Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XV.)

Tizenötödik fejezet

EPILÓGUS

ARCCAL A CSILLAGOKNAK

Az éjszaka közepén, valahol Meshed és Záhedán között, a sivatagi út mentén a busz megállt, mert némi javításra szorult. Szükség volt egy-két órára, mielőtt ismét elindulhatott volna. Az utasoktól azt kérték, szálljanak le és várjanak. Elmondták nekik, hogy kevesebb mint kétszáz méterre onnan találnak egy kunyhócsoportot, ahol kaphatnak vizet.

Sokan elsétáltak abba az irányba, mert szomjasak voltak. A többiek nagy része is utánuk ment, mert nem volt jobb dolguk, s azt gondolták, egy kis testmozgás nem fog ártani nekik a kemény üléseken töltött hosszú mozdulatlanságot követően. Néhány férfi és nő, kis gyermekeikkel, akik ételt és italt is hoztak magukkal, a busz közelében maradtak, kibontották csomagjaikat, s körben leülve falatozni kezdtek.

Rövid kószálás után, mialatt szeme hozzászokott a sötétséghez, Heliodóra keresett magának egy helyet, amely elég közel volt, hogy meghallja a busz indulását, ám ahhoz viszont elég távol, hogy egyedül legyen. Hanyatt feküdt a langyos homokon, arccal a csillagos ég felé.

Holdtalan éjszaka volt, a barátságtalan vidéken sötét hegységek nyúlványai tűntek fel a láthatáron, egyetlen kivétellel minden irányban, s az ég különös fénye, mely rájuk nem ragyogott le, még sötétebbé és tömörebbé változtatta őket. Egyetlen árnyékot sem lehetett megkülönböztetni rajtuk. A környéken szintén sötétség uralkodott, csak tapintással lehetett különbséget tenni homok és szikla között. S noha a sík tájon nem voltak messzire, Heliodóra mégsem látta a sátrakat onnan, ahol feküdt. Ám a fekete dombok és sötét föld felett az éjszakai ég teljes diadalában terjeszkedett és ragyogott a Tejút körül. Az elhivatott nő hagyta, hogy lelke beleolvadjon a fénylő végtelenségbe, míg teste a langyos homokon pihent, mint fáradt gyermek az ágyában. Imádattal fordult a Mindenség tökéletessége felé, arra vágyva, hogy összhangba kerüljön vele. Benne és rajta keresztül pedig az Elérhetetlent kereste, csillagködök milliárdjai Táncának Lelkét, melyet véges lény képtelen felfogni.

* * *

Úton volt Meshedből, Irán szent városából Záhedánba, Beludzsisztán határán, ahol fel akart szállni a Quettába tartó vonatra, ahonnan pedig már el tudta érni Lahort, Delhit, majd Kalkuttát.

Sikerülni fog vajon kinyomtatni a könyveit? Ehhez pénzre lett volna szüksége. Találni fog valami munkát Indiában? Egy indiai hivatalnok Egyiptomban közölte vele, hogy „ez gyakorlatilag lehetetlen.” Hogy fog akkor élni, és mihez fog kezdeni? Bár az ország nem volt idegen számára, mégsem tudta, hová is tart.

Ám a csillagos ég fensége átjárta, s nem törődött mással. Elfeledte a buszt, az utasokat, az utazást, teret és időt, mintha örökké itt maradna ezen a homokágyon, galaxisok isteni fényében fürdőzve. Eszébe jutott a macska, aki Teheránban a karjai közt halt meg, két héttel korábban.

- S még ha soha nem is sikerül kinyomtatnom írásaimat, ez sem számít – érezte – legalább az a macska nem egyedül és szeretet nélkül halt meg. Hogy vele lehettem, már emiatt megérte ez az egész, megerőltető út. Pashupati, Teremtmények Ura, áldalak téged, hogy időben oda vezéreltél, és hódolattal adózom neked!

Tudta – és a csillagokkal teli éj látványa még inkább segített neki abban, hogy tisztában legyen az emelkedettséggel, mely e tudásból származott –, hogy ugyanaz az örökkévaló Élet, amely a haldokló állatban neki dorombolt, legyőzhetetlenül áradt szét számtalan távoli világon, csakúgy, mint ezen a földön, hogy a halál csak átjáró egy új élethez, s hogy az élet gyökerénél Fény ragyog, olyan Fény, amely soha nem alszik ki, mindig felragyog a parttalan Éj mélységes méhéből, egyik távolságtól a másikig, mint a csillagok pora e sötét égen.

Felidézte a földi Hitet, amelyért élt... Ezen a csillogó égen a csillagok milliónyi és milliárdnyi fényévre voltak kicsiny bolygónktól és egymástól is, csillagok, melyek sugarai, amiket most érzékelt, akkor kezdték meg utazásukat az űrön át, amikor e föld még mocsár volt, melyből óriási páfrányok erdei emelkedtek ki a meleg eső áradásszerű özönvizében, vagy még sokkal-sokkal korábban, amikor még csak örvénylő lávatömegként létezett – egy keletkező világ. Mit számított ez a föld – és Németország és a katonás nemzetiszocializmus minden büszkesége – e megrázó, személytelen Végtelenségnek? Kevesebbet, mint a porszemek! És mégis... bárhol is szült az Isteni Fény Életet e végtelen kiterjedésben, bárhol is voltak gondolkodó és gondolattalan teremtmények bármely bolygón, bármely nap körül keringve, a túlélésért folytatott küzdelem alapelvei és a faji kiválasztás, melyet a legnagyobb német, Adolf Hitler hirdetett, éppen olyan érvényesek voltak, mint itt, ahogy mindig is azok voltak aprócska Földünk története során. A kérlelhetetlen erkölcstan, amely az élet eme örök Törvényeit fejezi ki, ez volt a mérhetetlen Űr isteni erkölcstana mindörökre. Dicsőség Neki, aki hirdette azokat – legyen bár utolsó megtestesülésében, ahogy az összes korábbiban is, csupán egy villanás a vég nélküli Időben –, és tanítványainak – szintén a pillanat teremtményei – akik szelleméhez hűen éltek és haltak! Mert Ő az, aki visszatér: a csillagtánc Lelke, mely újra és újra magára ölti a halandó törékenység öltözékét, hogy megtanítsa valamennyi világ törvényét a véges létezőknek.

Heliodóra még boldogabb volt és még biztosabb a győzelemben, mint amilyen bajtársai hódító erejének legnagyszerűbb látványától lett volna.

- Döntő vereségünk maga az Élet vége és veresége volt itt – gondolta – ahogy világosan szerepel a Mein Kampfban!¹ De még így is, küzdelmünket más létezők folytatják, s fogják folytatni mindenütt, ahol csak az Élet felbukkan.

Legyőzhetetlennek érezte magát, üldözött bajtársaival együtt. Ismét csak összekapcsolta Hitler-hitét és az árja arisztokrácia kultuszát a csillagos Ég, a Fény és az örökkévaló Élet imádatával.

- Uram, e sugárzó mérhetetlenség Lényege – imádkozott –, Te vagy az, egyedül Te, akit mindig is imádtam, légy akár a tudatlan teremtmények szeretetreméltóságában, akár Vezetőm – és mindazok, akik nálam közelebb állnak hozzá – büszkeségében, értelmében, s hódító akaratában. Mert Te ragyogsz bennük, Te vagy Ők. Vezess bárhová, ahová mennem kell, Örökkévaló! Segíts, hogy hozzájáruljak dicsőséges hitünk és a csodás, ártatlan élet szeretetének és védelmének egyre szorosabb összekötéséhez.

Aztán az űr milliárdnyi Napjának és valamennyiük Lelkének megismételte németül a régi, európai árják szent napköszöntését: “Heil Dir, Lichtvater allwaltende!”

Egy pillanatra behúnyta szemét, mintha még a diadalmas Ég látványa is elvonná valami láthatatlantól, mely után vágyódott. S hirtelen úgy tűnt számára, hogy a Macska ott van mellette. Hallotta (vagy úgy gondolta, hogy hallja) dorombolását, s érezte fényes feje érintését az arcán. A csillagos Úr Lelkének hírnöke volt a szegény állat lelke? Miért ne?

Ám ekkor a távolból zaj hallatszott, mintha emberek gyülekeztek volna. Dudaszó hangzott fel a késő utasokat szólítva. A busz készen állt az indulásra.

Heliodóra felkelt, visszasétált, helyet foglalt az ülésén, földöntúli boldogságtól ragyogva.

Savitri Devi Mukherji

Joda, Barajamada közelében, Orisza (India)

1957. szeptember

Hannover (Németország) — 1961. július 10.

1 1935-ös kiadás, 316. oldal.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XIV.)

Tizennegyedik fejezet

1957. JÚLIUS 10.

A sors által kiszabott óra eljött a szerencsétlen cirmos kandúrért. Most fogja elszenvedni azt, amit legutóbbi, elfeledett önmaga – a haldokló Sandy – választott páratlan vágyakozása pillanatában, néhány hónappal korábban. Így találkozott végzetével:

Néhány kutya – vagy talán pár rossz gyerek, akik még gonoszabbak – üldözni kezdte őt a Roosevelt sugárúton, nagyjából félúton a Takke úttól és a következő nagy kereszteződéstől. Úgy rohant, mint az őrült, anélkül, hogy tudná, merre megy, csak szaladt, miközben fejében egyetlen cél járt: megszökni az üldöző szörnyetegek elől, hogy ne hallja őket közvetlenül maga mögött. Igazából sikerült megszöknie előlük, s békésen mehetett volna dolgára. Ám jelenlétük tudata tovább üldözte, a tőlük való félelem. Ez a félelem őrjítette meg.

Amint elérte a nagy kereszteződést, fordulhatott volna jobbra is, és végigszaladhatott volna a járdán. Ám féltucat ordibáló utcakölyök állt a sarkon. Lábukkal dobogtak, kezeikkel erőszakos mozdulatokat tettek, s még a korábbinál is hangosabban kiáltoztak, amint észrevették őt. Így hát, teljesen pánikba esve, szegény macska a forgalmas utca közepére vetette magát, éppen egy autó elé. A kocsi átszáguldott rajta, kificamítva hátsó lábait, szétzúzva hasát, kipréselve belőle egy-két hüvelyknyi piszkos belet. Fülsértően felsikoltott, és felbukott, miközben görcsösen reszketett. Az átkozott kölykök a járdára rúgdosták, ahol tovább reszketett, miközben röhögve és kuncogva figyelték kínjait.

- Készen állok szenvedni – elszenvedni bármit – feltéve, hogy az ’ő’ karjaiban fekhetek öt percig – mondta a haldokló Sandy a kivételes vágyakozás hangtalan nyelvén, abban a fontos pillanatban, amely meghatározta újjászületését. Hát nem volt elég a hat hónapnyi nyomorúság és ez a borzalmas agónia a forró aszfalton, az ifjú alemberek gúnyolódása és a járókelők tömegének teljes közönye közepette, akik közül mindegyik anélkül ment tova, hogy akár egy pillantást is vetett volna szegény állatra? Nem érdemelte volna már meg Sandy – és Hosszúbajusz – a végső jutalmat a hosszú és kitartó vágyakozás után? A boldogságot, amelyet a szenvedés váltságdíjával készült megváltani?

Feje és mellső mancsai továbbra is görcsösen rángatóztak, miközben beleit a porban húzta, s fenséges bundájára vér és mocsok tapadt. Tágranyílt szemeinek üveges pillantása olyannak tűnt, mintha már halott lenne vagy legalábbis közel járna a halálhoz.

Aztán végre a csoda megtörtént: ott volt ’ő’, eljött, ott volt mellette, noha az állat nem látta.

* * *

Krémszínű ruhát viselt, dereka, ujja és a dekoltázs mellett mindkét oldalon széles, díszített szegéssel – görög stílusban –, melyet utazása során Athénban vásárolt. Azért vette, mert megtetszett neki a kézzel szőtt anyag, a kézi hímzés és a helyi szabás, de még inkább az „odal” rúnák, amelyeket rögtön felismert a „díszítésben”, a rózsaszín, olivazöld, világos- és sötétbarna szegélyben. Eltűnődött rajta, vajon a görög hímzőnők tudták-e, mit csinálnak, amikor ezeket az odal rúnákat bonyolult mintázatuk szerves részévé tették. Valószínűleg nem. Ám ő ismerte jelentésüket. Ezen kívül pedig J. von Leers Odal avagy a német parasztság története című híres művére emlékeztették, az egyik legjobb könyvre, amit valaha is olvasott. Az árja tradíció görögországi továbbélését mutatták számára, s így látható kapocsként feszültek a valódi Görögország és az örökkévaló Németország, sőt, az egész megszentelt Észak között. Büszkén hordta ezt a ruhát, mint az árja hithez illő öltözetet. Ezen a napon szvasztika-alakú arany fülbevalókat is viselt. Teheránban, gondolta, a Roosevelt sugárút (valamint a Churchill és Sztálin sugárút) létezése ellenére, amely az 1943-as, baljós találkozó emlékére kapta nevét, senkit nem fog érdekelni, s nagy örömmel töltötte el, hogy végre viselheti hite ragyogó bizonyítékát. Miért is ne? Más asszonyok arany kereszteket vagy Dávid-csillagokat hordanak. Miért ne viselhetné ő is Jelét? Meg is tette, a dac szokásos emelkedettségével.

Ebben az öltözékben kelt át az úton, amikor a görcsösen reszkető szőrcsomó és a zajos utcakölykök gyűrűje a túlsó oldalon felkeltették figyelmét. Valami új borzalmat érezve – oly sokat látott már! – futni kezdett, s egy percen belül a helyszínen volt. Először azt hitte, a fiúk verték félholtra a macskát, s lángoló szemeivel gyilkos pillantást vetett rájuk. Aztán észrevette a belek csomóját, a mozdulatlan, kificamodott hátsó lábakat...

- Valószínűbb, hogy elütötték – gondolta, felemelve szegény teremtményt, olyan óvatosan, ahogy csak bírta, vérző belsőségeit kezeivel alátámasztva. A gyerekek csak bámultak, majd nevettek.

- Mocskos, szívtelen kölykök – kiáltotta nekik (s annyira feldúlt volt, hogy eszébe sem jutott: nem értik, amit mond nekik) –, ti gyáva fiatalok! Azt kívánom, járjatok ugyanígy az első támadók harckocsijának kerekei alatt, az sem érdekel, ki lesz ez a támadó, amíg nektek szenvedést okoz, ördögfajzatok!

Néhány ember gyülekezett köré, s elzavarták az elképedt fiúkat. Egy férfi megkérdezte Heliodórától angolul, hogy mit szándékozik tenni a haldokló macskával.

- Szeretnék adni neki egy kis kloroformot vagy étert; bármit, ami fájdalommentes halált nyújt számára. Mi egyebet lehetne tenni, amikor ilyen állapotban van?

- Nem fognak adni önnek – felelte a férfi –, persze tehet egy próbát. Pont van itt egy gyógyszertár, s még egy lejjebb, a sarkon. De kétlem, hogy adnának.

- De miért nem? Miért nem? – kiáltotta Heliodóra – Fizetek érte, amennyit csak kérnek...

- Nem fognak adni egy macskának – válaszolta a férfi –, ha pedig azt állítja, hogy embernek kell, akkor követelni fogják a receptet. Ismerem ezt a fajzatot. De azért megpróbálhatja.

Heliodóra meg is próbálta, és rájött, hogy a férfi igazat mondott. Karjában a macskával a sugárút három patikájába is bement, de mindenhol ugyanazt a választ kapta:

- Nem árulunk étert, sem kloroformot macskák és kutyák számára.

Heliodóra undort és gyűlöletet érzett az emberiség iránt.

- Élet és Halál Ura, bárki is légy – könyörgött szívében már milliomodszorra – bánj velük úgy, egyénenként és összességükben is, mindig és mindenütt, ahogy ők bánnak az ártatlan teremtményekkel. S emlékezz rám, amikor kedved támad lesújtani rájuk. Tégy engem isteni bosszúd eszközévé!

Egy pillanatnyi látomásban álmai új világában egy koncentrációs tábor vezetőjeként képzelte el magát – egy koncentrációs táborénak, amely tele van olyan kétlábú emlősökkel, mint ezek, akik úgy vélték, hogy az „ember” minden, a többi teremtmény pedig semmi. (Az ilyenek bizonyosan antinácik voltak, ahogy az emberi „jogok”, az emberi „méltóság”, az ember „végtelen lehetőségeinek” támogatói általában azok.) Mily boldogan „kitöltötte volna rajtuk haragját”, bebizonyítva nekik, hogy az ember semmi, s mily kevéssé szereti őt, leszámítva természetesen a jellem és vér igazi arisztokratáinak kisebbségét, az eljövendő felsőbbrendű embereket...

Lassan visszasétált a Roosevelt sugárút mentén, majd a kereszteződésnél balra fordult. Vér és mocsok hagyott foltokat ruháján és kezén. Ám ő csak a macskára gondolt. Mennyi ideig tarthat még kínszenvedése?

* * *

Végtelen gyengédséggel és szeretettel szorította magához, és megsimogatta, megcsókolta fényes fejét,úgy, ahogyan csak a macskákat csókolta.

Először, amikor felemelte és karjaiba vette, a szegény állat hatalmas megkönnyebbülést érzett. Egész életében a pokolban élt, s kezdettől fogva nem ismert semmi mást maga körül, csak kegyetlenséget – vagy bűnös közönyt, ami majdnem ugyanolyan rossz. A gyötrő éhség mellett, amelyet szinte soha nem tudott teljesen csillapítani, a félelem volt legfőbb tapasztalata, félelem a rúgásoktól, a felé hajított, éles kövektől, a forró (vagy akár hideg) víztől, más élőlényektől, mint például a kutyák és mindenekelőtt magától a kétlábú emlőstől, a démonok démonától. Félelem, éhség és fájdalom, fájdalom, éhség és félelem. Ritkán dorombolt azután, hogy anyja utoljára megetette, majd lassan álomba merült bundája melegében, egy éjszakával halála előtt. Azután hirtelen megismert egy mindennél őrjítőbb félelmet, s még borzalmasabb pokolba zuhant, a szörnyű fájdalom poklába, a fájdaloméba, amely szétzúzta idegeit és amelytől feje örvényleni kezdett. S ahogy, ha zavarosan is, de halljuk az utca állandó zaját a közvetlen környezetünkben lévő, tisztább hangokon túl, így emlékezett vissza kínszenvedése gyötrelmén túl az egyetemes kegyetlenség homályos tudatosságára.

De mi volt az az elképzelhetetlen hatalom, amely eljött érte és felemelte, oly puhán és kedvesen, ahogy anyja tette egykor? Elüldözte a démonokat is, akik kigúnyolták fájdalmát? Mi volt ez az ismeretlen, csitító sugárzás, amely belé hatolt, s a fájdalmat a hátában, széttiport hasában, és zúgó fejében legalább egy pillanatra meghátrálásra késztette? Mi volt ez az érintés, a kar, amely védelmezte, az öl, melyben most feküdt, ahogy egykor anyja bundájában, az egyedüli boldog napokban, melyekre emlékezett, ha egyáltalán bármire is képes volt emlékezni kínszenvedésében? (Mert Heliodóra lehajolt, hogy jobban kényelembe helyezhesse.) Mi volt ez a kéz, amely cirógatta – őt, akit korábban soha nem cirógattak? A Nagy Macskaanya volt, a Szeretet Királynője, a parttalan és mérhetetlen Éj, valamennyi Élet szülőanyja, amelybe minden élet elmerült s ahol minden szenvedés véget ért – saját, rég halott anyja belső kivetülése – aki eljött, hogy elvigye őt messzire a félelem és fájdalom világától?

Ám a hűvös, édes Jelenlétnek emberi arca volt – természetesen nem olyan, mint a legtöbb kétlábú démoné, de mégis: ugyanolyan alakú, mint az övék, csak kedves, komoly, heves, nem pedig jókedvűen kegyetlen vagy durván közönyös, hanem éppen ezek ellentéte. Mintha ködön át látná két hatalmas, sötét szemét, melyek egyikéből bundájára könnycsepp hullott. Ajka fejét érintette, mely még mindig gyönyörű volt.

- Szegény, csíkos cicám – mormogta – miattad, egyedül miattad utaztam át többszáz mérföldnyi sivatagon! Most már tudom.

A macska az ölében hevert. Testének görcsös rángásai lassan alábbhagytak. Aztán a csalhatatlan, rejtélyes macskaemlékezetből, melyet az értelmesebb teremtmények nem képesek sem megragadni, sem elképzelni, a tudás földöntúli villáma hasított a haldokló állatba: Ő az, végre ő, a Kétlábú Istennő! S a vérmocskos, selymes bundán át Heliodóra megérezte a kivételes dorombolás rezgését, e dorombolás pedig azt jelentette:

- Tizenkét éven át vártam rád. Azért szenvedtem el mindezt, hogy karjaidban halhassak meg, ahogy kívántam.

Ám Heliodóra Pashupati-hoz, a Teremtmények Mesteréhez, Élet és Halál Urához fohászkodott, akit Indiában tanult meg tisztelni:

- Megtettem, amit tudtam, Nagyúr. Ne hagyd ezt a macskát sokáig szenvedni. Adj neki békés véget és boldogabb újjászületést!

Majd ismét megcsókolta a fényes fejet. A nagy, zöldessárga szemek kimondhatatlan szeretettel néztek rá, s egy végső, görcsös mozdulattal a macska, kinek mancsai már hidegek voltak, kilehelte lelkét.

Heliodóra a testet egy árokban temette el, nem messze a Takke sugárút sarkától.

Mérföldek ezreire onnan, a távoli Franciaországban, ugyanezen a napon és ugyanebben a pillanatban egy másik macska – Fekete Bársony – is meghalt, aki egykor a karjaiban dorombolt, anélkül, hogy egyetlen csepp vért is ejtett volna, miután elütötte egy teherautó, mikor hazafelé tartott egy kicsapongó, szerelmes éjszaka után a szomszédos csűrök között. A kedves asszony, aki gondját viselte, a kertjében temette el őt. Ám még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Heliodóra bármit is tanuljon ebből a tragikus és lenyűgöző egybeesésből.

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XIII.)

Tizenharmadik fejezet

A KIMERÍTŐ ÚT

Közeledett...

A nyomorúságos, fiatal macska, aki egykor Hosszúbajusz, majd Sandy volt, még hat hónapos sem múlt, amikor a nő már a Földközi-tengeren hajózott át éppen.

Éjszaka volt, meleg, holdfényes éjszaka, melyen keresztül csupán néhány csillagot lehetett megpillantani, a láthatárt pedig egyáltalán nem. Heliodóra az előfedélzeten állt, arccal a szélnek, környezete nagyszerűségébe és abba az izgalomba merülve, hogy „úton van” az egyetlen Ügy szolgálatában, melyért mindig is élt. Úgy tűnt számára, mintha a fény végtelenségébe tartana a ragyogó ezüsttenger hátán a fénylő, foszforeszkáló égbe, amely meghosszabbította az előbbit és eggyé vált vele...

“Les deux goufres ne font qu’un abîme sans borne

De tristesse, de paix, et d’éblouissement . . .”¹

Éppen úgy, mint elkeseredett utazásán Európába, csaknem tizenkét évvel korábban, Leconte de Lisle, egyik kedvenc költője sorai jutottak eszébe, s hagyta, hogy szellemét elborítsa a kettős mélység.

Messze-messze, többszáz mérföldnyi víz és szárazföld távolságában, a macska a szeméthalomban keresgélt egy felfordított kuka mellett, kaparászott, hogy némi ehető hulladékot találjon, mert gyakorlatilag semmit nem evett az előző nap óta. Nem tudott róla, hogy „ő” létezik. Egyedül az foglalkoztatta, hogy ehessen valamit!

Közeledett...

A fénylő tengeren siklott, még mindig nagyon messze, ám minden perccel egyre közelebb.

Mielőtt hajóra szállt, Miu-t kedves, öreg barátja gondjaira bízta, aki már Fekete Bársonyt is befogadta. (Viszontlátta Fekete Bársonyt is, aki egészséges és boldog volt. Ám megsimogatni nem tudta, mert nem akart lejönni a fáról, melynek egyik ágán heverve a madarakat figyelte.)

Míg a beszállásra várt, időnként elszomorította a gondolat, hogy mindent hátrahagy, és azon tűnődött, visszatér-e valaha. Szíve belesajdult, amikor felidézte a békés kis erdei házikót, a lámpát a könyvekkel teli asztalon, a hűséges, ifjú bajtársat, ahogy szokás szerint a sarokban üldögél, ölében a doromboló Miu-val. De most, hogy immár a tengeren volt, a célra gondolt, amiért utazott: elérni Indiába – egy szabad, legalábbis Európánál mindenképpen szabadabb vidékre – s írásai némelyikét kinyomtatni ott. Ez volt minden, amit tehetett üldözött bajtársaiért és az örökkévaló nemzetiszocialista hitért. Útközben egy kis időre megáll Egyiptomban, s meglátogat néhány embert, azután Bejrútba hajózik, onnan pedig szárazföldi úton utazik tovább Indiába.

Körülötte a tenger csillogott a holdfényben, s a ragyogó ég meghosszabbította a vizet. Mélyen lábai alatt hallotta a hullámok csapkodását, ahogy a hajó ösvényt vágott köztük. A következő reggelen Alexandriában lesz, néhány órával később pedig Kairóban, ahol köszönteni fogják, akikkel találkozni szeretne. Minden pillanat közelebb vitte őt hozzájuk.

Nagyjából kétezer mérföldnyi sivatagos vidékre tőle a macska végül sikeresen előtúrt egy csirkezúzát az állott rizs- és hamukupacból, s mohón rágcsálni kezdte...

* * *

Csaknem egy hónappal később Heliodóra még mindig Kairóban volt, egy görög hotelben a Szolimán pasa utcában, ágyban fekvő betegen, azon tűnődve, mikor lesz képes felkelni és folytatni utazását.

Így történt: néhány napot töltött Tell el-Amarnában, és napkeltétől napnyugtáig a Nap Városának, az ősi Ahet-Atonnak romjai közt sétált, a szomszédos dombok huszonöt sziklasírjáig s a határkövekig, melyek kijelölték a megszentelt területet, majd innen vissza a romokhoz. Elképzelte a Nap Egyetlenét, ahogy Igazságban élt, kertek és mesterséges tavak körében, dicsőségtől övezve, éppen ott, ahol ő most perzselő, kopár homokon állt. Itt mondta el tanítványainak az anyag és hatalom titkát – a Napkorongét és a Napsugarakban rejlő energiáét –, amely egy és ugyanaz. Elképzelte, hogyan emeli fel kezét a Nap oltára előtt Aton templomának – melyből semmi nem maradt – nyitott udvarában, s olyan szavakkal dicsőíti Őt és teremtését, melyek előrevetítették saját, modern hite szellemét:

“Minden embert te helyeztél helyére

Te tetted őket sokfélévé

Alakban, bőrszínben és beszédben

Mint aki elkülönít, Te különítetted el

Egymástól az idegeneket...”²

S a forró sivatagból, melynek visszaverődései beléhatoltak, s csaknem elájult tőlük, gondolatai visszairamodtak Vezéréhez, kinek Jelét bátran viselte. Ő is leírta Tanítása alapelveiben: „Új elképzeléseink teljes összhangban vannak a dolgok eredeti jelentésével...”³

Az Élet doktrínája örökkévalóságának gondolatára, melyet a világ ködös múltjának legkiválóbb himnuszai visszhangoztak számára, s amely a jövőben is így lesz, korszakról korszakra meghirdetve, örökre, úgy érezte, mintha önmagán túlra emelkedne az örömtől.

Ám végül kimerült a küzdelemben, hogy szembenézzen az ég lángjaival és a homok perzselő leheletével, s oly sok év után megint érezte a szomjúság gyötrelmét. Napnyugtakor, mikor már visszafelé tartott, maga mögött hagyva a bíborszín szirteket, s a távolban, a pálmák alatt megpillantotta az első megművelt földterületet, az első öntözőcsatornákat amint az elröppenő alkonyatban tükröződnek, futni kezdett, s ahogy elérte az első folyékony csíkot, levetette magát a földre, s csücsörítő ajkaival élvezettel szívta a sáros vizet.

Kairóba visszafelé menet a vonaton már rosszul érezte magát, s azóta láztól szenvedve, megduzzadt lábakkal ágyban kellett maradnia. Éppen csak kezdett jobban lenni, és igyekezett félresöpörni minden aggodalmat és kérdést, nem gondolva „semmire”, amikor kopogtak az ajtón.

- Szabad! – szólt.

Ragyogó kék szemű és ezüstös hajú, idősebb nő lépett be a szobába – egy német nő, akivel Egyiptomban találkozott. Heliodóra arca felderült.

- Kérem, üljön le! Nagyon örülök, hogy eljött! – kiáltotta az őszinteség félreismerhetetlen hangsúlyával – Boldog vagyok, hogy újra láthatom!

Tudta, hogy a nő nem volt éppen Adolf Hitler fanatikus tanítványa, de nem bánta. Látogatója semmiképpen nem volt azért Hitler ellen (bármit, csak azt nem), s német volt, az ő honfitársa. Heliodóra minden németet szeretett, kivéve a nemzetiszocializmus elkötelezett ellenségeit, akiket Németország és maga az Élet ellenségeinek tekintett.

Miután egészsége felől érdeklődött, a látogató megkérdezte:

- Nem lenne jobb, ha visszatérne Németországba, ahelyett, hogy ilyen állapotban folytatja útját?

A szavak csábító hatással voltak Heliodórára. Eszébe villant békés kis erdei háza, a hajnal és alkony szépsége, az orgona és az erdei fenyő illata, az ifjú nemzetiszocialista, aki ihlető szavakkal szólt hozzá a kandallónál, a macskák, akik éjjel megették az ételt, amit az ablakpárkányra tett nekik. E képek könnyeket csaltak szemébe, ám töprengve így felelt:

- Bármennyire is visszavágyódom, nem tehetem. Mert akkor hogyan sikerülne kinyomtatnom könyveimet? Csupán szabad vidéken lehetséges ezt megtenni.

S mintha meg akarná erősíteni magát a keleti utazás folytatásának elhatározásában, hozzátette:

- Jobb szolgálni Németországot, mint Németországban lenni. Mint tudja, jelenleg az írásaim jelentik az egyetlen lehetőséget, amellyel tehetek valamit az Ügy érdekében.

A látogató még egy ideig ott maradt, hétköznapi dolgokról beszélgetve, beszámolva férjéről és családjáról, szomszédokról és barátokról, majd távozott.

Néhány nappal később Heliodóra már ismét úton volt. Meg kellett próbálnia kinyomtattatnia könyveit. Ám azt nem tudta, hogy egy macska hívta őt a nyomor mélységeiből, egy macska, akit már a karjaiban tartott legalább két korábbi újjászületésében, s megint a világra jött és szenvedett, éppen azért szenvedett, hogy még egyszer az ő karjaiban lehessen, ha csak egyetlen egyszer is. Neki pedig Teheránban kellett lennie a Sors által kijelölt napon és órában.

Közeledett... önmaga ellenére.

* * *

Közeledett... A vasúti kocsiban az ablaknál ülve és kibámulva a síkságra, mely felett a Nap diadalmasan emelkedett, úton volt Alexandria felé. Azon töprengett, hogy végül minden az élet Ügyének előnyére változik majd, mert a felkelő Nap látványa mindig a jövőbeli győzelem lelkesedésével telítette.

Két napot töltött Alexandriában egy olcsó görög hotelban szállva meg, és órákon át a világ egyik legnagyszerűbb kikötőjének rakpartján kóborolva, figyelve a járókelőket, szánakozva sokuk faji jellegzetességein, elképzelve, hogy a város micsoda borzalmas olvasztótégely volt már az ókorban, ahogyan most is az. Közben szívében – mintegy ellenpontként – felidézte Vezérének örökkévaló szavait: "Az az állam, amely a fajkeveredés korszakában legjobb faji elemei megőrzésének szenteli magát, arra rendeltetett, hogy egy napon a föld uralkodójává váljon."⁴

Elképzelte a nagyszerű Árja Birodalom eljövendő SS seregtestjeit, a világ urait, ahogy ezen a rakparton masíroznak nyers, agresszív muzsika ritmusára, a korcsok utolsó generációja előtt, mintha ez utóbbiak nem is léteznének. S képtelen volt elnyomni a boldogító érzést: „Én is hozzájárulok ehhez a magam szerény módján, bármikor is következik be!” Ám egy mélyebb, benső hang arra intette, hogy söpörje félre a gőg eme gondolatát. „Nem te tetted ezt, ostoba bolond! Az ellenállhatatlan Életerő volt, a Hatalom, melyet Istennek neveznek, okozta. Hajolj meg és mondj köszönetet kifürkészhetetlen bölcsességének, hogy egyáltalán felhasznál téged mindazok okulására, akik hisznek Adolf Hitlerben, a Kiválasztottban.”

Végül leült egy padra a kikötőgáton, s egy papírzacskóból fekete olivát kezdett enni, amit korábban vásárolt, mert előtte egész nap nem evett semmi egyebet. Egy kis kenyeret is bekapott hozzá, a maradékot pedig egy éhező kutyának adta.

A következő napon a görög Lydia gőzös fedélzetén egy szőnyegen feküdt, úton Bejrút felé – a fedélzeten, egy szőnyegen hevert, szembefordulva az ég mérhetetlenségével, amelyen egy sirálypár szárnyalt méltóságteljesen – ahogyan oly sokszor tette, miközben átszelte a Földközi-tengert nyugatról keletre és keletről nyugatra, több mint harminc évvel korábban az Andros, a Patris és még sok más görög hajó fedélzetén, mindig „a negyedosztályon, étkezés nélkül”, szabadon, boldogan, egyedül nagyszerű álmaival és hatalmas ambícióival. Az álmok megváltoztak, kitágultak és racionálisabbá váltak, „árjasággá” váltak „hellenizmus” helyett, és a „határok nélküli, Nagyszerűbb Birodalommá” – Adolf Hitler hívei, valamennyi árja nemzet és Németország, a Nyugat Szentföldje megújhodásának ösztönzésére – valamennyi hellén „Nagy Ideája” (Megale Idea) helyett, amely egy hatalmas, az Égei-tengert valamennyi oldalról határoló, görög államban kívánta egyesíteni azokat. Az ambíciók pedig egyre tétovábbá lettek, ám aztán a vereség nemhogy szétzúzta volna, hanem inkább megtisztította, s valami mérhetetlenné növelte őket, „túl Németországon és korunkon.” Felidézte a könyveket, melyeket kiadatni tervezett. Úgy tűnt neki, hogy a Führer és tanítása elismeréseként írt szavak még évmilliók múlva is igazak lesznek, örökké igazak, még akkor is, ha senki nem tudja meg, hogy az ő szavai ezek, még akkor is, ha soha senki nem ismeri meg őket. A bizonyosság megingathatatlan nyugalommal töltötte el szívét. Éppen olyan boldognak, szabadnak és fiatalnak érezte magát, mint azokban a napokban, amikor az Andros vagy a Patris fedélzetén hevert, Palamastól a Soha nem könnyező legendáját⁵ vagy Nietzschétől a Hatalom akarását olvasva tizenhét éves korában.

Ám nem tudta, hogy feladat vár rá a Sors által kiszabva, oly egyedi feladat, mint bármely írásműve létrehozása, ha nem még egyedibb, noha látszólag igen egyszerű: felvenni egy haldokló macskát, aki, anélkül, hogy a legcsekélyebb tudása is lenne erről, azért született nyomorban és szenvedett egész életében, hogy még egyszer találkozhasson vele.

* * *

Közeledett... A hajó korlátjának dőlve Bejrút kikötőjében éppen felsorolta egy ifjú szíriainak, aki több mint egy évet töltött Kairóban s aki értelmesnek tűnt, a különböző okokat, miért kell a muszlim világnak és Adolf Hitler európai tanítványainak közösen kiállniuk a zsidóság ellen. Kétségtelenül tudta, hogy az arabok zsidókkal szembeni ellenségessége nagymértékben különbözik saját, valamint német és angol bajtársainak hozzáállásától. Ám okosan hangsúlyt helyezett látszólagos hasonlóságukra, s mivel a párbeszéd franciául folyt, szempontját Racine Andromachéjából vett idézettel foglalta össze: “Nos ennemis communs devraient nous réunir.” ⁶

(Az egész színdarabot kívülről megtanulta tizenkét éves korában önmaga szórakoztatására, s bizonyos részeire még mindig igen jól emlékezett.)

Elégedetten hallgatta, mikor az ifjú szíriai bevallotta neki, hogy Adolf Hitlerre mint „valamennyi európai legnagyobbikára” tekint, ám elégedettsége nem tudta elnyomni szomorúságát arra gondolva, hogy mennyi árja képtelen elfogadni akár csak ennyit is.

Két napig maradt Bejrútban, majd két napig Damaszkuszban, ahol az Omajjád mecset csendes hűvösében igen jól érezte magát, azon elmélkedve, amit egy kiváló német nemzetiszocialista mondott neki Egyiptomban a nem-árja világ erői felhasználásának szükségességéről a kettős küzdelemben egyrészről a zsidó hatás alatt lévő parlamentáris demokrácia, másrészről a kommunizmus ellen. Emlékezett a tragikus szavakra: „Most, az 1945-ös vereséget követően többé mi magunk nem vagyunk képesek erre egyedül. Erős szövetségesekre van szükségünk.” Heliodóra sokkal jobban szerette volna, ha bajtársai képesek folytatni a harcot egymagukban. Eltűnődött azon, hogy a Kelet, amelyet sok évvel korábban annyira szeretett, most miért tűnik neki oly közömbösnek, oly idegennek. Hosszú és közeli kapcsolata miatt az igazi Európával, különösen a német nemzetiszocialistákkal? S mégis... ha valahol, akkor itt, a megértő Keleten, amely ezerszer szabadabb, mint a háború utáni Európa, fogja írásait kinyomtatni. Hogyan? Kinek a segítségével? Nem tudta. De utazott tovább, fáradhatatlanul. A mennyei Hatalmak segíteni fogják az isteni Ügy érdekében...

Közeledett... – most éppen Irak perzselő pusztaságait szelte át egy buszon.

Homályos alakok és halvány színek – vizes, világoskék foltok, melyek, úgy tűnt, változtatják helyüket a por és kavics óriási kiterjedésének határain, tűnékeny, szürkés dombok, melyekről kiderült, hogy csak az örvénylő homok – vagy por – hullámai, melyet a forró szél egyre tovább taszított, tűntek fel és tűntek el a láthatáron, miközben Heliodóra azon töprengett, miként lehetséges, hogy a sofőr nem téved el ezen a végtelen, lapos, kopár tájon, melyen ő képtelen volt bármit is megkülönböztetni.

A busz egész nap haladt, alkonyatkor pedig elért egy településszerűséget: raktárházak, vámhivatalok és ezekhez hasonló épületek, modern pihenőhelységek közvetlenül néhány primitív kunyhó és viskó mellett.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Heliodóra a sivatagi útvonalon utazott Damaszkusz és Bagdad között. Húsz évvel ezelőtt már járt erre egyszer, hazafelé Indiába a Közel-Keletről (azzal a különbséggel, hogy Baszrából hajóval ment a Perzsa-öblön keresztül). Emlékezett rá, hogy megálltak a sivatag közepén egy dombocskán álló régi erődnél, ahol egy festőien öltözött, tiszta arab típusú férfi állt a boltíves bejáratban, mintha egy másik korból származna. Emlékezett egy primitív kis fogadóra a közelben, ahol egyik görög utazótársa meghívta egy kávéra, s egy öreg gramofonra, amely arab dalokat játszott... Élénken élt benne még a nosztalgikus melódiák szépsége az első csillagok alatt, a pusztaság, amely körülvette az utazók kis csoportját, s a hely neve: Rutbaj. Ez a vadonatúj kereskedelmi és hivatali székhely ugyanaz a hely lett volna? Meg is kérdezte valakitől:

- Ez itt Rutbaj?

- Igen – felelte a férfi, Heliodóra pedig lehangoltságot érzett.

Mindazonáltal közeledett. Bármennyit is változott a Kelet az elmúlt tíz vagy húsz év során, ő közeledett. Ezúttal sem ifjúkori álmai „festői Keletje”, sem pedig az árja antikvitás emlékeivel teli Kelet – a régi, megszentelt Aryavarta, mely arra csábított, hogy ősi hőseihez és isteneihez hozzátegyük: „ők voltak az utolsó, nagy árja megtestesülések” – nem vonzotta őt most. Tudta, hogy hosszú évekbe fog telni, míg a mi időnk „nagy árja megtestesülése” isteni elismerésben részesül világszerte, a háborús vereség ellenére. Nem, most csupán a szabadság és tolerancia Keletjét kereste – szabad, mert apatikus és toleráns, mert közönyös – a Keletet, ahol bárki bármit kinyomtathat és kiadhat, amit csak akar, feltéve hogy van rá pénze. Tudta, hogy soha többé nem lesz már otthona újra, sem az a hely, ahol kora ifjúságát töltötte, sem Kalkutta a sok, körülötte doromboló macskával, sem pedig Németország az erdei kisházzal, amit annyira szeretett, s mégis elhagyott. De nem is érdekelte különösebben. Hittestvérei voltak a családja, az eljövendő Nagy Birodalom, melynek tiszteletbeli polgárává kívánt válni, az egyetlen otthona, s néhány (ha egyáltalán valamennyi) mondatának visszhangja bajtársai elméjében a halhatatlansága.

Nem tudta, hogy az egyik teremtmény azok közül, akiket Kalkuttában a legjobban szeretett, a győzelem és tétova remények nagyszerű napjaiban, az ő kedvéért született újra, s most egy teheráni szeméthalmon vérzett, miután egy gonosz kölyök megdobta kővel – vérzett és rá várt (anélkül, hogy tudta volna ezt).

A busz ismét elindult. Érezte a motor vibrálását az ülés alatt, azután látta, hogy a környező fények, árnyak és vonalak megváltoztatják helyüket, ahogy elhaladnak mellettük. Két perc múlva megint Bagdad felé tartott az éjszakában, belélegezve a sivatag leheletét.

Közeledett...

* * *

Figyelte, ahogy a Nap méltóságteljesen emelkedik a lapos, száraz, szürke táj fölé – ugyanaz a Nap, melyet kitárt karokkal üdvözölt a hűvös reggeleken kis háza előtt Németországban, ahogy sugarai elérték őt a magas fákon át.

Rábámult, és Vezére nyelvén suttogott, amely szent nyelvvé vált számára: “Heil Dir, Lichtvater allwaltende!” Majd hozzátette szanszkritül, mintha ismét össze kívánná kapcsolni mindazt, amit árja hite jelentett neki a gondolat és szenvedély egész világával, amely részben szintén az övé volt: “Aum Suryam! Namah, namah!”

Miután rövid időre megint megálltak egy lakott területen, a busz végül elérte Bagdadot, nagyjából délelőtt 10 órakor.

Heliodóra szeretett volna eltölteni néhány napot az abbászida kalifák egykori városában, hogy felkeresse és találkozzon még egyszer kedves hindú barátaival, kik vendégszeretetét előző utazásakor élvezte, s hogy ismét felkeresse a közeli Babilon romjait. Úgy tűnt, bőséges ideje van minderre. Könyvei már oly régóta vártak a nyomdagépre, hogy még egy hetet kibírtak volna. Ám valami arra késztette, hogy ne álljon meg, úgy érezte, sietnie kell. Mi volt az? A tény, hogy nem volt már sok pénze? Bármilyen kevés is volt, egy-két napot legalábbis tudott volna maradni. A tény, hogy júliusban nem voltak szervezett utazások Babilonba, és kizárólag önmaga számára valóban nem engedhetett volna meg egy taxiutat oda-vissza? Ám bolyonghatott volna Bagdadban anélkül is, hogy ismét ellátogatna Babilonba. Nem ez űzte tovább, hanem valami, amiről nem tudott: egy szegény, félig felnőtt cirmos cica, amely gyönyörű lett volna, ha nem lett volna oly nyomorúságos élete, s most egyik szeméthalomtól a másikig sántikált, romlott étel maradványai után kutatva, ezer mérföldnyire tőle. Egy macska, melynek Sorsa az volt, hogy lássa őt, hogy érezze őt még egyszer, tizenkét évi különlét után, s kinek mélyebb, tudatlan énje hívta:

- Jöjj! Jöjj! Egy percet se vesztegess, különben nem érsz el hozzám időben! Nyomorúságos életet éltem, hogy a karjaidban halhassak meg. Jöjj!

Ő pedig közeledett... Még ugyanezen a napon elhagyta Bagdadot, kicsivel napnyugta előtt, egy apró, túlzsúfolt buszon, amiben ablak melletti helyet kapott, az utolsó előtti padon, hátul. Egész délután a primitív, zsúfolt „irodában” várakozott, a gyorsan növekvő város egyik legszegényebb, legzajosabb (és legmocskosabb) helységében, hogy megkapja ezt a kényelmetlen ülőhelyet.

* * *

Közeledett... A busz átszáguldott az aranyló estén, teljes gázzal a Kermanshah felé vezető úton.

Az út poros volt, és kivételesen egyenetlen. A busz minden egyes úthibánál hirtelen lesüllyedt, majd egy erőteljes lökéssel felugrott, melytől Heliodóra négy-öt hüvelykkel az ülése fölé repült, majd rögtön visszahuppant a kemény fára, minden alkalommal zúzódásokat szerezve, mégis hálát érezve, hogy nem repült ki egyenesen az ablakon, melyben sem ablaküveg, sem semmiféle rács nem volt, mely védelmére szolgált volna.

Először próbált mosolyogni, és panasz nélkül elviselni. Más sem panaszkodott. Nem kellett-e neki, egy nemzetiszocialistának, legalább olyan erősnek bizonyulnia, mint utastársainak, akik közül egyiknek sem (leszámítva egy-két iránit, akik kivételesen klasszikus vonásokkal bírtak) volt a legkevesebb fizikális kapcsolatuk az árjasággal? Becsületbeli ügynek tartotta, hogy csendben maradjon, s még a sztoikusok híres mottóját is emlékezetébe idézte: „Nyugodj bele (a szenvedésbe) és tartózkodj tőle (a panasztól).”⁷ Úgy tűnt számára, mintha a régi görög szavak, egy hajdanvolt, ősi világ visszhangja, melyet oly lelkesen fogadott el magáénak, erőt adtak neki. Gondolt német bajtársaira is, akik a diadalmas Hitért – mely az övé is volt – és álmai Birodalmáért szenvedtek és haltak meg egyetlen szó nélkül, s aprócskának érezte magát. Csak hogy rájuk gondolt ebben az elsötétülő pusztaságban, a durva tömeg közepette, annyira távol Európától, a büszkeség varázsaként hatott rá. Arra kényszerítette magát, hogy elméjét a különbségre irányítsa, amely fennállt a sztoikus etika és saját hite között, ama hangsúly ellenére, amelyet mindkettő az akaraterőre és a személyes szenvedések iránti közönyre helyezett. Közben továbbra is fel-le lökődött, ahogy a busz tovább gördült Irán felé, keletnek.

Azonban amikor egy különösen erős lökés csaknem kitaszította az ablakon, hangosan felkiáltott, miközben hiába küzdött azért, hogy megragadja a fa kapaszkodót, mely túlságosan magasan volt az ülése felett. Az egész busz nevetésben tört ki. Fájdalmában, megszégyenítve, feldühödve Heliodóra visszakiabált nekik törökül (mert nem tudta, hogy arabul vagy perzsául hogy mondják): „Zemdeme!” – „Menjetek a pokolba!” Utastársai ennek hallatán csak még hangosabban nevettek. Ő pedig gyűlölte őket nevetésükért, és kétszeresen nyomorultul érezte magát, megszégyenülve, mert elvesztette előttük önuralmát.

A busz megállt néhány percre az éjszakában. Heliodóra egy-két kunyhót és néhány sátrat látott felállítva az út mindkét oldalán. Férfiak – néhányuk a sivatagi népek festői, laza köpenyeibe, mások rongyos ingekbe és nadrágokba öltözve – ültek vagy ácsorogtak ott. Jónéhány fiatal fiú is volt köztük, azután álltak ott szamarak is, kis, szürke szamarak, üresen bámulva maguk elé, közönyösen, elnyűtten, szerencsétlenül. Voltak kutyák is, sok kutya, valamennyi csont és bőr. Heliodóra leszállt a buszról, és elkezdte etetni az állatokat a kenyérrel, amelyet Bagdadból hozott magával az utazásra. Egy csontvázszerű szuka, lecsüngő, tejtől nehéz csecsbimbókkal éppen felé vetette magát, hogy megragadjon egy kenyérdarabot, melyet odavetett neki, amikor váratlanul nyüszítve elrohant a pusztaságba: az egyik fiú éles kővel dobta meg, amely éppen a hasát találta el. Ugyanez a fiú aztán vigyorogva Heliodóra elé állt „baksisért” könyörögve. Ám a nő felháborodva fordult el tőle:

- Baksis? Neked soha, te mocskos gyáva! – kiáltotta, még akkor is, ha tudta, hogy senki nem érti. (Ütötte, karmolta, taposta volna a fiút, amíg az nem ordít a fájdalomtól, ha nem tudta volna, hogy egy egész tömeg sietett volna védelmére, s nincs értelme megpróbálni puszta ököllel harcolni egyedül ötven vagy még több ember ellen.)

Éppen vissza akart szállni a buszba, amikor egy sötét, göndör hajú, jól szabott európai ruhába öltözött, fiatal férfi szólította meg angolul:

- Azért dühös, mert a fiú megdobta azt a szegény szukát? – kérdezte.

- Természetesen. Olyan erősen megsebezte, hogy még most is hallatszik a szűkölése. Ám ha azt hiszi, hogy pénzt kaphat tőlem, nagyon téved. Pénzt! Verést – félholtra verést – érdemelne inkább ez a csúszó-mászó gyáva!

- Tudja – folytatta a leendő emberbarát, aki olajkitermelés-technológiát és demokratikus alapelveket tanult valahol az Egyesült Államokban – meg kellene próbálnia megérteni ezeket az embereket. Szegények, nagyon szegények, és nem szeretik a kutyákat. Senki nem szereti itt a kutyákat. Csak nyűgnek számítanak.

- Én pedig – felelte Heliodóra, a dühtől reszketve – gyűlölöm azokat az embereket, akik nincsenek tekintettel az élőlényekre. Én őket tartom nyűgnek, és úgy vélem, el kellene pusztítani valamennyiüket.

Az emberi elsőbbség jólöltözött védelmezője elsétált. Útitársai ellenséges pillantásaiból Heliodóra megértette, hogy lefordította nekik, mit mondott. Csupán egy nagyon öreg és kedvesnek tűnő sivataglakó, aki az út szélén, egy sátor bejárata előtt ült, csóválta a fejét, és motyogott valamit, amely, arckifejezéséből ítélve ha nem is jelentett teljes egyetértést, de legalábbis elfogadást. A nő visszanézett, és halványan rámosolygott. Elkötelezett muszlimnak képzelte, s egy pillanatra eszébe jutottak az iszlám prófétája – a férfi, aki gyűlölte a kegyetlenséget, ahogy minden igaz harcos teszi – s aki, habár nagyon határozott részrehajlással bírt a macskák iránt, a kutyákra pedig „tisztátalanként” tekintett, s megtiltotta követőinek, hogy „megérintsék” azokat, bizonyosan soha nem ösztönzött senkit arra, hogy megdobjon vagy másként bántson egy teremtményt.

Összecsomagolta megmaradt kenyerét „egy másik alkalomra” – amikor majd odaadhatja egy kutyának anélkül, hogy féltékeny gyerekek figyelnének fel rá – s elfoglalta helyét a buszon, magányosabban mint valaha. A megsebzett szuka vonyítása elhalt a csillagok alatt. A busz teljes gázzal tovaszáguldott. Heliodóra minden egyes bukkanónál úgy érezte, hogy elájul és kizuhan. Ám mégsem tette.

Áthaladtak a határon Irak és Irán között. Késő éjjel elérték Kermanshaht, s megálltak egy széles, nyitott udvar bejárata előtt, melynek egyik oldala mentén boltíves galéria húzódott.

* * *

Minden utas leszállt. Heliodóra, csupán a pihenés kedvéért, tett egy sétát és vetett egy pillantást környezetére. Először néhány napig Kermanshahban szándékozott maradni, mert tudta, hogy a híres behisztuni felirat és szikladomborművek a közelben vannak, s mindig is szerette volna megnézni azokat. Könnyű lett volna: egyszerűen csak beszélnie kellett volna az emberrel, aki az „irodában” – egy asztalt és padot tartalmazó kis szobában, nem messze a buszmegállótól – üldögélt, hogy foglaljon neki helyet az egyik északnak tartó buszra holnapra, esetleg holnaputánra. Valaki az irodában biztosan ért angolul – vagy görögül, törökül, hindusztániul, esetleg németül vagy bármely másik nyelven, amelyen beszél (mindig találhatók soknyelvűek keleten). S biztosan akad egy sarok, ahová lerakhatja a poggyászát, s egy másik, ahol eltöltheti az éjszakát – vagy talán egy vendégház Behisztun szikláinak közelében? Egy kicsit sem számít, hogy három hét múlva vagy három hét és három nap múlva érkezik meg Indiába.

S mégis... valamiféle előérzet vagy telepatikus hívás, valami, ami mindenképpen erősebb, mint a logikus gondolkodás, visszatartotta, és siettette – oly sürgetően, mint korábban – a teheráni út megkezdésére. A nyomorúságos, éhes, sebesült macska, aki mindezek ellenére gyönyörű, hosszú csíkos bundát viselt – Sandy, Hosszúbajusz, szenvedésre születve újjá, hogy még egyszer érezhesse érintését – hívta őt többszáz mérföldnyi pusztaságon át, Irán másik végéből:

- Jöjj! Jöjj az én kedvemért! Behisztun sziklái várhatnak, én viszont nem tudok!

Arra gondolt, anélkül, hogy tudná, miért: „Legyen egy másik alkalommal! A domborművek és a felirat nem fognak elszaladni, s ismét ellátogathatok Iránba, bár nem tudom, mikor.” S éppen úgy, ahogy Bagdadban, elhatározta, hogy megállás nélkül folytatja utazását.

Ám nem tetszett neki a zsúfolt karavánszeráj, különösen a hangszóró nem, amely rádiózenét közvetített a számtalan utasnak. A legtöbben közülük pilau rizst kezdtek enni, amit a közeli konyhában szolgáltak fel vagy olyan ételt, amit magukkal hoztak. Néhányuk nyílt tűzön készítette el ennivalóját, az udvarban. A nők és a gyerekek leginkább élénkszínű fémbőröndökön és hatalmas batyukon foglaltak helyet egy óriási csarnokban, ami a boltíves karzatra nyílt. Ez a hely volt mind közül a legzajosabb, és Heliodóra megborzongott a gondolatra, hogy ott kell töltenie az éjszakát. Még legalább egy-két óra, mire mindenki befejezi az evést és aludni megy, ő viszont már nagyon vágyott a pihenés után. Ráadásul úgy képzelte, hogy a gyermekek sírni fognak, az aggódó anyukák pedig állandóan fényt gyújtanak majd, hogy megnézzék, mi a baj, ő pedig egész éjjel nem lesz képes elaludni. (Mindig is rossz néven vette a túl sok gyermek jelenlétét a keleti buszokon, vonatokon és várótermekben.) Így hát megkérdezte, nem tölthetné-e inkább az éjszakát az üres buszban. Nem érkezett ellenvetés, leszámítva, hogy úgy gondolták, nem lesz kényelmes a számára.

- Sokkal jobban fogok aludni, mint a hálóteremben – felelte.

- De lefoglaltunk egy helyet nők és gyermekek számára...

- Tudom – válaszolta némileg zavartan, mert tisztában volt vele: nincs értelme elmondani vonakodása okait, senki nem értené meg azokat – tudom, mégis szívesebben lennék a buszban, egyedül.

A biztonság kedvéért bezárkózott, aztán leterített néhány újságpapírt a földre, a két üléssor közé, s kabátjába burkolódzva lefeküdt rájuk, kézitáskáját párnaként használva. Végül elaludt, miután az átkozott hangszóró végre elcsendesült.

Messze, Teheránban a cirmos cica a Roosevelt sugárúton haladt, hangosan nyávogva a meleg, csillagos éjben:

- Miáááú! Miáááú! – épp úgy, mint tizenöt évvel korábban, amikor „ő” meghallotta a szegény, fekete-fehér macskakölyköt és kétségbeesett anyját, s lement mindkettejükért. Ezúttal nem az éhség késztette nyávogásra – felfalt egy egész halom csirkebelsőséget, amit egy szemetesben talált, aztán elkapott és megevett egy egeret is „desszertnek” – s nem is a vágy, mivel még alig volt hat hónapos. Valamiféle rejtélyes nyugtalanság kerítette hatalmába, melyet még egy kétlábú sem tudott volna meghatározni, nemhogy egy macska. Valami megmagyarázhatatlan félelem, s ugyanakkor valami rendkívüli, örömteli sejtelem.

Ó, Macska, kinek dorombolása egykor elegendő volt ahhoz, hogy a nő megtudja, amit tudnia kellett, hogy önmaga maradjon, Macska, ki anélkül, hogy képes lenne megragadni az emberi ügyek velejét, megmentette szellemét a meggondolatlan kérdésektől, melyek eretnekséghez vezettek volna, most homályosan érezted, hogy ő úton van feléd, hogy a sorsdöntő megpróbáltatás és sorsdöntő beteljesülés, melyet e nyomorúságos születés előtt elfogadtál, a küszöbön áll. Nyávogásod pedig a rémület hangja volt – segélykérés – mint akkor, a sötét, kalkuttai lejáróban, s ugyanakkor a „Kétlábú Istennő” üdvözlése is.

* * *

Hajnalban ébredt, rövid, ám pihentető, álomtalan alvás után. Összeszedte az újságpapírokat, gondosan összehajtogatta őket, hogy még egyszer felhasználhassa, a második éjszakán, hátha nem találna újakat, mivel tudta, hogy nem érkeznek meg Teheránba a következő nap – a bagdadi indulást követő harmadik nap – estéje előtt. Amint kinyitották a buszt, leszállt, a zsúfolt udvaron egy csapnál amennyire csak tudta, megmosta arcát, karjait és lábait, megivott egy pohár teát – amely édes volt, túl erős, és nem ízlett neki – csak mert kiderült, hogy kávé nincs, majd felszállt ismét, és elfoglalta helyét a buszon. Amint befejezték reggelijüket, a többi utas is megérkezett, s az utazás folytatódott.

Az út nem volt annyira rossz, mint egy nappal korábban, és reggel volt. Valamennyi táj, legyen az bármennyire kopár, örömet áraszt egy ideig napfelkelte után. Heliodóra a vörösesbarna úton s a két oldalán elterülő vörösesbarna térségen nyugtatta tekintetét, hamarosan pedig a harmonikus formájú dombságon, amely felbukkant a láthatáron. Lenyűgözte a színek szépsége és változatossága: okker, szürkéssárga, szürkés- vagy vörösesbarna az előtérben, azután rózsaszínes-szürke, kékesszürke, halványibolya, ahogy a távolság növekedett. Amikor közelebb értek, a színek megváltoztak, s új, homályos kékek és lilák jelentek meg azok mögött, amelyek beleolvadtak az előtér melegebb árnyalataiba. Tetszett neki az is, milyen kevés emberrel találkoztak az úton, hosszú-hosszú szüneteket követően, s e kevés közül néhány szépsége. Ösztönösen értelmet nyert számára az ellentét e ritka járókelők és legtöbb útitársa vonásai között. Ez utóbbiak, még ha irániak is voltak, városokban laktak.

- A fajok tisztábbak vidéken, bármilyen tájon is legyünk – gondolta, ahogy a busz tovagördült.

Kétszer álltak meg napközben a második éjszaka beállta előtt. Bárhol is szakították meg útjukat, mindig volt néhány fa – időnként egész sok – és az utasok leülhettek egy régies, hűvös fogadó asztalához a közös helységben, melynek közepén általában egy elég nagy kerek vagy négyszögletes, kőből vagy márványból (esetleg márványutánzatból) készült medencéből víz bugyogott fel. A vendégek körülülték, s a vízcseppek kristályos muzsikája mellett ettek-ittak. Ám Heliodóra mindenütt észrevette a csontvázszerű kutyákat és éhező macskákat, akik féltek túl közel menni az emberi lényekhez. Látványuk felháborította, s még jobban megkeményítette szívét az emberrel és az „emberi jogokkal” szemben. Az ő szemében azoknak az embereknek, akik nem bírtak szeretettel az élőlények iránt, nem voltak jogaik. Kenyeret és túrót vett az állatoknak, és gondoskodott róla, hogy egyetlen kétlábú emlős se ragadhassa el az ételt, mielőtt oda mertek jönni és megenni. Adott néhány rézpénzt a koldusoknak, hogy ne tűnjön túlságosan részrehajlónak, s nehogy ismét felszítsa az ellenséges érzületeket magával szemben.

Miután fél órát töltött a hűvös, árnyékos helyen, a perzselő, kopár táj, amelyen áthaladtak, forróbbnak és porosabbnak tűnt, mint valaha. Heliodóra azoban elmerült gondolataiban. Próbálta elképzelni, hogyan nézhetett ki Irán azokban az időkben, amikor az árják, a védikus India urainak testvérei kormányozták, s évszázadokkal később, a perzsa királyok idejében, aztán Nagy Sándor utódai, az Arszakida-dinasztia és végül a szasszanidák alatt. A 651-es arab hódítás és az iszlám elterjedése az volt Iránnak, ami a római hódítás és a rákövetkező kereszténység Európa számára. Heliodóra, aki szívesen nevezte magát „valamennyi ország nacionalistájának” üdvözölt volna egy „vissza az árja Iránt”-mozgalmat, a nagy európai felbolydulással párhuzamosan, melynek ő maga is támogatója volt. De megindul valaha is egy ilyen mozgalom?

- Talán – gondolta – ha egy napon ismét fellépünk Európában, s ha ezek közül az emberek közül néhányban még van elég árja vér és árja erény, hogy átvegyék mások vezetését.

Elhatározta, hogy megpróbálja kideríteni – közvetve –, hogy útitársai között a leginkább indoeurópainak tűnők némelyike milyen mértékben lenne hajlandó osztani nézőpontját, ha lenne megfelelő vezérük. Az előtte ülő nőnek kivételesen szép árja vonásai voltak. Hat gyermekkel utazott, akik közül a legidősebb tíz év körülinek tűnt. A perzsán kívül semmilyen más nyelven nem beszélt. Ám a férje, aki az abadani olajtársaságnak dolgozott, beszélt angolul. Mikor eljött az éj, s az utasok leszálltak, Heliodóra felhívta magára a figyelmét, ahogy némi édességet kínált a gyerekeknek, s megkérdezte, hogy hívják őket, mivel hitt a nevek mágiájában és a mélyebb ösztönben, amely megválasztásukban irányította a szülőket, amikor a merev szokás nem nyomta el ennek szabadságát.

- Legidősebb gyermekem egy lány, akit Faridának hívunk – felelte –, ám a két másiknak iráni neve van: Parivash és Mahivash.

- És a fiaid? – kérdezte Heliodóra.

A legöregebb – második gyemekem – Mohammed Abbas, ám a fiatalabbaknak megintcsak iráni neveket adtam: Cyrus és Ardeshir.

Heliodóra arca felderült.

- Kezdtek ráébredni az igazi nacionalizmusra – mondta mosolyogva, és hozzátette: - Európában mi is elkezdtünk gyermekeinknek a vérrel és földdel összhangban lévő neveket adni. Németország, ’az európai nemzetek természetes vezetője’ hangsúlyt fektetett erre, és példát mutatott. De természetesen 1945 katasztrófája óta...

A férfi megkérdezte, hogy ő is német-e. Őszintén megmondta neki:

- Nem, nem vagyok az.

- Akkor miért hiszi, hogy Németország az ’európai nemzetek természetes vezetője?’ – kérdezte a perzsa.

- Mert ott született Adolf Hitler, aki az örökkévaló bölcsesség alapelveit, melyeket már évszázadokkal ezelőtt elfeledtünk, lefektette számunkra – hangzott Heliodóra válasza.

Emberek gyűltek köré, ahogy meghallották a Nevet, amelytől a világ visszhangzott. A férfi, aki Abadanban dolgozott, lefordította nekik, amit a nő mondott. Heliodóra örömére szolgált dicsőíteni Führerét egy ilyen fura közönség előtt, Irán szívében. Azokra az évekre emlékeztette, amelyeket Indiában töltött az alapvető azonosságról tartva előadásokat a nemzetiszocialista alapelvek és mindazok között, amelyek a hindú civilizációt nemzették, s létrehozták kasztalapú hierarchiáját, valamint a nemzetiszocialista erkölcstan és a Bhagavad-Gítában található elvek között, amelyek a szenvtelen erőszakra utalnak. Mennyire boldog volt azokban az években a láthatóan növekvő befolyás hatására, amikor, könnyed lelkesültségében önmagát Vezére Új Világrendje előhírnökének képzelte! Most természetesen az „árja Iránról” beszélt, Kürosz királytól Jezdedjerd királyig, fénykultuszával, amely még mindig élő az indiai párszik körében (sőt, még Perzsiában is) és legyőzhetetlen nyelvével, melynek a szanszkrittal és a világ valamennyi árja nyelvével azonos gyökerekkel rendelkeznek. Emlékeztetve arra, hogy mindennek ellenére a legtöbb perzsa mohamedán a VII. század óta, okosan beszélt a mai, iszlám világról is, annak számtalan fajáról és alfajáról, mindazon árják természetes szövetségeseiről, akik tudatában vannak a zsidó veszélynek.

- Adolf Hitlerünk – mondta végül – eljött, hogy megmutassa valamennyi nemzetnek – elsőként a sajátjának, majd a többi árja nemzetnek, de azután a nem-árjáknak is, az összes valódi nemzetnek a világon – a valódi nacionalizmus, a kollektív büszkeség és kollektív érték útját, amely a Vér és Föld Útja, Istenhez vezető út, mivel őseink vére és földje az egyetlen dolog, melyre nem vagyunk képesek akaratunk segítségével sem szert tenni, sem megváltoztatni, ahogy megtagadni sem, még akkor sem, ha méltatlanná válunk rá. Isten-adta kincsek ezek. Ezért mondom: „Isten szavaival szólt hozzánk, ahogy minden igaz próféta teszi.” Ezért mondom: „Ő próféta, nem csupán politikus.” (Indiában nem prófétát mondott volna, hanem „Isteni Megtestesülést.” Érezte, hogy itt más nyelven kell szólnia, bármi is legyen személyes álláspontja.)

A sötéthajú fiatalember, aki korábban kifejtette ellenérzését a kutyákkal szemben, most megkérdezte:

- Miért üldözte a zsidókat, ha, ahogy ön állítja, Isten küldte? – mondta Adolf Hitlerre utalva – és mit értenek egyáltalán maguk nácik „zsidó veszély” alatt? A zsidók talán nem olyan emberi lények, mint mások?

- Az emberi lények, amikor veszélyesek, akkor éppenhogy veszélyesebbek, mint bármely más élőlény – felelte Heliodóra – s ezek az emberek egészében, mint nép veszélyesek, pontosan azért, mert arra próbálják tanítani az emberiség többi részét, különösen a legtehetségesebb és legegészségesebb fajokat, hogy tagadják meg és gúnyolják ki a Vér és Föld Doktrínáját, míg ők (noha egyáltalán nem tisztavérűek) vallásos fanatizmussal önmagukénak nyilvánítják – még azt is fenntartják maguknak, amit minden más vallásból kipusztítottak.

- Ez teljesen értelmetlen! – kiáltotta a fiatalember – Nem minden zsidó cionista. Sokan úgy vélik, mint én, hogy nincsenek fajok, csak emberi lények, vagyonosok és szegények, kizsákmányolók és kizsákmányoltak és azt akarják, hogy az ember ember általi kizsákmányolása véget érjen, melyet követően valamennyi ember teljes mértékben élvezheti majd a föld gazdagságát.

E szavakat hallva Heliodóra megértette, hogy a fiatal férfi egy zsidó kommunista. Ez utóbbi nem is szólt hozzá többé, mert azt gondolhatta, hogy hiábavaló, ám számos hallgatója kérdéseket intézett hozzá vagy megjegyzéseket tett. Egy ifjú arab, aki Egyiptomban megtanult angolul, elmondta neki, hogy őszintén csodálja Führerét. Ugyanígy érzett egy fiatal iráni diák, aki hozzátette:

- Vagyunk egy kevesen ebben az országban, akik kiállunk az árja megújhodás mellett, és úgy tiszteljük őt, mint a legnagyobb árját Kürosz és Dareiosz, az igazságos óta, akik legkiválóbb királyaink voltak.

Heliodóra elképzelte, hogy szeretett Vezére kultusza és tanítása – s ezen keresztül Németország kultusza vagy legalábbis hódolata – meghódítja az egész világot élethosszig tartó álmának megfelelően, a vereség ellenére, a makacs rágalmazások ellenére, a széles körben elterjedt közöny ellenére. Lassan és ellenállhatatlanul hódítja meg, ahogy a kukorica növekszik vagy ahogy a gyümölcsök beérnek. Eszébe jutottak egy német bajtársa szavai, melyeket neki mondott négy évvel korábban:

- Látja bárki is a kukoricát növekedni? Vagy esetleg hallja? Ilyen a mi előretörő menetelésünk is: láthatatlan és néma.

- Valóban igaz lehet ez? – gondolta a nő.

Ezen az éjszakán – utolsó éjszakáján a teheráni út során – hosszú ideig tartott, mire elaludt újságpapír-ágyán a buszban. Nem mintha a kemény padló bármivel is keményebb lett volna, mint előző éjjel. Meg sem érezte ezt. Ám különös izgatottság áldozatává vált, mintha valami roppant fontossággal bíró dolgot készülne megtenni, de nem tudott rájönni, mi az. Azt azonban tudta, hogy bármit is tesz, ha azt komolyan és teljes szívéből teszi, akkor az végső soron, közvetlenül vagy közvetve, a Nemzetiszocialista Ügyet szolgálja, mert szemében ez maga volt az Élet Ügye. Boldog volt, mivel teljes egészében azonosította magát vele, s így, bizonyos módon, osztozott örökkévalóságában.

Teheránból, mint egy éjszakával korábban, a Macska gyenge nyávogása hangzott, ahogy kétségbeesetten hívta őt – s a Végzetet –, nyávogás, amit senki nem hallott, még ő sem, pedig ez vonzotta már hetek óta, hónapok óta, hatalmas álmaihoz hasonló kérlelhetetlenséggel, szárazföldön, tengeren, perzselő pusztaságon át, keresztül Európán, Görögországon és Egyiptomon, végig Szíria, Irak és Irán útjain. Ez volt utolsó éjszakája. Közeledett...

* * *

A következő nap – július 9-e – volt az egész utazás legjobb napja. Heliodóra tudta, hogy nem kell több éjszakát eltöltenie az úton. Néhány utas is barátságosabbá vált, mióta beszélni hallották előző este. Senki nem tett semmilyen megjegyzést, amikor a megállóhelyeken kenyeret vett a kóbor kutyáknak vagy túrót – amit aztán kiöntött valami papírlapra, és csendben elhelyezte egy pad alatt vagy sarokban – a macskáknak. A kis Mahivash, aki már régóta figyelte őt, úgy érezte, hogy ugyanezt kell tennie, s nagyon megörült, amikor apja adott neki egy kanál túrót egy régi konzervesdobozban, amit aztán a gyermek gondosan lehelyezett egy éhes macska elé, a földre. Közeledtére az állat elszaladt, s egy kutya – egy másik éhes teremtmény – nyalogatta fel a túrót. Heliodóra meghatódott a kislány gesztusától, s még a korábbinál is komolyabban hitt az „árja megújhodás lehetőségében Ázsiában”, mivel az ő szemében a gyermekek szeretete az élőlények iránt a nemes vér jele volt.

Jobban élvezte a fogadókban felbugyogó víz kristályos hűvösségét is, mint korábban, ahogy a közeli pálmaerdőcskéket is, a hosszú, égető sivatagi utazás után. Még a tea is – noha továbbra is túlságosan erős és édes volt ízlésének – kezdett elviselhetőbbé válni számára.

A busz késő délután gördült be Teheránba. Heliodóra elköszönt a szimpatikus abadani családtól és a két ifjútól, akik előző este kifejezeték csodálatukat Vezére iránt. Ezután kivett egy szobát egy „nem túl drága” helyen – a görög tulajdonban lévő Kürosz hotelben –, amelyet valaki ajánlott neki.

Végre megérkezett.

1 “A két örvény a bánat, béke és ragyogó fény egyetlen, feneketlen szakadékát teremti...”
2 Ehnaton: Himnusz a Naphoz
3 “. . . unsere neue Auffassung, die ganz dem Ursinn der Dinge entspricht . . .” (Mein Kampf, 1939-es kiadás, 440. oldal).
4 “Ein Staat der im Zeitalter der Rassenvergiftung sich der Pflege seiner besten raasischen Elemente widmet, muss eines Tages zum Herrn der Erde werden.” (Mein Kampf, 1935-ös kiadás, 782. oldal).
5 To Paramythi tou Adakrytou, e modern görög költő Dodekalogoe tou gyftou (A cigányok tizenkét előadása) című, 1902-ben megjelent művéből.
6 Közös ellenségeinknek egyesítenie kell bennünket. (Andromaché, első felvonás, negyedik szín)
7 “Anekhou kai apekhou.”