Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (VI.)

MÁSODIK RÉSZ

GYÖMBÉR

Hatodik fejezet

HELIODÓRA HAZAÚTJA

A nap lassan alászállt. A gőzös még nem indult útnak, Heliodóra pedig a fedélzeten állt, a korlátnak dőlve, és Bombay kikötőjét figyelte, melyet elhagyni készült.

Korábban még soha nem utazott ilyen zsúfolt hajón. A civil utasokon kívül, akiket kényszerűségből mind az első osztályon helyeztek el, mivel az összes többi helyet elfoglalták a hazatartó csapatok, hatszáz brit bakát szállítottak rajta, tisztjeikkel együtt.

Emberek jöttek-mentek a fedélzeten, a személyzet tagjai sürögtek-forogtak, az utasok és az utasok barátai álldogáltak, üldögéltek és beszélgettek, a brit hadsereg tagjai egyenruhában, rengetegen, hordárok, a csomagokat fejükön vagy hátukon cipelve. Ám Heliodóra még annál is inkább egyedül érezte magát, mintha a sivatag közepén lett volna. Mozdulatlanul állt, könyökével a korlátra támaszkodva, fejét kezeire hajtva, elveszve gondolataiban. Ezek a gondolatok pedig semmiben sem hasonlítottak azon férfiak és nők gondolataihoz, akik körülötte álltak, ültek, vagy árnyékként haladtak el mellette.

Gondolatban visszatért azokhoz az időkhöz, amikor először érkezett Indiába, nagyjából tizennégy évvel korábban, e táj vonzerejének bűvöletében, ahol „mind a mai napig imádják az Árja Isteneket”, tele ifjúi lelkesedéssel, óriási reményekkel és vágyképekkel, annak ellenére, hogy akkor már huszonhat éves volt. Visszaemlékezett, hogyan figyelte a Vaishakha Purnima körmenetet a Rameshwaram templom végtelen, fáklyafényes folyosóin, vagy amikor a Kauveri-völgyet nézte a Trichinopoli-szikláról, a Srirangam templom huszonnyolc „gopurá”-jával, melyek a trópusi növényzetből törtek elő. Felidézte, ahogy bejárta egész Indiát, a déli határtól a Himalájáig, Punjabtól és Kashmirtól Assam keleti határáig, beszédet mondva a tömegeknek a szabadban – rizsföldek és kókuszpálmák hatalmas vidékei vagy a sivatagos, Közép-Ázsiához hasonló tájak előterében – újra és újra elismételve nekik: „Az árja büszkeség és a kötelességtudó, szenvedélymentes, harcias tett, amelyet ősi bölcsek és énekmondók hagyományoztak számotokra – Krishna Úr fenséges dala¹ –, ez a mi üzenetünk.” Majd, a szanszkrit iratok örökkévaló szavai mellett, a Mein Kampf-ból és a Huszadik század mítoszából idézett.

Emlékezett arra is, hogy minden alkalommal, mikor a barna tömeg éljenezte őt – az a barna tömeg, melynek soraiban néhány világosabb, tökéletes árja vonásokkal bíró arc mindig tanúsította az északi hódítók, a szanszkritul beszélő India felépítőinek ősi vérét – a nagyszerű német dal, az „és holnap az egész világ” jutott eszébe, s büszke volt arra, hogy a maga különös módján, de hozzájárult ama álom beteljesüléséhez, melyre utalt.

Mostanra a dicsőséges álom valóban csak egy álomnak bizonyult – vagy legalábbis ő akkor ezt gondolta. Egy romokban álló kontinens felé fog hajózni hamarosan, sőt, egy olyan kontinens felé, ahol a Sötét Erők maradnak hatalmon, Isten tudja még milyen hosszú ideig.

Visszagondolt a békés otthonra, ahol oly sok évet töltött – a macskáira az árnyékban fekve, a hatalmas virágosládákban, a teraszon vagy szobájának hűvös padlóján, a ventillátor alatt, az ölében vagy az ágyában. Hol voltak most ők mindannyian, azok a kedves macskák, akiket Kalkutta utcáin talált, befogadott, etetett és kényeztetett? Legtöbbjük már halott (két, egymást követő hulláma is volt a „macskabetegségnek”, mielőtt távozott), kettő közülük, a barsonyos Sadhu és Lalu, egy nagy, sárgacsíkos állat, még mindig ott volt, abban a két szobában, Heliodóra legbizalmasabb barátja és munkatársa gondjaira bízva. A többit, körülbelül húszat viszont el kellett ajándékoznia. Heliodóra meggyőződött róla, hogy valamennyiüknek jó sora lesz. De ki tudná valaha is annyira szeretni őket, amennyire ő tette? Látni fogja-e még bármelyiküket is, ha egy nap visszatér? Valami mélyen belül azt súgta neki, hogy nem.

Akkor miért megy egyáltalán el, hátrahagyva mindent, ami oly sok évig élete része volt? Mit fog tenni Európa romjai között? Miben bízik, mit találhat ott, ami megéri azt, hogy elszakad mindentől, csak hogy ezt a valamit megkeresse? E kérdésre Heliodóra maga sem tudott válaszolni. Tudatos énjének fogalma sem volt róla, mi készteti távozásra, ám egy nála sokkal hatalmasabb Valami így akarta, Valami, amelynek csupán része volt, s ő engedelmeskedett neki, ahogy az ujjak, a könyök, a lábfej és valamennyi testrész engedelmeskedik az agynak. A nagy, kollektív Énből származott a késztetés, amelybe aprócska egyéniségét már évekkel korábban beolvasztotta, e kollektív Éntől, amely mellett, bármit is tett, kitartott. Nem is választhatta az engedetlenséget, hiszen a nagy, kollektív Én saját énje volt. Azért hajózott haza, hogy átélje a vereség borzalmát a többiekkel, összes ismeretlen bajtársával együtt, akik még mindig osztoztak Hitler-tiszteletében, velük, akiket diadalok csúcsán sosem látott, ahogy nem látta megszentelt Vezérüket sem, aki az ő vezére is volt. És semmi, még egy békés otthon, a kedves Sadhu és a többi, ölében fekvő és ott doromboló macska sem tarthatta őt vissza.

Megszólalt egy sziréna, Heliodóra pedig megborzongott. Így hát tényleg útnak indul! De hová? Hirtelen, az elvesztett háború összes keserűségével együtt eszébe jutott egy hat hónappal korábbi újságpapír fejléce, melyre egyetlen pillantást vetett a vasúti kocsiban, s amely azt írta: „Berlin maga a pokol.” Érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek, a teljes kétségbeesés könnyei. Mégis mennie kellett.

A Nap mostanra már alászállt, az öböl vize pedig az aranyló fény ragyogásában tündökölt. A sziréna hangja még egyszer átjárta széltében-hosszában, s a hajó útnak indult. Heliodóra a felső fedélzeten maradt, tekintete nem mozdult a visszahúzódó partvonalról. Aranybarna fürtjei, melyeket összekuszált a szél, magukra öltötték az est izzásának tüzes, vörösessárga árnyait.

* * *

Amikor végül lesétált, egy kitöltendő nyomtatványt nyomtak a kezébe. 1945 végén az űrlapok kitöltése igen fáradságos, s oly szükségszerű tevékenység volt, mint az evés és ivás. Heliodóra átfutotta a megszokott sorrendben lévő, megszokott szavakat: név, családnév, születési hely és idő, foglalkozás, vallás stb. Nem tudta, nem kérdezte és nem is törődött vele, miért van szüksége valakinek ezekre az információkra. Ám a „vallás” pontnál megtorpant. Ez lehetőséget nyújtott az ellenszegülésre, hónapok óta az elsőre, mely hivatalosan az útjába került. Kihívás volt ez harcias szelleme számára a kollektív vereség ellenére is! A „vallás” szó mellé merészen odaírta: „nemzetiszocialista”, majd miután az űrlap többi részét is kitöltötte, arcán a keserű elégedettség mosolyával visszaadta.

Egy órával később az irodába kérették, s ott egy egyenruhás angol elé állították. Azután megkezdődött a párbeszéd:

- Ön töltötte ki ezt az űrlapot? – kérdezte a férfi, miután kereszt- és vezetéknevén szólította.

- Én.

- És mi ez a vicceskedés itt? – mutatott az angol a hit kimondhatatlan nyilatkozatára.

- Egyáltalán nem vicc – válaszolta a nő annak pimaszságával, kinek már nincs vesztenivalója –, valóban ez a vallásom.

- Ez egyáltalán nem is vallás, hanem a bűnözők legbaljósabb társasága, mely valaha is létezett!

- Ebben az esetben tekintsen engem is „baljós bűnözőnek”, mivel büszke vagyok rá, hogy Adolf Hitler legjelentéktelenebb tanítványa lehetek, bárhogy is végződött ez az átkozott háború – felelte Heliodóra a megingathatatlan meggyőződés eltökéltségével.

- Komoly bajba is taszíthatnám, de nem fogom – válaszolta az élelmezési tiszt, vagy bárki is volt ez az egyenruhás – maga még csak nem is német, sőt, nem is volt Európában ezek alatt az évek alatt, úgyhogy nem tudja, mit beszél.

A férfi nem hallotta, vagy úgy tett, mintha nem hallaná az elszánt nő kitörését:

- Ó, de igen, nagyon is tudom! És bárcsak lenne rá lehetőségem, hogy be is bizonyítsam!

A férfi darabokra tépte a nyomtatványt, majd a papírkosárba dobta, és egy újat nyújtott át neki.

- Most töltsön ki még egyet, kérem, és hagyja ki azt a szót. Írjon bármit, csak azt ne...

- Nos – válaszolta a nő dacosan – akkor most azt fogom írni, hogy „napimádó”, vagyis az Élet tisztelője. Az én szememben ez ugyanazt jelenti. Jelképünk nem véletlenül az örökkévaló Szvasztika, a Napkerék.

Miután távozott az irodából, visszatért a fedélzetre, és az elveszett háború gondolata újra megkísértette.

* * *

A hajó zsúfolásig telt olyan emberekkel, akik örültek, hogy megnyerték a háborút, és örültek, hogy hazafelé tarthattak: nyugodt angolok a családjukkal együtt, és brit katonák Indiából, Burmából és Malajziából. Az utasok közt akadt néhány indiai is, ám ők éppen annyira készen álltak felszólalni bármilyen diktátor ellen, különösképp pedig Adolf Hitler ellen, mint bárki más. Egy legyőzött Németország, amelyet többé nem tekinthettek hasznos szövetségesnek a „brit imperializmussal” szemben, úgy tűnt, nem érdekli már őket. Heliodóra felidézte a lelkesedést, amellyel Indiában fogadták a dicsőséges 1940-es évben a menetelést Dunkerque-ig, s rosszullét fogta el az átlagos emberi lény hatására, aki mindig a győztesek oldalára áll, mindig készpénznek veszi a győztes propagandáját, mintha az lenne az egyetlen igazság, semmi más okból, csupán azért, mert éppen a győztesek hirdetik. Ilyen embereket talál majd Európában is, még Németországban is, ha sikerül eljutnia oda? Talán még azok közt is, akik a Führert dicsőítették a hatalmas pártgyűléseken? Értük hagyott hátra mindent, még a macskáit is?

Lehangolt volt, alig szólt valakihez. Napközben az egyik sarokban ült, a hallban, egy, az állatok védelméről szóló könyv írásába temetkezve. Semmi nem döbbentette meg annyira, mint a kontraszt az úgynevezett „háborús bűnök” és „háborús bűnösök” körül kialakult, végeérhetetlen felhajtás, és a közöny között, mellyel a „tisztességes emberek” a tudatlan négylábú állatokkal szemben elkövetett mindennapos borzalmakhoz álltak, melyet a táplálkozás, luxus, sport és tudományos kísérletek nevében követtek el. Ha többezernyi csodálatos, egészséges állat kínzása és megölése elfogadható volt „emberi lények (köztük jónéhány beteg) megmentése” érdekében, akkor bizonyosan eltörölhető a föld színéről néhány ezer vagy akár millió veszélyes szabotőr és ezek szimpatizánsai egy jobb emberiség védelmében, e háború során annak puszta túléléséért harcolva az egész világ egyesült dühe ellen. Gyűlölte ezt a világot, amely együttérzésért mert folyamodni a „szegény” zsidók érdekében, az élveboncolással és a mészárszékekkel azonban képtelen volt leszámolni. S mikor az egyetlen Államra gondolt, mely megtiltotta az egyiket e borzalmak közül, s melynek ihletett Vezére – aki a Nyugat egyetlen vegetáriánus vezetője is volt – a másik eltörléséről is álmodott, keserűséget érzett. Ez az Állam most romokban hever, isteni Vezére pedig halott.

Azután valaki bekapcsolta a rádiót, és vagy valami jazz zene vagy valamilyen bugyuta amerikai szerelmesdal csendült fel, a csúnya, unalmas világ tipikus megnyilvánulásai, amelybe Heliodóra alámerült. Esetleg valami még rosszabbat hallott: a szövetségesek szponzorálta műsort, amelyben az olyan kifejezések, mint „a német nép szisztematikus nácitlanítása és újranevelése” vagy „Németország fokozatos reintegrálása a keresztény és demokratikus nemzetek közé” hangzottak el vezérmotívumként újra és újra. E kifejezések hallatán Heliodóra lényének minden idegszála megfeszült a felháborodástól.

Késő éjjelig, míg a többi utas a társalgóban maradt, ahol kártyáztak, zenét hallgattak vagy beszélgettek, a nő, akit a kalkuttai macskák titokzatos nyelvükön „Kétlábú Istennőnek” neveztek, a fedélzeten a korlátnak támaszkodva állt, arcába szél fújt, szemei pedig vég nélkül fürkészték a csillagos eget és a mély, sötét tengert:

“Les deux goufres ne font qu’un abîme sans bornes

do tristesse, de paix, et d’eblouissement . . .”²

A francia költő verse³ járt a fejében, miközben belélegezte a végtelen térség komoly ünnepélyességét. Közben egy ember nélküli világra vágyott, egy világra, amelyben sivatagok és dzsungelek vannak, emlősök, madarak és hüllők lakoznak, visszahódítva a területeket, melyeket az úgynevezett „civilizáció” elbitorolt, olyan világra, ahol nagy, csíkos macskafélék élnek, folyók és tavak vizéből isznak, melyek pálmafák és óriási páfrányok alakját tükrözik a holdfényben, s amelyben az egész emberi történelem csupán egy minden nyom nélkül, örökre tovatűnt dolog lenne.

“Tels le ciel éclatant et les caux vénérables

dorment dans la lumière et dans la majesté,

comme si la rumeur des vivants misérables

n’avait jamais troublé lour rêve illimité . . .”⁴

De nem az „élők”, hanem csupán az ember volt az, akit Heliodóra szívesen eltüntetett volna a bolygó felszínéről. Az „élőket” összességében szerette. Ők nem voltak felelősek a második világháborúért, sem pedig a szövetségesek „újranevelési” terveiért. De az emberi faj elpusztítása – a tenger hangja a csillagok alatt, a szélfúvás, a fák zúgása a viharban, egy párját hívó nősténytigris kiáltása a magas fűben, és semmi más – volt az egyetlen elfogadható lehetőség számára a Harmadik Birodalom, vagy ahogy ő hívta, „a nyugati árja emberiség erőssége és reménye” elpusztítását követően. A kompromisszum legkisebb szikrája sem élt benne.

Ám a tenger és a csillagok, a távoli sivatagok és dzsungelek s az üvöltő széltől sodort porfelhők az emberi városok romjai felett – a szövetségesek városai felett csakúgy, mint azok felett, melyeket éppen az ő bombázóik változtattak hamuvá – sajnos nem ezek voltak a kizárólagos valóság. Még ha a rádiókészülék néma is maradt, még ha a fedélzeten éppen nem is látott egyetlen brit katonát vagy az aktuális eseményeket megbeszélő utast sem, Heliodóra tudhatta, mi vár rá a háború utáni Európában. Természetesen senki nem lenne képes „újjánevelni” őt, aki a hitlerizmushoz saját akaratából jutott el, teljes tudatában annak, hogy mit tesz. Most viszont szemtanúja lett ezrek lassú visszahullásánaknak abba a sivár hiedelembe, amely az „ember” – az unalmas átlagember – körül alakult ki. Ehhez tartozott a „tűrő humanizmus”, az a hit, melyet őszintén megvetett. Tanúja lett azok fokozatos süllyedésének, akik egy napon a felsőbbrendű emberek kontinensét alakíthatták volna meg. Mindezek most az erőtlenségbe hanyatlottak.

A kétségbeesés határán állt. Csupán a halovány remény, hogy egy napon majd láthatja a Jaltában tanácskozókat és támogatóikat, mindazokat, akik akkor, 1945-ben olyannyira örültek „győzelmüknek”, még az övénél is rosszabb helyzetben, volt az egyetlen érzés, mely megakadályozta, hogy a tengerbe vesse magát.

* * *

Ám a kétségbeesés nem minden: a hűtlenség még rosszabb volt. Heliodóra napról napra egyre jobban érezte, hogy távolabb kerül a nemzetiszocialista ortodoxia egyszerű, egyenes ösvényétől, melynek egyik alapelve az volt, hogy soha ne kritizáljunk semmit, amit a Führer tett, mondott vagy írt. Még ha csak magányos gondolatai titkaként is, de ilyen kérdések felmerülése nem szabadna, hogy bekövetkezzen egy jó, s különösen egy olyan egyszerű tanítvány esetében, mint ő (aki „nem is német”, ahogyan azt az egyenruhás angol mondta, mikor széttépte írott hitvallását).

Ahogy órák hosszat a korlátnak dőlve állt a fedélzeten – olyan messze a jazz zenétől és a BBC beszámolóitól a szövetségesek „nácitlanítási” erőfeszítéseiről, amennyire csak tudott – problémák nyugtalanították, problémák, melyekre úgy tűnt, nincs megoldás, abban a pillanatban, ahogy többé nem fogadjuk el Adolf Hitler szándékait akadékoskodás nélkül. Például miért támadta meg a Führer Oroszországot, mikor nagyon is jól tudta, milyen nehéz Németországnak egyszerre kétfrontos háborút vívni? Emlékezett rá, erre az volt a válasz, hogy titkos brit küldöttek sikeresen izgatták Sztálint Németország ellen. Egy újságcikkből származott ez az információ, melyet régebben olvasott. Oly egyszerű magyarázata volt az egésznek: Sztálin felesége zsidó, testvérei pedig fontos szerepet játszottak a szovjet politikában. Hogyan is tudott volna így ellenállni a világzsidóság szolgálóitól származó javaslatoknak a háborús időkben? Ha Németország nem támadta volna meg őt, ő támadta volna meg a németeket... Molotov követelései az 1940 novemberi berlini megbeszéléseken mindenképpen eltúlzottak voltak... s a háború Oroszországgal elkerülhetetlen volt... Ám ekkor, egy másik kérdés merült fel benne könyörtelenül: Miért nem küldött a Führer néhány ezer ejtőernyőst Angliába rögtön a Dunkerque-i visszavonulást követően? E visszavonulás során miért parancsolta előretörő csapatainak, hogy tartsanak tíz kilométeres távolságot előörseik és a visszavonuló brit hadsereg között? Nyivánvalóan a legjobb dolog az lett volna, ha legyilkolják az egész Brit Expedíciós Haderőt, nemde? Heliodóra nem volt hadvezér, de tudta, hogy mindenki ezt tette volna. Miért nem választotta a Führer a legegyszerűbb – az egyetlen – utat a győzelemhez? Hiábavalóan gyötörte elméjét, hogy ráébredjen vagy megfelelő igazolást találjon valamennyi döntésére, melyet képtelen volt megérteni. S egyszerre rájött, milyen messzire is jutott már a lázadás útján. Gyűlölte magát, hogy többé nem volt képes elfogadni a Führer akaratát és szavát azzal a bizalommal, amely egykor jellemezte, a háború alatt és előtt – a vereséget megelőzően, mely most már egy örökkévaló tény volt, vagy legalábbis számára annak tűnt.

- A zsidók rabszolgáinak sikerült belőlem, éppen belőlem rossz nemzetiszocialistát csinálniuk? – gondolta elborzadva – mert semmi mást nem csinálok most, mint lélekben vitázom szeretett Vezérünkkel! Én, aki nem is voltam Európában, amikor a legnagyobb szüksége lett volna ott mindannyiunkra!

Gyűlölte a Harmadik Birodalom elpusztítóit is, különösen a briteket, kiknek Adolf Hitler annyiszor és oly őszintén nyújtotta jobbját a valódi béke iránti erőfeszítésként. Annál vadabbul gyűlölte őket, minél inkább kísértette Führere áldozatának szörnyűsége.

Keserű hangulata még akkor is megmaradt, amikor a hajó a southamptoni öbölbe érkezett, s Heliodóra gépiesen követte az utasok áradatát le a hajópallón, majd keresztül a vámon a vonatig, amely Londonba vitte őt.

Hideg novemberi éjszakán érkezett meg a nagyvárosba.

1 A Bhagavad-Gíta

2 “A két örvény a bánat, béke és ragyogó fény egyetlen, feneketlen szakadékát teremti...”

3 Leconte de Lisle: A cápa (A Tragikus költemények című kötetből).

4 “Így hevertek álomban a fénylő ég és a szent vizek, ragyogva és fenségesen, mintha végtelen álmukat nyomorult élőlények zajongása sosem zavarta volna meg.”