észak és Dél elpusztíthatatlan Árjaságának – a felsőbbrendű emberiségnek – meg kell szabadulnia egy alig ezer éves történelem csalogatásától”.
Ezt éreztem azokban a régi templomokban, amiket a minden keresztény számára szentséges, híres helyszíneken emeltek, a kolostorban, ahol megszálltam s Omár ragyogó mecsetében, ahová ellátogattam, csakúgy, mint az ősi Jeruzsálem utcáin vagy Sion hegyén. Ezt éreztem Palesztina útjain, mikor bibliai neveket viselő falvak és városok felé tartottam.
Több száz mérfölddel távolabb, szent néped körében, vezetésed alatt, az álmom lassan alakot öltött. S napról napra, reményben és növekvő erőben, magabiztosan és boldogan, néped emelkedő áradattá kezdett növekedni. Te pedig arra a napra vártál, mikor ez az áradat áttöri a gátat, mely mögé a rémült világ hiábavalóan igyekezett visszaszorítani.
S hamarosan érteni, hamarosan csodálni kezdtelek, hamarosan szeretni kezdtelek, korunk férfiúi közül egyedül Téged.
A távolból, szívem mélyén figyeltem, ahogy az áradat erőre kap. Lenyűgözött a lendülete, s felismertem benne az Erőt, mely egykor Hellászt az árja rassznak, a Keletet pedig a hódító görögségnek adta. A láthatatlan birodalomban élethosszig tartó vágyakozásom már találkozott ellentmondást nem tűrő akaraterőddel, s hálásan köszöntöttelek, hogy egy napon majd szavakban is kifejezhessem lángoló hitemet, néped fivéreinek állhatatos elismerését az egész földkerekségről – az egész Rassz szeretetét.
1 Így ma már hiszem, hogy a mindenható teremtővel összhangban cselekszem: Önmagamat védve a zsidóság ellen, az Úr művéért harcolok.
2 Vicisti Galileae.
