“Es mag sein, daß heute das Geld der ausschließliche Regent des Lebens geworden ist, doch wird dereinst der Mensch sich wieder vor höheren Göttern beugen.”
—Adolf Hitler1
- Ennek a háznak papírvékonyak a falai, minden szó áthallatszik, különösen éjjel, mikor minden csendes. A fickó pedig, aki az első emeleten lakik, egy áruló disznó. Úgy tett, mintha nemzetiszocialista lenne – akkor, amikor ez kifizetődő volt. Ám ahogy a megszállás elkezdődött, ment, és beállt az SPD-be.2 Most feljelentget minket, úgyhogy legyen óvatos, mit mond.
Ezt mesélte nekem A. úr előző este, miközben egy kényelmes fotelben üldögéltem nála, a Németország egyik feléből a másikba tett, fárasztó utazást követően.
- Ámde – tette hozzá –, holnap elviszem az erdőbe. Ott majd szabadon beszélgethetünk.
S most felfelé sétáltunk, az erdő irányába. Sőt, gyakorlatilag benne jártunk már. Egyre távolabb és távolabb kerültünk az úttól – távolabb az esetleges leskelődőktől, hallgatózóktól, árulóktól és kémektől. Nekem pedig eszembe jutott, amit valaki mondott nekem az első német városban, ahová ellátogattam:
- Igazán a félelem földjén élünk.
Szerencsétlen Németország! Meddig tart még ez?
Némán sétáltunk tovább. Korábban még soha nem találkoztam A. úrral. Külföldön ajánlották őt nekem a nácik, akikkel kapcsolatban állt, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Ő pedig csak annyit tudott rólam, hogy hosszú éveket töltöttem Indiában, s hogy in Ordnung (vagyis én magam is náci) voltam, aki készen áll részt venni, közvetve vagy közvetlenül, bármiféle földalatti tevékenységben, mely a nemzetiszocialista szellem megerősítését és a megszálló hatalmak hatásának gyengítését célozza a jelen Németországában. Így hát sok dologról kellett beszámolnia, ahogy nekem is volt mondanivalóm a számára. De még vártunk.
Napfényes szeptemberi reggel volt. A még dús lombozatú fák ágain keresztül a nap fénymintákat vetített a talajra és ránk – mozgó mintázatokat, ahogy a szél megmozgatta a leveleket –, a madarak pedig daloltak. Minél tovább sétáltunk az erdő mélye felé, annál lelkesebbé váltam. Amióta csak Németországba érkeztem, nap mint nap több száz mérföldnyi romot láttam, s most rátalálni a béke eme háborítatlan szentélyére igaz felfrissülés volt. Ahogy annak tudása is, hogy egyedül voltunk A. úrral, mivel távol kívántunk lenni az emberek haszonleső árulásától. A csend, a titoktartás és a bizalmas osztozás nagyszerű, személytelen eszméinkben csak még lelkesítőbbé tett. Tudatában voltam annak, hogy az Erdő Istensége – a Föld láthatatlan, nyugodt, legyőzhetetlen Lelke – a szövetségesünk volt. S valóban így is volt.
Néhány száz yard távolságra néhány szarvas szaladt el kecsesen mellettünk, majd eltűntek a fák sűrűjében. Csodáltam vágtájuk szépségét, s meg akartam kérdezni A. urat, hogy angol barátaimhoz, akik hozzá küldtek, és jómagamhoz hasonlóan ő is elítéli e valamennyi kegyetlen sport űzését, mind erkölcsi, mind pedig esztétikai alapon. Eszembe jutott, hogy egy zsidó egy teazsúron, ahol történetesen én is jelen voltam, kijelentette, hogy az ilyen sportokat „támogatni kellene”, mivel általuk „kényelmesen kiélhetők az ember természetes, pusztító ösztönei”, melyek szerinte „jobb, ha az állatok, mint ha az emberek ellen irányulnak”. Mire én felháborodottan azt feleltem, hogy amennyiben muszáj kiélni a pusztító ösztönöket, akkor sokkal megfelelőbb, ha ezeket a veszélyes emberi lények, s nem pedig az ártatlan állatok ellen fordítjuk. S mikor a férfi megkérdezte, kit tekintek „veszélyes emberi lényeknek”, azt válaszoltam dacosan, hogy „a magafajta embereket”, s ezzel az egész társaságot – keresztény nézőpontot valló izlandiakat – sikerült magam ellen hangolnom. Be akartam számolni minderről A. úrnak, de végül mégsem tettem. Nem tudtam rávenni magam, hogy megtörjem a csendet, s éreztem, hogy A. úrnak olyasmi jár a fejében, melyhez képest minden személyes élmény lényegtelen. Még fél órán át némán sétáltunk tovább. Lehullott levelek és elszáradt ágak ropogtak a lábunk alatt.
- Itt már senki sem hall minket – szólalt meg végül A. úr –, most már beszélhetünk. Szeretne leülni, vagy inkább sétáljunk még egy kicsit tovább az erdőbe?
- Menjünk tovább – feleltem –, szeretek sétálni.
Kérdezett néhány dolgot az életemről, a gyermekkoromról, hogy mit tanultam Görög- és Franciaországban, megkérdezte, mikor és hogyan kerültem kapcsolatba a nemzetiszocializmussal, mennyi ideig éltem Indiában, mit csináltam a háború alatt, és hogyan ismertem meg azokat az embereket, akik beajánlottak nála. Őszintén válaszoltam mindenre. Ezután beszélt a saját életéről és harcairól, csodálatos szülőhelyéről a Szudéta-vidéken, kegyes, keresztényi neveltetéséről, s áttéréséről a nemzetiszocializmusra.
- Igaza van – közölte –, mikor azt mondja, ez a két világnézet sohasem járhat együtt. Magának megvolt az a kiváltsága, hogy sosem kellett kereszténynek lennie. Én 1933-ban szűntem meg az lenni.
- 1929-ig látszólag én is keresztény voltam.
- Hogy érti, hogy „látszólag”?
- Például vasárnaponként jártam templomba. Ám sohasem hittem az egyház tanításában. A görögkeleti egyház tagja voltam, nem azért, mert keresztény, hanem mivel magam is görög vagyok, s mert megismerhettem a görög lakosságát annak a francia városnak, ahol felnőttem, s hallgathattam a bizánci énekeket, amiket szerettem. Tudtam azt is, hogy az egyház, mint szervezet, sokat tett a görög nemzetiség életben tartásáért az alatt a négy évszázad alatt, míg Görögország az Oszmán-birodalom megszállása alatt volt. Azért is voltam a tagja, mert a szívem mélyén bármennyire is sajnáltam, hogy a görögök egyáltalán felvették a kereszténységet a múltban, úgy véltem, ez az idegen hitvallás jóvátehetetlenül részévé vált a modern görögök nemzeti kultúrájának. Ma viszont már nem így gondolom. Nem régóta van ez így, ahogy már említettem, 1929 óta.
- Mi történt 1929-ben?
- Negyven napot Palesztinában töltöttem. Saját tapasztalatot akartam szerezni a vallás szülőhelyéről, mely elárasztotta Görögországot és csaknem az egész árja világot. Bejártam egyik végétől a másikig. Láttam ott zsidókat is – annak a népnek a tagjait, akiket kegyes nagynéném3 (angol anyám nővére) „Isten választottjainak” nevezett.
Nem mintha korábban egyet sem láttam volna. Sokkal találkoztam már közülük, ám más dolog eggyel-kettővel összefutni Franciaországban, Angliában vagy akár Athénban, mint százával, ezrével látni őket azon a földön, ahol először letelepedtek, nagyjából két évezreddel Krisztus előtt, azon a földön, amit többé senki sem választhat el a történetüktől. Sohasem éreztem magam olyan idegen légkörben, mint Jeruzsálem zsidó negyedének eleven és koszos utcáin, a város templomaiban és a keresztény zarándokút többi helyén. Hogy képesek tiszta árja vérű emberek, sőt, a vikingek leszármazottai, mint kegyes nagynéném és édesanyám, gondoltam, rávenni magukat, hogy elfogadjanak egy olyan Istent, aki egy ilyen nemzetet választ a „sajátjának”? Hogyan szokhattak hozzá a görögök, hogy a „saját” Istenüknek nevezzék, még ha csak kifelé is – mert tudtam, hogy legbelül mindig sokkal kevésbé voltak keresztényiek, mint az angolok –, s éppen egy olyan tanító, mint tarszoszi Pál, az élet és a szépség gyűlölője által? Jóllehet, az egyháza segített megőrizni a görög nemzetiséget a török uralom során, ám azelőtt tönkretette a görög fajt, s mindazt, ami még megmaradt a görög szellemből, ahogy többé-kevésbé tönkretette az árja szellemet is az összes árja országban. Mindig is Természet- és Napimádó voltam a szívem mélyén. Most már nyíltan is az vagyok, s azóta is őrzöm ezt az állásfoglalást.
- Miért utazott Indiába?
- Hogy lássam azt a helyet, ahol az egykori árja vallás mindmáig diadalmasan ellenállt mind az iszlám, mind pedig a kereszténység törekvéseinek, hogy elsöpörjék, vagyis a zsidó hatásoktól mentes árja kultúra földjét. Legalábbis így gondoltam, mert olvastam pár könyvet a kasztrendszerről. Éreznem kellett a kapcsolatot az árja vér (és minden rassz vére) tisztán tartásának hősies erőfeszítése és az ősi Árja Istenek csodálatos túlélése között a számtalan faj országában. Saját szemeimmel akartam látni, miként működik ez a rendszer, és szerettem volna tanulmányozni is. Akaratlanul is észrevettem, hogy az időtlen árja törvényadókat vezető alapelvek a vér tisztaságához történő ragaszkodásukban e távoli, trópusi országban, éppen azok voltak, amiket a Führer a mi időnkben hirdetett – a romlás beállta óta nyugaton első ízben. Éppen akkor olvastam a Mein Kampfot, s árja büszkeségem teljes tudatában immár Adolf Hitler elkötelezett híve voltam.
- Nem akarta látni Hitler saját országát is?
- Ó, ne tépje fel ismét ezt a be nem gyógyuló sebet a szívemben! Túl sok ember tette már ezt korábban, elsőként az a nagylelkű, elfogulatlan, megértő indiai, aki a nevét és védelmét adta nekem, hogy a britek lehetővé tegyék a távozásom Indiából a háború kezdetén. Úgy volt, hogy Franciaországba megyek, onnan pedig ide jöttem volna. Voltak ajánlásaim, s minden más is, amire szükségem lehetett. A propagandarészleg számára közvetítettem volna, s szívemet-lelkemet beleadtam volna az üzenetekbe. Ám Olaszország két héttel korábban lépett be a háborúba, mint kellett volna. Így az utolsó olasz hajó, amire felszállhattam volna, sohasem indult útnak. Természetesen már a háború előtt el kellett volna jönnöm. El is akartam. Sohasem kívántam két-három évnél tovább Indiában maradni, nemhogy tizenöt évig!4 Ám nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezzük. S nem könnyű tízezer kilométert utazni. Amikor a háború kitört, minden erőfeszítésem ellenére egyenesen lehetetlenné vált. Elmondtam már önnek, mit tettem a háború során. De bármennyit is számított ez, semmi sem volt ahhoz képest, amit itt tehettem volna.
- A körülményeket figyelembe véve ez volt a legjobb, amit tehetett. S egyben hasznos is. Most pedig eljött hozzánk, s örömmel látjuk. Ismét hasznos lehet, ha óvatos és türelmes tud lenni.
- Mégis, korábban láthattam volna a Führert.
- Egy nap még majd látni fogja.
- Maga is azt hiszi, hogy életben van?
- Nem hiszem, hanem tudom.
- Azt is tudja, hol van?
- Igen.
- Hol?
- Most nem árulhatom el. De eljön az idő, amikor majd megtudja.
- S láthatom is őt?
- Biztosan.
- S érezhetem, ahogy isteni tekintete megpihen rajtam, akár csak egy pillanatra is! S hallhatom, ahogy a hangja – az Ő hangja – hozzám szól!
- Elmondja magának, hogy örül neki, hogy itt volt köztünk 1948-ban, a legsötétebb napokban. Igen, miért is ne?
Szemeim felragyogtak e boldogság gondolatára, és el is pirultam. A. úr úgy mosolygott rám, mintha egy kislányt látna, noha annyi idős voltam, mint ő, sőt, igazából két évvel még öregebb is.
- Talán nem tudom – kérdezte –, mire vágyik? Olvasok a gondolataiban!
- Akkor legalábbis annyit tud, hogy őszinte vagyok.
- Igen! Már akkor tudtam ezt, amikor megszólalt. De az őszinteség az ilyen időkben, mint a mostani, nem elegendő. Meg kell tanulnia azt is, hogyan kell várni, nyugodtnak maradni és elrejteni az érzéseit, ha nem akar egy szép napon bajba keveredni, s – ami még rosszabb – másokat is bajba sodorni. Legyen óvatos, nagyon óvatos! Úgy tűnik, nincs semmiféle veszélyérzete.
- Tudtam, hogy veszélyben vagyok, amikor átléptem a határt, poggyászomban azokkal a röplapokkal, amiket megmutattam önnek. Nagyon is tisztában voltam vele.
- Igen. Ám rögtön megfeledkezett minderről, amint úgy gondolta, sikeresen átjutott. Nem szabadna ezt. Mindenütt veszély leselkedik ránk ebben a szerencsétlen országban. Az emberek feljelenthetik a semmiért is, annak reményében, hogy önmagukat biztonságban érezhessék. Nem tudhatja, ki barát és ki áruló.
- De az biztos, hogy egyetlen náci sem ártana nekem.
- Ez így van, ám nem tudhatja, ki az, aki tényleg náci, s ki az, aki csak annak mondja magát, hogy csapdába csalja. Legyen óvatos. A megvesztegetés és megfélemlítés ellenségeink fegyverei, hathatós fegyverei. Büszke Németországunk a megszállás során a rettegés földjévé vált.
Századszorra is felidéztem magamban Saarbrückenbe érkezésemet, első estémet egy német család körében, s éppen ezeket a szavakat, amiket akkor hallottam először: Das Land der Angst – a rettegés földje.
- Ámde a valódi nemzetiszocialisták hithű kisebbsége – feleltem – az általános terror közepette is rendületlenül kitartanak…
A. úr megajándékozott csodálatos, büszke mosolyainak egyikével:
- Igen – válaszolta –, mi, az éberek, a rendíthetetlenek, az ő igaz követői, akit maga is szeret és tisztel… Jól jellemzett minket a szórólapján. Mi vagyunk „az arany a kohóban”. A halálerők ügynökeinek fegyverei hatástalanok ellenünk.
* * *
Elragadtatva néztem fel rá. A szavai kétségtelenül akár az enyémek is lehettek volna. Ám a büszkeség csak az övé volt, ahogy a nehézségek is, melyeket e három és fél év során el kellett tűrnie, otthona és minden vagyona elvesztése, a frontkatona megpróbáltatásai és a hadifogoly szenvedései külhonban. Állhatatos akarata azonban felülkerekedett ezeken a fájdalmakon, megtartotta őt egyenességében és várakozásteljességében, az elcsüggedés helyett megerősítette őt a katasztrófa és nyomor mélységeiben is, segítségével készen állt arra, hogy megragadja az első adandó alkalmat a jövő uralására. Mellettem sétáló, magas és vonzó alakjában az erdő napfényes háttere előtt, férfias arcából előragyogó nagy, mélykék szemeiben annak az arany kisebbségnek egyik élő képviselőjét láttam, melyet szeretek, melyet felkutatni és szolgálni érkeztem Németországba, azét a kisebbségét, mely a szememben a valódi német nemzet, melynek Hitler oly sok dicsőséget, hatalmat és boldogságot álmodott. A. úrban Hitler népe üdvözölt. Régóta nem éreztem ekkora boldogságot.
- Szeretné, hogy leüljünk? – kérdezte.
- Igen.
Kényelembe helyeztük magunkat az avarszőnyegen, egy fa tövében. A napsugár aranyfénnyel ragyogta be A. úr szőke, fényes, hullámos haját. Arca komoly volt, távolba mélyedő szeme kemény és hideg, mint az acél. Én is egyenesen magam elé néztem, a fény és árnyék játékára a fák százain, a zöld különböző árnyalataira, a kék ég egyetlen látható foltjára az ágak szövevénye között. Csend ereszkedett közénk, mintha megigéztek volna. Magamban éreztem az erdő lelkét, végeérhetetlen életének szerves részévé váltam. Tudtam, hogy A. úr is ugyanezt érzi. (Sohasem találkoztam olyan nemzetiszocialistával, akinek nem olyan érzései lettek volna a természettel kapcsolatban, mint nekem.) Hozzám fordult, s a tekintete ellágyult, szája pedig, ami egész eddig semmi mást nem fejezett ki, csupán koncentrált akaratot és büszkeséget, halvány mosolyra húzódott.
- Kényelmes? – tudakolta.
- Boldog vagyok!
- Tudja, hol vagyunk? Melyik erdőben?
S anélkül, hogy megvárta volna válaszomat, vagy akár hogy végiggondoljam azt, folytatta:
- A Harz-hegység szélén vagyunk, a hatalmas, szent erdőben. Innen még kilométerek sokaságán keresztül húzódik, egyenesen az Orosz zónába. Hát nem csodálatos?
- De igen.
- Hatalmas részeket vágtak ki belőle ezek az ördögök! Egyszer majd megmutatom magának: egész domboldalakat fosztottak meg ősi, zöldellő palástjuktól, több hektárnyi földet, ahol semmi egyebet nem láthat, mint kivágott fák tönkjeit. Egy alkalommal 1946-ban, a fosztogatás és megszentségtelenítés első tombolásában, egyetlen nap alatt tízezer fát vágtak ki! S ki tudja, mit művelnek az oroszok a tilalmas határ másik oldalán – bár nekik van elég fájuk a saját országukban is, így nem kellene a miénken élősködniük. Ezt jelenti hát a „megszállás”.
- Tudom – feleltem –, láttam a kártevésük egy részét a Fekete-erdőben. S higgye el nekem, éppen olyan ádázul gyűlölöm „őket”, mint maga, még ha nem is vagyok német. Sohasem felejtem el az elpusztított erdőket, sem pedig a romokban heverő városokat, vagy hogy ragyogó hitünket, melyért húsz éve élek, milliók szívében zúzták össze. Szétzúzták, és mit ültettek a helyére? Kongó kétségbeesést, amit idén tavaszig én magam is tapasztaltam, mert olyan nincs, hogy szeretjük az eszméinket, azután másfajtákat kell szeretnünk. Sohasem fogom elfeledni az anyagi romláshoz társuló erkölcsi lezüllesztést sem.
- Elvesztette már valaha a hitét? – A. úr hideg kék szemei kérdőn meredtek rám.
- Nem – feleltem –, ám egyszer bizonyos értelemben mégis. Természetesen sohasem veszítettem el a Führer iránti odaadásom, sem pedig a küldetésébe vetett hitem. Mindig is hittem, vagy inkább tudtam, hogy eszméi egy napon diadalmaskodni fognak, mivel az igazságból fakadnak. Ami az igazságból fakad, sohasem pusztulhat el. De feladtam a reményt, hogy még életemben megláthassam a diadalát.
- Lemondott valaha is a tettek iránti hajlandóságáról?
- Soha.
- Miért nem, ha egyszer elvesztette a reményt?
- Először is azért, mert gyűlöltem a bolondok millióit, akik engedelmesen „benyelték” a zsidók rémtörténeteit (amik rám sosem tettek semmilyen hatást, s még akkor sem tennének, ha igazak lennének), és harcoltak a Führer ellen. Gyűlöltem azokat, akik a fegyverletétel óta üldözik a hűségeseket. Megadnék mindent, megtennék mindent, hogy tanúja lehessek pusztulásuknak, és hogy örvendezhessek felette. Azután rájöttem, hogy a hűségesek többen vannak, mint képzeltem. Ahogy már beszámoltam róla, a remény visszatért belém. Ezt követően láttam Németország romjait, és nem maradhattam többé távol innen, a biztonságban és a szabadságban. Nem. Még ha el is kell hinnem, hogy az Új Rendet nem lehet már az én életemben helyreállítani, még ha nem is lett volna remény, akkor is eljöttem volna, hogy legalább együtt szenvedjek Hitler népével, még ha nem is tehetnék semmi hasznosat, eljöttem volna, hogy osztozzam velük a nehézségekben és veszélyekben, hogy engem is velük együtt üldözzenek. Akár titokban is átléptem volna a határt, gyalog, a legközelebbi francia faluból, ha ezúttal nem kaptam volna meg a belépési engedélyt.
A. úr megragadta a kezem, megszorította és elmosolyodott:
- Az erősek számára nincs erkölcsi züllés – közölte diadalmasan –, az anyagi romlás pedig hosszú távon nem számít. Én nem csak hogy nem vesztettem el az eszméimbe vetett hitemet, hanem, még 1945-ben is, amikor hadifogoly voltam az USA-ban, ahová a kapituláció után vittek, tudtam, hogy egy napon ismét felemelkedünk majd, s élni fogok, hogy szemtanúja legyek ennek a második, még az elsőnél is ellenállhatatlanabb, dicsőségesebb és maradandóbb feltámadásnak. Már akkor tudtam, hogy a Führer életben van. Valami ezt súgta nekem.
Az erdő tovább lélegzett és dalolt körülöttünk az örökkévaló dolgok nagyszerű közönyével, fenségével és szépségével.
- A kivágott fák újra nőnek – mondtam –, még ha sok ideig – száz évig, kétszázig – tart is, hogy a szent Harz megint olyan legyen, mint volt. De mi kétszáz év a táj életében?
- Mi is újjáéledünk majd – válaszolta A. úr –, mint az isteni erdő, mi is örökkévalóak vagyunk. Nekünk is megmaradtak a gyökereink a talajban. A világ még nem tudja, mi is az igazi nemzetiszocializmus. De hamarosan megtudja.
- Mikor?
- Két éven belül – három biztosan nem kell hozzá – látni fogja második harcunk kezdetét a hatalomért.
- Mennyire szeretnék hinni önnek! Ilyen hamar! Mégis, nem lett volna jobb, ha nincs kapituláció, nincs katasztrófa? Végeredményben miért nem tudtuk megnyerni ezt a háborút? Ön szerint kinek a hibája volt, hogy elvesztettük, hogy Németországot megszállták, kifosztották, rettegésben tartották, hogy Hitlerünk nevét az egész ostoba világon rágalmazzák, hogy a párt legjobb embereit „háborús bűnösnek” bélyegezték és meggyilkolták, hogy ide kellett jönnünk, mérföldekre a várostól, hogy szabadon beszélhessünk?
- A miénk – felelte A. úr.
- Úgy érti, a hatalmon lévő nácik nem voltak elég könyörtelenek? Én mindig így gondoltam. Nem lettek volna perek az úgynevezett „háborús bűnök” miatt, ha nem maradt volna egyetlen zsidó sem, aki hamis tanúságtételt tett volna az embereink ellen.
- Nem csak a zsidókkal szemben nem voltunk elég könyörtelenek – jegyezte meg A. úr –, hanem a pártba beszivárgó sok semmirekellővel és a magas beosztásban lévő árulókkal szemben sem. Nem voltunk elég kritikusok, elég kirekesztők, elég gyanakvók. A tények, amiket tegnap este Rommel aktatáskájáról mondott nekem, jelentőségteljesek. S az a másik információ, amit külföldről sikerült beszereznie a német vasúti szolgálat árulóinak csoportjáról, akik rendszeresen küldték jelentéseiket az angol hadügyminisztériumnak csapatmozgásainkról és így tovább, miközben őszinte nemzetiszocialistának tettették magukat, nem kevésbé sokatmondó. Nem kell hibáztatnunk a megszálló hatóságokat, ha ezek a gazemberek most, tetteik jutalmaként, jó beosztásba kerültek, s feljelentenek minket, hogy még egy kicsit növeljék a bevételeiket. Magunkat kell hibáztatnunk, hogy nem fedeztük fel és „likvidáltuk” őket idejében, mielőtt elkövethették volna jóvátehetetlen bűneiket.
- Túlságosan jó véleménnyel voltunk az emberi természetről. Túl nagylelkűnek bizonyultunk – feleltem.
- Túl hanyagnak, túl ostobának, túl önzőnek!
- De a párttagok…
- Mondtam már: mindenféle fickók is megfordultak a pártban az igazi nemzetiszocialisták mellett – közölte A. úr –, háromnegyedüknek nem volt megfelelő a szellemisége. Ha másként lett volna, sohasem veszítjük el a háborút!
Ezzel beszélni kezdett a náci kormányzat néhány prominens tagjáról. Elkeseredett kritikával illette őket.
- Nézze csak ezt a nyomorult Schachtot – mondta –, hát lehetne őt nácinak nevezni? A legaljasabb árulók fajtájából való. Ha belegondolok, hogy egy ilyen embert eltűrtünk húsz évig, anélkül, hogy képesek lettünk volna átlátni rajta!
- Tehetséges, ám jellemtelen – feleltem –, kezdettől fogva demokratának kellett volna lennie. Ám ő egy kivétel, ezt el kell ismernie.
- Én is azt hiszem, de mégis, nézze csak Leyt! Olyan ember, akinek soha nem kellett volna ilyen magas pozícióba kerülnie. Nézze Baldur von Schirach-ot! Micsoda hírneve volt…
- Hallottam minderről – válaszoltam –, ne is folytassa, kérem! Nem akarok többet tudni. Ők mindketten a Führer első követői közé tartoztak, s egyikük mártírhalált halt Nürnbergben, a másik pedig máig fogságban van, ellenségeink kezében. Hagyjuk békén őket. Bármilyen gyengeségeik is voltak, eleget szenvedtek ahhoz, hogy ezerszeresen meglakoljanak értük.
- Egy nácinak ne legyenek gyengeségei! – jelentette ki A. úr, és ragyogó szemei kőkemények voltak. Úgy éreztem, kicsit lebecsül a szimpátiáért, amit e két férfi felé mutattam.
Egy ideig némák maradtunk. Az erdő számtalan hangja éppen olyan volt, mint korábban: a madárdal, a levelek zizegése, egy kavics lehullása, ahogy egy gyík elszaladt. Újabb szarvaspárt láttam elszaladni a távolban. Ám többé se nem láttam, se nem hallottam ugyanazzal a nyugalommal, mint ezelőtt – azzal a békességgel, mely nélkül nem maradhatunk kapcsolatban az élő Természet lelkével. Megint felnéztem A. úrra, s nem tudtam, mit gondoljak.
- Nincs egyetlen jó szava egyikükről sem? – kérdeztem végül – Még Hermann Göringről sem? Dr. Goebbelsről, a Führerünk iránti megtestesült odaadásról sem?
S Göring remek, őszinte arca jelent meg előttem, mondatok idéződtek fel bennem a Nürnbergben tartott beszédeiből – az 1935. szeptemberi pártgyűlésen és tíz évvel később, diadalmas ellenségeink előtt tartottból –, feledhetetlen, mindörökké igaz mondatok. Eszembe jutott Goebbels ékesszólása is, s a halála, egész családjával együtt, ami méltó volt a heroikus Korhoz, s Göring halála – becsületben és méltóságban, üldözői kegyetlen ítéletével dacolva.
- Göring tehetséges és őszinte is volt, ezért tisztelem – mondta A. úr –, mégis… túl sok luxus, túl sok pénz – mintha ez csaknem alkalmatlanná nyilvánítás lenne a szemében.
- Ami Goebbelst illeti – folytatta –, ő valóban a legjobbak egyike volt, noha egyikük sem volt tökéletes, egyikük sem, csak a Führer maga.
Pillanatnyi szünetet tartott, majd ismét hozzám fordult:
- Nürnberg mártírjait említette. Tegyek említést kettőjükről, a leginkább tévesen megítéltekről, akiket a világ általánosságban legjobban gyűlöl, mégis érdemes férfiakról, akik méltók a csodálatára?
- Igen!
- Himmler és Streicher.
A. úr választása nem okozott meglepetést. Valójában éppen ezt a két nevet vártam tőle.
- Sohasem osztottam ennek az istentelen világnak – vagy akár sok németnek – az előítéleteit ezekről a férfiakról – közöltem –, emlékszem a Mein Kampf azon részeire, ahol szóba kerül, hogy a hatalomért folyó harc kezdetén Julius Streicher, önzetlen, valódi hazafiasságtól vezérelve feloszlatta korábbi pártját, és arra kérte a követőit, hogy csatlakozzanak a Führerhez.5 Mindig is tetszett ez a nagylelkű hozzáállás, ahogy szerettem megalkuvásmentes szellemiségét is, egyetlen célra irányuló erőfeszítéseit, hogy megszabadítsa az országot a zsidó rabigától, s végső gesztusát, két utolsó szavát – „Heil Hitler!” – halála tragikus pillanatában, miután több szenvedésen és talán nagyobb megaláztatásokon ment keresztül Nürnbergben, mint a többiek. Szegény Streicher! Azt is tudom, hogy Himmler feladata nehéz és hálátlan volt, mégis jól teljesítette.
- Így van – helyeselt A. úr –, és olvasta a könyvecskéjét, a Die Stimme der Ahnent? Nem ismerik túl sokan, nem is a saját neve alatt jelentette meg. De ha hozzájut egy példányhoz, olvassa el! Akkor meg fogja érteni, miféle ember volt.
S halkan hozzátette:
- Igazi pogány, olyan férfi, akivel öröm lett volna találkoznia, aki egyet is értett volna magával, mert megfelelően látta a dolgokat, és gyűlölte a félmegoldásokat. Így volt ezzel Streicher és Goebbels is. Ő is a népből származott.
* * *
A. úr az utolsó szavakat különös nyomatékkal ejtette ki. Érezni lehetett, hogy szerinte könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint jó nemzetiszocialistának lennie olyasvalakinek, aki „burzsoá” légkörben született és nevelkedett. A. úr ugyanis nem feledhette milyen hatalmas hatása van a nevelésnek a legtöbb emberi lényre. Nem beszélt kivételekről.
- Igen – ismételte némi szünet után –, a munkások, a földművesek, ők azok, akik ismerik és elfogadják a való életet – csak bennük lelhetők még fel hibátlanul a rasszminőségek. A dolgozó egészségesebb, mint a „burzsoá”. A vére általánosságban tisztább, s ezért erősebb, értékesebb. Az összes, vagy csaknem az összes értelmiségi így vagy úgy elfajzott. Valamennyi többé-kevésbé reménytelenül beteg. Tüntessük el őket, mint osztályt. Tiltsuk be az osztályokat! Összeférhetetlenek egy olyan társadalommal, melyet a nemzeti (völkisch), s mindenekelőtt faji ideál ural. A nép vezetőinek pedig jellemes és tapasztalt embereknek kell lenniük, olyanoknak, akik éltek, szenvedtek és tanultak, akik személyiségét az Istenek a megpróbáltatások üllőjén alakították ki, mint a Führerét – nem pedig könyvmolyoknak, teoretikusoknak, akik nem ismerik az emberi nemet, s képtelenek akár szeretni, akár gyűlölni.
- Én is mindig így gondoltam – feleltem – lett légyen ez különös sokaknak, akik abban hittek, hogy lényünket mindenekelőtt a tanultság határozza meg. Senki sem veti meg jobban a gondolattalan értelmiségieket, mint én. Olyan embereket akarok, akik használják a fejüket, vagy legalábbis akik bíznak azokban és követik azokat, akik gondolkoznak – akik valóban szeretik őket. S a tapasztalataim szerint tízből kilenc esetben, ahogy mondja, ők a kétkezi munkások közül származtak.
Tökéletesen őszinte voltam, s ezt A. úr is érezte. Meleg, megértő jóváhagyással tekintett rám némán.
A madarak tovább csiripeltek, a levelek zizegtek, a Nap pedig mozgó fénymintákat vetett a mohos talajra és az arcunkra. Biztonságban és nyugodtnak éreztem magam. Körülöttünk minden annyira gyönyörű volt, olyan békés. A. úr megszorította a kezem, s gyengéden rám mosolygott.
- Jól érzi itt magát? – kérdezte.
- Igen – válaszoltam –, szeretem az erdőket. S tudván, hogy ez a hely a híres Harz része, csak még szeretetreméltóbbá teszi előttem. Úgy érzem, megszentelt vidéken vagyunk.
- Szóval akkor igazán szereti a mi Németországunkat, ugye? Nem csupán a fejével, hanem teljes szívéből is.
S hatalmas, tiszta szeme, ami időnként oly kemény is tudott lenni, ellágyulva pihent meg rajtam.
- Igaza van – tette hozzá –, nézze csak, milyen csodálatos!
- Valóban az – helyeseltem –, mégsem csupán a szépsége indít meg. Az egész világ gyönyörű, ám ez itt a Führerem országa. Az ő népe, akiket önmagánál is jobban szeret, a világon bárminél jobban. S én pedig ezért szeretem őt. Ezért jöttem ide, mikor már minden elveszett.
A. úr ismét megszorította a kezem, s oly gyengéden pillantott rám, hogy belesajdult a szívem.
- Maga nő – mondta mosolyogva –, egy fiatal, kedves nő. Tudom, hogy így van. Mennyi idős?
- Közel negyvenhárom.
- Közel huszonhárom – felelte A. úr.
- Akkor voltam annyi, mikor rájöttem, mi mindent jelentett a nemzetiszocializmus nekem.
- Vagyis hogy mi mindent jelentett és jelent Adolf Hitler magának – közölte A. úr könyörtelenül.
- Nem ugyanaz a kettő? – kérdeztem hirtelen elpirulva.
- De igen – válaszolta rövid szünet után –, s mindig is az lesz. Mert Weltanschauungunk nem csupán, ahogy oly jól mondta, a Fény és az Élet – az egészség, erő és szépség – örökkévaló vallásának modern formája, hanem ő a tett egyetlen modern Embere, akiben Isten – „a Napban megnyilvánuló Hő és Fény”, hogy ezt a kifejezést használjam, melyet múlt éjjel idézett – megtestesült. Én hiszek ebben, s rajtam kívül vannak még néhányan, akik értik és érzik az igazságot.
- Én is hiszek benne, tudom, hogy így van, mert szeretem Őt. És sohasem szerettem ily módon senki mást, csak az Isteneket. Ó! – mondtam a lelkesedés új kitörésével, kinyújtva karomat, mintha elérhetném a világ végét – Bárcsak szabadon kimondhatnám, leírhatnám, hirdethetném, a falakra ragaszthatnám: „Hitler isteni, diadalmas, szeretett Führerünk a kozmikus Lélek, a Nap Szelleme, a halhatatlan antikvitás óta első ízben megszületve a nyugaton, hogy megállítsa a teremtés romlását”. Bárcsak a világ, hangom hallatán, felemelné, dicsőítené és szeretné őt!
- A földkerekség senkire nem hallgat, sőt, még a saját szülőföldje sem, mit annyira szeretett. Az igazságot úgy tanulja meg, ahogy mindig is tette: fájdalmas tapasztalaton, bűntudaton, elkeseredésen keresztül, vér és könnyek során. Németország már tanulja is. Ami magát illeti, továbbra is szeresse és szolgálja eszméit a kicsi és a nagy dolgokban is. Szeresse a népét! Hát nem boldog, ha tudja, hogy néhányuk, bármilyen kevesen is, úgy gondolkoznak és éreznek, mint maga, s magával együtt várják és dolgoznak a diadalán?
- Természetesen az vagyok! Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek éppen most, ebben a szent erdőben, messze távol az ellenségei által teremtett mocskos világtól, egyedül egyik őszinte követőjével!
A. úr minden eddiginél gyengédebben pillantott rám, és mély, simogató hangon így szólt:
- Én is boldog vagyok, hogy magával időzhetek itt, szeretetben egyesülve mindaz iránt, amit imádok, amiért kiállok és élek. Nincs még egy ilyen kötelék. Ha egy kicsit másmilyen lenne, talán még szorosabban magamhoz kötném. Ám sohasem fogom ezt tenni, mivel maga mindent félretett, hogy egyedül az istenekért éljen.
- A férjem is mindig ezt mondta.
- Bölcs, nagyon bölcs és nemes férfiú – válaszolta A. úr.
Pár percre elnémultunk, majd, áthatva a bennem feltámadó érzésektől, hirtelen halkan, s oly megindító gyengédséggel, hogy magam is meglepődtem, így fordultam hozzá:
- Ön biztosan látta Őt. Esetleg volt abban a megtiszteltetésben is része, hogy beszélt Vele? Ó, meséljen Róla nekem!
A. úr értette – tudta –, hogy Adolf Hitlerre gondolok.
- Láttam őt, s néhányszor köszöntöttem is, ám csupán egyszer beszéltünk – felelte, s az arca különös, ihletett fényben ragyogott.
- Mesélje el! – kértem.
- Nos, hosszú idővel ezelőtt, Berlinben történt, még azelőtt, hogy hatalomra jutott volna. Éppen beszédet mondott egy gyűlésen, és sok emberhez külön-külön is szólt. Akkoriban még diák voltam, s a tanulótársaimmal vettem részt az eseményen. Felmentünk hozzá, nyolcan-tízen, ő pedig kezet fogott mindegyikünkkel, és beszélt is velünk. Azt mondta, számít ránk, mi leszünk az új Németország felépítői. De nem annyira a szavak tettek rám nagy hatást, hanem inkább ő maga, különösen a szeme. „Isteni szemei”, ahogy maga mondta. Igaza van: hatalmas, mélykék, mágnesként vonzó szemei vannak, olyan szemek, amik egyenesen a lélekbe vagy a végtelenbe tekintenek, tele mennyei fénnyel. Senki sem tudott érzéketlen maradni, mikor ezekbe a szemekbe tekintett, senki, aki hallotta meleg, meggyőző, kényszerítő hangját. Senki sem állhatta korlátlan akaraterőt mutató, az ihletettség szent sugarától ragyogó tekintetét, anélkül, hogy ne szerette volna őt. Senki – legalábbis egyetlen német sem – kerülhetett úgy közelebbi kapcsolatba vele, akár csak öt percre, hogy ne vált volna a követőjévé.
Egy ideig néma maradt, mintha elveszett volna álmaiban, vagy belső látomására figyelt volna. A szavai bárhol nagy gyönyört okoztak volna nekem, ám itt, a szent erdő, a Harz közepén, olyan szépséget, olyan ünnepélyességet öltöttek magukra, mely lényem és a világ fölé emelt, egyenesen az örökkévaló birodalmába.
Azután A. úr újra megszólalt, szabadon szólva a béke szentélyében, ahol szentségtelen fülek nem hallhattak, ellenség nem láthatott, ahol egy időre az üldöztetés körén kívül pihenhettünk:
- Igen – mondta –, igaza van, teljesen igaza: Adolf Hitler a nemzetiszocializmus, ő Németország, ő az árja rassz, „az isten az emberek között”, ahogy írta, a faj élő Lelke – a mi Hitlerünk!
Többé nem ugyanaz az ember volt. Átlényegült, mintha maga az erdő és a kék ég szelleme hatolt volna belé, elhalványítva egyéni lényét. S valószínűleg én is többnek tűntem, mint önmagam. Kézen fogott, én pedig könnyekkel a szememben pillantottam fel rá.
* * *
Érzéseinkbe és gondolatainkba merülve sokáig hallgattunk, a tudatunkat betöltő hatalmason keresztül teljes összhangban egymással, összhangban a fenséges fákkal, a Harz lelkével, minden erdő, a kimeríthetetlen, csendes erő és élet lakhelyének lelkével – az általa olyannyira szeretett Föld halhatatlan lelkével. A tiszta kék égen emelkedve a Nap egyre közvetlenebbül ontotta sugarait a fák csúcsaira a fejünk felett.
- Azt mondta nekem múlt éjjel – szólalt meg végül A. úr –, hogy a „Napban rejlő Hő és Fény” imádója, az Energiáé, ami az Élet, más szavakkal, hogy Pogány, mint én magam és még néhányunk, akik valóban tisztában vagyunk annak értelmével, amit vallunk és mellett kiállunk. Sohasem vágyott hát arra, hogy filozófiánk szellemét nyilvános kultuszként megnyilatkozva lássa?
Azt hittem, ifjúkori, gyermekkori önmagamat – örökkévaló énemet – hallom, ahogy a Führer édes nyelvén keresztül szól hozzám.
- Egész életemben erre vágytam – feleltem –, s egész életemben utazgattam, hogy ráleljek ennek legközelebbi megfelelőjére, anélkül, hogy sikerült volna megtalálnom. (Majdnem azt mondtam, minden életemben erre vágytam, s eme és más bolygók országaiban kerestem, mégsem találtam rá.)
- Az Élet és napfény nyilvános kultusza – nézett rám A. úr áthatóan – itt, Németországban, a nemzetiszocializmus bölcsőjében és erődjében még a mi életünkben ki fog virulni. Egy napon, az egyik szegletében éppen ennek az erdőnek, meg fogják látni az új Lélek templomát. Már meg is terveztem, és fel fogom építeni, ha végre megint szabadok leszünk, miután Ő visszatért, vagyis miután az új lélek igazán önmaga tudatára ébredt.
Pillanatnyi szünet után folytatta. (Valóban A. úr beszélt, vagy valaki nála is több? Talán a jövő eszmélete, az újjászületett Németország szólt rajta keresztül?)
- Az új árja lélek, mely imádkozni, dalolni és álmodni fog az Élet templomában, lassan alakot ölt. Az a kollektív lélek, mely a Fény és Élet Vallását hirdeti majd, az egyetlen vallásét, mely szolgálni képes egy tartós nemzetiszocialista állam emberének törekvéseit. Elmondom magának, milyennek képzeltem el a templomot. Szinte senkinek nem beszéltem még erről, ám biztos vagyok benne, hogy maga meg fog érteni.
- Remélem.
Ezzel feltárta előttem csodálatos álmát. Leírt nekem egy domb előtt magasodó, ragyogó gránit építményt az erdő közepén. Felidézte a Nap oltárát, egy hatalmas monolit kockát, ami a szent szvasztikát, a Nap Jelképét viselte egy tágas, nyitott emelvény középpontján magasodva. A templomból, monumentális lépcsősoron keresztül lehetett elérni, rajta pedig tűz lobogott, melyet közvetlenül a nap fénye lobbantott lángra konvergáló üvegen vagy kristályon keresztül, s éjjel-nappal égett. Beszélt méltóságteljes szolgálatokról, melyekre trombiták harcias hangja hívta a lakosságot, nem tíz avagy tizenegy órakor, hanem napkeltekor és napnyugtakor vasárnaponként és a Nap ünnepnapjain – napéjegyenlőségeken és napfordulókon –, a kozmikus élet természetes és rendszeres határpontjain, valamint a jelentős nemzeti évfordulókon, a rassz történetének mérföldkövein, a napokon, mikor az emberek emlékezetükbe idézik a hatalmas tettek nagyszerűségét.
Én pedig csak hallgattam ezt a magával ragadó elképzelést, s egyre inkább megindított A. úr beszéde. Egész életemben a Nap imádója voltam, egész életemben nemzetiszocialista – tudatosan az utóbbi húsz évben. Szívem mélyén mindvégig tudatában voltam, hogy a Nap örökkévaló Vallása és a hatalom és szépség, a vér tisztasága, a testi tökéletesség és mentális férfiasság modern Weltanschauungja – a horogkereszt örökkévaló és modern filozófiája – egy és ugyanaz. Egész életemben arról álmodtam, hogy e tény modern kultuszban lel majd kifejeződésre. S íme, végre, egy férfi arról beszél nekem, hogy álmom élő valósággá válik, legalábbis akkor, ha rajta múlik, s ez a férfi nem más volt, mint a leigázott, üldözött Németországon élő hithű nemzetiszocialisták egyike. Úgy éreztem, A. úron, méltó fián keresztül Németország maga szól hozzám vértanúságában:
- Bízz bennem, a Führer Nemzetében; a Nap Hatalma, akit imádsz, ismét fel fog emelni a mélységből, én pedig egyik óceántól a másikig valóra váltom majd álmodat. Megalapítom az erő és öröm kultuszát, az ifjúságét, mindenütt ezen az eltaposott világon!
És az egyik gyönyörű náci dal sorai jutottak eszembe: „… mert Németország miénk ma, s holnap az egész világ.”6
- Sohasem hallottam még ilyen csodálatos elképzelést – közöltem A. úrral őszintén –, mikor gondolt először erre a „német templomára”?
- 1936-ban.
- S mit tett akkor a megvalósítása érdekében?
- Semmit.
- De miért? Miért nem próbálta meg létrehozni a Hatalmas alatt, aki jobban megértette és értékelte volna, mint bárki más?
- Csakhogy ő lett volna az egyetlen, aki érti és értékeli – felelte A. úr.
Én pedig felidéztem bölcs férjem szavait, amiket valamikor 1941 elején mondott, s nem is első alkalommal:
- Egyetlenegy ember van az egész világon, aki tökéletesen megértené és megbecsülné a vallásról és életről alkotott elképzelésedet, s ez az ember nem más, mint a Harmadik Birodalom vezetője. Egyenesen hozzá kellett volna menned, nem pedig ide jönni keletre és itt vesztegetni az idődet.
S a régi bánat, az engesztelhetetlen bűn régi érzése sajdította meg ismét a szívem. A kés megint a be nem gyógyult sebbe hatolt.
- Még nem érett meg rá az idő – szólalt meg A. úr –, mostanra viszont már igen. Hamarosan meglesz. Meglesz, ha a német nép a végére ér a vér és könnyek útjának, s megtanulja értékelni azt, amit oly sokuk könnyedén vett.
- S mi az, amit könnyedén vettek? – tudakoltam.
- Hitler szavai, Hitler szeretete, Hitler szelleme – válaszolta A. úr –, csak most kezdik felismerni, micsoda ember élt köztük, élt egyedül értük.
- De az Élet nyilvános kultusza, ahogy oly jól mondta, a tervezett „német temploma” nem segítette volna őket, hogy felismerjék mindezt?
- Nem. Az új léleknek lassan kell kiemelkednie az öntudatlanságból, mielőtt egy nyilvános kultuszban juttatná kifejezésre önmagát. Új lakhelyekből, új iskolákból, új gyárakból, új tornatermekből, új életből kell fakadnia. A Nap örökké égő tüzű, a Nemzetiszocializmus és az Élet szent Jelképét magán viselő oltára csupán a jövőbéli város tetőpontja lehet, amiben az új élet mindennapos, általánosan elfogadott valóság lesz. Lépésről lépésre építettük fel ezt a ragyogó, új életet, mikor az aljas zsidó az egész világot felizgatta és végül háborúba kényszerítette ellenünk.
Ezzel néhány jellemvonással leírta, milyen lett volna a világ, ha a nemzetiszocialista Németország nem szenved vereséget 1945-ben – a világ, mely holnap, egy napon, nem számít, mikor, létre fog jönni, ha a mindeneket kormányzó láthatatlan erők segítségével sikerül elérnünk, hogy az emberek engedelmeskedjenek az akaratunknak.
- Azt vázolta – közöltem A. úrral lelkesen –, amiről egész életemben álmodtam, amire vágytam, még ha lehetetlennek tűnt is, és sajnáltam, hogy sohasem láthattam, a modern civilizáció legjobb vonásait, a modern ipart annak teljes hatékonyságában, hatalmában és kiválóságában, a modern életet, minden kényelmével, s ezzel együtt az árják örökkévaló pogányságát, az élő – fizikális és afeletti – tökéletesség vallását, „a tiszta vérben lakozó Istenét”, hogy Himmler szavait idézzem, a szvasztika vallását, mely a Nap vallása, eredményességet és ihletettséget, a lelkesedéssel párosult vasfegyelmet, munkát, díszszemlét, életet, férfias himnuszokat, katonai iskolákat és korszerű otthonokat a fák között, izzó kohókat és Naptemplomokat. Ez a szívem szerinti szuper-civilizáció! Ez az, amiről mindig is úgy véltem, hogy a valódi nemzetiszocializmus elképzelésének alkalmazása a gyakorlatban. S ha arra gondolok, hogy a legyőzött, megalázott, vértanúvá tett Németországba kellett jönnöm ahhoz, hogy végre találjak valakit, aki ugyanezt az álmot még nálam is jobban képes kifejezni!
- Csupán a katasztrófa és az elnyomás tapasztalatán keresztül, hosszú évek mártíromságán keresztül kezdte el észrevenni Németország Megváltója igazi nagyságát, s mindannak kiválóságát, amit hirdetett, s megkezdte felkészíteni magát arra, hogy abszolút hitében kövesse őt. Korábban éljenezte őt, a győzelem napfényében, ám odaadása felületes volt. Hol vannak most ők, azok a milliók, akik felemelt karja és örömteli arca az 1933-as és 1935-ös képeken láthatók? Hol vannak ők? De most, az egyre növekvő számú ezrek, akik arra vágynak, hogy „Heil Hitert” kiálthassanak a mélységből, bár nem tehetik meg, a lehető legkomolyabban gondolják ezt. Imádják a szent Szvasztikát, az Élet jelképét, a jövő Naptemplomaiban. Ők fogják felépíteni az új világot – az aranykor világát –, melyet Hitler akart.
- De nem történhetett volna meg mindez a sok nyomorúság nélkül?
- Nem. Csak a keserű tapasztalat képes tanítani a nemzeteket, ahogy az egyéneket is.
- Mi történt volna ön szerint, ha úgy alakul, hogy megnyerjük a háborút?
- Schacht úr még mindig a Birodalom pénzügyminisztere lenne, és semmirekellő emberek milliói világszerte – néhányuk szigorúan szólva még csak nem is tiszta árja – nemzetiszocialistának neveznék magukat, anélkül, hogy bármi közös is lenne bennük csodálatos életmódunkkal, anélkül, hogy megértenék ennek alapjait. A rendszer talán hanyatlásnak indult volna a belső romlás következtében, s ha egyszer összeomlott (mert idővel biztosan ez történt volna), sohasem virágzott volna fel újra. Ha egy rendszer elkorhad, sohasem teszi, ahogy például ez lett a kereszténység sorsa is.
- És most?
- Most a világ nagyobbrészt halottnak vél minket. Higgyék is csak ezt az emberek! Jobb életben lenni úgy, hogy halottnak hisznek, mint fordítva. Néha akár előnyös is lehet, ha úgy gondolják, már nem élünk. Minél inkább így tartják ellenségeink – minél inkább meggyőződnek róla a megszálló hatalmak, hogy sikerült „nácitlanítaniuk” Németországot – annál jobb nekünk. Minél inkább úgy vélik, hogy képtelenek vagyunk újra felkelni, annál szabadabban lehetünk erőnk tudatában és szervezhetjük meg magunkat, hogy készen álljunk. Minél több csend és feledés vesz körül minket, annál könnyebb számunkra nyugodtan mozgolódni, s megtenni azt, ami szükséges, most, a megpróbáltatás, szenvedés és felkészülés idején.
Kevesen vagyunk, ám sohasem voltunk még annyira élők, mint most, sohasem voltunk annyira meggyőződve ügyünk abszolút jogosságáról, alapelveink abszolút egészségességéről, sohasem voltunk annyira a tudatában mindannak nagyságának, amiért kiállunk.
Várunk, és tanuljuk, hogyan működjünk némaságban, a háttérbe húzódva, másoktól elfeledetten. Megtanuljuk, hogyan kell eszméinkhez hűen élni, anélkül, hogy beszélnénk róluk. Megtanuljuk, hogyan éljünk egyedül Führerünkért, anélkül, hogy felindulnánk azon, akár dicsérik, akár kárhoztatják őt az emberek. Büszkék és méltók maradunk a nemzetiszocialista létre, anélkül, hogy lehetővé tennénk az ellenséges vagy közömbös világnak, hogy megtudja, azok vagyunk. Ezután, és csak ezután lehet valaki hasznos a sorainkban.
- De mikor fogom meglátni végre a diadalt, amit bajtársaink megérdemelnek? S közel van már ez az új világ, amiről beszél? Mikor láthatom meg az élet nyilvános kultuszát az újjászületett árják körében?
- Tíz éven belül. S alig két vagy legfeljebb három éven belül már szemtanúja lehet az új felemelkedés kezdetének, ha minden igaz. A nagy változások gyorsabban állnak be, mint ahogy az emberek gondolnák.
* * *
Így beszélgettünk a mohaágyon fekve a fák tövében, a szent erdő napfényes magányában, összhangban a növényekkel, a madarakkal, az őzekkel, felettünk a Nappal és az éggel s az anyafölddel, kinek keblén testünk hevert – Németország földjével.
Gyakran azt kívánom, bárcsak jobban figyeltem volna A. úr szavaira az elővigyázatosságról és bölcsességről, mert akkor nem lennék itt, a börtönben, hanem még mindig sokféle módon hasznomat vennék. De ahogy A. úr mondta, „az emberek egyedül a tapasztalatból tanulnak”.
Ám úgy emlékszem erre a meleg szeptemberi napra, amit a Harzban töltöttünk, mint a megváltoztathatatlan szépség pillanatára – egyik feledhetetlen kapcsolatomra Németország legyőzhetetlen lelkével.
Ki tudja, hány órán át ültünk ott, mikor végül A. úr így fordult hozzám:
- Talán ideje indulnunk. A feleségem már vár minket.
- Élvezzük és használjuk még ki öt percig az erdő szabadságát – feleltem –, keljünk fel és énekeljük el régi dalaink közül bármelyiket, ahogy korábban tettük volna egy NSDAP-gyűlés után! Semmiféle politikai összejövetel nem hozott volna oly élénk összhangba Németország élő elitjével, mint itt és most ez a kapcsolat önnel!
- Igaza van – válaszolta A. úr –, én is érzem a pillanat ünnepélyességét. Odaadása a szememben az egész árja faj hódolatát képviseli Németországunk iránt.
Így hát felálltunk, s jelképes kettősünk – ő, a Führer honfitársa, s én, a távolból jött árja nő –, a Rassz tiszteletének és szeretetének első gyümölcsei, jobb kezünket a Nap felé emeltük ebben a zöld magányban, s elénekeltük a Horst Wessel-dalt. A férfias dallam és szavak, melyek egykor a német hadsereg vonulását kísérték Európán keresztül, betöltötték a szent erdő, a béke lakhelye napfényes csendjét.
Mi pedig nyugodtak és nagyon boldogok voltunk, tudatában mindannak örökkévalóságának, amit jelképeztünk.
1 „Meglehet, manapság az arany vált az élet kizárólagos uralkodójává, mégis eljön majd az idő, mikor az emberek ismét magasabb istenek előtt fognak leborulni”. (Adolf Hitler: Mein Kampf, II, ii, 486. old.; vö. Mannheim, 436. old.)
2 A szövetséges megszállók által feltámasztott és támogatott szociáldemokrata párt.
3 Nora Nash.
4 Savitri első indiai tartózkodása csupán bő tíz évig tartott, 1935 májusától 1945 novemberéig.
5 Mein Kampf, II, viii, 575. old.; Mannheim, 514. old.
6 “denn heute gehört uns Deutschland, und morgen die ganze Welt.”
