2014. április 19., szombat

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (XV.)


Tizenötödik fejezet
EPILÓGUS
ARCCAL A CSILLAGOKNAK


Az éjszaka közepén, valahol Meshed és Záhedán között, a sivatagi út mentén a busz megállt, mert némi javításra szorult. Szükség volt egy-két órára, mielőtt ismét elindulhatott volna. Az utasoktól azt kérték, szálljanak le és várjanak. Elmondták nekik, hogy kevesebb mint kétszáz méterre onnan találnak egy kunyhócsoportot, ahol kaphatnak vizet.

Sokan elsétáltak abba az irányba, mert szomjasak voltak. A többiek nagy része is utánuk ment, mert nem volt jobb dolguk, s azt gondolták, egy kis testmozgás nem fog ártani nekik a kemény üléseken töltött hosszú mozdulatlanságot követően. Néhány férfi és nő, kis gyermekeikkel, akik ételt és italt is hoztak magukkal, a busz közelében maradtak, kibontották csomagjaikat, s körben leülve falatozni kezdtek.

Rövid kószálás után, mialatt szeme hozzászokott a sötétséghez, Heliodóra keresett magának egy helyet, amely elég közel volt, hogy meghallja a busz indulását, ám ahhoz viszont elég távol, hogy egyedül legyen. Hanyatt feküdt a langyos homokon, arccal a csillagos ég felé.

Holdtalan éjszaka volt, a barátságtalan vidéken sötét hegységek nyúlványai tűntek fel a láthatáron, egyetlen kivétellel minden irányban, s az ég különös fénye, mely rájuk nem ragyogott le, még sötétebbé és tömörebbé változtatta őket. Egyetlen árnyékot sem lehetett megkülönböztetni rajtuk. A környéken szintén sötétség uralkodott, csak tapintással lehetett különbséget tenni homok és szikla között. S noha a sík tájon nem voltak messzire, Heliodóra mégsem látta a sátrakat onnan, ahol feküdt. Ám a fekete dombok és sötét föld felett az éjszakai ég teljes diadalában terjeszkedett és ragyogott a Tejút körül. Az elhivatott nő hagyta, hogy lelke beleolvadjon a fénylő végtelenségbe, míg teste a langyos homokon pihent, mint fáradt gyermek az ágyában. Imádattal fordult a Mindenség tökéletessége felé, arra vágyva, hogy összhangba kerüljön vele. Benne és rajta keresztül pedig az Elérhetetlent kereste, csillagködök milliárdjai Táncának Lelkét, melyet véges lény képtelen felfogni.

* * *

Úton volt Meshedből, Irán szent városából Záhedánba, Beludzsisztán határán, ahol fel akart szállni a Quettába tartó vonatra, ahonnan pedig már el tudta érni Lahort, Delhit, majd Kalkuttát.

Sikerülni fog vajon kinyomtatni a könyveit? Ehhez pénzre lett volna szüksége. Találni fog valami munkát Indiában? Egy indiai hivatalnok Egyiptomban közölte vele, hogy „ez gyakorlatilag lehetetlen.” Hogy fog akkor élni, és mihez fog kezdeni? Bár az ország nem volt idegen számára, mégsem tudta, hová is tart.

Ám a csillagos ég fensége átjárta, s nem törődött mással. Elfeledte a buszt, az utasokat, az utazást, teret és időt, mintha örökké itt maradna ezen a homokágyon, galaxisok isteni fényében fürdőzve. Eszébe jutott a macska, aki Teheránban a karjai közt halt meg, két héttel korábban.

- S még ha soha nem is sikerül kinyomtatnom írásaimat, ez sem számít – érezte – legalább az a macska nem egyedül és szeretet nélkül halt meg. Hogy vele lehettem, már emiatt megérte ez az egész, megerőltető út. Pashupati, Teremtmények Ura, áldalak téged, hogy időben oda vezéreltél, és hódolattal adózom neked!

Tudta – és a csillagokkal teli éj látványa még inkább segített neki abban, hogy tisztában legyen az emelkedettséggel, mely e tudásból származott –, hogy ugyanaz az örökkévaló Élet, amely a haldokló állatban neki dorombolt, legyőzhetetlenül áradt szét számtalan távoli világon, csakúgy, mint ezen a földön, hogy a halál csak átjáró egy új élethez, s hogy az élet gyökerénél Fény ragyog, olyan Fény, amely soha nem alszik ki, mindig felragyog a parttalan Éj mélységes méhéből, egyik távolságtól a másikig, mint a csillagok pora e sötét égen.

Felidézte a földi Hitet, amelyért élt... Ezen a csillogó égen a csillagok milliónyi és milliárdnyi fényévre voltak kicsiny bolygónktól és egymástól is, csillagok, melyek sugarai, amiket most érzékelt, akkor kezdték meg utazásukat az űrön át, amikor e föld még mocsár volt, melyből óriási páfrányok erdei emelkedtek ki a meleg eső áradásszerű özönvizében, vagy még sokkal-sokkal korábban, amikor még csak örvénylő lávatömegként létezett – egy keletkező világ. Mit számított ez a föld – és Németország és a katonás nemzetiszocializmus minden büszkesége – e megrázó, személytelen Végtelenségnek? Kevesebbet, mint a porszemek! És mégis... bárhol is szült az Isteni Fény Életet e végtelen kiterjedésben, bárhol is voltak gondolkodó és gondolattalan teremtmények bármely bolygón, bármely nap körül keringve, a túlélésért folytatott küzdelem alapelvei és a faji kiválasztás, melyet a legnagyobb német, Adolf Hitler hirdetett, éppen olyan érvényesek voltak, mint itt, ahogy mindig is azok voltak aprócska Földünk története során. A kérlelhetetlen erkölcstan, amely az élet eme örök Törvényeit fejezi ki, ez volt a mérhetetlen Űr isteni erkölcstana mindörökre. Dicsőség Neki, aki hirdette azokat – legyen bár utolsó megtestesülésében, ahogy az összes korábbiban is, csupán egy villanás a vég nélküli Időben –, és tanítványainak – szintén a pillanat teremtményei – akik szelleméhez hűen éltek és haltak! Mert Ő az, aki visszatér: a csillagtánc Lelke, mely újra és újra magára ölti a halandó törékenység öltözékét, hogy megtanítsa valamennyi világ törvényét a véges létezőknek.

Heliodóra még boldogabb volt és még biztosabb a győzelemben, mint amilyen bajtársai hódító erejének legnagyszerűbb látványától lett volna.

- Döntő vereségünk maga az Élet vége és veresége volt itt – gondolta – ahogy világosan szerepel a Mein Kampfban!1 De még így is, küzdelmünket más létezők folytatják, s fogják folytatni mindenütt, ahol csak az Élet felbukkan.

Legyőzhetetlennek érezte magát, üldözött bajtársaival együtt. Ismét csak összekapcsolta Hitler-hitét és az árja arisztokrácia kultuszát a csillagos Ég, a Fény és az örökkévaló Élet imádatával.

- Uram, e sugárzó mérhetetlenség Lényege – imádkozott –, Te vagy az, egyedül Te, akit mindig is imádtam, légy akár a tudatlan teremtmények szeretetreméltóságában, akár Vezetőm – és mindazok, akik nálam közelebb állnak hozzá – büszkeségében, értelmében, s hódító akaratában. Mert Te ragyogsz bennük, Te vagy Ők. Vezess bárhová, ahová mennem kell, Örökkévaló! Segíts, hogy hozzájáruljak dicsőséges hitünk és a csodás, ártatlan élet szeretetének és védelmének egyre szorosabb összekötéséhez.

Aztán az űr milliárdnyi Napjának és valamennyiük Lelkének megismételte németül a régi, európai árják szent napköszöntését: “Heil Dir, Lichtvater allwaltende!”

Egy pillanatra behúnyta szemét, mintha még a diadalmas Ég látványa is elvonná valami láthatatlantól, mely után vágyódott. S hirtelen úgy tűnt számára, hogy a Macska ott van mellette. Hallotta (vagy úgy gondolta, hogy hallja) dorombolását, s érezte fényes feje érintését az arcán. A csillagos Úr Lelkének hírnöke volt a szegény állat lelke? Miért ne?

Ám ekkor a távolból zaj hallatszott, mintha emberek gyülekeztek volna. Dudaszó hangzott fel a késő utasokat szólítva. A busz készen állt az indulásra.

Heliodóra felkelt, visszasétált, helyet foglalt az ülésén, földöntúli boldogságtól ragyogva.

Savitri Devi Mukherji
Joda, Barajamada közelében, Orisza (India)
1957. szeptember
Hannover (Németország) — 1961. július 10.

1 1935-ös kiadás, 316. oldal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése