(Kivonat a Souvenirs et réflexions d ’une Aryenne című írásból)
Az angolok, akik a tizennyolcadik-tizenkilencedik században fokozatosan elszakították Indiát a „Nagy Mughalok” (és számos indiai herceg) uralmától, fajukra nézve ugyanúgy árják voltak, mint huszonkét évszázaddal korábban Baktria és Szangala királyságainak alapítói, s ezért hajlottak a toleranciára. Ebből következően nem kísérelték meg erőszakkal megváltoztatni a hindúk vagy a muszlimok szokásait és hitét, amennyiben ezek nem működtek hátráltató tényezőként az ország kifosztásában. Ám keresztények voltak, vagy legalábbis keresztény neveltetésben részesültek, és magukba szívták a kereszténységtől (még ha csak elméletben is) „minden ember szeretetét”, s azt a hitvallást, amely a modern demokráciák alapjánál található, miszerint „minden ember” azonos jogokkal és kötelezettségekkel bír. Ráadásul megőrizték az ehhez tartozó, jellemzően zsidó intoleranciát, hogy a vallás maga, amit a legkorábbi hívektől vettek át, a „féltékeny Isten” hitében alakult ki. Így hát támogatták a keresztény misszionáriusok tevékenységét Indiában, s idővel elnyomtak bizonyos szokásokat, melyek megbotránkoztatták őket, különösen az özvegyek (elvben önkéntes) feláldozását férjük halotti máglyáján. Emellett, az iskoláikban és egyetemeiken folyó tanításon és politikai újítások sorozatán keresztül, bevezették az országba a demokrácia dogmáit, s az emberi jogok nyilatkozatának szellemét.
Anglia valódi bűne Indiával szemben nem a föld és az emberek példátlan mértékű kizsákmányolása, hanem az, hogy magasabb kasztokba tartozó hindúk ezreinek fejébe anti-rasszista, demokratikus és antitradicionalista alapelveket plántáltak, baljós emberségességgel, ha nem egyenesen emberközpontúsággal együtt. Végül pedig olyan intézkedéseket vezettek be a hatalmas szubkontinens ügyintézésébe, melyek a népesség legkevésbé értékes faji elemeit voltak hivatottak támogatni.
Ezek közül az egyik leginkább gyalázatos, amely ellen hosszú és széleskörű tiltakozás vette kezdetét, ám amelyet végül, mindennek ellenére, mégis kierőszakoltak, már a második világháborút megelőzően, a „Közösségi Díj”-néven ismert. Ez abból áll, hogy a tartományi törvényhozói gyűlések tagjait „vallásos közösségek szerint” választják. A tartományi törvényhozói gyűlések lényegében helyi parlamentek, amelyek (elméletileg) „a nép képviselőiből” állnak, akkora területeken, amik nagyobbrészt Franciaország- vagy Nagy-Britannia-méretűek, s több millió lakossal bírnak. (Akik természetesen mind szavazók, máskülönben hol maradna a demokrácia?)
Például kötelezővé tették, hogy Bengál gyűlésében a teljes taglétszám 55 %-át a muszlim küldöttek tegyék ki, mert akkoriban a teljes lakosság 55 %-a volt muszlim. Kötelező volt, hogy Asszám gyűlésében a keresztény képviselők száma arányos legyen a tartományban élő keresztények számával, akik csaknem mind misszionáriusok által megtérített őslakosok voltak. Ráadásul kötelező volt az is, hogy az érinthetetlenek (India alsóbbrendű fajainak népe, valamint bármely másik faj számkivetettjei) minden gyűlésben a tartományi lélekszámuk mértékében képviseltessék magukat. Ennek következtében minden tartományban olyan választókerületek voltak, ahol a jelöltek választási listája, bármilyen politikai párthoz tartoztak is, nem állt másból, csak keresztényekből, vagy csak muszlimokból, vagy csak érinthetetlenekből. A választóknak – azaz minden, meghatározott életkort elért lakosnak – bármi is legyen a kasztjuk vagy a hitvallásuk, nem volt más választásuk, mint hogy e jelöltek közül szavazzanak az egyikre – avagy üres lapot tegyenek az urnába.
Az egész rendszert úgy találták ki, hogy megfosszák a hindúkat általában, de különösen a felsőbb kasztokba tartozókat – India árja elitjét – a politikai hatalom legcsekélyebb morzsájától, immár az egyre jobban „indiaivá tett” adminisztráción belül is, amit a britek maguk kezdtek el működtetni a távozásuk előtt, mert elkerülhetetlennek érezték ezt. A hatóság kényszerítette ki, a gyarmatosító hatalomhoz való folyamodás nélkül. Nem lehet változtatni rajta. Csak annyit lehet tenni, árja faji szempontból, hogy megpróbáljuk korlátozni a kárt, amit alkalmazásai eredményeznek. S hogy ezt megtegyük, úgy kell cselekednünk, mintha elfogadnánk az abszurd alapelvet, bármely többség „jogát” a hatalomra, tekintet nélkül ennek értékére, egyszerűen azért, mert nagyobb számokat mutat… és megpróbálni a hindúkat a többséggé tenni az összes többi közösség rovására.
Ezért igyekeznünk kell a legelfajzottabb őslakosok leginkább visszamaradottjainak – Asszám hegyei félbarbárjainak – (hamis) hindú tudatosságot nyújtani. Rá kell vennünk őket, hogy őszintén „hindúnak” hirdessék magukat, elmondva nekik, mennyire toleráns a hinduizmus, ám nem hozni szóba a fenntartott kasztrendszert. Meg kellene próbálnunk visszatéríteni az indiai keresztényt vagy muszlimot (rendesen az alsóbb kasztokba tartozó hindúk tértek át az egyik vagy másik idegen hitvallásra) a hinduizmushoz. S ezért el kellene érnünk, hogy a legtöbb hindú felülkerekedjen a visszafogadásuk kapcsán érzett idegenkedésen, mert a hinduizmus eddig még sohasem fogadott vissza senkit, aki elhagyta, vagy akit elűztek (és érinthetetlennek mondtak ki). A kasztból ugyanis ki lehet zuhanni, és így érinthetetlenné válni, visszatérni azonban nem lehetséges. Ám ezt meg kellene változtatni, ha nem akarjuk, hogy a hatalom teljes egészében India lakosságának anárja többségének kezébe kerüljön. Mert egyedül egy (hamis) nacionalizmus – egy európai stílusú nacionalizmus, amely szükségszerűen hamis egy sok rasszból álló társadalomban – hozhatja el a váltást és egységesítheti a hindúkat (rosszul, de még ez is jobb, mintha egyáltalán nem egyesülnének), egy nem kevésbé hamis parlamentáris rendszer alatt, melyet a hagyományuk, az árja hagyomány ellenében – amelynek mostanra az elitjük maradt kizárólagos letéteményese – erőltet rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése