“Figure-toi Pyrrhus, les yeux étincelants, Entrant à la lueur de nos palais brûlants, Sur tous mes frères morts se faisant un passage, Et de sang tout convert, échauffant le carnage. Songe aux cris des vainqueurs; songs aux cris des mourants, Dans la flamme étouffés, sous le fer expirants.”
—Jean Racine1
“Was folgte, waren entsetzliche Tage und noch bösere Nächte—ich wußte, daß alles verloren war. Auf die Gnade des Feindes zu hoffen konnten höchstens Narren fertigbringen oder— Lügner and Verbrecher. In diesen Nächten wuchs mir der Haß, der Haß gegen die Urheber dieser Tat.”
—Adolf Hitler2
A Rajna melletti Bonnban történt, alig egy héttel a letartóztatásom előtt.
Besétáltam egy kávézóba, hogy megigyak egy csésze forró feketét, s főleg hogy találjak egy viszonylag csendes sarkot, ahol zavartalanul írhatok, amíg a hely tulajdonosa lehetővé teszi. S itt megismerkedtem egy bajtárssal, aki nem olyan volt, mint a legtöbben azok közül, akikkel addig Németországban vagy másutt találkoztam, egy emberi formát öltött, bámulatot keltő, elemi erő, tipikusan „sörcsarnok-keménységű”.
Az egyik asztalnál ülve iszogatott egy másik férfival. Már akkor felfigyeltem rá, amikor belépett. Úgy nézett ki, mint Hermann harcosainak egyike, rongyos modern munkaruhát öltve magára álcázásul. Feje és vállai olyanok voltak, mint az egykori germán erdőkben élő őstulkoké. Halovány, szürkéskék szemei bozontos szemöldökök alatt ragyogtak, széles homloka, vörös, szögletes arca, vastag szája, amit félig elrejtett tüzes, szőke bajusza és erőteljes álla, mind kétségtelen erőről, akaratról és komolyságról is árulkodott. Ám nem „egy” ember, egy egyén akaratáról és komolyságáról, hanem inkább a sokaságéról, amely éppen most ébred tudatára, egy hatalmas, primitív, néma és legyőzhetetlen sokaságéról, amelynek ő volt a szócsöve.
A másik férfi szabályosabb vonásokkal, ám sokkal kevésbé kifejező arccal bírt, jobban öltözött, s nem tűnt annyira szilajnak, barbárnak. Társa mellett sokkal inkább egy egyénnek tűnt, a mai, haldokló világ egyik egyéniségének. A durvábbikban az ősi Hercíniai erdő lelke élt, ahogy a feltámadás boldog német gyáraié is, „a régi és az új”, gondoltam, „a soha meg nem haló Németország”.
Nagyon szerettem volna beszélni ezzel az emberrel, de természetesen nem szólítottam meg. Csupán, a sarok helyett, olyan közel ültem az asztalukhoz, amennyire csak tudtam. Rendeltem egy kávét, majd elővettem a dolgaimat, s belekezdtem egy bekezdés megírásába. A férfi volt az, aki erre megszólított, mintha az ösztönei megsúgták volna neki, hogy ezt kell tennie.
- Az iskolai feladatát írja, hölgyem? – szólt oda hozzám egy idő után, fél tucat vendég feje felett. Felnéztem, és elmosolyodtam.
- Túl öreg vagyok ahhoz, hogy iskolai dolgozatot írjak, nemde? – kérdeztem vissza tréfásan.
- Akkor bizonyára szerelmes levelek – felelte a férfi.
Ezúttal szívből jövő kacajra fakadtam.
- Ugyan, dehogy! – mondtam – soha életemben nem írtam szerelmes leveleket. Ez csak egy könyv.
- Ó, ó, egy könyv! Miféle könyv?
S anélkül, hogy időt hagyott volna a válaszra, így folytatta:
- Nem bánná, ha átülnénk az ön asztalához?
- Egyáltalán nem. Mindkettőjüket szívesen látom.
Így hát a két férfi felkelt, fogták a sörüket, és átültek mellém. Amikor felálltak, láttam, hogy az engem megszólító éppen olyan magas, mint amilyennek gondoltam, ám az egyik lábára megnyomorodott. Az őstulok tehát sérült volt. Volt valami szívszorongató számomra a hatalmas test látványában, amit mégis megtört a sebesülése.
- Mit iszik velünk? Egy pohár sört? – kérdezte tőlem, ahogy a társával együtt leült.
- Igen, köszönöm.
- És most – folytatta – meséljen nekünk a könyvéről!
- A mai Németországról szól – feleltem.
A durva, vörös, szögletes arc vonásai egyszeriben megváltoztak, és a férfi szemeiből olyan komolyság sugárzott, amilyet még nem láttam korábban.
- Itt volt a csodás időkben is, a háború előtt? – tudakolta.
- Sajnos nem. Bárcsak itt lehettem volna! – mondtam.
- Ha nem látta azokat a nagyszerű napokat, akkor nem ismerheti fel, mennyire más volt minden akkoriban, mint most. S így nem is írhat a jelenlegi Németországról.
- Ennek a férfinek valószínűleg igaza van – gondoltam, s magamban egy pillanatra ismét felidéztem azt a dicsőséget, amit sosem láttam, szívem pedig belesajdult az engesztelhetetlen bűntudat fájdalmába. A kést újra megforgatták a régi sebben. Igen, miért is jöttem ilyen későn?
Szomorúan a férfire pillantottam, s így szóltam:
- Igaz, hogy nem voltam itt akkoriban. Sosem láttam a nagyszerű, éves pártgyűléseket, a Hitlerjugend parádéit az utcákon, nem hallottam a Führer hangját, ahogy a német néphez szól (kivéve a rádióban). Mindezen évek során tízezer kilométernyire voltam innen, Indiában. Ám amennyire csak lehetséges, tanulmányoztam a mozgalmat a messzeségből, s rengeteg olyan hír érkezett el innen közvetlenül hozzám, amelyet a legtöbb ember nem hallhatott. A férjem tulajdonosa és szerkesztője volt az egyetlen nemzetiszocialista folyóiratnak, a New Mercury-nek Indiában, egy kéthetente megjelenő lapnak, amelyre minden, az országban tartózkodó németnek elő kellett fizetnie a kalkuttai német konzulátus utasítására. A magazint már 1937-ben betiltották.
(Ennyit elmondhattam, anélkül, hogy bárkinek a titkait – a magaméit is beleértve – elárultam volna, mivel mindez jól ismert tény volt.)
A férfi hihetetlenül megnövekedett érdeklődéssel bámult rám, szemei ragyogni kezdtek.
- Ó, ó! – fordult a társához – Hallottad ezt? Istenemre mondom, ezt érdemes hallani!
Majd mielőtt a másik bármit is felelhetett volna, ismét hozzám intézve a szavait, így szólt:
- Ebben az esetben, természetesen kissé más a helyzet! Maga nem azoknak az idegeneknek az egyike, akik azért jönnek ide, hogy vagy kifosszanak, vagy pedig szánakozzanak rajtunk. Legyenek átkozottak! S még ha nem is volt része abban a kiváltságban, hogy a dicsőséges napokban itt lehetett, ettől még tudja az igazságot!
- Hogyne tudnám!
- S ezt le is írja a könyvében?
- Remélem, igen.
- S mi a legfőbb benyomása Németországról, amilyennek manapság látja? Szeret minket?
- Csodálom magukat – válaszoltam a meggyőződés spontán jellegével –, mármint a valódi, hűséges németeket, jobban csodálom, mint a diadalmas 1940-es évben, jobban, mint 1942-ben, amikor arra vártam, hogy Delhiben üdvözölhessem a seregeiket a remélt, diadalmas, Oroszországon keresztüli menetelést követően.
A férfi arcát a lehető legrokonszenvesebb mosoly ragyogta be.
- Igaza van – felelte –, nagyon is igaza! Jó emberek vagyunk, szorgalmasak, őszinték, kedvesek és békeszeretők. Sosem akartuk ezt a háborút. Azok a külföldi disznók kényszerítették ránk. Ezt maga is tudja, ugye? S győztünk is volna, mert ugyan békések vagyunk, de ha muszáj, jól harcolunk. Győztünk volna, ha nem lettek volna az árulók.
- Tudom. A Führer három alkalommal ajánlott fel tisztességes békét Angliának, és az együttműködését egy boldog Európa felépítésében. S háromszor utasították vissza, uraiknak, a zsidóknak engedelmeskedve. Tudom, hogy ez nem a maguk hibája. És… beszélhetek még őszintébben? A barátjának itt nincsen ellene kifogása? – kérdeztem az asztalnál ülő másik férfira célozva.
- Neki? Biztosan nincs. Régi bajtársam. Teljes biztonságban érezheti magát velünk.
Reméltem, hogy így van, de sosem lehet tudni. Mindazonáltal folytattam a mondandómat:
- Soha nem leszek képes hozzászokni a romok látványához – közöltem velük –, bárhová is megyek, egy hatalmas nemzet vértanúságát kiáltják felém, egy olyan nemzetét, amely képes lehetett volna megakadályozni a felsőbbrendű fajok hanyatlását, megmentve az egész világot. S minél többet gondolok erre, annál inkább gyűlölöm azokat, akik Németországban vagy külföldön e katasztrófa eljövetelén munkálkodtak.
- Úgy érti, a zsidókat?
- Kétségtelenül őket. De még inkább azokat az árjákat, akik a nemzetközi zsidóság erőivel szövetkeztek a saját, szánalmas kis indítékaik miatt, mindazokat, akik Németországban és másutt is elárulták a nemzetiszocializmust vagy nyíltan harcoltak ellene.
- S mindezek közül kiket gyűlöl a legjobban?
- Az árulókat, akikről maga is beszélt nemrég, azokat, akik annak ellenére, hogy tisztavérű németek, titokban a Führer ellen dolgoztak a háború alatt, s azokat, akik magas pozíciókat foglalnak el most, leigázóink védelmének köszönhetően.
- Igen! Jól mondja! Ezeknek a gazembereknek kell eltűnniük először, ha eljön a megtorlás ideje!
- Már várom, hogy itt legyen végre!
- Hát még én! S nem csak mi, hanem milliók!
A férfi tekintete megkeményedett, s a kérlelhetetlenség fényét pillantottam meg benne legnagyobb örömömre.
- Végre! – gondoltam – Itt van valaki, akivel beszélve nem kell azzal törődnöm, hogy mérsékeljem az indulataimat. Itt van valaki, aki követni fog a végsőkig, a mélyen gyökerező mediterrán barbárságom – azoknak a halhatatlan, árják előtti népek fennmaradt nyomára, akik kultúrája a görögök és rómaiak előtt virágzott a Földközi-tenger partjain – látványára nem rémül meg, egy északi, aki, ha egyszer felbőszül, hidegvérű erőszak terén felér bármelyik Dél-Európaival.
És elmosolyodtam.
* * *
A férfi felhajtotta a sörét, rendelt még egyet, majd ismét hozzám fordult:
- Szóval akkor látta, mit tettek ezek a gazemberek szegény országunkkal?
- Láttam Hamburgot – feleltem –, Hanovert, Frankfurtot, Essent, Kölnt, Koblenzet és Saarbrückent. Láttam Stuttgartot és Ulmot is, és tudom, hogy az orosz zónában lévő városok – Berlin, Drezda és a többi – ugyanilyen állapotban vannak. Mindenütt ugyanaz a helyzet.
- Látta esetleg Dürent is?
- Nem.
- Az az én szülővárosom, nem túlságosan messze innen, Köln és Aachen között. El tudja képzelni, hány ártatlan férfit, nőt és gyermeket öltek meg ott egyetlen éjszaka alatt az átkozott gyújtóbombáikkal? Huszonkétezret! S nem ölték meg őket azonnal, gondoljon csak bele! Nem, hanem élve égtek el, beleragadtak, és szó szerint halálra sültek a lángban álló utcák megolvadt szurkában, néhányuk kivételével mindannyian! Ott voltam, éppen eltávozáson a seregből, és én magam is alig menekültem meg. A saját szememmel láttam a poklot, és sosem fogom elfelejteni. 1944. november 16-án történt. Látnia kellene ezt a helyet most. Egy romhalmaz, csakúgy, mint Németország többi része.
- Sosem felejtem el – folytatta rövid szünet után –, és sosem bocsátom meg.
S ekkor ismét észrevettem szemeiben az elemi vadállatiság villanását.
Alig érzékelhetően elmosolyodtam, felidézve magamban első németországi utazásom nem halványuló emlékét, egész városok romjainak első benyomását és a világegyetemet matematikai összhanggal uraló, engesztelhetetlen Erőkhöz, a Megközelíthetetlenhez3 történő fordulásomat, aki süket a jámbor félelem vagy az elkésett bűnbánat hangjára:
„Pusztítás Anyja, állj bosszút ezért az országért!”
- Igen! – mondtam a férfinak a lehető legőszintébb érzelemkitöréssel, amely nagyon hasonlított az övéhez, noha más forrásból eredt – Én sem fogom soha megbocsátani ezeknek a gazembereknek a kegyetlenségét és aljas képmutatását! Bírákként mondanak ítéletet az úgynevezett „háborús bűnösök” felett Nürnbergben, pedig ők maguk azok! Mintha ez nem volna sokkal borzalmasabb háborús bűn, mint valamennyi állítólagos, a nemzetiszocializmus elleni vádjuk. Sosem bocsátom meg nekik önelégültségüket, tisztességükkel való hivalkodásukat, hazugságaikat a „pártatlanságról” és a „szabadságról”, amelyek az „újjánevelés” fanatikus mániájával kapcsolódik össze, mindazokat érintve, akik hite különbözik az övéktől. Kik ők egyáltalán, hogy újjánevelhessék az embereket? Kik ők, hogy erkölcsről, „emberiességről” és hasonlókról beszélhessenek?
- Szóval éppen annyira gyűlöli őket, mint én?
- Igen, éppen annyira, ha nem jobban!
- De azt mondta az imént, hogy Indiában volt. Nem szenvedte el azt, amit mi itt. Nem látta ezt a poklot.
- Nem, ám egész idő alatt erre gondoltam. Kísértett engem. Egyik helyről a másikra utaztam, hogy kiverjem a fejemből, és képtelen voltam rá. Azután pedig jött az a hányingert keltő per – a per, ami, ha volt már valaha bűn, akkor biztosan az. Ahogy visszaértem Európába, hallottam, hogy gratuláltak egymásnak, mintha igazságot szolgáltattak volna. A disznók! S ez még nem minden. A nemzetiszocialista Németország elpusztítása, amit húsz éven keresztül tiszteltem, Európa legkiválóbb embereinek felakasztása „háborús bűnösként”, még ezek is eltörpülnek amellett, ami folyamatosan a fejemben jár, mégpedig hogy mit tettek volna magával a Führerrel – az egyetlennel, akit a kortársaim közül imádtam –, ha képesek lettek volna rátenni a kezüket. Még a gondolattól is elborzadok…
- Igen, az ördögök! – kiáltotta a férfi lángoló szemekkel.
- Ám – tette hozzá suttogva, hogy csak én halljam –, ne féljen! Életben van, és tökéletesen egészséges.
- Tudom – feleltem.
- S hamarosan visszatér – folytatta még halkabban –, ha eljön az Isteni Bosszú Napja, meg fogja látni őt.
- Talán, ha az Istenek méltónak találnak rá – válaszoltam ragyogó arccal –, látni fogom őt! Látni az ígért Utolsó Zászlóalj – a „Harmadik Erő” – élén, felidézve azokat a kimondott és leírt szavakat, amelyek új életet és lendületet adtak nekem, még azután is, hogy Németországba érkeztem.
- De hol van ez a titokzatos „Harmadik Erő”? Maga tudja?
A férfi szemében az emberfeletti, kegyetlen öröm kifejezése jelent meg. Arca csodálatossá és egybe szörnyűségessé vált, mint egy régi hadistené.
- Én vagyok a „Harmadik Erő” – közölte diadalittasan, anélkül, hogy ezúttal törődött volna a hangja lehalkításával –, én vagyok az Utolsó Zászlóalj, én vagyok az Isteni Bosszú, amely villámcsapásként fogja érni azokat a gazembereket, s végez velük mindörökre, mind a nyugatiakkal, mind pedig a náluk is rosszabb keletiekkel! Én és a hozzám hasonló milliók! Ne külföldről számítson rá. Nem, itt van, láthatatlanul, észrevehetetlenül, ám várakozva, készen arra, hogy az első jelre lesújtson! Itt van, és innen fog eljönni! Németország saját földjéből támad fel, egyszerre ezernyi helyről, mint vulkánok ezreinek lávája, amelyet senki sem képes visszatartani! Tűz és lánghullámokban fog átgördülni Európán, mielőtt akár csak menekülésre készen megfordulnának! A Nemzet gyűlölete, amely nem okozott kárt nekik, s amelyet megkínoztak és megaláztak, elhallgattattak, kiraboltak és ócsárolva darabokra szabdaltak annak reményében, hogy ők egyedül élvezhetik majd a földet, ez a gyűlölet a „Harmadik Erő”! Nincs semmi más. És nincs is szükségünk másra – tette hozzá, kiürítve a poharát –, mert ez végezni fog velük!
- Hacsak az atombomba nem végez előbb az egész világgal – szólalt meg a másik férfi, akit most hallottam először beszélni.
- Az atom elvégzi a piszkos munka jókora részét számunkra – felelte az előbbi –, ne aggódj, barátom! A disznók egymás ellen fogják használni, anélkül, hogy ránk pazarolnák! Ehhez túlságosan is drága. Mi csak akkor szállunk be a játékba, ha majd azt képzelik, hogy már a vége felé közelednek. S figyeld csak meg, mi fog történni, atombomba ide vagy oda! Figyeld, mert megéri majd látni! Nem úgy, mint 1940-ben, ó, nem! Annál sokkal jobb lesz!
S széles vállai megrázkódtak hangos, dacos nevetésétől, szemei pedig ugyanazzal a könyörtelen boldogsággal csillogtak, amit, azt mondják, én is sugárzom, amikor ellenségeink jövőbeli lealacsonyításáról beszélek vagy gondolkozom. Azzal a csodáló érdeklődéssel pillantottam rá, amellyel egy gyönyörű nő nézegeti magát a tükörben. Igen, ez a nyers, faragatlan és szókimondó férfi megérti a felháborodásomat valamennyi szenvedés gondolatára, amelyet azokra mértek ki, akik azt a hitet vallják, és úgy éreznek, mint én. Sosem mondaná nekem – vagy másoknak –, hogy „szörnyűséges” vagyok. Micsoda megkönnyebbülés egy ilyen emberrel találkozni, azután, hogy három éven keresztül a különböző mértékű hamisság émelyítő humanitáriusaival álltam csak kapcsolatban!
A férfi rendelt még három pohár sört, ragaszkodott hozzá, hogy én is igyak meg egyet, majd így folytatta:
- Sokkal jobb, igen! Akkoriban Franciaországban jártam a sereggel. Párizs utcáin meneteltünk, átmasíroztunk a híres diadalívük alatt is. Azok voltak csak a ragyogó napok! Keresztülvágtam az egész országon, le, egészen a spanyol határig! Nagyon jól éreztem magam! Mindannyian jól éreztük magunkat, ettünk, ittunk, remek móka volt, nagyszerű napok, én mondom! No de úriemberként viselkedtünk. Nem bántottunk senkit, sőt, mi több, vasfegyelmünk megvédte a legyőzötteket az esetleges túlkapásainktól. Lyonsban láttuk, ahogy egyik katonánkat lelövik, amiért egy gyémántokkal díszített karórát a magáévá igyekezett tenni az egyik üzletben. Rendet tartottunk egymás között, és rendet hoztunk az országokba, amiket uraltunk. Nagylelkűek és irgalmasok voltunk a meghódítottakkal szemben – egészen addig, természetesen, amíg el nem kezdtek tucatjával gyilkolni minket napnyugta után az utcákon, mindenféle indok nélkül. Ekkor meg kellett tennünk a szükséges lépéseket. Ki cselekedett volna másképp? Azután elvesztettük a háborút. Sokunknak nem sikerült olyan gyorsan kijutnia Franciaországból, amilyen gyorsan szerettünk volna, és a franciák fogságába estünk. Én is így jártam, ráadásul sebesülten. Látnia kellett volna, hogy bántak velünk! Rosszabbul, mintha disznók lennénk!
- Hallottam erről beszámolókat más foglyoktól, különösen azoktól, akik a Waffen SS-ben szolgáltak, s akiket éppen akkoriban fogtak el – mondtam.
- Igen, ők a legjobbjaink, s velük olyan rosszul bántak, hogy azt semmiféle beszámoló nem képes bemutatni. Hányan nem tértek vissza közülük a pokoli koncentrációs táborokból vagy az Afrika közepén található rabszolgamunka-létesítményekből? A „felszabadításukat” követően hánynak kellett aláírnia több évnyi szolgálatot az idegenlégióban, s Indokinába menni, hogy trópusi betegségekben haljanak meg? Egyedül Isten tudja. De hagyjuk is őket. Velünk, közönséges Wehrmacht-katonákkal is nagyon rosszul bántak. Elmondanék mindent magának arról, hogy személy szerint én mi mindenen mentem keresztül, ha ez a hely nem zárna be háromkor, s ha nem lenne mindjárt háromnegyed három.
Nos, 1948 végéig tartottak fogva. Alig három hónapja vagyok itthon, s ilyen elnyomás, mint amit itt láttam – bármelyik „zónáról” legyen is szó –, nem hinném, hogy volt valaha is korábban a világon, Európában legalábbis semmiképpen sem. Vicces, ahogy „szabadságról” és „igazságról” beszélnek ezek az átkozott demokraták! Kezünket-lábunkat megkötözték, hogy ne tudjunk mozdulni sem, elhallgattattak, hogy ne tiltakozhassunk, miközben ők teljesen kifosztják az országunkat, darabonként viszik el a gyárainkat, kivágják az erdőinket, elveszik a szenünket, vasunkat, acélunkat, mindent, amink csak van, s ráadásul elhitetik az emberekkel, hogy mi okoztuk a háborút! Az átkozott hazugok!
Ám én mondom, közeleg a számadás napja, az a nagyszerű nap, amit maga és én, ez a barátunk itt és még több ezren várnak, a nap, amikor látni fogjuk, ahogy ezek a Johnny-k majd az életükért futnak valamennyi „zónában”, s elátkozzák a sorsot, amiért Németországba vetette őket, a nap, amikor látni fogja a „Harmadik Erő” működését, amikor ismét Párizsban leszek majd! De nem ugyanaz az ember leszek, Párizs pedig romokban fog heverni, ahogyan sok más város is, amit korábban megkíméltünk. Legközelebb nem fogunk megkímélni semmit és senkit! Megmutatjuk ezeknek a gazembereknek, mivé válnak a békés, ártalmatlan németek, ha felbőszíti őket a több évnyi embertelen bánásmód! Igen, sales Boches-nek neveztek minket, mi pedig csak nevettünk rajtuk, ahogy a gyermekek pajkos tréfáin szoktak. Ezúttal viszont nem fogunk nevetni, ó, nem! Legalábbis én nem nevetek majd!
S váratlanul, felemelve a hangját, és fájdalomtól őrült, megsebzett vadállatként, vagy kőkorszaki, vérszomjas hadistenként forgatva a szemeit – ihletett szemek, amikben az ölés iránti vágy (mely oly ősi és erős, mint a párosodás iránti vágyakozás) tökéletes, barbár fényében ragyogott – így szólt:
- Ezúttal egyet sem fogok megkímélni a rohadékok közül, ha majd hódítóként térek vissza! Valamennyiük torkát így fogom átvágni, nézze csak, pont így (s borzalmas mozdulattal húzta el a kézfejét a saját torka előtt háromszor-négyszer), s nézni fogom, ahogy a szemük kegyelemért könyörög, és oly süket és kemény maradok, mint a kőszikla! Figyelni fogom, ahogy az élet lassanként elhagyja őket, miközben egyenesen az arcukba bámulok, egészen a legvégsőkig! S ez még mindig szinte kedvesség lesz összehasonlítva azzal, amit nekünk kellett elszenvednünk tőlük 1944-45-ben!
Az elemi tombolás e kitörésére egy, a saját fajomból származó, az én eszméimben osztozó emberből a vallásos áhítat és mámor keverékének érzésével bámultam, olyan érzéssel, amivel már bírtam, miközben egy hajó csúszós fedélzetén álltam, egy vihar közepette az Északi-tengeren, vagy a lávafolyamok egyike mellett a Mount Hekla kitörésének éjjelén.
Félig behunyt szemmel mosolyogtam a keserű emlékeken, amelyek egy napon – akkor már tudtam – egy rémálom látomásának fog tűnni a napfény dicsőségében: Nürnberg tragédiája, az egész, romokban heverő Németország tragédiája, s a nemzetiszocializmus könyörtelen üldözésének minden rémsége, amelyből én is láttam egy keveset, és amelyről sokkal többet hallottam. Emlékeztem, hogy az Isteni Bosszút szólítottam a legelső utazásom során ezen a vértanúságot elszenvedett földön.
- Istennő, a viharos óceán, a csillagos éj színe, Sötétkék, Pusztítás Anyja – gondoltam, miközben az előttem lévő, rémítő arcot néztem –, válaszoltál hívásomra? Te magad tekintesz rám e vadállati szemeken keresztül, megígérve nekem lassú, pontos, szenvedélymentes bosszúdat mindazokért, akiket szeretek?
Felidéztem magamban a Hekla sűrű láváját. Naponta három métert tett meg, mialatt mindent elégetett, ami az útjába került. Éppen ilyen lassú volt a gyűlölet hatalmas óceánjának fokozatos dagadása az üldözőink ellen, épp ilyen lassú, épp ilyen ellenállhatatlan és épp ilyen válogatás nélküli, isteni, személytelen pusztításában. Ám ez az óceán egy bizonyos mértékig tudatos volt, minden egyes molekuláján keresztül beszélt hozzám – ahogyan most már tudom –, s én is szólhattam hozzá. Megértett engem, mivel, amikor csak akartam, föléje emelkedhettem, mégis én magam is a része voltam. Ismertem a nyelvét, s elérhettem, hogy a hangom hallatán a gördülő hullámok felemelkedjenek és előretörjenek.
Kezemet a borzasztó, őszinte „fenyegetőző” felé nyújtottam, s ismét elmosolyodtam, ezúttal nem csupán az isteni bosszú elvont eszméje miatt, hanem miatta is.
- Igen! – kiáltottam – Nagyon jó! Ó, nem is tudja, mennyire együtt érzek magával! Ám ne felejtse el „likvidálni” ezeket az átkozott antinácikat itt, mielőtt belekezd a külvilág megtisztításába. Ők a háború elvesztésének elsődleges okai, s Németország valamennyi szenvedésének előidézői!
- Így igaz! Csak nem képzeli, hogy akár csak egyet is megkímélünk ezek közül az árulók közül? Ne féljen! Azt fogják kapni, amit megérdemelnek!
Ám a férfi pillantása ellágyult, ahogy hatalmas, durva, erős kezébe fogta a kezeimet. Ahogy rám nézett, a gyilkos kifejezés teljesen eltűnt az arcáról, utat engedve egy őszinte, kedves, csaknem gyengéd mosolynak, majd a bajtársához fordulva, miközben továbbra is fogta a kezemet, így szólt:
- Tetszik nekem ez a nő! Igazat mond!
- És igazat is ír! – feleltem nevetve.
- Tényleg, egészen megfeledkeztem a könyvéről!
- Nem csupán a könyvemről beszélek – mondtam –, hanem ezekről is. Most már tudom, hogy nem fognak elárulni, ezért azt hiszem, megmutathatom ezt maguknak, és adhatok is belőle egyet, vagy többet, ha akarják.
Ezzel előhúztam a táskámból egy nagyjából harmincszor húsz centiméteres papírlapot, egyet abból az ötezer szórólapból, aminek nagy részét már sikeresen szétszórtam.
- De legyen óvatos, ne lássa meg senki, hogy mit olvas! – figyelmeztettem.
- Rendben van, ne aggódjon!
Kihajtogatta, s rögtön felfigyelt a hatalmas horogkeresztre, ami körülbelül a lap negyedét elfoglalta.
- Hohó! Itt aztán van valami! – közölte, majd ügyesen eltakarta ezt a részét a papírosnak, s átfutotta a nyomtatott sorokat:
Német emberek!
Mit hozott számotokra a demokrácia?
A háború során gyújtóbombák tüzét, a háború után pedig éhezést, megaláztatást és elnyomást, a gyárak leszerelését, az erdők elpusztítását, most pedig a Ruhr-rendeletet!
Ám a rabszolgaság már nem fog sokáig tartani!
Führerünk életben van, s hamarosan kimondhatatlan hatalommal tér vissza.
Szegüljetek szembe üldözőinkkel!
Reméljetek és várjatok!
Heil Hitler!
S.D.
- A mindenit, mennyire igaz! Nem is lehetne igazabb! – kiáltott fel a férfi, miután elolvasta – És maga írta ezt?
- Igen.
- Mit jelent az „S.D.” a végén?
- Savitri Devi, a nevem kezdőbetűi. Savitri Devi Mukherjinek hívnak.
A férfi felnevetett.
- Alá is írta tehát! Ez pompás! Ezt neked is látnod kell! – fordult a barátjához, átnyújtva neki a szórólapot, majd ismét hozzám intézte a szavait, ezúttal suttogva:
- Veszélyes játékot űz, kedves hölgyem. Csodálatos, ám veszélyes játékot. Csak imádkozni tudok azért, hogy ne bukjon le hamarosan. Most pedig… Mit szólna még egy pohár sörhöz?
- Én…
- Ugyan, fogadjon el még egyet, a küldetése sikerére, a dicsőséges napok visszatértére, az ő visszatérésére!
- Rendben.
- Pincér, még három sört!
- De épp zárunk, uram! – hangzott a felelet.
- Nem számít! Hozza csak! Öt percig sem fog tartani!
A pincér hamarosan visszatért a rendeléssel, a férfi pedig fizetett. Ezután felemeltük poharainkat, s halkan így szóltunk:
- Az ellenség pusztulására!
- Németország feltámadására!
- Adolf Hitlerre, a Weltführerre!
Éreztem, ahogy a könnyek kezdik elönteni a szememet e szavak kiejtésekor, felidézve magamban a boldog időket, amikor azt vártam, hogy a német hadsereg áttör Sztálingrádnál, s Felső-Ázsián keresztül Indiába menetel, az egykori hódítók útvonalán, egyesítve az egész árja világot.
- Mi jár a fejében? – kérdezte a férfi.
- A diadalmas napok.
- Vissza fognak térni – közölte, a kezét a vállamra téve –, vagy inkább azt kellene mondanom, hogy még diadalmasabb napok jönnek! Az Új Rend, ám ezúttal árulók és zsidók nélkül!
A pincér jött oda hozzánk:
- Sajnálom, de zárunk.
- Kérnek még a papírjaimból? – kérdeztem a két férfitől.
- Én szeretnék még egy párat belőlük – felelte a másik, aki mostanáig alig szólt. Adtam neki néhányat.
- Mennyi van összesen? – tudakolta a másik.
- Nem tudom. Eredetileg ötezer volt, ám a legtöbbet már elosztogattam. Talán néhány száz maradt.
- Ötezer az nagyon kevés egész Németország számára – felelte –, bánjon velük takarékosan! Ez az egy, amit nekem adott, elég is lesz. Ezer ember fogja elolvasni, több tucat fogja lemásolni és továbbadni!
Felkeltünk, és kezet fogtunk.
- Egyébként – tette fel nekem végre a kérdést –, nem bírom ki, hogy ne kérdezősködjek a nemzetisége felől. Az idegen akcentusa ellenére egészen megfeledkeztem arról, hogy maga nem német. De akkor micsoda?
- Árja vagyok – válaszoltam mosolyogva –, ennyi nem elég?
- De igen – felelte, és ő is elmosolyodott.
- Heil Hitler! – suttogtam, amikor búcsút vettünk egymástól, ám kart lendíteni nem mertem, mivel nyilvános helyen voltunk.
- Heil Hitler! – mondta a két férfi is.
* * *
Azóta is gyakran az eszembe idézem azt a több mint emberi erőt, ami e férfiúban koncentrálódott, egy egész nép keserűsége, méltatlankodása és gyűlölete testesült meg benne, egy olyan népé, amely mérhetetlen szenvedéseket állt ki. Igen, ez az az erő, amit legközelebb rászabadítunk erre a félig lerombolt kontinensre.
Vox populi, vox Dei. Ez a nyers, őszinte germán, aki alapvetően jó volt, ám a mértéktelenül aljas bánásmód gyilkos erőszakot élesztett fel benne, a német nép maga. A náci eszméért 1945 óta megölt, ismeretlen német mártírok ezrei kiáltanak bosszúért az ő hangján. Isteni hang ez. A varázsige csendül fel benne, amely egyként fogja lerombolni a demokrácia és a kommunizmus egész rendszerét. Semmi sem hallgattathatja el vagy gyengítheti meg mágikus hatalmát.
1 „Képzeld el Pürrhoszt, villámló szemei ragyognak királyi termeink tüzében, Átverekszi magát fivérem seregein, Vérben fürödve, vérontást magasztalva, Képzeld el a lármát, győztesek kiáltását, s a halálhörgést, lángtól, kardtól elesettek végső jajszavát”. (Andromakhé, III. felvonás, 8. jelenet.)
2 „Borzalmas napok és még rosszabb éjszakák következtek – tudtam, hogy minden elveszett. Az ellenség kegyelmében legfeljebb a bolondok vagy a hazugok és árulók reménykedhettek. Ezeken az éjeken gyűlölet kezdett elhatalmasodni rajtam, gyűlölet e tett elkövetőivel szemben”. (Mein Kampf, I, vii, 225 old.; cf. Mannheim, p. 206)
3 Durga, a természet istennőjének egyik neve, aki egyszerre teremtő és pusztító, mely elnevezés a szanszkritban „megközelíthetetlent” jelent.
