Arany a kohóban — 7. fejezet — Fosztogatás, hazugságok és felszínesség

“(…) man stirbt nicht für Geschäfte, sondern nur für Ideale.”

—Adolf Hitler¹

Az előrelátó nemzetközi zsidóság célja, amikor rábírta Angliát, hogy hadat üzenjen Németországnak 1939. szeptember 3-án, a nemzetiszocializmus szétzúzása volt. Az ő számukra Németország semmi egyebet nem jelentett, mint e kivételesen veszélyes társadalmi-politikai hitvallás bölcsőjét. A nemzetiszocializmus nélkül Németország, lett légyen bármilyen erős is, számukra nem jelentett kihívást. A zsidók ezt nagyon is jól tudták, mivel évszázadok tapasztalata során megtanulták, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint a tiszta árják kihasználása, mindaddig, amíg azok nem ébrednek faji öntudatukra.

- Minél tisztábbak, annál ostobábbak – gondolták, az intellektus hiányának tekintve az árják velük született nagylelkűségét. Nem tartottak tőlük, amíg sikerült álomban tartani őket. Ám a veszélyes hitvallás Németországban feléledt a legtöbbjükben, majd éledezni kezdett más országokban is, hogy végül az egész árja faj megmozduljon. Szét kellett hát zúzni, hogy a zsidóság tovább virágozhassék Európa és Amerika uralkodó parazitájaként, vagyis a nemzetközi pénzrendszer irányításával az egész világ uraként.

A zsidók támadásának Németország ellen – a propagandán keresztül már a háború előtt – semmi más célkitűzése nem volt.

Ám Anglia célja és az összes többi olyan állam vaksi árjáié, ahol belementek abba, hogy a zsidók szövetségesei legyenek saját fajuk bajnokai ellenében, teljességgel másban állt. Vagy szentimentális idiotizmus vezérelte őket az izraelita báránykák megmentésének érdekében a náci „szörnyetegek” karmai közül, vagy pedig egyszerűen féltékenyek voltak német testvéreik jólétére, féltékenyek jövedelmező gyáraikra, újjászervezett hadseregükre, növekvő befolyásukra, ragyogó „Autobahnjaikra”, tiszta, tágas és napfényes, modern konyhával ellátott és muskátliktól pompázó ablakpárkányú munkásotthonaikra, egészséges gyermekekkel teli kertjeikre, ifjúsági parádéikra és lelkesítő pártfelvonulásaikra, féltékenyek az örömre és életerőre, arra a tényre, hogy volt valakijük, akire felnézhettek, akit szerethettek, valamijük, amiért élhettek, míg Európa többi és a világ legnagyobb részének nem volt semmije. Gyűlölték hát a szerencsés németeket és az emberfeletti embert, aki ekkora jólétet és boldogságot hozott el nekik.

Közben pedig ők maguk is a fosztogatás áldozatai voltak, mivel a zsidók elfeledték elmondani nekik, hogy ez az ő előjoguk, s még ha a szövetségeseik valóban remélhetnek egy kis profitot Németország legyőzéséből, a legnagyobb – az állandó – haszon végül csak „Isten kiválasztott népe” zsebébe folyhat be, akik nem csupán Németországot, hanem Angliát és Amerikát – az egész világot – is kifosztják majd a gyűlölt náci rezsim romjain. Ők és senki más. Ha az angol s a francia árják felismerték volna ezt, akkor talán nem indultak volna ennyire készségesen harcba német fivéreik ellen. Hacsak, természetesen, a féltékenységből támadt gyűlölet és a – tág értelemben vett – átverés, amelyben Közép-Európa drágalátos zsidói részesítették őket, nem lett volna nagyobb az önfenntartás ösztönénél, nagyobb minden másnál is.

* * *

Néhányan azok közül, akik Németország ellen harcoltak a háború során, nem voltak ilyen ostobák, ugyanakkor másoknál sokkal cinikusabban szemlélték a dolgokat. Eggyel közülük én is megismerkedtem, egy franciával, aki fontos pozíciót töltött be a megszállt Saar-vidék német gyárai egyikében, amit a franciák az „irányításuk alá helyeztek”, s aki a háború alatt aktív szerepet töltött be a francia ellenállásban. Ez a férfi bevallottan elutasította a demokráciát és monarchista volt, ugyanakkor nem táplált illúziókat a kereszténység és a keresztény egyházak felől. Ami a zsidókat illeti, róluk egy viccben fejezte ki nekem a véleményét:

- Azok biztosan nem gázkamrák voltak, amiket a maga cimborái üzemeltettek Németországban – mondta –, hanem inkubátorok! Mert hát soha nem volt még ennyi „jidó” mindenfelé, mint most, a háború vége óta!²

Nevetésben törtem ki, mivel remek tréfa volt, ám ugyanakkor meg is döbbentem, hogy egy ellenálló szájából hallom. Valóban, ez a férfi olyan udvarias és kifinomult voIt, mintha egyenesen a tizenhetedik századból érkezett volna, s a közös ismerős, akin keresztül megismertem, „ízig-vérig náci”-ként mutatott be neki, mégsem tudtam másra gondolni, mint hogy egy kicsit túlságosan messzire ment abban, hogy tetszést arasson a hölgynél.

- De viccen kívül – feleltem, miután befejeztem a nevetést –, ha valóban úgy érez a demokrácia és a zsidóság iránt, ahogyan elmondta, akkor mi a fenének harcolt ellenünk ostoba módon a háborúban?

- Mi sosem harcoltunk a nemzetiszocializmussal – válaszolta legnagyobb megdöbbenésemre a férfi –, csupán ezt mondtuk a bolondoknak, hogy csatlakozzanak hozzánk!

- Mi ellen harcoltak hát?

- Németország ellen.

- 1933 után a kettőt nem lehetett különválasztani!

- Talán. És sajnálom, ha így van, mert ebben az esetben a nemzetiszocializmusnak kell megfizetni az árat azért, mert német.

- Nem értem – mondtam –, a nemzetiszocialista életszemlélet felemeli Németországot és felemeli a korunkat is. Ez – ennek kellene lennie – valamennyi olyan árja álláspontja, aki tisztában van a kiváltságaival és büszke a fajára. Ha felismeri ezt, akkor nem harcolhat az ellen az ember ellen, aki a nemzetének ilyen szemléletet nyújtott, sem pedig az ellen a nemzet ellen, amely az övé, s amely szereti őt. Adolf Hitler a világ minden árjája szemében megszentelt földdé tette Németországot. Ha azt állítja, hogy nem gyűlöli a hitvallásunkat, akkor hogy emelhetett kezet Németországra?

- Úgy, hogy túlságosan virágzó, hatalmas és ebből következően túl arrogáns lett – válaszolta a francia –, mivel az ipara jóval a miénk előtt járt, népe egészségesebb, erősebb, fegyelmezettebb, harcra készebb és termékenyebb volt, mint a miénk, s így egyszerűen az urainkká kellett, hogy váljanak, hacsak időben szét nem zúzzuk őket. Mert hadserege lerohanta Franciaországot és egész Európát, s az egyesült Európában, amelyben kizárólagosan ő vezetett és irányított volna, mi, franciák csupán harmadrangú helyet kaphattunk volna.

Meglepetten néztem a férfire. Pontos beszámolót nyújtott nekem a hazája háborús céljairól, éppen olyat, amilyet bármelyik német is adhatott volna.

- „Au moins” – idéztem Racine-t –, „voilà un aveu dépouillé d’artifice!”³ Így hát maguknak kívánták megszerezni a fennhatóságot Európa felett?

- Először is az országunkat akartuk visszakapni – felelte a francia.

- Ám ehelyett a zsidóknak adták, ahogy maga is bevallotta az imént. Nem lett volna sokkal jobb egy olyan egyesült Európa, amely felvirágzik Hitler erős védelme alatt, még ha a maga népe nem is első helyet birtokolja abban? Most talán ott állnak? Vagy elvárhatja, hogy holnap megszerzik? Hogy megszerzik valaha is? Akár Anglia várhatja-e, hogy valaha is visszaszerzi? Remélem nem! Isteni büntetés lehet ez, amiért felkeltek korunk ihletett Vezére ellen, mivel mindannyian rövidlátó bolondok, az egész kontinens! – közöltem, visszatekintve is dühösen arra a kollektív őrületre, amelyet a második világháború képviselt a szememben.

Az erre kapott válasz oly mérhetetlenül cinikus volt, hogy a maga egyszerűségében gyerekesnek hangzott egy negyvenöt éves férfi szájából:

- Hitler nem francia volt.

Igen, gondoltam, és nem is angol, hanem mélységesen, szenvedélyesen német. S éppen ezt nem tudtátok neki soha megbocsátani, ti szűklátókörű és szűkkeblű emberek, hogy ennyire szerette Németországot, nem tudtátok neki megbocsátani, hogy szerves része volt a saját népének, s ugyanakkor minden idők egyik legnagyobb árjája is, ezért ellene fordultatok! Inkább ti magatok romboltátok le az országaitokat, ahelyett, hogy azt kelljen látnotok: egy német menti meg azokat. Odaadtátok a zsidóknak, akik gyűlölnek titeket, ahelyett, hogy látnotok kelljen őt, aki viszont szeretett, az újjászületett nyugat vezető helyére emelkedni, ahelyett, hogy megtagadtátok volna kicsinyes és önző követeléseiteket az ő kedvéért, az elkülönült biztonságról szóló álmaitokat – minden egyes idejétmúlt állam a maga idejétmúlt határai mögött –, ostoba meggyőződéseteket angolként, franciaként, lengyelként, norvégként, oroszként és görögként, hogy közigazgatási egységként fennálló elkülönült létezésetek többet ér, mint egy felsőbbrendű emberiség megteremtése, amely az ősi szó mindkét értelmében – „északi” és „nemes” – árja!

Megbocsáthatatlanul bűnös bolondok!

- Én csodálom őt – folytatta a francia a Führerről szólva –, még mindig csodálom. Egyetlen értelmes ember sem tehet mást. Ám nem követtem őt, azután nem, hogy kitört a háború, nem tehettem meg, az országom függetlensége árán. Ha francia lett volna, vakon követem, bárhová is vezet!

Váratlanul eszembe jutott kalkuttai, boldog otthonom, valamikor 1940 végén, amikor Görögország belépett a háborúba. A férjem bejött hozzám, s így szólt:

- A görögök most megfutamítják az olaszokat, ám előbb-utóbb a német hadsereg is be fog avatkozni. Mussolini a Führer szövetségese, így biztosan támogatni fogja őt. Talán keserű küzdelem veszi majd kezdetét. Talán az egész országot el fogják pusztítani. Ha így történik… akkor is a mi oldalunkon fogsz állni?

Némileg meglepődve néztem fel rá, hogy ilyen kevés bizalma van bennem.

- Természetesen! – feleltem – Miért kérdezel ilyesmit? Miért kételkedsz bennem? Nem vagyok talán olyan odaadó híve a Führernek, amennyire csak lehetséges?

S elmagyaráztam a hozzáállásomat:

- Bármit is mondjanak vagy tegyenek a jelenlegi görög kormányzat vezetői, nem úgy van-e, hogy a nemzetiszocializmus keltette ismét életre – mégpedig briliáns módon – a tökéletesség örökkévaló árja ideáljait (kezdve a testi kiemelkedőséggel), amelyek azóta Görögország ideáljai, mióta az árja faj letelepedett ott, mióta a történelmet a mitológia kifejezéseivel megvilágítva a hüperboreus Apollón diadalt aratott a Püthón-sárkánykígyó felett? Nyugodt lehetsz, sosem fogom feláldozni az örökkévalót a mulandónak, a faji értékeket a szűk körű, megszokott nemzetieknek, az árját a csupán görögnek, angolnak vagy indiainak. Történjen bármi, mindig is a mi oldalunkon – a Führer oldalán – fogok állni!

Férjem, a távoli dél legrégibb árja arisztokráciájának gyermeke, melynek kasztrendszere zárt és tiszta maradt, elégedetten így felelt:

- Tudom. Csak azért kérdeztem, mert hallani szerettem volna, mit válaszolsz.

E történetet elmeséltem a franciának is.

- Maga indoeurópai – mondta ezután –, én viszont csupán francia vagyok.

- Hacsak maga és a honfitársai, valamint a britek és az összes többi árja nem képes őszintén indoeurópainak – árjának – érezni magát, s olyannak fogadni el az Új Rendet, amilyen, akkor lassú romlásba fognak süllyedni, elzsidósodnak, elfajzanak, végül pedig eltűnnek. A valódi indoeurópai társadalompolitikai bölcselet, a nemzetiszocializmus az egyetlen erő, amely még képes megmenteni azt, amit érdemes Franciaországban és a többi árja államban is. Ám természetesen választhatják a romlást, sőt, igazából már emellett is döntöttek.

- Talán igaza van – vallotta be végre –, de be kell látnia, hogy roppant nehéz döntenünk, ahogy maga mondja, a német fensőbbség vagy a zsidó iga között… Míg a maga német cimboráinak csupán a saját uralmukat szükséges előnyben részesíteniük, hogy tökéletes nemzetiszocialisták legyenek.

- Egyet kell értenie abban – feleltem –, hogy ők egészében véve tisztább árják, mint maguk. Senki sem tagadhatja ezt, akinek van szeme a látásra. S a Führer népe is ők.

- Bevallom, az én nézőpontom, józanul szemügyre véve, nem olyan következetes, s főként nem olyan elfogulatlan, mint a magáé – jelentette ki végül a férfi.

Elnevettem magam.

- Remek dolog egy korábbi francia ellenállótól, hogy ezt mondja egy nácinak 1949-ben, nemde?

Megkérdeztem ettől a férfitől, aki, úgy tűnt, nagyon szívesen beszél az igazságról, hogy mit gondol a német gyárak leszereléséről.

- Kiváló dolog! – válaszolta.

- Micsoda?

- Tényleg – folytatta –, mivel minél több gyárat bontunk szét itt Németországban, annál jobban megbénítjuk a német ipart, a francia pedig annál jobban képes növekedni, s annál több francia áruval tudjuk a németek helyét átvéve elárasztani a világpiacot. A maga részéről valamennyi megszálló éppen így érvel, mint mi, bár nem fog találni sok felelős pozícióban lévő embert, aki ezt ilyen nyíltan és őszintén közli magával, mint én.

- És ezt igazságosnak nevezik a demokratikus körökben?

- Ez üzlet – válaszolta a francia –, az üzlet pedig sosem az igazságról szól. Az üzlet azt jelenti, hogy pénzt csinálunk a riválisok kárára. Semmi több. Ám ezt természetesen nem mondhatjuk el a bolondoknak, különben még a végén nem lennének hajlandóak belemenni a játékba. Számukra a „demokráciáról” beszélünk, hogy olyan illúziót adjunk nekik, ami mellett kiállhatnak, miközben igazából az országuk kapitalistáit segítik hozzá a meggazdagodáshoz. A „fasiszta fenevad elleni küzdelemről” beszélünk, hogy ostoba haragjukat a veszélyesen sikeres országok ellen fordítsuk. Üzlet… Maga a háború is az, semmi más.

Undorodtam e szavaktól, mivel tudtam, hogy a férfi igazat beszél.

- S maga szereti az ilyesmit? – kérdeztem, nem is leplezve megvetésemet.

- Akár szeretjük, akár nem, a világ ilyen, legalábbis manapság ilyenné vált – felelte a francia.

- A maga világa, az elfajzott, gusztustalan, haszonleső világ, amelynek elpusztításáért harcoltunk – mondtam –, nem pedig a miénk!

S a Führer szavait idéztem:

- „Az emberek nem az üzletért, hanem eszmékért halnak meg”! Mi, nemzetiszocialisták eszmékért halunk meg – hangsúlyoztam –, azok viszont, akikkel harcoltunk, csupán az üzletért küzdöttek, ahogy maga is beismerte, ráadásul mások üzletéért, a maguk kapitalistáinak üzletéért, akik becsapták őket. Milyen csodálatos! Minden okunk megvan rá, hogy gyűlöljük a zsidókat. A természetes ellenségei ők mindannak, amiért kiállunk. De maguk? Miért ne kedvelnék őket, ha valóban azt teszik, amit mond? Hát nincs igen sok közös vonásuk az eltérő vér ellenére? Nem csupán ’üzletemberek’ ők, ahogyan maguk is azok?

- Ők a mi üzleti riválisaink – közölte erre a francia.

- Számunkra meg élősködők, akik az életadó vért szívják a föld legnagyszerűbb fajtájából – feleltem –, a sérelmeink így különbözőek, ahogyan az eszméink is.

Ezzel búcsút vettem a franciától, miután megköszöntem neki, hogy rávilágított (már amennyire erre egyáltalán még szükséges volt) azok igazi gondolkodásmódjára, akik jelenleg megszállva tartják Németországot és üldözik a nemzetiszocializmust.

* * *

Valóban az „üzlet” – ez csupán az udvarias kifejezés a fosztogatásra ebben a bizonyos esetben – a kulcsfogalma Németország szövetséges megszállásának, s az a titok, ami mögötte rejlik és közvetlenül vagy közvetve magyarázatot ad a külföldi hatalmak valamennyi kifogásolható lépésére a német magánvagyonok brutális elkobzásától kezdve a legutóbbi Ruhr-rendeletig.

Egyedül a megszállás költsége, amely 1945 óta állandóan emelkedik, a brit zónában a német nép 1947-ben befizetett adójának egyharmadát emésztette fel, az 1948-as pénznem-reform után pedig több mint negyven százalékát, a szerint a memorandum szerint, amelyet Dr. Weitz terjesztett a katonai kormányzat elé 1948 decemberében.⁴ S ez a nagyarányú rablás korántsem korlátozódik csupán erre a zónára. A francia megszállás arányaiban még többe kerül, mivel a Németországban megtelepedett megszállók (és családjaik) száma jóval több, összevetve a zónát lakó németek létszámával. Hepp tábornok, a Baden-Badenben székelő francia katonai kormányzat információs részlege vezetőjének egy 1948. decemberi sajtókonferencián tartott beszámolója szerint akkoriban még mindig 22 263 házat teljes mértékben, 25 475-öt pedig részben elrekviráltak a francia zónában.⁵ Egyedül Baden-Badenben, ahol „a megszálló erők gyakorlatilag birtokukba vették az összes főbb hotelt”⁶ és mind a magán, mind pedig a törvényhatósági német vállalkozásokat, mely lépésükkel több, mint húsz millió birodalmi márka veszteséget okoztak, a kártérítés ellenére is (melynek nagy része amúgy is elveszett az 1948-as valutareform során).⁷

Amióta csak betette a lábát az országba, a nyugat meghódoltatta Németországot, rettentő sok gyárat leszerelve, a többit pedig lefoglalva vagy „irányítva”, csakúgy, mint azokat a magán vagy állami vállalatokat, amelyeken az egész ország gazdasági élete alapul (mint például a Felső-Rajna hajózási cégei⁸). Ilyen-olyan ürügyekkel elkobozták a német árukat, az erdőirtás szégyenletes politikáját alkalmazták, 1948 végén pedig jött a Ruhr-rendelet.

A megszálló hatalmak oldaláról történő lefoglalások, „irányítások” és elkobzások mögött meghúzódó vezéreszme senki előtt sem titok. Az összes ilyen intézkedés azt célozza, hogy Németországot örökre 1945 győzteseinek gazdasági uralma alatt tartsa. A német újságok azonban nem merik túlságosan nyíltan kritizálni annak a zónának a katonai kormányzatát, ahol megjelennek. Érthető módon, egyik zóna megszállóinak a felelősségrevonása csak egy másik lapjaiban fedezhető fel. S még ekkor is (kivéve, ha az orosz irányítás alatt lévő újságok kritizálják a nyugati szövetségesek eljárását, vagy ha a nyugati zónák lapjai marasztalják el az oroszokat), ez minden esetben igen enyhe és udvarias felelősségrevonás, amely abból az állítólagos vágyból fakad, hogy azt lássák: az ország életét „valóban demokratikus alapelvek szerint” kormányozzák. (A lapoknak, az úgynevezett „szabadság” ellenére, amit számukra biztosítottak, meg kell mutatniuk, hogy „megtanulták a leckét”, különben azon nyomban elhallgattatnák és beperelnék őket „a náci szellemiség életben tartásának kísérletéért”, a megszállási szabályzat 8. törvényének 7. cikkelye alapján, amely miatt engem is bebörtönöztek itt.)

Így például a würzburgi (amerikai zónában található) Main-Post 1948. december 24-i számában kritika alá veszik számos felső-rajnai hajózási társaság és sok ipari konszern tulajdonának francia lefoglalását, melyek közül néhánynak a székhelye a brit és amerikai zónákban van.⁹ Ez a lépés „Württenberget és Bajorország nagy részét a szénszállítmányok kapcsán a francia szállítmányozási cégek kénye-kedvének teszi ki”.¹⁰ Azok a gyárak pedig, amelyek tűzbiztos téglákat – a vasolvasztók felállításához nélkülözhetetlen építőanyagot – gyártanak, most arra kényszeríttettek, hogy termékeiket Lotaringiába exportálják, így támogatva a konkurenciát a Ruhr-vidéki német ipar hátrányára.¹¹ Továbbá, állapítja meg még mindig ugyanez a lap, az is kiderült, hogy ezt az intézkedést már a kapituláció idejétől kezdve igen gondosan előkészítették. A francia hajózási társaságok már ekkor birtokukba vették a Rajna bal partján található hajókat és berendezéseket. Egy mainzi székhellyel rendelkező „német szállítmányozási iroda” kapott felhatalmazást a hajók elrekvirálására és a francia rendelvényeseknek történő leszállítására. A francia előjogokkal bíró vállalatok a valutareform idején a tőkéjüket 10 birodalmi márka/8 német márka-alapon váltották be, s így tettek szert 12,8 millió német márkányi jelenlegi alaptőkéjükre. Pfalz és Württenberg teljes szénellátása az „Union Charbonnière” kezében van, amely egyre jelentősebb nyomást gyakorol más bajor vidékekre is. A cég ebben a pillanatban nagy kiterjedésű földeket igyekszik megszerezni Karlsruhéban és Heilbronnban.¹²

A hatalmas ipari „kartellek” ellehetetlenítésének semmi más célja nincs, mint hogy megtörjék azt a gazdasági erőt, amellyel Németország még mindig rendelkezik, és előtérbe helyezzék a rivális francia szénbányászat, vas- és acélipar érdekeit, „hogy Franciaország a markában tarthassa a Rajna, a Majna, a Meuse és a Mosel által közrefogott vidék egész gazdaságát”, ahogyan azt a fentebb idézett lap leszögezi.

S ez csupán egy példa a sok közül. A berlini Tagesspiegel, amelyet az amerikaiak engedélyeztek, 1948. december 21-i számának vezércikkében nem kevésbé világos, noha udvarias formában kritizálja a franciák mohó intézkedéseit.¹³ Könnyű, ám unalmas lenne egy igen hosszú listát adni a brit és amerikai zónák német újságjairól, amelyek ugyanezt teszik. Ami viszont Berlin és az egész keleti zóna lapjait illeti, amelyek az oroszok felügyelete alatt jelennek meg, ezek tétovázás nélkül megvádolják a nyugati szövetségeseket, hogy Németországot „gyarmattá” teszik, s úgy jellemzik – jogosan – Nyugat-Németország egész megszállási szabályzatát, mint olyan eszközt, amely végleg rabszolgaságba dönti a német népet.¹⁴ Természetesen arról elfelejtenek beszélni – vagyis inkább nem engedik meg nekik –, hogy az oroszok nem kevésbé szisztematikusan és teljes körűen rabolják el a német vagyont, s valamennyi orosz szabályozás nem kevésbé teljes szolgaságot jelent a keleti zóna német népességének, nem is beszélve azokról a hatalmas területekről, ahonnan a német lakosságot az utolsó emberig eltávolították.

* * *

Ám a rablás két formája, amelyet a németek bizonyosan a lehető leginkább nehezményeznek, s amelyet a megszállás kezdetétől fogva egészen a mai napig minden német az ellenséges érzület nyilvánvaló tetteként értékel, a gyárak leszerelése és az ország területén történő nagymértékű erdőirtás.

Tudnunk kell egy keveset a német munkás magasszintű műszaki képzettségéről, valamint őszinte érdeklődéséről és büszkeségéről a mindennapi munkája iránt, hogy rádöbbenjünk, mekkora keserűséget ébresztettek a szövetségesek önmagukkal szemben több millió német szívében a kapzsi tolvajpolitikájukkal, melyet 1945 óta űznek valamennyi zónában. Még ha azon utasításaikat, hogy egymás után értékes gépek ezreit szereljék le vagy pusztítsák el, kizárólag a „biztonság” iránti vágy, azaz az attól való félelem motiválná, hogy a ma totális romjaiból megdöbbentően rövid idő alatt egy erőteljes, harcias Németország emelkedik fel ismét, még ebben az esetben is bűnösnek nevezném ezeket az intézkedéseket. Mert miféle joguk lehet arra, hogy egy nagy nemzetet örök időkre elnyomjanak, csupán azért, mert a katonai hatékonysággal kapcsolatos potenciálja erősebb, mint az övék? Kik ők, hogy a világon egyedül nekik megengedett a fegyverkezés és a háborús készültség, míg másoknak – semmiképpen sem náluk alacsonyabbrendűeknek – meg kell hajolniuk előttük? Ráadásul nem is csak ez a helyzet. A győztesek viselkedését ebben a fosztogatási ügyben, csakúgy, mint másutt is, a „gazdasági verseny vezérelve” ösztönzi, hogy egy újabb német lap¹⁵ éppen egy gyár leszerelésével kapcsolatos szavait idézzük. Ez olyannyira igaz, hogy nem csupán hadianyag-gyárakat, hanem sok más olyat is leszereltek, amelyek termékei kizárólag békés célokat szolgáltak. Ilyenek voltak például Hellige, Morat és Freiburg bizonyos üzemei, melyek orvosi és élettani eszközöket gyártottak.

Másfelől a német emberek – akik jelenleg nem cselekedhetnek, ám gondolkoznak és éreznek –, s különösen a leszerelendő gyárak munkásai, egészséges, koncentrált keserűséggel állnak az eljáráshoz. Újra és újra előfordulnak olyan esetek, amikor a leszerelésre kijelölt munkaerő kategorikusan megtagadja, hogy egymás után eltávolítsák az oly sokáig a kezük alatt működő, jólétet teremtő eszközöket. Legutóbb 1949 januárjában a Bochumer Verein gyár (amelynek leszereléséhez a britek ragaszkodtak) 11 000 munkása táviratot küldött Truman elnöknek, leszögezve, hogy „még katonai nyomás hatására sem vesznek részt a munkaeszközeik elpusztításában”. A távirat további szövege is tele van lényeges dolgokkal: „Nem kérhetik tőlünk, hogy romboljuk le a saját házunkat, s a használt téglát és vasat adjuk növekvő lakosságunk etetésére. Egyetlen igaz német sem fogja bemocskolni a kezét a gyáraink elpusztításával”.¹⁶

Büszke és értelmes szavak, amelyek ráadásul nem csupán azok, mert nagyjából egy héttel később a bochumi brit katonai törvényszék előtt megkezdődött az esseni Sulzbach nagyvállalat számos munkásának pere, akik megtagadták a részvételt a Bochumer Verein-gyár leszerelésében.¹⁷

El tudjuk képzelni az érzéseit ezeknek az embereknek, akik megpróbáltak nem segédkezni a gazdaság lerombolásában, amit a nemzetre fegyveres fenyegetéssel róttak ki a pénzéhes külföldi kapitalisták. Ahogyan szerte az országban munkások milliói, szívük mélyén ők is biztosan azokra a dicsőséges napokra tekintettek vissza, amikor a Führert – Németország virágzásának megteremtőjét – éltették, s amikor ő a kezét nyújtotta feléjük és boldog gyermekeik felé. S ha közülük sokan azokban a napokban esetleg nem is támogatták teljes szívvel a nemzetiszocialista Új Rendet, ha a háború alatt néhányukat talán be is csapta a náciellenes propaganda, és a demokráciától valami nagyszerűbbet reméltek annál, amit szeretett Hitlerük adni tudott nekik, mennyire megbánhatták azóta a butaságukat!

Németország csodálatos erdeinek elpusztítása valami még tragikusabb, mint a gyárainak leszerelése. Bármilyen értékesek is legyenek hibátlanná tökéletesített gépeik, az élő fák még azoknál is értékesebbek. S őket – a természet türelmes termékenységének, nem pedig az ember képességeinek eredményeit – nem lehet néhány év alatt helyettesíteni, semmiféle pénzösszeg segítségével. Évekkel ezelőtt egy másik könyvben kifejtettem már, mit gondolok magáról az erdőirtásról, eltekintve bármiféle, emberi szempont szerinti hasznossági megfontolásoktól.¹⁸ Addig a mértékig, amíg nem viszonyulunk hozzájuk kivételesen óvatosan és kíméletesen (minden kidőlt fa helyett egy újat ültetve), s addig, míg valamilyen létfontosságú szükséglet teljes mértékben rá nem kényszerít, én úgy tekintek erre – legyen bárhol és bármikor –, mint a Természet fensége és isteni szépsége ellen elkövetett vétekre. Itt, Németországban, most ez még gonoszabb formát öltött. Nem csupán annak az ostoba szentségtörésnek a megismétlése, amelyet emberek számtalan generációja követett el minden alkalommal, amikor kivágtak egy fát valami értelmetlen, kicsinyes emberi célból, ideiglenes kényelem vagy megelégedettség miatt, anélkül, hogy rájöttek volna, mit tettek. Ez szándékos szentségtörés, megbocsáthatatlan rablással társulva, mégpedig ritkán látható mértékben, egyszerre támadva a Természetet magát és a német népet, aki legalábbis nyugaton – s még inkább az után a csodálatraméltó nemzetiszocialista oktatás után, amiben az ifjabbak részesültek – talán az a nemzet, amelyik leginkább szereti és megérti a Természetet, a nemzet, melynek körében a Fa ősi, árja kultusza a legmélyebben gyökerezik.

Nincs szükség fárasztó statisztikákra ahhoz, hogy meggyőződhessünk a katasztrófa méreteiről. Elég, ha teszünk egy utat a Fekete-erdőn át – például utazzunk el Baden-Badenből Titisee-ig –, és a saját szemünkkel fogjuk látni. A főút mentén, számos helyen, jobb- és balkéz felé, mérföldeken keresztül semmi egyebet nem pillanthatunk meg, csak üres térségeket, amelyen ezernyi kivágott fa tönkje éktelenkedik. Ez az, amit a franciák „des coupes à blanc”-nak¹⁹ neveznek, kivágni egy erdőrészt, amíg egyetlen fa sem marad, amíg az egykor sűrű, élő növényzet ürességgé nem válik. Valamennyi ilyen „coupes à blanc”-on órákon át sétálhatunk, anélkül, hogy egyetlen álló fát is láthatnánk. S nem igaz, hogy ekkora pusztítás csupán a dél felé vezető főút határán található. Rengeteg ilyen „tisztás” van a Fekete-erdő belsejében is. Az ellentét az egyelőre érintetlen, buja, zöld részekkel még szívfájdítóbbá teszi a kivágott térségek látványát.

Felidézhetjük egy meglehetősen jól ismert francia vers első versszakát: “Les Turcs ont passe la; tout est ruine et deuil.”²⁰ Ámde erre nem a törökök jártak, hanem maguk a franciák, a brit zónában pedig a britek, ahol a hatalmas, szent erdő, a Hartz nem szenvedett kevesebbet, mint Délnyugat-Németországban a Fekete-erdő. Természetesen az amerikaiak és az oroszok sem maradtak el mögöttük. Az utóbbiak a nyugatiakkal egyenlő mértékű pusztítást végeztek az immár pusztasággá tett Kelet-Poroszországtól kezdve le egészen a Duna-vidékének, Németország közepének rombadöntött városaiig. A törökök nem végeztek volna ennyire alapos munkát.

S nem csupán a Fekete-erdőről, a Hartzról és Észak-Németország erdeiről van szó. Bárhová is megyünk, csupán olyan dombtetőket látunk, amelyeken semmi sem maradt az élő fák egykor dicsőséges, zöld lepléből. A még mindig megfigyelhető, kiterjedt erdőfoltok, amelyeket képzeletben kiterjeszthetünk ezekre a borzasztó „ürességekre”, segítenek megmutatni (ha korábban nem nyílt módunk a saját szemünkkel látni), milyen csodálatos is lehetett Németország 1945 katasztrófája előtt. A szövetségesek egyszerűen elcsúfítják a tájat a szánalmas profitjuk kedvéért, sőt, talán magáért az elcsúfítás élvezetéért is. Elég irigyek ehhez.

Bárhová is megyünk, ha vasúton utazunk vagy állomásokon időzünk, nem kerülhetjük el a számtalan vagonnyi fa látványát: egész fatörzsek, víszintesen egymásra halmozva, vagy kisebb darabok, függőlegesen egymás mellé helyezve. S nem egyszer, nem kétszer, de nem is „gyakran”, hanem minden nap megtörténik, a nappal és az éjszaka minden órájában. Úgy tűnik, mintha Németország minden fáját – azokat a fákat, amiket a német emberek annyira szeretnek, s amikre olyan büszkék – szándékosan kivágnák és elszállítanák.

A német nép nem mondhat semmit, nem is tehet semmit, noha a napi szintű szisztematikus fosztogatás és az országuk romba döntése jogos felháborodással tölti el őket. Csupán azt tudják, hogy elvesztették a háborút, most lefegyverzettek, s mindaddig azok is maradnak, amíg a megszálló erők az ország urai. Nem a saját hibájukból veszítették el a háborút – legtöbbjük hűséges és kitartó volt, a kötelességét jól teljesítette –, hanem a náciellenes árulók jóvoltából, akik segítették a kelet és nyugat egyesült erőinek szétzúzni a nemzetiszocialista államot. S mivel győzedelmeskedtek felettük, szenvedniük kell, nekik és a földnek magának is. Vae victis!²¹

És mégis… Ha ezeken az elpusztított, lemészárolt erdei térségeken sétálunk – az „ürességeken”, ahol egyetlen fa sem maradt – láthatjuk, hogy sok fatönk oldalán máris megjelentek a zöld levelek, az új, zsenge hajtások pedig a magasba törnek a gyökerek közül, új fák nőnek a régiek között a ragyogó napfényben, a semmiből, a legyőzhetetlen föld öléből.

Emlékszünk a friss, zöld fűre vagy a kúszónövények rózsaszín és fehér virágaira, amiket oly gyakran pillanthatunk meg a kiégett és felrobbantott falak réseiben, valamennyi német város romjai között. Az élet itt is és ott is folytatódik, semmiféle megszálló erő nem képes végleg végezni vele. A türelmes Természet újból megerősíti magát a halált követően, amit az aprócska emberek, a halálerők ügynökei hoztak rá. S magukban a német emberekben is, a túlélésre irányuló akarat – amely az élet kezdete – és úgyszintén a hódításra irányuló akarat – amely pedig a győzelem kezdete – már a vereség keserűsége közepette is előtör.

A beletörődés látszata mögött, a győztesek bevallott alapelveinek látszólagos elfogadása mögött, a kizárólag gyakorlati okok miatt külsőleg vonakodva elfogadott nácitlanítás mögött Hitler népének lelke figyel és vár!

- Várunk a szikrára! – mondta nekem az egyik legőszintébb nemzetiszocialista, akit csak ismerek, 1948 októberében, a Saar-vidéken.

* * *

E készenlét, e várakozás, e türelmetlenség a rabiga alatt nemrég világosan megnyilvánult abban az egyhangú reakcióban, amit a németek a Ruhr-rendeletre – a megszálló erők állandó kizsákmányolásának legutóbbi, Németországot mindörökre rabságba vetni kívánó eszközére – tettek.

Mit is céloz a Ruhr-rendelet? Minden német túlságosan is jól tudja ezt, mégis, talán nem árt megismételni itt, a hatalmas, angolul beszélő világ azon olvasói számára, akik már esetleg majd elfeledik – ha ismerték is valaha – addigra, mire ez a könyv napvilágot lát. 1948 decemberében, Londonban a nyugati szövetségesek határozatot hoztak arról, hogy egy nemzetközi testület, amelyben a németek – ha majd ismét lesz kormányzatuk –, Franciaországhoz, az USÁ-hoz, Nagy-Britanniához és a Benelux-államokhoz hasonlóan három delegátussal képviseltethetik magukat, fogja felügyelni a szén, koksz és acél elosztását, amelynek egy részét hazai fogyasztásra használják fel, míg a maradékot exportálják. Ráadásul ennek a testületnek jogában áll majd felülvizsgálni e termékek kereskedelmi felhasználását. S amikor a megszállás véget ér majd, valószínűleg átveszi a jelenleg a katonai kormányzók kezében lévő hatalmat a korábbi nácik kilakoltatásával, a nagyvállalatok újraalkotásának tilalmával és az iparágak vezetésével kapcsolatban.²²

A lényegében gazdasági funkciójú nemzetközi hatósággal párhuzamosan egy „katonai biztonság” elnevezésű szövetséges testületet is fel fognak állítani, amely „azt fogja felügyelni, hogy Németország lefegyverzése és leszerelése folytatódjon. E testület feladata lesz érvényre juttatni azokat a tilalmakat és korlátozásokat, amelyeket a német iparra szabtak ki”.²³ A Katonai Biztonság Irodáját a közeljövőben fogják létrehozni, valószínűleg Koblenzben vagy Bad Emsben. A Ruhr-vidékért felelős nemzetközi bizottság csupán a katonai megszállás végeztével fog a valóságban működésbe lépni.

Nem kell politikusoknak lennünk ahhoz, hogy rögtön észrevegyük, ez az új diktátum semmiképpen sem „egy olyan megoldás, amely lehetővé teszi Németország újjáépítését, miközben törvényi garanciákat ad a szomszédjainak”.²⁴ Elég csupán mérsékelten intelligensnek lenni ahhoz, hogy lássuk, ez nem egy lépés a „békés és baráti” együttműködés felé Nyugat-Európa országai között, hanem egy felháborító dokumentum, amely (a szövetségesek tervei szerint örökre) megpecsételi Németország száműzését, nem csupán a harmadrendű hatalmak közé, hanem egyenesen a nyugati demokráciák egyik gyarmatává teszi azt, olyan állammá, amelyben az emberek életszínvonala többé nem a saját szociális törvényeiktől függ, hanem, ehelyett „a német gazdaság versenytársainak szavazatától”.²⁵

A Ruhr-rendelet három fő jellemzője akaratlanul is magára vonja a figyelmünket: az első az, hogy korlátozza a szén- és acéltermelést a legfontosabb német ipari térségben, majd szabályozza ezek felhasználását, s eszerint kell ezekkel az árukkal otthon és külföldön rendelkezni. A második: a Katonai Biztonsági Hivatalon keresztül azt célozza, hogy elnyomja minden lehetőségét a nemzetiszocialista szellem új felemelkedésének, vagyis hogy Németországot politikailag is felügyelet alatt tartsa. S végül a harmadik: az előbbi két, a német nemzetet érő gyalázatot állandósítani kívánja. (Legalábis ez a szövetségesek szándéka.) Számunkra az első jellemző nem más, mint a hivatalos jóváhagyása a nyugati győztesek 1945 óta tartó, szervezett fosztogatásának, a második és a harmadik pedig arra irányuló kísérletek, hogy e fosztogatás valamikori véget érésének még a lehetőségét is elkerüljék.

Nem elég, hogy a Ruhr-vidék acéltermelése sohasem érheti el az évi 10,7 millió tonnát, hanem ráadásul a Ruhr-rendelet 14. cikkelye szerint (hogy csak egyetlen példát vegyünk) az új nemzetközi hatóság jogkörébe tartozik nagyjából hétezer német vállalkozás termékeinek terjesztése a különböző vásárlóországok között.

A Ruhr-vidék adja a nyersanyagok német exportjának nyolcvan százalékát. Az új nemzetközi hatóság rendelkezik nem csak afelett, hogy meghatározza a szén, koksz és acél mennyiségének minimumát, amelyet a német ipar a magáévá tehet, hanem meghatározhatja Németország exportjának természetét is, amely például lehetővé teszi, hogy egy csapásra felszámolják a fogászati segédeszközök német exportjának egészét, egy igen jövedelmező ágazatot, amely valutát hozna be az országba. Ezért, feltéve, hogy egyetértenek, a nyugati hatalmak képviselői gyakorlatilag olyan helyzetben vannak, ahonnan képesek elfojtani bármilyen német exportot, amely azzal a kockázattal bír, hogy veszélyessé válik a saját gazdaságukra nézve. A német kivitel eme irányítása mentén a nemzetközi hatóság önkényesen megállíthatja a kereskedelmi tevékenységeket Németország és a skandináv államok, Spanyolország, Itália és Délkelet-Európa között. A nyugati szövetségesek így külpolitikai ügyekben nagyon hatékony nyomásgyakorlásként is felhasználhatják a Ruhr-kiviteleket.²⁶

S hogy ezt a teljes és állandó függőséget még inkább bebiztosítsák, a német vállalatoknak időszakos beszámolókat kell küldeniük a tevékenységükről a nemzetközi hatóságnak, míg ez utóbbi képviselőinek korlátlan hozzáférésük van valamennyi gyárhoz!

Mi más ez, mint gondosan kitervelt fosztogatás?

Természetesen – ahogy mindig is ez a helyzet a nyugati demokraták esetében – valamilyen ürüggyel leplezett fosztogatásról van szó. (Még ahhoz sincs merszük, hogy őszintén és nyíltan legyenek tolvajok.) Az ürügy ugyanaz a régi, fárasztó, gyomorforgató dolog, ami átitatja a szövetséges beszédeket, a szövetséges tárgyalásokat és az európai sajtót az első világháború vége óta: Franciaország biztonsága. Fojtsd el, verd béklyóba, gyengítsd meg és tartsd a hatalmadban a természettől fogva erőset – az egészségeset, a tisztavérűt, a harciast, az életrevalót, az uralkodásra termettet –, hogy a megfáradtan születettek végre „biztonságban” érezhessék magukat. Nyomd el a férfiasabb emberiség képviselőit, hogy a romlás néhány különös virága könnyebben virágozhasson a középszerűség gyomjainak körében, a zavartalan korrupció sűrű és puha trágyájában! Ez a demokrácia egész szelleme, egész igazolása és vonzerejének titka, mind a nyugat elfajzott árjái, mind pedig az alsóbbrendű fajok számos „értelmiségije” számára az egész világon, akik engedelmes tevékként öklendezik fel, rágják meg és nyelik le újra egalitárius tanaikat és náciellenes jelszavaikat! Ez a francia biztonság valódi jelentése ezzel kapcsolatban, ez és semmi más.²⁷

Ám a biztonság csupán egy ürügy. Az 1949-es Ruhr-rendelet mögötti valódi indíték ugyanaz, ami a Ruhr-vidék megszállásáé is volt 1923-ban, a fosztogatás, demokratikus nyelven az „üzlet”. Maguk a demokraták is így tartják, amikor abbahagyják a propagandaszöveget. A L’Echo de la Finance, a párizsi gazdasági közlöny tényleg igazán szépen önti ezt szavakba: „Különösen korábbi ellenségeink ipari lehetőségei nyugtalanítóak. Ha holnap a német acélipar kitúr minket az európai piacról, akkor többé nem leszünk képesek biztosítani a számunkra mindenekelőtt szükséges valutamennyiséget. Így hát nem a harcmezőn, hanem a gazdaság területén kell majd összemérnünk az erőnket múltbéli ellenfeleinkkel.”²⁸ Ez világos beszéd, amely üzletemberekhez szól, nem pedig szentimentális bolondokhoz.

Csodálkozhatunk-e hát azon, hogy egy német lap a Ruhr-rendeletet elnevezte „a Monnet-terv megvalósításának, amely lehetővé teszi az acéltermelés átültetését a Ruhr-vidékről Lotaringiába”²⁹, s hogy még egy szociáldemokrata újság, mint a berlini Telegraf is azt írja, hogy „a Ruhr-vidék feletti előrelátható ellenőrzés akadályozni fogja és hitelteleníti Németország demokratikus erőit, s újra ’radikálissá’ teszi a német nép széles rétegeit”? Meglepő-e, hogy az aljas tervet maga a szociáldemokrata párt igazgató tanácsa hivatalosan is „a megszüntetés olyan ideiglenes megoldásának” tartotta, amely ellen a párt „minden erejével küzdeni fog”?

És ha ez a gaztett a szövetséges nyugati demokráciák részéről még az SPD vezetőit is arra kényszeríti, emlékezzenek arra, hogy németek, akkor el lehet képzelni, milyen hatással van a német emberek hatalmas részére és a Németországon kívüli, intelligens és hűséges árja kisebbségre, az 1945 óta néma nemzetiszocialistákra.

Érdekes talán megjegyezni itt, amit a Der Abend, egy amerikai engedéllyel működő berlini lap írt 1949 januárjának első hetében: „Mindig csak a franciák biztonságáról beszélnek, ám arról megfeledkeznek, hogy az elmúlt háromszáz évben a francia határok egyre jobban kitolódtak kelet felé. Ki beszél hát Németország biztonságáról? Növekvő és még meg sem született generációkat áldoznak fel a francia biztonság-komplexusban”.

* * *

Ahogyan fentebb rámutattam, a tartós fosztogatás tervét kiegészítette vagy megtámogatta a nemzetiszocializmus további üldözésének és végleges megsemmisítésének szándéka.

Ám nem lehetnek illúzióink azok felől az igazi motivációk felől, amelyek ezt a tervet sugalmazzák, avagy amelyek megalapozzák Weltanschauungunk egész üldözését 1945 óta és már azelőtt is. Egyáltalán nem emberbarátiak, ahogy azt az egyszerű emberek hiszik, hanem kereskedelmiek. Csupán nagyon kevés vagy egyáltalán semmi közük nincs ahhoz, ahogy állítólag a szegény, kedves zsidókkal bántunk. Másfelől igencsak összefüggenek azzal, ahogy a nemzetiszocializmus kirántotta Németországot az első világháborút követő politikai és gazdasági szolgaságból, s Európa vezető hatalmává tette. Ha a gyűlölt náciknak nem sikerült volna megvalósítaniuk ezt a csodát Adolf Hitler vezetése alatt, ha az éhező, lefegyverzett, demoralizált 1920-as Németországból nem teremtették volna meg 1940 gazdag, diadalmas, ellenállhatatlan és nagyszerű Német Birodalmát, akkor nem számítana, hány értéktelen élősködőt gázosítottak el. A lágyszívű demokráciák okos üzletemberei nem törődnének vele, az érzelgős bolondok pedig, akik a náciellenes erők tömegbázisát adják, nem tudnának róla. A sajtó, a rádió és a filmek sosem számolnának be róla.

Külföldi üldözői szemében a nemzetiszocializmus megbocsáthatatlan vétke az volt, hogy naggyá tette Németországot. S az egyetlen érzés, amely e szerencsétlen ország jelenlegi urait arra késztette, hogy megtegyenek mindent a szétzúzására, a félelem – félelem attól, nehogy a romok és pusztulás mélységeiből a Horst Wessel-dal hangjaira megint feltámadjon a hatalmasabb Németország. Tudják, hogy megtörténhet. Tudják, hogy előbb-utóbb meg is fog történni. Mégis mindent megtesznek, ami csak a módjukban áll, hogy megakadályozzák, hogy egy kicsit még folytathassák e föld kifosztását. Ez a titka minden intézkedésüknek, amely Németország permanens lefegyverzésére, valamint arra irányul, hogy egyetlen nemzetiszocialista se kerüljön soha bármiféle felelős pozícióba.

A zsidók valóban gyűlölnek minket, mindazért, aminek a hívei vagyunk. Ők gyűlölnek a legtermészetesebb, leginkább életbevágó okokból, s ezért ők azok, akik a legjobban gyűlölnek. Személyesen, egyénileg is teszik, s képesek elkövetni bármiféle rémtettet bármelyikünk ellen. Ez az oka annak, amiért őket használják fel Németország ellenségei a mi nyílt üldözőinkként, hamis tanúkként az úgynevezett „háborús bűnösök” pereiben, a náciellenes koncentrációs táborok kínzóiként. Senki sem lenne képes olyan jól elvégezni ezeket a munkákat, mint ők.

A kommunisták – ha nem zsidók ők is – gyűlölnek minket a filozófiánk miatt, ám anélkül a halálos fizikai elem nélkül, amely a gyűlöletet annyira megmagyarázhatatlanná teszi. Úgy gyűlölnek, ahogy a keresztények a pogányokat (vagy gyűlölték őket akkor, amikor még keresztények voltak), nem pedig úgy, mint az egerek a macskákat. A nyugat átlag náciellenes közönsége gyűlöl minket, ám anélkül, hogy tudná, miért: mert feketén-fehéren, kinyomtatva olvasta százezerszer, hogy „szörnyetegek” vagyunk, ezért hát ennek igaznak kell lennie.

Az okos emberek, akiknek van szavuk a nemzetiszocializmus üldözésében a megszállt Németországban, azért gyűlölnek, mert a filozófiánk elválaszthatatlanul összefonódott Németország nagyságával. Valójában ők Németországot gyűlölik, Németországot, a legkevésbé judaizáltat a nyugat árja államai közül, s természetes vezérét, aki ugyanakkor (még a vereségben is!) rettegett versenytársuk.

Mindig szemrehányást tesznek Németországnak, hogy „veszélyes nacionalizmust” dédelget. Mi a helyzet akkor az övékkel, amely nem az egészséges emberek nagyobb élettér iránti vágyán nyugszik, hanem üzletemberek kifogásolható testvériségének zsebeik megtömésére irányuló céljain? Sőt, mi a helyzet a sovinizmusukkal – ez jobb elnevezés rá –, amelyet rendszeresen és jámboran etetnek a nemzetközi zsidóság pénzén? Ugyanis Németország hazafias francia, brit és amerikai versenytársai mögött az ipari, kereskedelmi és végső soron politikai fensőbbségért folytatott küzdelemben, valamint azok mögött, akik gyűlölik és üldözik a nemzetiszocializmust, mivel az Németországot a nagyság felé vezeti, nem más áll – ismét! –, mint a nemzetközi zsidóság, amely egyként gyűlöli Németországot módszertani hatékonysága és faji tudatossága miatt, üzletemberként és zsidóként is. Mind közül a legelkeseredettebb, legállhatatosabb és leghatalmasabb náciellenesként kihasználja az árják hazafias félelmeit és az üzletben megnyilvánuló kapzsiságát a nemzetiszocializmussal szemben, ahogy cserében azok a hitehagyott árják, akik a megszállt Németországot irányítják, felhasználják az egyszerű zsidók gyűlöletét, kegyetlenségét és náciellenes fanatizmusát, hogy legalább a „veszélyes” német nácik testét megtörhessék, miközben mindvégig tudják, hogy a szellemüket sohasem lesznek képesek.

* * *

Eme nagyformátumú tolvajok, akik most buzgón munkálkodnak azon, hogy Nyugat-Európát biztonságos hellyé tegyék önmaguk számára, legfontosabb jellemzője mégis az, hogy hazugok. Nem mondják ki, hogy „tolvajok vagyunk” – ki is tenné? –, s ha néha be is vallják ezt egymás között, vagy olyan embereknek, akikről úgy gondolják, hogy nem árthatnak nekik – ahogyan az a francia tette, akivel lezajlott beszélgetésemet megemlítettem ennek a fejezetnek az elején –, az már lehetetlen, hogy bevallják az egész világ előtt, mivel ez megfosztaná őket az együgyűek támogatásától, akik a modern demokráciákban, akár férfiak, akár nők, fejenként egy szavazattal rendelkeznek, s akik milliónyian vannak. Ahogy a dolgok állnak, ők elnézik ezt a rablást, ami jelenleg folyik a megszállt Németországban. A „biztonság”, a „béke” vagy az „igazság garanciájának” nevezik, reggeli lapjaik szavait visszhangozva, amelyek, a maguk részéről, a kapitalisták érdekeit visszhangozzák, akik abban reménykednek, hogy elérhetik országaik – s mindenekelőtt a sajátjuk – örökös jólétét Németország öröklétig tartó elszegényítésén. A továbbiakban is így kell majd nevezniük, ezért kifogásokra van szükségük, hogy igazolják mind magát a fosztogatást, mind pedig a nemzetiszocializmus alapvető üldözését, melyek nélkül fél évig sem tarthatnának ki.

Minél jobban szervezett a fosztogatás, annál okosabbak a hazugságok, amelyek ürügyet szolgáltatnak rá.

Korábban már kifejtettem, mit gondolok – mit gondol minden nemzetiszocialista – a nyugati demokráciák ragaszkodásáról Németország ipari termelésének korlátozásához Európa és különösképpen Franciaország „biztonságának” érdekében. Egy másik enyhe kifejezés a tolvajlásra a német ügyekre alkalmazott demokratikus zsargonban a „kárpótlás”, az „igazságtétel”. Mindenekelőtt igaz ez minden olyan tulajdon esetében, amelyet a náci uralom alatt Németországot elhagyó zsidók adtak el a nemzetiszocialistáknak. Azok az emberek, akik e tulajdonok birtokába jutottak, fizettek azokért, még ha nem is mindig olyan magas összeget, amennyit a zsidók kapni szerettek volna értük, de fizettek. Most sok zsidó visszatért, a szövetséges katonai hatóságok, az ő szerény szolgálóik, pedig arra kényszerítik az új tulajdonosokat, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül adják vissza nekik a házakat, földeket vagy bármilyen más tulajdont, amiért korábban pénzt adtak. Ezt nevezik „kárpótlásnak”.

Ugyanez érvényes azon dolgok igen nagy számára, amiket a háború során Németország az általa megszállt országokból szerzett meg, akár hadizsákmányként (képmutató ürügyek nélkül) akár úgy, hogy fizetett értük. Francia hivatalos források szerint két millió dollár (1938-as átváltás alapján nyolc milliárd frank, mai árfolyamon pedig negyvenkét milliárd frank, avagy százhúsz milliárd, ha számításba vesszük azt az arányt, amely szerint az árak növekedtek Franciaországban) értékű tárgy került vissza a korábbi tulajdonosaikhoz, egyedül Franciaországban, 1948 júliusáig, természetesen kártérítés nélkül, akárki is birtokolta azokat Németországban.³⁰ Ez szintén „kárpótlás”.

Ám vannak ezeknél sokkal bájosabb ürügyek is, mint például azok a magyarázatok, amelyeket a Bureau de l’information egyik magas beosztású tisztségviselője volt olyan kedves megosztani velem Baden-Badenben, az 1948. október 9-i első beszélgetésünk során. A Fekete-erdő meggondolatlan kiirtása? Csupán egy igen kellemetlen szükségszerűség! Nem csak a francia zsebek nézőpontjából szükségszerűség, nem csak „igazságos” kártérítés a négy éves német megszállás során Franciaországnak okozott károkért, hanem szükségszerű volt maguknak a fáknak az érdekében is! A francia közölte velem, hogy valamiféle kór támadott meg bizonyos fákat a nyugati területek különböző pontjain. S ezeket a fákat, valamint a körülötte lévőket ki kellett vágni, hogy megelőzzék a betegség terjedését. Más szavakkal, a franciák kizárólag azért követték el ezt a tettet, e fák tömeges ledöntését, melyek tönkjeinek ezrei láthatók a teljességgel üres térségeken mindenütt a Fekete-erdő útjai mentén, hogy „megmentsék” Németország dicsőséges, élő ékességét! Milyen kedves is tőlük ez valóban! Ám legalábbis furcsának tarthatjuk, hogy ilyen „kedvességre” volt szükség az ország valamennyi nagy erdejében, s hogy a rohamosan terjedő kór csupán akkor ütötte fel a fejét, amikot a megszálló hatalmak betelepedtek ide.

Ami a német gyárak leszerelését illeti, ennek a francia férfiúnak a fejtegetései elfajzott leleményességükben mindent felülmúltak, amit azelőtt vagy azóta is hallottam. Kétségtelen, hogy Franciaország és szövetségesei a „biztonságuk” érdekében szereltek le számtalan gyárat, s azért, hogy elszállíthassanak igen hasznos berendezéseket a „háborús helyreállítások” hozzájárulásaként. De… a németek nem is igazán nehezményezték ezt. Legalábbis a német gyárosok nem. Éppen ellenkezőleg, a szívük mélyén inkább nagyon is hálásak voltak, hogy megszabadulhattak a régi gépeiktől, remélve, hogy amilyen hamar csak lehetséges, újakkal pótolhatják azokat! Az emberek neheztelése? A munkások elutasítása, hogy leszereljék a gyáraikat? Ez az „ártalmas propagandának” köszönhető.

Szükségtelen is megemlíteni, hogy ráadásul valahányszor csak képesek rá, a megszálló erők katonai kormányzatai tagadják azt a kevés információt is, amit a német lapok az elkobzásaikról, a megszállásuk költségeiről és a fosztogatás egyéb formáiról megjelentetnek. Ám a mutatók, amiket még ők is bevallanak, éppen elég hatásosak.³¹

* * *

A hazugságok mellett, amelyek azt a célt szolgálják, hogy igazolják a szövetségesek fosztogatását a megszállt Németországban, léteznek még nagyobb hazugságok, féligazságok és az igazság teljes elhallgatása is, melyek mind kényelmes ürügyet igyekeznek nyújtani a nemzetiszocializmus üldözése számára.

A fő gondolat valamennyiük mögött abban áll, hogy minket, nácikat a fanatizmus és kegyetlenség szörnyeinek tüntessenek fel az egész világ szemében. E cél eléréséhez ellenségeink első lépésként megmutatják – vagy próbálják megmutatni –, hogy ők kiegyensúlyozott, kedves emberek (s mindig is azok voltak, még a háborús időkben is), akik képtelenek olyan rémtettek elkövetésére, mint a mieink, egyszóval „rendes” emberek. Éppen ezért el kell hallgatniuk minden olyan tényt, amely ennek az ellenkezőjét – oly égbekiáltóan! – bizonyítja. Így például egyetlen szó sem hangozhat el vagy írható le – s nem is fog soha, ha rajtuk múlik – az ő atrocitásaikról, egyetlen szó sem mindarról, ami a Ham Common kínzókamráiban zajlott le, néhány mérföldnyire Londontól, a háború alatt, s az ezekhez hasonlókról más helyeken, az összes demokratikus országban, csakúgy, mint Szovjet-Oroszországban. Egyetlen szó sem arról a sokféle rémségről, amelyet a németekkel szemben követett el, szintén a háború során, a földnek az a söpredéke, amelyből, sok őszinte francia szerint is, a „résistance” állt. Például egyetlen szó sem azokról a gazemberekről, akik tizenkét német tisztet tartottak fogva kikötözve, s lassan halálra préselve egy hatalmas borprés vasfogai között a közép-franciaországi faluban, Oradourban. Egy szó sem arról a mindenféle kegyetlenségről, amelyet főként a zsidók követtek el a nácik ellen, brit, amerikai és francia felügyelet alatt a háborút követően, Nyugat-Németország náciellenes megsemmisítő táboraiban, vagy az oroszok Kelet-Németországban, illetve a messzi keleten. Egy szó sem Darmstadtról, Schwarzenbornról, Herstfeldről és Dachauról, miután ezeket elfoglalták a szövetségesek, ahogyan Galgenbergről sem Bad Kreuznach közelében, vagy a 2288. számú táborról Brüsszel mellett, vagy a többi helyről Németországon belül és kívül is, ahol szövetséges irányítás alatt éhség és rossz bánásmód uralkodott a kapitulációt követően. Jaj annak, aki az efféle tényekre megpróbál fényt deríteni! A brit tisztet, aki a 2288-as tábor borzalmairól beszámolt nekem, arra kényszerítették, hogy mondjon le a tisztségéről, és távozzon a megszállt területről, mivel elég őszinte volt rámutatni ezekre az illetékes hatóságoknál is.

A következő lépésként folyton az erőszakon lovagoltak, amihez folyamodhattunk, legyen akár béke vagy háború, s természetesen fel is nagyították azt, miközben elfeledték megemlíteni a gaztetteket, amelyekért a büntetést vagy megtorlást engedéllyel és jogosan szabtuk ki. A túszok lelövése a háború alatt azokban az országokban, melyeket Németország megszállt, az egyik kedvenc témája a náciellenes propagandának. „Szegény” túszok nem is követték el a gaztettet, amiért lelőtték őket. Kétségtelen. De miért is következett be a gaztett? Például miért is lőttek agyon – senki sem tudja, ki – váratlanul néhány tökéletesen ártalmatlan német katonát, miközben békésen sétálgattak egy parkban, napnyugta után? Ez talán igazságos volt? S ha igen – mivel ilyen a „háború” –, akkor a tettesnek miért nem volt annyi bátorsága, hogy előjöjjön és vállalja a tettét, ahelyett, hogy hagyja egy tucatnyi „ártatlan” lelövését önmaga helyett? És kik voltak ezek az „ártatlanok”? Férfiak, akiket a németek véletlenszerűen szedtek össze az utcákon? Nem – leszámítva néhány kivételes esetet, amikor a lakosság ismételt agressziója végül felbőszítette a német hatóságokat –, hanem a börtönökből gyűjtötték össze a túszokat, olyanokat, akiket már őrizetbe vettek, bizonyítottan náciellenes tevékenység miatt. Nem volt-e egyszerűen természetes, hogy ilyeneknek kellett szenvedni e körülmények között az ellenséges tevékenység miatt, melyet a bajtársaik hajtottak végre, mikor ezek a bajtársak maguk nem voltak hajlandók elszenvedni a tetteik következményét?

Amennyire én tudom, a jelenlegi megszállt Németországban nem történtek ezekhez hasonló ellenséges tevékenységek a szövetséges megszálló erőkkel szemben. Ám ha mégis történtek volna, akkor a megszálló erők katonai kormányzatai nem öltek volna meg bármennyi túszt annak érdekében, hogy újból megerősítsék a fennhatóságukat?

Időnként történtek megtorlások a németek utasítására a megszállt országokban. De miért adtak parancsot ilyesmire? Megelégszem csupán egyetlen példa felidézésével – ez önmagában is eléggé ékesszóló ahhoz, hogy ne igényeljen semmiféle további magyarázatot –, mégpedig Oradour falvának „eltörlésével” Franciaország közepén. Hatalmas náci rémtettként olyan epizód ez, amelyből unos-untalan hasznot húznak a nemzetiszocializmus ellenségei a világon mindenütt. (Én először Indiában hallottam róla, azután a képernyőn is láttam „Oradour romjait” Izlandon, a fő film előtt levetített actualités³² között az Alliance Française egyik mozivetítésén 1947-ben. Ám 1946-ban Franciaországban egy francia ember már beszélt nekem a valódi rémtettről, amelyet a széles körben népszerűsített faluban követtek el.) Fentebb már említettem: tizenkét német tisztet préseltek halálra egy óriási borprésben, két-háromszáz bámészkodó ördögi élvezetére. Először a lábaikat zúzták össze, mivel álltak, s néhányuk még életben volt, amikor az acélfogak rácsukódtak felsőtestükre, így vetve véget vértanúságuknak. S ezt a tizenkét embert még csak nem is kifejezetten amiatt választották ki erre a rémisztő sorsra, amit a helyiség lakosaival vagy egyéb francia emberekkel tettek. Semmi egyéb okuk nem volt arra, hogy halálra kínozzák őket, mint az hogy a német hadsereg tisztjei voltak, „gyűlölt nácik”. Csoda, hogy a falut „eltörölték” ezután? Az lett volna a szégyenletes, ha nem teszik. Ismerhetjük a britek borzalmas megtorlásait az indiaiakkal szemben az 1857-es függetlenségi háború során elkövetett kicsapongások miatt, vagy nemrég, az elmúlt húsz év zavargásai során. Ha az indiaiak nem tizenkettő, hanem csupán egyetlen brit katonával úgy bántak volna el, ahogy a franciák az ártatlan németekkel, akkor nem csupán egy falut, hanem egy egész tartományt „törölt volna el” a brit hadsereg.

* * *

Ám a nemzetiszocializmus ellen felhozott elfogult vádak közül minden bizonnyal a legnépszerűbb a „zsidók üldözése”. Azok a „szegény zsidók”, mind ártatlanok, mint a ma született bárány, az emberiség jótevői, kedvesek, őszinték, tehetséges és önzetlen emberek – Isten választott népe, mi egyebek is lehetnének? – az „embertelen szörnyetegek” védtelen áldozatai voltak! E hazugság (ugyanis ez egy hazugság) köré világméretű náciellenes propagandát építettek ki, olyan szakértelemmel, hogy sikerült ellenünk fordítani nem csupán a „politika” iránt közömbös, egyszerű emberek millióit, hanem rendszerünk korábbi csodálóinak igen jelentős számát is, Németország határain kívül. Az a tény, hogy a hazugság részigazságot tartalmaz (ahogyan az összes vagy a legtöbb nagy hazugság) csak még gyorsabbá és állandóbbá tette annak sikerét.

Kétségtelen, hogy harcoltunk és még mindig harcolunk a zsidóság ellen. S a harc a zsidóság ellen és a „zsidók üldözése” ugyanannak a dolognak tűnik. Mindazonáltal mégsem az. Önvédelemként harcoltunk és harcolunk ellenük, sőt, az egész árja emberiség védelmében. Nem igaz, hogy „minden ok nélkül” gyűlöljük a zsidókat, vagy gazdasági (ahogyan sok náciellenes teszi), esetleg a „tehetségükre” irányuló féltékenység miatt. Nem. Ha a zsidók a helyükön maradtak volna, s őszinte, nemzeti életet éltek volna a saját országukban, ahogy más fajok tették (vagy akár mások országában, ha képesek lettek volna azt jogos küzdelemben meghódítani, ahogy a legtöbb faj a történelem során időről-időre új otthont keresett magának), akkor, állítom, hogy említés sem esne róluk a nemzetiszocialista irodalomban. Az arabokról például nincs szó benne, pedig faji szempontból az arabok és a zsidók is szemita népek. Azonban az előbbiek harcosok, az utóbbiak viszont élősködők, s ami még fontosabb: e kontinens élősködői. Mivel a zsidók veszélyes és láthatóan születésüktől fogva élősködők – létezésük során soha nem voltak semmi egyebek –, ezért merül fel, előbb-utóbb, a „zsidó kérdés”, bárhol is telepedjenek le. Ez az oka annak, hogy előbb-utóbb, legyen szó akár az ókori Egyiptomról vagy a modern Németországról, lépéseket tesznek ellenük a faj vagy a fajok védelmében, életük és boldogulásuk kárára. Ez az oka, hogy az árja emberiség bajnokaként ekkora hangsúlyt helyezünk Németország és valamennyi árja nemzet zsidó rabiga alóli felszabadításáért folytatott küzdelmünkre. Ez nem a „zsidók üldözése”. Ez csupán az árja emberek védelmezése a saját hazájukban egy élősködő, idegen faj ártalmas beszivárgása ellen. Könyörtelenek voltunk és azok is vagyunk ebben a harcban. Annak is kell lennünk, mivel az életünket védelmezzük, s ez az a küzdelem, amelyben az árja faj túlélése forog kockán. Igen, ahogy már említettem, noha könyörtelenek lehettünk, de sosem voltunk kegyetlenek. A vád, amelyet a világon mindenütt felhoztak ellenünk, mely szerint kizárólag azért okoztunk fájdalmat a zsidóknak, mert zsidónak születtek, otromba hazugság.

Sok – igazság szerint túl sok – zsidó élt szabadon és sikeresen a Harmadik Birodalomban. Azok pedig, akik távoztak Németországból, sajnos minden vagyonukkal együtt távoztak. Találkoztam ilyenekkel Londonban. Arra használták fel a javaikat, hogy gyűlöletet szítsanak a nemzetiszocialista Németország ellen. Most, hogy már nincs mitől félniük, büszkélkednek is e tetteikkel. A Németországban maradtaknak egy idő után viselniük kellett „Izrael sárga csillagát”, hogy első látásra lehessen tudni róluk a zsidóságukat, még akkor is, ha bármiféle kétség merült volna fel a megjelenésüket illetően. Miért látszott úgy, hogy sokuk felháborítónak tartja ezt? Nem értem. Örülniük kellett volna, hogy viselhetik a saját csillagjukat. Vagy talán a szívük mélyén ők maguk is tudatában vannak természetes alacsonyabb rendűségüknek, s szégyellték, hogy zsidók? Gondolhatnánk ezt is. Én a magam részéről roppant boldog lennék, ha a most hatalmon lévő ellenségeink arra kérnének, hogy horogkeresztet viseljek. Valójában nagyon is nehezményezem, hogy nem engedik nyíltan viselni, legalábbis itt, Németországban.

A koncentrációs táborokba internált zsidók mind valami többért voltak ott annál, mint hogy csupán zsidóknak születtek. Ahogyan a velük együtt internált németek, lengyelek vagy csehek, ők is mind, ilyen vagy olyan módon, szóban vagy tettben, a nemzetiszocialista rendszer ellen voltak. Helyrehozhatatlanul ellenséges elemekként bántak velük – akár tényleges összeesküvők voltak, akár sem – egy erős és komoly kormányzat alatt, amely tudta, hogy mit akar, és milyen küldetéssel került hatalomra. Szándékosan az útjába álltak annak a diadalmasan megelevenedő árjaság megteremtésének, amelyért mi küzdöttünk és küzdünk, hatalmas áldozatok meghozatalával. Hátba kellett volna őket veregetnünk, s szabadon engedve őket így kellett volna szólnunk hozzájuk: „dolgozzatok csak ellenünk, amennyire tudtok, öreg cimborák, mi nem bánjuk”? Ezer év múlva, egy fajilag tudatos világon, ahol a felelős, megvilágosult sokasodás a kötelező oktatási rendszerrel párosulva minden férfit és nőt magától értetődően a nemzetiszocializmus elfogadására késztetne, amikor ez a most folyó harc, történelmi elzártságában felidézve, a civilizáció hősi alapjainak tűnik majd fel, akkor, talán, cselekedhetnénk így. Ám nem most, nem a hatalom megszerzését követő első évtizedben, sem a másodikban, a harmadikban, még a tizedikben sem. Nem engedhetjük meg magunknak. Egyetlen ifjú mozgalom sem engedheti meg magának, hogy eltűrje a szembenállókat. Ez élet-halál kérdése.

Ám ismétlem: bár könyörtelenek, de kegyetlenek nem voltunk. Itt-ott előfordulhattak a brutalitás egyedi esetei. Ki tagadja ezt? Bármelyik párt, amelynek több százezernyi tagja van, elkerülhetetlenül a sorai között tudhat néhány embert, akik természetüktől fogva kegyetlenek. Ám ha így is van, a jelenlegi esetben, ők náci mivoltuk ellenére voltak brutálisak, nem pedig azért, mert nácik voltak, ahogyan azt az ellenségeink mutatják. S a részükről bármely indokolatlanul kegyetlen tett, ha kiderült, súlyos büntetést vont maga után. Többek között egy nő számolt be nekem erről, aki a Harmadik Birodalom öt koncentrációs táborának a vezetésében töltött be fontos pozíciót, s akinek ennél fogva tudnia kellett, mit beszél, ráadásul olyan nő, aki nagyon is tisztában volt vele, hogy legbelül mily kevéssé törődöm azzal, milyen mértékben történtek ilyen tettek és mennyire akadályozták meg ezeket, így nem volt rá semmiféle oka, hogy eltitkolja az igazságot előlem.³³ S ha megismétlem itt, amit igaznak tudok, azt semmiképpen nem azért teszem, hogy igazolni próbáljam a feljebbvalóimat a demokraták szemében. A mi jogunk az uralomra egyedül fizikai és morális erőnkön alapszik – faji és személyes értékeken – nem pedig a „mosdatáson”. Nem. Csak azért ismétlem meg mindezt, mert igaz. Valójában nem foglalkozunk azzal, hogy a demokraták és a kommunisták – s az emberiség politikamentes többsége – mit gondol felőlünk. Ám másfelől feltárjuk azokat a hazugságokat, amik a népszerű náciellenes propaganda velejét alkotják, azon az egyedüli alapon, hogy ezek hazugságok.

Nem tagadjuk, hogy voltak gázkamrák néhány német koncentrációs táborban a Harmadik Birodalom idején. Kellemetlen szükségszerűségek lehettek, nem eszétikusak, mivel a kivégzés eszközei soha nem kellemesek vagy szépek. Mégis nélkülözhetetlenek voltak. Először is, azok az emberek, akik ezekben lelték a halálukat, mindannyian olyan súlyos bűntettért ítéltettek el, amelyért ez a különleges büntetés előre látható volt. Nem „ártatlan” emberek voltak, csupán abban vétkesek, hogy zsidók (máskülönben egyetlen zsidó sem maradt volna az országban 1945-re, s csak a jó ég tudja, hány ezernyien vannak még mindig). Másodszor, míg a lágyszívű demokraták szándékosan meghosszabbították egy fél órával a nürnbergi mártírok kínszenvedését – és semmi rosszat sem láttak ebben –, addig a kivégzések a gázkamrákban tizenöt vagy maximum húsz pecig tarthattak, néha pedig még rövidebb ideig. S az elítéltek már rég eszméletüket vesztették, mire ez az idő lejárt. Egy bajtárs közölte velem mindezt, aki maga többszörös személyes tapasztalat útján bizonyosodott meg róla. Végül, kivételesen kevés gázkamra létezett egész Németországban. Öt volt Auschwitzban, egy pedig Lublinban, Ravensbrückben pedig csak 1944 novemberében épült szintén egy. Nem volt viszont Krakkóban, Belsenben vagy Buchenwaldban, noha ezek mind fontos táborok voltak. Egy tucat másik, hasonlóan kiemelt táborban sem volt, ahogyan a kisebbekben sem, miközben a náciellenes propaganda hiszékeny áldozatai hajlamosak azt képzelni, hogy minden egyes internálóhelyen építettek egyet.

A gázkamrák mellett a másik dolog, ami ellenségeink hazugságainak köszönhetően világhírű lett, a krematóriumok megléte. Az elhamvasztást – a holttestektől való megszabadulás ősrégi, tipikusan árja formáját – a nemzetiszocialista állam Németországon mindenütt támogatta, nem csupán a koncentrációs táborok bentlakóinak esetében. S voltak – és vannak is – halotthamvasztók mindenhol, ahogyan sok helyen Angliában is. Csupán abban az esetben voltak különleges krematóriumok a koncentrációs táborokhoz csatolva, amennyiben az elégséges számú kivégzés valószínűsége ezt szükségszerűvé tette. Auschwitzban öt volt, Lublinban pedig egy. Azokban a táborokban nem voltak, amelyekben nem építettek gázkamrákat sem. S – amit ellenségeink mindig elfelejtenek elmondani – bárhol is léteztek, a halotthamvasztók a holtak számára voltak, nem pedig az élőknek. Azt bizonygatni, hogy a halálra ítélt internáltakat élve vetették a kohóba, a legszégyenletesebb hazugság – s az ellenségeink épp olyan jól tudják ezt, mint mi. Senkit, legyen akár zsidó vagy nem zsidó, nem égettek el soha élve a nemzetiszocialista hatóságok parancsára. Ez az a fajta dolog, amelyet a keresztény egyházak tettek egykor (s valószínűleg újra tennének, ha ugyanazt a végtelen hatalmat élveznék, amelyet a tizenhatodik században birtokoltak). Bármit is mondjanak az ellenségeink, nem ránk vall, hogy ilyen rémtettekben kéjelegjünk. S azok, akik szándékosan találtak ki és terjesztettek ezekhez hasonló hazugságokat világszerte, hogy hiteltelenítsék a nemzetiszocializmust, azok, akik legalábbis egy időre ilyen eszközökkel nyerték meg a háborút, gyáva férgek, s annál inkább bűnösök, ha még csak annyi mentségük sincs, hogy zsidók. Ismétlem: ha bármelyik alárendelt csak egyetlen élő zsidót is tűzre vetett volna, az a saját kezdeményezésére járt volna el így, nem pedig parancsra, s ha kiderült volna, akkor teljes komolyságú büntetésben részesült volna. Olyan emberektől tudom ezt, akik éveken keresztül dolgoztak több koncentrációs táborban, s akik az elégségesnél is jobban meg voltak győződve megingathatatlan hűségemről a rendszer iránt ahhoz, hogy elmondják nekem az igazságot, bármi is legyen az. De miért is vesztegessük az időnket arra, hogy bizonygassuk mindennek a náciellenes propagandának az alapvető becstelenségét, amikor egy-két ékesszóló tény is megtenné?

1949 januárjában mutattak nekem egy cikket a Look című amerikai képesújságban, amely Ilse Koch asszony állítólagos életével foglalkozott, a nőével, akit azzal vádoltak, hogy lámpaernyőket csinált a német koncentrációs táborok halott internáltjainak bőréből. Amúgy, még ha ez igaz is lenne, nem értem, miért kellene „bűnként” tekintenünk rá, és életfogytiglani börtönnel büntetni. Az állítólagos rabok, végeredményben halottak voltak, s nem azért ölték meg őket, hogy megszerezzék a bőrüket. De igaz-e ez egyáltalán? Az amerikai lap tetovált bőrökről készült fényképeket mutatott be, amelyekből feltételezhetően Koch asszony a lámpaernyőit készítette. Ezek közül a bőrök közül sokat kalapot viselő nők képei díszítették. Legalábbis meglehetősen különös, hogy az összes ilyen kalap az 1920-as években volt divatban! Az emberek, akik bőrét állítólag felhasználták mindannyian 1940 és 1945 között haltak meg. Ismétlem: ez elég különös. S az egész történet egy okosan kigondolt propagandamesének tűnik. Ám nehéz – igen nehéz – oly agyafúrtan kidolgozni a hazugságok szövetét, hogy néhány részlet előbb-utóbb el ne árulja az egész cselszövés valódi természetét.

Még ragyogóbban tűnik fel ez ama hamis film példájában, amely állítólag a buchenwaldi német tábor „rémségeit” mutatja be. Kasselben – ahol minden felnőtt németet arra kényszerítettek, hogy nézze meg ezt a híres műalkotást – egy göttingeni orvos, a filmet nézve, egyszer csak meglátta magát a képernyőn, amint éppen az áldozatokról gondoskodik. Sosem járt Buchenwaldban, s nem is emlékezett arra az esetre, amelyben megjelent. Így hát megnézette egy kollégájával is a filmet, hogy megoldják a rejtélyt. Ez utóbbi hirtelen rájött, mi volt ez az incidens: az 1945. február 13-i drezdai légitámadást követően készült mozgókép egy részletét látták. Valóban Drezdában dolgozott ekkor az orvos.³⁴ A Catholic Herald 1948. október 29-i száma tudósított erről az eseményről, s bármit is mondjunk a katolikusok mellett vagy ellen, egy dolog bizonyos: senki sem vádolhatja őket azzal, hogy a nácik oldalán állnak. Épp ellenkezőleg: ahogyan már e könyv elején írtam, a kommunisták mellett ők a nemzetiszocializmus legelkeseredettebb és legállhatatosabb ellenfelei, s ezért semmiféle érdekük nem fűződik ahhoz, hogy leleplezzék az ellenségeink hazugságait. Ha mégis megteszik, s oly mértékben, ahogyan az a fenti tudósításból kitetszik, akkor az előbbiek biztosan jelentősen felülmúlták a még elfogadott becstelenség határait is.

Ám az imént említett hazugságok kiagyalásában a legkeservesebb és legmegdöbbentőbb irónia mind közül talán éppen az, hogy a nemlétező „náci rémtettek” a hamisított filmben a szövetségesek nagyon is létező rémtettei jeleneteinek felhasználásával készültek, mégpedig a brit és amerikai bombázók barbár légitámadásának bemutatásával egy menekültektől túlzsúfolt város ellen, akik számára nem volt megfelelő védelem. Olyan támadás volt, amelynek során, a hivatalos mutatók szerint³⁵ huszonhétezer ember halt meg, további harmincezer pedig megsebesült. Mi más ez, mint a legalapvetőbb tisztesség megsértése?

Az egyetlen magyarázat az, hogy a szövetségesek szemében semmi sem elég borzasztó ahhoz, hogy „szörnyetegeknek” kiáltsanak ki minket. A hajdani zsidó és asszír rémtetteket, legnagyobb sajnálatukra, még nem lehetett filmre venni, ezért a második legjobbat választották, a saját, Németországban bemutatott, legutóbbi előadásukat.

Még sok egyéb, hasonló hazugságra lehetne felhívni a figyelmet, például azokra a jól ismert vádakra, amelyeket a lengyelek híres, katyini tömegmészárlására hoztak fel ellenünk. Mi úgy véljük, az oroszok tették. Már eddig is vég nélküli viták tárgya volt ez az eset, s a demokratikus becstelenség azon égbekiáltó bizonyítékára, amelyet az imént idéztem, aligha szükséges itt megismételni azokat az érveket, melyek az elméletünket alátámasztják. Én személy szerint nem gondolom, hogy sokat számít, ki tette. A demokraták azért vádolnak minket a „katyini mészárlással”, mert az oroszok – akiktől most némiképp tartanak – akkor az ő „gáláns szövetségeseik” voltak. Márpedig „gáláns szövetségesek” sosem követnek el „tömeggyilkosságokat” vagy nem folyamodnak tömeges kivégzésekhez sem. Legalábbis hivatalosan soha. S ha mégis, akkor ki kell őket mosdatni belőle… természetesen mindig az ellenség kárára. Az „orosz henger” közeledésének hírére ezek a reszkető térdű nyugati demokraták, jelenlegi üldözőink, esetleg a mi segítségünkért fognak könyörögni holnap, s a világ azonnal eme igazság gyakorlati vonatkozásainak tanújává válik. A „katyini mészárlás” egyik napról a másikra orosz rémtetté lesz.³⁶ S bármelyik másik az állítólagos „rémtetteink” közül gyorsan a valódi tetteseknek tulajdonítható, vagy elsimítható, esetleg „kimosdathatnak” belőle.

… Míg mi, természetesen megszűntünk egy ilyen természetellenes szövetségre hasznosként, s meghosszabbításra érdemesként tekinteni.

* * *

A rágalmazás ellenségeink legfőbb fegyvere, legfontosabb szövetségeseik pedig az emberi gyengeség és ostobaság. Ezek nélkül semmit nem lettek volna képesek elérni, még a világ összes zsidó pénzével együtt sem. A pénzen csak a puhányokat és bolondokat vehetik meg. Semmit sem értek volna el az oly büszkén hangoztatott „emberiességükkel” sem, mivel ez nem létezik. Amit az euro-amerikai demokraták szeretnének „emberiességként” elhitetni az emberekkel az ellenfeleikkel – különösképpen velünk – szembeni bánásmódban, az csupán sekélyesség. Nem annyira könyörtelenek, mint mi, de nem azért, mert „jobbak” lennének (sokkal rosszabbak), hanem mert nem hisznek abban, amiért bevallottan kiállnak, nem úgy, ahogy mi tesszük, örökkévaló Weltanschauung-unk tekintetében. Tíz alkalomból kilencszer az állítólagos kereszténységük csak az anyagi érdekeltségük – ismét az „üzlet” – kultusza, a demokráciájuk pedig tízből tízszer üres fecsegés.

Ők most elítéltek engem³⁷, s elmondták nekem, hogy ha az orosz zónában kerültem volna bíróság elé a brit helyett, akkor harminc évnyi kényszermunkára köteleztek volna Szibériában a három évnyi Werlben letöltendő börtönbüntetéssel szemben. Talán én nem tudtam ezt? S ha engem kértek volna fel a náci államban, hogy hozzak ítéletet egy, a sajátoméhoz hasonló esetben (feltéve, hogy bíró vagyok), akkor nem három és nem is harminc év lett volna, amit bárkire is kiszabok, aki szétszór tízezer náciellenes röplapot, és plakátokat ragaszt ki nyilvános helyeken mindaz ellen, amit szeretek. Azon nyomban halálos ítéletet szabnék ki rá, különösen, ha az illető egy olyan őszinte idealista lenne, mint én, s a bíróságon olyan nyíltan és félelem nélkül beszélne, mint ahogy én tettem. Az ilyen emberek a valódi ellenségei bármely ügynek, amely az övéik útjában áll. Én komolyan veszem őket. Tudom, hogy komolyan kellene venni őket. Tudom, mert én magam is ilyen ember vagyok. A kommunisták is tudják, mivel, bármennyire is félrevezetettek, de legalább komolyak. A demokraták viszont nem tudják, soha nem is fogják tudni, nem tudhatják – képtelenek felismerni –, mivel nem elég komolyak ehhez. Számukra az eszmék és értékek rendszere, amelyek nevében üldöznek minket, csupán „politika”, s ez a „politika” az élet egyik elkülönült része, nem pedig maga az élet. Számunkra az eszmék és értékek rendszere, amely miatt üldöztetésben van részünk, maga az élet, az egész életünk, mi magunk és önmagunknál is több. A Faj hatalmasabb élete ez, sőt, a végtelen Teremtés hatalmasabb élete, amely a miénknek értelmet ad. S a Férfi, aki megtestesíti ezt – szeretett, tisztelt Führerünk, legyen bár életben avagy halott – számunkra élő ember, örökkévaló Ember, nem csak egy „politikus”, nem csak egy pártvezér, nem csupán hitünk megalapítója, hanem az Élet örökkévaló Vallásának megjelenítője a mi időnkben, különösen a társadalmi-politikai, ám ugyanakkor valamennyi másik síkon is. Ezért és érte egyetlen áldozat sem túlságosan nagy, egyetlen tett sem túl erőszakos. Bárki és bármi is áll ennek és az ő diadalának útjában, nem számíthat túl könyörtelennek az eltávolításuk. Nem habozunk akkor sem, ha muszáj ezért szenvedést okoznunk.

Bármilyen különösnek tűnjön is nekünk, de a kommunisták is hasonlóképpen éreznek a marxizmus iránt, mint mi a Weltanschauungunkat illetően. Tudják, hogy mit akarnak. (Természetesen az intelligensekről beszélek.) Valahányszor találkozom eggyel, különösen, ha némettel (valódi orosszal még sosem futottam össze), mindig tisztelem az őszinteségét és következetességét, ugyanakkor sajnálom, hogy ezeket a remek tulajdonságokat nem állította egy jobb ügy, a mi ügyünk szolgálatába. Gyűlölöm is talán, mivel minél nagyobb személyes értékkel bír, annál nagyobb a veszteség és a veszély is, amelyet a mi nézőpontunkból képvisel. De komolyan veszem őt, és ő is komolyan vesz engem, nagyon is jól tudva, mit várhat tőlem más körülmények között. A demokraták sosem vesznek komolyan minket, míg valóban az orrukra nem koppintunk. Ez a színlelt „szelídségük” és „emberiességük” egész titka. Azt hiszik, lehetséges – sőt, viszonylag könnyű – nácitlanítani minket. Ezért meg is próbálkoznak vele, sok esetben, bevallottan, a megfélemlítés eszközeit használva, ám legalább ennyiszer az „enyhe bánásmód” kifinomult megvesztegetésének segítségével. Ez működik is az olyan embereknél, akik, hozzájuk hasonlóan, komolytalanok, akik politikai élete semmi más, mint előnyös „karrier” vagy izgalmas színjáték. Velünk viszont nem megy. Mi átlátunk rajta. Ha nem vesznek minket komolyan, csupán sértve érezzük magunkat – vagy mulatunk rajtuk, a hangulatunktól függően –, míg el nem jön számunkra az idő, hogy a tetteinkkel mutassuk meg, milyen ostobák is voltak az ellenségeink, akik azt képzelték, rábírhatnak arra, hogy megbocsássunk vagy felejtsünk.

* * *

Itt, Nyugat-Németországban tartóztattak le, miután több mint nyolc hónapig zavartalanul merülhettem el a nemzetiszocialista propagandában. S ha nem lett volna egy ifjú német³⁸ ügyetlensége, akivel együtt láttak (s akinek letartóztatása maga után vonta az enyémet is), akkor valószínűleg még mindig szabadlábon lennék. Elmondták nekem, hogy az orosz zónában, hasonló körülmények között nyolc napig sem maradnék szabad. S én el is hiszem ezt. Ismét csak nem azért, mert a demokraták „humánusabbak”, mint a kommunisták, hanem csak mert felszínesebbek. A politika nem jelenti nekik mindazt, amit az igazi ellenségeinknek vagy nekünk.

Egyike a roppant kevés, határozott antinácinak, akivel Németországban találkoztam, egy német férfi volt, aki ugyanabban a vasúti kocsiban utazott, amiben én is Baden-Baden és egy másik hely között a francia zónában. A vonat hosszú ideig vesztegelt Baden-Oosban. Mivel gyakorlatilag egyedül voltunk, és nem volt egyéb tennivalónk, beszélgetni kezdtünk. A férfi, akinek semmi félnivalója nem volt tőlem a francia katonai kormányzat védelme alatt, elég őszinte volt ahhoz, hogy elmondja nekem a két óra hosszáig tartó beszélgetésünket követően, hogy a „legrosszabb fajta” nácikra emlékeztetem őt, akiknek még „a látványát is gyűlölte” a hatalmunk időszakában. „Túl sokáig beszélgettem a rossz emberrel”, gondoltam, ám nyugodt maradtam, s azt feleltem, hogy ha az ideológia, ami számomra mindent jelent, valóban olyan ellenszenves a számára, ahogy mondta, akkor a legjobb, amit tehet, hogy feljelent. Még azt is hozzátettem, én biztosan a kötelességemnek tartanám, hogy jelentést tegyek róla, ha valaha is újra találkozunk majd, a jövőbeli, nemzetiszocialista Európában.

A férfi válasza rendkívül demokratikus volt. Való igaz, közölte, hogy nem kedveli az „arrogáns és agresszív” rasszizmusomat, igaz, hogy nem érti, miként „bálványozhat” bármilyen idegen „egy olyan embert”, mint Adolf Hitler, mégis, az ő szemében minden egyes ember „jogosult olyan nézeteket vallani, amilyeneket szeret”. Továbbá, nem akarja, hogy lekésse a csatlakozását annak élvezete miatt, hogy egy „ártalmatlan fanatikust” bajba juttat. Ez volt az igazi magyarázata, miért nem rohant, hogy feljelentsen, minden gyűlölet ellenére, amit megvallott a nézeteimet illetően, ez és nem az „emberiesség”. A fickó nem gyűlölt eléggé ahhoz, hogy mindent elkövessen a számomra okozott kár élvezetéért. Nem gyűlölt eléggé, mivel nem vett komolyan most, hogy többé már nem a miénk a hatalom, s így nem sodorhatjuk bajba őt és a drága családját. Nem szerette eléggé a saját ideológiáját ahhoz, hogy komolyan vegye, máskülönben azt gondolta volna, megéri lekésni a vonatot, hogy megvédje egy őszinte ellenségétől, legyen az bármilyen „ártalmatlan”. Az a kevés kommunista, akivel találkoztam, feljelentett volna a kommunista hatóságoknál a kommunista rendszerben. De a nyugati demokráciákat ők is csaknem annyira gyűlölik, mint mi. Nekik volt okuk arra, hogy ne kerüljenek szembe velem a nyugati zónákban, mégpedig ideológiai, s nem pedig személyes ok.

* * *

A demokraták eme alapvető felszínessége mindazonáltal nem teszi kevésbé alapossá a nemzetiszocializmus üldözését, s ezért még inkább gyűlöletes. Itt nem egy hit üldözéséről van szó egy másik nevében – mint az orosz zónában –, az igazságéról egy őszinte illúzió nevében, hanem az Élet örökkévaló Vallása modern formájának üldözéséről semmi egyébért, mint a legalacsonyabb rend érdekeltségei, az üzleti érdekek miatt.

Természetesen ezek mögött az üzleti érdekek mögött sokkal több van. Egy elfajzott világ ellenállhatatlan irányultsága a saját bukása felé, a judaizált Európa eszeveszett, folyamatosan gyorsuló száguldása a halálba. Mi, akik már rég legyőztük magunkban ezt az általános emberi hajlamot, mi, a Fény és az Élet gyermekei – az újjászületettek – örömmel tartunk ki az idő áramlata ellen, szemünk szilárdan nyugszik a ma és a holnap romjain túlin, az új Kezdet dicsőségén, mi, akikről azt állítom, hogy az egyedüliek vagyunk a világon, akik a halál-erők útjában állnak és dacolnak velük, minket szét kell zúzni, ha ezek a halál-erők mindörökre diadalmasak akarnak maradni. S ez az igazi oka annak, miért ér minket üldöztetés mindenfelől a nevükben. Ám keleten ezek a láthatatlan erők egy hamis ideológiát választottak eszközükül, amely elég álnok ahhoz, hogy hatást gyakoroljon, a gondolat nélküli tömegek mellett sokakra a legjobb férfiak és nők közül is. Nyugaton tudják, úgy szólván, hogy az anyagi érdekekhez való hűség az okos kevesek részéről, a sokak önzőségével, sovinizmusával, erkölcsi gyávaságával, émelygősségével és hiszékenységével párosulva, elég ahhoz, hogy bármilyen hosszú ideig ösztönözze és fenntartsa örökkévaló eszménk üldözését.

De végül semmi sem képes megakadályozni az élet diadalát. Semmi sem változtathatja meg a vastörvényeket, amelyek az idő ciklusainak egymásra következését szabályozzák, visszahozva a feltámadás korszakát a felbomlás legrosszabb korát követően.

Egy napon, valamennyi Isten segítségével – remélem – látni fogjuk, hogy a demokraták és még a kommunisták is keserűen bánni fogják, hogy nem végeztek még többünkkel. De addig is, a tény, hogy ellenségeink felszínessége néhányat a leglelkesebbjeink közül, dacos merészségük ellenére életben tart, egy jel az Istenektől, annak jele, hogy a nemzetiszocializmus él, s a viszonylag közeli jövőben ismét az árja világ uralkodó hatalma lesz.

1 „… nem az üzletért, hanem eszmékért halunk meg.” (Mein Kampf, I., iv, pp. 167–68; cf. Mannheim, 152 old.)

2 Egy francia zeneszerző volt az első, aki ezt a viccet nyilvánosságra hozta. 

3 „Íme, legalább egy cselvetéstől megfosztott vallomás!” 

4 Lásd a dortmundi Neue Volkszeitung 1948. december 13-i számát.)

5 A mainzi Allgemeine Zeitung 1948. december 23-i számában jelentve.)

6 Lásd a karlsruhe-i Badische Neueste Nachrichten 1948. december 29-i számát.

7 Ugyanott, idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 3, no. 52.

8 Lásd a würzburgi Main-Post 1948. december 24-i számát.

9 Az újság megnevez néhány jól ismert céget az érintettek közül: Franz Haniel, Duisburg-Ruhrort; Rhenania-Rheinschiffahrt, Homburg; Harpener Berghau, Abt. Schiffahrt; LindenReederei, Duisburg-Ruhrort; Klöckner Werke és a Reemtsma cigarettagyár.

10 Main-Post, 1948. december 24. Idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 3, no. 52.

11 Uo.

12 Uo.

13 Idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 3, no. 52.

14 A berlini Tägliche Rundschau 1948. december 23-i száma.

15 A düsseldorfi Handelsblatt 1949 januárjának második hetében megjelent száma.

16 Idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 2.

17 A mainzi Allgemeine Zeitung 1949. január 17-i száma.

18 Impeachment of Man, 9. fejezet, „A növények jogai”. A könyv 1945-46-ban íródott, s ekkor még kiadatlan volt, végül 1959-ben, Kalkuttában jelent meg először nyomtatásban.

19 Tisztá(s)ra vágás.

20 „A törökök erre jártak: mindenütt romok és gyász.” Victor Hugo: L’Enfant (A gyermek) című verséből, az 1829-ben megjelent Les Orientales című verseskötetből.

21 Jaj a legyőzötteknek!

22 Journal de Genève, 1949 januárjának első hete, idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 1.

23 Le Monde, 1949 januárjának első hete, idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 1.

24 Bulletin de la Semaine, Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 1.

25 Professor Ludwig Erhard, a hanoveri Der Spiegel 1949. január 8-i számában.

26 Der Spiegel, Hanover, 1949. január 8-i szám. Allemande, vol. 4, no. 1.

27 Idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 2.

28 Westdeutsche Zeitung, Düsseldorf, idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 1.

29 Idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 1.

30 Wirtschaftszeitung (Stuttgart), 1949. január 8., idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 2.

31 Például a francia katonai kormányzat tagadta, hogy több mint háromszázezer tonnányi hajóteret koboztak el a Felső-Rajnán. (Allgemeine Zeitung (Mainz), 1948. december 30.). Ezen felül Bishop tábornok tagadta azokat a számokat, amelyeket Dr. Weitz idézett a brit zóna megszállási költségeivel kapcsolatban. Ugyanakkor mégis bevallja, hogy a megszállás költségei egy ötödét teszik ki az 1947. április 1-től 1948. március 31-ig tartó év teljes költségvetésének, s nincsenek benne a javítások, kárpótlás, lefegyverzés, hadifoglyok és kilakoltatott személyek költségei (Rheinische Zeitung, 1949. január 3., idézi a Revue de la Presse Rhénane et Allemande, vol. 4, no. 1).

32 Filmhíradó.

33 Hertha Ehlertről van szó.

34 Catholic Herald, 1948. október 29.

35 Azért mondom, hogy „a hivatalos adatok szerint”, mert valójában közel ötszázezer német civil lelte halálát ebben a gyalázatos légitámadásban.

36 Most, 1952-ben, három évvel e könyv megírását követően, a „szabad demokratikus nemzetek” bizottsága vizsgálódik a katyini ügyben, hogy bebizonyítsa: „az oroszok tették” (most, hogy azt kívánják, csatlakozzunk hozzájuk, egykori „gáláns szövetségeseik”, az oroszok ellen).

37 Ez – és a könyv többi része – Werlben íródott, az 1949-es tárgyalásomat követően. A fejezet eleje és a 4-6 fejezetek pedig az idő alatt, amíg vizsgálati fogságban voltam.

38 Gerhard Waßner.