Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (IX.)

Kilencedik fejezet

SANDY DÖNTÉSE

A macskák nem tudnak az embereknél többet a halálról, és arról, hogy mi következik utána. Az egyetlen különbség, hogy a legtöbb férfi és nő elhiteti magával, hogy határozott elképzelésük van e rejtélyes ügyet illetően, míg a macskák általában nem fájdítják ilyesmivel fényes fejüket. Talán néhány különösen bölcs macskaféle rendelkezik valamilyen ködös előérzettel a most és a holnap közt feszülő kötelékről, és valami homályos érzéssel a lelküket, más szavakkal, önmagukat illetően, utolsó lélegzetvételüket követően. Nehéz meggyőződnünk erről, mivel nem tudnak beszélni, mi pedig képtelenek vagyunk érzékelni vagy akár elképzelni ilyen érzéseket beszéd nélkül – leszámítva talán arckifejezéseket.

Bárhogy is legyen, úgy tűnik, ha egyáltalán léteznek, akkor Sandy egyike volt ezen kivételes macskáknak. Egészen a végsőkig megőrzött egy égető vágyat és reményt, szemben minden más reménnyel, melyek életben tartották, kétségtelen kényelemben, ám ugyanakkor sivárságban is, a közte és élete egyetlen nagyszerű élménye között elterülő tíz évben. S bármennyire is különösnek tűnhet, a vágyakozás, ahelyett, hogy egyre csak halványodott volna, egyszerre körvonalazottabb és élénkebb lett, ahogy a vég közeledett felé. Miközben a macska érezte, hogy rángatózó mancsai minden másodperccel hidegebbé és nehezebbé válnak, semmi más nem létezett számára, csupán a vágyódás, melyet emberi nyelvre lefordítva így lehetne összefoglalni: „Ó, látni őt újra, csak még egyszer! S meghalni a karjai közt!” (Ahogyan már meghalt egyszer, majdnem tizenkét évvel korábban.) És ahogy érezte, hogy a halál hidege és erőtlensége fokozatosan birtokába veszi egész testét, és ahogy küzdött, míg szíve meg nem állt és ki nem hűlt, míg feje kőtömbként nem hanyatlott hátra a párnára, a rég elmúlt, gyönyörteli órába kapaszkodott, egy másodperc törtrészéig elevenebben, mint korábban bármikor: „Ó... Őt. Csak még egyszer őt. Őt akarom, az örökkévaló Nagy Macska-Anyát emberi álcában, a Kétlábú Istennőt!” E kétségbeesett vágyakozás volt a szegény, haldokló állat tudatának legutolsó szikrája, a végső, ragyogó fénysugár, mely átjárta elnehezülő agyát, még akkor is, amikor szíve már nem dobogott többé.

És ahogy a finomabb, áthatóbb, láthatatlan ének elhagyták megkövülő testét, megőrizték ezt az élénk szikrát, amely együtt tartotta őket, s vándorló együttesüket – melyet Sandy lelkének nevezhetünk – végzete útján vezérelte. Mert a vágy az az erjesztő, amely fenntartja e különbségtételt, mely ott rejtőzik minden egyéni élet születése és halála gyökerénél (ezzel még néhány kétlábú is tisztában van).

* * *

Éppen e vágyódás miatt az után, akit ő is „a Kétlábú Istennőnek” nevezett, tűnt úgy Sandynek, mintha nem tudna valóban meghalni, mintha a rejtélyes szál a pillanat és az azután jövő között töretlen maradt volna, csak hogy beteljesíthesse ezt az ellenállhatatlan, feltétlen, totális vágyódást. Így hát töretlen is maradt. Sandy pedig – vagyis aki azt a húst, csontokat és pompás, sárga csíkos bundát viselte, melyet az emberek Sandynek neveztek – tudta, hogy „az élet folytatódott.”

Először fura érzés volt a testén kívül lennie, fölötte lebegve, lenézve rá, mintha nem is az „övé” lenne. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hanem a milliomodik vagy talán már milliárdszor is megtörtént korábban. Ám mivel a teremtmények emlékezete különösképp rövid – csupán egy születésnyire korlátozódik – számára furcsának tűnt, oly nagyon furcsának, mintha első alkalommal történne meg.

A létezés új állapotának voltak előnyei, melyek közül egyik az volt, hogy kivételes sebességgel tudott mozogni, anélkül, hogy az olyan akadályok, mint a falak és zárt ajtók egy kicsit is gátolták volna, így oda mehetett, ahová csak akart. Sandy látni akarta megint a „Kétlábú Istennőt”, és különös módon, egy szempillantás alatt ott volt nála, az ágya fölött, figyelve, ahogy alszik. Eljutott Londonból Németországba – ahol a nő volt – anélkül, hogy észrevette volna, ahogyan a fény (és a gondolat) utazik. Ott volt vele, a párnáján, míg a sárga, szőrös test, amely egészen eddig az övé volt, mozdulatlanul és elnehezülve feküdt ugyanazon a helyen, ahol addig is, Elsie Harrington szobájában. Szerette volna fejét Heliodóra alvó arcához dörgölni, kényelmesen elhelyezkedni mellette, és hagyni, hogy simogassa, ahogy azon az éjszakán tette. Elfeledte, hogy nincs többé feje, amit hozzádörgölhetne, sem teste, hogy összegömbölyödjön, mint egy szőrgombóc, az alvó karjaiban. A létezés új állapotának voltak hátrányai is. Nem tett lehetővé semmilyen további kapcsolatot az olyan durva anyaggal, melyből a fizikális testek állnak.

Sandy, vagyis a testetlen élőlény, aki Sandy, Hosszúbajusz és még előttük ezernyi macska volt, arra vágyott, hogy a nő érezze jelenlétét, minden erejével erre vágyott, dorombolni próbált – és tényleg dorombolt is, ám ez csupán anyagtalan, földöntúli, álomszerű dorombolás volt, melyet egyetlen macska vagy ember sem hallhatott meg, hacsak nem érzékelte egy éteribb birodalom hangjait. Heliodóra mégis tisztán hallotta, sőt, arcán érezte egy macska dús, meleg bundájának érintését. Erre az ismerős érzésre ébredt, s felkelt, hogy megnézze, nem tért-e vissza csodás fekete-fehér macskája, akit akkoriban „birtokolt”, éjszakai kóborlásából, hogy a maga módján üdvözölje, ahogyan gyakran tette. De nem: nem látott egyetlen macskát sem sehol. A fekete-fehér tényleg hazaért már, de mélyen aludt dunyhájába burkolódzva. Nem ő érintette szőrös fejét Heliodóra arcához, és dorombolt neki oly szeretetteljesen. Milyen macska lehetett akkor?

A test nélküli állat látta a hatalmas, sötét szemeket, melyekből azon az éjszakán felé sugárzott a szeretet. Látta, ahogy kutatón körbejárnak, őt keresve, s nem volt képes ottlétének újabb jelét adni. Tudta, hogy ha lenne látható teste, a nő már ölébe vette volna, kényeztette, simogatta volna, és ajkait selymes homlokához szorította volna. Így hát hús-bőr test iránt vágyakozott, olyan test iránt, amelyet más testek megérinthetnek, mivel a távolság a finomabb és a durva anyag között (ahogyan most – immár milliomodszor – ráébredt) gyakorlatilag áthidalhatatlan.

Ahogy telt-múlt az idő, a vágyakozás egyre erőteljesebbé vált. Sandy újjászületéséhez kellett vezetnie egy újabb macskaként. De merre? Milyen körülmények között? S miféle sors kötelékében?

* * *

- Szeretnék még egyszer a karjai közt heverni – nem akarok semmi mást!

- És készen állsz arra, hogy akár szenvedj is ezért az előjogért? – Mert a semmiért csak semmi jár, és a szenvedés az ár.

- Készen állok a szenvedésre – elszenvedni bármit – csak hogy a karjaiban heverhessek öt percig...

Talán ilyesmi volt a párbeszéd emberi nyelven kifejezve a küzdelmet Sandy és Hosszúbajusz és még sok más állat macska-lelkében? Vagy tényleg ez történt – ahogy néhány jámbor macska kétségtelenül folytatná, ha tudnának beszélni – eme macska-lélek és a Nagy Kandúr és Nagy Macska-Anya, a kettő és mégis egy között, aki Ura és Úrnője minden létezőnek és az Élet Szikrájának? E kérdés túl mély és nehéz ahhoz, hogy a kétlábú teremtmények képesek legyenek megválaszolni. Ám egy dolog biztos, mégpedig az, hogy 1957. január 21-én, mialatt Heliodóra egy különleges, vérvörös északi fényt csodált az égen, kis háza felett Oberricklingenben, Hannover közelében, Sandy – Hosszúbajusz – cirmos kiscicaként született újjá egy nyomorúságos udvaron, Teheránban.

Az élet láthatatalan erői választ adtak vágyaira.