Hosszúbajusz és a Kétlábú Istennő (I.)

ELSŐ RÉSZ
FEKETE ÉS FEHÉR

Első fejezet
HÍVÁS AZ ÉJSZAKÁBAN

A hatalmas Kalkutta megszámlálhatatlan sikátorának egyikében történt, egy csodálatos, meleg, csillagfényes éjszakán, a második világháború alatt... A szeretet és aggodalom puha és elfojtott hívása szabályos időközönként megtörte a csendet: - Rrmiaú; rrmiaú;... rrrrmia-úú!

Egy félig-meddig éhező anyamacska a sok közül, akik a keskeny, koszos sikátor szemétdombjain tengődtek, biztos volt benne, hogy kölyke valahol a közelben van – igen közel –, ám se meglátni, se elkapni nem tudta. Valójában tudta, hol van: amott, a magas palánkfal mögött, amely áthatolhatatlanul magasodott előtte. S tudta, kölyke azt szeretné, ha érte menne, mert éhes volt – szegény kis cica! Noha alig volt egy kevés teje – ő maga is csont és bőr volt – mégis meg akarta etetni. Hívta őt – elfojtott nyávogására a kiscica kétségbeesett, éles sivításokkal válaszolt, olyan hangosan, amennyire csak apró torkától telt:
- Miáúú! Miiáúú! Miáááúúú!

Ám a fenyegető fal – egy raktár kétszárnyú ajtaja – a kis teremtmény és anyja között magasodott. Utóbbi fel s alá járkált, ezredszer is megtéve az utat a kőperem mentén, amely a „fal” lábát övezte, más szavakkal, amely a raktárba vezető első lépcsőfok volt. És ezredszer is nyávogott és nyávogott, miközben egy repedést vagy egy lyukat igyekezett találni a rosszul illeszkedő deszkák között, valami módot, hogy elérhesse kiscicáját. És a cica ezredszer is visszanyávogott, éles, elkeseredett hívásával:
- Miáúú! Miáúú! Miáúú!

Míg autók, autóbuszok, villamosok és ökrösszekerek jártak folyamatosan a közeli, nyüzsgő Dharmatala utcában, riksák és kerékpárok pedig még a sikátorban is, s míg szabadtéri árusok kiáltoztak vevők után az utcasarkokon, addig az anyamacska, de még a kiscica hangja is beleveszett a zajba. Senki sem hallotta őket, kivéve, persze, azokat az embereket, akik közvetlenül a bezárt raktár előtt álltak. Ám őket lefoglalták saját ügyeik, úgy tettek, mintha nem hallanának semmit, s nem is törődtek semmivel. Ahogyan a forgalom még a főutcán is egyre inkább aláhagyott, s a sikátor fokozatosan kiürült és elcsendesedett, a kétségbeesett nyávogás egyre hallhatóbbá vált. Mégsem fordította rá senki a legcsekélyebb figyelmet sem: az emberek, akik a sikátorban laktak, egymás után becsukták ablaktábláikat, s aludni tértek.

Milliónyi csillag ragyogott fel a mély, sötét mérhetetlenségből odafent, milliónyi nap, mindegyik a körülötte keringő égitestekkel, csak Isten tudja, hány ezer fényévnyi távolságra ettől az aprócska Földtől. Valamennyi a maga útját járta, matematikai összhangban egymással.

Ám ezen a jelentéktelen Földön, a feneketlen végtelenség egyetlen porszemén, Kalkutta egyik besötétedő sikátorában, odakint, a szegénynegyedben, a szegény, lesoványodott anyamacska szólongatása kölyke után, s a szegény kiscica hívása újra és újra széthasította az űr isteni csendjét, vég nélkül. Vajon hány fájdalmas és bánatos kiáltás hangzott fel más helyekről ugyanebben a városban? S hány a föld más vidékeiről? Hány más világokról, ahol élőlények küszködnek és szenvednek?

Ekkor, végre, hirtelen, valahonnan a távolból egy magas, fehér alak lépett ki a főutca egyik házának erkélyére, a hátulsó ablakok között, amelyek a távolból a sikátorra néznek. Egy ideig mozdulatlan maradt, majd eltűnt – csak hogy öt perccel később ismét felbukkanjon, ezúttal a sikátor felé sétálva. Száriba öltözött, sudár nő volt, az oktalan állatok kedvelője – különösen a macskaféléké –, ki mindig mindent megtett, amire csak képes volt egy segítségre szoruló teremtmény érdekében. A kiscica hívásától vezettetve a nő egyenesen a bezárt raktár felé tartott.