Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (X.)

HARMADIK RÉSZ

CIRMOS ÉS A TÖBBIEK

Tizedik fejezet

FEKETE BÁRSONY

Heliodóra ugyanúgy képtelen volt elfelejteni az állatokat – különösen a macskákat – akikkel élete során kapcsolatba került, ahogy Sandy sem tudta elfeledni őt. Egy nagy különbség azonban volt: ő jelentette a nagy eseményt Sandy életében, ahogy Hosszúbajuszéban, Sadhuéban és oly sok más macska (és kutya) életében is, akiket nyomorúságukból kimentett. A nő életében viszont a legfőbb dolog a Harmadik Birodalom védelméért folytatott küzdelem volt, ezen túlmenően pedig az árja ember védelme. Messze túlnőtt ez a macskák világának határain, bármennyire is szerette az utóbbit. És mégis... Nem lennénk összhangban a valós tényekkel, ha nem mutatnánk rá, milyen hatalmas szerepet játszottak az állatok a nő egész szemléletmódjának alakulásában: irántuk érzett szeretete – összekapcsolódva természetes hajlamával, hogy a határokat feszegesse – volt legfőbb eredete a nemzetiszocialista értékek és módszerek szívből jövő elfogadásának, melyeket a rezsim ellenségei „embertelennek” neveztek. Mindenekelőtt ez volt legfontosabb védelme minden antináci, sőt, még a harmincas évek előtt, az első világháború alatt, minden németellenes propagandával szemben. Amikor még gyermek volt, és az emberek azt mondták neki, hogy a németek szörnyetegek, akik „le szokták vágni a gyerekek kezét”, akkor egyszerűen azt felelte nekik: „a gyerekek biztosan megérdemelték”, mert látta, hogy sokuk élőlényeket, különösen rovarokat kínoz, például élő pillangókat tűz kartondarabokra. Hamar tudomást szerzett az élveboncolásról is, s még korábban, a hentesboltok előtt lógó húsdarabok mindennapos látványa feltétlenül az „ember” és „az emberek jogai” ellen hangolta, közönyössé, sőt, feltűnően, kihívóan közönyössé tette bármiféle kínzás iránt, melyben a „kétlábú emlősök” részesültek, kivéve amikor olyan emberekkel történt, akiket különösen csodált, akár egyénileg, akár általánosságban, főként olyanokkal, akik osztoztak elképzeléseiben.

Nemhogy soha nem érezte a legcsekélyebb szimpátiát sem „szegény zsidók” iránt és a „náci zsarnokság” többi, állítólagos áldozata iránt – ahogyan azt már leszögeztük történetünk kezdetén – hanem már kezdetektől büszkén hangoztatta bárkinek, aki csak meghallgatta őt: ez a hozzáállás nem csupán abból a tényből fakad, hogy a zsidókat veszélyes fajtának tekintette. Elismerte, hogy egyénileg nem szükségszerűen voltak veszélyesek – hacsak nem hiszünk, ahogy ő hitt, a gondolat hatalmában, mely esetben valamennyi náciellenes elképzelés, még a látszólag legártalmatlanabb is, veszélyesnek tekintendő. S mégsem érzett együtt velük, ezt pedig el is mondta az embereknek. Elégedetté tette, hogy arcukba hajíthatta az emberi szolidaritás ily féktelen tagadását, mint élethosszig tartó tiltakozást az ember csaknem egyetemes, az élet ellenében történő, mindennapos bűnök iránti közönyével szemben, melyeket a világon mindenütt elkövettek a mészárosok, prémvadászok, vadölők, cirkuszosok és élveboncolók.

- Amíg a mészárszékek és élveboncoló kamrák gondolata nem tart ébren titeket egész éjjel – mondta bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni – addig a koncentrációs táborok és a „Gestapo-módszerek” engem nem fognak zavarni – épp ellenkezőleg!

S amikor egyik beszélgetőtársa rá mert mutatni, hogy „az áldozatok az utóbbi esetben emberi lények”, ő csupán ennyit felelt:

- Természetesen. Miért ne? Az emberi lények veszélyesek vagy veszélyessé válhatnak az ügyünk számára, míg az állatok soha.

Ilyen volt Heliodóra magatartása a háború előtt és a háború során. Utána viszont – keserűségében – még agresszívebbé és dacosabbá vált. A háborút követő náciellenes propaganda valamennyi pontjára megvolt a maga válasza. Egy angol nőnek, aki meg merte említeni előtte Ilse Koch állítólagos „emberi bőrből készült lámpaernyőit”, ezt válaszolta:

- Hát aztán? Majd méltóztatom meghallgatni önt, ha azt hallom, hogy betörte valamennyi szőrmebolt kirakatát Londonban, és segített meglincselni a szőrmekereskedőket – de előbb nem! Ebben a lámpaernyő-történetben, amennyire én tudom, az áldozatokat – már ha valaha is léteztek – nem kizárólag a bőrükért fogták el.

Izlandon, Norvégiában, Svédországban, Angliában, Franciaországban, bárhová is ment, kiállt a német orvosok mellett, akiket elítéltek és kivégeztek, mert eutanáziát gyakoroltak gyógyíthatatlan betegeken vagy kísérleteket végeztek a koncentrációs táborok lakóin.

- Egy olyan világ, amely kifogást emel az ilyen tettekkel szemben, másrészről viszont bátorítja az élveboncolást és dicsőíti az olyan fickókat, mint Pasteur, nem érdemli meg az életet – jelentette ki, és teljesen komolyan gondolta, bármit is mondott. Ellene szegült a „közvéleménynek” – vagyis inkább annak a véleménynek, amelyet az újságok, filmek és a rádió diktált a nyilvánosságnak, s amelyet támogatott a „keresztény babona”, ahogyan ő nevezte. Esetében a dac volt az ismételt magabiztosság legnyilvánvalóbb következménye. S az ismételt magabiztosság volt egyetlen megmaradt öröme a sivár, háború utáni világban, Németország „újjánevelésének” világában.

Németországban úgy találta, hogy a szóbeli ellenszegülés nem elégséges, és nyílt ellenpropagandához folyamodott a nemzetiszocializmus védelmében. Nyílt, erőszakos tetteket is végrehajtott volna az „újjánevelőkkel” szemben, ha ilyesmi anyagilag lehetségesnek bizonyult volna: egyedül ez fejezhette volna ki igazán a megvetést, amit irántuk és „emberi értékeik” iránt érzett. Ám a hosszú hónapokig tartó szóbeli és írott provokáció elég volt ahhoz, hogy bajba kerüljön. 1949-ben, egy szép, februári éjszakán letartóztatták, és sötét, nyirkos cellába kísérték, majd otthagyták, hogy várjon a hatóságok kedvező ítéletére, és eltöprengjen az áron, amit fizetni kell egy politikai horderejű, életközpontú hit támogatásának öröméért egy emberközpontú alapelvek szerint irányított világban.

* * *

Heliodóra egészen jól érezte magát sötét, nyirkos cellájában. Valójában nem volt ilyen boldog azon kalkuttai nap óta, amikor utoljára hallott reménykeltő híreket a háború alakulásáról. Közelgő tárgyalása lehetőséget nyújtott számára valódi közönség előtt történő ellenszegülésre a gyűlölt, emberközpontú alapelvek ellen, és arra, hogy nyilvánosan dicsőíthesse a Férfit, aki, mint ő maga is, egy csodálatos, egészséges rendőrkutyát magasan a degenerált emberi lények fölé helyezett.

Ám abban a távoli, régi, kalkuttai szobában, a széles, napsütötte, zöld növényekkel teli verandával a tizenhárom éves Sadhu, macskái közül az utolsó, éppen haldoklott a macskabetegségtől, amelyben oly sok macska pusztult el Indiában. De a sivárság és magány is közrejátszott, most, hogy társa, Lalu két éve elment, és soha többé nem tért vissza. Szenvedett a kétségbeeséstől is, miután nagyjából három és fél évet várt – melyet szegény, idősödő macskaelméje nem tudott pontosan meghatározni, ám azt igen, mi után vágyódott: a régi, szerető jelenlét után a szobában, a régi öl után, ahová mindig leheveredett és dorombolt, a kezek után, melyek lesimították fényes bundáját, őutána, a „Kétlábú Istennő” után. A barát, akinek gondjaira bízták, kedves volt hozzá: etette, és időnként simogatta is. Ám ez nem olyan volt, mint az „ő” cirógatásai. Így hát szegény Sadhu meghalt – ahogyan Sandy is, néhány évvel később – az iránta megnyilvánuló, örökös vágyódástól kísérve. Szerető macskalelke pedig eljött hozzá, és arra törekedett, hogy érezze jelenlétét sötét cellájában. A nő túlságosan elmerült a gondolataiban ahhoz, hogy felfigyeljen bármi olyasmire, mint egy szőrös érintés vagy halk dorombolás, de hirtelen mégis a Kalkuttában hátrahagyott macskák jutottak eszébe, különösképp Sadhu.

- Hol lehetnek most ők? – tűnődött – És merre lehet Sadhu?

Elképzelte, amit a napfényben sütkérezik, a verandán, Laluval, kinek eltűnéséről senki nem értesítette. S valami azt súgta neki, hogy soha többé nem látja már egyiküket sem.

Jó néhány hónappal később történt, hogy a cellája átnézését követően a börtön angol igazgatója elé vitték, aki – Heliodóra legnagyobb örömére és büszkeségére – a „legkellemetlenebb fajtájú nácinak” titulálta, „akivel valaha is találkozott.” Ha „őszinte” akart volna lenni, akkor sugárzó arccal fordult volna felé, mert a szemében ez a legnagyobb elismerés volt, amelyet ellenfél valaha is mondhat neki. Ámde el kellett rejtenie érzelmeit, hogy ne szítsa fel az igazgató haragját, mivel az ő döntésén múlott a cellájában talált papírok megőrzése vagy megsemmisítése. Hogy egy pillanatra könnyeket csaljon a szemeibe, Sadhu-ra gondolt, akiről pedig nem is tudta, hogy már halott.

* * *

Telt-múlt az idő... S a nyugati szövetségesek felszínességének köszönhetően, akik nem vették túl komolyan az őszinte ellenfelek ellenséges érzelmeit, amikor azok szegények és erőtlenek, Heliodórát szabadon engedték.

1954 elején egy kis vesztfáliai város külvárosában lakott, egy első emeleti, apró szobában, melynek ablaka bokros-mezős tájra nézett. Ajtaja előtt egy folyosó húzódott, melynek végében lépcsősor állt. Heliodóra szomszédja általában a lépcsőfordulón hagyta gyermeke babakocsiját.

Egy este, mikor Heliodóra hazaért, egy fiatal, fekete macskát talált kényelmesen összegömbölyödve a babakocsi párnáin. Tudta, hogy szomszédjának nincs macskája, s azon tűnődött, honnan kerülhetett ide. Nem bírta ki, hogy ne simogassa meg. A macska válaszul dorombolni kezdett. A nő felemelte. A macska még hangosabban dorombolt. A szobájába vitte, melegített neki egy kis tejet, melyet a cica rögtön fellefetyelt. Hús nem volt nála, mivel nem élt ilyesmivel, ám adott még neki egy kis sajtot, amelyet jóízűen befalt.

Heliodóra simogatás közben megvizsgálta. Koromfekete, fiatal kandúr volt, máris erőteljes mancsokkal, és kerek, tigrisszerű fejjel. Mellkasán, mint Sadhu-én, apró, fehér folt látszott, egész testén az egyetlen. Nagyon emlékeztetett Sadhu-ra.

- Tényleg ő lennél, és visszatérsz hozzám? – tűnődött, miközben csókot nyomott fejére.

(Kiszabadulása után levelet kapott, melyben beszámoltak neki Sadhu haláláról.) A kedves teremtmény úgy dorombolt, mintha ezt mondaná:

- Én vagyok! Már egy rövid macskaéletet eltöltöttem, miközben kerestelek. Most pedig megszülettem újra, három hónappal ezelőtt. S végre itt vagy! Ne hagyj magamra! Tarts meg! Prrr, prrr, prrr...

Heliodóra megtartotta, és elnevezte „Schwarzer Samt”-nak – Fekete Bársonynak –, mert ez volt ő: rugalmas bársonytest arany szemekkel. Ösztöne azonnal megsúgta a macskának, hogy ez a kétlábú teremtmény akarja őt, hogy ő az, akinek keresését egész idő alatt homályosan érezte, legalább két halál előtt, közben és után. Felugrott a nő ágyára, hozzábújt, fejét és két mellső lábát a karjaira helyezve. Azután álomba dorombolta magát, míg a nő simogatta.

A következő napon hozott a cicának egy kis disznómájat, amelyet az mohón befalt. A sarokba lerakott neki egy nagy, lapos bádogedényt, tele friss, tiszta homokkal. Ennek célját Fekete Bársony rögtön megértette. Délután a nő elhagyta a szobát, a macska pedig kényelembe helyezte magát egy párnán a tűzhely előtt, s addig szunyókált, míg gazdája vissza nem tért. Tudta már, hogy többé nincs mitől tartania, hogy mostantól az ő macskája, és hogy mindig visszatér hozzá, soha nem hagyja magára vagy nem adja oda őt (még ha a szükség úgy is hozza) valaki másnak.

* * *

S nem is tévedett. Este Heliodóra visszatért egy újabb sertésmáj-adaggal, és némi sűrű tejjel, majd készen állt arra, hogy evés-ivás után karjaiba vegye, lecsillapítsa és dorombolásra késztesse. A következő és azután is minden nap ugyanilyen volt. Fekete Bársony, aki az elillanó pillanatban élt, rettentő boldog volt, ahogyan – ha éppen nem gondolt a jövőre – Heliodóra is.

A macska imádott felugrani az íróasztalra, és elnyújtózni a nő papírjain, kinyújtott mancsaival megpróbálva elkapni a tollat, amellyel Heliodóra éppen írt. Soha nem hessegette el, soha nem mutatta a türelmetlenség legkisebb jelét sem. Legfeljebb óvatosan kihúzta a papírokat alóla, hogy folytathassa az írást, és ugyanakkor hosszú, fehér kezével végigsimított a fekete bundán vagy egy időre befejezte az írást, és gyengéden a nagy, sárga szemekbe nézett, éppen úgy, ahogy Sadhu-éba is egykor. Nem tudta, hogy ez a macska is Sadhu volt, Kalkuttában történt halála után immár másodszor újjászületve. De éppen annyira szerette, mintha tudta volna. Szerette, ahogy valamennyi macskát is, kicsiket és nagyokat, ezeket a teremtményeket, akikhez a legjobban vonzódott, emberi hittestvérei után. (Valójában az előbbiekhez feltétlenebbül ragaszkodott, mert esetükben nem ideológiai megfontolások képezték szeretete alapjait.)

* * *

Egy kellemes téli reggelen, 1954. december 16-án valaki keményen kopogtatott az ajtón. Fekete Bársony, aki veszélyt érzékelt, felugrott az ágyról az asztalra, majd az asztalról a szekrény tetejére, egy régi bádogedénybe, amely egykor nagyjából húsz kiló lekvárral volt megtöltve, ám most már üresen és haszontalanul hevert a magasban, letekintve az egész szobára. Az edény pont elég széles volt ahhoz, hogy Fekete Bársony beleférjen, szőrgolyóvá gömbölyödve, lábait maga alá húzva. Viszont mély volt, s a macska biztonságban érezte magát a fenekén.

E sötét, fémes menedékből hallotta, hogy úrnője felkel, egy köntöst terít vállaira, majd kinyitja az ajtót. Aztán lépteket hallott, súlyos lépteket, több embertől származót. Az ajtó becsukódott, majd emberi hangokra lett figyelmes: Heliodóráéra és három másikra, férfihangokra. Fekete Bársony meglepődött, hogy nem hall többet. A léptek zajából ítélve – melyhez nem volt hozzászokva – úgy tűnt számára, hogy egy egész zászlóalj masírozott a szobába.

Hallgatózott. Rejtekhelye visszhangzó falai felerősítve verték vissza a hangokat. Ám ezek nem haragvó hangok voltak; úgy tűnt, az újonnan érkezettek nem akarják bántani Heliodórát, legalábbis Fekete Bársony így gondolta magaslati megfigyelőhelyéről.

Egy idő után a macska elhatározta, hogy saját szemével akarja látni, mi zajlik éppen, mivel most már nagyon tisztán látszott, hogy tévedett a feltételezett veszélyt illetően, s mivel kezdett túlságosan meleg lenni a menedékében, melynek fenekét régi papírok borították. Így hátsó lábaira ült, mellső mancsait az edény szélére helyezte, és lenézett a szoba eseményeire. Ott volt úrnője, kék köntösében, az ágyon ülve. Vele szemben, két férfi a szobában található két széken üldögélt, míg a harmadik, egy testes, kerek fejű szőke a ruhásszekrény előtt állt, pontosan Fekete Bársony lekváros edénye alatt.

A férfiak rendőrök voltak, akik kérdéseket tettek fel Heliodórának. Egyikük Adolf Hitler képére mutatott, amely az éjjeliszekrényen állt – ez volt az egyetlen kép a szobában – mintegy bizonyítékaként a nő ellen tett „baljóslatú beszámolóknak”, a jelentéseknek, melyek „a nácizmus veszélyes, földalatti harcosának” nevezték, s melyek nagyon is pontosak voltak. Heliodóra az olyan ember elfogulatlanságával válaszolgatott nekik, akinek nincs vesztenivalója:

- Természetesen az Ő tanítványa vagyok. Soha nem tagadtam ezt. Csakhogy... nem vagyok „veszélyes”, legalábbis nem annyira, amennyire szeretnék: legnagyobb sajnálatomra a legkisebb erővel sem rendelkezem.

A hétköznapi, nem barátságtalan hangvételből ítélve Fekete Bársony úgy vélte, nem lehet probléma, ha leugrik, és összegömbölyödik ismét a dunyha mélyén, amely sokkal kényelmesebb, mint a bádogedény, még ha utóbbi ki is van bélelve újságpapírral. Szokásos landolóhelye a szekrény tetejéről történő leugráskor Heliodóra íróasztala volt. Ám most az erőteljes, szőke férfi jókora koponyája kényelmes köztes iránypontot biztosított számára a lefelé tartó röppályán. Az újjánevelt német kényszerítő erők méltóságteljes képviselőjét hirtelen egy teljesen váratlan, különös rugalmassággal zuhanó tömeg találta fejen, majd rögvest felugrott onnan, miközben Heliodóra képtelen volt elfojtani egy futó mosolyt.

- Jaj, jaj! Was ist das? – kiáltotta a férfi, megdöbbenésében észre sem véve, hogy a macska, mely egy fél másodperccel korábban még az asztalon volt, a papírok között, már leugrott a dunyhára.

- Semmi, csak egy „fekete párduc” – felelte a megátalkodott harcos.

- Ám – tette hozzá, tudva, hogy ezt a nevet gyakran (szimbolikusan) a kiválasztott SS-tagok esetén használták – nem kell félni! Csak egy négylábú!

A három férfi megcsodálta a pompás macskát, mely most már kecsesen belefészkelte magát a tollpárna mélyére. Egyikük megkérdezte Heliodórát, hogy az övé-e.

- Igen, természetesen – hangzott a válasz.

- És mivel eteti, hogy ilyen fényes és csillogó?

- Sertésmájjal és tejjel. Hozzá se nyúlna semmi máshoz.

Pontos válasz volt, de nem éppen diplomatikus, azután, hogy Heliodóra mindenáron megpróbálta meggyőzni a három rendőrt – akik átlagos emberek voltak, mint a rendőrök mindenütt a világon –, hogy csupán az igazat mondta, mikor kijelentette, hogy nincs semmi egyéb bevétele, csak kilencven márka, melyet egy jótét lélek minden hónapban elküld neki Indiából.

- Bizonyosan nem költhet ennyi pénzt macskaeledelre, ha csupán ennyije van – mondták neki. S mivel az igazság nem mindig hangzik igaznak, nagyon nehezükre esett elhinni, hogy a nő viszont krumplin és makarónin él, s ez nem okoz problémát számára.

* * *

Miután alaposan átkutatták az apró szobát – ami nem tartott sokáig –, a három férfi az autójukhoz kísérte Heliodórát. Tíz órán át tartó kihallgatásnak vetették alá, így Fekete Bársony, életében először, egész nap egyedül maradt.

Először is aludt, aztán az ablakpárkányon ült, és azzal foglalatoskodott, hogy a háziúr szépséges, fehér gerléit figyelte, melyek sorban álltak a tető peremén. Nem szépségük keltette fel érdeklődését, hanem a macskafélék atavisztikus hajlama a madarak kergetésére. Legnagyobb sajnálatára az ablak zárva volt, így legfeljebb a galambok mozgását figyelhette az üvegen át, szokatlan, nyivákoló hangokat hallatva, míg bajusza előremeredt. Aztán a madarak eltűntek menedékhelyükön, a fény pedig megváltozott: a nap lassan alászállt. Fekete Bársony most az utcát kezdte figyelni. Nagyjából ez volt az az idő, amikor Heliodóra általában megérkezik és ételt ad neki. Csak várta és várta, hogy meglássa őt a szemközti gyalogúton, hogy meghallja lépteit a lépcsősoron, és a hangot, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Ám nem hallott semmit, a nő pedig nem jött.

Alkonyatkor Fekete Bársony összerezzent. Ő lenne az végre? Az ajtó kitárult, ám nem ő érkezett, hanem Henny, a háziúr lánya, aki egy tál sertésmájat és egy teli tejescsészét hozott a macskának. Távozása előtt Heliodóra megkérte őt, hogy etesse meg, és odaadta neki lakhelye kulcsait.

Henny szerette Fekete Bársonyt, és valamennyi ember közül, Heliodóra után, Fekete Bársony őt szerette legjobban. Lehajolt, hogy felvegye a karjába, és addig simogatta, amíg a vastag, meleg, fényes bunda alatt meg nem érezte a doromboló választ. Miután a macska megette ételét, és megitta a tejet, a kislány leült egy székre a papír és könyvhalom közepén – a szobát felforgatták a kutatást végző rendőrök –, és sokáig az ölében tartotta. Amikor végül álomba dorombolta magát, óvatosan lerakta a dunyhára, s halkan kiosont.

A macska mélyen aludt, amikor Heliodóra visszaért, este 10 körül. Letett még egy tányérnyi májat – a cica napi adagjának maradékát, melyet a házinéni tartogatott neki a hűtőben – s egyenesen odament hozzá. Nem vette fel, mert nem akarta megzavarni álmát, ám arcát bundájába temette – mélyen, a dunyha melegébe, ahová a macska összegömbölyödött –, és simogatni kezdte. A puha, élő párnából lassan dorombolás hangzott fel, aztán az aranyszín szemek félig kinyíltak, szeretetteljesen bámulva a nő sötét szemeibe, majd ismét lecsukódtak, míg a bársonyos mancs kinyúlt felé, karmait ritmikusan ki-be húzogatva. Az egész párna új pozícióba került – a fej megfordult, mellső mancsait pedig állához emelte -, és a dorombolás halkabbá, szabályosabbá vált. Most, hogy már tudta: a gazdája visszatért, látta és érezte őt, Fekete Bársony nyugodtan elmerülhetett a békés álom élvezetében. Semmitől sem kellett tartania, az élet számára ugyanúgy folytatódott, mint azelőtt.

* * *

Úgy is folytatódott: a dunyhán (vagy Heliodóra ölében, amikor otthon volt), gyakorlatilag egész nap. A házon és utcán túli világ hatalmasságában – a hóval vagy hamarosan már fűvel és virágokkal, esetleg növekvő gabonával borított térségeken, a sövény és bokor rejtélyes árnyékában, fatörzseken és időnként sima, függőleges távíróoszlopokon, melyek tetejéről Fekete Bársony egyre csak nyávogott, míg rá nem vette magát, és le nem mászott – egész éjjel, hajnali négyig-ötig.

Heliodóra általában írt éjszakánként, amikor minden nyugodt és csendes volt, gondolkozásra alkalmas. Ám egyszer-kétszer félbeszakította munkáját, és lement a kertbe, a ház mögé, gyakran pedig akár a kerten túl fekvő rétre, hogy megnézze, mit csinál Fekete Bársony. Hívta őt, ám a macska boldogan játszadozott a holdfényben, így sokáig kellett várnia. Csupán a nő felé száguldott, míg az meg nem látta, nyávogott egyet, mintha azt mondaná: „Itt vagyok!”, aztán visszarohant a szabadságba. Időnként lefeküdt valahová, egy hatalmas káposzta árnyékába vagy egy fa ágára, és onnan figyelte huncutul Heliodórát, s meg se mozdult. Végül – mikor közeledett a hajnal, és a nő már harmadszor-negyedszer ment ki – odaszaladt hozzá, felmászott rá, és elhelyezkedett a vállán, várva, hogy a nő hazavigye. Otthon, miután megette az ételt, amit Heliodóra főzött neki, megvárta, hogy eloltsa a fényeket és ágyba bújjon, aztán felugrott és belefészkelte magát a meleg fészekbe a paplan alatt, a nő oldalához simult, és csak dorombolt. Jéghideg mancsait egymás után a kezébe helyezte, hogy megmelengesse azokat.

Olyan boldog volt, amennyire csak lehetett, és úrnője is – amennyire egyáltalán létezhetett „boldogság” számára 1945 katasztrófáját követően.

Aztán egyszerre minden megváltozott: a háziúrnak szüksége volt Heliodóra kis szobájára, így arra kérte, költözzön el. A nő nem talált senkit, aki szállást nyújtott volna neki Fekete Bársonnyal együtt, így arra kényszerült, hogy megváljon tőle. De legalább olyan jó otthont igyekezett találni számára, amilyen egyáltalán lehetséges volt. Írt az összes macskabarátnak, aki csak eszébe jutott Németországban és azon kívül is, majd türelmetlenül várta javaslataikat. A legjobb válasz egy régi barátjától érkezett, aki Franciaország közepén élt, s volt egy kertje, és aki felkészült rá, hogy szükség esetén teljes mértékben gondját viselje Fekete Bársonynak. Heliodóra tudta, hogy a világon sehol nem szeretnék úgy Fekete Bársonyt, mint e nő otthonában. Így hát egy hatalmas kosár párnájára fektette a macskát, és elvitte őt Franciaországba. Szíve szinte meghasadt, hogy el kell hagynia apró szobáját, ahol oly sokáig, több mint két évig boldogan élt vele, és a városkát is, melyhez már úgy hozzászokott. De nem tehetett semmi mást.

S így – a hosszú vonatutat követően, mely során „olyan jól viselkedett, mint egy kisangyal” –, Fekete Bársony a legnagyszerűbb kandúr lett egy bájos francia faluban, amely csaknem háromezer lábbal terült el a tengerszint felett, és illatos fenyőerdők vették körül. Miután kedves barátjára bízta, aki ettől fogva a gondját viseli majd, Heliodóra lehajolt az ágy előtt, melyen a macska oly természetesen nyújtózkodott el, mintha már évek óta ismerné a házat. Heliodóra köréfonta karjait, s megcsókolta a puha, vastag, fekete bundát. A válasz – ahogyan megszokhatta – dorombolás volt. A nő pedig, könnyekkel a szemében – noha némileg megkönnyebbülve, mivel tudta, hogy állatát jó kezekben hagyta – visszatért álmai földjére, bajtársai és felettesei országába, akik életben tartották a nemzetiszocialista hit lángját, s akik egy nap (Heliodóra reményei szerint) ismét magukhoz ragadják a hatalmat, és uralni fogják a Nyugatot.

Nem tudta, hogy soha többé nem fogja Fekete Bársonyt karjai közt tartani újra.