Tizennegyedik fejezet
1957. JÚLIUS 10.
A sors által kiszabott óra eljött a szerencsétlen cirmos kandúrért. Most fogja elszenvedni azt, amit legutóbbi, elfeledett önmaga – a haldokló Sandy – választott páratlan vágyakozása pillanatában, néhány hónappal korábban. Így találkozott végzetével:
Néhány kutya – vagy talán pár rossz gyerek, akik még gonoszabbak – üldözni kezdte őt a Roosevelt sugárúton, nagyjából félúton a Takke úttól és a következő nagy kereszteződéstől. Úgy rohant, mint az őrült, anélkül, hogy tudná, merre megy, csak szaladt, miközben fejében egyetlen cél járt: megszökni az üldöző szörnyetegek elől, hogy ne hallja őket közvetlenül maga mögött. Igazából sikerült megszöknie előlük, s békésen mehetett volna dolgára. Ám jelenlétük tudata tovább üldözte, a tőlük való félelem. Ez a félelem őrjítette meg.
Amint elérte a nagy kereszteződést, fordulhatott volna jobbra is, és végigszaladhatott volna a járdán. Ám féltucat ordibáló utcakölyök állt a sarkon. Lábukkal dobogtak, kezeikkel erőszakos mozdulatokat tettek, s még a korábbinál is hangosabban kiáltoztak, amint észrevették őt. Így hát, teljesen pánikba esve, szegény macska a forgalmas utca közepére vetette magát, éppen egy autó elé. A kocsi átszáguldott rajta, kificamítva hátsó lábait, szétzúzva hasát, kipréselve belőle egy-két hüvelyknyi piszkos belet. Fülsértően felsikoltott, és felbukott, miközben görcsösen reszketett. Az átkozott kölykök a járdára rúgdosták, ahol tovább reszketett, miközben röhögve és kuncogva figyelték kínjait.
- Készen állok szenvedni – elszenvedni bármit – feltéve, hogy az ’ő’ karjaiban fekhetek öt percig – mondta a haldokló Sandy a kivételes vágyakozás hangtalan nyelvén, abban a fontos pillanatban, amely meghatározta újjászületését. Hát nem volt elég a hat hónapnyi nyomorúság és ez a borzalmas agónia a forró aszfalton, az ifjú alemberek gúnyolódása és a járókelők tömegének teljes közönye közepette, akik közül mindegyik anélkül ment tova, hogy akár egy pillantást is vetett volna szegény állatra? Nem érdemelte volna már meg Sandy – és Hosszúbajusz – a végső jutalmat a hosszú és kitartó vágyakozás után? A boldogságot, amelyet a szenvedés váltságdíjával készült megváltani?
Feje és mellső mancsai továbbra is görcsösen rángatóztak, miközben beleit a porban húzta, s fenséges bundájára vér és mocsok tapadt. Tágranyílt szemeinek üveges pillantása olyannak tűnt, mintha már halott lenne vagy legalábbis közel járna a halálhoz.
Aztán végre a csoda megtörtént: ott volt ’ő’, eljött, ott volt mellette, noha az állat nem látta.
* * *
Krémszínű ruhát viselt, dereka, ujja és a dekoltázs mellett mindkét oldalon széles, díszített szegéssel – görög stílusban –, melyet utazása során Athénban vásárolt. Azért vette, mert megtetszett neki a kézzel szőtt anyag, a kézi hímzés és a helyi szabás, de még inkább az „odal” rúnák, amelyeket rögtön felismert a „díszítésben”, a rózsaszín, olivazöld, világos- és sötétbarna szegélyben. Eltűnődött rajta, vajon a görög hímzőnők tudták-e, mit csinálnak, amikor ezeket az odal rúnákat bonyolult mintázatuk szerves részévé tették. Valószínűleg nem. Ám ő ismerte jelentésüket. Ezen kívül pedig J. von Leers Odal avagy a német parasztság története című híres művére emlékeztették, az egyik legjobb könyvre, amit valaha is olvasott. Az árja tradíció görögországi továbbélését mutatták számára, s így látható kapocsként feszültek a valódi Görögország és az örökkévaló Németország, sőt, az egész megszentelt Észak között. Büszkén hordta ezt a ruhát, mint az árja hithez illő öltözetet. Ezen a napon szvasztika-alakú arany fülbevalókat is viselt. Teheránban, gondolta, a Roosevelt sugárút (valamint a Churchill és Sztálin sugárút) létezése ellenére, amely az 1943-as, baljós találkozó emlékére kapta nevét, senkit nem fog érdekelni, s nagy örömmel töltötte el, hogy végre viselheti hite ragyogó bizonyítékát. Miért is ne? Más asszonyok arany kereszteket vagy Dávid-csillagokat hordanak. Miért ne viselhetné ő is Jelét? Meg is tette, a dac szokásos emelkedettségével.
Ebben az öltözékben kelt át az úton, amikor a görcsösen reszkető szőrcsomó és a zajos utcakölykök gyűrűje a túlsó oldalon felkeltették figyelmét. Valami új borzalmat érezve – oly sokat látott már! – futni kezdett, s egy percen belül a helyszínen volt. Először azt hitte, a fiúk verték félholtra a macskát, s lángoló szemeivel gyilkos pillantást vetett rájuk. Aztán észrevette a belek csomóját, a mozdulatlan, kificamodott hátsó lábakat...
- Valószínűbb, hogy elütötték – gondolta, felemelve szegény teremtményt, olyan óvatosan, ahogy csak bírta, vérző belsőségeit kezeivel alátámasztva. A gyerekek csak bámultak, majd nevettek.
- Mocskos, szívtelen kölykök – kiáltotta nekik (s annyira feldúlt volt, hogy eszébe sem jutott: nem értik, amit mond nekik) –, ti gyáva fiatalok! Azt kívánom, járjatok ugyanígy az első támadók harckocsijának kerekei alatt, az sem érdekel, ki lesz ez a támadó, amíg nektek szenvedést okoz, ördögfajzatok!
Néhány ember gyülekezett köré, s elzavarták az elképedt fiúkat. Egy férfi megkérdezte Heliodórától angolul, hogy mit szándékozik tenni a haldokló macskával.
- Szeretnék adni neki egy kis kloroformot vagy étert; bármit, ami fájdalommentes halált nyújt számára. Mi egyebet lehetne tenni, amikor ilyen állapotban van?
- Nem fognak adni önnek – felelte a férfi –, persze tehet egy próbát. Pont van itt egy gyógyszertár, s még egy lejjebb, a sarkon. De kétlem, hogy adnának.
- De miért nem? Miért nem? – kiáltotta Heliodóra – Fizetek érte, amennyit csak kérnek...
- Nem fognak adni egy macskának – válaszolta a férfi –, ha pedig azt állítja, hogy embernek kell, akkor követelni fogják a receptet. Ismerem ezt a fajzatot. De azért megpróbálhatja.
Heliodóra meg is próbálta, és rájött, hogy a férfi igazat mondott. Karjában a macskával a sugárút három patikájába is bement, de mindenhol ugyanazt a választ kapta:
- Nem árulunk étert, sem kloroformot macskák és kutyák számára.
Heliodóra undort és gyűlöletet érzett az emberiség iránt.
- Élet és Halál Ura, bárki is légy – könyörgött szívében már milliomodszorra – bánj velük úgy, egyénenként és összességükben is, mindig és mindenütt, ahogy ők bánnak az ártatlan teremtményekkel. S emlékezz rám, amikor kedved támad lesújtani rájuk. Tégy engem isteni bosszúd eszközévé!
Egy pillanatnyi látomásban álmai új világában egy koncentrációs tábor vezetőjeként képzelte el magát – egy koncentrációs táborénak, amely tele van olyan kétlábú emlősökkel, mint ezek, akik úgy vélték, hogy az „ember” minden, a többi teremtmény pedig semmi. (Az ilyenek bizonyosan antinácik voltak, ahogy az emberi „jogok”, az emberi „méltóság”, az ember „végtelen lehetőségeinek” támogatói általában azok.) Mily boldogan „kitöltötte volna rajtuk haragját”, bebizonyítva nekik, hogy az ember semmi, s mily kevéssé szereti őt, leszámítva természetesen a jellem és vér igazi arisztokratáinak kisebbségét, az eljövendő felsőbbrendű embereket...
Lassan visszasétált a Roosevelt sugárút mentén, majd a kereszteződésnél balra fordult. Vér és mocsok hagyott foltokat ruháján és kezén. Ám ő csak a macskára gondolt. Mennyi ideig tarthat még kínszenvedése?
* * *
Végtelen gyengédséggel és szeretettel szorította magához, és megsimogatta, megcsókolta fényes fejét,úgy, ahogyan csak a macskákat csókolta.
Először, amikor felemelte és karjaiba vette, a szegény állat hatalmas megkönnyebbülést érzett. Egész életében a pokolban élt, s kezdettől fogva nem ismert semmi mást maga körül, csak kegyetlenséget – vagy bűnös közönyt, ami majdnem ugyanolyan rossz. A gyötrő éhség mellett, amelyet szinte soha nem tudott teljesen csillapítani, a félelem volt legfőbb tapasztalata, félelem a rúgásoktól, a felé hajított, éles kövektől, a forró (vagy akár hideg) víztől, más élőlényektől, mint például a kutyák és mindenekelőtt magától a kétlábú emlőstől, a démonok démonától. Félelem, éhség és fájdalom, fájdalom, éhség és félelem. Ritkán dorombolt azután, hogy anyja utoljára megetette, majd lassan álomba merült bundája melegében, egy éjszakával halála előtt. Azután hirtelen megismert egy mindennél őrjítőbb félelmet, s még borzalmasabb pokolba zuhant, a szörnyű fájdalom poklába, a fájdaloméba, amely szétzúzta idegeit és amelytől feje örvényleni kezdett. S ahogy, ha zavarosan is, de halljuk az utca állandó zaját a közvetlen környezetünkben lévő, tisztább hangokon túl, így emlékezett vissza kínszenvedése gyötrelmén túl az egyetemes kegyetlenség homályos tudatosságára.
De mi volt az az elképzelhetetlen hatalom, amely eljött érte és felemelte, oly puhán és kedvesen, ahogy anyja tette egykor? Elüldözte a démonokat is, akik kigúnyolták fájdalmát? Mi volt ez az ismeretlen, csitító sugárzás, amely belé hatolt, s a fájdalmat a hátában, széttiport hasában, és zúgó fejében legalább egy pillanatra meghátrálásra késztette? Mi volt ez az érintés, a kar, amely védelmezte, az öl, melyben most feküdt, ahogy egykor anyja bundájában, az egyedüli boldog napokban, melyekre emlékezett, ha egyáltalán bármire is képes volt emlékezni kínszenvedésében? (Mert Heliodóra lehajolt, hogy jobban kényelembe helyezhesse.) Mi volt ez a kéz, amely cirógatta – őt, akit korábban soha nem cirógattak? A Nagy Macskaanya volt, a Szeretet Királynője, a parttalan és mérhetetlen Éj, valamennyi Élet szülőanyja, amelybe minden élet elmerült s ahol minden szenvedés véget ért – saját, rég halott anyja belső kivetülése – aki eljött, hogy elvigye őt messzire a félelem és fájdalom világától?
Ám a hűvös, édes Jelenlétnek emberi arca volt – természetesen nem olyan, mint a legtöbb kétlábú démoné, de mégis: ugyanolyan alakú, mint az övék, csak kedves, komoly, heves, nem pedig jókedvűen kegyetlen vagy durván közönyös, hanem éppen ezek ellentéte. Mintha ködön át látná két hatalmas, sötét szemét, melyek egyikéből bundájára könnycsepp hullott. Ajka fejét érintette, mely még mindig gyönyörű volt.
- Szegény, csíkos cicám – mormogta – miattad, egyedül miattad utaztam át többszáz mérföldnyi sivatagon! Most már tudom.
A macska az ölében hevert. Testének görcsös rángásai lassan alábbhagytak. Aztán a csalhatatlan, rejtélyes macskaemlékezetből, melyet az értelmesebb teremtmények nem képesek sem megragadni, sem elképzelni, a tudás földöntúli villáma hasított a haldokló állatba: Ő az, végre ő, a Kétlábú Istennő! S a vérmocskos, selymes bundán át Heliodóra megérezte a kivételes dorombolás rezgését, e dorombolás pedig azt jelentette:
- Tizenkét éven át vártam rád. Azért szenvedtem el mindezt, hogy karjaidban halhassak meg, ahogy kívántam.
Ám Heliodóra Pashupati-hoz, a Teremtmények Mesteréhez, Élet és Halál Urához fohászkodott, akit Indiában tanult meg tisztelni:
- Megtettem, amit tudtam, Nagyúr. Ne hagyd ezt a macskát sokáig szenvedni. Adj neki békés véget és boldogabb újjászületést!
Majd ismét megcsókolta a fényes fejet. A nagy, zöldessárga szemek kimondhatatlan szeretettel néztek rá, s egy végső, görcsös mozdulattal a macska, kinek mancsai már hidegek voltak, kilehelte lelkét.
Heliodóra a testet egy árokban temette el, nem messze a Takke sugárút sarkától.
Mérföldek ezreire onnan, a távoli Franciaországban, ugyanezen a napon és ugyanebben a pillanatban egy másik macska – Fekete Bársony – is meghalt, aki egykor a karjaiban dorombolt, anélkül, hogy egyetlen csepp vért is ejtett volna, miután elütötte egy teherautó, mikor hazafelé tartott egy kicsapongó, szerelmes éjszaka után a szomszédos csűrök között. A kedves asszony, aki gondját viselte, a kertjében temette el őt. Ám még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Heliodóra bármit is tanuljon ebből a tragikus és lenyűgöző egybeesésből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése