Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (IV.)

Negyedik fejezet

A NAGY KALAND

A lefelé vezető harmadik lépcsőfokon Hosszúbajusz megtorpant: elhelyezkedett a lépcső közepén, éppen úgy, ahogy korábban az ablakpárkányon ült, mellső mancsait kinyújtotta, fejét felemelte, felnézett a holdra, majd kecsesen lehajtotta, és lepillantott a sötét, csendes udvarra. Ki tudja, talán nem is ment volna le oda – legalábbis nem ma éjjel – ha nem történik valami.

Hirtelen Heliodóra magas, fehér alakját vette észre, ahogy a terasz mentén a csigalépcső felé tartott, egyenesen felé, és őt hívta:

- Cicám! Gyönyörűségem!

Biztosan azt szerette volna, hogy visszatérjen, érezte, hogy valami szokatlan történik, valami tragikus, valami helyrehozhatatlan, s ezt próbálta megakadályozni. Most már látta, hogy a gyönyörű macska a harmadik lépcsőfokon ül, mint egy szfinx a holdfényben. Nem tudta megállni, hogy egy pillanatig ne csupán csodálja őt. Ez a közönséges kóbor macska, akire éhező kölyökként talált rá immár több mint másfél évvel ezelőtt, csodálatos volt. Bizonyos szempontból kár lett volna megzavarni, akarata ellenére visszahívni (nála jobban senki nem tudta, hogy a macskák saját akarattal rendelkeznek), kiragadni őt a foszforeszkáló fényből, melyet, úgy tűnt, nagyon élvez. És mégis... ha belegondolt, hogy tényleg lemegy, eltéved, és a kényelem és biztonság hónapjai után ételét a kukákban kell megkeresnie, ahogyan anyja is tette egykor, ez kétségtelenül rosszabb lenne, mint erőszakkal kiragadni holdfényes merengéséből. Így hát tovább lépdelt felé, eltökélten, hogy megragadja és visszaviszi őt magához.

Először még egyszer hívta, bevetve legelbűvölőbb hangját, a hangot, melyre válaszul oly gyakran felelt nagy, kerek fejével hozzátörleszkedve és dorombolva. Ezúttal viszont, bár hallotta az édes hangot, nem mozdult, s nem is dorombolt. A kétlábú teremtmény beszédének lágy hangvétele, amennyire csak vissza tudott emlékezni, macskaszerű öntudatában mindig is azzal kapcsolódott össze, melyet benső késztetése hatására éppen most kívánt elhagyni. Hallgatni a hívásra és visszafordulni azt jelentette volna, hogy lemond az új életről a holdfényben és a szabadságról egy ismeretlen föld mérhetetlenségében.

- Cicám! Gyönyörű cicám! Doromboló bársonyom! – ismételte a hang újra és újra.

A kerek, fényes fej felnézett az ismerős, kétlábú alakra. A szavak teljesen megbűvölték. És ha Heliodóra csak nyugodtan állt volna, ki tudja, talán a macska lassan felkelt és visszasétált volna, a mélységes késztetés ellenére is, vissza szeretett otthonába. Ám türelmetlenségében, hogy megakadályozza pusztulásba rohanását, tovább közeledett felé, kilépve a keskeny lépcsőfordulóra, majd előrehajolt és karjait a holdfényben fürdő macska felé nyújtotta. Hosszúbajusz váratlanul felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, lerohant a csigalépcsőn, mintha pánikba esett volna. Heliodóra néhány lépcsőfokon át üldözte, de hamarosan megállt. Tudta, hogy nem érhetne utol egy macskát, különösen Hosszúbajuszt nem, így nem is próbálkozott vele.

Sokáig ott maradt, áthajolva a terasz alacsony falán, a sötét udvart bámulva, ahol a macska eltűnt.

- Szegény, gyönyörű cicám – gondolta – nem tudod, hová szaladsz!

Az erőtlenség leküzdhetetlen érzése vett rajta erőt.

- Minden állatnak és növénynek megvan a maga sorsa, ahogyan minden embernek és királyságnak is – töprengett – sors, a végzet, milliónyi előző élet matematikai eredménye, melyen nem lehet változtatni. Én megtettem mindent. Most hát menj utadra, szegény, szőrös szfinxem! Menj, ha menned kell, élj és tanulj, ahogy mindannyian tesszük!

Hirtelen eszébe jutott, hogy a háború balszerencsés fordulatot vett – már 1943 szeptembere volt – és arra a sok ezernyi nőre és férfira gondolt, akiknek ereiben északi vér folyt, s mégis a nemzetiszocialista Németország ellenségei voltak, akik szintén „útjukra mentek”, a kárhozat útjára, nem hallva meg a Führer hívó szavát. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy a teljes erőtlenség érzése ismét magával ragadta.

Azon az éjszakán, sok-sok hét után, Sadhu ismét odajött hozzá, kinyújtózott mellette, és csak dorombolt egyre, míg Heliodóra simogatta. Ám a nő közben szegény Hosszúbajuszra gondolt, aki a sikátorokban kóborolt, folyton csak távolodva békés otthonától, rémálomszerű végzete felé tartva. Aztán a mérhetetlenül átfogóbb világ-tragédia járt megint a fejében, melyet ugyanúgy nem volt képes megakadályozni, és képtelen volt elaludni.

Hosszúbajusz, kezdetben legalábbis, nagyon boldog volt. Ahogy elérte a lépcső alját, valami zajt hallott, megijedt, s elrejtőzött egy halom üres doboz mögé az udvar egyik sarkában. Hamarosan azonban rájött: „hamis riasztás” volt, és előbújt. Az udvar kapuját zárva találta, azonban felfedezte, hogy alsó részén egy deszka hiányzik. Átkúszott a hasadékon, végigszaladt a folyosón, mely az utcára vezetett, balra fordult, s egy másik, nem kevésbé széles térségre érkezett, a Dharmatala utcára, ahonnan másfél évvel ezelőtt Heliodóra egy vézna, éhező macskakölyköt hozott magával. Hosszúbajusz át akart szaladni rajta a szemközti járdára, ám egy gyorsan érkező autó láttán meggondolta magát. Nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna autót (vagy bármilyen más járművet), így természetesen megrémült. Beszaladt egy sötét sikátorba, elhaladt a lejáró mellett, ahol egykor oly kétségbeesetten nyávogott, válaszul anyja hívására, s elhaladt a ház mellett is, melynek hátsó udvarán, egy tehénistállóban meglátta a napvilágot öccsével és két kishúgával együtt, egy éppen olyan éjszakán, mint ez. Mikor észrevette, hogy nem fenyegeti veszély, kicsit lassított, ám továbbra is viszonylag sietve kocogott végig a sikátoron. Bundája fehér foltjai fehérebben csillogtak, mint korábban bármikor, a sötét részek fényes feketesége pedig csak kiemelte ezt, ahogy átsuhant a holdfény pászmáin. A szeptemberi¹ levegő hűvös és édes illatú volt, az itt-ott elszórt hulladékhalmok ellenére. A fák és a fű illata, melyet a szél a távoli Chowringhee fasor és a Maidan felől hozott, a füstölő illata, mely egy ház nyitott ablakából vagy egy még be nem zárt boltból (ahol néhány rudat égettek Lakshmi Istennő vagy az elefántfejű Ganésa durván kidolgozott képmása előtt) származott, maga a föld illata győzedelmeskedett minden más bűz felett. Hosszúbajusz pedig a jólét, erő és az erősödő élet élményét tapasztalta meg, ahogy tovább lépdelt – szabadon! – az Ismeretlen felé. Olyan érzés volt ez, melyben nem volt része a védett élet hosszú hónapjai alatt Heliodóra otthonában vagy ölében. Útja során láthatott volna jó néhány lesoványodott macskát, olyanokat, amilyen egykor anyja is volt, akik halszálkáért vagy némi, rohadó banánhéjak és más szemét alá temetett romlott rizsért kotorásztak a szemeteskukákban. Ám nem vett tudomást róluk: a macskák bizonyítottan individualisták, és még napoknak – sok napnak – kellett eltelnie ahhoz, hogy e nyomorult teremtményekkel kelljen versengenie az életért való küzdelemben.

Szabad volt, miközben beszippantotta a holdfényes éj hűvös levegőjét, és a legkevésbé sem volt éhes. A kedves Heliodóra és csendes, otthonos lakhelye teljesen kiröppentek fejéből.

* * *

Csak ment és ment, áthaladt egy széles utcán, majd beosont egy arra merőleges sikátorba. Azután valahonnan hirtelen halszagot érzett (arrafelé járt, amit a kétlábúak Újpiacnak neveztek). Ez az illat tetszett neki, és először, mióta elhagyta a Wellesley utcát, ahol Heliodóra lakott, egy emlék derengett fel benne korábbi otthonáról: egy tányérnyi főtt hal, s mellette egy adag sűrű tej, mely csak rá várt. Miután felfalta a halat, a krémes tejet kezdte lefetyelni. (Heliodóra általában rizzsel kevert halat adott macskáinak, de néhányuk, mint például Sadhu, Hosszúbajusz és még néhányan pár hét után válogatósak lettek, úgyhogy csak magában ették meg a halat. A nő pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy ne tegyen eleget kívánságuknak.) Ám ez csak egy halványuló emlékkép volt. Hamarosan valami más kötötte le Hosszúbajusz figyelmét, valami vagy talán inkább azt kellene mondanunk, valaki, merthogy egy fiatal nősténymacskára figyelt fel, aki feleakkora volt, mint ő, ám roppant bájos: karcsú, ruganyos járású és oly fekete, mint a holdtalan éjszaka. Szemei halovány, áttetsző sárgák voltak, mint a párducéi.

Nyugodtan és csendesen üldögélt egy ajtó előtt. Ám ahogy Hosszúbajusz közelebb ért, mintha nyávogott volna egyet halkan, a nyávogás pedig azt jelentette. „az éjszaka csodás, és itt vagyok!”

Nem ez volt az első alkalom, hogy kiszemelt magának egy nőstényt, hiszen sok volt közülük Heliodóránál is, egyet-kettőt pedig igen bensőségesen is megismert közülük – egy tizennyolc hónapos kandúr már nem kölyök többé! De ez volt az első alkalom, hogy egyedül volt egy cicalánnyal a holdfényben. (Legnagyobb hátránya régi otthonának éppen az volt, hogy soha nem lehetett egyedül. Egyszerűen túl sok macska volt ott, így nem volt lehetőség az egyedüllétre. Hosszúbajusz viszont – ahogy az összes macskaféle – veleszületett kedvelője volt a magánynak és a szabadságnak.)

Odasétált a kis feketepárduchoz, aki hívogatóan nézett rá, legalábbis neki úgy tűnt. Ám mielőtt odaérhetett volna hozzá, a cicalány felpattant és elszaladt. Hosszúbajusz rögtön üldözőbe vette. A két kecses árny éppen arrafelé száguldott, amerre a kétlábúak által Újpiacnak nevezett hely terült el, át az előtte lévő téren, a Lindsay utca és a Chowringhee fasor mentén, a hatalmas „Maidanra.” Ó, micsoda remek hely volt ez a kalkuttai Maidan! Fű borította, fű mindenütt, és vég nélkül nyújtózott minden irányban.

Hosszúbajusz utolérte szíve hölgyét, s megpróbálta tarkójánál fogva a földre szorítani. Ám a nősténynek sikerült kibújnia a szorításból – a macskahölgyeket nem olyan könnyű leteperni! Néhány lépést odébbszaladt, aztán... félreérthetetlenül a sürgető kérés hangján nyávogott, és a fűbe gurult, Hosszúbajusz elé, mintha azt mondaná: „Gyönyörű vagyok, kívánatos vagyok, jöjj!” „Prrrrr!” felelte Hosszúbajusz, és jött. A miniatür feketepárduc a hátán feküdt, Hosszúbajusz pedig megnyalta hasán a puha szőrt. Ám ebben a pillanatban a kacérkodó lánymacska felugrott, és elszaladt, csak hogy nagyjából húsz yarddal távolabb megálljon, s megint a fűbe fetrengjen, szerelmét szólongatva – s aztán ismét elmeneküljön, mikor a másik éppen rá akarná vetni magát. Végül azonban – sok-sok sikertelen ugrás, és egyre hosszasabb kóborlás után a holdfényben – Hosszúbajusznak sikerült leküzdenie színlelt ellenállását, és magáévá tette őt, távol a várostól és éjszakai híreszteléseitől, távol a többi macskától, ahogy a kétlábú fajtától is, a füves „Maidan” kellős közepén, a fényes, kerek Hold és az alig látható csillagok alatt. Megfeledkezett magáról, és ő – a fekete, bársonyos párducka – is ugyanígy tett. Egyéniségük egy időre megszűnt létezni, s Hosszúbajuszban az örök Férfi-Macska, mindenek Ura és Teremtője, a nőstényben pedig a társ-örökkévaló, szfinx-szerű, sötét Macska-Anya, minden Élet Úrhölgye egyszerre egyesítették ellentétes tulajdonságaikat, és tudatossá tették kettős Istenségüket, ahogyan azt már évmilliók óta tették. Az isteni szikra, a teremtő Villám még egyszer átvillant bundás testükön, s a mindennapi csoda bekövetkezett: élet támadt a nőstény méhében. Hatvanöt nappal később két, három vagy négy kiscica fog küzdelemre és nyomorúságra születni, és a kalkuttai kóbor állatok borzalmas életét fogja élni. Az éhségen és félelmen kívül semmi mást nem ismernek majd, nem ismerik meg a szeretetet sem, leszámítva azt a néhány hetet, míg szerencsétlen anyjuk táplálja majd őket. És mégis, beteljesítik a célt, melyet az isteni Macska jelölt ki számukra az örökkévalóságból: mindennek ellenére egy generációval tovább viszik a macskaságot, megőrizve annak maradandóságát.

* * *

Hosszúbajusz az árokban ébredt, ahol az éjszaka hátralévő részét töltötte, kimerültségében mély álomba merülve. Nyújtózkodott, és felkelt. Biztosan sokáig aludt, mivel a nap már forrón tűzött. Megéhezett, ám a közelben semmi ehető nem volt, sem egy egér, egy vakond, még egy gyík vagy csótány sem. Természetesen megpróbálhatott volna visszatérni a jólét otthonába, ahol az első hat héten kívül egész életét töltötte. Biztosan rengeteg friss hal várta volna ott, és egy kényelmes öl, ahová lefekhet, mikor pihenni akar, és mikor szeretné, hogy simogassák. Még biztosan visszatalálna oda. Ám a jólét otthonának falai vannak, ő pedig még csak most kezdte megízlelni a határtalan tér vad életét, az igazi életet. Szelíd macskaságának belső hangja így szólt hozzá:

- Menj vissza!

Ám a benne élő kóbor macska így felelt:

- Ne! Menj tovább! A világ hatalmas, és kalandokkal kecsegtet!

Szelíd macska-tudata alig négyezer évvel ezelőtt éledt fel benne, ám vad macskasága százszor vagy talán ezerszer is idősebb volt, ezért hatása sokkal erősebben érvényesült. Hagyta, hogy ez utóbbi vegye kezébe életét, és lassan sétálni kezdett, látszólag cél nélkül, ahogyan a szabad macskák teszik, ahogyan az ősei törtek át a magas füvön és bozóton azokban a napokban, mikor még nem volt egyetlen kétlábú emlős sem a földön.

Az utcán sétált, mely Kidderpurba vezetett – hogy meddig? Ki tudná megmondani? Csak ment és ment, de nem talált semmit, amit megehetett volna. A nap egyre forróbban tűzött. Hosszúbajusz pedig egyre erősebben érezte az éhség kínzó gyötrelmét. Ugyanakkor fáradni is kezdett, alig tudta már felemelni mancsait. Végül lefeküdt a fűbe az út mellett, hogy pihenjen egy kicsit. Ha Heliodóra ebben a pillanatban arra járt volna, és karjaiba vette volna, akkor minden ellenállás nélkül hagyta volna, hogy visszavigye régi otthonába, s kétségtelenül egész úton dorombolt volna neki. Talán meggondolja magát, és mindezek után mégiscsak haza fog sétálni. Annyira éhes volt! Egy ideig azonban csak a fűben heverészett. Soha életében nem gyalogolt még ennyit, így hát mancsai és izületei sajogtak. Mindjárt elindul visszafelé, csupán még néhány percet vár, míg jobban nem érzi magát.

Ám ekkor három-négy gyerek tűnt fel – tíz-tizenkét éves fiúk –, akik épp arrafelé sétáltak. Szinte biztosan nem vették volna észre a fűben fekvő Hosszúbajuszt, ha ő, a romlott világ felőli teljes tudatlanságában elő nem jött volna rejtekéről, hogy felhívja magára figyelmüket. Éhes volt, és az utóbbi hónapokban a kedves és szerető Heliodórán kívül egyetlen más kétlábút sem ismert. Kiscicakorának félelmeit és szenvedéseit már rég elfeledte, ezért a kétlábúakat általánosságban segítőkész teremtményeknek tartotta. Látta, hogy a gyerekek egyre közelebb érnek, és nyávogott egyet. Halk, diszkrét miákolás volt ez: „Kérlek, adj valamit ennem!” Ezt hallván az egyik fiú (egy veszélyes ivadék, ahogy szinte mindegyikük az) így kiáltott:

- Á! Egy macska!

Majd felkapott egy éles követ, és Hosszúbajusz felé hajította. A fájdalom éles sikolya követte az esdeklő és barátságos miákolást. A kő a macska tarkóját érte, és mély sebet ejtett a fényes bundán. A kölykök röhögtek, ahogy Hosszúbajusz – a kétlábúak megítélésében immár bölcsebb macskaként – menekülőre fogta, ahogy csak a lábai bírták. Bárhová is ment, jó ideig vércseppek árulkodtak útvonaláról.

A boldog kis szobában, ahol éppen a többi macskát etette, Heliodóra Hosszúbajuszra gondolt, azért könyörögve, nehogy bántódása essen. Távozása óta mindig ő járt az eszében, s ahogy felidézte a legtöbb emberi lény – legalábbis az alsóbbrendű fajok – érzéketlenségét és kegyetlenségét az állatok iránt, ezredszer is az az ima hagyta el ajkait, amelyet már kora gyermekkora óta címzett a mennyei hatalmaknak:

- Bánj úgy az emberekkel, egyénileg és közösségileg is, ahogyan ők bánnak az állatokkal, sújts le azokra, akik bántják őket, kínozd azokat, akik kínozzák őket, öld meg azokat, akik megölik őket. Teljesítsd be isteni bosszúdat azokon, akik elnézik az ártatlan életek – fenevadak és fák – elleni bűnöket, akár jóváhagyólag, akár közönyösen. Segíts abban, hogy igazságod eszköze lehessek!

* * *

Hosszúbajusz napokig vérző nyakkal kóborolt. A seb egyre jobban fájt. Nem tudta nyalogatni sem, és egyfolytában legyek ültek rajta, ami rettentően aggasztotta. Ezen felül pedig állandóan éhes volt.

Most már, amennyire csak tudta, elkerülte a Kétlábúakat. Elszaladt, s egy kordé vagy autó alá, két ház között húzódó kanálisba, fákra, lépcsőházakba vagy háztetőkre rejtőzött előlük, ha éppen volt egy elérhető a közelében, aztán onnan átugrott más tetőkre, míg egy hasadékot nem talált, ahová becsusszanhatott. Ez történt mindig, amint megpillantott egyet közülük, akiről úgy tűnt, hogy feléje tart. Hamar megtanulta azt is, hogy a fiatal ördögök még rosszabbak, mint az idősebbek. Azonban ez a különbségtétel nem volt mindig megbízható. Jobb volt egyszerűen elkerülni az egész, szörnyűséges fajtát, és étel után kutakodni az éjszaka csendjében, amikor legtöbb képviselőjük mélyen aludt. Így hát, négy nappal a tragikus kalandot követően, Hosszúbajusznak sikerült besurrannia egy földszinti konyhába hajnali két és három óra között, s ott, lelökve egy lábas fedelét, annyi tejet fellefetyelni, amennyi csak éhező hasába fért. Ezután elaludt a konyha belső fagerendái és külső, hullámlemez tetőzete között, mély, álomtalan alvásba zuhant, melyet nem szakított meg az éhség gyötrelme. Első boldog alvása volt ez az éjszaka óta, mikor elhagyta Heliodóra otthonát. Ám amikor a következő éjjel előbújt rejtekéből (amelyet csak kivülről lehetett megközelíteni), leugrott az udvaron álló kukára, onnan pedig megpróbált bejutni a konyhába, ismét az ablak rácsain keresztül, az ablaktáblákat zárva találta. Mivel nem tudott bejutni, a következő napon és éjjelen ide-oda kószált, majd visszatért a konyhaablakhoz, melyet ismét zárva talált. Összevissza barangolt, míg végül talált néhány sülthal-cafatot egy szemeteskukában. A hal jóízű volt, de rothadó zöldségek, keserű rizs és más konyhai hulladék közé keveredett, félig pedig befedte a hamu. Hosszúbajusz, aki a jólét hónapjai során hozzá sem nyúlt volna ilyen ételhez, most mohón falta, és sokkal jobban érezte magát tőle.

Lassan rászokott, hogy ennivalóját kukákban és szemétdombokon keresse. Egyszer egy kedves öregember, aki egy édességbolt előtt üldögélt, magához hívta őt – „Billi, billi, billi², cicc, cicc, cicc...” – s egy kis tejet adott neki egy agyagcsészében. Szegény Hosszúbajusz érezte a finom, meleg tej illatát, de nem mert közelebb menni, noha az öreg elég ártalmatlannak tűnt. Voltak viszont más emberek is ott, köztük fiatal fiúk, akik a járdán sétáltak, s betértek a boltba is. A macska – aki most már egy sebhelyet viselt a tarkóján – emlékezett az éles kőre, a fájdalomra és a kölykök démoni nevetésére... Így hát, amilyen gyorsan csak tudott, elszaladt onnan. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy félelme erősebbnek bizonyult éhségénél – a félelem, mely a kóbor állatok mindennapi tapasztalata a városokban és falvakban, ahol az emberi lények elveszítették más teremtményekkel szembeni kötelességtudatukat, vagy talán soha nem is volt nekik. Ez az ártatlan életek átka egy embertől elnyomott világban, ahol az ember legtöbbször démon.

Néhány héten belül, ahogy a legtöbb kalkuttai kóbor macska, ő is csont és bőr lett. Bundája, mely egykor oly sűrű és fényes volt, kifakult és csapzottá vált. Sebhelyén többé nem nőtt szőr. Ha Heliodóra látta volna, talán fel sem ismerte volna őt. Legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor egy nősténynek udvarolt, aki éppen olyan sovány és nyomorúságos volt, mint ő, s amikor magáévá tette egy háztetőn vagy egy elhagyatott hátsó udvaron, a holdfényben. Vagy talán azok, amiket öntudatlan alvásban töltött.

Ám még ennél is rosszabb idők vártak rá. Egyik éjjel fogott egy patkányt, egy nagy, kövér csatornapatkányt, a legjobb ételt, melyre hosszú-hosszú idő óta sikerült rátennie a mancsát. De egy ilyen hatalmas élőlénnyel végezni nem volt könnyű feladat. A patkány, még azután is, hogy már nem tudott futni, bátran küzdött a végsőkig, s mielőtt kimúlt, éles fogait a macska ajkába mélyesztette, s feltépte a húst. Hosszúbajusznak el kellett engednie, s a patkány a lábai előtt szenvedett ki. Ám nem ehette meg, mivel a fájdalomtól nem tudta kinyitni a száját. Alsó ajka, melyet a patkány szétmarcangolt, feldagadt. Így egész éjjel a kanálisban kellett maradnia, láztól reszketve, a halott patkány mellett, s ahogy megvirradt, megpróbálta zsákmányát rejtekhelyére, egy keskeny nyílásba, két hullámlemez „fal” közé vonszolni, egy csatornába két házsor között, melyek szinte érintették egymást. Egy „bustee”³volt ez, nem messze attól a háromszintes kőépülettől, ahol Heliodóra lakott – vándorlásai során Hosszúbajusz visszatért a közelébe, három hónappal távozása után. Ám mielőtt még sikerült volna biztonságba helyeznie a zsákmányt, egy merész kánya lecsapott rá, és elragadta tőle. Szegény Hosszúbajusz vicsorgott és fújt, de nem tehetett semmit. Visszavonult a bűzös „folyosóra”, ami legalább hűvös és csendes maradt (bejárata túl keskeny volt ahhoz, hogy a Kétlábúak bejussanak), s ott maradt egész nap, a rozsdás falhoz kuporodva, éhezve és gyötrődve.

Teltek-múltak az órák. A macska nem mozdult. Fájdalma erősebb volt, mint az éhség. Futó benyomások – erősebb-gyengébb zajok a fémes „falak” mögül, több-kevesebb fény odafentről – tudatták vele, merre jár a nap az égen, s mi zajlik közvetlen környezetében, de a fájdalom mindent felülmúló érzés volt, melyet Hosszúbajusz nem tudott sem elhessegetni, sem elnyomni. Vicsorgott, és csendben tűrt, ahogyan az állatok szoktak és azok az emberek, akik többek voltak, mint csupán emberek. Az ég színe odafent megváltozott. A fémes „falak” kezdtek lehűlni. Egy újabb este közeledett. Hosszúbajusz még mindig ugyanott kuporgott. Aztán valami szokatlan történt: jónéhány macska sétált el mellette. Elsőnek egy kövér, agresszív, csíkos kandúr, majd egy nehéz léptű, féltucat kölyökkel várandós nőstény, aztán egy újabb, egy bájos, fiatal, fekete teremtmény, aki arra hasonlított, akit magáévá tett azon az első éjszakán, a holdfényes „Maidanon”, végül még két kandúr, egy sárga-fehér, és egy, a farka hegyén és a fején lévő szürke foltot leszámítva teljesen fehér állat. Korábban még soha nem látott ilyen macskafelvonulást – s mindegyikük jóltáplált volt, nem pedig olyan szerencsétlen nyomorult, mint ő maga, kinek minden egyes csontja kiállt gubancos, hiányos bundája alól. Úgy tűnt, mindannyian egy irányba tartanak, mintha találkozójuk lenne. Miféle hely lehet az? Talán van ott étel mindennap? Vagy nem létezik ott a fájdalom? Szegény Hosszúbajusz olyan éhes volt, és feltépett, duzzadt ajka oly nagyon fájt! Mintha valamiféle új, boldog végzet vezérelné, megpróbált felkelni és követni a kiváltságos macskákat.

A keskeny átjáró, melyben haladtak, alacsony kőfalhoz vezetett, melyre korlátot erősítettek. Fel kellett ugrani, átmenni rajta, és aztán leugrani. A túloldalra vezető út felől friss fa illata érződött. Valóban, az utat mindkét oldalon újonnan megmunkált deszkák halmai övezték. Hallani lehetett a zajokat is – fűrészelés és kalapálás hangjait –, ahogy továbbmentek, noha ritkán találkoztak Kétlábú teremtménnyel, és nem láttak egyet sem dolgozni.

Hosszúbajusz már jó ideje követte a macskákat, amikor egyszercsak észrevette, hogy mindannyian rohanni kezdenek. Valahonnan a távolból meghallott egy hangot:

- Cicc, cicc, cicc, cicáim, cicák, cicák! Bársonyos szőrűjeim! Cicc, cicc, cicc!

Hosszúbajusz nem értette az emberi beszédet, mégis, ha maguk a szavak nem is, de a szavak hangzása varázsigeként hatott rá, felkavarva a tudatalatti mélyére eltemetett, rég elfeledett emlékeket. Kérdőn nézett a hatalmas, gyömbérszín kandúrra, akit sikerült utolérnie, mintha azt kérdezné tőle:

- Hová mentek mindannyian ilyen sietősen?

Időközben ismét hallották a hangot:

- Cicáim, kiscicák...

A hatalmas, gyömbérszín kandúr az örömteli vonzalom nyávogásával ugrándozott tovább, Hosszúbajusz pedig – aki felettébb járatos volt a macskák nyelvében – megértette, mit jelent ez:

- Megyünk a Kétlábú Istennőhöz! Hallgasd csak! Ő hív minket!

Szíve homályos előérzettel telt meg, ahogy átugrott az omladozó kőfalon az ösvényre, ahol a faillat még erősebb volt, végül pedig elért az udvarhoz, ahová az út vezetett. Ott, a naplemente izzásában egy magas, fehér, női alak állt, kétségkívül egy Kétlábú, ám nem olyan, mint a legtöbbjük. Nagyjából húsz macska gyülekezett körülötte nyávogva és fényes fejével lábaihoz dörgölődzve. A nagy, gyömbérszín kandúr egyenesen a vállaira telepedett! A nő lerakott eléjük két hatalmas edényt, melyekből hal étvágygerjesztő szaga áradt. A gyömbérszín kandúr azonnal leugrott, és helyet foglalt az egyiknél, egy tucat másik macskával együtt. Azután a nő egy korsóból tejet öntött néhány agyagtálba, s figyelte, ahogy a macskák isznak. Időről időre megsimogatta valamelyiküket, vagy felemelt egyet (amelyik már végzett az evéssel-ivással), s karjai közé vette. Arcán végtelen bánat ült, mely messze túltett az állatok felfogóképességén, s melyet ezért észre sem vettek. Ám sötét szemeiből feléjük sugárzó szeretetét érezték. Ez a kivételes sugárzás elcsitította minden félelmüket, érintésének varázsa pedig arra késztette őket, hogy elhelyezkedjenek ölében, és álomba dorombolják magukat.

Hosszúbajusz, aki először a többi macskától távol, egy sarokban gubbasztott, most felkelt és odasétált az egyik halas- és rizsestálhoz. (Nem mintha tudott volna enni felsebzett szájával, ám azért szerette volna megpróbálni. Annyira éhes volt, és a hal oly finoman illatozott!) A macskák viszont rámordultak, fújtak a jövevényre, a hatalmas gyömbérkandúr pedig, aki olyan egészséges és erős volt, hogy miniatűr tigrisnek tűnt, még meg is legyintette a fejét egyik súlyos mancsával. Ekkor a nő kivett egy kis ételt a tálból, és egy kőlapra helyezte. Hosszúbajusz látta: két kéz nyúl felé, hogy megragadja. Ösztönösen menekülni próbált, ám nem tudott. Valami érzékelhetetlen, valami, ami még a kétlábú fajtól való ősi félelemnél is erősebb volt, ott tartotta. Csak hátrasunyta füleit, és összekuporodott, ahogy a kezek felemelték, s gyengéden az étvágygerjesztő étel közelébe tették. Érezte az illatát, még dorombolni is elkezdett, de enni nem tudott. Megduzzadt ajka lüktetett. A nő felé fordította áttetsző, zöld szemeit – korábbi szépségéből már csupán ennyi maradt – és erőtlenül felnyávogott. Amaz figyelmesen tanulmányozta, majd karjaiba vette. A nyomorult csontvázban, amivé vált, nem ismerte fel rögtön a csodálatos Hosszúbajuszt. Ám most, ahogy a fejét szemlélte, meglátta a szabályos, fekete mintázatot a szemek körül, melyet egy fehér, lándzsa alakú folt választott ketté. Nem lehetett más, csak ő. De milyen állapotban! Könnyek szöktek a sötét, emberi szemekbe, s az emberi ajkak csókot nyomtak szegény, szédülő fejére. A macska érezte, hogy mindent elsöprő gyengédség ömlik felé e különös, kétlábú teremtmény felől...

Valami végbement pislákoló öntudatában. Nem egy tiszta emlékkép ébredése volt ez, mint amelyekkel az emberi lények bírtak, nem a „nő” – a kedves és szerető Heliodóra, mert valóban ő volt – képzete, akire ismét rátalált az éhség és félelem poklának három hosszú hónapja után, hanem az érzete, érintésének és ölének biztonsága, e biztonság, a gyönyör régi érzetének létrejövetele, húsának és csontjának bizonyossága, hogy az éhségnek és félelemnek vége, mindörökre vége, mert ő – mindent lebíró Szeretetének „Jelenléte” – itt van újra. Jól mondták a kóbor macskák, akik naponta összegyűltek itt és más udvarokban, hogy megegyék a halat és rizst, melyet nekik főzött: „a Kétlábú Istennő!”

* * *

Hosszúbajusz a nő szerető karjaiban pihent. Érezte, hogy haladnak, viszik valahová. Míg elnyújtózkodott Heliodóra ölében, olyan érzése volt, mintha hullámzó fények és árnyékok, színfoltok úsznának el félig csukott szemei előtt. Épp úgy volt minden, mint azelőtt, régen, a pokoli hetek előtt, melyekről úgy tűnt, véget vetettek addigi életének. Úgy volt minden, mint amikor Heliodóra vitte őt fel-le a szobájában, míg végül álomba nem dorombolta magát. Meghatározhatatlan gyönyörrel érzékelte, hogy régi élete valami rejtélyes módon újrakezdődött, vagy talán csak folytatódott egy borzalmas rémálom után. Még hangosabban dorombolt, ahogy a nő gyengéden a melléhez szorította, fojtott hangon suttogva neki, amitől szíve elolvadt:

- Szegény kis cicám! Csodás, szőrös állatom! Mi történt veled?

Már felfelé tartott az emeletre, a macskát még mindig karjai közt tartva. A világítás, az öreg fa lépcsőház szaga ugyanolyan volt, mint régen. Igen, biztosan minden csak álom volt, gondolta Hosszúbajusz, ahogy Heliodóra végül belépett a régi, macskákkal teli, ismerős szobába, s becsukta az ajtót maga mögött.

Nagy kalandjának minden nyoma elhalványult most tudatában. Semmi nem maradt, ami arra emlékeztette volna, leszámítva sajgó ajkát – ez pedig gyorsan meg fog gyógyulni. Mivel nem Kétlábú volt, Hosszúbajusz nem kapcsolta össze fájdalmát valamennyi, nemrég történt eseménnyel, hanem csak a patkánnyal, amely megharapta őt. S még az a patkány is egyre inkább árnyékszerűnek, egyre távolibbnak tűnik, míg végül hamarosan a feledésbe fog merülni... miközben a régi érzések és régi szokások felélednek újra.

1 Az esős évszak vége.

2 A „billi” hindusztáni nyelven macskát jelent.

3 Indiai nyomornegyed.