Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (III.)

Harmadik fejezet

ÉDES OTTHON

Az anyamacska a nő közeledtére elszaladt. Semmi mást nem tapasztalt még a kétlábú fajtól, csupán kegyetlenséget: kövekkel dobálták, vizet öntöttek rá (általában hideget, ám egyszer forrót is) vagy megpróbálták bottal megütni, mikor az éhség házaik közé űzte őt. Honnan is tudhatta volna, hogy vannak köztük kedvesek is? Miután elszaladt, pár lépést tett visszafelé, még egyszer hívta elveszett kölykét, majd ismét távolabb szaladt, ahogy meglátta Heliodóra alakját a lejárat előtt. A nő egy kis tejet öntött a csészealjba, letette a földre, nagyjából tíz yarddal távolabb, majd visszament, hogy megvizsgálja az ajtót, hátha talál rajta egy rést, melyet szétfeszíthet vagy egy laza deszkát, amit elmozdíthat – vagy bármit, amivel kiszabadíthatja a kiscicát. Továbbra is távolabb maradva hívni kezdte az anyamacskát: „Cicc, cicc, cicc...”, s mozdulatlanul várt tovább.

A macska éhség és félelem közt őrlődött. Végül az előbbi győzött, s Heliodóra látta, hogy óvatosan megint – immár harmadszor – visszaoson, aztán a finom tej fölé hajolva lefetyelni kezdi azt. Heliodóra még mindig nem mozdult. Az anyamacska felnézett, látta, hogy nincs veszélyben, így hát folytatta a lefetyelést. A nő közben felfedezett egy lazának tűnő palánkot, ám egyelőre nem próbálta meg elmozdítani.

- Hadd végezzen előbb a tejjel – gondolta – a kiscica várhat, úgysem tud elszaladni.

Amint észrevette, hogy a tálka kiürült, odament, és ismét megtöltötte. Közeledtére a macska újra eliramodott, ám ahogy a nő a lejáróhoz sétált, visszatért, majd mohón megint lefetyelni kezdte a tejet. Igazán hatalmas élvezet volt két tálkányit kapni, mikor egész nap csak néhány rizsszemet evett, amiket kukákból szedett össze, konyhai hulladékok és rothadó, bűzlő zöldségmaradékok közül! S nyomorúságos életében először egy ilyen élvezet közvetlenül „egyikük” jelenlétéhez köthető – a félelmetes Kétlábúak egyikéhez. Nem tudta, mit jelentsen ez, s azt sem, mit tegyen: maradjon vagy elszaladjon. A cica még mindig szólongatta őt, az a magas, nagy teremtmény pedig, amely a tejet hozta, nem tűnt olyannak, mint aki meg akarná ütni vagy vizet akarna önteni rá. Így hát maradt... Ám tisztes távolságban: a Kétlábúak esetén soha nem lehet tudni...

* * *

Heliodóra megragadta a laza deszkát, s rángatni kezdte, megpróbálva kihúzni a helyéről. Időnként visszafojtott lélegzettel hallgatózott, nem közeledik-e valaki, vagy a lejáró közelében élő emberek kinyitják-e ablaktábláikat, hogy lekiáltsanak neki. Bizonyosan nem ez lenne az első alkalom, amikor vitába bonyolódna emberi lényekkel más teremtményekhez fűződő kötelességtudata miatt. Hozzászokott már az efféle esetekhez, felkészült rá, hogy szembenézzen velük. Ám ezúttal semmi ilyesmi nem történt. Néhány erőteljes rántás után a deszka engedett, hősnőnk pedig, egyensúlyát veszítve hátrazuhant a sikátor közepén, egyenesen a földre. Miközben összeszedte magát, első gondolata ez volt: „Micsoda szerencse, hogy leraktam a tejeskorsót! Ha kiömlött volna a tej, akkor mehettem volna újabb adagért, s közben az anya és kölyke is elszaladt volna. Most viszont a szegény állatkáknak már lesz otthona.”

Még egy kis tejet öntött a tálkába, majd letette a lejáró előterébe, az új bejárathoz, melyet épp most nyitott. Kezét hangtalanul és mozdulatlanul a tálka fölé nyújtotta, s várt. A cica, akit a szuroksötét miatt nem láthatott, hamarosan előmerészkedett. Hallotta, ahogy lefetyelni kezdi a tejet. Ekkor hirtelen lecsapott, s szorosan – persze anélkül, hogy fájdalmat okozott volna neki – megragadta a kis teremtményt. Ám a cica, aki igencsak félt a „kétlábú fenevadaktól” – mivel anyja rejtélyes módon figyelmeztette őt a gonosz trükkökre, melyekkel éltek – hősiesen védelmezte magát, prüszkölt és karmolt, fogait pedig a nő ujjaiba mélyesztette. Heliodórát lenyűgözte a kezei közt tartott apró szőrgolyó bátorsága, s végtelen szeretettel simított végig bundáján, csókot nyomva kerek, selymes fejére. Ez volt az első, embertől származó csók, melyet a kiscica valaha is kapott. Egyszeriben meggyőződött róla, hogy ez itt nem egy „kétlábú fenevad”, mint a legtöbb közülük, hanem igaz barát, a macskák fajtájának védelmezője. A szerető simogatás bűvöletén keresztül e tény lehengerlő erővel hatolt a cica tudatába. Reakciója azonnali és feltétel nélküli volt, bármily hihetetlen is ez mindazok számára, akik nem ismerik a macskák természetét: hangos dorombolás felelt a nő érintésére, ahogy a cica összegömbölyödött bal kezében, míg jobbjával tovább simogatta. A kis állat teljes bizonyossággal tudta immár, hogy ez a hatalmas, kétlábú teremtmény szereti őt, s hinni kezdett az emberi kedvességben.

Heliodóra hátranézett, hogy lássa, mit csinál az anyamacska. Figyelte, ahogy belép a lejáróba, majd kihátrál onnan, hallotta nyávogását, a vágyakozásnak és bánatnak ugyanazt a halk és elfojtott miákolását, mely csak még szánalomkeltőbbnek tűnt, mint korábban, hiszen tudta, hogy a szerencsétlen állat nem fogja megtalálni kicsinyét. Néhány pillanatig arra gondolt, leteszi a cicát, hogy anyja elvihesse, ám ahogy érezte kezében a sovány, szőrös test dorombolását, és eszébe jutott az átlagos, kalkuttai macskák sorsa – mondhatnánk azt is, hogy a keleti, sőt, már a Dél-Európai kóbor macskák sorsa is – habozni kezdett. Lehajolt hát, s harmadszor is megtöltötte tejjel a csészealjat, majd ismét várt. Meg akarta mutatni a cicát az anyamacskának. Ki tudja, akkor talán minden gyanakvása ellenére követné őt új otthonába.

Az anyamacska megitta a harmadik adag tejet is. Úgy tűnik, nagyon éhes volt. Heliodóra nem mozdult, de hívogatni kezdte:

- Cicc, cicc, cicc!

Ebben a pillanatban a kiscica, aki elnyújtózott karjaiban, talpra állt és nyávogni kezdett. Nem a fülsértő, kétségbeesett miákolás volt ez, mely apró torkából, Isten tudja, hány órán keresztül tört fel korábban, hanem az elégedettség bátor hangja, két dorombolás között. Az anyamacska meghallotta, és válaszolt neki:

- Rrmiáú, rrmiáúú!

Most már tudta, merre van a kicsinye, s kezdte úgy érezni, nincs rossz kezekben. Boldog nyávogása legalábbis ezt sugallta. Ez a kétlábú teremtmény más volt, mint a többi: nem üldözte el, tejet adott neki, s hagyta, hogy nyugodtan megigya azt, anélkül, hogy a közelébe merészkedett volna. Az anyamacska ismét felnézett kicsinyére, és nyávogott. Heliodóra halkan szólt hozzá:

- Gyere ide, cicám, gyere, szépségem! Cicc, cicc, cicc!

Közben lassan elindult hazafelé, időről-időre hátrapillantva.

Az anyamacska követte őt, követte gyermekét, továbbra is halkan nyávogva. A hang megérintette a nő szívét. Úgy tűnt számára, hozzá szól, s azt jelenti: „Add vissza, kérlek, a kicsinyem! Már csak ő maradt nekem, az egyetlen, akit szerethetek!” Megint csak úgy érezte, hogy le kell raknia a cicát. Ám így csak anyjával együtt visszalökné őt Kalkutta utcai életének kimondhatatlan nyomorúságába. Ő pedig, ha képes rá, mindkettőjüket meg akarta menteni.

Hamarosan elérte a bejáratot, mely lépcsőházába vezetett. Követni fogja vajon a felnőtt macska a házba is? Heliodóra belépett, és rögtön visszafordult. A macska ott volt, egészen közel, s rábámult, mintha azt mondaná: „Miért nem adod vissza a kicsinyem, az egyetlenem?” S elnyávogta magát még egyszer, utoljára szólítva az apró teremtményt. Heliodóra saját érzéseként érezte a macska aggodalmát.
- Szegény állat – gondolta – én fogok elvenni tőle mindent, amit szeret? Bárcsak bejönne velünk, akkor mindkettejüket befogadhatnám. Amúgy is már tizenketten vannak, akkor pedig tizennégyen lennének...

Letette a kiscicát, és várt. Az anyamacska, továbbra is odakintről, már legalább ezredszer hívta. Aztán anya és kölyke egyszerre kezdtek egymás felé szaladni. Heliodóra figyelte őket, s mikor az anyaállat átlépte a küszöböt, hirtelen becsukta az ajtót, majd mindkét macskát elkapta, és szárija lelógó végébe bugyolálta. Aztán, nem törődve a szabadulni vágyó állatok küzdelmével - az éles karmok karmolásaival és a rémület hangos visításaival –, felsietett a lépcsőn a második emeletre, lerakta az immár üres tálkát és csészealjat, kinyitotta bejárati ajtaját, majd amint belépett, rögvest be is csukta maga mögött. Csak ezután engedte el értékes foglyait. Az anyamacska a szoba padlójára ugrott – a szobáéra, mely attól kezdve az otthona volt –, gyorsan a könyvespolchoz rohant, és elrejtőzött alatta. Heliodóra a kiscicát még mindig ölében tartva a konyhába ment, és egy nagy tányérnyi, haldarabokkal kevert rizzsel tért vissza, amit letett a földre. Ezután elengedte a cicát, s távolabb húzódott, onnan figyelve, hogyan eszik-iszik, fellefetyelve a tejet, amelyet a többi macska nagy, lapos tányérjának fenekén talált. Az anya viszont nem mozdult rejtekéről: annyira nem volt már éhes, hogy leküzdje félelmét.

* * *

Két-három napig elő sem jött a polc mögül, leszámítva azokat az alkalmakat, amikor evett, vagy amikor a kétlábú nem mutatkozott. A többi macskára fújt és morgott. Sőt, Sadhu-t még meg is karmolta, mikor az barátságos hangulatában közel mert óvakodni hozzá, hogy csodás, kerek, fényes fejét hozzádörgölje a másikéhoz. Az anyaállat csak a gyermekére vágyott. Továbbra is szerető hangon hívogatta, gyengéd miákolással, s nyalogatta, amikor a melléről csüngött dorombolva, kis mancsait anyja bundájába mélyesztve.


Ám ahogy telt-múlt az idő, a dolgok megváltoztak. Először is az anyamacska testalkata átalakult: nyaka többé nem tűnt soványnak, csontjai nem álltak ki, szőre pedig kifényesedett és több teje is lett. Lassan kezdte megszokni a házat és a többi macskát. A cica pedig dagi, bolyhos szőrlabdává vált, boldog és játékos élőlénnyé, aki tele volt szeretettel Heliodóra iránt, kinek ölében egyedül vagy anyjával együtt sokszor hevert, mikor éppen nem Sadhu bozontos farkával játszadozott, nem próbált legyeket elkapni vagy saját, falra vetődő árnyékára ugrani.

Közönséges, tarka cica volt, inkább fekete, mint fehér – anyja, aki teljesen fehér volt, egyetlen fekete folttal a fején, a hátán és a farka hegyén és egy éjfekete kandúr keveréke –, s igen jellegzetes külsejű. Széles, kerek feje volt, rövid, bársonyos fülekkel, hatalmas, áttetsző zöld szemekkel, melyek tüzesen izzottak elő fekete bundája hátteréből. Csupán orra, álla, hasa és mellső mancsai voltak fehérek. Testéhez képest mancsai nagyok voltak, ahogyan az egy fiatal, erős kandúrhoz illett. Bajuszának szálai vastagok és elég hosszúak voltak ahhoz, hogy bármely gőgös macskaféle büszkeségévé legyenek. Ám e gyönyörű cica mégsem volt öntelt. Fogalma sem volt róla, milyen csodálatosan néz ki. Csupa szeretet és játékosság volt, semmi más. Bár Heliodóra általában nem adott nevet macskáinak (Sadhu-nak már volt neve, mikor Zobeida, első háziasszonya nekiadta, a „macska mem-sahib-nak”, mert ő maga túl szegény volt ahhoz, hogy megfelelően táplálhassa), őt gyakran hívta Hosszúbajusznak.

Most is a nő ölében feküdt, anyatejet szopva, mellső mancsaival anyja meleg bundáját dagasztva és dorombolva. Az anya szintén dorombolt, teljesen ellazulva, a háborítatlan béke puha, nem szűnő hangján. A többi macska szerteszét pihent, néhányuk a matracon, amelyen Heliodóra is ült, mások párnákon vagy a padlón hevertek. Sadhu, aki sokáig a napfényben aludt, hirtelen úgy döntött, hogy inkább egy hűvös, árnyékos sarokban heveredik le, mert túlságosan melege lett. Csak egyetlen fénysugár esett közvetlenül rá, mely a közeli ablakredőny egyik résén szüremlett át, és e sugár elárulta, hogy bundája, mely legtöbbször feketének tűnt, valójában nagyon sötét barna. A puha, bársonyos szőrszálak vége egyenesen világos-vörösesbarnának látszott, ahol az aranyló sugár rávetült.

Olyan óvatosan, amennyire csak tudta – nehogy megzavarja az ölében heverő macskákat – Heliodóra elhúzta a másik ablak függönyét, melynek redőnye nyitva állt, félretette az újságpapírt, amit addig olvasott, és a falnak dőlt. Simogatni kezdte a két élő szőrgombócot, melyek érintése hatására kissé hangosabban doromboltak, élvezve boldog macskákkal teli kis szobájának békéjét, és dús, zöld növényekkel teli erkélyének nyugalmát, ahol a macskák gyakran heveredtek el az árnyékban.

A Statesman¹ a párnáról, ahová rakta, a földre csúszott. Az egyik macska azonnal tépkedni kezdte. Heliodóra elmosolyodott, s hagyta, hadd csinálja.

- Aligha lehetne hasznosabban felhasználni – gondolta.

Mint mindig – ahogyan az összes, szövetségesek által ellenőrzött országban – semmi mással nem volt tele, csupán náciellenes propagandával. A propaganda pedig mindig az olvasó „emberi érzéseire” apellált. Heliodórának a szó hagyományos értelmében nem voltak „emberi érzései.” Már kora gyermekkorától kezdve megdöbbenve állt az ember viselkedése előtt, különösen az állatok iránt, de általánosságban az egész, élő természet felé, így semmiféle együttérzés nem élt benne azokkal kapcsolatban, akik azért szenvedtek, mert zsidók vagy zsidók barátai voltak. Végeredményben a zsidók voltak felelősek az „ember” ostoba felmagasztalásáért – fajtól és személyiségtől függetlenül – minden teremtmény fölé, az élet szent egységének és törvényeinek bűnös megtagadásáért, az ember különleges értékének és úgynevezett „méltóságának” nevében. Heliodóra felidézte magában a lények hármas osztályozását a Kabbala szerint: „a teremtetlen, aki teremt” vagyis Isten, „a teremtett, aki teremt” vagyis az ember és végül „a teremtett, aki nem képes teremteni” – minden egyéb létező, az állatok, növények, ásványok.

- Micsoda értelmetlenség! – gondolta – mintha az emberi lények képesek lennének a teremtésre! Csupán elenyésző hányaduk képes rá. Akkor hát miért csak ’minden embert’ magasztalnak fel, miért nem ’minden teremtményt?’ Azért, hogy – még a természet szerint jobbakat is – beoltsák a faj és személyiség megvetésével, hogy a csúnya zsidó egyedül uralhassa a keverékek tulajdonságok nélküli tömegét, amely idővel e természetellenes megvetés kézzelfogható következménye lesz?

Ráadásul az a tény, hogy a zsidók számára vallásuk előírásai közé tartozott olyan állatok húsának fogyasztása, melyeket a legkegyetlenebb módon mészároltak le, Heliodóra szemében a lehető legrosszabb volt. Minden mészárszék utálattal töltötte el, de leginkább a „kóserek!” Semmiféle bánásmód nem lehet elég rossz olyan emberek számára, akik ilyen intézményeket tartottak fenn vagy tűrtek meg.

Az átlagos „tisztességes emberek”, mármint a keresztény, más szavakkal zsidó értékrendet, mint szemléletmódjuk és ebből következően moráljuk alapjait nyújtót elfogadó, átlagos húsevők számára írt propaganda ezért ért el éppen ellenkező eredményt Heliodóránál, mint amely hirdetőik szándéka volt.

Egyfolytában újabb és újabb okokkal szolgáltak neki, hogy büszke legyen nemzetiszocialista mivoltára, s hogy az úgynevezett „civilizáció” – az eltompult pénzuralom – pusztulását kívánja, amely érdekében egyfolytában a „nácizmus elleni harcra” szólítottak fel. Az újságpapírban, melyet az éles karmok és fogak éppen őszinte gyönyörrel téptek apró darabokra, volt egy „náci atrocitások” című cikk. Az élveboncolást ugyan betiltották a Harmadik Birodalomban, vallotta be a szerző, ám „csak azért, hogy felváltsák az emberi lényeken történő kísérletezésekkel”, nevezetesen az antinácikon – különösen zsidókon, de néha más fajú, zsidópárti emberen is – „kiket a koncentrációs táborok lakói közül választottak.” Heliodóra, aki mindig is úgy tekintett az ártatlan lényeken történő kísérletezésre – bármilyen célból is történtek azok – mint minden bűnök leggonoszabbikára, éppen azt kívánta, hogy veszélyes emberi lényeket használjanak ilyen célokra helyettük. Ha már ilyen kísérleteknek mindenképpen meg kellett történniük, egyszerűen így gondolkodott:

- Bárcsak igaz lenne ez, nem pedig propagandamese! Ha igaz, akkor meglehet, hogy ez a legnagyszerűbb dolog, melyet a hatalmas Harmadik Birodalom valaha is véghezvitt Isteni Vezetője hatására – legyen neve diadalmas!

Majd ismét végigsimított az anyán és kicsinyén, akik mostanra mindketten elaludtak ölében. Halk dorombolás volt a válasz érintésére, s alig érezhető hullámzás futott végig a két puha, szőrös testen. Heliodóra, akire nagy benyomást tett az imént olvasott újságcikk, s igen élénk képzelettel volt megáldva, belegondolt abba, hogy kísérleteket hajtanak végre olyan bájos teremtményeken, mint az ölében fekvő vagy a körülötte lévő macskák, és megborzongott.

Eszébe jutott egy diákkori élménye néhány évvel ezelőttről, egy francia egyetemen. Véletlenül rossz szobába nyitott be, az ajtó pedig számos, egybefüggő terembe vezette, melyek közül az egyik bizonyosan élveboncoló kamra volt. Ennek ajtaja előtt pedig egy kutya állt, pórázával a kilincshez kötözve. Egy hétköznapi, világosbarna kutya, amilyet ezrével lehet találni a világon bárhol. Ez a kutya hátsó lábaira állt, s pórázát maga után húzva megpróbált közelebb férkőzni Heliodórához, mivel kétségtelenül megérezte, hogy az állatok barátja ő, és szeretné fejét megsimogatni. Heliodóra tudta – anélkül, hogy bárkitől is megkérdezte volna vagy bárki is megerősítette volna szörnyű megérzésében –, hogy ezt a kutyát élve fogják felboncolni.

Képtelen volt rávenni magát, hogy megsimogassa. Bármilyen gyengéd érintést árulásnak, mocskos hazugságnak tartott volna, a hűséges állat felé tett emberi kedvesség ígéretének, mely hamarosan saját bőrén fogja megtapasztalni a legfelháborítóbb emberi kegyetlenség megnyilvánulását. Ha nem lett volna ott senki, akkor eloldozta és magával vitte volna, megmentve őt, bármibe is kerüljön. Ám számos ember volt odabent, így semmit nem tehetett vagy mondhatott, mely azzal reménnyel kecsegtetett volna, hogy ezt az élőlényt – egyet a millióból – el tudja orozni szörnyűséges végzete elől. Semmit! A kutyára pillantott, és könnyek szöktek a szemébe, gerincén a borzalom jeges érzete kúszott fel, s az emberiség iránti vad gyűlölet töltötte el – az egész faj iránti tiszta, tántoríthatatlan, türelmes és örökkévaló gyűlölet, leszámítva azon keveseket, akik osztoztak érzéseiben. Oly gyűlölet volt ez, melyet mindig is ismert és tapasztalt, csupán kevésbé intenzíven, s mely sosem csillapult, csökkent és nem változott egész életében, s valamennyi eljövendő életében sem. Tudta, hogy hiába is beszélne a szobában ülő emberekhez, mégsem volt képes szó nélkül, egy halálos átok nélkül távozni.

- Azt a civilizációt, mely ártatlan élőlényeken folytat kísérleteket, mindenestül el kell törölni! Bízom benne, hogy még életemben szemtanúja lehetek annak, ahogy apró darabokra robban! – jelentette ki a felháborodástól remegve, miközben az ajtó felé tartott. Pórázát megfeszítve a kutyának még éppen sikerült megnyalnia a kezét.

Emlékezett rá, hogyan kísértette ez az emlék heteken át, és megkönnyebbült a gondolatra, hogy az ifjú, újjászületett Német Birodalomban, mely köré a háború után egy új Európa fog majd alakot ölteni és kikristályosodni, ilyen borzalmak többé nem fordulnak elő. Az emberi lények iránt, akikkel a Statesman szerint állítólag a négylábú emlősöket helyettesítették a „tudomány szolgálatában”, Heliodóra nem érzett könyörületet. Először is, még ha nem is szükségszerűen zsidók, de antinácik voltak, ellenségei mindannak, amit szeretett, úgyhogy rászolgáltak sorsukra. Másodszor pedig, még ha nem is így volt, még ha létezett is köztük néhány olyan ember, aki nem érdeklődött a politika iránt, s akiket tévedésből internáltak – háborúban mindig előfordulnak tévedések –, ez nem sokat számított: a politikamentes emberek általában a nagybetűs Tudomány csodálói, Pasteurt, többszáz teremtmény megkínzóját nagy embernek nevezik, s más, hasonló bűnözőkre is az emberiség jótevőiként tekintenek. Millióból egy sem küzdött az élveboncolás és más életellenes bűntettek ellen úgy, mint Heliodóra, nem is beszélve az emberközpontú vallásokról és filozófiákról. Hadd szenvedjenek és haljanak meg hát mindazért, amit csodáltak és szerettek! (Ő maga is felkészült arra, hogy szenvedjen és meghaljon azért, amit szeretett és csodált: a nagyszerű, új Árja Birodalomért, annak büszke, életközpontú tanaival, mely egy csodás, egészséges kutyát vagy macskát magasan bármilyen fajú, selejtes emberi lény fölé helyezett.) Emlékezett arra is, hogy a „fiziológiai kutatóintézet” vezetője az egyetemen, ahol vegyészetet tanult, egy zsidó nő volt. Hol lehet most ő – ő, kinek felügyelete mellett élő kutyák koponyáját nyitották fel, s kísérleteket hajtottak végre az állatok agyán. Remélhetőleg már egy táborban, Németországban, várva, hogy elgázosítsák, vagy talán éppen ebben a percben lépve be a gázkamrába.

- A megfelelő személy a megfelelő helyen – gondolta Heliodóra elégedetten mosolyogva, majd folytatta a puha, meleg szőrös testek cirógatását, melyek békésen hevertek ölében, álomba dorombolva magukat.

* * *

Így ment ez nap nap után: étel, ízletes étel, rizzsel kevert hal (az egyetlen probléma az volt, hogy a haldarabok olyannyira összekeveredtek a rizzsel, hogy igen nehéz volt különválasztani, noha sok cica próbálkozott vele) és tej, sűrű tej, amilyet Hosszúbajusz és anyja korábban, azelőtt az éjszaka előtt a lejárónál, soha nem ízlelt, édes álom, melyet soha nem szakítottak félbe kemény rúgások, vagy egy váratlanul érkező kő vagy kiöntött víz, s a varázslatos kéz puha, rendszeres cirógatása a bundán, melytől a macskák a hetedik mennyországban érezték magukat. E varázsos kéz úgy tűnik tisztában volt a macskák természetének finomságaival, és sosem simogatott, amikor egyedül kívántak maradni. S az a mély, kényelmes öl, melybe bármikor felugorhattak, amikor csak akartak, és addig maradhattak ott – akár ébren, akár alva – ameddig csak akartak, ahová erővel soha nem kényszerítették, s ahonnan soha nem is rakták le őket! Egyszerre voltak biztonságban és mégis szabadon. Mi egyebet kívánhatna egy macska?

Így hát Hosszúbajusz jókora, gyönyörű kandúrrá nőtt, kétszer akkorává, mint anyja (akivel az élet elég mostohán bánt), sőt, még Sadhu-nál is nagyobbra és gyönyörűbbre, ami nagy szó volt, hiszen Sadhu félig angóra bundájával ellentétben Hosszúbajusz, akiben egy csepp angóravér sem volt, csupán a hagyományos házimacska rövid szőrzetével bírt. Ám ez a bunda kivételesen sűrű volt, puha és fénylő, mint a legpuhább és legfénylőbb plüss. A fekete részek – messze a nagyobbak – ragyogtak a napfényben, minden egyes szőrszál szivárványos árnyalatban csillámlott. A fehér részek makulátlanul hófehérek voltak. A kerek fej, álmodozó zöldessárga (inkább zöld, mint sárga) szemeivel szélesebbé vált, kidülledő pofázmánnyal, s a macska úgy járt-kelt, mint egy miniatűr tigris: fejét büszkén egyenesen tartotta vagy lefeszítette és rövid, fekete, bársonyos füleit hátracsapta, amikor áldozatát figyelte, legyen az egy egér vagy akár csak egy csótány! Ruganyos teste hullámzott, ahogy menet közben egyik erőteljes mancsát a másik elé helyezte. Heliodóra gyakran hosszú ideig figyelte őt, és örült, hogy rátalált e királyi teremtményre, mikor az még nyomorúságos, éhező, kétségbeesetten nyávogó macskakölyök volt. Nem mintha úgy gondolta volna, hogy átalakulása az ő érdeme lenne. Tudta, hogy ez a természet hatalma, és ezernyi éhező kiscica van még, akiket soha nem fogadhat be – s nem csupán cicák, hanem kiskutyák, borjak, bárányok, csikók, szamarak és mindenféle ifjú teremtmény, kik fajtájuk legbájosabb képviselőivé válnának, ha megkapnák azt a törődést és szeretetet, melyet Hosszúbajusz is megkapott, vagy legalábbis békén hagynák őket, és elegendő élelmet találnának mindennap. Nem tehetett róla azonban, hogy úgy érezte: „a természet véglegességének beteljesülése érdekében” munkálkodik, s ez elég volt ahhoz, hogy boldoggá tegye. Mindig is az volt a célkitűzése, hogy – emberi síkon és valamennyi élőlénnyel kapcsolatban állva – a természet által kijelölt irány felé törekedjen, „a Teremtés szellemében”, hogy szeretett Führerének szavaival éljen, kit oly sokszor idézett.²

Hosszúbajusz pedig tudta, hogy szeretik és csodálják, s ő is boldog volt. Sokszor érkezett selymes fejét Heliodórának dörzsölve, felnézve rá, míg a nő simogatta, majd felugorva ölébe. Vagy ha az öl éppen „foglalt” volt – Sadhu vagy valamelyik másik az egyre növekvő számú macskák közül tartózkodott éppen ott –, akkor addig vicsorgott a „bitorlóra”, míg az végül le nem ugrott, átadván neki a helyet. Nem igazán kedvelte macskatársait – leszámítva persze a nőstényeket –, s különösen nem szívlelte Sadhu-t. Természetesen Sadhu sem szerette őt, az újonnan érkezettet, a betolakodót, aki oly sok szeretetet és törődést kapott, melyet egyszer régen ő élvezhetett egyedül, mikor még ő volt Heliodóra egyetlen macskája.

Időnként gazdája, aki persze nem akarta megbántani az érzéseit, karjaiba vette, és még mindig ugyanazokkal a szeretetteljes szavakkal szólt hozzá, miközben simogatta:

- Bársonyom, doromboló szőrmebundám! Fekete tigrisem!

S a macska, más választása nem lévén, valóban dorombolt e több-mint-macskaszerű teremtmény mágikus ölelésében, aki éppen annyira szerette őt, mint azelőtt. Ámde aztán, amint megérezte Hosszúbajusz jelenlétét, úrnője karjaiból hirtelen a padlóra ugrott, majd tökéletes macskaméltósággal a szoba legtávolabbi sarkába sétált, amilyen távol csak tudott a többi macskától is, és ott telepedett le. Ezután tíz alkalomból kilencszer Hosszúbajusz halk miákolást hallatott, majd e jelzés után felugrott Heliodóra vállára, azután karjai közé kúszott – Sadhu helyére –, ha a nő hagyta. És hagyta! Még ha esetleg nem is azonnal – amikor esetleg valami tennivalója akadt – de hamarosan nagyon is hagyta. (Hogyan is lehetne visszautasítani egy olyan hatalmas, párducszerű macska közeledését, mint Hosszúbajusz, aki szeretgetésre vágyik?) Kétségkívül sajnálta szegény Sadhu-t, ám nem tehetett semmit a szeretett macskák összebékítése érdekében.

Mindkettőnek megvolt a maga szépsége, a fél-angórának és a kóbor kandúrnak is. Igazából, Sadhu-t kivéve, korábban az összes állat kóbor macska volt, számuk pedig immár húsz-huszonötre nőtt: Hosszúbajusz anyjának született még két kölyke, a többit Heliodóra az utcákon találta. Néha elgondolkodott azokon az embereken, akik rengeteg pénzt költöttek pedigrével rendelkező háziállatukra, míg az ajtajuk előtt éhező, szegény kóbor macskákért vagy kutyákért nem tettek semmit. Megvetette ezeket a szívtelen sznobokat.

- Miféle pedigrével rendelkezhetnek ők maguk? – tűnődött – legalább a felük azt sem tudja, hogy ki volt a dédapja! Azok az eurázsiaiak és félzsidók, akik ragaszkodnak hozzá, hogy állatuk jó vérvonallal rendelkezzen, szóra sem érdemesek...

Maga a gondolat is visszatetsző volt számára. Továbbá a Führer mindig is szigorúan bírálta az ilyen természetellenes hobbikat ebben az elfajzott világban. Egy napon, amikor Heliodóra éppen ezen töprengett, felidézve magában Hitler bölcs szavait³, Hosszúbajusz – aki a padlón feküdt kiterülve, mert nagyon melege volt – felnézett rá, s dorombolni kezdett, mintha csak el akarná mondani neki, mennyire egyetért nézetével és mindenekelőtt hitével abban, hogy a faji kiválasztás csak a kétlábúak ügye. Ám természetesen ez csupán véletlen egybeesés volt...

Bárhogy is legyen, az élet pompásan telt Heliodóra csendes otthonában. Nem csak a jó étel és a nő szeretgetése volt ennek oka, hanem az a teljes szabadság is, melyet a macskák oly nagyra értékelnek.

Ilyen volt a légkör. A macskák, akik öntudatában mindezek a dolgok összekeveredtek, természetesen nem tudták elválasztani ezt a többitől. Ám amennyiben képesek lettek volna – és rendelkeztek volna az emberi beszéd képességével – „nyugalmasnak” vagy „derűsnek” nevezték volna. Az idő nem „telt” ebben az áldott otthonban, hanem suhant. Suhanását érezni lehetett játék és alvás, evés és álmodozó pihenés közben Heliodóra mellett vagy ölében. Egy rejtélyes, hatalmas létező láthatatlan cirógatásaként érzékelték, melynek karjai közt biztonságban voltak. Odakint az egész világ számos küzdelemtől és harctól forrongott, harctól az ételért, küzdelemtől, hogy elszökjenek a kutyák és a náluk is rosszabb, kegyetlen gyermekek, illetve néha a felnőtt kétlábú teremtmények elől, küzdelemtől, hogy kölykeiket megvédjék ellenségeiktől. Itt viszont minden békés és gondtalan volt. Azok a macskák, akik csak nemrég érkeztek az utcáról, csupa csont és bőr voltak, mint egykor Hosszúbajusz és anyja is, de nagyra értékelték a változást. A széles terasz, rengeteg zöld növényével, melyek árnyékában szunnyadhattak, játszadozhattak, kapkodhattak a bogarak után (vagy néha, éjjel, üldözhettek egereket is) igen hosszú ideig kalandos terület maradt számukra. Néhányuk, főként a nősténymacskák, soha nem is próbáltak meg ismét az utcákra merészkedni.

Mire Hosszúbajusz elmúlt másfél éves, már rég elfeledte sanyarú gyermekkorát, a könyörtelen harcot az anyatejért, melyben öccse és két húga alulmaradt, és egymás után elpusztult az éhségtől, míg ő, az alom legerősebbje életben maradt, bár csak Isten tudja, hogyan. Elfeledte a félelmet a rémséges teremtmények tömkelegétől, négylábúaktól és kétlábúaktól, ugatóktól és kiabálóktól, üldözőktől, kődobálóktól, vízlocsolóktól, és azoktól, akik néha elkapták farkát, lábát vagy fejét. Színtiszta csoda volt, hogy mindig sikerült neki harapva és karmolva kiszabadítania magát markukból, talán azért, mert oly apró volt. Rengeteg szegény kóbor cica nem volt ilyen szerencsés!

Ám mindez már a messzi-messzi múlt, Hosszúbajusz pedig semmire nem emlékezett belőle, leszámítva talán valamit valahol nagyon mélyen, tudatalattija legmélyén. Csupán az a zavaros, de eltökélt vágy élt benne, hogy izgalmas kalandokat éljen át, vagy valamit, amit homályosan annak érzett. Egy benső, elementáris erő arra késztette, hogy a határtalan világban kóboroljon, túl Heliodóra békés szobáin és gyönyörű teraszán, le a fém csigalépcsőn oda, ami árnyékos „fasornak” tűnt számára, az udvarba, melyet mindaddig csak felülről látott, majd ki az utcára, melyről nem voltak emlékei. Így hát egy holdfényes éjjelen, mikor a vágy teljesen eluralkodott rajta, felkelt gyékényszőnyegéről, melyen már vagy egy órája hevert, miközben Heliodóra szerető keze simogatta. Egy ideig az ablakpárkányon ült a teliholdat bámulva, mely fényesen ragyogott a tiszta égen, majd leugrott onnan. Lassan és méltóságteljesen átsétált a zöld növények kettős sora között, elérte a lépcsőt, és elindult lefelé.

1 Angol nyelvű kalkuttai napilap.

2 “Úgy vélem, manapság a mindenható teremtő akaratának megfelelően kell cselekedni.” (Mein Kampf, 1935-ös kiadás, 70. old.)

3 “A népi világnézet végül szükségképpen népi államot fog létrehozni, amely egy nemesebb korszakot eredményez, amikor az emberek többé nem foglalkoznak majd kutyák, lovak és macskák nemesített tenyésztésével, hanem inkább magának az embernek a felemelésével.” (Mein Kampf, 1935-ös kiadás, 449. old.)