2014. január 22., szerda

Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (V.)


Ötödik fejezet
BÉKÉS HALÁL ÉS ÚJJÁSZÜLETÉS


Sokkal több macska volt Heliodóra otthonában, mint korábban. Néhányuknak (köztük Hosszúbajusz anyjának) kölykei születtek, ám volt pár újonnan érkezett is. Sokan közülük betegek voltak, sokan meg is haltak egy friss járványnak, a „macskabetegségnek” köszönhetően. Őket hamarosan az utcáról érkező jövevények váltották fel.

Hosszúbajusz hamarosan ismét boldog macska lett. Ajka teljesen meggyógyult, miután Heliodóra bekente valamilyen kenőccsel, így most már megint nehézség nélkül tudott enni. Még a korábbinál is jobban kezdett ragaszkodni a nőhöz. Elég volt, ha Heliodóra csak ránézett, és rögtön dorombolásba fogott, majd felugrott az ölébe, ha nem volt már eleve ott. Aztán, mikor lesoványodott hátát simogatni kezdték, még hangosabban dorombolt. Valami belül elárulta neki, hogy bárhol is legyen „ő”, ott biztonság, jó étel és gyengéd törődés várja, s érintésére minden félelem eltűnik. Imádta őt, anélkül, hogy tudta vagy érdekelte volna, ki is volt a Kétlábú emlősök rejtelmes világában, annak gondjaival, háborúival és világnézeteivel egyetemben. Mindez olyan távol esett értelmétől, amennyire az angyalok és istenek dolgai túl vannak az emberi spekuláción, feltéve hogy léteznek egyáltalán angyalok és istenek.

S mégis úgy rendeltetett, hogy ne éljen hosszú ideig a nő mellett. A tápláló étel ellenére bundája nem nyerte vissza korábbi fényét, teste sovány maradt, aztán étvágya csökkeni, orra pedig vérezni kezdett. Heliodóra hamarosan felismerte rajta a „macskabetegség” jól ismert, első tüneteit, a gyógyíthatatlan kórét, mely oly sok macskáját elragadta. Nem tudta, hogy Hosszúbajusz már kóborlásai során elkapta-e vagy csak akkor, amikor visszatért, a többi beteg macskától, kiknek menedéket nyújtott. Ám rájött, hogy mi a baja, s tisztában volt vele, hogy nem tehet érte semmit. Az állatorvos már sok korábbi esetben közölte ezt. A gyógyszer, amit adott, legjobb esetben is csak késleltethette a véget. Hosszúbajusz pedig nem is vette be az orvosságot. Azonban – hogy érezze, tényleg megtett mindent, amit tudott – Heliodóra lekényszerítette torkán a felírt mennyiséget, míg a kis üveg ki nem ürült. A macska minden alkalommal kitépte magát szorításából, s az egyik sarokba futott (általában a könyvespolc alá), míg szájából el nem tűnt a folyadék íze. Nagyjából egy hét múlva, mikor Heliodóra beadta neki az utolsó kanálnyit, már nem futott el. Inkább csak könyörgő szemekkel nézett rá, mintha azt mondaná:

- Miért gyötörsz engem ezzel a szerrel, ami nem ízlik? Nem hagyhatnál egyszerűen békében meghalni?

S Heliodóra megértette. Nem adott neki több gyógyszert, hiszen úgysem tudta volna megmenteni. Ám neki adta minden szeretetét, egészen az utolsó pillanatig. Emiatt pedig macskája élete értékessé vált, még a végső időszakban is. Örök kötelék formálódott köztük, mint az Egyetlen isteni Élet két, ragyogó szikrája között, bár egyikük jobban tisztában volt isteniségével, mint a másik, ám ez nem jelentette, hogy bármennyivel is istenibb volt.

Hosszúbajusz egyre kevesebbet evett, s hamarosan még azt a kevés súlyt is elvesztette, melyet visszatérése után felszedett magára. Orra és torka folyton eldugult, egyfolytában kínozva őt, csakúgy, mint a gyűlöletes emésztési problémák, amely a „macskabetegség” egy másik tünete volt. Mégis boldogabb volt, sokkal boldogabb, mint az állandó félelem napjaiban. Túl gyenge volt már ahhoz, hogy felugorjon Heliodóra ölébe, ám csak fel kellett néznie rá, és egyet halkan nyávognia: a nő máris tudta, mit szeretne, és rögtön felvette őt, amilyen gyengéden csak tudta, hogy aztán ölében heverjen, miközben óvatosan simogatta. Erőtlen dorombolás volt a válasz, mely gyakran csalt könnyeket Heliodóra szemébe.

Egy nap, végül, mikor a szegény állat egy párnán feküdt a kosarában – a többi macska pedig szanaszét a szobában – Heliodórának úgy tűnt, mintha valami nyugtalanító hangot hallana, valami elfojtott nyöszörgést. Felkelt, s a kosárhoz lépett. Kezét gyengéden az egykor fénylő, most viszont már oly lesoványodott teremtményre tette, kinek testében erőtlen moccanást érzett. A vég kezdete volt ez? Máris? A puha, bársonyos mancsok már kihűltek, s Hosszúbajusz nehezen vette a levegőt. Végtelen óvatossággal, félve, hogy a legkisebb lökés is fájdalmat okozhat, Heliodóra a párnával együtt felemelte, és ölébe fektette, egyik kezével fejét tartotta, a másikkal pedig finoman simogatta. A fej megpróbált felé fordulni, a hatalmas sárgászöld szemek olyan vágyakozással néztek rá, amilyet még soha nem látott, s közben érezte az ismerős dorombolást – a választ szeretetére – a nyak alatt, amely már kezdett megfeszülni a közelgő haláltusában. Aztán a lábak is megmoccantak, ahogy a macska feje egyik oldalról a másikra csuklott. A nő szemét elborították a könnyek.

- Szegény, haldokló cicám – suttogta – de legalább a karjaimban haldokolsz; szeretlek téged a halálig és azon túl is!

A milliónyi kóbor állatra gondolt, akik városok és falvak utcáin halnak meg, anélkül, hogy valaha is megtapasztalhatnák az emberi szeretet érintését, a levadászott vagy csapdába ejtett teremtményekre gondolt, azokra, akik a szentségtörő kutatás bűnös emberi vágya miatt, kínok közt pusztultak el, és azokra, akiket nap mint nap lemészároltak, hogy henteshús váljon belőlük. A minden reményen túli erőtlenség borzalmas érzése, mely élete során már oly sokszor nehezedett rá, ismét elárasztotta. Az egyetlen Állam, amely az élveboncolást bűnnek tartja, a létéért harcol most az egész világ ellen. Mit tehetne ő, Heliodóra, azon kívül, hogy segít ennek az Államnak háborús erőfeszítéseiben, közvetve vagy közvetlenül, bármilyen módon, ami csak eszébe jut, és hogy segít néhány macskának és kutyának abban, hogy a félelem poklától távol éljen, majd békében végezze be életét?

Meleg kezei gyengéden pihentek a szőrös testen, amely egyre hidegebbé vált a haláltusában.

- Szegény cicám – gondolta az állatok barátja – ha lenne hatalmam az Ismeretlen felett, amely ezután jön – ha jön majd bármi is – akkor ezúttal egy jobb megtestesülésben részesülnél!

Ami Hosszúbajuszt illeti, a halál megtapasztalása nélkül nehéz lett volna megmondani, hogy mit érzett, ahogy az élet lassan elhagyta őt. Heliodórának úgy tűnt, hogy szemei, melyek már elhomályosultak, még egyszer utoljára megpróbáltak rápillantani a ködön át, amely lassan rájuk ereszkedett. Utolsó kívánsága, tudatának utolsó kifejeződése, mielőtt az „elkülönült” létezés minden érzéke – még mindig az Alvás nagy Óceánján kívül – elhagyta volna, az volt, hogy lássa „őt”, és még egyszer érezze érintését!

Így halt meg hát Hosszúbajusz, régi, békés otthonában, amely magatehetetlen kiscicaként fogadta be egy nő szerető karjaiban, aki másodszor is magához vette, kiemelve őt az éhség és félelem poklából. Heliodóra a Wellington téren temette el éjjel, egy fa tövében.

* * *

Nagyon bájos, csíkos, gyömbérszín kiscicaként született újjá Londonban, a Waterloo pályaudvar közelében, kedves és jó angol emberek, egy apa, egy anya és négyéves lányuk körében. Volt egy gyömbérszín és fehér bátyja s egy cirmos nővére is. Anyja nagy kosárban feküdt dorombolva egy öreg párnán, miközben a nő simogatta, s miközben három selymes kis macskakölykét szoptatta. A kisdedek mellső mancsaikat ritmikusan mozgatták, ahogy apró, kerek fejükkel emlőin csüngtek.

- Nem tarthatjuk meg mindhármukat, sajnos nem tehetjük ilyen időkben – mondta a nő – ám egyiküket megtartjuk, a többinek pedig megpróbálunk jó otthont találni. Rose nénike mondta is nekem, hogy szeretne egyet...
- Én is akarok egyet – kiáltotta a kis Elsie, rámutatva az apró, csíkos kandúrra –, őt akarom karácsonyra. És Sandynek fogom hívni.

Így történt, hogy Sandy náluk maradt, míg bátyja és nővére idővel Rose nénikéé, illetve a Harrington család egy másik macskaszerető barátjáé lett. Szerették és jól táplálták az ételkorlátozások ellenére is (1943 decemberében született), a házban mindenki kényeztette, különösen a kis Elsie, aki ragaszkodott hozzá, hogy ágyában (vagy legalábbis rajta) alhasson. Hatalmas macskává nőtt, éppen olyan gyönyörűvé, mint amilyen Hosszúbajusz volt, s csaknem kétszer akkorává. Mivel Harringtonéknak nem volt kertje, ám a földszinten laktak, megengedték neki, hogy naponta egyszer tegyen egy sétát, késő este, amikor már kevés volt a járókelő. Ideje többi részét leginkább a dolgozószobában töltötte, vagy Harrington asszony ölében és a kis Elsie karjaiban. A konyhában is megfordult, főként ha elérkezett az étkezés ideje. Boldog volt, amennyire csak egy „gondozott” macska lehetett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése